„Hagyd már abba! Ne nyaggass bennünket egész este Afrika jövőjének problémájával! Arról halljunk valamit, mit gondolnak azok, akik már a jövőben élhetnek? Milyen az élet Skóciában?"
„Igazán nem is tudom, mit mesélhetnék ..."
„Ti mindnyájan tudtok írni-olvasni. Miről olvastok?"
„Nem kísértem annyira figyelemmel a modern irodalmat, hogy helyes áttekintést tudnék adni. De azt hiszem, napjainkban a legfontosabb téma a nyugati ember fáradtsága és viszolygása a kultúrától ... egyben a rossz lelkiismeret..."
„Miért ápolgatjátok odaát, a tengeren túl, a nagyon rossz lelkiismeretet? Nem volna jobb valamit tenni az ügy érdekében?"
„De hát a nyugtalanság az egészség jele, önmagában érték..."
„Ugyan, dehogy. Most aztán méltóvá tetted magad egy igazi white ladyhez.[1] Te, Simon, te ismered a történetet, meséld el Kathleennek a legfehérebb asszony históriáját."
„Egy nagy farmot örökölt, ott éldegélt és ápolgatta ősapja emlékét, aki azért lopta össze ezeket a birtokokat, hogy utódai roppant tisztességesnek érezhessék magukat, és soha ne vétkezzenek egy cipó vagy egy negyed font cukor eltulajdonításával. Egyik ősszel, amikor már learattak és behordták a búzát, és a sok megörökölt boy pompásan elhelyezte a csűrben, a white lady felébredt." Nem ébresztőóra keltette fel, nem is pálcasuhintás, hogy induljon már munkába, hanem egy belső hang, amely azt súgta neki, hogy az életnek semmi értelme. Tartózkodjon az evéstől, aztán csak a lélek szavára hallgasson. Hogy jobban kiélvezze a lemondást, leült a magtár lépcsőjére, és a kulcsot a térdére helyezte, mint a feszületet.
Az volt a szokás, hogy a jobbágyok a farmon kevéske részt kapnak a termésből, s most is eljöttek a heti fejadagért. Hogyan? Ők egyenek, mikor madame éhezik? Miért nem érik be a lélek hangjával, amely a madame~ban szól?. És miért is kell élni? Ha valaki van olyan cheeky, hogy véleményt alkot magának a létről, az bízvást lépjen elő. Egy boy előlépett, és kijelentette: bizony van értelme annak, amikor az ember látja, hogy a gyermeke eszik, növekedik és nevet. És a fehér asszony azt mondta, ez gúny vele szemben, hisz neki nincs gyermeke, soha nem is volt boldog. És lelőtte a boyt.
Erre előlépett egy másik, és kijelentette: ha az asszony nem akar élni, az az ő dolga. De nem tudna-e csendben és békén a szobácskájában vezekelni? Átengedhetné a csűrt azoknak, akik élni akarnak. Az asszony ezt a boyt is lelőtte. A megmaradt boyok nem nyilvánították véleményt. És a fehér asszony továbbra is ott ült a lépcsőn, és őrizte a gabonát, míg végül közeledni érezte a halálát. Akkor felgyújtotta a gabonatárolót. És a boyok akkor már annyira lesoványodtak, hogy képtelenek voltak egyetlen szemet is megmenteni a pompás búzából. Porrá égett a missusszal együtt, aki az utolsó percig ezt kiabálta: Emlékezzetek arra, amit mondottam, az életnek semmi értelme! Ez az én végrendeletem: az életnek semmi értelme! - Hát ez a történet a fehér asszonyról, a legfehérebbről."
„Most már elég! Mama, sört akarunk! Az ember megszomjazik, ha folyton csak ezekről az igazságtalanságokról hall! Sört ide, Kitty! Simon, tégy fel egy lemezt! A Lemmie Specialt..."
Lemmie egyike volt annak a több száz joburgi utcagyereknek, akik nagy családokat tartanak el azzal, hogy zenélnek és táncolnak. Felfedezték, és ő lett Joburg tulajdonképpeni hőse. Már nem járja az utcát rézsípjával, de a lemezeit mindenhol játsszák. Az afrikaiak képtelenek egy helyben megmaradni, amikor ezeket a trillákat hallják. A fehérek sem nagyon.. Most ők ott bent táncolnak és nevetgélnek, az izmaim reszketnek, de nem szabad megmozdulnom.
„Nem tudom megtanulni a lépést..." - hallom Kathleen hangját, amely elvész a nevetésben és a zsongásban.
„Nem a lépés itt a lényeg, hanem a ritmus! Lazítsa csípődön, kislány!"
Nem bírom Lemmie zenéjét, a négersíp vadul ártatlan kacagását. Üdesége fullasztóan tisztátalanná teszi számomra a levegőt a frakkok mögött. A tizennégy éves Lemmie nincs tekintettel a helyzetemre, nem vigasztal meg. Ki kell innen jutnom!
Este tíz után Joburg kihalt város. Homályos világítás. Fekete éjjeliőrök ülnek a kapukban, és őrzik a fehérek lakatját a fekete betörőkkel szemben. Hazamegyek, és néhány fordulatot lejátszom Lemmie-ből. Aztán visszajövök, és megnézem, hogyan mennek haza, és milyen csoportokba verődnek azok, akik kvelát táncoltak Kitty mamánál.
Üldöz Afrika öröme - épp olyan irgalmatlanul, mint a haragja. Egyik ablakom az udvarra néz, egy négyszögre, amely egy vendéglői konyha drámai háttere, a szolgák lakásául szolgáló fészerrel és a hulladékkal, amely örökös háborúskodás oka a kutyák és a macskák között.
Ma este csak két mutáló hangú kukta ül egy-egy szeméttartályon; áttekintik a nap eseményeit. A legpergőbb bantu nyelven beszélnek. Sistereg, bugyborékol, karattyol és csicsereg, mint a dzsungel. Sötét van odalent. Csak egy cigaretta világit, egymás kezébe adják, és minden szippantásra felizzik. Aztán angol-afrikai keveréknyelvre térnek át, amikor a missust és a bosst kezdik utánozni, özönlenek a szitkok azokról a lusta, műveletlen, koszos kafferkölykökről, akik egész istenadta nap semmi hasznosat nem csinálnak. They are useless, useless cannibals![2] Gyilkos karikatúra.
És vízesésszerűen zuhog a nevetésük, oly magától értetődően fölényesek, mintha a legkisebb megaláztatás sem sújtotta volna őket. Évekig eltart, amíg ezek keserűvé válnak. Végére érnek a csikknek, mindegyik előveszi a rézsípját, és játszani kezdi Lemmie dalait. Úgy csobognak, fröcsögnek a hangok, mint a forrásvíz.
Igor szülője vagyok. Megtanítom, hegy úgy szeresse Irmát, mint aki az anyja lehetett volna, ha világ igaz világ volna. Mikor lehangol a sok igazságtalanság, és Igor megkérdezi, miért vagyok rosszkedvű, azt felelem, hogy Irmát gyászolom, aki halott, és elmondom, milyen szép és jó volt Irma. Igazi eszményképek szellemében nevelem Igort. Soha egy rossz szót nem szólok az anyjáról.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman