Nagy Márta Júlia kötetéről Balajthy Ágnes írt. Balajthy Ágnes kritikus, a Szkholion és a JAK-füzetek szerkesztője, a Debreceni Egyetem PhD-hallgatója.
Dedikálás a 2014-es könyvhéten, Lesi Zoltánnal és Mán-Várhegyi Rékával
Amikor a dísz önállósítja magát
Nagy Márta Júlia első verseskötetére viszonylag sokáig kellett várnunk, ez pedig általában jót ígér: átgondoltságot, megmunkáltságot, kiérleltséget. Olyan minőségeket, melyekről Márta szövegei így, egy kötetbe foglalva, fokozott erővel győznek meg.
Az Ophélia a kádban címe a világirodalom egyik legtitokzatosabb, legtöbbet elemzett nőalakjára utal, s ezzel máris arra hív fel, hogy a női megszólalás lehetőségei felől vizsgáljuk a szöveget. Nem is annyira a Shakespeare-műhöz való szövegszerű kapcsolódás válik fontossá a kötetben (habár a hamleti kapcsolódások sora folytatható: gondolhatunk a több költemény keretét képező temető-szcenikára, avagy a Király, a Királynő és a Bolond különös hármasára a Pünkösdi királyságban), mint inkább az Ophelia megidézése által elindított archetipikus nőfigurák sorozata, akikben különféle szereplehetőségek testesülnek meg. Feltűnik itt Judit a Holofernész-történetből, a mesék Hófehérkéje, a bibliai Mária, avagy Kékszakáll áldozatai: a történetek eredeti példaértékéhez képest viszont valami mindig kimozdul, átírásra kerül a szövegekben, és a vers-én mintha az ilyen elcsúszások által megnyíló résekben szituálódna. A kötetben újból és újból visszatérő víz-metafora mint a fluid (női) identitás trópusa szintén erős irodalomtörténeti tradíciókkal bír (Virginia Woolf, Sylvia Plath, de akár Nemes Nagy Ágnes neve is említhető itt), s hogy Márta kötete tudatosan vet számot ezzel a költészeti hagyománnyal, azt a Sylvia Plath Daddy című versének parafrázisaként olvasható A tizenhatodik óta pontosan bizonyítja. Balladák, tündérmesék, a nőiség kulturális narratívái hálózzák be tehát a versek utalásrendszerét, melyekről a vallomásos hangvétel ellenére sem állítható, hogy „alanyi líraként” működnek: az igencsak húsba vágó tapasztalatok rögzítése leválaszthatatlan a köréjük fonódó nyelvi-kulturális mintázatok számbavételéről. A testi tapasztalás megjeleníthetőségével folytatott kísérletezés ugyanakkor olyan megrázó költeményeket eredményez, mint például az Alak: „Kávéspohárban gyűlik a sűrű, barnás massza, bárminek / gondolnám, csak tejnek nem, mert minden, csak nem fehér. / Háta meggörnyed, könnyek csorognak aknéi között. Első baba?”
A vízen lebegő Ophélia, a Holofernész fejét levágó Judit figurája mindemellett művészettörténeti asszociációkat is előhív, a képzőművészeti párhuzam viszont a versek poétikai sajátosságaira is visszavezethető. Hiszen Millet preraffaelita Ophéliájának vászonra vitelére (is) emlékeztethet az a dekorativitás, figuratív gazdagság, amely a vizuális effektusokban bővelkedő versnyelvet jellemzi. A dísz azonban sosem utólagos hozzátoldás, hanem a költeményekben működő logikát, gondolkodásmódot alapjaiban határozza meg: „a nő szobrát látod, meg hogy milyen az, amikor egy dísz önállósítja magát. / Na, ennyit az ornamentikáról”, olvashatjuk az erre vonatkozó reflexiót a Szobor a Kerepesi-temetőben kiváló soraiban. A Kartonégbolt ciklusban különösen megnő a vizualitás szerepe (lásd például a Pikantériát, mely gyakorlatilag ekphrasziszként olvasható, mintha egy titokzatos festményt tenne jelenvalóvá számunkra), ám az olvasó nemcsak belső látása révén vonódik be a versek terébe: az ornamensszerű építkezést egészíti ki például a költemények dallamossága, széphangzása, refrénes struktúrája. Márta lírájában különösen szembetűnő a természeti képek használata: olyan szerves anyagoké, melyek állaga alig változik (a csont, a föld, a dióhéj), ám itt mégis az idő múlásának allegorikus jelölőiként szolgálnak. Az indázó, szertágazó növényzet trópusai pedig az egész köteten szétterülő szövedéket alkotnak: „Akkor is szívesebben / Gázolnék kint a sárban, vagy tekerednék az indák / Fonta virágszívbe”. Az organicitás itt felmutatott kódja nem lesz érvényes a kötet egészére: a természet és az emberi benső egymásnak való megfeleltethetősége helyett inkább természetes és mesterséges, virág és dísz, pír és festék folyamatos felcserélhetősége, oda-vissza játéka figyelhető meg a szövegekben, s így a versek énje is folyamatosan változó felületek összjátékában jelenik meg: „Csomagolópapír-lány, fényes felülettel, üveggömböt / görget, holdat gyűr galacsinná, szégyenpírral festi / magát.” (Tempera) Vagy, ahogy a Vágyott állapot, Wiesbaden végén fogalmazódik meg a kérdés: „és különben is, mi bajuk másoknak a művirággal?”
Balajthy Ágnessel
Egyvalamit mindenképpen szeretnék még kiemelni. Nagy Márta a kortárs költészet egyik legizgalmasabb vonulatához csatlakozik azáltal, hogy az Ophelia a kádban a térről való beszédet jelöli egyik legfontosabb tétjeként. A versekben hatalmi relációként körvonalazódó én-te viszony mozgásai, az én törekvései egy, a másik nélkül stabilizálódó identitás kialakítására a saját térért való küzdelemként írhatóak le: „kellett a sebészkés, amivel leválasztom magam a te idődről, a teredről”. Mindeközben a kötet szövegei rendkívül megkapó módon képesek megsejtetni valamit egy-egy hely – a felragyogó, majd kialvó Zugló, a csöndes fürdőváros, avagy csak egy elhagyatott albérlet – atmoszférájából: olvasásukat ezt teszi számomra különösen élvezetessé.
Balajthy Ágnes
