Novák Zsüliet Disznó vallomások c. kötetéről Szalai Zsolt költő, kritikus, egyetemi tanár, az Ambroozia webfolyóirat szerkesztője, a Magyar Írószövetség Digitális munkacsoportjának tagja írt ajánlót.
Szalai Zsolt: Emberszámba nőni
Bevalljuk, megvalljuk, magunknak és mások előtt, nem is annyira remélve választ, feloldást, érdeklődő visszakérdezést, hasonló megnyilatkozást. Legfeljebb megértő figyelmet, és a személyességen túli törődést. Na jó, elvárásaink vannak. Foglalkozzunk a gondjainkkal! Vágyaink vannak. Emlékszel még? Fontosnak gondoltam.
Emberszámba nőttünk, és feltolulnak dolgok, amiket ki akarunk mondani. Különben hiábavaló minden, csak telik és elmúlik. És lassan már át-, megélni sem tudunk semmit igazán. Aztán elfelejtünk beszélni.
Azért vannak a disznóságok, hogy bezabáljuk őket. Novák Zsüliet vallomásai azért disznók, mert az amúgy angyali mosolyú hölgy pontosan emlékezik, megfigyel, ráadásul véleménye is van, amit nem rejteget kontyba rendezett haja alatt, és kalap sem azért van a fején, hogy Liza Minnellit imitálja a Kabaréból. Inkább, amiért egy bölléren, hentesen, szakácson, hogy a hajkorona ne lógjon bele abba, amivel dolgozik. Nem befolyásolni akar, hanem okozni. Élményt, kaján örömöt, bűntudatot, kielégülést. Úgy van benne abban, amit lebök, felszeletel, megkavar, mint a sertést értő módon feldolgozó szakmabeli. Csak itt az ember kerül a mészárszék és finomabb pillanatokban a vágódeszka autoriter kései alá, és az lesz belőle, amivé egy darab hús válhat. Csettintünk a nyelvünkkel, fanyalogva kérődzünk, öklendezve visszaköpjük, ha nem vagyunk kellőképpen elszántak, vagy jólneveltek. Mert itt a nyesedék sem az állatoké, az emberség nélkülözhetetlen összetevője. A létezés szakmában dolgozónak az alapanyag minden részét fel kell használnia.
A disznó vallomásosságban van valami gyermeki is, amit hajlamosak vagyunk kinőni. A természetes őszinteség zavarba hozhatja a másfajta furmányhoz szokottakat. Nevezhetjük ezt civilizálatlanságnak, lehülyepunkozhatjuk a megmondó-, víknyánkra tapintó embert a normák feszegetése miatt, de mégis csak arról van szó, hogy azon sértődünk meg, ami igaz.
Hogy a Berettyó nem csatorna, hanem folyó. Nem mesterséges, épített, szabályozott, kiszámítható. Ha partjára ülünk, leúsztatja az otthonról elcsent, száknak használt kosarat, és nem viheti el a cica nyelvünket, be kell vallani, mi és hogy történt, még ha száztíz guggolás is jár érte. Hogy felizgulunk a masszőrnél, mert nem élünk aktív nemi életet, és nem ő csinál valamit másként, mint ami a szolgáltatásért elvárható. Hogy egy valóságos társadalomról kialakított kép akkor az igazán, ha belefér, hogy kövér nők is adnak fel társkereső hirdetést, sőt felszednek valakit egy bevásárlás alkalmával – és nem azért, mert máskülönben nem bírnák hazacipelni azt, ami amúgy két embernek is elég lenne. És előfordul, hogy muszáj beletörődni és nem együtt-, hanem egyedül élni azzal, hogy a segéderő már nem marad ott vacsorára, nem is beszélve a reggeliről, de azért még visszajön. Nem elég elfogadni azt, hogy öregapánk még piacozás közben is a kocsmába megy, arra is rá kell ébrednünk, hogyha nőkre néz, nem a szeme ráncos, csak a környéke. Hogy a látszólagos hála megfér a sértett büszkeség tettetésével. Hogy a társasházi lakásokban hiába figyeljük mások értelmetlen, de kényelmes párkapcsolati nyűglődéseit, csak saját kisszerűségünkre és megalázottságunkra ismerünk. Hogy az empátia nem kötelező, de amikor a kórházban betegtársainkra, vagy a nővérekre, orvosokra panaszkodunk, ahelyett, hogy újraértékelnénk saját életünket, akkor közelebb kerülünk ahhoz az állapothoz, amikor depressziónkban már hiperventillálunk. Hogy ha csalódásainkat annyira nem bírjuk elviselni, mint a faluról városba költözött lány, aki maga ül a sparhertre, hogy érezze a sercegő zsír illatát, akkor sajnos megérdemeljük a self made áldozat, a kihasznált mazochista diagnózisát és a leginkább lelki és fizikai bántalmazásból álló kezelési javallatot. Pedig teljesen feleslegesen tesszük ezt magunkkal (és másokkal), hiszen örök érvényű igazság a 75-ös szabály. És bizony vannak olyan szexpózok, amelyeket ha lehetne, inkább nem, meg olyanok is, amelyeket szívesen kipróbálnánk.
Novák Zsüliet könyvének gyakran egymásba kapcsolható novellái, a párhuzamos szerkesztésű történetek, a rövidebb zsánerképek és a hosszabb elbeszélések az élet olyan disznóságairól szólnak, amelyek tragikumán mégis nevetünk, amelyek mocskosságától tisztábbnak érezzük magunkat. Ehhez olyan nyelvet talál, amelyben a szép és a rút, a finom és a durva kontrasztját a humor és az irónia fesztelenségével oldja. Szemléljük csak ironikusan a tökéletesség vágyát, de ettől még próbáljunk meg emberszámba nőni.
Szalai Zsolt
Novák Zsüliet: Disznó vallomások
AmbrooBook Kiadó, Győr, 2014
128 oldal, keménytáblás
2200 Ft
A kötet megrendelhető az AmbrooBook Kiadó weboldalán keresztül:
