Hartay Csabával Bajtai András készített interjút.
Bajtai András költő, újságíró, 1983-ban született Szegeden. 2002 és 2008 között az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom, illetve összehasonlító irodalomtudomány szakos hallgatója volt. Alapító tagja volt 2005 és 2009 között a Telep Csoportnak. A Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog szerkesztője. Eddig három verseskötete jelent meg, 2013-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott, 2014-ben Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjra jelölték.
Írók öltönyben - Hartay Csaba, Bach Máté felvétele
A viharsarki eltévedt lovas
A szeghalmi Péter András Gimnáziumban érettségiztél, de nem ott kezdted középiskolai tanulmányaidat. Mi volt a váltás oka? Milyen tanuló volt a gimnazista Hartay Csaba?
Bűnrossz. Iszonyú traumaként, kudarcként éltem meg a gimnáziumot. Valami nem stimmelhetett velem. Akkor persze a rendszert okoltam, de nem sok ilyen renitens diákkal büszkélkedhet a szarvasi Vajda Péter Gimnázium, ahonnan rekord számú bukás és lógás után eltanácsoltak. A környéken egyedül a szeghalmi Péter András Gimnázium mert bevállalni, átvenni egy ilyen diákot, mint én. Mindezt a vakmerőséget az akkori igazgatómnak, Vaszkó Tamásnak köszönhetem. Vele a mai napig jó kapcsolatom van. Gyakran beszélünk telefonon. Szeghalmon már megembereltem magam, igaz nem lett belőlem eminens diák, de leérettségiztem.
Az egykori magyartanáraid közül sejtette valaki, hogy majd költő leszel? Mikor kezdtél verseket írni? Mikor kezdted felvállalni mások előtt is az írást? És mikor érezted úgy, hogy kezd komolyra fordulni a dolog?
Nem sokat mutattam magamból. Nehéz is észrevenni egy olyan diákon azt, hogy esetleg ír, aki ott sincs az órákon. A szarvasi gimiben az eleve elrendelést éreztem, hogy fiam, te rossz tanuló vagy, rögtön bekaptál öt karót, te hülye vagy, nem is írhatsz jót. Volt egyszer egy órai feladat – éppen bent voltam a gimiben – hogy leíró fogalmazást kellett készíteni az iskolaudvarról. Mai fejjel az iskolaudvar rögtön egy verssé vált bennem. Ott lebegtem, és megírtam mindazokat a moccanásokat, képeket, hatásokat, részleteket, amiket fontosnak tartottam. Ezt nem te írtad – jött a legyintés, amikor felolvastatta velem a magyartanár a két perce összehozott szöveget. Nem is értettem, hogy akkor ki írhatta, amikor csak mi vagyunk a teremben, a diákok és ő. De nyilván valahol igaza volt. Ma sem én írom a verseimet, valaki diktál a háttérből. És talán csak most érzem, hogy kezd komolyra fordulni a dolog. Egyre inkább úgy látom, hogy kell egy kis élettapasztalat, időháttér, hogy az ember megírjon egy-egy jó verset. Néha rájövök, hogy talán már nem vagyok az a tizenhat éves lázadó nihilista, aki voltam egykoron. Kellett ez az életút. Szeretem a múltamat, mert nem volt unalmas. És egészen máshová vezetett, mint amerre indult. Ettől barátkoztam meg azzal a tenyérbemászó képű, vézna kiscsávóval, aki valaha voltam. De nem ajánlom senkinek, hogy így jusson el ide (sehová), mint én. Rengeteg véletlen kellett hozzá. Csak rajongóknak – ahogy az olyan lemezkritikusok fogalmaznak, akik szerint az album csak egy belső körnek szól.
Hartay Csaba a "Lerepül..." idején
Mindig is érdekeltek egy szerző életében az első és meghatározó irodalmi benyomások. Te mikor flesseltél rá igazán a költészetre?
Szeghalom, 1994 tavasza. Kezembe került egy negyedikes irodalmi szöveggyűjtemény. Egy Jován Jani nevű srác bosszankodott Ady Eltévedt lovasán, hogy nehogy ezt húzza érettségin, mert nagyon értehetetlen, szar vers. El is dobta a kötetet. Ekkor vettem kézbe. Odavágott a képi világával. Megdöbbentett, hogy ilyen vers is létezik. Teljesen a hatása alá kerültem. Még ma is el tudom mondani kívülről, majdnem. Csillagos ötösre még ezt sem. De azóta is megborzongok, ha valahol meglátom ezt a verset. Nekem mindig is inkább Ady volt az első, mintsem József Attila. Utána persze jött a következő áramütés Nemes Nagy Ágnessel, Piliszkyvel. És Ladányi Mihály, Petri. Meg a maiak közül néhányan. De nem is szívesen hozok össze ilyen VIP listákat. Igazából verseket szeretek, nem szerzőket.
A pályakezdés éveiben kik voltak a mestereid? Kiknek mutattad meg a szakmabeliek közül először a verseidet? Tudom, hogy jó barátságot ápolsz például Sárándi Józseffel, akinek a neve mostanra némileg mintha kikopott volna a köztudatból.
Jóska a szeghalmi kollégiumban szállt meg 1996 áprilisában. Meghívták egy rendhagyó irodalomórára a gimibe. Előző este bekopogtunk hozzá, felolvastuk neki a verseinket. A hat-nyolc sörösüvege mögül felpillantott rám, amikor befejeztem a felolvasást. Tetszett neki. Ő ébresztett rá, hogy van valami bennem, amit tehetségnek hívnak. Sárándi József a hetvenes-nyolcvanas években volt igazán jelen az irodalomban, az akkori Szép versekben rendre ott vannak a költeményei. Köteteit sorra adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó és a Magvető. Jött egy politikai botrány, versrovat szerkesztőként helyet adott egy olyan költeménynek, ami enyhén szólva is odavágott a rezsimnek. Ötvenhat, miegymás. Nem rajongtak érte az akkori „államférfiak”, ez persze rányomta bélyegét a következő éveire. Szilencium, eltiltás, margó. És onnan már nehéz volt visszatérnie. Sárándi ma is ír, publikál itt-ott, de hátat fordított pár évtizede a nyüzsgésnek, nem tudott, valójában nem is igazán akart váltani, „visszatérni”, és ebből adódóan a nyüzsgő irodalmi életből is kikopott. De számomra ez nem változtat az ő érdemein. Nem kell folyton villogni, írni kell. Ez egy hosszútávfutás.
1997-ben jelent meg országos irodalmi lapban először versed, méghozzá a Sárkányfűben. A Sárkányfű-generáció tagjaihoz milyen viszony fűzött, hamar befogadtak?
Aránylag hamar, ez azért is volt érdekes, mert ez az ELTE lapja volt, én meg akkoriban azt sem tudtam, mit jelöl ez a négy betű. Ez persze túlzás, de nem sok közöm volt a bölcsészkarhoz. Küldtem nekik, szinte egyből közöltek, olvastunk fel együtt Budapesten, Szegeden, Szarvason. Barátkoztunk, söröztünk együtt. Jó időszak volt. Teljes jogú csapattag sohasem lehettem. Nem voltam közülük való, látszólag igen, de valójában nem egy csapatban fociztunk, nem voltam „olasz”. És ez kizáró ok, hogy az ember bekerüljön a belső, bizalmi körbe. Kültag voltam, és kültag vagyok a mai napig is. Ettől függetlenül sokat köszönhetek a sárkányfüves megjelenéseknek, onnan egyenes út vezetett a Népszabadság versrovatába. Jó hivatkozási alap volt sok folyóiratnál, hogy már lehozott a Sárkányfű. Soknál meg nem. Ugyanúgy seggbe rúgtak, mert szerintük gyenge írásokat küldtem.
Bajtai Andrással a „100 ezer költő a változásért" rendezvény előtt a Műcsarnok teraszán
Azóta szinte valamennyi fontos irodalmi lap lehozta már a verseidet, rendszeresen publikálsz folyóiratokban. A nemrég megszűnt Holmival mi a helyzet? Sok együttérző, tiszteletteljes kommentet lehetett olvasni tavaly decemberben azoktól, akik bejutottak a Holmiba, azoktól pedig még zajosabbakat, akiket visszautasítottak a szigorú szerkesztők. Neked szerencséd volt Várady Szabolccsal?
Azt írtam egy kommentben, hogy sajnálom, hogy soha nem jelenhettem meg a Holmiban. Aki azt állítja, hogy küldött oda verseket, ráadásul sokat, és nem közölték, de nem is akart ott megjelenni, mert nem értett egyet a lap szellemiségével, meg ilyenek, az hazudik. Aki oda verset küldött, az ott meg akart jelenni. Olyan helyre nem küldök tízesével verseket, ahol nem szívesen látnám a nevemet a tartalomjegyzékben. Évekig leveleztem Várady Szabolccsal, folyamatos elutasítás jött a részéről. 2005 környékén feladtam ezt a kis harcot. Behisztiztem, megsértődtem. Nyilván nem feleltem meg a Holmi versízlésének. Megértem. Ma is sztárolnak olyan költőgéniusznak kikiáltott ficsúrokat, akiknek egyetlen sora nem ragadt meg bennem. Ettől függetlenül máris tízszer nagyobb nevük van, mint nekem vagy neked. Ilyen igazságos az irodalmi élet. Ezt el kell fogadni, és írni, rendületlenül.
Hét versesköteted jelent meg eddig. Sokan megtagadják a korai könyveiket, te vállalod mindegyiket? Melyik áll a szívedhez a legközelebb?
Mindig a legutolsó könyvem a kedvenc, és az első. A többi felesleges fáradozás volt. Persze ez így túl sarkos. Vállalom mindet. Ezek nem olyan kötetek, amik folyton elém kerülnek negatív vagy pozitív példaként. Kis kiadók kis példányszámú füzeteiről beszélünk. Legtöbből alig maradt pár példány. Terjesztés híján elosztogattam szinte mindet. Szétküldtem mindenféle fontosnak hitt embereknek, akik közül jó néhányan azóta sem reagáltak egy szarvasi költő(cske) küldeményére. Kevesükkel viszont ma is jó viszonyt ápolok. De mit vártam? Naiv voltam. A kilencvenes évek derekán azt képzeltem, hogy ez az irodalmi élet valami vidám, összeborulós haveri kör. Az is, egy-két kocsmaasztalnál a JAK-táborban, de amúgy természetesen nem. Nyilván vannak olyan rossz verseim, amivel zavarba lehetne hozni. És? Ez egy fejlődésspirál. Nincs miért szégyenkeznem. Az jobban zavarna, ha az első verseim lettek volna a legjobbak, és a maiak miatt égne a pofám.
Szerinted mitől jó egy vers?
Nem tudom a pontos receptet, hogyan lehet kikeverni a jó verset. De néha véletlenül nekem is összejön. De ha nagyon muszáj, akkor valami olyasmit mondanék erre, hogy erős képi világ, kemény, kopogós szavak. Magánuniverzum, magánmitológia. Egyéniség és nyitás, beengedés. Mindenség és kis semmiségek. 
2013-ban egy önéletrajzi ihletésű regénnyel jelentkeztél, aminek címét senki sem felejti el, aki csak egyszer is hallotta. Mi terelt a próza felé? Hogy érzed, végül tényleg lerepült a hülye fejünk?
A blogírás is próza valahol. Ezekre a kérdésekre válaszolni is próza. Annyi, hogy margótól margóig kell írni, és nem kell versszakokra tagolni a szöveget. Már mondtam máshol is, hogy nem tartom nagyra a saját prózámat. Igazából azért írok, hogy pihenjek, szórakozzak, hogy ez a metódus kikapcsoljon a napi céges munka rutinjából. Hogy belesüppedjek egy versbe. A többoldalas próza megírása nem más, mint fárasztó meló. Seggelés és körmölés. A költészet varázslat. A prózaírás munka a szalag mellett. Ennek ellenére néhol élveztem megírni a Lerepül a hülye fejeteket. Saját múltam, a barátaimmal és velem megtörtént kalandok sora került a kötetbe, amit Podmaniczky Szilárd jelentetett meg. Nem maradt visszhang nélkül, de nem lettem irodalmi celeb a megjelenést követően. A fejek maradtak a helyükön. Talán inkább csak a szemek kerekedtek ki az igencsak szókimondó szövegek olvasásakor. Szórakoztatni szerettem volna ezzel a könyvvel, és ez sikerült. Talán még egy kicsit több is összejött.
Most a versek mellett egy újabb prózán dolgozol, mesélnél erről?
A szarvasmarhatelep mindennapjai. Valós és fiktív személyek mesélik el az olvasóknak, hogy miből áll a munkájuk, miről beszélnek egymással, mire vágynak, kit küldenének el melegebb éghajlatra. Trágya- és életszag: 100%. Ha minden jól megy, az Athenaeum Kiadó jelenteti meg a könyvet, még az idén, valamikor.
A szarvasmarhákat eredetileg nem akartam most szóba hozni, hiszen több interjúban is meséltél már arról a munkáról, amit a szarvasmarhatelepen végzel családi vállalkozásban, de mégis meg kell kérdeznem - egy kicsit persze csavarva Hannibal Lecter hírhedt mondatán -, hogy "sírnak-e még a borjak?"
Tíz év tehenészet után már nem úgy hallom a borjak hangját. Már nem bántja az orromat az érett silókukorica savanyú szaga sem. Egybeolvad minden. Belevegyül a rutinba. Akik nagyvárosból érkezve kilátogatnak a telepre, rögtön a szagokra panaszkodnak. Tényleg nem érzem már. Beleposhadtam már a büdösbe én is. Bedarált az agrárium.
Évek óta rendszeresen blogolsz is, a Viharsarki Kattintós méltán népszerű a humort kedvelők körében. Nem egyszer előfordult már az is, hogy nyúltak tőled pofátlanul. Mi volt a legemlékezetesebb ilyen eset? Szerinted miben rejlik a sikeres blogolás titka?
Légy gyorsreagálású, percre pontosan aktuális. Poént ne lopj, találd ki magad. Nem baj, ha a Painttel béna kompozíciót hozol össze, attól még megmosolyogtatóbb lesz a produktum. Poénlopás? Ez folyamatos. Nem a linket osztják meg, hanem kimásolják a szöveget vagy a képet, és úgy teszik ki saját Facebook oldalra vagy blogra, hogy azt bizony ők találták ki. Nem egyszer a Viharsarki Kattintós szöveget is leradírozzák, levágják a képről. Ez számomra szánalmas megnyilvánulás. Patkányság. Szégyellném magam, ha így kellene lájkokat bezsebelnem. De nem a lájkok a fontosak. A számomra legkedvesebb poénjaim mindig kevésbé népszerűek. Kikapcsol a blogom. Kell egy ilyen oldal a versek és a prózaírás mellett. Kivezető cső, mint a bojlereknél.
Vagány históriák - Hartay Csaba feleségével, Hartay-Debreczeni Ágnes keramikussal és óvónővel, valamint macskájukkal, Félix Huhócával
Fotó: Bach Máté
Végezetül: mi leselkedik ránk az éji magtárban?
A búzazombik támadása.
Bajtai András
