Az Irodalmi Centrifuga kiállítás-reflexiókban is kiváló szerzőpárosa megeleveníti Marina Abramović fotóit, azoknak akik nem látták, és elgondolkoztatja azokat is, akik látták.

A kiállítást május 1-ig meghosszabbították, megtekinthető!

Deák Csillag és Kölüs Lajos járt a tárlaton és megírta élményeit. 

 Deák Csillag: Szeplőtelen fogantatás

Ülök a kisföldalattin és egy poszteren akad meg a szemem. Nem hosszú combú, botoxolt vagy anorexiás modell kínálja bájait, nem óriásplakát hitetné el velem, hogy hülye azért nem vagyok, mert vásárolni fogok valami kütyüt, hanem egy anya tartja ölében lánygyermekét.

Az anyán fekete ruha, a kislányon olívazöld katonai egyenruha, mindketten mezítláb vannak, a gyerek kezében gépfegyver, nem fogja ránk, de ujja a ravaszon. Frontális, ikonszerű felvétel, komoly arccal néznek a kamerába, de nincs semmi aranyozás, glória. A beállítás akár Raffaello sixtusi Madonnája is lehetne.

Nem tudom levenni szemem a színes plakátról és azon gondolkodom, ha gyerek utazna most velem és kérdéseket tenne fel nekem a képről, mit válaszolnék. Örülök, hogy nem kérdeznek, nincs válaszom. Remélem, néhány óra múlva érteni fogom a provokációt. Marina Abramović: Az üresség nyolc leckéje című projekt bemutatása a Műcsarnokban. Oda tartok. A múzeum homlokzatán ugyanez a kép fogad, hatalmasabb méretben...

Leszállok a Mélycsarnokba. A sötét teremben már pereg a film. A videoinstallációknál általában nem az elejétől kapod el a filmet, ki kell várnod, míg újra indul. Eleje és vége összefolyik, végtelen szalaggá. Erre rímel a nyolcas szám a címben. A nyolcas, ha lefekszik, végtelenné válik. Most is fekszik. A plakátról elspórolták a projekt teljes címét: Az üresség nyolc leckéje happy end-el. Nem csodálkoznék, ha elmaradna a happy end...

A videoinstalláció öt csatornán fut egyidejűleg, Laoszban járunk. Kapjuk a leckéket. Érintetlen természet, szent fa, fehér faház, zubogó vízesés képeivel indít a projekt. A hegy az egyik képen felhős, zord, míg a másikon napfényes, visszatükröződik a megszelídült Mekong folyóban. Marguarite Duras regénye jut eszembe: Soha életemben nem fogok látni olyan csodálatos folyókat, mint az óceán felé hömpölygő Mekong, a síkságon, csak folyó, folyó, és úgy rohan a víz, olyan erős sodrással, mintha meredeken lejtene a föld. Mindent magával ragad, köveket, székesegyházat, egy egész várost. Orkán süvít a víz alatt. Egyre kevesebb a természetkép, gyerekek jelennek meg katonaruhában lopakodnak a fehér faházhoz, mintha félnének, aknára lépnek. Két kislány zöld egyenruhában egy széken skandál valamit, gyerekek asztal alatt kő-papír-ollót játszanak, nevetgélnek, felettük fegyverek, a játék végtelenített szalagon fut.

Kisfiú terepszínű egyenruhában mindkét kezében játék gépfegyverrel hangos sorozatokat ad le, a természet kiszáradt tarló, két lány mozdulatlanul tartja fegyverét, a középső csatornán hét kislány mozdulatlanul fekszik az ágyban, rózsaszín takaró alatt, a paplan fölött, nem Barbie babát, plüssállatot, hanem géppisztolyt szorongatnak. Két egyenruhás kislány széken táncol, énekel, távcsöves puska világító, piros célpontja pásztáz, keresi áldozatát, alvó gyerekarcon, testen, fegyveren. Fiú két gépfegyverrel, ül, majd lassan eltűnik a képből, csak fegyvere marad hátra. Játék helikopterek, lelőtt, szárnyaszegett madarakként ide oda röpködnek, földre esnek, rovarként pörögnek és múlnak ki. A két szélső képen ismét a fa jelenik meg, a lányok sortüzet adnak le, kivégzést látunk. A vízesés már több képen mossa a múltat, a gyerekek fegyvereiket gúlába rakják, meggyújtják, ég. Elvonulnak libasorban, ember nélküli táj marad vissza, hatalmas fekete füst száll. Happy end.

A belső teremben a falakon a projekthez tartozó hatalmas kromogén nyomatok függenek. A család a fő motívum. Az egyenruhás gyerekek mellett egyetlen felnőttet látunk. Egy nőt, a madonnát, aki Abramović maga. Ezt megtudjuk az előcsarnokban futó werkfilmből, (nomen est omen, vagy véletlen, hogy Marina, a Mária név továbbképzése?). Marina a csoportkép közepén ül zöld egyenruhában, a gépfegyveres gyerekszereplők között, mint egy anyakirálynő. Nincs fegyvere, kezeit combján nyugtatja. A következő családképen egyenruhás, fegyvert tartó kislányok között ül, kezét nem látjuk, a gyerekek lettek meghosszabbított karjai.

Átadta az irányítást, már nem lehet semmit megállítani? Gyerekek fogják átvenni a hatalmat? Nincs igazi búcsú a fegyverektől, nincs fegyverletétel, minden kezdődik elölről, hiába égették el azokat a film végén.? Nem hiszünk a happy endben. Abramović megpróbálta a játékot a legvégsőbbig elvinni, szerencsére nem élesre töltött fegyverekkel. A mondanivaló didaktikus, az eszközök, a képi komponálás mesteri. 26 kisgyerek 26 percben. A lányok zöld egyenruhában, a fiúk terepszínűben. A kivégzést a lányok hajtják végre. Véletlen lenne? Hol vannak a férfiak? Akkor nem is volt háború?

Hazafele a kisföldalattin a poszter alá ülök. Csend van a kupéban. Üres...

Kölüs Lajos: Portalanítás vizes nyolcassal

 Az üresség nyolc leckéje mese, nincs eleje, nincs vége; egy olyan pálya, amelyben szabadon lehet mozogni, de kikerülni belőle képtelenség. A Néprajzi Lexikon szerint a járdát locsolókannából vízzel portalanították, fekvő nyolcas formát rajzolva. A végtelent. Abramović végtelennek tekinti a zöldek(lányok) és a terepruha színűek(fiúk) közötti küzdelmet. Bár a gyermekek állítják helyre az univerzális rendet, közösen elégetik a fegyvereket, amelyek azonban vélhetően újjászületnek, lesz, aki újra kézbe veszi azokat. Az üresség egyben hiány is. A fegyverek hiánya. Élhetünk fegyverek nélkül?

Püthagorasz az érzékszervek megjelölésére használta az ötös számot, itt öt videokép megy egymás mellett, nyolc leckében. A természeti képek fogják közre a házat, a házban történteket. A háttérben ott a föld, a hegy, a fa (lélekfa) és a vízesés. A képek érintkeznek, összekötnek és kapcsolatot teremtenek egymással, és a nézővel. Kő-papír-olló játék a fegyverek alatt. Hallatszik a nevetés, az ének, a háborúban sem hallgatnak a múzsák. Az önfeledtség gyermeki állapot, csak később, felnőttkorban leszokunk róla. A játék kihagyhatatlan, nélküle elsorvad a lélek. Fegyverrel a kézben alszanak a lányok. Ártatlanok. Rózsaszínű a takarójuk. Lányszoba és álom.

A műanyagfegyverek birtoklása hatalmat és vért jelent. Látjuk az ítélkezőket és az áldozatokat, a kivégzést. A ruha megkülönböztet, még itt is, a halál kapujában. Valakinek győznie kell, és nem tudjuk meg, hogy aki ítél és kivégez, tényleg ő a jó, vagy az, aki elbukik? Nincs bizonyosság a fegyverek világában, ki az ártatlan és ki a bűnös. Itt nincs hová menekülni, a ház lesz a föld, a haza, az otthon. Komfortos hely, sőt összkomfortos, egyaránt szállást ad a zöld ruhásoknak, mind a terepszínűeknek. A víz sok mindent kimos az emberből, a vízesés lehet a megbocsátás szimbóluma is.

A kiállítás fő attrakciója a család. A szent család. A csonka család. Nem tudjuk, érdemes-e ilyen családban élni. Lehet. Csak bátorság kell hozzá. Egy anya fegyveres gyerekek között ül, úgy néz a világba, hogy maga is laoszivá válik. Lányok és fegyverek. Nekik kell önmagukat megvédeni? Hol itt a rend? Rend van a világban? Az ikon-képek nem jöttek volna létre az installáció nélkül. A hozadék súlyosabb az eredetnél, a forrásnál.

 A Mélycsarnok előterében az installáció werkfilmje megy. Kihagyhatatlan, bár nem része a kiállításnak, de én mégis annak gondolom. Sok Dávid van, Góliát egy sem. Krisztus a nyolcadik napon támadt fel. Tiszta lappal. Tehetünk, amit akarunk, Krisztus újra alászállhatna a földre: teljesen kizárt, hogy hatást gyakorolhatna. Portalanítanunk kell Lyotard szövegét? Marina Abramović megpróbálta. Megint meglepett minket. A szeretetével. Ruhában látjuk, mégis meztelen.

Marina Abramović: Az üresség nyolc leckéje, 2012. február 23-2012. április 22.

Mélycsarnok/Műcsarnok, 1146 Budapest, Dózsa György út 37.