Nem tudom, hogy csak befutott írók munkáit várjátok-e – ami nekem van: egy bontakozó (nagyon-nagyon lassan bontakozó) alkotói identitás − de az enyém. Hát leírom nektek, szerintem milyen nőnek lenni ma Magyarországon. Jólesik megosztani.

Arra gondoltam először, hogy én tulajdonképpen nem is igazán tudom, hogy a legtöbb nőnek milyen is ma Magyarországon, csak sejtem. De ami felsejlik, az fájdalmas, megalázó.

Felsejlenek előttem azok a nők, akik rendszeresen Mamához (a néni, aki dajkált minket) menekültek éjszakánként, amikor az „Uruk” agyba-főbe verte őket a gyerekek előtt, és amikor már nem bírták tovább, vagy már a gyerek élete forgott kockán, végigrohanva a falun bezörgettek hozzá, és reszketve várták a hajnalt, hogy hazalopakodhassanak, mire kijózanodik.

...azok a nők, akik az „izzóban” 12 órás műszakban dolgoznak, és nem mernek inni műszak előtt, mert nem engedik ki őket pisilni (a gépsor nem áll meg), s 12 órás műszakok, és 25 túlóra után is éhbért visznek haza.

...azok, akik – mivel talán szegényebbek, és mert látszik rajtuk, hogy nem fognak 50 ezret az orvos kezébe nyomni szülés után, vagy mert történetesen nemcsak nők, hanem romák, és lenézettek – el kell, hogy szenvedjék a (leggyakrabban férfi) nőgyógyász mocskolódásait, vádaskodását („utolsó pillanatban kell bejönni? szedje össze magát! mit ordít? – a rendes nők, mint tudjuk, szülés közben nem kiabálnak, csendben, fekve vajúdnak, nem szállnak le az ágyról, nincsenek különösebb igényeik, nem kérdezik meg, hogy ugyan milyen injekciót kaptak, vagy éppen mivel gyorsítják a szülést, hogy a doki még elérhesse az esti sorozatot). Szóval a kiszolgáltatottság netovábbja.



Engem sok szempontból fényév választ el bizonyos magyar nőtársaimtól. Nem csak a hátrányos helyzetű csoportoktól, de azoktól is, akik a Seychelles szigetekre járnak telelni. De ugyanakkor száz másik dolog meg összeköt. Tapasztalataink sokfélék, de emellett mégis találhatunk közös − tapasztalati − szálakat.

Hogy nekem milyen nőnek lenni?

Röviden: jó, egyre jobb. Folytonosan közeledem egyfajta autonóm léthez, amely a megkötöttségben is szabadságot ad (mondjuk Viktor Frankl, vagy az ökofilozófusok után szabadon). De nekem nőként, rengeteget kellett és kell tennem, szenvednem, kínlódnom, hogy egyáltalán erre az útra léphessek... Hogy megtanuljam leszarni pl. azokat a nézeteket, miszerint egy nő, ha házasság előtt van pasija, az kurva! De legalábbis megesett selejt, már nem elsőosztályú termék. (Igen, bizonyos körökben ez nagyon erőteljesen él).

A feminizmus célkitűzéseivel azonosuló, azokat megvalósítani próbáló férjem van. Ez már kapásból ritka, mint a fehér holló itt, ma Magyarországon. De ettől még a szememben ő képviseli (és azért képviseli, akarva-akaratlanul) az elnyomó férfitársadalmat. Rengeteget vitázunk, küzdünk női-férfi szerepeink rágógumijába ragadva. A feminizmus életprojekt. Sok meglepetéssel.

Mottóm az élni és élni hagyni (az „élni hagyni”-t pedig aktív tettként értem!, az élni hagyni nálam felelősségvállalás a többiekért, a kölcsönös egymásrautaltság).

Én hagyományosan szexista környezetből jövök (a mai Magyarországon ki nem??), még ha a családomban – egy kivételtől eltekintve, hmm – nem is verték a nőket. Felsejlenek a nagy családi találkozók, ahol az ebéd végeztével (ja, persze, már közben is) a nők felállnak, csendben, mint a pillék, hogy a beszélgetést meg ne zavarják, rakodják ki a használt tányérokat, hozzák az új fogásokat, mosogatnak, jókedvűen, a férfinemű egyedek hagyják, hogy felszedjék előlük a mosogatnivalót, a maradékokat, fel sem merül senkiben, hogy ez így abszurd, magamban dühöngök, hogy mire fel – de én is csak 10 éve dühöngök, nekem is el kellett jutnom ide, előtte én sem vettem észre, hogy itt valami gáz van, hát igen, az angol szakon nagyobb valószínűséggel csapja meg az embert a feminizmus szele, mint úgy egyébként... − szóval csak magamban dühöngök, egy pillantással elküldene mindenki a picsába, ha szót emelnék, nagynénik, nagybácsik egyöntetűen szegeznének e szexista társadalom keresztjére, védve a státus quo-t, mert mégis milyen is volna, ha a férfiak segítenének? Hát, nekik biztosan kényelmetlen – mindenesetre kényelmetlenebb, mint ebéd után újságot olvasni, a politikát szidni a kanapén −, a nők meg halálra szégyellnék magukat, hogy miért is? Ez jó kérdés. Ja, meg valahogyan azt éreztetnék, hogy nekem is szégyellnem kel magamat. Rögtön a lusta, rendetlen, jelző tapadna rám, valahogyan fenyegetést jelentenék, miközben rám lenne sütve, hogy „nem leszek jó feleség”. Igen, a szégyen valahogyan beférkőzik a nőiességgel kapcsolatos dolgokba. „Ha jó a seggem, az a baj, ha lóg a mellem, az a baj...” (A korrektség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy otthon, a kis családban az apám mosogat(ott) és főz(ött) is sokat.)

Mi van még? Anyaság. Három éve. Igen, ez a női létemet kiteljesítette, megváltoztatta. Egy új Maja, már kezdem egészen megszokni, először fura és ijesztő volt, hol van Maja? (Itt egy anya, eltűnt Maja, ha-ha.) De a viccet félretéve – én az anyaság élményét óriási áldásnak élem meg! Ez nagy ajándéka a női létnek. Számomra a szülés minden fájdalmával egy csoda volt. Most már anya Maja vagyok. De!

Ez számomra azt is jelenti, hogy három éve szinte teljesen megszűnt a magánterem. És ez bizony kemény trip. És bár van egy bizonyos dimenzió, ami kikerülhetetlen, pl. a szoptatással járó megkötöttség, de azért én mégis az mondom, hogy lehetne több magánterem, és hogy miért nincs, abban nagy szerepe van annak a bonyolult viszonyrendszernek, amibe beleszülettünk, ahol a magától értetődő dolgok nem magától értetődőségét nagyon nehéz nyakon csípni, urambocsá’ bebizonyítani. És igen, egy férfi életében elképzelhetetlen, hogy ilyen magántér-vesztés történjen. Bizony, meccsezünk sokat a férjemmel − szerepbábjainkból még nem bújtunk ki: még nem vagyunk szabad pillangók.

Évekig gyűjtöm magamban a tényeket, benyomásokat, látok ezt is azt is, formálódik a véleményem, nézeteim e kérdés kapcsán, közben százszor is megfogalmazom magamban, milyen nehéz is lenne összefoglalni mindezt egy írásban, pedig gyakran érzek vágyat, hogy elmondhassam, ami bennem van, de heroikusnak látom a feladatot, marad minden belül, kavarog... mígnem egy szeptemberi hajnalon, fél4-től 4-ig forgolódom az ágyban miközben elkezdenek zakatolni fejemben a mondatok, jönnek és jönnek, lassan kitisztul annyira az agyam, hogy felismerjem, itt az idő! le kell írni − ha most engedek a kimerültségemnek, és visszaalszom, felkelés után nem biztos, hogy megint megjelennek, amik a félhomályban kiemelkedtek tudatalattimból – most megmutatták magukat, szólítanak, mennem kell, lejegyeznem, amit mondanom kell, megnyitom az ajtót, majd gyorsan visszabújok nyöszörgő kislányom mellé, dobogó szívvel takarom be, hogy érezze, itt vagyok, még nem kell felébredni, közben magamban drukkolok, hogy még pár óráig bírja ki, ne vegye észre, hogy elszöktem mellőle − „kicsim, anyának dolga van, de anya itt van a másik szobában" – úgy teszek, mintha visszafeküdtem volna, de az ajtó már nyitva, a második szökési kísérletnél már nem fog nyikorogni.. hálásan konstatálom, hogy Sára békésen szuszog... Megyek, olyan ritka az ilyen pillanat.



Kimegyek a konyhába, elkezdem papírra önteni, ami úgy cikázik bennem, mint a felszökő láz – a nagynéném a másik szobában alszik, a computert nem lehet használni, pedig a kézírásomat még én is alig tudom elolvasni – de az idő véges, le kell írnom, amennyit csak bírok, mielőtt felkel a „ház népe".
És ahogy nekiülök az írásnak, már látom is, hogy ez nem egy heroikus erőfeszítéshez hasonlít, hanem inkább a festéshez, – van téma, vannak altémák, a főbb ecsetvonások felkerülnek a papírra, de ezek összefűzése, képpé rendezése aprólékos munka, tele meglepetéssel – és közben valahogy a mű is írja magát.
Hogy a kislányom hogyan strukturálja az időmet, és hogyan segíti elő koncentráltságomat, és így hogyan határozza meg az alkotás folyamatát, nagyon érdekes jelenség. Az idő mindig rövid, szinte lopni kell...
Az alkotás számomra egy állandóan félbeszakított folyamat.

Az alkotás óriási kielégülés, kiteljesedés. Kicsit ópium, de nem lehet akkor szívni, amikor akarok, csak amikor van „anyag". Az meg hol van, hol nincs. És kell idő, ha csak pár perc is. Sőt, a kettőnek egyszerre kell meglennie. De csoda − alkalmasint katartikus − ha jön. Kiszolgáltatottságot és türelmetlenséget élek meg két „jövés" között – mert túl jó az élmény, és én még nem vagyok elég bölcs.
Az alkotás egyik fő akadálya, amikor azt gondolom, ezt vagy azt nem érdemes leírni, mert nem elég érdekes vagy mert banális, semmi újat nem közöl. A félelem a középszerűségtől, a megméretéstől és az alulmaradástól.
Az alkotás akkor kezdődik, amikor nem a külvilág ítéletére, hanem a rajtam átszűrődött, belvilágba került dolgokra figyelek, arra a folyamatra, amikor végre megnyílnak a csatornák, és átadhatóvá válik az a bennem, csakis bennem összegyúródott valóság, amit annyira vágyom megosztani, és ami úgy egyedi, és úgy az enyém, hogy közben ezer szállal másokhoz köt. Mindig meg akarom osztani. Én nem írok az asztalfióknak. Lángoló arccal hívom fel legközelebbi barátaimat, és mondom, írom, küldöm, és közben azt élem meg: végre megnyílt a dadogó száj, általam megmutatja magát a teljesség. És onnantól mindig erre szomjazom.
Az alkotás kibékülés önmagammal, akkor történik meg, amikor vállalható vagyok magam számára, akárhogyan is.