Csutak Gabi interjúja Nagy Márta Júliával.
Csutak Gabi prózaíró, kulturális újságíró, a litera.hu szerkesztője. Írásait főként a Műút, a Tiszatáj, a Látó és a litera.hu közölte. Szereti hallgatni mások történeteit és közben új városrészeket felfedezni, például Zugló-túrán Nagy Mártival.
Fotó: Bach Máté
nem vagyok én ennyire vérszomjas...
Mielőtt verseket kezdtél volna írni, prózaíró szerettél volna lenni. (Én is először jó anekdotázóként ismertelek meg.) Van ennek valamilyen jelentősége első köteted szempontjából?
A kötet szempontjából nem sok, viszont - és köszönöm szépen a bókot! - az anekdotázásnak talán van szerepe. Írtam több olyan verset, ami egy kínos vagy groteszk szituációt bont ki, és csattanóval végződik - például a romantikus lelkületű, álmodozó lányka esete a szívszerelme aranyerével (A restaurátor).
Honnan ered a mitológiai figurákhoz és a népköltészethez való kötődésed?
Gyerekkoromban kezembe akadt egy népballada-gyűjtemény, később is gyakran forgattam. Sok vérengző, horrorisztikus darab akad közöttük, amin eléggé meglepődtem - a népköltészettel általában a mondókák és a népdalok kapcsán találkozunk először az iskolában, és emlékeim szerint ezeket mindenki halálosan unta. De egy titokzatos gyilkosság, egy sírból kikelő zombi (bizony, ilyen ballada is van) mindjárt izgalmasabban hangzik. Egyébként nem vagyok én ennyire vérszomjas, és később már nem is ez fogott meg, hanem a ballada formai sajátosságai, a töredékesség, a sok, ismétlésen alapuló retorikai eszköz, amely mégsem teszi monotonná a szöveget. Szerintem ezekben az eszközökben bőven akad kiaknázni való.
A mitológiával pedig egyetemen foglalkoztam sokat, az egyik szakdolgozatomat Weöres Sándor Psychéjének mitológiai motívumairól írtam, és egyébként is mítoszok adaptációival szerettem volna foglalkozni, de aztán félbehagytam a kutatást.
Milyen más olvasmányokat érzel meghatározónak költővé válásod szempontjából?
Konkrét olvasmányokat nem tudnék említeni. Az utolsó szerzők, akiket szándékoltan utánozni akartam, a francia szürrealisták voltak tizenhat éves koromban, azóta senki. Sok és sokféle hatás ért, néha popslágerek ragadtak meg a fejemben, máskor egy Petri-vers néhány sora, leültem az asztalhoz, átírtam, variáltam őket. Magyar szerzők közül szinte bárkit említhetnék, akit olvastam, akár Kemény István, akár Szőcs Petra, akár Nemes Z. Márió, és még folytathatnám (nemcsak kortársakkal), mindig találtam valami olyan megoldást, technikát, amit érdekesnek találtam, és azon kaptam magam, hogy megpróbálom átültetni a saját szövegeimbe. Rilkét és Lorcát szoktam említeni, mint számomra ikonikus szerzőket; előbbinek a korai, rövidebb versei hatottak rám, utóbbi pedig jó példa arra, hogyan lehet modernizálni a folklórműfajokat.
Felolvasás Dunaújvárosban, Nemes Z. Márióval és Lesi Zoltánnal
Ha jól tudom, te nem tekinted magad alanyi költőnek, bár a legtöbb kritika alanyi költészetként kezeli írásaidat. Kifejtenéd erről bővebben a véleményedet?
Valahol igazuk van. Pontosítanom kell: most már nem tekintem magam alanyi költőnek. Eleinte nagyobb terjedelmű, önreflektív-vallomásos verseket írtam, aztán néhány tapasztaltabb kolléga rám szólt, hogy ne fecsegjek annyit, inkább tömörítsek. Ez 2010 őszén volt, akkor kezdtem el négy-öt soros, tárgyiasabb lírai darabokat írni, és egy-két kivételt leszámítva a 2012 után íródott szövegeim is ilyenek (ezek nagy része már nem került be a kötetbe, egy tudatos koncepciót követtem, új projektnek szánom). Profánul szólva nekem is elegem lett a saját nyafogásomból.
Murzsa Tímea azt írja kritikájában, hogy verseidben „az ember passzívvá, a környezet pedig aktívvá válik”. Én ezt azzal egészíteném ki, hogy nálad nem csupán a tárgyak, növények és állatok, hanem az emberek enyészete is kifejezetten dinamikus jelenség. Te hogy látod ezt?
Ez abszolút így van. Ha már említetted a prózaírást, amivel kamaszkoromban foglalkoztam, akkoriban vettem észre, hogy mindig leragadok a tájleírásnál vagy biológiai folyamatok szóképekkel teletűzdelt ecsetelésénél, és teljesen elsorvad a narratíva, a karakterekről nem is beszélve. Akkor úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a táj a főszereplő, és arra vetülnek ki a benne levő, azt szemlélő ember érzelmei, a környezete tükrözi a lelkiállapotát – ugyanazt az erdőt például észlelheti az egyik szemlélője barátságosnak, a másik ijesztőnek. Ugyanezt teszem a versekben is. Erre egyébként most már azt mondanám, hogy fenomenológiai alapprobléma, csak ezt a szót tizenévesen nyilván nem hallottam még.
A „bekebelezés”, mint a különböző létdimenziók közötti átjárás több helyen is felbukkan a kötetben („zuzmó zabál szoborcsonkokat” (Kegyelet), a hangya „kenyérmorzsát görget maga előtt, hogy megegye és emberré váljon újra (A hangya metamorfózisa).” „csak tépd le és fald fel a csillagokat/világítsák át a torkodat a gyomrod.” (Újpalota) Miért ilyen fontos számodra ez a motívum?
Olyan szituációk foglalkoztattak – és foglalkoztatnak ma is -, amelyben valaki megaláztatást szenved el. A bekebelezés metaforája magában hordja az erősebb-gyengébb, ragadozó-zsákmány képzetkörét, amikor valaki abszolút hatalmi pozícióban van és ezzel visszaél. A felfalás a hatalmi pozícióban levő totális győzelme: nemcsak bántalmaz, összetör, elgyengít, hanem teljesen megszüntet, magába olvaszt egy nála gyengébbet. A létdimenziók közötti átjárás pedig egyfajta menekülési kísérlet: ha teljesen más szemszögből, más mentális struktúrával fogjuk fel a helyzetünket, az erőviszonyok – talán - átbillenhetnek.
Vagány Históriák Szófiában
Orcsik Roland, Bach Máté, Hartay Csaba, Tolvaj Zoltán és Bedecs László társaságában
Szövegeidben az intimitás mintha inkább bukkanna fel helyek mint emberek vonatkozásában. Mi ennek az oka?
Gaston Bachelard egy egész könyvet írt erről, amit ugyan csak nemrég olvastam el, de igazolja a fentieket. Az általunk lakott, bejárt terekhez emlékeink kötődnek, amelyek egyfajta bensőségességgel töltik meg az épületeket, helyiségeket, vagy a tér bármilyen más elemét, lehet az egy utcasarok vagy egy park is. A lényeg, hogy a meghittség, az örömérzet kapcsolódjon hozzá, és ezáltal védelmet biztosítson. Bachelard Baudelaire-től Rilkéig számtalan példát hoz erre. Én személy szerint az otthon és az otthonosság keresését szoktam említeni, mint fő problémakört a terek, helyek kapcsán és a számtalan költözködésemre hivatkozom.
Egy interjúdban említed, hogy néha fotókat is használsz inspirációs forrásként. Mondanál erre konkrét példát? Más társművészetek hatása is felbukkan a szövegeidben?
A Zuglói átirat című vers például így született. Az első zuglói szobám egy kicsi belső udvarra nézett, ami nagyon szép rendben volt tartva, beültették virágokkal, és az utcáról nem lehetett látni. Néha szerveznek is olyan városnéző sétákat, amelyeken bebocsátást lehet nyerni szép, régi, de az utcáról nem látható bérházudvarokba, kertekbe. Ilyenkor úgy érezzük, hogy titokba avatnak be minket. Először fotózni próbáltam a kertet, de sehogy sem tudtam visszaadni azt a sajátos, intim hangulatot, amit a kert árasztott a szomorú, szürkésbarna házfalakkal körülvéve – ezért inkább megírtam. Ha pedig a többi társművészet hatásáról beszélünk, akkor a zenét tudnám említeni, azon belül pedig a dal műfaját, formai jellegzetességeit.
Ophélia figurájáról, már sokszor beszéltél, de nem ez az egyetlen mitikus női szerep, amivel dolgozol. Például Mária és Márta figurájának egymásban való tükröződése is megjelenik egyik fontos versedben. (Mária éneke Mártának) Mondanál erről pár szót? Van jelentősége ebből a szempontból annak, hogy neked is Márta az egyik keresztneved?
Igen, mert öntelt hólyag vagyok. Viccet félretéve, ez egy bibliai történet feldolgozása. Márta és Mária Lázár testvérei. Egyébként hárman vagyunk testvérek, két lány, egy fiú leosztásban. Olyan alaptörténetet kerestem, amiben három testvér szerepel, akik között feszültség van (bár nem a saját testvéreimmel való viszony miatt), különböző gondolkodásmódot, életformát képviselnek. A Bibliában inkább Lázár feltámasztása a fontos, Márta mellékszereplő, van két mondata, és Jézus azért is helyreteszi. Korlátolt, földhözragadt figurának van ábrázolva. Én meg szeretek eltöprengeni mostohán kezelt mellékszereplők motivációin, kibontani, kiszínezni egy történet mellékszálát, valamint modern környezetbe helyezni. Ophéliával is így tettem, csak míg ő a Róna utcán és a Fogarasi úton bolyong őrülten, Márta, Mária és Lázár egy külvárosi panelben laknak és mennek egymás agyára. Ez a vers egyébként egy hosszabb, az általam XV. kerületi ciklusnak nevezett sorozat része. Több részt megírtam belőle, kettőt már tavaly publikáltam. A kötetbe nem vettem föl, mert ezt a ciklust majd egy reménybeli második könyvben szeretném viszontlátni – a projekt jelenleg is folyamatban van, még nem készült el az összes vers.
Csutak Gabival
Fotó: Fenyvesi Orsolya
Mik a terveid 2015-re?
Először is rengeteg urbanisztikai szakirodalmat kellene olvasnom a kertvárosi környezet pontos ábrázolása céljából. Aztán folytatom a terekhez kötődő privát mitológia-alkotást, amiről az előbb beszéltem. Sőt, visszakanyarodva az első kérdésedhez, ebben az évben a saját szórakoztatásomra újra elkezdtem prózát írni – ez még nagyon kezdeti stádiumban van, jó esetben lesz belőle egy regény. Egyelőre birkózom a narratívával.
Csutak Gabi
