"Őszinte kacagásod hangja most is itt van velem, keresem a helyet, hogy pontosan honnan is visszhangozhat fejemben. Azt hiszem, innen-onnan vándorolgat az a kedves szeretetteli mosoly is, amivel ma reggel búcsúztál ’nem akarok óvodába menni’ énemtől." - Lovász Ágnes prózaverseit olvashatják.

Csenge 4 éves. Tegnap délután megdöbbenve ült a kerítésnél. Az idő és emlékezés fogalmán gondolkodott el. Egy vízcseppre ráúsztatta pillanatnyi érzésmetszetét és kezdett rájönni: Vannak emlékei. Keserűen tapasztalja, hogy inkább csak rossz dolgok. – Ennyire negatív volnék? Nihil, ürességérzet, az is lehet, hogy identitásválság. Kontrollváltozó minden! Tapasztalt és nem tapasztalt. És... leszek-e még szerelmes? – Ma reggel már más járt a fejében: Pán Péter akart lenni, és levágta a haját.

*****

Amikor Susan Sontag világos gondolatai új kérdésekben fogalmazódnak meg az erkélyről tört pályán befutó fényutcában, és a rég le nem vett poros tetejű könyvek és kedves régi tárgyak meghajolva körülölelnek, időeltolódott éjjelekben nem mérhető pillanatfolyam toldja meg születésem elfelejtett percét.
Őszinte kacagásod hangja most is itt van velem, keresem a helyet, hogy pontosan honnan is visszhangozhat fejemben. Azt hiszem, innen-onnan vándorolgat az a kedves szeretetteli mosoly is, amivel ma reggel búcsúztál ’nem akarok óvodába menni’ énemtől.
Várom a szombat délutánt, hogy Horváth Ilonát hírből sem ismerő Neked sütött malátasüteménnyel a zsebemben, kiterített plédünkön szalmaszállal a szánkban, latin nevén nevezd a fölöttünk repkedő bogarakat.
Remélem, arra jár majd egy katica, és én is nevén nevezem
Mindened.

*****

Csókolom a kezedet,
A domestos illatút;
A lelkiismeretedet,
ami nem hagyja a következő műszakra a másik szarát;
Az elnéző mosolyt, ami arccsontod alatt ül, ha újabb
elevenembe vágó gondolat hagyja el fojtogatott torkom;
A kémcsövet, mellyel rákom ellenszerét kutatod reménytelen;
És a mindent átható ’egyedül neked elhiszem’ buddhizmust,
amivel átölelsz, és nem hagyod szédülésem a baljós sötét alapzatba;
A megértést, amellyel megneveztél.

*****

Arccal küzdök
Szemben magammal,
Mögötte nem láthatsz senkit.
Mielőtt leszámolok az énnel,
Kezdem a tömeggel.
Leszek sebezhető,
ez nem a nagy felvállalás perce,
az mindig kell legyen.
És nincs kisebb kör.
Az egész hasogató ricsajt feltekerem

Magunknak elnézett apróságok és azon kívül eső kategóriák debella soroztatát dobozoljuk serényen, és még jófejek vagyunk, a haveri kör arcizma legalábbis röhejránccá sûrûsödik haláli humorunkon. Hát nem nyilvánvaló az idiotizmusunk? Képzeletbeli fehér cipőfűzőnkben nézzük Hamilton**-t, örülünk, hogy fekete homlokáról a verejték nem villan szúrós szemünkbe, de azért emeljük korsó sörünket a nyilvánvaló tehetség előtt; no persze, ’vannak kivételek’ alapszabály. Mintha ismét emberi lépték fölé helyezkednénk, gyorsan magunk alá gyűrtük a ’soha többé nem lehet ilyen’-t. Egyébként, a XX. századi tudodkiről szóló jól felépített összevágott tények mind csak kitaláció volt: zsidók, romák, buzik önsajnációja. …érzitek, van valami meghitt megkönnyebbülés ebben a fülünk mögött most nyílt elegáns csöndben. Hátranézünk, egy filigrán sötét alak távozni kíván Közülünk; pont ilyen jámbornak képzeltük vallomásunk szinkrontolmácsát. …de nézd, ez most fiú vagy lány??? – folytatja távolodva még mindig az ifjú Lomb Kató káromkodásunk, mert leesett: ez sem több mint provokáció. Oldalfutással menekül, de rohamunk gyorsabb, igazunk csak nekünk lehet.
…
A kövirózsa alól halk dudorászás: „Lehet szebb ez a Virág”.

--------
* Lomb Kató (1909-2003) műfordító
** Lewis Carl Hamilton: Forma-1-es pilóta, a sportág első színes bőrű versenyzője

*****

Kezedben valami egészen más, mint aminek gondolatával gyerekként eljátszottál.
Nem ezt a jövőarcot láttad a tükörben édesanyád jó állású nagykabátját próbálgatva. Nem láthattad, ahogy most mustársárga ágyadon ülsz, s harisnyádat húzva az ablakpárkányon felejted a szemed;
mindegy is hol van, akár csukva is lehetne vízszintesben, úgy visszapattintotta rólad a külvilág smileys pingpong labdáit. Holnap elhagyod azt a porrá tört hálót; még nem tudod biztosan, hogy hol a szétjárt cipőd, de biztosan ott van valahol az ágy alatt. Felhajtod a pokrócot, cicád előbújik, csak őt nem viheted. Ereiben a vér a földből lüktet, a földbe lüktet, ezeknek a fáknak a szagába, az erkélyen söröző eső felolvasóestjéből az ablak előtt elsétálók összevágó profiljába. Neki NEM MÚLTAK. Bármennyi áttetsző rétegen keresztül is átsuttog a megereszkedett idő Rólad.
Nem tudom, honnan veszem bátorságom (arcátlanságom), mint aki segíteni tud. Én vagyok talán az utolsó módszeres szökevény, a dolgok megoldhatatlanságába bugyolált, leeresztett bőrlufiból kiszorított konnektorfej.
Nem keresem, el akarom hagyni mindennapi mondókáim, ugyanazokat a hasonlókat, főleg legkülönbözőbb, választékosan megcsócsált válaszaim. A kérdéseket nehezebb lesz. Néha figyelmetlenségemben még felteszek valami artikulálatlant. Ne kelljen kérnem, beszélj hozzám, szeretem hallgatni, csak hadd maradjak NÉMA, ha nem lehet, mutatom. Talán az is elég lenne, ha idegen nyelven beszélnék, valami ősi fa-nyelven, az is újólag hatna, de a szótagok a jel/képek ugyanúgy visszazökkentenék unos-untalan szagoltatott hanghagymáim odőrjébe a ’nem-tettekkel megjeleníteni a tetteket’. Csak érzeteket, színeket akarok, zajokban botorkálni, nem tánccal, falábam a helység kacsalába, KÉZ vagyok, ha képes vagy(ok), megértheted. Nézd, felismered, azt jelenti: emlékszel a japánbirs virágra? – kifelé felveszi vállfára akasztott kabátját, arcát – magnóliákat akartam...

*****

Egy perc múlva 4 óra, nyugodt délután, a Holdat nézem még fent vagy már lent, behúzom a függönyt, ne jöjjön be fény oda, hová nem való, ahol csak bántja beteg édesanyám, ha elér néha meg-megremegő pillája vonalán át a szemfenékig. Mentalevelet rágcsálva lassan megbékélek a környezettel, amire gyakran gorombán és rohamok közt fújtam. Miután becsuktam az ajtót, éjjeliszekrényén otthagyva anyámra a hálós narancsot, tudtam, míg el nem alszom, majd agyamba vésődve cipelem magammal fejbőrének színét, azt a halvány, nagyon halvány rózsaszínt, amit elfeküdt haja mentén láttam... Most rezzenéstelen tompa arccal, köszönés nélkül épp elballagok a törzshelyem ablakán át kinéző fekete-fehér öreg pincér orra előtt… nem ad már semmit a gondolat, hogy holnap új nap kél – még ez a porhanyós föld is túl betolakodó és otromba.
Arcoddal gyöngéden csak törölnéd le a könnyem, csak felvihetnélek éjjel a Normafához, hogy megcsókoljam a nyakad; reggel tejeskávéval köszöntenélek és pirítós illatával... miután lezsibbadt a lábunk a sok törökülésben és nevetésben, a Néprajzi Múzeumba mennénk, egy sarokba állított emlék előtt – kihasználva, hogy mások háttal fordultak – újabb csókot lopnék tőled, másodpercnyi mérgelődésedben megint elmosolyognád magad, és újra betakaródznék gesztenyebarna, tiszta tekintetedbe. Csupa egyszerű gondolat két mazsoláról, aki egymásra maradt, de nem ilyen tiszta, ennél sokkal mocskosabb - - - szégyellem magam, milyen képeket látok, amikor felidézni próbálom arcodat, és már nemcsak merszem, kedvem sincs odamenni hozzád, hogy megkérdezzem, milyen érzés volt ma reggel ezen a bolygón ébredned... Inkább fülelem (amíg lehet) szuszogását, halk szívdobogását annak, aki még szeret.

*****

...mintha vízjelet látnék a túlöntözött – de hetek óta már csak kóró – virágom alá tett újság megszáradt lapján. Halvány jel. Nézem, mintha lehúzná valami jobb fülem, aztán a balt, így vizsgálgatom, mi lehet az.
Te meg csak ülsz a katedrádon, ahogy eddig is tetted. Megállapítod, hogy gyerek vagyok még, és te milyen tapasztalt. Mesélsz lábbilincsed hagyta sebedről. Bokád még nem láttam, de elhiszem, miért ne hinném?
Csak beszélsz, mesélsz a fájdalmaidról, hogy beletörődtél.
Nézd csak, feladatod elvégezted, engem is lerántottál pocsolyádba.
Hideg a víz. Felkelek. Pillanatig észlelem, hol is. Még bizonytalan a mozgásom, mint ahogy a Szaturnuszra lépnék bal mellső lábammal, de ellépek, nem mintha önszántamból tenném, inkább mint ahogy a borjú, akit elválasztanak anyjától: gyengén, tudattalan, valahol önfejűen, máshogy nem menne. Most itt állok ruha nélkül, nem érdekel, hol a válltömés. Minden szerelmem a hátam mögött: nők, könyvek, helyek, szagok. Még a pöttyös bögre is, amit úgy csak te hagyhattál ott az asztalomon. Bohr, mi a fenét tanítottál nekem a hullámhosszról? Fénytörés annyi, mint: átcsap rajtam az univerzum. Ennyi. Próbálom elhinni: amire szükségem van, bennem van... és előttem.

*****

centrális momentumot keresel – lehet, folyamatosan a dolgok legközepén állsz.
A kínai császárokat is védte a folyton belenyugvó „mindennek így kell lennie” égalattiság,
ami OTT és AKKOR mindig van, VAN – mégha kevés is a majd mindenütt máshol pace feliratú szivárvánnyal díszített, fáradt szemhéját nyitni próbáló földgolyón;
ha valamit le is zár, utána újra jön,
mindig máshol, mindig másképp;
semmi közös vonás, nincs fogódzkodó, nincs nyom,
hogy mi lehetett,
mi minden, az az illat:
dohányos óvónő kéz,
főzelék és gyümölcspuding,
vágyott fekete cica,
talán az avar száraz levelét morzsoló gyerektenyér;
mindenből egy foszlány, ami addig kísért; lehelete annak, ami akkor várt;
gyerekhangunk –
amikor kupola híján sátrunkból bátyámmal bátran kiálthattuk 45. oldalán befejezetlen regényem utolsó sorát, nem kellett félnünk, hogy lepotyog a vakolat, bár egy-egy ijedt puttó összeráncolt homlokkal nézett ránk a barokk felhők közül;
kapkodva vett levegő –
miután elindultam megkeresni eperfülbevalóm a homokból a kerítés mellett (éppen már átmászni próbáltam, de átpréselni rajta magam egyszerűbbnek tűnt), mikor láthatatlannak hittem magam az utcán, kresz nélkül, őszi lombtalanított ösvényen a lakótelepi kubista cseppkőbarlang végén;
láttam a legyőzni valót, azt a párnáján fekvő nagy piros korongot.
Hős akartam lenni, pedig talán épp ott és akkor voltam az.

---------------------
Lovász Ágnes
1982 május 2-án született Nyíregyházán.
Tanult számvitelt, animációs film-rajzolást, fényképészetet, nyomda- és médiatechnológiát. Írással két éve foglalkozik.