A Magyar Képzőművészeti Egyetem BEST OF DIPLOMA 2014 c. kiállításáról íródott kritika rövidített változata az Új Művészet folyóirat szeptemberi számában jelent meg. A cikk teljes terjedelmében az Irodalmi Centrifuga oldalán olvasható.
Az olvasók megértésében bízva, az X-MEN mai napra tervezett bejegyzését jövő szerdán tesszük közzé. 
All the Best!
A Magyar Képzőművészeti Egyetem BEST OF DIPLOMA c. kiállításáról
Idén nem szakirányonként mutatjuk be az MKE végzőseinek munkáit, egy válogatott anyagot veszünk górcső alá, éppen ezért a képgrafikusok, a tervezőgrafikusok, a festők, a szobrászok, a restaurátorok és a látványtervezők műveiről éppúgy szó esik majd, mint az intermédia szakirányon 2014-ben diplomát szerzett művészek alkotásairól. Mivel ilyen széles a spektrum, nehéz lenne tendenciákról írni, az azonban megállapítható, hogy a kiállításon résztvevők idén is kiváló ötletekkel, koncepciókkal álltak elő, s bár a legtöbb esetben kapcsolódnak az aktuális trendekhez, egyedi nézőpontból közelítenek témájukhoz. Mindamellett klasszikus irányzatok, tematikák feldolgozásait, újragondolásait is láthattuk. Utóbbiak megvalósításánál érződik, hogy létrehozóik komoly művészettörténeti előtanulmányokat folytatva nyúltak tárgyukhoz, de korántsem tekinthetjük őket epigonoknak, hiszen tehetségük révén valami mást, mindenképpen egyedit hoztak létre. Ehhez kapcsolódva elsőként Giczy Kristóf Kálmán Gargantua-sorozatát említeném. Rabelais humanista író szókimondó, szatirikus hangvételű, többrészes regénye, a „Gargantua és Pantagruel” – melyben a szerző maró gúnnyal ostorozza a hatalommal való visszaélést, az emberi korlátoltságot és az álszenteskedést – számtalan képzőművészt megihletett. A monumentális irodalmi alkotáshoz az évszázadok során olyan neves alkotók készítettek illusztrációkat, mint Daumier vagy Gustave Doré. Giczy grafikái azonban nem illusztrációk, hanem egy érzékeny szemű művész állásfoglalásának lenyomatai. Rabelais szellemi örökségét felhasználva korunk fogyasztói társadalmának, kapzsiságának, politikai infantilizmusának és az emberi tudatlanságot kihasználó megalomániájának groteszk világát mutatja.
A képgrafikusok közül még Fábián Erika, Gallov Péter és Mórocz István képei szerepeltek a kiállításon.
Gallov Péter a természet és a rend kapcsolatát boncolgatja leheletfinom, naturalisztikus, ugyanakkor letisztult és jelszerű grafitrajzain. Rendszerében szerepet kap a ritmus, megjelenik a számmisztika is. Skorpiók végtagjait, ollóit mutatja, különböző elrendezésben. A skorpió-szimbolikában jelentős szerepet kap a nyolcas szám, ami a stabilitáshoz köthető, a sorozat tehát nyolc rajzból áll, melyeken összesen 80 olló látható, és négyes egységekre, illetve azok többszöröseire osztódik. Mivel az ollók, ezek az organikus csipeszek ennyire hangsúlyosan vannak jelen, látványuk megnyugvást generál szemlélőjükben, csökkentve a néző és (félelmetes) tárgya közötti érzelmi távolságot.
Fábián Erika diplomamunkájának címe school of fish, a kifejezés határozott szinkronizációval együtt úszó halak tömegét jelöli. Képei öt rétegből, azaz öt színből álló visszakaparásos litográfiák. Az absztrakt és figuratív határán mozgó kompozíciók értelmezések sokaságát rejtik magukban. Fábián elgondolkodtat a mikro- és makro világ közötti kapcsolatról, a termékenységről, az alkalmazkodásról, ugyanakkor megteremti a megfoghatatlanság, a magatehetetlenség, a kívülállóság, az elvágyódás, a kiszolgáltatottság, a hézagos tudás drámáját is, amit a tenger – egy kiismerhetetlen, végtelen, ösztönös, nyelvileg és területileg egységes közeg – megjelenítése generál. Nem csupán a halak egy adott közegben, közegükben való viselkedésének megjelenítéséről van szó tehát, hanem olyan mozgásformák ábrázolásáról, melyeket összehasonlíthatunk saját viselkedésmintáinkkal. A litográfiák címe – Tetragon (Négyzet), Arrow-Headed (Ék), Bait ball (Gömb), Blow up (Kitörés), Density (Sűrűség) – utal a halak és az emberek életformája közötti párhuzamokra, hasonlóságokra: a zarándoklatokra, a menekülő, megtorló vagy pánikoló tömegre, a körforgást fenntartó „hálózatokra”. 
Mórocz István érdeklődésének középpontjában a terek állnak. Mindennapi életünk helyszínei olyan tájak, melyeken az ember otthagyja nyomát. A Zóna-képek az elmúlás, a múló idő, az üresség, a magány, a pusztulás és az elidegenedés szimbólumai, nem konkrét, inkább különböző térmozaikokból felépülő elképzelt, elhagyott helyek. Az épített, leromlott környezet látványa szinte agyonnyom bennünket, a grafikák ritmusa az ábrázolt helyek dinamizmusához igazodik. Minden motívum egy nyom, egy emberi lenyomat. A leamortizálódott épületek, barátságtalan körzetek arra várnak, hogy ismét meghódítsák, elfoglalják őket. Mórocz technikai sokszínűsége figyelemre méltó. Változatos anyaghasználatának segítségével eléri, hogy sérülékeny épületeinek sziluettjét belengje a hiábavalóság melankóliája, ami időutazásunk során eláraszt bennünket.
A város, az épített környezet és a szemlélő, a lakótér és a lakó viszonyának vizsgálata Hardi Ágnesre is jellemző. Welcome c. különálló elemekből álló, mégis egységet alkotó, szabadon rendezhető és bővíthető installációja, kilenc épületből álló, nyolc lelket számláló kitalált szobor-városa azonban nem egy hasonlóságokat egységesítő, több pontra kivetíthető tér, hanem érzelmeink, gondolataink által, életdarabkáinkból teremtett fiktív település, fantázia. Nem egyezőségeket sejtető helyszínrajzok kórképe, hanem emlékfoszlányokból, ingerekből, filmekből, találkozásokból, álmokból és utazásokból teremtett világ, amely talán azért puritán és dísztelen, hogy teret adjon képzeletünknek, hogy akár minden percben másnak, másként láthassuk, lakhassuk be. 
Bibok Piroska „épített környezete” geometrikus formákból, henger és háromszög alakú posztamensekből, egy iskolai táblához hasonlatos, falra függesztett téglalapból, valamint formára halmozott, finom homokból tevődik össze. Letisztult formák, különleges, ám rendkívül sérülékeny kompozíciók ezek, a Szahara homokdűnéit juttatják eszünkbe, a sivatagot, melynek képét pillanatok alatt átformálja a szél. Az épített környezet és a természet sérülékenységét mutatja, amiket nem csak az időjárás viszontagságai, de az emberi beavatkozások, a nemtörődömség is tönkretehet, átalakíthat egy pillanat alatt.
Kiss Rita a zene és a mozgás a tánc téri alapjával, a talajjal való kapcsolatát vizsgálja. Zenei alapnak a Kékmadár táncát választotta Csajkovszkij Csipkerózsikájából, melyre Balogh Janka táncművész komponált klasszikus balett koreográfiát. A táncos mozgásának lenyomatait egy nedves homokágyon őrizte meg, arra a kérdésre keresve a választ, hogy egy lenyomatsor mennyit képes megőrizni egy időben értelmezhető, térben zajló mozdulatsorból. 
A zene Szász Veronika Sára tervezőgrafikus diplomamunkájában is nagy szerepet kapott. Szász olyan neves popénekesek-zenészek számainak inspirációit készítette el, mint Lucy Rose, Emiliana Torrini, Nils Frahm vagy Kumiko Kōda, de egy magyar népdal is megihlette őt. A zene líraisága szinte átkúszik képeinek felületére, melyek nyugalmát kígyószerűen tekergőző, makaróniszerű motívumok zavarják meg, felkavarva a látványt, az érzéseket. 
Az I. teremben, közvetlenül Szász képei mellett, Farkas Ferenc Explore Paper c. öt részből, részenként 16 réteg lézervágott papírból álló rendhagyó plakátsorozatát vehették szemügyre a látogatók. A plakátokon a „PAPER” szó egy-egy betűje tűnt fel. Farkas célja e sorozat megalkotásakor a figyelemfelkeltés volt, rámutatott arra, hogy milyen jól kiaknázhatók a papírban rejlő lehetőségek, ezzel ösztönözve a művészeket, a gyártókat és a közönséget kreativitásuk fejlesztésére. A papír véleménye szerint nem csak a felületén megjelenő festékanyagtól válhat különlegessé, hanem önmagában is esztétikai értékkel bíró alkotás lehet. 
Veszteg Virág a papírt a könyvművészetet megújító felületként, hordozóként használja. Drewermann Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg c. felnőttmeséjével kapcsolatban létrejött megállapítását felhasználva, mely szerint A kis hercegben szereplő bolygók lélekszimbólumok, egy „bolygó-könyvet” tervezett. A könyv lapjain égitestek síkban leképzett, leegyszerűsített, dizájnos és letisztult másai fogják közre a szövegeket, csillagképek rajzolódnak ki előttünk, így a bolygók értelmezéskor az olvasók lélekszimbólumaivá alakulhatnak át. Maga a tárgy is gömb alakú, ami sötétben csillaggá változik, csillagossá válik, hogy jelenlétével a kis herceg, és mindazon értékek hiányát hirdesse, melyeket a kedves, mindannyiunk számára ismerős karakter megtestesít. 
Pletser Cecília eltávolodott a művészi tervezőgrafikától, inkább egy adott termékhez kötődő, a mindennapokhoz szorosabban kapcsolódó tervezési feladatot látott el, amikor megálmodta a VINCZE MILL (Vincze László és fia papírmerítő műhely, könyvkötészet és nyomda) arculattervét. A szentendrei manufaktúra dolgozói 1985 óta különleges, kézzel készített egyedi papírokat állítanak elő lenből, kenderből és rongyból, környezetbarát technológiával. Számos múzeum, minisztérium és művész használja termékeiket, de a családi vállalkozás külföldön is ismertté vált, pl. az angol királyi udvarba vagy a Vatikánba is eljutottak produktumaik. Ennek megfelelően nagy kihívás volt tehát logót, levélpapírt, csomagolóanyagot és munkaruházatot tervezni a cégnek, ám Pletsernek sikerült a profilhoz illeszkedő, esztétikus arculatot létrehoznia. 
A festő szakon végzők munkái stílusok és témák sokféleségét mutatják. Ezer Ákos a festészetet játékosan fogja fel, a festői szerepekre és a festésmódokra helyezi a hangsúlyt. Állapotokat, pillanatokat, gondolatfolyamokat rögzít, lendületes, expresszionista ecsetkezelése, merész színhasználata és önkényes formakezelése ellenére képei mégis egyfajta állandóságot, magától értetődőséget sugallnak. Szereplőinek múltja megszilárdul a jelenben, alakjai anélkül reflektálnak múltjukra, hogy tudatában lennének reflexiós szerepüknek. A munkafolyamat során Ezer mintegy belakja a kép terét, asszociációs módszerrel építkezik, vásznait önkényesen alakítja, hogy történeteit később a befogadó költse tovább. 
Vető Orsolya Lia élő és élettelen határán lévő organizmusokat, vágott virágokat ábrázol. Mivel „modelljeinek” enyészete, a hervadás, a rothadás felgyorsult ütemben zajlik, igyekszik teljes pompájában megfesteni a növényeket. Vető aktívan részt vesz a pusztulási folyamatban, résztvevéses megfigyelőként megéli a változás minden egyes pillanatát, ami folytonos jelenlétének köszönhetően permanens módon a „mostban” bontakozik ki. Az elrendezéskor komponál, a munkafolyamat során pedig felnagyítja elemeit, hogy motívumai kitöltsék a teret, absztrachálódjanak, mintaszerűvé váljanak. Ráközelítéses technikájával ellentétes érzéseket vált ki a befogadókból, elidegenít, mégis erotikus közelségbe hozza tárgyát, mikrodzsungelét, ezáltal elérni, hogy egy ártatlannak tűnő, szolid virágcsendélet titokzatos és izgató legyen. Képei tehát, melyek a giccsfestészet határát súrolják, teljes mértékben eladhatóvá válnak, közben vagány módon elrugaszkodnak az „áruházi festészettől”.
Poroszlai Eszter az op art hagyományokat követve okozott nekünk optikai csalódást. Gondosan lealapozott vásznaira finom hártyaként áttetsző, rugalmas textíliákat feszített, melynek rétegei szabálytalanul halmozzák egymásra az elliptikus formákat, kivágatokat, kellemes színharmóniákat hozva létre. Képeivel nem okoz vizuális nyugtalanságot, mint Riley vagy Vasarely, a megvalósítás folyamata, a formák elhelyezése, színhasználata lírai, az izgalmi állapot helyett így egyfajta nyugodt mozgalmasságnak lehetünk szemtanúi. Poroszlai nem igényel nagyfokú összpontosítást nézőitől, kompozíciói kevésbé expresszívek, inkább konstruktív jellegűeknek tekinthetők. A látvány mögötti struktúra érdekli, a szakrális geometria, melyben a legtökéletesebb formának a tóruszt tartják, hiszen ebben áramlik legszabadabban az energia, az energiát pedig leginkább a szín hordozza és adja át. Tóruszai nagy számban lepik el a felületet, átívelnek egymáson, hordozójuk segítségével a lebegés érzetét keltik. Az alkotó így a Moiré-effektus segítségével érezteti, hogy a látvány a valóságot elfedő függöny mögül tárul szemünk elé. 
Kristóf Gábor olyan absztrakt képeket hoz létre, melyek az ofszet nyomdai termelés melléktermékei. Szándéka a gyönyörködtetés és az elgondolkodtatás, széleskörű művészettörténeti ismereteire támaszkodva posztmodern bölcselkedők művészetfilozófiáját gondolja tovább. Műveit Heidi néven állítja ki, ami a Heidelberg márkanévből ered. A képek képesek explicit módon megjeleníteni a hálózatok, a képek hálózatokban való létezését, mozgását. Miközben a festészet tere bizonyos értelemben beszűkül, értelmezési tartománya folyamatosan tágul. Az alkotások elválaszthatatlanok keletkezésük társadalmi körülményeitől. Ahogyan Bourdieu is rámutatott, amennyiben el tudunk vonatkoztatni és jól kondicionáltak vagyunk, képessé válunk értelemmel, értékkel felruházni objektumokat. Heidit tehát egyfajta médiumtudatosság motiválja, az alkalmazott médium kontextuális jelentésére reflektál, s bár képei sokszorosító eljárás melléktermékei, oppozíciók, illeszkednek a kortárs művészet összképébe, vizuális megjelenésükkel és ideológiai hátterükkel egyaránt. A gumikendők leselejtezett absztraktjai hibátlan képi disztribúciók melléktermékei, több száz vagy ezer nyomat esetében játszottak közvetítő szerepet. Az olcsó másolattal ellentétben egyediek, értékhordozók, olyan melléktermékek, melyeket egy absztrakt művész csak imitálni tud.
Szécsényi-Nagy Loránd multimédia installációjának kérdésfelvetése, „hogy a napjainkban működő összetett vizuális képalkotásra alkalmas rendszerek látásmódja miként értelmezhető az emberi befogadó számára.” Az installáció két részből áll. Egy robot cirkál folyamatosan egy meghatározott, kör alakú területen, melynek határvonalát nem lépi át. Mozgása lassú, és random, réskamerával veszi környezetét, a képet pedig egy rádióadó segítségével sugározza a területe melletti posztamensen elhelyezett TV képernyőre. Mivel a robot önálló szemszögből térképezi fel környezetét, megkérdőjelezi Szécsényi-Nagy az alkotás folyamatában betöltött szerepének lényegiségét. A másik részen a robot által küldött képi információt mikrokontroller továbbítja egy mátrix nyomtatónak, ami folyamatosan printel egy tekercs leporelló papírra. A háttérben néhány, a nyomtató által létrehozott kép látható. A diplomamunka a tér-idő összefonódását, a sokérzékelős technikai médiumok működését, összetettségét mutatja be, miközben reflektál a folyamatos információáramlásra is.
Bori Om 3267 lépés c. multimediális installációját a gyerekszülés utáni időszak ihlette. Figyelme középpontjába kisfia került, ezzel párhuzamosan pedig az érzelmi tere és az élettere is beszűkült. Ugyanazon az útvonalon gyalogolt minden nap, a napi rutin megállás nélküli körforgása, ismétlődése pedig máshogy engedte számára látni, láttatni a várost, mint korábban, vagy mint amilyen valójában lehetett. Ekkor határozta el, hogy multimediális projekt formájában dokumentálja a távolságot, a környezetet, a változást. Az általa megjelenített „kinti” és „benti” világ, a privát és a közösségi terek, a szubjektivitás, a tapasztalás és az érzékelés között nem feszül ellentét. Bár egyik videóján gyorsított felvétellel felpörgeti az időt, a matéria, a város, az útvonal, a járda ugyanaz marad. Bori Om virtuális terekbe csomagolja a valós tereket, hogy aztán a kiállítótérbe helyezve újra kicsomagolja azokat, hogy az egymásba ágyazott helyek különböző narrációkat, térnarrációkat adjanak.
Ha már a narrációknál tartunk, a verbális elbeszélés különböző formáiról sem feledkezhetünk meg! A látványtervezők a drámai műfajokhoz kapcsolódva készítették el diplomamunkájukat. Badacsonyi Brigitta Egressy Zoltán Portugál c. drámájának Asszony karakteréhez tervezett bábot. Az egyik leggyakrabban színre vitt kortárs magyar melodráma vagy bohózat, egyesek szerint „szomoreszk”, egy képzeletbeli magyar falu hétköznapjait, lakóinak kisiklott életét mutatja be, a nyelvi humor segítségével. Badacsonyi találóan jelenítette meg az alkoholtól felpuffadt arcú, egykori álmait feledő, egyszerű, hivalkodóan öltöző, valaha csinos nő ügyetlen, gyermeteg és abszurd karakterét, munkáján érződik, hogy a jellemábrázolás mestere. 
Horváth Dzsenifer is egy rendkívül népszerű kortárs drámaíró ismert darabját választotta, Spiró György Csirkefejéhez készített jelmezterveket. Spiró egy romos, körfolyosós pesti bérház lakóinak kicsinyes, egysíkú életét mutatja be. A ’80-as évek elején játszódó történet rengeteg árnyalatát lefesti, izgalmasan jeleníti meg a reménytelen, sivár hétköznapi életet, a diszfunkcionális szocialista társadalom közegét, az elveszett ember frusztráltságát és végletekig egyszerűsített romnyelvét, az értékválságban vegetáló egyén képét, a kiüresedett, felszínes emberi kapcsolatokat, a bűn és bűnhődés dosztojevszkiji magasságokba emelt vonulatát és az istenkeresés drámáját egyaránt. Dzsenifer minden karakter ruhájának tervét elkészítette, a két rendőrét leszámítva. Színészei és azok öltözetei jóval „élénkebbek”, mint az eredeti, Katona József Színházbeli, Gobbi Hilda főszereplésével előadott változatban. Bizonyára nagy kihívást jelentett a téma, a jellemábrázolás újragondolása azok után, hogy a korábbi rendezés minden tekintetben osztatlan sikert aratott. A tervező modelljeit egy gangos bérházat ábrázoló, öregbített fényképfelvételre montírozta, majd fotóit, az Albatrosz Könyvek sorozatát „bővítve”, krimiborítóként is felhasználta. Emellett pedig egy öltözetet is kiállított.
Gelsi Zoltán szintén kortárs drámaszerzőtől választott, Kornis Mihály Halleluja c. bizarr komédiájához tervezett díszletet. A szocialista éra eseményeinek átértékelése, művészeti produktumainak feltárása és továbbgondolása jellemző korunkban. Ez egyrészt a retró-jelenségben érhető tetten, másrészt azonban korunk társadalomkritikáját adhatja, párhuzamot vonva a múlttal és jelenlegi helyzetünkkel. A darab egy kitágított pillanat, „álló idő”, melyben három generáció, egy család férfitagjai kerülnek szembe a Kádár-rendszer hétköznapjaival, az együttélésből származó konfliktushelyzeteken keresztül. A történet szerint a nagypapa és unokája, a 30 év körüli Lebovics, a szülők hazaérkezését várják egy lepukkant lakásban, melyet ellepnek azok a személyek, akik megakadályozzák a fiú felnőtté válását. Gelsi a várakozás terét nem „igazi otthonként” képzeli el, a díszlet gyárépülethez hasonlatos helyszínt mutat, mely monumentalitásával és kialakításával szimbolizálja a megállt időt, a pusztulást, hangsúlyozza a társadalomkritika aktuális mivoltát és azt, hogy az emberiség sosem tanul a hibáiból. „Egy olyan földalatti világ, melyből kiutat csak kordonokat döntve találhatunk. / A nézők a tér rituális bejárásában vesznek részt – a látszólagos választási lehetőségek ellenére pontosan megtervezett utat kell bejárniuk. (…) Az adott székek elrendezésével ismert tér-szituációk teremtődnek. Mégis a plafont valami megmagyarázhatatlan erő emeli a fejünk fölé – ez az erő tart életben bennünket.” írja Gelsi koncepciójának ismertetőjében, mely terve mellett látható.
Pallós Kornélia (Nelli) klasszikusabb vizekre evezett, Mozart Don Giovannijához készített díszlet- és jelmezterveket. A Don Juan legendáját feldolgozó kétfelvonásos opera az egyik legismertebb zenemű a világon, éppen ezért hálás téma, ugyanakkor nagy erőpróba lehet, hiszen a mű már számtalan feldolgozást megért. Pallós mégis képes újat hozni, egy barokk mennyezetfestményt használ a belső tér és a ruhatervek kialakításához. A freskó medalionjának alakját a színpadkép tükrözi vissza, a lemeztelenített tér azonban csontfehéren, 45 fokos dőlési szögben elfordulva jelenik meg a színpadon, festett mintázata az énekesek ruházatáról köszön vissza. Megoldását kifejezetten „dögösnek” tartom, amellett, hogy harmonikus, esztétikus látványt nyújt, modern berendezési tárgyai és vagány megoldásai kitágítják az értelmezés terét. 
A restaurátorok munkáiról jelen esetben, helyszűke miatt, érintőlegesen: a képzőművészeti restaurátorok közül Almásy Ivor és Horváth Mátyás a szentendrei Preobrazsenszka szerb ortodox templom egy-egy festett, aranyozott, Aranyszájú Szent Jánost, illetve Teológus Szent Gergelyt ábrázoló ikonját hozták helyre. Kuna Ágnes egy, a Szépművészeti Múzeumban található, Pálffy gróf hagyatékából származó, a 16. század második felében, ismeretlen alkotó által készített Piéta-festményt restaurált. Bakonyi Tímea szintén egy, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó, a 19. század elején, Guido Reni műve alapján készült olajfestményt tett rendbe, Márkus Botond pedig a sárospataki Szent Erzsébet plébániatemplom 18. századi barokk, polikróm Krisztus-faszobrának állapotán javított. Iparművészeti restaurátorok közül Ferenczy Noémi egy, a 18. század harmadik negyedéből származó, lacca veneziana technikával készített festett, lakkozott, egyszemélyes diófa fogat-ülőkével (Iparművészeti Múzeum), Rostás Zita egy 19. századi porcelán, kék festéssel díszített öntéssel készített vázával (Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum), Mátyás Eszter pedig egy 18. század végéről származó selyem, fém hímzőfonallal átszőtt, ezüst flitterekkel díszített, selyemmel és lennel bélelt frakk-kabáttal (Magyar Nemzeti Múzeum) foglalkozott. Mindegyikük körültekintően, aprólékosan, nagy műgonddal látta el a feladatát.
Debreceni Boglárka
