28. rész

Eladom a gyöngy nyakláncot az indiainak; de az a fösvény nem ad többet huszonöt fontnál. Ha olyasvalaki adja el, mint Kathleen, bizonyára megkapja érte a teljes értéket. Az apró dolgokban mindig rászednek. De minek búsulok ilyesmin, a kis nyereségek mit sem jelentenek számomra, én a nagybetűs nyereményre várok. Csak tíz tét jegyet tudok venni a lóversenyen, de ha a szerencse mellém áll, így is nyerhetek. Az indiai megtarthatja a ki nem húzott sorsjegyeit. Csak tessék!

Szerencse mosolyog ránk. Egész délelőtt balszerencsém volt a szerelemben. Persze hogy semmit nem tettem Kathleenre, de ha valóban úgy volna, hogy szeretem (amit senki nem tudhat), akkor a Morrs'-nál tanúsított pimaszsága felér a visszautasítással, és balszerencsének számíthat. Figyelmen kívül hagyhatom a manöken hanghordozását is, és betű szerint értelmezhetem, hogy no. Viszont ha Igorra gondolok, soha sincs balszerencsém. De a mi ragaszkodásunktól még lehet szerencsénk a játék­ban. Egyébként nincs szükségem más biztosítékra, Uno bácsi is elegendő,  ő az én talizmánom.

Amit rám hagyott, nehéz volna tőkének tekinteni, de elültette bennem a nyerés művészetét, azt az adományt, amely előpattanhat legbelső titkos rekeszemből, ha a kellő rugót nyomom meg. Ne bízzam Uno bácsiban, aki Irmán és Igoron kívül az egyetlen, aki igaz szívvel hitt bennem? Ha nem olyan jámbor és félénk, bizonyára tettem volna valamit érte hálából, de hát... igen... nem az az ember volt, aki ilyesmit kívánt.

Annyi bizonyos, joga volt hozzá, hogy azt csináljon óriási nyereményével, amit akar, de ha már úgy határozott, hogy minden az enyém legyen, jobban is felhasználhatta volna az összeget. Ez nem akar szemrehányás lenni, csupán gyakorlati megfontolás. Nagyobb birtokot kellett volna vásárolnia, úgy, hogy amíg nem vagyok kész orvos, a jövedelem az enyém legyen. Akkor ma pompás sora volna Igornak és nekem. Ehelyett kettéosztotta a nyereményt, feléért kicsiny birtokot vett, a másik felét a nevemre íratta, és megengedte, hogy havonta annyit  hívjak le a bankszámláról, amennyire szükségem van. Hogyan lehet egy fiatal diáktól elvárni, hogy értelmesen osszon be ennyi pénzt. Talán a belgyógyászati szigorlaton sem húznak el, ha nem éppen abban a hónapban merül ki a bankszámla. És amikor hazajöttem Finnországból, minden úgy esett, ahogy puffant, hiszen csak félreértésből maradtam életben. Aki másnap főbe akarja lőni magát, az nem takarékoskodik.

Ha tudtam volna, hogy Uno bácsi tanyája milyen keveset jövedelmez, kényszerítve lettem volna, hogy gyorsabban végezzem el az egyetemet, amiben egyébként az állandó behívások is akadályoztak. Azok a néma postautalványok, amelyekkel leveleimre válaszolt, abban a hitben ringattak, hogy nagyon jól megy neki. Aztán mikor elhunyt, kiderült, hogy erdei, jószágai, ingóságai sincsenek már; eladta őket. Csak a föld és az épületek maradtak meg, és a megvetés, ami a faluban fogadott. A halott Uno bácsit megvédték velem szemben, mintha én üldöztem volna halálba; senki nem akart kezeskedni értem az utolsó félévre, még a tanyát sem akarták megvenni. Rám testálta az öreg, mégis feljogosítva érezték magukat arra, hogy a vén különc nevében megbüntessenek. Mielőtt azt a pénzt nyerte, egyszerű vasúti munkás volt, és érdemnek tekintették, hogy nem tudott a pénzzel bánni, s ezért szentté nyilvánítottak. Ott fent az emberek szeretik azt, akit önnön butasága miatt kis dolgokban be lehet csapni. Akit a saját apja, ráadásul a világ is mindenéből kiforgat, azt megvetik - az magára vessen ...

Csak nyerjek, én bizony nem fogom megismételni Uno bácsi hibáját. Gondoskodom arról, hogy Igornak meglegyen a bőséges ellátása, és amíg ta­nul, mindig legyen miből meghívnia barátait egy cukrászdába. Uppsalában meg a kocsmába. Legyen teniszfelszerelése, meg lehetősége minden szórakozáshoz, amire kedve kerekedik. De azért ügyelni fogok, hogy eljárjon az előadásokra, és időben levizsgázzon. A pénz tartson ki addig, amíg végez. Egyetlen öre adósságot se csináljon.

De most ez az átkozott Evald kifosztja a földünket, és már most kiszedi belőle a jövendő termést, hogy bennünket, jogos tulajdonosokat, kopár pusz­taság várjon, amikor hazatérünk. Saját gyerekeire költi azt a pénzt, amelyből majd Igornak kell ta­nulnia. A hűtlen intéző! Bíróság elé állítom a tolvajt, ha hazamegyünk! Még azon a héten felelnie kell! Sivatagok és tengerek választják el a haragomtól - nem most sújt le rá, amikor learatja azt, amit nem ő vetett. De jaj neki, ha hazaérünk, én meg a fiam.

Az utca táncol jár a szemem előtt, s nem tudom, vajon nem most hullok-e ki az élők seregéből? De nem rólam van szó. Valami  másról.  Ez a valami elhalad mellettem. A városi utca találkozik mintegy harminc bászutoföldi mezítlábas hőssel, aki a vadonban tanulta a járást. Úgy mozognak, mint máskor, otthon a hegyek között, ahol a leopárd vigyázza lépteiket.

Az utca, amely megszokta az egykedvű járáskelést, megremeg a vidám léptek alatt.

Férfiak nevetnek, fehér a fogsoruk. Nem különösebb nap a mai, de vidám, mint a legtöbb az életükben. Vállukon bászutokendő, kezükben bot, s a száraz bászutofűből font kalapjuk az otthonukat idézi.

A fiatalok egymás kezét fogják vagy a kisujju­kat kapcsolják össze, úgy mennek, észre sem veszik, hogy egy felvilágosult európai mit gondol a gyengédség eme jeléről. Mindegyiknek van asszonya Bászutoföldön. A nagyanyák, az anya, a nővérek, az unokatestvérek, az anyai és apai nagynénik mind sírtak tegnap, amikor eljött a fehér ember és a joburgi bányába csalogatta őket. De az asszony kívánságára - aki éjszaka megjutalmazza fáradozásukat, és nappal két lépessel mögöttük jár, mert így illik ez a királynőhöz -, az ő kedvéért mégis csatlakoztak a joburgi munkafelügyelőhöz. Hámba kchle - jól vigyázz! így búcsúznak.

Afrika fiai leszállnak Afrika földjébe, hogy drágakövet fejtsenek meg aranyat, amelyet becserélnek kenyérre, és hogy gyűrűt szerezzenek a leányasszonyok ujjára - az arany és a bőr kölcsönös megszépítésére.

Mit sejtenek Afrika fiai a bányatábor zsúfoltságáról, szagáról és színéről, arról, hogy mennyire mások ott a nappalok és az éjszakák - mint Bászutoföld hegyei között. Arról, hogy a vadság mennyire veszít mértékéből és ízéből a fejtőhelyek zsúfoltságában, arról, hogy az arany csillogása is eltompul, mint a fogoly leopárd szeme. Hol van az esti táncok öröme és bája?

Esténként más táncot járatnak velük a munkavezetők. Az emberek ott állnak meztelenül, sorban szétnyitják kezük és lábuk ujjait, jól kitátják a szájukat, s széthúzzák a feneküket, felemelik hímvesszőjüket: - Ha arany­por ragadt rád, te fekete tolvaj, kérdezd csak meg a barátaidat, hogyan gyógyítunk ki az ilyesmiből! Afrika fiai aranyat hoznak fel Afrika földjéből, és az arany szerte a világon milliónyi nem afrikai jegyespár számára az örök zálogot jelenti. Elsősorban is a legvalódibb legyen. A legmagasabb karát­szám, a legfinomabb megmunkálás! Az aranyifjúság csúcsminőséget kíván. Ha a bászutoföldi lánynak csak rézdrótot küldesz is, a tiéd lesz egész életére.

 Folytatjuk!

  Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.  

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman