Pedig alakulhatott volna egész másképpen is. Az alapkoncepció kitűnő, a babzsák puffokkal otthonossá varázsolt színpad is telitalálat, mindjárt családiassá teszi a hangulatot. A baj csak az, hogy még a művésznők testközeléből is nehéz kivenni a szavakat, a terem hátsó traktusa, aki mellesleg nem a programra jött, gondoskodik az aláfestésnek kicsit hangos háttérzajról. De mint mindenen, ezen is túltesszük magunk, elvégre „ismerkedni” jöttünk. Az alkotók száraz, tényfelsoroló önéletrajza helyett szokatlan bemutatkozással indul a csevely. Ha fellőnének egy űrhajót a világmindenségbe – indít Pál Dániel Levente – ti mit üzennétek? Falcsik Mari magáról annyit írna egy cédulára költő, a légi jármű falát pedig az Éljen a művészet! (ha van hely, esetleg a versek, a zenék, a mesék, a gyerekek, stb…) ominózus sorával, soraival ékítené, míg Bori üzenete szemtelenül egyszerűen csengne az éterbe: Ne szemetelj!

 

 

 

                                      És ha már szóba kerültek a mesék és a gyerekek, mi egyébbel is folytathatnánk e nemes és hálás témán kívül? A dolog apropóját Falcsik Mari és Rutkai Bori közös, a gyermeki vidámságot és energiákat fokozó mesekönyve szolgáltatja. Bori kiskorában azokra a fabulákra bukott, amiben tó vagy perec volt, míg előbbinek virtuálisan le lehetett dőlni a partjára, utóbbiból jól be lehetett lakmározni. Az illusztrációk fontosságával mindketten egyet értenek. Mari kedvenc mesekönyve jelenleg Rutkai Bori Piroska és a farkasa, mely a képek nyelvén eleveníti körénk a jól ismert történetet. Tízévesen viszont az Árvácska és az Apostol foglalták el ezt a kitüntető helyet. Falcsik majdnem mindenevő volt, csak a feleslegesen szomorú történeteket negligálta. Kitört belőlem az akciówoman és szépen átrajzoltam a színes ceruzáimmal, ha valami nem tetszett.. A síró kisfiúnak így lett mosolygós az arca, amint visszakapta kakaóscsigáját, amivel a rút kiskakas szelelt el a história végén. Falcsik ma is igyekszik ezzel a ceruzával dolgozni, igaz, ma már nehezebben megy - vallja be. Hogy a versírás folyamatában mennyire meghatározóak a képek és a gyerekszemmel való látásmód, mi sem bizonyítja jobban, mint a felolvasott költemény, a Gyerekszem című. (Csoda, hogy a téma Tóth Árpádot is megihlette?).

Falcsik verseinek dalszerűsége annak tudható be, derül ki a válaszokból, hogy Mari voltaképpen „énekes”. (Rutkai Bori pedig „költő”.). És ebben abszolút nincsenek túlzások. Falcsiknak valóban van hangja, énekelt is, a vers nála, mint mondja, afféle hiánypótlás. Bár „dalai” megzenésítését kétséges útnak tartja, a zenekíséretet egyenesen kívánatosnak. Így a hallgató is azt az élményt, érzésvilágot élheti át, amit az alkotó műve megalkotásának pillanatában. A versek az előadásban születnek meg igazán, ezért nincsenek írásjelek sem benne. Jellemzőjük a sumér agyagtáblák töredékessége, hisz tökéletesen sem egy érzést, sem egy gondolatot nem lehet rögzíteni.

Rutkai Borinál a dalszövegírás 12 éve hiányérzetből fakadóan indult, egyszerűen nem tetszett neki, amit odáig hallott. Falcsik igazat ad, szerinte minden alkotó átesik ezen a folyamaton, ha nem érezné, hogy hiányzik a létezésből az a valami, amit saját kezűleg maga tesz az asztalra, valószínűleg nem is venne kezébe tollat. A költőnő késői indulását sem a késztetés hiánya magyarázza, sokkal inkább a szocializmus fojtogató légköre. Falcsik ugyanis nem képes gondolatokat hazudni, távol áll tőle az átideológizálás. Most is pártokon felül gondolkodik, alternatív és független. Noha végigírta az életét, a csoda csak 99-ben jött ki belőle, úgy szólalt meg, mintha nem is az első, az X. kötetével jelentkezne. Rutkai épp fordítva. Ő a szocializmusból őriz tápláló emlékeket, mint például őrsvezető múltját. Persze az azóta elveszett humanizmust is gyászolja. Hiába, a nagy öregek meghaltak, a középkorúak meg elplázásodtak. A nyelv romlás tényének konstatálásában kiegyeznek. Ahogy abban is, hogy még a legapróbb mozdulat, a fogmosás is lehet művészet. Falcsik egyenesen odáig megy, hogy kijelenti: Mindenki élete nagyon szép lehet!, ha képes át- és megélni a világot, annak legapróbb momentumaival egyetemben. Bár a művésznő osztályrésze egy teltházas koncert után a magány, a költőnőé egy jól sikerült vers folyományaként a kétség, egyikük sem adja fel. Ha kell, hajuknál fogva rángatják ki magukat a depresszióból. Igaz, alkatilag erre inkább Bori hajlamos, Mari megrögzött optimista, akit időnként maximum a műalkotás terhe tud nyomasztani. Talán ezért egészítik ki egymást olyan jól, ezért már-már elválaszthatatlan barátok. Mondani sem kell, rájuk van írva.

Aki nem hiszi, járjon… Rutkai Bori háttérvetítéssel és egyéb látványosságokkal kísért lemezbemutató koncertje, melyre október végén a Trafóban kerül sor, remek apropója lehet annak is, hogy a Rutai-féle jótékony polgárpukkasztás tanúi lehessünk. Irritáció egy nagy adag szeretettel párosítva – valahogy úgy, ahogy ezen a délutánon is megesett.