Sara Lidman, Előszó, 1. rész , 2. rész,  3.rész

59.

Beköpni embereket ... ez nem a mélypont?
Persze, Sámuel, csak tudni akartam, milyen érzés az, amikor az embernek állampolgári jogai vannak.
Nem szégyelled magad?
Szégyellem, Kathleen - de tulajdonképpen minek nézel? Azt hiszed, nem tudom, hogy így nem szabad bánni - még egy gramofonlemezzel sem? 

A lakásomba megyek, és a kiskutyával meg Pat Boone-nal vigasztalom magam, ők mellettem állnak. De azért valami szorongás mégis fullaszt - mi az a nyavalyás, ócska hetvenöt korona Kitty no-jához képest..! A leggyengébb ember, akivel valaha is találkoztam, dacolni mer velem - ezt nem tűrhetem. Ablaktól ablakig járkálok, és úgy érzem, veszély fenyeget. Már minden késő, nagyon késő. 

Egy macskát látok: a bokor alján les a levelek között megbújó madárra. A madár énekel, és nem figyel. Milyen furcsa: a madárnak szárnya van, természetes fölényben kellene lennie, a macska mégis annyiszor becsapja és elkapja. 
A macska kijön a gyepre, és egy csavaros harapással összetöri a madár egyik szárnyát, aztán leül és nézi, hogyan próbál a másikkal felrepülni. 

„Eggyel nem sokra megyünk" - tartja a régi svéd mondás.
A macska belevájja a fogát a madártestbe, kóstolgatja az életét, elengedi, játszik vele.

Ekkor odalopakodik egy nagyobb macska.

Várom, hogy összeverekedjenek, de a nagyobbik macska minden vita nélkül átveszi a zsákmányt, és nyugodtan, komótosan elmegy. Csak a madár pittyeg. A kisebbik macska ott marad ülve, meghökkenten hunyorog, nem néz fel a levegőbe vagy az emberekre, beletörődik, hogy nincs joga fellebbezni. Kis idő múlva tovább megy, és leül egy másik bokor alá.

Figyelmeztetés volt ez: ne engedjem, hogy becsapjanak!

Ha engedem, hogy Kittyé legyen az utolsó szó, végem. Igaz, Kathleen előjel volt, előfutára Kittynek, az ősi közösség, az én szeretett ellenségem.
Kathleen és Sámuel nyilván visszament dolgozni. Ma este megpróbálják kicsempészni Kittyt az egyik bennszülött-negyedbe, mire megjelenik a rendőrség. De ez a délután a vihart megelőző nyugalom. Most egyedül van, rendelkezésemre áll.

Még nem is vehette ölébe a kiskutyát, Dolorest, még nem érezhette puhaságát. Kezében tarthatja egy darabig Dolorest, majd meglátjuk, mond-e még egy no-t. Biztonság kedvéért revolvert is viszek. Persze, eszem ágában sincs, hogy a haja szálát is meggörbítsem, csak eltréfálkozom Kitty-vel, mit mondtak azok, ami oly fontossá tette őt. Aki mindenki mamája, ne legyen részrehajló. Én teszek különbséget, nem ő. Elővigyázatosnak kell lennem, majd Doloresszal kezdem. Elég lesz Dolores is.
És Kitty ott fekszik a priccsen, új ruhájában ledőlt délutáni pihenőre. Ott fekszik, a két tenyere nyitva, mintha még álmában is bizonyítania kellene, hogy nincs semmi rejteni valója. Óvatosan kell felkeltenem, apró nevetéssel fog ébredni, abban a hitben, hogy egy kitaszított bárány keres nála menedéket.

Dolorest beleteszem egyik kezébe. De a kutya reszketni kezd, vonít és leugrik a priccsről, megüti magát. Kitty nem ébred fel. Közelebb megyek, és jobban megnézem. Iszonyúan nagy az orra. És elutasító a mosolya, mert övé volt az utolsó szó ... Hát olyan drága volt ez a no, hogy az életébe került. Harminc év igenlő vereség után akkora diadal volt nemet mondani, hogy szabadjegyet kapott az utolsó hajóra.
Kitty elindult a maga útjára, el az ebédkosártól, a bilincstől és a kihallgatástól. 

Bár csak élne még Kitty, az egyetlen kedves ember, akihez elmehetek, az egyetlen, akiről elhiszem, hogy kicsit is szeret. De ő is elárult, és most meg fognak találni a hollók. Eszem ágában sincs megvárni őket. De hát hogyan éljen meg az ember, amikor pár font van csak a zsebében és úgy reszket a keze, hogy még egy közönséges kulcsot is alig tud megforgatni, hát még egy álkulcsot!

Csak már legyen nálam Igor. Amint itt van mellettem a fiam, bármit képes vagyok megtenni.
Csak a látogatási idő elmúltával megyek a kórházba, Igort már tönkretette a sírás. Mindenkinek volt látogatója, csak neki nem, és talán nem is jövök. Ébren tartom a szorongását, egy kérdést súgok a fülébe. Szorosan belém kapaszkodik, és kiabál, hogy többé nem szabad elhagynom.

Titokban Lilian is sír. Megkérdezem tőle, ismeri-e annyira a pszichoszomatikus összefüggéseket, hogy megértse, mennyire szükséges, hogy Igor nálam lehessen, amíg visszanyeri nyugalmát. Mit gondol, használna-e vagy ártana Igornak, ha most este hazajön velem, és otthon alszik. Persze, hogy ez volna az egyetlen helyes megoldás, de ehhez az orvos beleegyezése kell, aki ma már nem jön vissza, és Lilian nem meri felhívni.
Ellenségem ez a doktor. Nem hiszi el, hogy gondolok Igor egészségére, sem azt, hogy megfizetem a kórházat. Ilyen ez az orvos. Liliant röviden kioktatom: a szerelemhez bátorság kell, kockázatvállalás. Ha kívánja tőlem, bármire megesküszöm: Igor visszajön, mire megérkezik a nappali váltás.
- Ó, nem, inkább bízom az egyszerű ígéretben és az őszinte tekintetben, mint a nagy szavakban - mondja Lilian.

Ez a helyes, mennyivel jobb volna ez a világ, ha egyetlen ígéretnek elfogadnák az őszinte tekintetet. Megcsókolom, és komolyan feleségül kérem. Nő még nem bízott bennem ennyire, és olyan jutalmat kell kapnia, amelyet soha nem feledhet el. Lilian csábítóan forró, gyengébb férfi nem is tudna ellenállni neki, de nekem a fiamra kell gondolnom, virradat előtt Durbanben kell lennünk. Dolorest Lilian kezében hagyom zálogul hat óráig. - Ha addig nem jelentkezünk, telefonálhatsz a rendőrségre. - Lilian nem szereti az ilyen tréfát, ő is olyan, mint a többi nő, nincs humorérzéke, és ezt sok tragikus csókkal kell jóvá tennem. Egy takarót ad kölcsön, ebbe bugyoláljam be Igort, és lekísér bennünket a kocsihoz.
- Jó éjt, Lilian. Soha ne bánd meg a jót, amit teszel.

Igor mellettem szunnyad. Le kell mennünk a vízhez. Ki ebből a szomjazó városból. Le kell mennünk a tengerhez. Ott horgonyoz egy hajó. Beszélek a kapitánnyal. Ha nem sikerül a kapitánnyal beszélnem, elbújunk a rakományban. Dolgozhatok a hajón. Ha akarnak, gályarabnak is megtehetnek - csak a hajón lehessünk, amikor kisiklik a tengerre. És akármi lehet az úti célja, csak távolodjon Afrikától.
Még nem engedhetem meg magamnak, hogy Gocksjö után vágyódjam; majd mindenre lesz idő, csak már lent legyünk a víznél. 
Még megvan az öt font, amit Kittyért kaptam, s nem tudom, mit kezdjek vele. Ott tankolok, ahol fekete fiuk kezelik a benzinkutat. Amikor rendelek, megmutatom neki az alvó Igort - s amikor a pénztárcámat keresem, a revolvert találom meg. 

Csak addig a néhány percig hallgatnának a kabócák, amíg benzint veszek. Besző a dallamuk. Mint a gyermekkorom csikorgó téli útjain, amikor csillagok fényes tűje szurkálta át meg át az embert, hogy már azt sem tudta, hol van a fent és hol a lent. E három év alatt soha nem szerettem a kabócákat, mit akarnak tőlem most, amikor végeztem Afrikával?
Az életemért hajtok. Csak leérjek már a fiammal a vízhez, akkor megmenekültünk. A magunk jószántából megyünk. Nem várjuk be a szélsőséges feketéket, akik azt mondják, hogy ki fogják taszítani a fehéreket, vissza, bele a tengerbe. 

Pirkadat előtt a kikötőnél kell lennünk. A fekete fiúk nem mernek a rendőrségre telefonálni. Nem mernek hajnalig maradni, amikor megérkezik a boss, és elszámolást követel. De hát ez az ő országuk, mindig találnak valakit, akit kifoszthatnak, így aztán eltüntetik a kasszahiányt. A feketéknek nincsenek gátlásaik.
Az autó fényei rávilágítanak a zöld dombokra, amelyeknek szurdokai iszonyatos vörösen ragyognak. Miért oly vörös a föld Afrikában? Mitől szenved? Bánt ez a vörösség, váratlan és kínos látvány, mint Gladness anyjának kezén a lúgmarta sebek. Miért vannak ezek a borzasztó sebek Afrika dombjain?
Csak érjünk már le a vízhez, most csak a tenger mentheti meg a fiamat és engem Afrika haragjától.

A fiam feje könnyedén a bal combomhoz ér. Alszik. Mellettem nyugodtan alhat. Nem nyertem vagyont a fiamnak ebben az országban, de elmegyünk akárhová, ahol senki nem ismerhet fel. Afrika túlságosan közel volt.
Hála Igornak, most biztos a kezem. Gyorsan hajthatok, nem reszketek, bármit csinálok. Ha a rendőrség jön, magára vessen. Még csak két óra van. Ladysmithben tankoltunk, ez elég lesz Durbanig. 

Igor nyöszörögni kezd álmában. Azt mondja, hogy Gladnesshez akar menni.
Föl kell ébresztenem, megvigasztalnom - hiszen végre hazautazhatunk, mi ketten, és csak magunknak lehetünk. És nincs hangom, egyetlen szavam sem ehhez az új élethez. Bárcsak hozzáférkőzhetnék, rávehetném, hogy hallgasson meg. De nincs elég levegő ehhez az egyetlen szóhoz, a szívem négy betűre robban szét, és ő nem hisz nekem. Kitty szeme, amikor kimondta azt a nevet. Nem kellett volna, hogy kényszerítselek, ha tudom, mennyire fáj...

Igor csendesen sírdogál, és azt mondja, hogy Gladnesshez akar menni. Most már ébren van. És én nem tudok hozzá férkőzni, nem mondhatom el, mit jelent ez a fény. És az a gránát a szívemben.  

Így ért hát véget a farkas és a fiú meséje. Hazug kölyök, mondta az egész falu, miközben a farkas végzett a fiúval, kint a földeken, ahová nem lehetett kilátni a házak közül. Szívem mámoros a nevétől, amelyet beletaposok a földbe. A dübörgésen keresztül egyre halkabban hallom, ahogy Gladnesst szólongatja. És végül azon a titkos néven hívja, az ő nyelvükön, amelyet én nem értek: 

Ngijnnukuya kuThozukile, uThozokile nguma-ma, ngiyamíhand uThokozile, ngifunukuya kuThokozile.

((  A világhírű svéd írónő a nyugati világ rossz lelkiismeretéről ír, abba a nőirodalmi áramlatban tartozik, amelyikben Doris Lessing, angol nővére nemrégiben kapott irodalmi Nobel-díjat. Arról a mentális klímát tárja fel világosan és analitikusan, ami a xx. században többször is beáldozta a fiatal generációkat a vagyon- és népességszabályozás „faji” vagy „ideológiai” oltárán. Sara Lidman többgenerációs könyvet írt, analitikus parabolákat szerkesztett, zulu és kelta motívumokat szőtt egybe, a fiát egyedül nevelő férfi személyes legendáriumában.
A szerencselovag későn érkezett Afrikába, és néhány év alatt bedarálja a rendszer. Fia dajkáját és kishugát, tulajdonképpen afrikai családját „elbocsátja”, amikor féltékeny lesz a fekete dajkára, és megérzi hogy a gyerekei igazságérzetét nem némíthatja el a társaságukban, egyenlőként kéne bánnia velük a „családban”, csakhogy ez ebben az országban éppen tilos: fehér és fekete nem lehet család, és nem is érezhet úgy, mert ezt büntetik. Meg költségesebb is lenne minden fekete nőt eltartani és rendes élelemmel táplálni a szolgahús helyett, akivel „bibliai” kapcsoltba lépett egy fehér. Ez az anyaországokban sem szokás.
Alig tudjuk követni a női neveket, akiket sorra kihasznál, lenyúl a simamodorú szőke dalia, a svéd szélhámos, a mintafehér férfi. A svéd nők, a anyja, a nővére, az igazi szerelme, a fia anyja, a fia fekete dajkája, a tőle született kislánya, a szigorú skót tanítónő, a szegény fehér asszony a feketék csicskája, az ápolónő a kórházban, számtalan elárusítónő, kutyatenyésztő vagy ingatlanközvetítő. Felismerhetjük a nőket és bárki mást is naponta becsapó, félrevezető, kihasználó, fenyegető férfitechnikák pontos leltárát. Miközben kideríti, hogy apái is ezt csinálták, a meggazdagodott fehérek mindegyike ezt csinálta, ha ki akart szabadulni anyaországából, ahol már nem volt "számára hely".

 Gyönyörűen megírt történet, messziről jön és messzire vezet, talán az egyetlen ennek a témának számtalan nagyszerű regénye közül, amelyik lát a jövőben valami jót is. Bár csak annyit, mint Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkban. A ROSSZat felismerik. A JÓ győz. De a NAGY lép, és mind a kettőjükre.   ))