„Már éppen mondtam volna neki, hogy az új perjelről szeretnék beszélni vele, amikor, mintha csak gondolatom szólította volna, nővérem jelent meg a küszöbön, mintha a sírásom vonzotta volna oda. Rendetlen öltözékben, lábbeli nélkül jött, szemlátomást tüstént átlátta a helyzetet, kétségeimet, ellensége érdeklődését, irányában mutatott megingásomat. Egyetlen pillantásával lakatot tett a számra…”

Jesús Fernández Santos (1926-1988) spanyol regényíró, film- és színházművészeti alkotó Kívül a falon című regénye a Patak Könyvek Spanyol elbeszélők sorozatban jelent meg a Könyvfesztiválra. A szerző pályájának eredménye tizenhárom regény, hat novellás- és két esszékötet, egy saját rendezésű és két, regényéből rendezett film. Fontosabb művei: Los bravos (Szilaj emberek, 1954), Libro de las memorias de las cosas (A dolgok emlékezetének könyve, 1971), Nadal-díj, Cabrera (1981), Los jinetes del alba (Hajnali lovasok, 1984). Cabeza rapada (Kopasz, 1958) című kötetéért megkapta a kritikusok díját. Kívül a falon című regényéért a megjelenése évében Nemzeti Irodalmi díjban részesült.

A regény egy kolostorban játszódik, valamikor a spanyol birodalom hanyatlásának kezdetén, az inkvizíciós időkben. Főhőse két apáca, akiket különlegesen erős testi és lelki vonzalom fűz össze. Nagyon nagy a szegénység szerte az országban, aszály, éhínség, mindenféle kór pusztít, amely a kolostorban is szedi az áldozatait. Ebben a reménytelenségben, a szentek életének tanulmányozása közben támad egy olyan ötlete az egyik nővérnek, amivel megmenthetné a kolostort. Terve megvalósításában a regény elbeszélője segédkezik, a másik nővér, aki a ragaszkodás, a feltétlen odaadás, a hűség és a tisztesség megtestesítője. Az ő szemén keresztül tárul elénk az a kegyetlen világ, melyben a szerelem, a hit és a tisztaság a földi lét egyedüli szépsége és reménye.
A regényt át- meg átszövi a finom erotika, s lírai hangvételének köszönhetően talán a régmúltban bevett gyakorlatnak számító súlyos inkvizíciós ítéletek is elviselhetőbbnek hatnak az olvasók számára.

Kívül a falon (részlet)

Hol maradt most az irántam érzett szerelme? Hol maradtak azok a csöndek, az érzékeknek oly üdítő csöndek, az a hiány, melyben a búskomorság szólított és vezérelt bennünket kolostorkerten és folyosón keresztül, mígnem testünk és lelkünk legmélyén eggyé válhattunk, mint testvér a testvérrel a meghitt, őrálló idő szenvedélyében? Az a hatalmas láng, mely úgy tetszett akkor, mindent felperzsel, mindent felemészt, már soha többé nem tér vissza; együttes gazdagságunk, mely melengetett, életet adott, szemlátomást haldokolni kezdett, olyan erőtlennek mutatkozott, úgy elhalványította nővérem dicsősége, akit úgy megsebezett új rangja. Ki férkőzhetett most a közelébe, ki léphetett lába nyomába, ki halhatott volna meg vele minden éjszakán, sejtelmes hangjának ringató ölén, virrasztva álmai fölött? Én nyomorult, aprócska porszem, mindünk közt a legboldogtalanabb, elhagyott, magányos, az emlékén meg a bánatomon kívül nincs egyéb menedékem, csak amit összehordtam a szívemben, emlékezetem öreg padlásán.

Még aznap éjjel, vagy nem sokkal utána látogatott meg ellenségünk. Nem a régi, visszataszító külsővel érkezett, amilyennek kislánykoromtól fogva mindig lefestették előttem, nem láttam testéből kilövellő lángokat körülötte, nem éreztem kénköves leheletét, sem más egyebet, ami elárulta volna, hanem a szemével, nem is tudom, miért, meg azzal a pengével metszett, keskeny ajkával is nővéremre emlékeztetett. Semmi ijesztő nem volt benne, de én mégis reszkető kézzel a keresztem után kaptam. Erre megszólalt, hogy ne fáradjak, nincs veszély, és hangja barátságosan csengett, mint az atyáé, aki lázadó fiához beszél, hogy tanácsokkal lássa el. Ne erőlködjek, azt ajánlotta, aztán lovagias hangjával, mozdulataival élénken érdeklődni kezdett a kolostor egészsége felől, különösen az én egészségem felől, mintha hozzájárulásom nélkül nem szeretne a lényegre térni.

Én alig válaszolgattam. Mozdult az ajkam, akadozó nyelvvel fűztem volna egymásba a szavakat, de abban a pillanatban el is haltak, csak arra a pillanatra gondoltam, hogy mikor tekint már ki a félhomályból az a két szem ott a kegyetlen szája fölött, mely most még néma, és mikor rajzolódik ki előttem az arca, hogy közelebb érjen az arcomhoz.

Aztán megtörtént, amitől féltem, és kisvártatva azon kaptam magam, hogy kiszáll belőlem az erő, és lassan megremeg a padló a léptei alatt. Rémület és szenvedély fuvallata egyszerre szabadult el fejemben, mint régen, mikor nővérem cellája felé tartottam. Azt hittem, menten megfulladok; kiáltani akartam, ám jéghideg kezét a számra tapasztotta, kis híján el is ájultam, fájdalomtól megtörten éreztem azt az éles nyilallást, mely egyszerre megsebzett és örömmel töltött el. Bordáim közé mélyedt az az édes tőr, és elhagyott a józan eszem. Olyan hatalmas volt ez az újabb fájdalom, melyben gyönyör és szerelem vegyült egymással, hogy végül keblemet szétvetette a szorongás, elszakította hangom fonalát, és olyan panaszos kiáltásban törtem ki, hogy visszhangja túlharsogott a néma zárdafalakon.

Mikor újból kinyitottam a szememet, a félhomály megint olyan volt, mint azelőtt, feketén, üresen rajzolódott ki előttem, de hangok és zajok népesítették be, melyek kintről közeledtek felém. Egyik azt kérdezte, valamelyik cellából jött-e a kiáltás; a másik fényt kért, a legtöbben rossz álom művének vélték, mint akik szeretnének végre visszatérni a sajátjukba, mint akik a tulajdon félelmüktől félnek.

Végül résnyire nyílt az ajtó. Egy kéz nyúlt be, s a pislákoló fényben suttogások, halk kérdések özönlöttek be a küszöbön. És az összes közül újból felismertem az ellenségem hangját. Szerettem volna figyelmeztetni nővéreimet, de nem hallgattak rám, szerettem volna felkelni, de ahogy felültem a szalmazsákomon, verítéktől csatakosan, ernyedten rogyott össze alattam a lábam.

Kiáltoztam, mintha hatalmas, lángoló világosság támadt volna körülöttem, mélységes mély vágyat éreztem, hogy elinduljak a barátságosan hívogató sötét felé. Az a láng, az a tűz, egyszerre vágyam tárgya és ellenségem, elfojtott bennem minden szót, panaszt, fájdalmat, a sóvárgó halálvágyat, a kínzó gyötrelmet. Olyan közel éreztem, hogy a szemét is láttam. Nem vad, beteges vagy kegyetlen, ellenkezőleg, párás volt, komoly, szomorú, mintha a halálon túlra tekintene, ki tudja, talán saját pokla felé, vagy az idők kezdetén elvesztett dicsősége felé.
Ekkor hirtelen elcsitult bennem fájdalom, halálfélelem, szorongató érzés, testi szenvedés. Az a békesség fogott el, ahol semmi nincsen, ahonnan semmi sem jön, csupán a világosság, meg az az édesbús szomorúság, mely körbevont, belém hatolt, letörölte rólam a verítéket, mintha felélesztette volna imént oly nagyon megkínzott testemet.

Utána sosem éreztem úgy, mint akkor, sose féltem annyira tőle, hogy megint vissza kell térnem a cella bús magányába, hiába volt nővéreim szerető gondoskodása, akik, mint a frissen megmunkált földre, öntözgették rám a templomból hozott szentelt vizet.

Testemen elvegyült a gyógyír a verítékkel, ajkam szegletében a tajtékkal, amit, úgy éreztem, ellenségem fakasztott.

– Magához tért! – kiáltották. – Távozott a kísértő! – és ahogy mosdattak, ahogy sürgölődtek körülöttem, megpillantottam a régi perjelnőt, amint iparkodik mihamarabb elparancsolni onnan a többieket.

Miután megmosdattak, rendbe szedték ruhámat, ketten maradtunk odabent. Becsukódott az ajtó, és elkezdett vigasztalni, aztán szememre vetette, hogy kiabáltam, zokogtam, az okát firtatta, hogy miért volt ez a súlyos önkívület. És ahogy a szemébe néztem, hirtelen rádöbbentem, hogy ez ugyanaz a szempár, amelyről az imént azt hittem, hogy sikerült elijesztenem magam mellől. Megint ott volt, kopottan, üresen, nem olyan elevenen, mint az előbb, hanem sebzetten, de nem szorongató érzéstől, hanem a mérhetetlen csüggedéstől. Vállam fölött elnézve a falra szegeződött, a feszületre, a cella rejtett szegleteit fürkészte.

– Az irgalmas Jézus nevére – szólalt meg végül. – Mi történt magával?

Nem tudtam, hogyan válaszoljak erre a hűvös, ünnepélyes hangú kérdésre.

– Senki nincs idebent – erősködött. – Senki sem bánthatja. Nyugodjék meg, feleljen hát.

A lelkem bár néma volt, de mégis őrködött. Sokkalta inkább, most, hogy itt állt előttem, ilyen büszkén, ilyen távolian, mintha mi sem történt volna, mintha az a titok köztem meg nővérem között holmi apróság volna, azért bukott volna ki belőlem csupán, hogy megtöltsem vele a csöndet, mielőtt végleg álomba szenderülök.

– Mit láttál? – kérdezte megint. – Mitől lettél ilyen nyugtalan ma éjjel?

Csak ingatni tudtam a fejem, alvást színleltem, a homlokomat tapogattam, az oldalamat, a halántékomat, végig, minden sajgó tagomat.

– Szóval nem láttál semmit? Nem is álmodtál? Látomásod sem volt? Akkor? Mi történt hát?

– Most semmire nem emlékszem.

Még mindig bizalmatlanul nézett, s nem tudom, milyen szándékkal, a foga közt mormogta:

– Isten szent lelke lehetett, mindig úgy távozik, hogy nem hagy jelet maga után. – Aztán, már az ajtóból visszafordulva, hozzátette: – No, szedd össze magadat; ne feledd, az Úr csak addig szorít, ameddig teremtményei állják a szorítást. Nem véletlen, hogy azt tartják, az ő ügye a gyengék ügye. Remélem, végül kiderül az igazság, és vagy nagyot tévedek, vagy az ördög ármánykodik ebben a házban, mindenesetre ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni, ideje végre a világosság és az engedelmesség útjára térni.

– Így lesz – válaszoltam.

– Én is azt hiszem. Eljön majd az idő, amikor az igazak elnyerik alázatosságuk jutalmát. Addig is, próbálj meg aludni. A perjel felmentett a hajnali ájtatosság alól.

De aznap éjjel nem jött álom a szememre, és addig nem is jött, amíg szívem zárva maradt a józan ész előtt, szám az igazság, a menekvés és a szentünk javának útja előtt. Hátha a régi perjelnő nem is az ellenségem, ahogy gondoltam, végtére is talán a legjobb szándékkal van irántam, vallomásom fejében, hogy kimondjam azt a néhány szót. Talán majd ő lesz az én új pártfogóm, társam ebben az újfajta magányban, e keserves nyugtalanság idején.

Hangja most megboldogult apám hangján szólt, és anyámén, aki szenvedett idelent, a lelkiismeretem hangján, mely egyszerre szólongatott és korholt. Ahogy így láttam, ahogy így éreztem, hirtelen azt gondoltam, én még egyszer nem bírok elviselni ekkora szörnyűséget.

– Anyám! – szóltam utána, – Jöjjön ide.

– Mi történt hát?

Priccsem előtt megint szent nővérem állt, és megfogta a kezemet, mint régen.

– Ne hagyjon magamra, amíg meg nem virrad.

– Ne hívjam ide a perjelt?

– A gyóntatónkat hívja inkább.

– Ilyenkor? Most?

– Nem szeretnék meghalni ma éjjel.

– Ki beszél itt halálról, most, amikor jobb idők köszöntenek a házra? Pihenj, csukd be a szemed, próbálj elaludni. Azt mondják, az álom messze űzi a rossz emlékeket.

De én nem tágítottam. Belekapaszkodtam a köpenyébe, s mint aki nem hajlandó futni hagyni a megmentőjét, rimánkodni kezdtem, hogy ne hagyjon egyedül.

Könnyeim láttán talán most először fogta fel, mennyire súlyos a helyzet, mennyire meg akarom én gyónni, ami a lelkemet nyomja. Józan ítélőképességének az életkora ellenére sem volt híján, és nyilván rájött, honnan fú a szél, ki állhat e látványos kezdet hátterében, és mennyire szeretnék könnyíteni a lelkiismeretemen, hogy valahogy megváltsam, megmentsem.

Már éppen mondtam volna neki, hogy az új perjelről szeretnék beszélni vele, amikor, mintha csak gondolatom szólította volna, nővérem jelent meg a küszöbön, mintha a sírásom vonzotta volna oda. Rendetlen öltözékben, lábbeli nélkül jött, szemlátomást tüstént átlátta a helyzetet, kétségeimet, ellensége érdeklődését, irányában mutatott megingásomat. Egyetlen pillantásával lakatot tett a számra, egyetlen intéssel elérte, hogy elődje szelíden, engedelmesen, ámde korántsem jó szívvel távozzon a cellámból.

Megint kettesben voltunk, megint negédes szavakkal közeledett felém, a hangjával régi szerelmes játékainkat juttatva eszembe, az őszinte éjszakákat, a kölcsönös büntetést, keserű és szoros kötelékeinket. Nyilván azt gondolta, az idő csak neki számít, ám a sebei miatt nem csupán finom keze, hanem a teste is megváltozott, talpától az arcáig, és a tekintete, mely most már nem testvére volt az enyémnek, de még a hangja is vastagabb lett, most, hogy nem fájdalomtól elgyötörten, szerelem hevében megfáradtan szólt.

Nyilván azt gondolta, végtére is nekem az idő nem számít, kész vagyok engedelmeskedni, testestül-lelkestül rabja vagyok ölelő karja régi börtönének.

– Az irgalmas Istenre kérlek! Hagyj! – mondtam neki, s mintha magam is csodálkoznék, hogy így viselkedem, hozzátettem: – Mit akarsz még tőlem? Mit adhatok én neked, amit még nem kaptál meg tőlem egykor, a bőség idejében? Tudd meg, hogy én innen el akarok menni örökre.

– Hová?

– Egy másik házba – vágtam rá hevesen –, a nagyvilágba. Ahol elfelejthetem bűneimet.

Megint eltűnődött, a földet nézte előttem, mintha magában ítélkezne felettem. Aztán amikor megszólalt, inkább befelé, magának mondta, nem is az én fülemnek szánta, amit utána kimérten, monoton hangon elsuttogott:

– Az Úr olykor a bűnt használja eszközül, hogy megszentelje a lelket. Milyen bűn a mienk? Hát nem az Isten tükre, trónusa és birodalma a testünk? Mi rossz van abban, ha utánozzuk, ha testünket megjelöljük a bélyegekkel, melyekkel őt sebezték meg a Kálvária hegyén? Ha azt szeretnénk, hogy visszatérjen, és áldja meg ezt a házat, akkor nyugalmat, békességet kell tartani benne, ahol félelemnek nincs helye. Szenvedni és várni; behunyt szemmel menni elébe, mert jó és rossz cselekedeteinken felül egyedül a hit ment meg bennünket.

Nem ismertem fel őt, új volt tőle minden, amit most mondott, ezek az új fogalmak, ezek a ködös szavak. Nem éreztem, hogy hozzám beszél így, Krisztus nyájának egyszerű bárányához, szavaival inkább mintha újabb csalást, semmint tisztességes szándékot kendőzött volna el. Ahogy beszélt, és hallgattam a mondókáját, nemhogy közelebb éreztem volna magamhoz, inkább mintha kijelentéseivel és érveivel egyszerre távolodott volna tőlem.

– A bűnök, ahogyan tisztelendőséged nevezi őket, micsodák vajon, ha nem bizonyságok, melyek éreztetik alantas voltunkat?

– A bűnben edződik a lélek, ha az Úr oltalmára bízzuk magunkat. Nem egyéb vagyunk, mint nyomorult kis magok, amiket vakon széthullajtott, egyeseket terméketlen földbe, másokat tápláló talajba, ahol megsokszorozzák az ő dicsőségét.

– De bűn úgy hazudni, ahogyan mi hazudtunk. Becsapni a közösséget.

– Becsapni? – nézett rám szánakozva. – Kik vagyunk mi, hogy megítéljük magunkat, hogy eldöntsük, mi a hamis és mi az igaz? Csak akinek a kezében vagyunk, az a megmondhatója, hogy hazudunk-e vagy sem, egyedül ő mérheti tetteink súlyát.

Minél tovább tartott ez a beszélgetés, annál hevesebb lánggal lobogott bennem a harag. Nem elég, hogy szavaival össze akart zavarni, ráadásul meg is bántott azzal, hogy tudatlan ostobának tekintett.

– Ó, nem! – mondtam neki. – Ezek az érvek másnál talán hatnak, de nálam nem, aki e két kézen sebet ejtettem, aki annyi éjszakán át voltam társad és barátnéd. Nem emlékszel már? Ilyen hamar kitöröltél emlékezetedből megannyi elragadtatást és gyönyört, édes ájulást, simogató közelséget? Nem kellenek az üres szavak, hogy elbúcsúzz tőlem, ha ezt akarod, akkor mondd ki nyíltan, őszintén, egyenesen, és én soha többé nem állok utadba. Nem szólok hozzád, nem is nézek többé rád, de hagyj elmenni oda, ahol nem kell behunynom a szememet, hogy leplezzem félelmemet és szégyenemet. Többé nem fogsz hallani rólam, abban biztos lehetsz, és az én számból soha senki nem fog semmit megtudni, mert én sose leszek képes téged feljelenteni.

Erre aztán eleredtek a könnyei, valóban elvegyültek az enyéimmel, ahogy összeölelkeztünk. És szerelmünk újjászületett langyos, szunnyadó hamvaiból, akaratom ellenére is, megint.