"Nevezetes személy tehát az „escribiente”, a kinek e néven sok családi titok rejtett kulcsa jön a kezébe s visszaélhetne vele, ha épen akarna, de még sem teheti, mert épen a titoktartás a kenyere. Közvetít ugyan szállásokat is, meg holmi apróbb adás-vevéseket, azonban a mint a neve is mutatja, mégis csak fő feladata az írás: a levelek, a folyamodások; és hiába csalja be az „aguardimente” (pálinka) boltos, vagy a frissítőket mérő kofa egy-egy pohárkára, még sem tudnak belőle egyebet kivenni holmi czélzatos félszavaknál, a melyeket egy-egy szemhunyorítás erősít meg – ivásközben."

Majthényi Flóráról (1837. július 28. – 1915. május 18.) korábban a Magyar világjárónők sorozatban olvashattad Takács Mária írását. Spanyolországi képek című úti beszámoló-kötetét most ICA-n is olvashatod: a kilenc esszéből álló kötetben megismerheted azt a Madridot, Sevillát és Granadát, amit akkori úti élményeiből Majthényi Flóra rakott össze a világnak. A mai esszében az andalúziai népről ad képet. A kötethez írt előszót itt találod. Jó utat!

Majthényi Flóra: Spanyolországi képek
AZ ANDALUZ NÉP

Az andaluz nők legnagyobb része bájos és szép. Egész megjelenésükön természetes gráczia és festőiség ömlik el; de képzettségük és fölfogásuk igen korlátolt. A férfiak vidámak, gúnyolódásokra hajlandók; de sokkal kevésbé a komoly foglalkozásokra. E nép olyan, mint némely kígyófaj; tarka, zománczos, de veszedelmes mérges.

A vallás, az erkölcs, a szentebb komolyabb fogalmak: ez mind a percznyi önérdek és a könnyelműségnek van alávetve; úgy hogy nem csoda, ha a gyér kivételek annál inkább ragaszkodnak azután a magukban fölállított – vagy talán a hajlamaikban nálunk született – ideálhoz; mert ilyen kivételek is vannak itt, a kik maguk belátják az erkölcs-világ tarthatatlanságát; de segíteni, változtatni senki sem bir.

Csak a multkor érték tetten a sevillai San Isidoro templom rablóit. Ugyan melyik osztályból kerülhettek ezek ki?

A sevillai San Isidoro templom részlete (forrás)

Bizonyosan ama dologtalan ifjakból, a kik az utczaszögleteket szokták elállni, vagy a terek valamelyik részén csoportosulni a hüvelykujjaikat a piros öv-kendőbe dugva, a lapos kalapot homlokukról hátra tolva s élénken társalognak egymás között, a mennyire tudniillik ezt a szájukban tartott szivarcsutka megengedi.

Hogy miből élnek? azt csak a foglalkozástalanok bűnkrónikája tudná megmondani; mert az ő látható foglalkozásuk nem egyéb az aguardientés (pálinkás) boltok látogatásánál; meg a járókelők amaz ismeretes kötekedő bosszantásánál, a minek neve „meterse con alguno”, a mi annyit jelent: mint akadékoskodni valakivel.

E gunyolódó időtöltés ugy a férfiaknál, mint a nőknél igen el van egész Andaluziában terjedve, mert az a „nép-humor”-t képviseli. S kivált jaj annak, a ki a gyárból hazatérő szivaros-leányoknak utjába esik! Pedig szép csapat ez! Magasra föltornyozott, fölvirágozott haju vidám sereg! Munka után egy csöpp fáradság sem látszik rajtuk, sőt alig várják, hogy haza érjenek s valamelyik barátnő házának patio-jában (udvarában), a palillo (castagnetta) csattogása mellett tánczra kerekedjenek. De nem! Ez helytelen kifejezés, mert itt a táncz nem egyéb hajlongásnál s a pároknak egymást való ügyes kikerülésénél s ezt az öregek is szivesen elnézik a patio-ban, ha a májusi „kereszt” előtti imának vége van.

Fabian Perez festménye (forrás)

E „kereszt” ugyanis a háznál fölállított kis oltár, melyet a fiatalok állíttattak és koldultak össze s e vallásos ürügy mulatságul szolgál nekik azután az egész hónapon át. Mulatság és tréfa itten hát a főczél s még az elkerülhetetlen munkát is nagyobbrészt úgy osztják be Andaluziában – óra- vagy darabszámra – hogy azért maradjon idő a szórakozásra is, mert egész napjokat nem szeretik lekötelezni. Még a cselédség nagy része is csak „bejáró” a közép osztálynál. A faczér cselédeket gyakran látni az „escribiente” (irnok) előtt, kis asztalkáját valamely kapu alá vagy az utczára állította ki lassan, figyelemmel körmöli a diktált levelet.

De a piaczról hazatérő asszony is leül nehány perczre a kliensek számára odakészített székre, hogy „haza” valamely szomszéd provincziába egy rövid üzenetet menesszen az escribiente tudományának s a fizető egy reálnak jóvoltából, mert itt bizony ritka nő tud írni.

Nevezetes személy tehát az „escribiente”, a kinek e néven sok családi titok rejtett kulcsa jön a kezébe s visszaélhetne vele, ha épen akarna, de még sem teheti, mert épen a titoktartás a kenyere. Közvetít ugyan szállásokat is, meg holmi apróbb adás-vevéseket, azonban a mint a neve is mutatja, mégis csak fő feladata az írás: a levelek, a folyamodások; és hiába csalja be az „aguardimente” (pálinka) boltos, vagy a frissítőket mérő kofa egy-egy pohárkára, még sem tudnak belőle egyebet kivenni holmi czélzatos félszavaknál, a melyeket egy-egy szemhunyorítás erősít meg – ivásközben.

nők andalúziai ruhákban a telefon előtt (forrás)

Az öszvér-hajcsár is e társaságba vegyül egy pillanatra, mely pihenés alatt a szegény zaklatott állat is kifujhatja magát egy kicsit, megrázva a sok csengőt, csörgőt, bojtot, czifra, tarka sallangot, úgy hogy egyet libben a kettős-kosár az oldalain s annál könnyebben libben, mert végre üres lett pár órára. Oly nagy szerepet játszanak e teherhordó öszvérek és szamarak a nép életében s annyi családot segítenek föltartani fáradhatatlan türelmükkel, hogy lehetetlen őket legalább mint kiegészítő staffage-t föl nem említeni.

Korán reggel már látni őket az utczákon s ekkor avult öltönyü pékek mennek velök házról-házra, ugyanazok, a kik szabad óráikban lelkesülten olvassák a Castelar Emil beszédeit, este pedig ott ringanak ama kaszinók zsőlyeszékjein, melyeknek elegancziája olyan hamarosan hívja ki az onnan kizárt nők irigységét. Az a háziur, a kinek szakácsnője reggel kenyeret vásárolt az ambuláns péktől, most kezet fog e csinosan öltözött iparossal s egyetértőleg vagy olykor vitatkozólag beszél vele a politikáról.

S ilyen műveltebb iparos sok van itt, ki például a szurtos kaptafát olykor-olykor félretéve, pihenésül érdekes, tudományos könyvet fog a kezébe s elmerül kedves tárgyába – a csillagászatba. Később azután átöltözik s részt vesz a kávéházak társaságában, dicsekedve, hogy milyen kellemes a munka és a szórakozás között eltöltött élet!

Café Chantant, Sevilla, Spanyolország, 1900 körül, fényképész ismeretlen

A kereskedők soraiban is vannak hasonló hajlamu egyének; de nagyrészt sokkal műveletlenebbek, mint például nálunk s lépten-nyomon kitűnik az andaluz felületességre és a könnyelműségre való tartalmatlan vidámság. A ragyogó ég, a mosolygó föld okozhatja ezt; meg az az általános megelégedés amaz egyenlőségi érzetből is támad, mely a demokrata irányu Spanyolországban annyira ki van fejlődve.

Az urasági cselédek például kalaplevéve segítik be gazdájukat és annak családtagjait a hintóba; de ha az úr valamely hanyagságért kissé türelmetlenebbül feddi meg a szolgáját, ez rögtön így felel: „Velem így ne beszéljen! Csak oly caballero vagyok, mint ön; az én elődeim csak úgy segítettek a mórokat kiverni az országból, mint az önéi. Fizessen ki és elmegyek!”

S csakugyan képesebb volna tüntetése közben éhen halni, mint a szerinte igaztalan és szigorú bánásmódnak magát alávetni. De a tüntetésre alig kerül sor; pár jó szó, nehány szivar gyorsan helyre állítja a békét; s a világ előtt ujra az alázatos szolga emeli a czimeres hintóba gazdáját.

kocsikázás Morón de la Fronterában 1900 körül (forrás)

A női cselédség türelmesebb; csakhogy ennél meg az a szokás van, hogyha valami nem tetszik, minden további szó nélkül a faképnél hagyja urnőjét; s este már ott sétál hosszú rojtu, élénk virágu nagykendőjében a Calle Sierpes kivilágított boltjai előtt valamelyik barátnője karján és nevetgélve birálgatják a járókelőket.

S akad is e részben elég dolguk, mert itt hemzseg esténkint az egész elegáns és nem elegáns világ. S csak akkor némulnak el tiszteletteljesen a jókedvű birálgatók, ha torero-k haladnak el mellettük; ezek lévén az általános bámulatnak sérthetetlen tárgyai. A torero (bikaviador) különösen ama kis czopfról ismerhető fel, melyet simára nyírt fejének hátulsó részén visel s mely arra szolgál, hogy a szerepléskor fetűzni szokott hagyományos fejdíszt e hajfonathoz erősítsék.

andalúz nők a ferián (forrás)

Néha tüntető büszkeséggel szabadon viseli a sétáló torero a hajfonatot, néha pedig félig a kalap alá rejti, de mindig csak úgy, hogy azért elárulja az irigyelt foglalkozást. Többi öltözetük rendesen az andaluz népviselet; a lapos kalap, a rövid ujjas, az alóla előkandikáló színes övkendővel.

A híres matador-ok többnyire bársony-ujjast viselnek s hogy őket meglássák, néha csődület is támad egy-egy helyen. Az elégedett Garciát különösen ismerik a koldusok is, mert ő bőkezű úgy a szegények, mint a gazdagok iránt. Előadás után rendesen megszokta vendégelni barátait és az impresariót. Mazantini uri családból való s arisztokratikus hajlamokkal bir, azért nem is hordja a rendes toreroi öltözéket, de elegáns szalon-ruhában jár és neház arany lánczot visel, melyet különösen megbámulnak rajta.

Igy függ minden szem érdekkel a torerokon s ők viszont; „kivívott” dicsőségüknek problematikus magaslatáról néznek végig a czirkuszok lelkesült közönségén, melynek tarka hullámai: az arisztokráczia, a középosztály s a nép mozaikszerű egysége: magába foglalván a tengerészeket, földmíveseket, gyári munkásokat, napszámosokat, koldusokat, naplopókat s ama számtalan elnevezést viselő embereket, a kik a szorgalom és henyélés által képezik amaz alig észrevehető apró rétegeket az emberi társadalomban, melyek hasonlók a víz rezgéséhez a tengeren.

S vajjon eszökbe jut-e ilyenkor a toreroknak, hogy az egész gyülekezetben alig foglalkozik valaki a közjóra nézve haszontalanabb dologgal, mint ők maguk, az irigyeltek.

ebéd utáni borozgatás (forrás)

Tartalom: 1. Spanyol utczai élet 2. Bika-viadal 3. Műkedvelő torerok 4. Sevilla 5. Semana santa 6. A farsang Sevillában 7. A sevillai vásár 8. Az andaluz nép 9. Granáda