Izsó Zitáról - Haraszti Ágnes esszéje.

Fotó: Ayhan Gökhan

 


Egyszer menjünk el együtt fényképezni azokra a helyekre és tájakra, amiket a könyveidben leírtál. Talán abban a szekrényben van az átjáró, amiben az a léleknagyságú tükör van. Ha átférünk, mehetünk biciklivel is, nem baj, ha kicsit minden elmosódik majd a sebességtől. Csak figyelni szeretném, ahogy észreveszed az ismerős látványokat, megvárni, mit keretezel be belőle. Rothadó gyümölccsel, kerítésen túli kórházzal, fövenyre kicibált, léket kapott csónakkal most nem törődünk. Lemaradok pár lépést, ha a versbéli önmagaddal összefutsz, de csalok majd, és bár úgy teszek, mint aki nem figyel, próbálom elkapni a hangot, amelyen még senkihez sem szóltál rajta kívül. (Minimum egyvalakit persze mégis tudok, akihez igen.) Valószínűleg olyan képeket csinálsz, amilyeneket én csak szeretnék, próbálom a te szemeddel méricskélni, mennyi eget hagyjak azon a képen, ami az erdőszéli büféről készül fekete-fehérben, hogy valahogy vészjósló és távoli legyen rajta a nyugalom, ne olyan kristálytiszta, mint amilyen igazából, csak hogy benne legyen a kínlódás, az éhség és a szomjúság, addig eljutni. Ha most belefutnál a kompozícióba, a negatívon még téged látnálak a piros ruhádban, de az előhívó folyadék alján már egy fa rajzolódna ki ott, ahol álltál. Mivel hosszan exponáltunk, az ágaid köré századfordulós ruhát rajzol a lomb, úgyis ilyennek képzeltelek el, az odvak szerepe is egészen világos, röpködnek a leveleid, mint apró papírsárkányok a szélben, csak téged a fény fúj. Így gondoltam rád, amíg a második kötetedet olvastam. Az első idején még nem ismertelek, akkoriban azonos voltál számomra azzal a merülővel, aki a borítón lebeg, azt hittem sokáig, hogy te vagy a képen, és nem tévedtem, mikor olyasvalakinek képzeltelek el, aki bölcsen hagyja kicsit lekésni magát magáról, akár úgy is, hogy majdnem belefullad a tengerbe, a teste elugrik, de a lelke még ott áll a stégen, a test megérkezik a vízbe, de a lelke veszi azt a nagy levegőt a parton. Nem emlékszem, mióta tartjuk barátként is számon egymást - nagy öröm minden közös project, minden egyfelé tartó út -, de azt tudom, hogy ezt a konok, pontos késedelmet, törvénybe foglalt, termékeny lassúságot azóta még inkább értem és szeretem. Különben az elején nem jól mondtam, hisz mi valójában abban a tájban találkoztunk, ahová bringázni hívtalak, nem is kell átférnünk semmilyen átjárón. Néha azért majd átlógunk a valóságba, hátha ott jobbak a kávéházak.

Haraszti Ágnes