Miklya Anna - Nagy Katáról. 
„mesebeli lény”
Katát Sárváron ismertem meg. Szerintem egy csomó baráti bemutatás kezdődhetne így a fiatal írók, meg a már nem is olyan nagyon fiatal írók körében (jaj!). Katán kívül persze nagyon sok mindenkit megismertem Sárváron. Volt, akire felfigyeltem, volt, akire nem. Volt, akit megszerettem, volt, akit nem. Volt, akire irigykedtem, vagy összeölelkeztünk részegen és elfelejtettem másnapra, volt alacsony, magas, komoly, szomorú: de mind kamasz volt és mind ugyanolyan volt kicsit, mint én. És aztán volt, akiből író lett, vagy költő, drámaíró, kritikus, újságíró, filmrendező, színész, meg olyan is volt, akiből valami teljesen más lett. Katából végül anyuka lett. Mármint ez az első attribútum, ami eszembe jut, ha rá gondolok. És aztán rögtön a következő: a versei; de tudják Kata anyukának is olyan anyuka, hogy mindenféle varázsdolgot szövöget a szavaival. Kicsit arra is gondolok, ha Katára gondolok, hogy olyan, mint egy mesebeli lény, nem feltétlenül kedves amúgy, aki folyamatosan kötöget, de ilyen fémes, mégis melegen csillanó fonálból, egy nagylyukú hálót, aminek a funkciója nem az lesz, hogy melegen tartson, hanem hogy össze lehessen kapargálni dolgokat a tenger, vagy a folyam mélyéről. A háló szélén fésű, ritkás fogakkal, és miközben a Kata-lény ezt a furcsa szerkezetet köti, teljesen belefeledkezik a munkájába, úgy hajol fölé, hogy a hátán kiáll a lapockája, mint egy szárnykezdemény, vagy inkább csonk, nem tudom. És nagyon lassan halad. Nagyon lassan. Ha valaki megkérdezi, hogy mit csinál, akkor meg az egyik kezével ilyen riadt mozdulatot tesz maga előtt, és látszik, hogy legszívesebben az egész munkáját besöpörné maga alá, inkább ráülne, csak ne kelljen megmutatni senkinek ezt a tákolmányt (gondolja lekicsinylően magában), de persze valójában nem tákolmány, és igazából ő maga is büszke rá. Persze hogy. És a másik kezével, nagyon óvatosan végigsimítja a háló szálait, nagyon óvatosan és puhán, mondhatni szeretetteljesen, mintha a szálak érintése önmagában örömet okozna.
Saint-Malo, Franciaország
Kata mindezeken kívül magyartanár, szerető, állampolgár, mindjártharmincéves fiatal nő. Nem tudom, hogyan lehetne bemutatni. Én sem ismerem minden arcát. Például tökre kipróbálnám, hogyan tanít irodalmat. Amikor megismerkedtünk, nagyon fiatal volt, és folyton vibrált, néha olyan hevességgel, hogy már bántotta a szememet; azóta nyugodtabb lett, higgadtabb, és még alaposabban megfigyeli az embereket maga körül. Valahogy ez a harmadik attribútum, ami Katával kapcsolatban az eszembe jut. Hogy folyton megfigyelve érzed magad a társaságában. Nem kilesve, megfigyelve. Akkor is, ha elfordul, ha beszél, ha éppen a homlokába hullik a haja, és a földre pillant, miközben félresimítja onnan. Ugyanúgy simítja egyébként félre, mint Sárváron, éppen tizenegy éve.
