MZ-Rexia kalandjai egy csipet bredsóval fűszerezve! Szélesvásznú, folytatásos testképek egy NY-közeli, örökké szeles, esős USA kiképző táborból. Minden, ami egy magyar lány amerikai öntudatából önhatalmúlag visszainteget. Kirakós játék felnőtteknek - 18 alatt szülői felügyelettel sem! 

-3. szint

Mindig csak lefelé. Kitartóan. Egyre mélyebbre. Pontosan, ahogy a hullócsillag, ja(j), ja(j). Nem szép. Pusztításból profi! (Ennyi fölös erővel miért nem rögvest teremteni?)

Csak a hajnali magányos terítésekhez vonzódom. Amikor a többiek a közös esti vodkázás után (na, ebből is kimaradok, rendre. egyébként meg nem érdekel. úgyis narancsos bacardit iszom, néha, ha – csak ne ellenőriznék minden alkalommal a személyimet – úgy sem vagyok önazonos soha, egyelőre, kivált a sarki közértben nem, illegális alkoholvásárlás közepette) még a részegek delíriumosan mámoros álmát alusszák. Meglehet, ebédre kijózanodnak.

Bread, butter, milk, corn flakes, orange juice – ez a napi mantrám, valamit úgyis mindig kifelejtek, persze szalvéta is kell, kezdhetek hajtogatni. Nemcsak szavakat az állandó varjúkárogásba (mert a hideg mellett az is van, több tucat halálmadár), magamnak. Úgy sem lennék képes túlordítani. Őket?

Közben persze ezerrel szól a zene is, még tegnapról felejtették bekapcsolva a rádiót. Ha a varjakat nem is, elnyomja a nyolc órás himnuszba fúló nagy közös zászlófelvonást. Ebből úgy is mindig csak a csillagokat látom a lobogó leghegyén. Aztán megindul ezernyi apró gyerektappancs, mintha mind együtt, egy ütemre trappolnának befelé az étkezőbe. Megjöttek a zúttörők. Igazi ökölharc folyik a penkékekért, tUSA. Aki nem lép egyszerre…

Valaki kikapcsolja a rádiót. Talán Mark, a spanyol szakács (egész jóképű gyerek, csak egy orvosolhatatlan hibája van, Kamillának udvarol, aki nem beszél, csak bólogat – hasonlítunk). Szintén szőke. Hosszú és orosz.

De egyelőre még szól a zene, mellkas szaggató, ami tök jó, mintha dizsiben (csaktáncolninemlehet, ringatózni). Van egy szám, egy sláger, nem tudom, ki énekli meg mi a címe, a sorokat is rendre félreértem. A saját verziómban (megnyugvás, még jó, hogy mindenből van külön, saját bejáratú) a refrénje, hogy piddza (így dupla ddz-vel) gúdgörl, tokió, és elég félelmetesen dübörög a ritmusa, pláne, ha a mosogatógéppel azonos amplitúdóval morog-zúg. Hangrezeg.

Én ezt kérném a(z) újjászületésnapomra, temetésemre (ha esküvőre is lehet választani, temetésre miért is ne lehetne?) Piddza, gúdgirl (hol vagyok én a jótól?) Mint ide Tokió.

Mondjuk, ezt a hallásdolgot sem értem. A zongoratanárnő szerint a hallásommal nincs semmi probléma, sőt! Csak hangom nincs, beszélni/énekelni, de az egészen más probléma, meg ezzel egyébként sem tárt fel újdonságot. 

Némaság a hímnem láttán=Áriel-effektus. A kishableány, emlékeztek? ((Sellő)lányok előnyben!), aki elveszítette a hangját, amikor a gonosz boszorka Árielnek adta ki magát, hogy…

Persze nekem lábam van és nem pikkelyes haluszonyom, pedig de jó lenne, ja(j), de irtó jó, sőt kopoltyúm sincs. Egyébként meg nemcsak a tenger mélyén fuldoklom.

Ha valami nyomaszt, egyszerűen hang-képtelen vagyok. Látószögemből lassan Tom Hanks is kiúszik karjában az éterien/észveszejtően hullámosan göndörszőke (értsd, olyan umatörmenbe hajlósan az, amikor őkillbillsége a svepszre gondol) Daryl Hannah-val.

Nem tagadás, szépek így együtt. (Nézhetőbb, klasszisokkal viselhetőbb, mint a Kutyám Jerry Lee. 1,2,3 – olyankor megyek kifele, nem hirtelen, nem nyomok híján tűnök el a világból).

Ilyenkor nincs, nem marad más, csak a hullámzó, éktelenül tajtékos belső tenger. Szépen, ja(j), ja(j). Még egyszer leszögezem: nincs kutyaugatás. Talán planktonok, bálnák, sirályok (valami azért muszáj a varjak helyett), meg korallzátony. És a kijárat: egy a tengerre nyíló-csukódó (még véletlen sem fotócellás) titkos ajtó.

Amikor az örvény legmélyén, olyankor már SJP sem segít (se poszter, se műanyagcsuka, egészen mezítláb zárkózóm magamba. Fürdőruha? Big? – kerribredsó bezzeg nem félne megkérdezni!)

Pedig semmi egyébre sem vágyom, csakhogy rám törje.

(szinte megfogadni is szégyen, hogy legközelebb legalább résnyire nyitva felejtem… Hagyom.)

SJP:

„Big, mint matróz/tengerész/hajóskapitány? (Ilyenkor nem mákos, tiszta/csupa csíkos lesz a képernyő, filmvászon, vagy mi van, hogy alakul?) Üdv a fedélzeten! (Nyávogná(nk), magyarhangja: vadsmacska. Sirály?”

A tévéképernyő előtt gubbasztva sem (talán mert nem volt a kezemben se zörgős popcorn zacsi, se mindjárttelesíromromantikával zsepi) bírtam kivárni soha, hogy végre-valahára egymásba bonyolódjanak, inkább kiszöktem a mosdóba pisilni. Persze ettől sorozat egy sorozat. A felfüggesztett, örökké függésben lévő feszültségtől. A beteljesülés várhat, míg visszaérek. Csak megmosom a kezem és már. (Indulhatnának is. Beteljesülni.).

[Közjáték – reklámszünet:

SJP (fekete férfialsó, fehér bordás ujjatlan trikó, kialvatlan arc, szarkalábas szemek, mint, aki épp most ébredt fel, a haja kócos, enyhén loknis és csak aligszőke:

„Kávé habbal…”

Big (fekete öltönyben, jólfésülve, mint, aki most érkezett egy mindent eldöntő üzleti tárgyalásról, ahol épp az imént aratott elsöprő győzelmet – kíméletlen és hűvös, lehet benne valami (nem sok) klúnis is (elvégre ő is csak doktor. Bácsi. de csak, ha vészhelyzet van. Mikor nincsen?)

(a háttérben csupán a szigorúan papírpoharas (stárbáks) fekete gőzölöghet kerribredsó éjjeli szekrényén a krómszürke apple laptop tetején/mellett):

„Vát elz?

SJP nem mondja [(mondjuk ki, szerelem?)]”]

A konyha frissen polírozott hajópadlója néha egész meredek asszociációkra sarkall. De tök más a szitu, ha a New York, New Yorkra kell/lehet fényesre sikálni-suvickolni azt a 150 négyzetméteres rockhill-i rémálmot gúdgörl helyett. (Pláne, ha még bacardit is ittam előző este. a narancsos elfogyott, csak citromos van, az is jó lesz – közértnyelven már egész jól töröm az inglist. És belenyugvó is tudok lenni. Nagy néha. Emlékeztek, legtöbbször csak bólogatni kell.).

Kár, hogy a konyhaablakból a szögesdrótok csúcsát is látni. Inkább a műanyag lapátra koncentrálok, meg, hogy ütemre járjon a söprű. Nyú-jork, Nyú- jork. És, ha nem figyelnek, akkor dúdolok is, talán. Bár határozottan és egyre inkább paranoiás vagyok és a devolúció során sem alakult, fejlődött ki a hangom, úgyhogy. Inkább magamban tartom. A dúdolást (is).

Mindig mindenki mindenkit megfigyel. (Kivétel: magát nem. Csak vagyok, fokozottan erősítem a szabályt. Kívülről kívülre kifejezettebben, ezért sem vagyok képes lerészegedni, „ön(?)kontroll”, de ez, merem remélni, átmeneti, változni fog. Lesz még narancsos bacardim. Ja(j)). 

Ha létezne egy varázslatos lift olyan lehetetlen gombokkal, hogy -3.szint, valaki még beszállna mellém, megnyomná rajtam kívül? Jelentkezzen! Ejtőernyősök, szabadesés kizárva, a bándzsidzsámping (két dzs-vel) meg eleve nem játszik! Ja, j szándékosan nincs, egy kötelet azért. Elfogadnék!

Amikor a többiek a közös esti vodkázás után ebédre sem józanodnak ki (vacsoráig sem), na, akkor tényleg a -3-on vagyok. Idegileg. De ha rám szakad az összes munka, csak azért is egyedül fogom végigcsinálni, mert. Így születtem. Minimum egy kerékkel. Kevesebb jutott?

Van piddza, az majdnem minden nap ebédre (borzasztóan néz ki tenyérnyi téglalapokra vágva a rászáradt sajt szigetekkel, csak azért nem utálom meg, mert meg sem kóstolom, meg azzal a kevés ketchuppal, amit mutatóba rákentek. Évszázadok helyett Mark és Kamilla. Spanyol-orosz kooperáció. Na, ez lenne a csurgó vöröslő fájdalom, ha legalább csurogna, most már vili, tudom, tudom hova tenni, csak mesébe illő gaudis/patyomkin házfalak nincsenek. Hálistennek.).

Körülöttem egy millió jó csaj (ésmostnemkamillárólbeszélek, bár elvileg nem lehetne pocakvillantós melltartóban, topban, trikóban, felsőben és forrósortban flangálni, tiltja a konyhai etikett, meg ugye van egyen póló (a legkisebb is a bokámig ér, csüng, harmonikázik). XS. Meg a gyerekek miatt sem. Az amcsik a valóságban nagyon prűdek és erkölcsösek! Csak ők is képet mutatnak. (lásd pl.: DH-t és TH-t – feljebb. Egy svepszet?) Megesik, hogy én is. Rákényszerítenek. Ha rá!

SJP: „A sellőlányoknak is van köldöke? A sellőlányok (kit/mit) esznek?”

És amikor néha, nagyon-nagyon néha ja(j), de jó kedvem van (érkezik egy új narancsos Bacardi szállítmány? Tényleg? Mikorra várható? – lassan nyelvvizsgázom), talán még azt is elhiszem, hogy Tokió sincs annyira, de annyira kimondhatatlanul távol. Hogy Tokió itt van és Magyarország meg Amerika sokkal, de sokkal… Egyáltalán nem is léteznek. Se múlt, se jelen. Csak Jövő!

Murányi Zita