Nagy Márta Júlia első kötete (Ophélia a kádban) a tavalyi könyvhétre jelent meg. Most új verseiből közlünk válogatást.

Nagy Márta Júlia 1982-ben született Debrecenben, 2001 óta Budapesten él. Tanulmányait az ELTE BTK magyar és összehasonlító irodalomtudomány szakjain végezte. 2010 óta publikál, verseit a Jelenkor, a Holmi, a Műút, a Kulter.hu, az Apokrif Online, a Palócföld, a Félonline, a Litera, a Szkholion, a Tiszatáj, az Élet és Irodalom, a Várad és a SzIF Online közölte, antológiák közül a 2014-es Szép versekben debütált. Ophélia a kádban című első kötete 2014-ben jelent meg a JAK-füzetek sorozatban. A József Attila Kör tagja.
A versek mellett kritikákat és beszámolókat is ír, interjúkat készít, felolvasóesteket szervez. Kertvárosokban biciklizik és fényképezi a romos épületeket, meg az udvarokat.

Fotó: Szőcs Petra

Apátia



És ragyogás száll alá az égből; rémálomból ébredt,
reszket még mindig. Mintha ott feküdne a tópart
homokján, amelybe csillagot vésett múlt tavasszal.
Koszorút is font magának, gólyahírből és katángból,
erre másodszor álmodja azt, hogy ugyanitt veszít
szem elől valakit, akin rajta akarta tartani óvó tekintetét,
meg a kezét, amivel becézte. Mégiscsak szüksége
volna némi áhítatra, jegyzi meg magában, és felteszi a
kérdést, miért nem tűnt fel idáig senkinek, hogy az esti
égbolt óarany, bár biztos csak a lámpafényt veri vissza.




Aszály



Paradicsompiros, buja lánggal virít
Csöppnyi udvarban a szemérmetlen jukka;
Magát kellető, szélben riszáló orchideaágyás,
Véraláfutás szivárványcsonkja, kárminba
Hajló indigó. A tüzes virágcsengettyűk
Boltíve alatt meg kettéágazik az ösvény, ahogy
Éjszakánként tükör, hártyalélek hasad,
Lidércnyomásból fakasztott sikolyra;
Felvert hiénák felelnek rá vissza
Alvadt vért, vizet egyaránt szomjazva
Talpalatnyi álomsivatagban,
Homlokuk közepén fantomeső csobban.




Már megint mi bajod van



Nem is az volt a baj, hogy elvették,
Hanem az, hogy rádöbbentem, sose volt.
Ahogy morgott rám azon a holdtalan,
sötétkék éjjelen, és vicsorgott: menj el!
El se hittem, mi lakozik abban a szemben.


Biztos meghátrálnék, ha befordulnék azon a sarkon,
Elég lenne egy kabátfoszlány, fakó, barna, tépett,
Éles kontraszt felettünk az ég ‒
Na, ez a nap sem nekünk süt, csak ránk.
Lábfejem körül gyomok és gyökerek,
Meg egy hőségbe vesző út, mindenből kifelé.
 

Nem a te macskáiddal beszélek egy nyelven.
Te csak táncolj a homályos istened körül,
Lábad nyoma a szerpentin a hegyen, a kilátás
Az út minden pontjáról ugyanaz:
Testes, karmos varjak, csőrük feléd mutat.

 A csapda és a verem



Sarkantyúka csücsöríti imára ajkát,
Tüzes szirmoktól lángol az ikon.
A lángnyelvek a glóriába kapnak,
Tűzkerék nyargal át a jegenyesoron,
Lyukat perzsel a háztömbökbe.


Lucifer, fáradt vagyok, csönd van most már,
Szentté avattak, többet ne kínozz.
Ha kérdeznéd, nem beszélek Lázárról,
Talán az öcsém sem volt.
Nem ember az, aki egyik nap halott,
A másik nap meg az arcodba vonyít,
Hogy éhes. Ennek én enni nem adok.


Azok a hatalmas, szív alakú bálványfa-levelekből
És suttogó, halk nyírből fonódott lugasok!
Elhallgattak, lecsukták vadállat-szemüket
A blokkokból kitüremkedő kavicsok,
Rokon anyagból a játszótérével.


Semmilyen madártestű, angyalfejű teremtmény
Nem zengi himnuszodat itt. Visszahódította
Földjeit a csend, összes bűneit, mint megveszett szeleket,
Szétszórta a szentmihályi erdőben. A parkolóból hallod,
De ne állj sokáig ott, a hajnalban érkező pékek megesznek,
Mert torkig laktak a zsömlével, unják.


Ciklámen melegítős, szőke hajú nők
Tolnak egy babakocsit értetlenül,
Miért sokasodtak ők, és nem a gyerekek?
Lucifer, mondanám, hogy mindezt te tetted,
De kőből vagyok már, nem tudom mondani.
Csak a csövekben a zörgés, az mondja helyettem,
Amitől nem alszik egy egész kerület.


A szentmihályi erdő felett átrepül egy madárfejű,
Lánytestű teremtmény, vijjog, szárnya zizeg.
Puszta lélekké fogyott, mert nem evett,
Hiába kínáltam napra nap.
Épp csak meglegyinti a tölgyest,
És hurrog és csapdos, és visong és zsezseg.
Én mondtam neki, hogy egyen rendesen,
De neki ez kellett, őrjöng és pezseg.
Szegény húgom. Őt nézve, kifordul medréből
Apró kavicsszemem. Belenőttem a házba,
Ahol laktunk, combom lett a támfal
És villámhárító a két lapátkezem.
És tudom már, milyen nem megszállva lenni,
Amióta megszálltam egy házat.


A szentmihályi erdő felhördül, és kiokád mindenkit,
Aki véletlenül arra tévedt.
Indák kapaszkodnak a szarvadra.
Lucifer, én meg nem állapítom a színed,
Főleg, ha változtatod.
Nem tudom, melyikünk volt,
Nem tudom, ki tette, nem tudom,
Hogyan válunk egyik pillanatról a másikra hatalmassá,
Aztán megint parányivá.  Ne engem kérdezz.
Támaszd homlokodat a betonhoz,
Vessenek keresztet a ráncokra a kavicsok,
Ahogy a bőrödbe mélyednek.
Pedig nem-ember bőrén ilyen sebeket
Hallgatag tárgyak sohasem vethetnek.

Ophélia a kádban
JAK+PRAE.HU, 2014
60 oldal
2000 Ft
Borítókép: Bach Máté