Nem dolgozom, mégis mindenütt eláraszt Afrika haragja. Minden lépésem azzal a kockázattal jár, hogy az örvény magába szív. Ma tanúja lehetek az árhullámnak, mely a görög fűszerüzletéből indul ki, átcsap a postahivatalon, majd a teázó asztalánál elapad.
Egy kis szemüveges afrikai nő - jobban van öltözve, mint általában a nannyk - angolul vásárol be. A fehérek, akik már elég régen vannak az országban ahhoz, hogy tűrhetően értsék a bantu nyelvet, gyakran megsértődnek, ha egy afrikai angolul beszél. A görög is mélyen megsértődött, nevetve próbál kapcsolatot teremteni azzal a tizegynéhány rongyos afrikaival, aki az üzletben álldogál. - Nézzétek csak, egy fajtátokbeli, fel akar törni az úri osztályba, már nem kelletek neki, a nyelvetek sem, és szemüveggel vág fel...
A nő két font lisztet kér. A görög azt mondja: - Add a dobozt, majd belemérem. - Az afrikai nőnek nincs lisztes doboza, és megkérdezi, nem tartozik-e a kiszolgáláshoz az áruk becsomagolása is? Talán a görögnek nincs papírzacskója? A görög: - Elviheted a bugyidban is. Az afrikai nő: - Jobban tenné, ha bocsánatot kérne.
Megveszem a dohányomat, és azt mondom, egyetértek vele. De nem igaz. Senkivel nem értek egyet, semleges vagyok, nem akarok törődni ennek az országnak a problémáival.
Bemegyek a postára, hátha jött levelem a skóttól - lassan már a körmömre ég a dolog. Ha ma sem küldött semmit, keményebb módszert kell választanom.
Most építik át a postahivatalt az apartheid módszer szerint. Külön bejáratok lesznek, egy európaiaknak és egy a nem európaiaknak. Egyelőre csak külön ablakok vannak ugyanabban a teremben, külön állnak sort a fehérek, külön a feketék, és mintha egyik sem venne tudomást a másikról. De egy afrikai asszony - már a terhesség utolsó hónapjaiban jár - a fehér sorba állt be, jóllehet néhány fekete igyekszik figyelmeztetni; ott marad. Nem dacos, csupán szórakozott. A fehér ügyfelek rosszalló pillantásokat vetnek rá, de észre sem veszi.
Amikor odaér az ablakhoz, a tisztviselő szól neki, hogy menjen át a bennszülöttek sorába. Az asszony nem érti. A tisztviselő rákiabál, a nő akkor sem érti. Erre a férfi kilép, pofonvágja, és megkérdezi, börtönbe akar-e kerülni? A nő most ott áll a két sor között, mintha megzavarodott volna. De az egész fekete gyülekezet odaront, és egy zulu üvöltés harsan fel, amelyet mindenki megért, nem kell lefordítani: Bulala - pusztulj! Öröklött harci kiáltás ez, és amikor felzúg, az ellenség eszét veszti, mert nem csupán a halál közeledtét jelzi, hanem felidézi „a halál poklát", ahol az embernek csak egy a kívánsága, bárcsak soha ne jött volna erre a világra.
A kis postatisztviselő eltűnik a pult mögött, senki nem tudja hogyan, átugrik a posta zsákokon, s az ajtó becsapódik mögötte. A feketék a pulthoz nyomulnak. A fehérek kisurrannak az utcára, a másik tisztviselő is eltűnik az első után. Félreállok, és beveszek egy nyugtatót.
Kijön a postamester, az egyik legfehérebb európai. Mond valamit zulu nyelven, aztán angolul. Elnézést kér az elkövetett udvariatlanságért. A vétkes hivatalnokot elbocsátották, az ügyfelek szíveskedjenek sorba állni. Fél perc rémes csend, aztán sorba rendeződnek, és a főnök maga szolgálja ki őket. Annyira reszket a keze, hogy képtelen egyenesen leszakítani a szelvényeket. És a bélyeg az ujjaira tapad.
Két asszony a postahivatalban lezajlott közjátékról siránkozik. Az egyik úgy gondolja, kénytelen távozni ebből az országból, mert a feketék kannibálok, neki pedig idegei vannak és gyerekei. A másik nő bátrabb. - Nem fognak örökké arra kényszeríteni bennünket, hogy egy helyiségbe járjunk a feketékkel. Elhagyni az országot? Soha! Ez az ország háromszáz éve az enyém. Csak valósítsák meg teljesen az apartheidet, és paradicsom lesz itt. Most éppen átmeneti időben élünk. Helyt kell állnunk. Gondolj arra, ősapáinknak mennyit kellett szenvedniük. Gondolj a gyermekeinkre!
A terhes afrikai nő kijön, a két fehér asszony elnémul a megvetéstől. Ez az a némber, aki odabent a kavarodást okozta, most meg mit sem sejtve tovahömpölyög, nem hallja a háta mögött a fehérek örökös közhelyét: - Úgy szaporodnak mint a nyulak.
Gladness jut az eszembe. Betámolygok a teázóba.
Folytatjuk.
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman