„Micsedee? Mecsodaa?” – kérdezem magamtól jókedvűen a Katona József Színház előadása után. Hát ez meg mi volt? Nehéz meghatározni. Talán abszurd tragikomikus történelmi mesejátéknak mondanám. Jókedvű szomorúság, komolytalan háborúskodás, mese, pusztulás és elmúlás közepetti életöröm sajátos (magyar) kavalkádja. – A Katona József Színházban Máté Gábor rendezésében látható Weöres Sándor darabja, a Kétfejű fenevad. Az előadásáról Bogdanov Edit írását olvashatják.
Röviddel a darab kezdete után már izgalmas káosz van kibontakozóban: a – talán – főhősnek is betudható szép magyar nevű Bornemissza Ambrus prédikátor (Kovács Lehel) hányattatásai nyomán hamarosan kiderül, hogy a történés helyszíne a három részre szakadt Magyarország királyi, majd oszmán része, (azután ismét a királyi), ideje pedig: 1686 ősze, azaz Buda (majd Pécs) törököktől való el- vagy (vissza)foglalása előtti és utáni hónapjai.
A magyar történelem lehető legbonyolultabb időszaka, ember még nem nagyon értette meg (tisztelet a nagyon kevés kivételnek), hogyan is mentek hazánkban akkoriban a dolgok. Ki kivel volt s ki ellen, mikor volt, ki mikor kivel milyen paktumot kötött, mikor mit szegett meg és kit támadott meg, stb. Vagyis a viszonyok – az országban egyszerre jelenlévő sok nemzetnek és ellentétes érdekeknek megfelelően – úgy nemzetiségi, mint vallási és morális tekintetben a lehető legkuszábbak és legingoványosabbak.
Ezekhez az állandóan változó viszonyokhoz próbálnak meg az emberek, a dráma szereplői – ki-ki saját legjobb tehetsége szerint – alkalmazkodni. Ennek szellemében Ambrus deák sem vési kőbe értékrendjét, hogy menteni tudja irháját míg Sárvárról elér Pécsre, onnan meg visszafelé Kőszegre. Úgy tűnik, e honban már semmi se szent. Bár a prédikátor szereti menyasszonyát, a szerelmetes Evelint, de utazása előtt nem is áltatja őt azzal, hogy – testben – hűséges marad hozzá. És valóban, nemsokára szerelembe is esik a számára Pécsett menedéket nyújtó Leával, akit azután meg Susannával csal meg. Nemzetiségét is feláldozza: ha az életben maradáshoz az kell, rögtön töröknek mondja magát. Vallásának feladását, szombatosra váltását is könnyen elképzelhetőnek tartja egy kompromisszumot igénylő pillanatban, ami – lássuk be – egy református prédikátor részéről elég meredek.
Weöres szerint drámájának műfaja „történelmi panoptikum”. A kor kimagasló történelmi személyiségeinek felvonultatása és az utókor számára megőrzése értelmében valóban panoptikummal van dolgunk. IV. Mehmed szultántól kezdve I. Lipót császáron át Báthory Zsuzsanna hercegnőig és Szulejmán basáig mindenkit megörökít. De ez a panoptikum rendhagyó abból a szempontból, hogy alakjai nem olyan merevek, mint a viaszból készült figurák, hanem nagyon is élők és mulatságosak. A személyek ugyanis Janus-arcuknak nemcsak a történelemből ismert, hivatalos, hanem a nem hivatalos, nem szalonképes, másik felét – az igazit – is megmutatják.
Sőt, azt mutatják meg csak igazán. A két szomszédos birodalom feje, Lipót és Mehmed hivatalos minőségükben (az előadáson: álarcaikat hordva) egymásra acsarkodó ellenfelekként tűnnek fel, de azt levéve – és ezt csak Ibrahim kádi bűvös TV-jében lehet látni (a rendezés leleménye a drámában szereplő kristálygömb helyett) – egymással szívélyesen alkudozó, a veszélyt, az ellenséget nem egymásban, hanem az alattvalókban és hadvezéreikben félő beszari alakok. A császári seregeket vezető győztes hadvezérek: Savoyai Jenő, Miksa, Lotharingiai Károly és Badeni Lajos „unter vier Augen” (négyszemközt) a legelemibb ösztönök által vezérelt onanizáló, máskor apatikusan zabáló bunkók. A régi dicsőségükön merengő levitézlett magyar urak kivénhedt, fennhéjázó, jótevőjükhöz – a zsidó Leához és apjához – hálátlan kecskék. Az első a kaméleonok között Windeck császári komisszárius (Kocsis Gergő rendkívül életszerű alakításában), aki a legnagyobb elkötelezettséget mutatva igazodik, akár a másodperc tört része alatt is, az éppen aktuális török, osztrák, horvát vagy köztársasági magyar hatalomhoz. De a darab legszimpatikusabb – mert önzetlen, nagyvonalú, érzékeny és jó humorú – szereplője, a zsidó Avram Mandelli is rejtőzködik, álarcot visel: népének sokszázéves túlélőtechnikáját alkalmazva viseletét és beszédét a török uralomhoz igazítja, s magát Ibrahim kádinak adja ki.
A darabban szinte senki nem az, akinek mutatja magát. Jelzésértékű, hogy a szereplők szerepeiket is úgy váltogatják, mintha csupán annyi lenne személyiséget, mint ruhát cserélni. A szerepváltások határozzák meg a darab pörgő ritmusát. Csak kapkodjuk a fejünket, ahogy az imént még Orkhán béget alakító Dankó István most már Miksa bajor hercegként lép fel, majd ismét Orkhánként, nem sokkal később pedig ciceszes Monti-Perger Salomként érkezik lánykérőbe, hogy aztán még pécsi polgárt, őrt és katonát is játsszon. (Annak, hogy egy színész több szerepet is alakít gyakorlati oka, hogy egyébként rendkívül sok szereplőt igényelne a darab előadása.) Lea és Susánna nem váltanak ruhát. (Szerencsésebb lett volna, ha Evelin – Tenki Réka – sem játszik másik – horvát asszony – szerepet.)
A nők jelenléte nagyon hangsúlyos. A három nő eltérő princípiumokat testesít meg: Evelin a hűséges, odaadó, Lea a jóságos, Susánna a csalfa. Mindhárman szépek, erősek, vonzóak; körüllengi őket a szerelem, a férfiak vágyakozása. A három nőnek van tartása, célja: szívósak. Velük szemben a férfiak esendőek, gyámolításra szorulnak. Ami összefűzi őket, Ambrus – nem csupán plátói – szereleme. Az előadáson az első pillanattól jelen van a szexuális feszültség, ami olyan mulatságos nyelvi fordulatban manifesztálódik, mint Susánna visszautasíthatatlan „Baccá vélem Ambrus!” felszólítása. A két lány, Susi és Lea egymás iránti szerelmi vágyának – Susi erőszakos és támadó, Lea védekező és szabódó – kibontakoztatása a színpadon bátran és természetesen zajlik.
A szöveg költői: egyszerre szép és csiklandós. A színészek könnyedén, dallamosan és élvezettel mondják. Weöres ötvözi benne az ízes, barokk kori magyart, a deákos latint, a magyarba átszármazott németet és a jiddis elmagyarosodott változatát. Avram Mandelli egy-egy sora: „Szelam, Monti-Perger öcsém. Mázel, hogy még itt lel. Pecseviben megkezdődik a tréfli hopszassza, nékem nem kóser többé.” – a zsidó nyelv ártatlan paródiája. A nagyon eltérő származású, de a történelem és a sors kifürkészhetetlen játéka folytán mégis egy közegbe kerülő emberek nyelveinek találkozása, együttélése a nyelvnek olyan burjánzó, élő, gyönyörű vegetációját hozza létre, melyet öröm hallgatni, és ami – ha vicces is, mégsem vicc – időközben a magyar nyelv kincsévé lett.
A darabban egyébként még további két betétszínjátékot is megjelenítenek: a darab eleji mohamedán és a darab közepén a latin. A színjátékok a színjátékban a keretet adó nagy színjátékon belül olyan további mini színjátékokra utalnak, mint a pécsi diván vagy a német hadvezérek tanácskozása, amihez már nem is kell rendező, mert maga az élet az.
A színészi alakítások szinte mindegyikét jellemzi a saját játékra kívülről tekintő előadásmód. A legpontosabb Fekete Ernő Ibrahim kádiként és Radonay püspökként is. Fekete színpadi jelenléte végig erős, koncentrált, szemében végig ott csillog a játékos irónia, miközben feladatát nagyon is komolyan veszi. Ónodi Eszter szintén nagyon magas színvonalon játszik, tökéletesen adja a szerepében rejlő kettősséget: az arisztokratikus távolságtartásával együtt felfokozott érzékiségű nőt, aki megnyilvánulásaiban hol blazírt és előkelő, hol ordenáré és mindig enyhén lekezelő. Hajduk Károly Badenként remek: egy élő kérdőjel, polemizáló, teoretikus alak. Pálmai Anna (Lea) alakításából hiányzik a játékosság. Játéka túlságosan egyféle, túl komolyan veszi szerepét. Kovács Lehel szintén csak egy arcát mutatja. Szacsvay, mint Mehmed kis gyöngyszem. Kocsis Gergő Kolláth grófként szívet melengetően harsogja a Quinque Ecclesie-t. Dankó István színpadi jelenléte is mindig erős. Tenki Rékának ebben a szerepben talán kevesebb lehetősége volt megcsillogtatni sokoldalúságát. Rajkai Zoltán, Újlaki Dénes, Bán János megbízhatóan hozzák formájukat.
A darab végén von Baden hosszú epilógusában szólal meg a szerző. Kiderül, hogy a kétfejű fenevad nem, vagy nem csupán az osztrák sas, hanem maga a mindenkori magyar história, melyben mintha megállt volna az idő. A háborúk és a történelem hiábavalósága mutatta meg magát.
A díszlet (Cziegler Balázs) és a jelmez (Füzér Anni), a hatvanas évek végének vörös-fekete sky puffjaival és a török megszállók által viselt szovjet-típusú tányérsapkával az időknek erre az örök körforgására, a történelmi helyzetek újra meg újra visszatérésére utal. Az 1972-ben írt dráma a török időkkel tart tükröt 1968-nak.
Weöres darabja, ahogy annak Katonás színrevitele is, merész és szertelen. Felrúgva a dramaturgiai, az illem- és egyéb szabályokat Weöreshez méltóan szikráznak az ötletek Máté Gábor rendezésében. A belé rejtett keserűség mellett tele van humorral, élettel, örömmel és játékkal. Igazi hungarikum.
(A képeket és a plakáttervet Dömölky Dániel készítette, további képek a Katona József Színház honlapján.)
