Szabó Tibor Benjámin Kamufelhő c. könyvéről Kalapos Éva Veronika írt.

A Nemzeti Sírkertben

Apanyelven

    „Hűtlen apák könyve”, olvasom Szabó Tibi könyvének az elején, aztán megfordítom, „Nem csak elvált apáknak”, ijedten dobom le, megrémít. Elvált lány vagyok, igen, tőlem váltak el, mert ilyenkor nem csak az anyától válik el egy férfi, hanem a gyerektől is, szóval tőlem elváltak négyévesen, és azóta, hiába írtam ki magamból ezer formában, mégis ott lüktet, ahogy ott fog mindig, és meghatároz majd mindent, ha tudok éppen róla, ha nem. A minta.
    Én mindig a könyvek végét nézem meg először, rossz szokás, megölöm magamnak a meglepetést, de ezúttal ott van, pont az a mondat, amiért mégis felveszem az asztalról a vékony kötetet: „Eszébe jutott, olvasta valahol vagy tanulta korábban von Braumühl nagy felismerését, hogy hiába erő, akarat, mert a kódolt programon változtatni nem lehet, a jellem utat tör magának, a veleszületett ösztön rajzolja a sorsot.” Ami négyévesen kérdés volt, ma már megtelt állításokkal, ahogy a könyv szerzőjének fejében is. Nincs menekvés, játszunk a nekünk kiosztott lapokkal, sokszor a minimális remény nélkül, hogy felálljunk, és átüljünk egy másik asztalhoz, mert mi majd másokkal akarjuk, másképp, másért. Felelősen, okosan, felnőtt módra.
    Hogy valóban másképp legyen, ahhoz monitorozni kell, és SZTB pontosan ezt teszi: a beszélő saját magának meséli el az apja életének fontos állomásait, meg-megállva az apró, de lényeges részleteknél. Kimerevíti őket, jól megfigyeli, körbejárja, meg akarja érteni. Hogy elfogadja, aztán megpróbáljon megszabadulni tőle. Ha önboncolás, legyen kövér, az apa hibáin keresztül boncoltasson fel ő is. A szerző felnyitja a testet, szépen kiemeli a szerveket, mint a balzsamozók az ókori Egyiptomban, tanulmányozza, majd díszes kis tégelyekbe helyezi őket. Így már el lehet pakolni polcra a májat, ami feldolgozott, a gyomrot, ami emésztett, a beleket, amik közvetítettek és a szívet, ami döntött. Aztán alkalomadtán elő lehet venni, megnézni újra, összehasonlítani a miénkkel. Hogy eléggé különböznek-e.

A Cseszneki Várban

    Biztos van, aki vallomásos, terápiás prózaként olvasná a Kamufelhőt, de egyrészt sokkal több annál (túl jól ráfog az egyetemesre ahhoz, hogy személyes terápia legyen), másrészt meg sose értettem, mi baj az írói terápiával. Mintha nem ezt csinálnánk mindannyian, tök mindegy, milyen köntösbe csomagoljuk. Bármilyen szövegbe kezdesz, negyvennyolcadszor is apád-szerűen ráncolja majd össze a szemöldökét a karaktered, anyád vihogása szól majd a torkából, és Mari nénéd szőrös bibircsókját biggyeszted az arcára. Nem minden terápia szövegformájú, de minden szöveg terápia, ezért tanultunk meg írni, hogy megörökíthessük, ami történt velünk. Meg persze, hogy ezt mások is lássák, legfőképpen az utókor, hogy felemlegessenek bennünket akkor is, ha már nem leszünk. Hogy belőlünk tanuljanak, a mi forrásunktól induljanak majd el. Hogy vigyék tovább a mintát. Ha mi leéltünk egy életet így, ha már ki van próbálva a program, az utánunk jövőknek miért ne lenne jó? Élet az is, nem? Legfeljebb majd ír belőle egy könyvet, amiben szép komótosan kibelez bennünket, a szerveinket pedig díszes kis edényekben tárolja majd. „A hatás kirobbanó, nézni megalázó” – írja SZTB. – „Így tudta meg apád, hogyan tesz Isten igazságot.”.
    Tibi titokzatos, a könyve is az. Úgy értem, ez, mert olvastam az ifjúsági sorozatának, az EPIC-nek az első részét, az meg könnyed, olvasmányos, okos, vagány. Szóval Tibi valószínűleg olyan is. „Ó, a költő minden lehet!’ – mondja Radnóti lírai énje Trisztánnak, és minden lehet az író is, ez a legjobb benne. Ez talán az egyetlen jó benne, a mindenkivé-levés. A többi emlékmorzsolgatás, visszanézés, elfordulás, újra elfordulás, aztán újra visszanézés. Közelebb menés, megpiszkálás, megrémülés, elrohanás. Aztán megint visszatérés, és ez így megy, egész a boncolásig. Komoly meló, nem jó móka, bátor, aki megpróbálja. Még bátrabb, aki tudja, mit fog találni, amikor majd felnyitja a testet, mégis megteszi. Előkészíti az edénykéket, megmossa a kezét. Összeszedi minden erejét, az izmai megfeszülnek, felkészül. Nagyot sóhajt. Aztán belevág.

Kalapos Éva Veronika

Kamufelhő - kötetbemutatók:

https://www.youtube.com/watch?v=bgq8WHxAZ0A

https://www.youtube.com/watch?v=kzxVCmuWf-E