Turi Tímea új kötetéről Szűcs Teri írt.
Szűcs Teri 1975-ben született, irodalomtörténész, kritikus, kortárs magyar irodalommal, holokausztirodalommal és magyar roma irodalommal foglalkozik.

Haraszti Ágnes felvétele

Egy feminista verseskötet –

– hogyan telik meg tartalommal ez a jelzős szerkezet? Egyáltalán, mit értsünk alatta? A foglalata legyen az az erőltetéstől mentes, de éles irónia, amely Turi Tímea mindkét könyvének már a címében megszólal. A Jönnek az összes férfiak, az első lírakötet olyan női pozíciót ígért, ahonnan a másik nem csoportnak, sőt, érkező csapatnak látszik – arra a férfi-nézőpontra játszik rá, ahonnan nem individuumként jelennek meg a nők, hanem csupán így: „a nők”. Ennek a kisajátításnak, a retorika megfordításának a következményeit tekinti végig a kötet, sok más felvillanó témával, kérdéssel egybekapcsolva. Az újabb könyv címének iróniája más, A dolgok, amikről nem beszélünk voltaképp egy logikai játék, csiki-csuki, hisz ha a lapokon az jelenik meg, amiről hallgatunk, akkor maga a kötet csupa csend lenne. A kommunikációhoz való elszakíthatatlan hozzákötöttségünk, a létünk mint beszédkényszer és mint semmitmondás alaptémája Turi Tímea lírájának. De ha a második kötetcímet mintegy az első folytatásaként olvassuk, a női pozíció, a nőként való létezés is azoknak a dolgoknak a körébe kerül, amikről valójában nem beszélünk, mert megragadni sem tudjuk. Noha intim tulajdonunk. Nem csak arról van szó, hogy az esszencializálást így elkerülik Turi Tímea versei. Hanem arról is, hogy mi minden takarja el a nő, e fogalom tartalmának helyét, mi minden cincálja szét, mi minden szabályozza – alig értjük végül, de benne élünk, így élünk.
    Még valamit elárul, előjelez a könyvcím, a (nem) beszélünk ige száma, személye. Azt, hogy a hallgatásunk mögött közös tapasztalat van, pontosabban, a nem-beszélésünk a közös tapasztalat, ami nem hoz bennünket közelebb egymáshoz, hisz: lásd újra a címet. A kötet nyitóverse, a Meridián szerint az, amit mindnyájan (egy életkor fölött legalábbis) ismerünk, az életszakasz-határon való átlépés sajátos megrázkódtatása. A Meridián egy határt ismer, a gyerek és a felnőtt közöttit; s akik az átlépés mozzanatát még észlelni tudják, mert nem távolodtak el attól, amit odahagytak, a „fiatal felnőttek”. A felnőttség belátása, kalandja, unalma, a felnőttség mint egyfajta „végzet” (hiszen az) – erről olvasunk a kötetben. A kezdeti kérdésre visszautalva, olyan feminista verseskötet ez tehát, amely a közöstől indít. Nem attól az „emberitől”, ami a nemnélküliség feltételezésével, vagy a férfi-pozíciót általánossá téve törli el a női tapasztalatokat, miközben humanitásról beszél. Turi Tímeánál a közös emancipatórikus. Magától értetődő ez, mintha azt mondaná: hát persze, hiszen felnőttek vagyunk. Felnőtt nők, felnőtt férfiak. Képzeljük el azt az árnyalatnyi iróniát, amivel ezt szoktuk mondani: „hiszen felnőttek vagyunk”. Ennek az iróniának a mögöttese az a megrázkódtatás, ami a határátlépést-átéltek tapasztalata – a veszteség (és egyben különös nyereség) amiről mind tudunk, és nem beszélünk róla, s a költők se foglalkoznak vele. Vagyis most már igen.
   

    A közös felnövés-tapasztalat deklarálása után viszont már nem lehet csupán a „közössel” folytatni, mert akkor megint figyelmen kívül marad mindaz, ami sajátosan női. S amint erre fordul a kötet figyelme, máris felmerül, hogy mi teszi a nőit sajátossá, mennyiben a társadalmi fegyelmező és elnyomó struktúrák eredménye a női szerepek összessége, melyeket mostanában választhatunk és megélhetünk, mennyiben a külső fegyelmező hatalom belsővé tett rendje szabályoz bennünket (fegyelmezettek vagyunk-e), és átélhető-e egyáltalán szabadon a női. Létezik-e felszabadultság, s ha igen, mi történne akkor a női erővel, milyen messzire jutna? Ezek is e kötet kérdései.     
    A fegyelmezés játszmáit finoman leplezi le a Körbe a kert című vers, amely az udvarolni ige szemantikáját bolygatja meg. A heteroszexuális szerelem kulturális hagyományának alapgesztusa a női passzivitásra és férfi aktivitásra épülő kommunikáció. Olyan ez, az igében rejlő metaforát kibontva, mint egy kert körülhatárolása, kerítésállítás, amikor egy földterületből udvar, birtok lesz. A nő el van kerítve a férfi által. Ez lehet élvezetes is, veti fel a vers, lehet erotikus is, sejteti. De azt is jelzi a szöveg, hogy a nőnek meg kell tanulnia élvezni azt, ami ekképp egyértelművé válik: a szabadság hiányát.

Legyél a kerítés, kedvesem,
hogy mégse tudjak kihajolni,
jaj, legyél a léc, hogy legyen rés
mindig csak nézni a kintet.

    A kötet nem kíméli azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek magától értetődőnek tartják, hogy a nők szabadsága korlátozható. A házastársi szerep, az anyaság mint szerep egyaránt előírások összessége – mindezt olyan hang veti fel, aki természetes módon használja a többes szám első személyű igéket, számon tartja a játszótéri anyák, a kisgyerekes családok, az igen elfoglalt férjek mellett élő feleségek közös tapasztalatait, reflexiós lehetőséget kínál, a tisztánlátás pillanatait.
    A kötet borítójára egy titokzatos versből, a Fehér elefántból került részlet. Az egész vers így szól:

Nem a test tesz nővé. Nem a lélek
érzékenysége. Hanem az, hogy
minden nőnek van egy története, amit
nem mesél el. A történeteiknek nullfoka.
Amiben nem vettek részt, ami velük történt,
amit szégyellnek.
Amikor történt, félrenéztek, és azóta
mindig visszajárnak gondolatban
épp a tetthely mellé.

Minden nőnek van egy dolga, amiről nem beszél. Olyan története, mely arról szól: nem volt elegendő szabadsága megtenni valamit. S nincs elegendő szabadság, túllépni ezen a történeten. Turi Tímea kötete elvisz bennünket a határig, a szorongás, tehetetlenség, mozdíthatatlanság legszéléig. Bárcsak volna valami azon túl.

Szűcs Teri

Dedikálás az Írók Boltjában