ROMANTIKA

I.

A folyosó végén, balra nyíló, fehér színű teremben székek ültek csendesen. Volt még itt rádió, társasjáték, olyan dolgok, amik hosszabb vagy rövidebb pillanatokra lefoglalják az embert, de az idő jelentős részében nincs értelmük.

Egyre vadabb kopogásba kezdett a folyosó, ahogy az lenni szokott, amikor a felügyelő végigsétál rajta, balra fordul és ajtót nyit erre a szobának álcázott teremre és a tegnap óta ott maradt kazettákra...

 Kun Éva: Vér és arany. Fotó: Szkárossy Zsuzsa 

A felügyelő körbenézett, és amikor mindent rendben talált, leült. Tudta jól, hogy a holnapja korántsem lesz ennyire egyszerű és még egy kicsit próbált örülni a nyugalomnak, ami már igen-igen haldoklott a mából, pedig még csak reggel volt. Belefájdult a mellkasa, amikor a holnapra gondolt, pedig éveken át tanulta és gyakorolta, hogy hogyan kezelje a paranoid helyzeteket. Ez volt az ő titka – amiről sohasem árulkodott egyetlen szóbeli mozdulata sem – hogy igenis szorongott és rettegett minden egyes hónapban, azoktól a képtelen éjszakáktól, amikért a fizetését kapta.

Aztán hirtelen, a folyosó végén, jobbra, ajtók nyíltak és csapódtak, kezek és lábak keresték a szabad utat, tapsoltak a falon, míg végül éktelen közelségű emberhangok rontottak a felügyelő magányára.

Tizenkilenc vakon-vad, vakondszerű lány élte itt minden éjjelét és éjjelét, fiatalon és magatehetetlenül, megadva magukat a középszerű ebédeknek és a megkeseredett ápolóknak. A felügyelő egy általános hangsúllyal jó reggelt kívánt és az ápolók felé biccentett. Becsukta maga mögött az ajtót és az irodája felé kopogott, listát írni. A lányok reggelihez készülődtek, később kávét ittak és meghallgatták a híreket, mint minden egyes sötét színű napon.

A tizenkilenc vakon-vad, vakondszerű lány jól ismerte egymást, évek óta éltek már itt. Amikor a társasjáték elfogyott izgalmasnak lenni, a nagy szőnyegre ültek és egymásba fonódtak. Mintha vakságukkal együtt őrület is lakná őket, közös izgalommal, a közös szőnyegen, levetkőztették egymást, hogy hódolhassanak egy olyan tehetetlenségnek, amit a látás hiánya adott nekik, megrakva gátlástalansággal. Az ápolók ilyenkor megilletődve figyeltek a sarkokból, ami a lányoknak eggyel több okot adott a megbotránkoztató, vakon-vad szerelmükre, amely testekből és kellemes mozdulatokból volt felépítve a gondolatokban.

A felügyelő már mindent elintézett, most egy láthatatlan sarokban kuporodott kicsivé, és szebb napokat kívánt magának.

És akkor a holnapon kitört az őrület. Kitört rajta a tizenkilenc vakon-vad, vakondszerű lány véres, meleg lepedője, kitörtek a hangok és a felügyelőben is újra eltört valami. Mint minden egyes hónap, minden harmadik napján, a sötét és összezárt életek egy közös vérezésben egyesültek, megadva maguknak a megosztás félelmes örömét. A tamponokat és betéteket teherautón hozták idáig, nehéz dobozokban, nyugtatókkal és fájdalomcsillapítókkal. A lányok sikítoztak és a földön rángatózva vérezték tele azt, amit ők sosem láthattak – így hát bűntudat helyett inkább valami bizarr kedvet éreztek magukban erre a rettentő vérengzésre, amíg az ápolók nagy lendületekkel öntötték a vizet a földre, a vizet a vérre, sok-sok haragos szánalommal, amik a lányok tébolyultságával kézen fogva fel és alá játszott a szobában, ahogy a gyerekszellemek a réteken.

A lányok szenvedtek. Olyanok voltak, mint sok szép balatoni alma, amikor súlyuk felett megtörnek az ágak és a föld felé ejtik gyümölcseiket, amikből akkorra már senki nem kér. De az almák is almából vannak, és egy almának szíve-joga, hogy megegyék és édesnek találják.

A tizenkilenc vakon-vad, vakondszerű lány fenevadként rontott a fehér terem csöndes állására. A fejük felé tartották a rendet, hogy a fal magasán húzódó rácsok felé építsenek vert székekből gyönge várat. Görcsök és vágyak határozták el magukat, kitörni készültek a rácsokon. Meztelen érdekek, ablakba tett, vak szándékok lihegtek és kiabáltak emberi tárgyakért, hogy kitöltsék ezeket a gépiesen érző fenekeket, amik először várat másztak, aztán kívülre tették magukat a rácsokon és sorban várták, hogy a láthatatlan arra járó kielégítse a gyötrő kínok törte képtelen lelküket.

A megváltók között volt nyakkendős családapa és éhező hajléktalan is, kutyák és meghasonlott őrei a rendnek vagy a hitnek vagy az észérveknek. Az összes megváltót elbűvölte ez a bűntudatot keltő álom, még ha véres is volt, még ha szörnyű is volt.

A következő holnap még lázasabb volt a tegnapinál. A megvadult és szerelemért könyörgő fenekek csatasorban bámultak kifelé a rácsokon át. Az utcát átjárta minden, ami magányos és velejéig, mélységesen rossz. Az ablakok már régen ezernyi kattanásra zárva várakoztak, valami szépre gondoltak a rossz időkben. Mi mást is tehettek volna? Vártak. Tudták, hogy pár nap múlva vége van.

Ahogy az utca végére ért egy ütem kéjes jajszó, magával kapott egy fiatal fiút, aki kíváncsiságához mérten kellően bátornak bizonyult, amikor megindult a tisztátlan rácsok felé.

A harmadik volt az, kétségtelenül. A harmadik a véres csatasorban, az első nagy csoda egy fiatal életben, ami ehhez foghatót még soha, de soha, de mindig és örökké. A szíve eldőlt ebben a csodálatban, egészen ferdén vert, mint ez a fenék a rácsokat. A szerelem dolgai – mint egy képregényben – egyértelműen írták le magukat a fiú körül, de a fiú szerint ő most egy filmben jár. Amikor a fáradtság leemelte az ablakból a szerelmét, ő is hazavitte az eldőlt szívét és egészen belebolondult az unalmas kanapéjába.

Másnap a fiú már várta szerelmét. A harmadik ablak rácsait fürkészte, és amikor előbukkant, a szíve már végérvényesen a feje tetejére állt. Csak álldogált az utca másik oldalán, szemben az ablakba tett fenékkel, és arról ábrándozott, hogy egyszer majd az ő ablakában fog táncolni ez a bizarr látomás, amit annyira megszeretett.

De a következő pillanatban az ő harmadik fenekébe-szerelmébe csapódott aktus mindent elrontott. Most egy nagykabátos tárta szét magát a rácsok felé fordulva, eltakarva szép szerelmét, felajzva a féltékeny gondolatokat.

A fiú nem tudta mi az, ami ennyire szétveti belülről, de kétségtelenül a mellkasa volt, ami úgy istenigazából fájt, hányni vágyott meg leköpni mindent, az egész világot, kitalálni magából a fájdalmakat, ahogy elnézte a szerelmét ért hullámzó aktusokat és hangos hangokat. Elhatározta magát abban, hogy ez így tovább nem mehet. Szerelmet fog vallani a fenéknek.

Mintha parkolt volna, egy jól irányzott lendülettel beparkolta magát az első sorba, és minden megváltónál megváltóbbnak tűnt és érezte magát, amikor belekezdett a szanaszét mondatokba. Közben egészen elpirult.

- Azt hiszem, hogy szeretlek, te meg csak lélegzel itt nekem, és nem tudom, érted–e, hogy mire gondolok. Félbevágtam mandulákat, hogy mindig velem legyél. Legyél levél, az én kis vaginamonológom, megírlak. A déli ebédre kutya füle karikára szelve, lepkeszárnyak kisütve, a vacsorámról is te jutsz eszembe. Meg az esti séta az utcádban, a művirágok a tévében, a kavicsok az életben. Igazi kavicsok, valódi húsból és zörgő csontokból, elfásult kis szívek, talpig díszben, betakarva, meghímezve, mint a nagymama párnái. Rám szakadnak ezek a terítők, szép huzatok – egy egész fodros világ fehér csipkéi.

 Aztán a napok és az utca lassanként megnyugodtak. Halványodtak és megszelídültek, így egészen kedvessé, csendessé, finom emlékmorzsákká váltak a később mesélt visszatetszésekben. Tehát a fiú hiába várt a többi másnapon. Hiába leselkedett át mindenen és hiába szagolta a levegőben és hiába hallotta a szélben és hiába kergetett elképzelt nyomokat és érezte magát szerelmesen, ha a feneke egyik erőszak-ütötte ablakban sem várta. Otthon, esténként, dühében, pizsamában meg összetörte a poharakat. Telt, telt az idő, amibe tulajdonképpen belezavarodott. Úgy tűnt, már egy éve csak poharakat tör, semmi mást és egyebet, - ami hasznos - nem csinál, szóval fogta és összeszedte magát, hogy ismét szerencsét próbáljon a romantikus utcában.

Az utca most is egyre színesebb és véresebb lett, újra, mint óramúlása az izguló természetnek, ami a járdakő szürkeségére nevető, rácsokat tépő fenekek nyomai. A fiú ismerős és kedves emléke - amelyre most majd bármelyik pillanatban rátalálhat – megint felkínálta magát a csatasorba-rácsokon, tálcákon meg lapátokon menetelt fel a lépcsővé lett falon, miközben elöntötte őt is valami festékszerű, erős szagú szerelem, ami minden hónapban rettenetet vagy bűntudatot vagy gerjedelmet vagy éppen szerelmet okozott, ilyen-olyan körülmények örömére vagy bánatára.

Örömök és bánatok, robbanása az utcában - mint amikor ez a világ felrobban, mert a fiú megszerette a feneket és most nem bírta tovább. Magába ölelte és önmagát a legelső megkapható pillanatban beleölte - megfulladt ebben a mélységes kútban.

A fiú tehát szerelembe esett, amely elküldte őt messze, a hódolatok földjére, ahol a szerelem mindenféle hajlandóságra ráveszi az embert. Palackba űzte magát szellemnek, de törött, varázstalan poharakban a sötétpiros szerelem hetekre elillan és talán igazából ott sem volt soha, nem is létezett, talán vak volt, néma, talán csak egy zavaros szerelmi vallomás kering valahol, a feltételezett éterben.

Szöllősi Flóra