"A pártfrakció-vezér emelkedik szólásra. Majd ő megmondja az igazat. Igaz: nem erdőgazdálkodásban munkálkodik, de azért ül a poszton, ahol, hogy mindenhez értsen. Nem lehet szemernyi kétsége sem a jelenlévőknek, hogy ehhez is ért.
„Most el fogom mondani, miért örülök én annyira nagyon, hogy itt lehetek” – ezzel kezdi. Az erdész-szakma feszülten figyel. Felállok, bekapcsolom a kamerát. Nyilván most következnek majd az öröklétnek megörökítendő mondatok. „Azért örülök nagyon, hogy itt, ebben a körben lehetek, mert ahogy körbenézek a teremben, azt látom, ez még normális kör. [...]" Kocsis Noémi újságíró arról, hogy kinek mi mitől normális.
Nő az erdőben - avagy miért nem lehetek én erdész soha?
Besétál. Beviszik. Becsalják. Becserkészik. A nő a vad, a férfi a vadász. Álmodik. A keze belelóg, felébred. A nő már nincs az erdőben.
Ülök az országos erdészeti találkozón, a csákvári szanatórium auditóriumában. Talán még szilvórium is van, valahol elrejtve, mert a büfében a kedves, beépített mosolyú hölgy csak bambit és pogácsát oszt. Nyugdíjas erdészek, erdőmérnökök lapogatják egymás hátát, örülnek a találkozásnak. Szerbusz, Jóska, ezer éve nem láttalak.. Tétova, zavart a válasz, elhomályosodnak a sokmínuszos szemüvegek: Szerbusz, én meg még soha…vagy legalábbis nem rémlik…
Ülök az országos erdészeti találkozón, nem tudom, miért vagyok itt, elküldtek, hátha mond valami értelmeset a meghívott minisztériumi főhalljakend, de ha ő mégsem, majd a kereszténydemokrata szerveződés egyik tiszteletre méltó vezetője. Ő már megérkezett, elegáns öltöny, szálfaderék tartás, emelt lombkorona, akarom mondani fő – így is illik egy erdészeti rendezvényen. A kevés kiváltságossal kezel, némelyeknek még odabólint, elfoglalja helyét az elnökségi asztal közepén. A legjobb páholyban, akár egy király a kivilágított színházban. És kezdődhet a díszelőadás.
Nekem csak két mondatra van szükségem, ezért küldtek. Két értelmes, az újságban leközölhető mondatra az erdészet jelenlegi helyzetéről, az erdőgazdálkodás állásáról, az erdőtulajdonlás problémáiról. Mindegy, csak erdő legyen. Ha fához köthető az a hozzászólás, ahogy valamikor Döbrögi, én már elégedett leszek.
A pártfrakció-vezér emelkedik szólásra. Majd ő megmondja az igazat. Igaz: nem erdőgazdálkodásban munkálkodik, de azért ül a poszton, ahol, hogy mindenhez értsen. Nem lehet szemernyi kétsége sem a jelenlévőknek, hogy ehhez is ért.
„Most el fogom mondani, miért örülök én annyira nagyon, hogy itt lehetek” – ezzel kezdi. Az erdész-szakma feszülten figyel. Felállok, bekapcsolom a kamerát. Nyilván most következnek majd az öröklétnek megörökítendő mondatok. „Azért örülök nagyon, hogy itt, ebben a körben lehetek, mert ahogy körbenézek a teremben, azt látom, ez még normális kör. Mert tudjuk, hogy mostanában már a hölgyek is tanulhatnak erdésznek, jelen vannak az erdészeti életben, valóban. De ahogy itt körül nézek, csak két hölgyet látok. Az egyik valamit ott kameráz, hát nem tudom, a másikat meg ott látom a büfében. Én nagyon örülök, hogy itt még mi, csak férfiak vagyunk, ahogy annak lennie kell, normális körben.”
Érzem, hogy hatvan szempár keresi hirtelen a nőt, aki valamit kameráz. Érzem, hogy megremeg a kezemben a kamera. Hogy a fülem égővörös lesz. Hogy az önbecsülésem hangos csörömpöléssel darabokra törik az auditórium alkalomra vikszelt padlóján. Hogy a szám azt motyogja, jaj, bocsánat, aztán hogy a bensőm lázadozni kezd: ülj le, ülj már le, te szerencsétlen…
Leülök. Kikapcsolom a kamerát.
A kereszténydemokrata frakcióvezető arca kőből faragott, elégedett. Beszél még két percig arról, hogy keresztény értékrendű országunkban milyen abnormális a másság, hogy a család az egy férfi, plusz egy nő, ők mindig is megmondták, s hogy a házasság felállásához sem férhet kétség: egy férfi, egy nő, szigorúan ebben a sorrendben, mert ők mindig is megmondták.
Körbenézek a teremben. Leghátul és oldalt, eldugva, lehúzott fejjel ül két ötvenes asszony. Rejtőszínű zöld mellény, a mellzsebbe bedugható a bicska, a nyúzókés. Világos, hogy erdészek. Mosolyognak. Nem állnak füttyögve, nem kérik ki maguknak az előbbieket. Nem pfujjolnak, nem kiabálnak diszkriminációt. Én sem. De hát nem is vagyok erdész. Megszokták. Megszoktuk. Ezt halljuk kétezer és tizenhárom éve. Előtte is ezt hallottuk. Előtte is csak nők voltunk az erdőben. Bevihetők. Becsalhatók. Becserkészhetők. Levadászhatók. Nem erdészek, nem szakmabeliek. Csak nők.
Nincs változás. A teremben öten már alszanak, hátrabillent fejjel, mind férfi. Jöhet a bambi, meg a pogácsa.
Kocsis Noémi
