"Van sok, mi csodálatos, ő is az,
de rettegek, mire az utca végére érek.
A táblának már bölcsen biccentek,
zsákutca, na persze, mi mást reméltem.
A jegenyék részvét nélkül,
sudáran állnak a szélben." - Csobánka Zsuzsa három versét olvashatják.

Szamuráj

A tökéletes virág ritka.

Egy életen át lehet keresni,
s nem hiábavaló pillanatnyi
ködösen virágzó reggel a titka.

Az ember teszi, kiderül sorsa,
ami kell, csillagról csillagra űzi,
a tigrist és sárkányt nem felejti.

Rút időket láttam vonulni a szérűn.

A tigris szeme sem más, mint enyém,
de hozzám mély, nyugodt tengeren ér.
Mindegyik cseresznyevirág gyönyörű.



A kékszakállú


Ráfordultam, a jegenyékkel kikövezett
úton rajtam kívül nem volt senki.
Ahogy egyre beljebb mentem,
körvonalazódni kezdett egy arc,
lett két füle, szemei és orra,
olyané, akiben megbízik az ember.

Az arc élni kezdett, ahogy ráleheltem,
nekem élt, és nyújotta a karját,
félszegen belékaroltam.
Közben elfelejtettem a fákra figyelni,
pedig kiabáltak a feltámadt szélben,
magadat lépd meg, hagyd el ritmusát.

Beszűkült a világ, az az arc volt a sötétben,
ha kérdeznéd, elmondom minden pórusát,
de ne akard tudni a tekintetét.
Mi van a szemében, még nem tudom.
Rettenet, hogy mindezzel
szembe kell most néznem.

Van sok, mi csodálatos, ő is az,
de rettegek, mire az utca végére érek.
A táblának már bölcsen biccentek,
zsákutca, na persze, mi mást reméltem.
A jegenyék részvét nélkül,
sudáran állnak a szélben.

Nézd meg, ember, a házakat,
a kapucsengő mintáját, a kiszűrődő fényeket,
engedd át magad a szélnek.
A hetedik jegenye helye üres,
odakövesedsz az útra,
ha nem figyelsz.



Judit

„Az világ kint haddal tele
de nem abba halunk bele.”
Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára

Álomba zuhantak a macskák,
hideg lehet, mert összebújtak.
Add a kulcsot, kulcsosember,
hadd lássam a rejtekhelyed.

Álmukban hét ajtót láttak,
mind mögött titok lappang.
Kulcsaiddal a kezemben
rémálmokat hessegetek.

Nincsen ablak, nincsen erkély,
hideg marad, sötét marad.
Kis szobában meleg testük
összegömbölyödve retteg.



Tenyerem melegét,
ajkam édességét hoztam,
hogy felszárítsa,
kioldja fagyod.

A kulcsok hideg féme,
ezüstös szavaid hűtik karom.
Szépen halkan nyitom mindet,
mind a hetet, tudd, akarom.

Nem a láncok, nem a kések,
nem aranypénz, se nem gyémánt,
sem selyemrét, bársonyfolyó,
ezüst folyók, nagy kék hegyek,

hittem, ismerem a tájat,
késeiddel vacsoránkat,
aranypénzből neked bundát,
kék hegyedre vittelek fel.

De mozdulatlan fehér tóban,
ennyi könnyel, kulcsosember,
nincsen nő, ki maga bírna,
karodra is szükség lenne.

Judit, szeress, sose kérdezz,
Judit, ne akard a hajnalt,
ne a delet, se az alkonyt,
Judit, maradj végtelennek.

Legyen tied minden éjjel
álombéli hideg fénye,
göncölös fogatodban, karjaimban
ringatlak majd minden éjjel.

Titkok tudója akartál lenni,
minden-titkok tudója lettél.
Forró ajkad, édes ajkad
kevés, hogy engem szerettél.

Szép vagy, szép vagy,
százszor szép vagy,
te voltál a legszebb asszony.
És mindig is éjjel lesz már.

-----
Csobánka Zsuzsa


1983-ban született. Gimnáziumi magyar nyelv- és irodalomtanárként dolgozik. Költő, kritikus, számos irodalmi folyóiratban és portálon publikál. Első kötete 2009 januárjában jelenik meg a Szoba Kiadónál.