„Ha a paradicsom
a föld színén van,
úgy ez az,
ez az,
bizony ez az.”
Versvasárnap rovatunkban Várnagy Márta Sűrített paradicsom című versét olvashatják.
Várnagy Márta: SŰRÍTETT PARADICSOM
Nem titok,
zöld bakfiskorban
a lányok
arról szőnek álmot,
hogy ők majd
másként,
nem, nem úgy,
ahogyan a szülők,
az semmi,
az használhatatlan,
abban megfulladni lehet,
vagy meghalni,
de legalábbis
boldogtalansághoz
vezet.
A családot,
a názáreti mását ők,
igen, csakis ők
teremtik meg,
ehhez azután
gyűjtögetik
a szép idézeteket,
meséket,
esetleg imákat,
egyet be is kereteztem,
most ott landol a lomok között,
mert a gyerekeim azt mondják,
nem egészen úgy sikerült,
ahogyan az írás mondja.
Pedig gyönyörű,
annyira megható,
és megannyi párja is van,
még perzsa szöveggel is:
„Agar firdausz ,
bar rú-je-zamin aszt,
hamin aszt,
wa hamin aszt,
wa hamin aszt.”
Mielőtt átmennénk
az ezeregyéjszakába,
elárulom,
azt hittem,
legalább a fordítást értem,
és meg is valósítom,
az én otthonom lesz
a boldogság fellegvára,
naphosszat daloljuk,
„Ha a paradicsom
a föld színén van,
úgy ez az,
ez az,
bizony ez az.”
Néhány kelléket
be is szereztem hozzá,
csentem kopott táblát
Tündér utca felirattal;
nem bizonyult elegendőnek.
Tegnap este végigpásztáztam a szobámat.
Szanaszét mindenféle iratok,
keveredett a lakáshitel szerződése
a lányom tacepaóival
(évekkel ezelőtt,
a válásom előtti otthon
hálószobáját
kitapétázta kis cédulákkal,
összeírta a hibáimat,
tele lett velük minden fal),
de föllelhető ebben
a szénakazalban
a múlt heti összes elhasznált
fehérneműm,
egy kupac rongyos harisnya,
legalább 50-60 könyv,
amiket nem tettem a helyükre,
folyóiratok, újságok,
megszáradt vajas kenyér,
lehúzott paplan és ciha huzatok,
cd-k, horoszkópok, naplók.
A telefújt papír zsebkendők
mögött felderengett
a szétvert otthon,
ahol évekig csillogott a diófabetétes
elegáns parketta, drága porcelánok,
a hófehér terítőkön a kristályok,
s a nappaliból a kertre láttunk,
ahol tomboltak a színek nyáron,
a pihenőplaccon hintaágy volt,
a falon vadszőlő futott,
mi pedig a kerten át
a szomszédék felé
a disznóölő nagykés elől,
annak a markolatán
a gyerekeim apja csüngött,
hullarészegen,
az a nagykés
egyre közelebb jött,
és nem nyílt az ajtó
csak egy pillanatig,
nem tovább,
azt mondják,
a halálunk előtti percben
az egész életünk lepereg,
nálam másként történt,
míg megnyílt a kertajtó,
az élet fordult,
mint a dupla szaltó.
Döntöttem végre.
A kislányom tizennégy éves volt akkor,
milyen analízis tudná belőle
azt és még annyi mást kioldani?
A tegnapot akartam elmesélni,
szabályos szülőfájásaim voltak,
és tudtam, hogy a gyermekeimet
világra kell segítenem újra,
és azt is, hogy nincs light-os születés,
na de a kínra
- ami a lányomból ömlött felém -,
a képzelőerőm nem volt elég.
Nem sírás volt, ami kijött belőle,
ordított végre,
ahogy a torkán kifért,
az arca vörös húscsomó,
egyik váladék a másikkal folyt egybe,
és én megint a szülőfájásokkal
voltam elfoglalva,
közben sületlen mondatokat ordibáltam,
aminek semmi, de semmi értelme.
Néha eszméltem: mi ez,
és megint csak üvöltöttem,
pedig a kislányomnak kellett volna
segítenem,
ott forgott egyedül,
akár a szülőcsatornában,
és megjelent a harag,
amit tőle annyira vártam,
te vagy az oka mindennek,
ez lett az életem,
miattad, miattatok,
a hangja nem is emberi hang már,
valami ősi vád
volt a testében
ellenem,
ellenünk,
megfulladok a közeledben,
mindenütt fal és rács,
gyűlöllek,
hol az otthonunk,
hol az apám,
és ez így ment órákon át,
tudtam, ez mind csak cseppje,
töredéke,
a fájdalomnak,
hogy erőt kell gyűjtenie,
jön a holnap, a holnapután,
Annak a tenger kínnak utat kell törnie,
mert nincs könnyű születés,
esetleg némi kegyelem,
semmi más,
és nem pótolhatom
a valahol élő apát.
Ahogy telt az éjszaka,
múlt bennem a szülőfájás,
elhagytam a gyermekem megint,
mert szimplán ledöntött
a kimerültség.
Holnap kéri az erőt a magzatom,
pihenjünk hát!
Meg kell születnünk végre már!
Most dél van, és csendes a ház.
Minden a helyén van,
a rongyos harisnyák, lehúzott cihák,
a gyerekem még alszik.
Kéri az erőt, születni akar majd.
Én meg bambán ülök.
A telefújt papír zsebkendők
gombócos halmaza fölött
kavarog a mondat,
arcomba csap:
„Ha a paradicsom
a föld színén van,
úgy ez az,
ez az,
bizony ez az.”
