„Nagyon igyekeztem, eljátszottam rengeteg szerepet, próbáltam nő lenni, férfi, apa, anya, férj, feleség, gyerek, voltam megrögzötten szigorú zongoratanár, rekedt torkú éjjeli pillangó, bártáncos, nem beszélve arról, amikor elmentem egy sörgyárba munkásnak. Hogy igazi munkás lehessek, úgy kellett élnem és gondolkodnom, ahogy ők is teszik. Dolgoztam mészárszékben, hentes voltam, tudtam, hogyan készül a paprikás szalámi. Mindennel azonosultam, ismertem a legapróbb gondolataikat, gondolataimat, egyre megy.”

Bicskei Gabriella Puha kert című kötetét a JAK füzetek sorozatban a HÍD-dal közösen jelentetik meg. A kötet épp a napokban jön ki a nyomdából. Tegnap olvashattad onterjúnkat a szerzővel, ma a könyvből közlünk részleteket.

I. Fent a föld és lent az ég

13.
A háború alatt senki sem marad a városban, de a kert most kezd csak kivirágozni.
A kert és a zóna a menedék; árnyak az ábrándozásra, elbújni a világ elől, de a világ maga sem több, mint ezek. Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében, hárman voltunk: én voltam Anna, Mari meg Éva. A bokorban mindig este volt.
Senki nincs a városban, akinek örülni lehetne, vagy felpezsdítene a jelenléte.
Ha lenne varázsceruzám, iderajzolnék mindenkit. Így gondolja ezt Mari is, meg mindenki, aki itt rekedt egyedül. Pár éve, ha lementünk a folyópartra meghallgatni a csendet, messziről azért hallottuk a város lüktetését. Ez sincs már így. A folyóparti csend egyre nyomasztóbb.

14.
Ha veled megyünk, sokáig készülődünk, többnyire fekete bő hosszú szoknyát veszünk fel zakóval, ehhez bordó blúzt, néha kalapot. Aztán találkozunk a többiekkel is, habár tudjuk, hogy egyedül vagyunk a városban. Azt mondtad aznap, tudsz egy új klubot, nemrég nyílt, és pang az ürességtől. A tulajdonosok valami csoda folytán itt maradtak, de jól rejtőzködnek, nem látni őket az utcákon sem. Járhatnánk oda is, annyian vagyunk, hogy betöltenénk az egész helyet, jól menne nekik az üzlet.
Ketten ülünk reggelig a bárban, és úgy teszünk, mintha mindenki ott lenne.
Italt rendelünk az egész társaságnak, és megérkezésükkor külön-külön az ajtót is kinyitjuk előttük; ha beléptek a kocsmába, és van italuk, akkor ott is vannak. Aztán táncolunk, beszélgetünk, te csókolózol az egyik fiúval, pár hete tart a szerelem, itt szoktatok találkozni.
Én legtöbbször Bélával beszélgetek, de nem mellőzhetjük a barátait sem.
Eljátsszuk, hogy füves cigit szívunk, mindenkinek körbeadjuk, előtte hosszan tanulmányoztuk a hatását. Ilyesmit nem lehet kapni a városban, a túloldalra viszont ritkán mehetünk, akkor is csak engedéllyel, és tíz napig tart az átkelés.
Utána whiskyt iszunk sörrel, és reggelig nyitva a bár. Szerelmes vagy abba a fiúba, gyakran nem látunk benneteket egész éjjel, csókolóztok valamelyik sarokban.
Amikor italt rendelünk, a csaposfiú jót mulat rajtunk, mert a Béláét jég nélkül kérem, de az is megesik, hogy furcsán néz ránk, mert nem lát ő ott senkit rajtunk kívül, és azt hiszi, szokta is mondogatni, hogy biztos attól a fűtől hallucinálunk, amit az előbb szívtunk el. Neki már a füstje is megártott.

II. Kék a föld és zöld az ég

1.
Tegnap levelet kaptam Aritól, idemásolom a végét:
„...a legfőbb vágyam ekkor már az volt, hogy ne legyek sehol sem.
Előtte, de ezt tudod te is, mindenfélékkel próbálkoztam, évekig kínlódtam, míg rájöttem, gyakran kell változtatnom a helyem, mert amíg változom, legalább addig nem vagyok ott, nem vagyok sehol. Persze mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem hittem, ez lenne a megoldás, meg már kezdett fárasztóvá is válni ez az egész, így elkezdtem más módszerek után kutatni. Helyváltoztatás nélkül megpróbálni, először is otthon lenni több helyen, majd közéjük csúszni, köztük lenni, egyikben sem jelen lenni.
Nagyon igyekeztem, eljátszottam rengeteg szerepet, próbáltam nő lenni, férfi, apa, anya, férj, feleség, gyerek, voltam megrögzötten szigorú zongoratanár, rekedt torkú éjjeli pillangó, bártáncos, nem beszélve arról, amikor elmentem egy sörgyárba munkásnak. Hogy igazi munkás lehessek, úgy kellett élnem és gondolkodnom, ahogy ők is teszik. Dolgoztam mészárszékben, hentes voltam, tudtam, hogyan készül a paprikás szalámi. Mindennel azonosultam, ismertem a legapróbb gondolataikat, gondolataimat, egyre megy.
Ettem szalonnát, kolbászt, csicseriborsót, kék algát, fügekaktuszt, egyiket sem szerettem igazán, de jól ismertem az ízeket. Kezdettől fogva idegen volt minden, nem volt maradásom, így megtanultam, hogyan kerülhetem ki őket, hogyan kerülhetek közéjük, hogy ne legyek egyik helyen sem, azaz ott legyek valahol, csak mindentől egyforma távolságra. Megtanultam ezzel a másik nyelvvel is élni egy másik időben. Minden időben otthon vagyok, mégsem gondolkodom egyikben sem. Ariel”
Ekkor tudtam meg a nevem. Nem ér semmit.

5.
Adammel Párizsba utazunk. A vonat a St. Pancrasról indul reggel háromnegyed hétkor, és olyan biztonsági intézkedés előzi meg a beszállást, mint egy repülőút előtt. Adam útközben énekel, Szomorúbb dal a címe, és tényleg annál is szomorúbb.
Érkezés után a lakására megyünk, cigarettát sodor, szeretkezünk, ez az első alkalom. Keresi a ruhámon a cipzárt, nem találja, tőle kaptam, felhasad a háta, tovább szakítja. Nem tudok róla semmit, csak érzem, összetartozunk.
Néha mesél valamit magáról, a volt feleségéről, egy lányról, akivel az egyik szemináriumán találkozott, érdekes történet. Adam egy vidéki egyetemen tanított, mind a ketten a húszas éveik végén jártak, a lány szép volt és titokzatos, nagyon régen történt. Végighallgatta az előadásait, vörös ruha volt rajta, kicsit kurvás, így mondja, majd rögtön ágyba is bújtak, még ott a tanári szobában, hogy aztán tudjanak másra is koncentrálni, sok megbeszélnivalójuk volt még egymással. A lányt Verának hívták, és könyveket írt valami olyan témában, ami Adamet is érdekelte. Akkor is egy kézirattal érkezett, egy Nicolas F. nevű éhezőművész életéről, Adamnek ajánlva.
Adam átnézte a lány jegyzeteit, lapozgatta, majd viccesen megkérdezte tőle, mit gondol, él-e még F., és remélte, meglepődik a kérdésen. De nehéz lett volna eldönteni, ki lepődött meg jobban, ugyanis a válasz sem volt kevésbé bizarr. A lány szerint nem is kérdezhetett volna szakavatottabbat a témában, mert Nicolas F. a férje, majd jót nevetett ezen az egészen. Adam is magára erőltetett némi mosolyt, habár inkább csak kínosan vigyorgott, és azt válaszolta, amit nem is igazán akart, ha tudja, hogy a lány férjezett, nem kezdeményezett volna nála. Majd gyorsan hozzátette, el is bátortalanodott attól, hogy megkérje a kezét. A lány is tovább viccelődött, elmondta, nem válik el F.-től, elég régóta a felesége, több mint hétszáz éve. Adam még ekkor sem adta fel, azzal vágott vissza, mindent megtesz, hogy elhagyja azt a vén szélhámost, és vele lehessen. De Vera faképnél hagyta, szó nélkül kisétált a tanári szobából.
Adam rám néz, nem tudom, hogy nézzek vissza, arra gondolok, hogy alulmaradt. Beleszerettél egy több száz éves nőbe, súgom a fülébe, nem akarom, hogy más is meghallja, nem bírom ki, felnevetek.
Fél év múlva összefutottunk, folytatja, teljesen véletlen találkozás. Nem tudom, mit kerestem arra Párizsban, rossz környék és veszélyes is sötétedés után. A Boulevard de Magenta egyik északi sarkán láttam meg Verát, háttal állt nekem, telefonált. Majd elindult gyalog, egy térig követtem. Átmentem a túloldalra, hogy meg ne lásson, széles út, sötétedett is, így szem elől tévesztettem egy kis időre. Nem láttam, merre megy tovább, de arra is gondolnom kellett, esetleg metróra száll. Majd megint feltűnt, hogy le is forduljon rögtön az első sarkon, így futni kezdtem. Habár akkor már sejtettem, a Rue de Montmorency felé tart, ha éppen nem oda. Így visszavettem a tempóból, és arra gondoltam, ha szem elől téveszteném, az ötvenegyes háznál mindenféleképpen találkozunk. Betértem egy szűk utcába, csatornabűz mindenütt, meg valami középkorszag, legalábbis így képzelem el az időt, a tér még nem látható tartály, bútor nincs a szobákban, és a középkori író sem úgy oldja meg a grammatikai én nézőpontját, hogy az folyamatos legyen időben és térben, az „én” nem nyújt egyazon nézőpontot. Az egyik házból hangos zene szól, máris a jelenben vagyok, egy asszony vizet loccsant lavórból az utcára, ha nem vigyázok, elázok, vagy felébredek. A Rue de Montmorencyn a Rue de Temple felőli oldalon kötök ki, így végig kell gyalogolnom az egész utcát, az ötvenegyes szám a másik irányban van. Az előzőnél is szűkebb tér, pár kollégista csókolózik egy eldugott kapualjban, visszhangzanak a lépteim, visszaveri a sikátor. Végül tényleg megpillantom Verát, és arra gondolok, hogy egyre jobban tetszik. Megállt az F.-ház előtt, az aljában ma egy jó hírű étterem, itt találkozik valakivel, talán F.-el, a férjével, suhan át viccesen az agyamon, végre én is láthatom a nagy hírűt, büszke voltam magamra, akkor sem hagyott cserben a humorérzékem. Vera nem találkozott senkivel, megállt a ház előtt, és engem várt. Valamennyit még én is vártam, végül odamentem hozzá.

Kevés pénz volt nálam, de elhívtam egy közeli kávéházba. Azt mondta, fél éve álmatlanok az éjszakái, nem telik el nap, hogy ne rám gondolna. És itt a vége, boldogan éltünk, míg meg nem haltunk, fejezi be Adam, de ne beszéljünk erről, már nem érdekli az egész, holnap inkább meghív ebédelni az F.-ház éttermébe.
Ezen kicsit meglepődök, de hogy leplezzem, gyorsan megkérdezem tőle, miért jöttünk mi tulajdonképpen Párizsba. Nem mond semmit, ahhoz azonban hozzáteszi, jó lenne egyszer összefutni F.-fel, aztán valamit magyaráz az életéről, de ezt már nem hallom, nem figyelek, azon gondolkodom, hogyan szökhetnék meg tőle én is.
A felesége végül elhagyta, talán visszament a férjéhez, aki lehet, hogy tényleg F., ezen, nem bírom ki, újra mosolygok. Adam erről nem beszél, nem kereste utána, vagy csak azt hiszi, hogy nem.
Én is elmegyek, mondom, nem találsz meg többet, folytatom.
Most látom őt először feldúltnak, szóhoz sem jut. Magához húz, szorít, majd azt hajtogatja, nem mehetek el, én már semmi esetre sem, mert a felesége vagyok.

III. Black Ships Ate The Sky

4.
Azt szeretnéd velem elhitetni, hogy ez az én nem te vagy.
De jellemzően, hol így, hol úgy, mert aztán meg azt mondod, hogy ez az én nem koholt személy, csak a regényíró, a dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én, én mesélem el barátaim és barátnéim történetét, azt mondja nekem K., hogy ő, K. ezt az asszonynak mondotta egy kristályos éjszaka.
Persze tudod jól, hogy mindegy, mit gondolok, nem számít semmit, mert megfoghatatlan, az vagyok. Amikor azt gondolod, sikerült végre elkapnod, éppen akkor, ugyanakkor, egyszerre tűnik el. Csak hanyagságból mondhatnád azt, hogy engem, mert nagyon jól tudod, nem tudtok ti egymással azonosulni.
Sem a szemed színével, a járásoddal, sem a szokásoddal, hogy szereted a túrót vagy az erős paprikát. Amikor azt hiszed, végre megvan, mit gondolsz a világról, végre tudod, mit érzel, hogy viselkedj, egy pislantás sem múlik el, működik az emésztésed, elolvasod a napi híreket, és máris romokban hever minden, nyomod sem marad benned. Aztán, ha még nem unnád, újra kezdheted, örökös játék, egy semmi, egy volt, majd nincs, vagy soha nem is volt becsillanás. (79.o.)

9.

Azt mondod, költözzünk Hastingsbe. Mit is mondhatnék, bárhová követnélek, jó nekem veled, sosem volt ilyen jó.
A gondolattól is rettegsz, hogy elveszítesz, úgy érzem, nem bízol bennem.
Bízzál bennem, súgom a füledbe, pont annyi vagyok, amennyi.
Nem hiszek a jelenben, nem érzem, csak azt, hogy elmúlok, a csontokban, az éjszakai álomban rángó izmokban. Nem látom nőni a füvet, de hallom tágulni a teret az emlékezetemben. Féltem a szobánkat, féltem a tested, a szerelmed, féltelek tőled, magamtól, félek tőletek.
Nem értem a fiatalságod, a fáradtságod, sem a szívdobogásod, sem az emésztésed, nem tudom az agyműködésed, az öregséged.
Költözzünk Hastingsbe, a tengerparton örökké süt a nap, reggelenként jó lesz belenézni a végtelenbe, ellátunk a horizontig. Kőházunk lesz kerttel, rózsákkal, macskákkal.

10.
Telefonálsz, hogy menjünk a Bricklayer’s Armsba, azóta itt ülünk. Körülöttünk most is azok a nők, zakót hordanak férficipővel, inggel, a nadrágjuk szárát felhajtják, így adnak magukra.
Adam elrohan az egyetemre, késő éjjel jön haza.
A készülő regényedről mesélsz, régen ezt Adammel beszélted meg, de újabban nem értetek szót egymással. Nem zavartatod magad, most nekem mondod el, azt mondod, annyit vagyok Adammel, hogy teljesen mindegy, kinek mondod el, nekem vagy neki. Adamből vagyok, Adam én vagyok.
Egy John D. nevű pasasról írsz, most neki szánod minden perced, te vagy, én vagyok.

21.
Azt álmodtam, kereslek. Mostanában többször is álmodtam veled, de ez a mai olyan eleven volt. Kereslek, mert tudom, visszajöttél a kertbe, aztán eszembe jut, hogy nem jöhettél vissza, mert el sem mentél innen, ezen gondolkodom.[...]
Végül mégis megjössz, már messziről integetek, nem veszel észre. Nem ez az első álom, hogy nem állsz velem szóba, pedig most sem aludtam el, ahogy megbeszéltük. Elmennél mellettem szótlanul, ha engedném, eltolnál magadtól, kiabálsz, menekülsz, és tudom, nem mondasz igazat. De nem engedlek, megszorítalak, hogy tudjam, nem álmodom, az arcodba bújok, már nem tiltakozol. Szeretitek egymást, de nem maradhatsz, mint a mesében. Ébredés után kalimpál a torkod, csak ez marad: végre találkoztunk, és érezted az erős ölelésem, majd összeroppantottad a csontjaim.
Nem tudom, ki vagy.

24.
Még egy utolsó, és megállok, mondja Maude, majd azzal folytatja, hogy soha ne feledjem, az idegen attól idegen, hogy nincs múltja, saját emlékezete, ő a messziről jött ember. Anna, Mari, te meg én nagy utat tettünk meg közösen, közösek az emlékeink, Maude, Béla, Adam, Ari és Alex.
Távoli országok folyóinak, útjainak térképeivel ismerkedtünk, távoli nagyvárosok metróhálózatát bújtuk, ott voltunk, ahol jártunk, és ott is, ahol nem. Naponta több száz kilométert tettünk meg: Zsolti, Klári, Ivo és én.
Zoli is mindig velünk volt.