Kiss Tibor Noéról Görföl Balázs írt. Görföl Balázs (1984) kritikus, a Jelenkor folyóirat szerkesztője, a PTE Esztétika Tanszék oktatója.

Takács Dóra Katalin felvétele

Miután elolvassátok az esszét, ismerjétek meg Noé (aktuális) kedvenc zenéit is!

Egyenes

Én Noénak hívom, akik régebb óta ismerik, általában Tibinek, az egyik barátunk kislánya pedig Tibi Noénak. Nem könnyű helyzet. A Noéba valahogy képtelen vagyok belehallani a Noémit, de férfinévnek sem érzem. Nem ismerek más Noét, még szerencse, nem is tudnám másra érteni. Kisajátította magának ezt a nevet, és azt hiszem, többen vagyunk, akikben kisajátított magának egy részt. Nem erőszakosan, nem harsányan, nem is hirtelen, de határozottan és tartósan.

Transzneműség. A legtöbbeknek ez jut eszébe, persze. Miközben Noénak nem kis szerepe van abban, hogy pontosabb szóhasználatra törekszünk ezen a téren. Nem merem állítani, hogy értem, mi ez, s mi ez nála, benne, de azt biztosan tudom, hogy erről a kérdésről soha nem tudok már úgy gondolkodni, mint korábban. Még pontosabban: nem tudok nem gondolkodni róla, nem tudom nem komolyan venni. Ez mindenképpen az Inkognitó, az első regény sikere és eredménye. Akkor is az, ha az Inkognitó minden akar lenni, csak sikeres és eredményes nem. Elszámolás, megmutatás, elmondás; zavarba ejtően sűrű, hideglelősen személyes, ellenállhatatlanul magába szippantó szöveg. Olyan könyv, amely, azt hiszem, sok év múlva is szilárdan, keményen, öntörvényűen fog állni leendő olvasói előtt. Hiszen eleve ilyen: a mai napig emlékszem rá, hogy amikor először olvastam, hiába ismertem rá több pécsi és budapesti helyszínre, a leírások nem engedtek át a magam emlékeinek, élményeinek, nem hagytak elmerengeni, nosztalgiázni, hanem olyannak mutatták tárgyukat, amilyennek a magával kíméletlenségig őszinte beszélő láttatta. Ez a szigorú pontosság, tárgyszerűség, egyenesség nagyon magával ragadó. És nem tudok nem arra gondolni – hiába tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, akkor is így van, váltig állítom –, hogy ez az egyenesség az egyenes mondatokat leíró ember egyenessége. Noé egyenessége. Amióta őt ismerem, azóta ismerem ezt az egyenességet is. Amely hol a pontosságban, a mindenféle maszatolás ösztönös kerülésében, hol a legtöbb embernél, legtöbbünknél nem is szándékos szerepfelvételek, félrevitt gesztusok, nem stimmelő hangsúlyok zsigeri mellőzésében nyilvánul meg. Fogalmam sincs, hogyan csinálja. Persze nem csinálja sehogy, ilyen.

A második regény, az Aludnod kellene is egyenes, pontos mondatokból áll. Kevés eszközzel ér el nagy hatást. Semmi fölösleg, ciráda. Talán ezért sem elviselhetetlen ennek a könyvnek a sötét, komor, lehangolt és kietlen világa: ha egyszer ez van, akkor ez van, el kell tudni fogadni, szembe kell tudni nézni vele – akkor lenne elfogadhatatlan, ha azt éreznénk, hogy nincs így, hogy csak a nyomasztó hatás érdekében van elferdítve, ami elénk tárul. Az pedig az országunk nyomorúságáról árul el sokat, hogy a regénynek ma leginkább a szociológiai dimenziójára vagyunk érzékenyek: a szegénységre, a kilátástalanságra, az anyagi-testi-lelki nyomorra. Ha egy szerencsésebb társadalomban élnénk, talán inkább az általában vett emberi létezés korlátaira, élhetetlenségére figyelnénk fel a könyvben, vagy többet izgulnánk a bűnügyi szálán, netán titkoltan jóleső borzongással olvasnánk e kelet-európai telep-Twin Peaks mindennapjait, a sötét erdőkkel, varjakkal, éjszaka bóklászó figurákkal. De ma kétségkívül a nincstelenség ábrázolása és a vele jár kínzó lelkiismeret a legerősebb ebben a regényben és olvasásában.

Ha elfogadjuk Noé egyik interjújában tett észrevételét, a két, látszólag olyannyira különböző regényt a kiszolgáltatottság köti össze. Ahogy az Inkognitó elbeszélője mérhetetlenül kiszolgáltatott, a családjának, a szerelmeinek, a focista társainak, az edzőjének, az őt megbámulóknak és mindenekelőtt saját vágyainak, érzéseinek, reményeinek és szorongásainak, úgy az Aludnod kellene telepének szereplői is mindenestől kiszolgáltatottak. Innen tekintve egészen természetes, hogy az első regényt miért éppen a második követte: aki szembe mert nézni saját eldöntetlenségeivel és megoldatlanságaival, annak a legközelebbi tárgyon: önmagán kiélezett figyelme másokat is pontosan és érzékenyen lát. Persze az, hogy ez a tekintet részvétteli, de nem szánakozó, éles, de nem megvető, már megint csak az egyenességből fakad. S az igényességből: kevés ilyen önmagával szemben igényes embert ismerek. És aki igényes önmagával, és író, az jó esetben igényes író is. Noé igényes író: nem ír túl sokat, de nem ír túl keveset sem. Mindkettő igénytelenség lenne. Ha jól látom, most épp valami nagyon érdekes történik: a másokkal vállalt szolidaritás, a közéleti-társadalmi érzékenység közírói-publicisztikai szövegekben jut érvényre (ezeket el kell olvasni, nincs mese, szükség van a tiszta beszédre), miközben az irodalmi jellegű írások, a rövidebb novellák, útirajzok, élménybeszámolók (van ilyen is bőven) egyre oldottabbá, fesztelenebbé, gördülékenyebbé válnak. Na meg lendületessé, gyorssá: ami azért is feltűnő, mert az Inkognitónál alig ismerek lassabb könyvet.

Ám ez sem annyira meglepő: Noé oldott és fesztelen ember, hiszen azok közé tartozik, akik szemmel láthatólag ismerik olyannyira saját ürességüket, mélységüket és tágasságukat, hogy tudnak nem csak magukkal foglalkozni. Férfi és nő, önmarcangolás és szolidaritás, szorongató sötétség és tágas derű, szembenézés és önfeledtség, pusztulás és áradó élet, nehézkedés és könnyedség. Örülök, hogy láthatom, megférnek egymás mellett. Hogy hogyan, azt megint nem tudom. De azt igen, hogy jó hallani, jó olvasni őt. Jó ismerni őt.

Görföl Balázs

Nem aktuális toplista, 2014 decemberében


Cocteau Twins: But I'm Not
Have a Nice Life: Telephony
The Angelic Process: We All Die Laughing
A Swarm of the Sun: Refuge
Crystal Castles: Celestica