Bokodi Balázs könyvéről, a Szuicidrománcról, Hungler Tímea filmkritikus írt.

Szurom

Bokodi Balázs első regényén, bár címében tartogat romantikát, azok szórakoznak jól, akik nem félnek a halálról elmélkedni.

Ennek ellenére a Szuicidrománc messze nem csak a halálról szól. Ott van benne az élet is. Az élet, amelyet az emberek többsége élni szeretne, és az élet, amelyet valójában élünk. És tegyük a szívünkre a kezünket, ha valaki előállna a lehetőséggel, hogy ez a kettő felcserélhető, legalább egy percre elgondolkoznánk az ajánlaton.

Bokodi hősei pedig pont ezt teszik. Ezüst tálcán kínálják a kiábrándult, életunt embereknek a lehetőséget, hogy ők is ugyanúgy kitűnjenek a tömegből, ahogy a rocksztárok teszik. Egy morbid világ morbid szereplői sodródnak hát a szemünk előtt, akik majdnem pont olyanok, mint mi.

Csak egy kicsivel kényelmesebb életről ábrándoznak.
Egy kicsivel messzebbre mennek el ezért.
Egy kicsivel őrültebbek, mint mi.

A könyv hemzseg a filozófiai eszmefuttatásoktól, és az öngyilkosságok különböző módszertani útmutatójától. A történet azonban ennek ellenére egyetlen percre sem válik nyomasztóvá. Nem hiszem, hogy ennek hatására bárki is a gyógyszerhez, a szikéhez, a meleg fürdőhöz vagy egy pisztolyhoz nyúlna.

Mindemellett a címben ígért romantika is végig ott bujkál a sorok között. Bár a romantika helyett helyesebb kifejezés a vonzódás a furcsa, nem szokványos karakterek iránt. És ahogy a hírnév is csak keveseknek adatik meg, úgy az örök szerelem is csak illúzió, hiszen, ha 500 évig élnénk, akkor valószínűleg nem tartanánk ki a végsőkig a legnagyobb szerelem mellett sem. Így aztán azok, akik erre ráébrednek, örök boldogtalanságra ítéltetnek? Bokodi Balázs szerint igen, így aztán azt is mondhatná: Boldogok a lelki szegények…

Hungler Tímea

Szuicidrománc - részlet

Melinda azt mondta, sosem tudhatod, mikor jön kapóra egy francos ügyvéd.

A legtöbb embernek az élete múlik egy jó ügyvéden, magyarázta.

Állítólag ismert egy fickót, aki már hét hosszú évet lehúzott a rácsok mögött, és még várt rá vagy ugyanennyi. Azt mondta, hogy ez a fickó igazából nem is csinált semmit, egyszerűen csak valami balfasz volt az ügyvédje. Melinda azt is mondta, hogy a jó ügyvédek magasról szarnak az olyan emberekre, mint az ismerőse. Kurvára nem érdeklik őket. Az ilyenek csak azokra gerjednek, folytatta, akiknek vaj van a fülük mögött. Sokkal nagyobb kihívás felmentetni valakit, akit a zsaruk véres késsel találnak meg egy gőzölgő hulla fölött, mint egy eunuchot védeni egy nemi erőszak perben.

Melinda egyébként huszonöt éves volt, de elmondása szerint már tizenhét évesen úgy nézett ki, mint egy huszonöt éves, és úgy is viselkedett, mint egy huszonöt éves. És mindig úgy gondoltam, fejtegette tovább, ha egyszer végre tényleg huszonöt leszek, akkor majd elkezdek úgy viselkedni, mint egy tizenhét éves, és akkor lényegében nem veszítek semmit.

Azt hiszem, Melindából remek filozófus lehetett volna.

Aztán a belső tükröt bámulva a kölyköt kezdte faggatni: És te, kölyök? Te hány éves vagy?

A kölyök úgy tizenhat éves lehetett. A benzinkút környékén lakott egy ócska bérlakásban a három testvérével meg az alkoholista anyjával. Egy hülye kis szargumóra gondolj, aki úgy szaladt a legidősebb bátyja után, mint valami betanított házi kedvenc. Esküszöm, ha lett volna farka, mármint olyan, amit a kutyák a seggük felett hordanak, ahányszor csak megérezte volna a testvére szagát, elkezdte volna csóválni. Úgy nézett a bátyjára, mintha az valami diktátor lenne, akit kötelessége imádnia. Ez a diktátor bratyó meg minden este fogta az öccsét, és beültette az összelopott és felturbózott Ford Mustangjába, aztán nyakukba vették a várost, és a létező összes utcai gyorsulási versenyen elindultak. Az öcsi meg ilyenkor majd lehugyozta örömében az anyósülést. Pedig csak egy egyszerű kabala volt. Valaki kakaslábat szopogat, hogy ötöse legyen a lottón, mások az öccsüket ültetik az anyósülésre, hogy életben maradjanak.

Szóval, mikor Melinda beállított Beatrixhoz, az volt az első kérdése, hogy tud-e valamilyen szexi ruhát mutatni, olyat, ami passzol a halálhoz. Aztán azt is mondta, hogy azt már tudja, hogyan fog meghalni, meg hogy mit fog utoljára enni, kivel fog utoljára dugni, melyik filmet nézi meg utoljára, és hogy melyik számot fogja utoljára hallgatni, de fingja sincs, hogy mit vegyen fel az utolsó útjára.


A legtöbben valami feketét választanának, mondta Beatrix.

Beatrix rettentő sok mindent tudott a halálról. Sokkal többet, mint az életről.

Nem is tudom. Nem igazán áll jól nekem a fekete, nyafogta Melinda. Aztán megkérdezte Beatrixtól, hogy Monroe miben lett öngyilkos.

Én a helyedben befeküdnék egy forró vízzel teli kádba, javasolta Beatrix, aztán nyissz-nyissz, mutatott az összeszabdalt karjára. Ahhoz bőven elég egy fazongyanta.

Melinda azt mondta, nem szívesen zavarná össze a kiérkező mentősöket a tökéletes testével. A végén még elvárnák a feleségüktől, mondta, hogy ezentúl uszadékfaként viselkedjenek az ágyban.

Így aztán a fél délutánunk arra ment el, hogy utolsó ruhára vadásztunk Melindának. Beatrix azt mondta, érdemes a használt ruhák között keresgélnünk. Ott egy csomó olyan cuccot találhatunk, amiben korábban valaki már meghalt.

Így kötöttünk ki a városi kórház melletti turkálóban.

Találtunk rózsaszín blúzt, fehér szoknyával.

Beatrix rögtön altatókra gondolt.

Aztán kék trikót, fekete nadrággal.

Beatrix szerint csakis akasztás lehetett.

Zöld trikót, barna nadrággal.

Fejlövés, biztos, hogy fejlövés, ismételgette izgatottan Beatrix, mintha éppen egy kvízjáték kérdésére válaszolt volna.

A zöld trikón nem annyira feltűnő a vér, folytatta aztán.

Azt mondta, a zöld pamuton a vörös vér egy idő után pont olyan barna lesz, mint a nadrág.

Alig pár nappal ezután Melinda zöld trikóban és barna nadrágban a lopott kocsink volánja mögül hátrafordult, és azt mondta a kölyöknek, hogy készülj.

Azt mondta, mindjárt megváltozik az életed.