Láttam egy színházi előadást, amiről érdemes beszélni. Témája a gyűlölet. Az egy nép ellen irányuló indulatok. A címe: Helló, Náci! Alaphelyzete, hogy valahol Németországban egy lengyel bevándorló autószerelő munkás és egy fiatal neonáci a letartóztatásban egymás mellé kerül.

A darab szerzője Monoblock, fordítója Kovács Kristóf. Monoblockról nem fogunk túl sok információt találni sehol, hiszen álnévről van szó. A jeles német drámaíró szerette volna elkerülni az esetleges atrocitásokat (melyek aztán szerencsére elmaradtak).
A rendező először rendez, színészként ismerhető: ő a TóthJocó, azaz Tóth József, aki most épp Ruszina Szabolcsot (Rudi), Mészáros Tamást (Erich) és Szanitter Dávidot (Jan) rendezi. (Utóbbi, tán szerepéből adódóan, de számomra a legjobb volt a főpróbán, melyet láthattam. Ruszina Szabolcs még nem tudta igazán üzembiztosan a szerepét, így gyakran esett ki egy-egy pillanatra, gyakran bicsaklott a nyelve. A mozgásra épülő jelenetekben felvette ugyan a versenyt a kollégájával, sőt, esetlensége jobban is jellemezte, szerepszerűbben hozzá kötődött, így színészi játékának részeként tudható be.) Tóth József jegyzi a játékteret is, melyből talán a nyitójelenet cellarács-világítása a legemlékezetesebb.
Az osztályteremszínház német gyökerű, a Kolibri Színházban már hagyományos forma, hiszen Kai Hensel Klamm háborúja című monodrámája volt a sorban az első (Scherer Péter alakít benne kitűnőt), amelyet a tanárverés problematikáját feldolgozó Lutz Hübner-darab, a Kikatt követett (mindegyiket játsszák februárban is). A mostani darab mozgatja a legtöbb szereplőt: hárman vannak a színpadon.
A drámaírók erénye, hogy a megfelelő pillanatban indítanak el egy jelentet, s onnan nő a feszültség, ahogy haladunk tovább. Ritka a visszatekintő szerkezetű dráma, melyben a végkifejlet utáni pillanat az első, s onnan visszanézve mutatják be az oda vezető eseményeket. Még nem tudjuk, mi lesz: ez a drámai alaphelyzet megteremtésének feltétele.
Sírnivalón röhejes alapszituáció: kis ossi helység kis rendőrőrse. A lengyel vendégmunkást verekedésről hozzák be. Nem mehet a cellába – a cellában egy öreg alkoholista ül, erősen kifogásolható higiénés állapotban. Nemsokára megérkezik a Martens bakancsos, fekete farmeres, bomberdzsekis, kopasz fiatalember is. Őt is ide kell elszállásolnunk, hiszen a cellába nem mehet – mondja a rendőr. Rudi nem is akar belépni abba a helyiségbe, ahol egy „szagló, büdös” lengyellel kell megosztania légteret. Lassan derül fény a szituáció mögöttes tartalmára: mindkettejüket ugyanonnan hozták be. Verekedés volt. A helyi neonáci csoportosulás öt tagja támadta meg az olcsón dolgozó autójavító műhely három lengyel munkását.
Rudi ismeri az ideológiát, megtanulta Christiantól, a vezérétől, akit mindenek felett tisztel. Christiant, mit később kiderül, Jan, a lengyel vendégmunkás is ismerte már korábbról: hozzájuk járt autót szereltetni. Míg Rudi főnöke és mentora feddhetetlenségét szajkózza, a rendőrautóra várakozó cellatársa fiatalságát és esetlenségét, gyávaságát és irányíthatóságát mutatja fel neki. Ez ellenkezést vált ki. Majd, mikor szembesülnie kell a verekedés következményeivel, és beigazolódik, hogy egy fiatal és tapasztalatlan, mások által irányított szereplője csupán a játéknak, addigra Jan is megkapja a maga pofonját: csapata fontos tagja, a kiváló fényező, a hatalmas darab ember, akinek, mint elmondja, a higító és a lakk már kilúgozta a gondolatait, ezért nem hallgatott társaira és nem haza járt az esti sörével, hanem a helyi kocsmába, az idegengyűlölők közé, halott. A koponyájára kapott ütés nem orvosolható. Jan már a motivációra kíváncsi. Vajon sokallta az árat a neonáci bandafőnök? Zavarta a nagydarab, alaposan helybehagyott társa (akiről előbb csak annyit lehetett tudni, hogy kórházba került, s hogy ő volt az, aki visszaütött a baseball-ütősöknek az emelőjével)? Vagy a műhelyt akarták? Tőlük? Hiszen ők csak dolgoznak ott! A tulajdonos német! Ért-e Rudi az autókhoz? Nem ért. És a társai? Ők sem értenek. Akkor hát? A bátyja ért. De nem ez volt az indok.
A két szereplő egymáshoz való viszonyát is árnyalja a rendőr, a harmadik. A beszélgetésből kiviláglik, a rendőrök már jártak a verekedés színhelyén korábban is, de nem avatkoztak azonnal közbe – késlekedésük emberéletet, emberéleteket követelt: hiszen az egyetlen behozott neonáci, a fiatalka és tapasztalatlan, a verekedésben nem, de az őrszobán, szóban annál vehemensebben támadó, majd a helyzet súlyától megszeppenő Rudi élete is vakvágányra fut. Christian az ideológiához való hűséget kéri számon rajta a darab zárlataként: vállalja magára a gyilkosságot, melyben nem vett részt tettlegesen. Még fiatalkorú, nem kaphat annyit, mint bármelyik tapasztaltabb, valóban embert ölő társa. Rudi számára Jan adja meg a felmentés lehetőségét, de ez is csak erkölcsi felmentési lehetőség: ha Christian sem az az elvhű ember, akinek ő látta, akinek mutatta magát, nem kell követnie az akaratát. A valóság azonban kevésbé engedi szabadulni: ha bemártja elvtársait, a büntetést teljes mértékben akkor sem kerülheti el, a börtönben pedig számíthat az elvbarátok bosszújára. Választása látszat-választás. A sorsa eldőlni látszik.
Jan szintén vesztesként kerül ki az összetűzésből: egy barátja és üzlettársa halott, ő maga pedig nem rendelkezik németországi munkavállalási engedéllyel, így várhatóan vissza kell utaznia Lengyelországba, a semmibe, a pénztelenségbe.
 Meglepően jól szerkesztett drámát látunk, minimál-eszközökkel, és nem is lep meg végül, mikor kiderül, a szerző valójában szakmája elismert képviselője: egy régóta dolgozó profi. Az a keserű irónia, vagy pesszimistább szemszögből nézve mindennapi realitás, mellyel a rendőr alakítja a helyzethez való viszonyát, szintén mestermunka. A fontos: a munkaidő vége. Ha lehet, addig ne történjen semmi. Ha történt, legalább ne legyen jóvátehetetlen. Ha jóvátehetetlen, jaj, biztosan őt magát is rosszul érinti majd: viszontláthatja magát a külföldi hírújságok címoldalán, mint a kegyetlen mamlasz ossi rendőrt. (Ami szintén kétoldalú érem: egyrészt a hírgyárak torzításaira utal, másrészt a valós helyzet kialakulásában részes hatóság önsajnálatának lenyomata.) Ami a kezében van: a hatalom. Itt és most ő irányít. Csak akkor él vele vissza, ha szükséges. Ha úgy érzi, az ő renoméja van veszélyben.
Hogy hogyan fogadják majd az előadást a hazai iskolákban, nem tudom. Egy-egy ilyen osztályteremszínház utaztatása csak pályázati pénzből vagy jelentős forrásokkal rendelkező iskola számára lehetséges (ahol nincs pénz kicserélni az uniós pályázatokon nyert digitális táblák izzóit, ott nem valószínű, hogy egy osztályteremnyi gyereknek elvisznek egy előadást). Pedig jó volna, ha minél több fiatalhoz jutnának el ezek a darabok, ahogy a Klamm háborúja egy év alatt közel 150 előadást ért meg iskolákban és a színházban. Monoblock darabja nehezebben mozgatható (három színész idejét kell hozzá összerendezni), de legalább annyira izgalmas beszélgetésekkel és felismerésekkel járhat. Nem akarja eldönteni a helyzetet. Egy-egy féle szereplőt mutat. Tudja, hogy nem mindegyik vendégmunkás Jan, s nem mindegyik neonáci a „hugyoska” Rudi, a zöldfülű, aki rosszkor volt rossz helyen. De hálás írói témát választ, amit a Kolibri Pincében ügyes megvalósításban tálalnak.

Hír a darabról a kultúra.hu-n
A Kolibri Színház februári műsora
A nonprofit kutató és innovációs hálózat 2006-os hazai demokrácia-vizsgálatáról itt

(Ruszina Szabolcs képét Kozsák Rudolf Árpád készítette, forrás: fotothing.com
Mészáros Tamás fotójának forrása: szinhaz.hu
Szanitter Dávid képének forrása: origo.hu)

Györe Gabriella