"Megtörés és meg nem állás. Áttetszés, fekete foltok, (kereszt)fák, (t)örvények, könnycseppek a siratófal réseiből, tócsákba gyűlve. Szenteltvíz? Olvadt szurok? Lehet rajta járni? Örökkévalóság. Egyformaság? Állandó megújulás? Salétromminták mantrája? Hagyjuk a definíciókat."

Niran Judit Jelek a vízen című kiállításának finisszázsára holnap kerül sor az Ateliers Pro Arts Galériában. Ennek kapcsán olvashatod Gyertyános Tímea beszámolóját a megnyitóról.

JELEK A VÍZEN

Jelek. Mi jut erről eszünkbe? Hagyjuk a definíciókat. Nézzünk inkább körül Niran Judit fotókiállításán az Ateliers Pro Arts (A.P.A.) galériában. Messziről: fehér falon fekete-szürke tarka négyzetek. Közelről: Repedések? Gyűrődések? Gombolyagok? Lenyomatok? Ha nem tájékoztatna a tárlat címe, nem jönnék rá biztosan, mit is látok. Egyszerű pocsolyákat, amikbe minden nap belelépek és letörölni is lusta vagyok. Vagy épp olyan hétköznapi tavacskákat amikben a szomszéd bácsi pecázik unottan. Romos házak tartozékait; nedves penészfoltokat. Ódivatú nyirkos vaskorlátokat; jobb időket megélt lakók placebo-mankóit.

Figyelem ahogy gyülekezik a vernissage közönsége, nem győzöm fényképezni őket; az idegen, mégis ismerős komoly arcokat. Sajnálom, hogy az illat nem örökíthető meg: csípősen édes, nekem úgy tűnik, mintha Izraelben az olajfák hegyén lennénk. Lám, az ima se marad el: a kalapos, kendős, szakállas, botos alakok öltönyben is bibliaiak. Egyesek közülök félrefordított fejjel ülve figyelnek, mások az ima ütemére ösztönösen jobbra-balra ringatóznak mint déd-és ükszüleik a zsinagógában. De honnan szól a héber varázsige-áradat? Úgy tűnik a diavetített képek mögötti halk háttérzene mormolása, (biztosan csak az?). Szándékosan nem harsány – Judit szerint „nem kell mindent hallani”.

Niran Judit és Gordon Agáta a megnyitón

Ezen mondata különösen megragadja Gordon Agáta figyelmét is, aki egy sokatmondó részletet hozott új könyvéből: "…Hiszek a születésben és a születőben, hiszek az anyaúrnőben és minden megtestesülésében, hiszek az anyaevolúcióban, a szeretetben és a gyümölcsben, bármikor elhagyhatom a testem számtalan másik testben, hála úrnőm, hála úrnőm, úrnőm úrnőm, hála háálaa…" /Gordon Agáta: Az Úrnő könyve/ Erre rárímel Judit falra kifüggesztett novellája: "Az imaház, ahová készültem, voltaképpen egy szoba volt egy hasonló udvar kétszintes épületének egyik lakásában. Mire odaértem, már folyt a szertartás. Végigmentem az udvaron, fel a lépcsőn, és már lenyomtam volna a szoba kilincsét, de hirtelen mást gondoltam. Csak álltam és álltam ott – hallgattam a szobából kiszűrődő ima moraját.." /Judit Niran: Az Udvar/

És a recitálás nem szűnik meg a vetítés utolsó képével. Öregasszonyos köhögései kibuknak a kénytelen-önhitt pózoló nyomornegyed penészvirágai közül, a héber ábécé kacskaringós betűi kidugják lélekujjaikat. Tüntetnek és egyetértenek egyszerre, nem egyértelmű mi ellen és mivel. A szemek befogva, mintha szombat-lángot gyújtanánk és félnénk, hogy megvakulunk. Megtörés és meg nem állás. Áttetszés, fekete foltok, (kereszt)fák, (t)örvények, könnycseppek a siratófal réseiből, tócsákba gyűlve. Szenteltvíz? Olvadt szurok? Lehet rajta járni? Örökkévalóság. Egyformaság? Állandó megújulás? Salétromminták mantrája? Hagyjuk a definíciókat.

Gyertyános Tímea

Képek a megnyitóról:

(A színes képeket Almássy Tamás, a fekete-fehér képet Kőváry György készítette)