Bódis Kriszta és Gordon Agáta sorozatában a Centrál Kávéházban ez alkalommal Slavenka Drakulić horvát író, Radics Viktória író, műfordító, és Jósfalvi Lídia voltak a vendégek.
Slavenka Drakulić-csal a hágai perről írott - A légynek sem ártanának – című riportkönyvének magyar megjelenése kapcsán beszélgetünk. Drakulić korábbi műveiben, egy regényben és egy riportkönyvben a boszniai nők megerőszakolásáról írt. „Nagyon határozott véleménye van a nők sorsáról és helyzetéről a Balkánon.” - írja a kötetről Csordás Gábor, a Jelenkor Kiadó vezetője.
Az Irodalmi Centrifugában nem „elválasztjuk magunkat valakiktől”. Az irodalom részeként, egyenrangúakként osztozunk az általános emberi ábrázolásának igényében. Ebből az igényből fakad, hogy egy végtelen processzus stációiként „centrifugálunk és teregetünk”, beszélgetünk és kérdezünk, abban a hitben, hogy a női tapasztalat, a női elbeszélésmód, a női érzékelés általános emberi tapasztalat, mely az irodalomban, az írás aktusában az élet nyersanyagaként művészetté fordítódik le.
Az Irodalmi Centrifuga jelenlét. Egy nagyobb társadalmi diskurzus katalizátoraként lehetővé teszi, hogy a nők által kezdeményezett irodalmi aspektusok és toposzok többé ne legyenek leválaszthatók a kánonról, hogy azzal általános érvényüket veszítsék. Nem lepődünk meg, hogy ma még zavarjuk a vizet. Hiszen férfitársadalomban élünk, ahol az irodalmi közvélekedés is többnyire negatív vagy hamis sztereotípiákkal intézi el a „nőit”, és előítéletekkel viseltetik iránta. Zavarjuk a vizet, hiszen éppen azon dolgozunk, hogy a „női irodalom” fogalma elavuljon.
Részletek Slavenka Drakulić: A légynek sem ártanának című kötetéből
„Scheveningenben azonban mintha még létezne Tito Jugoszláviája. Zariæ sajátkezűleg szerzett költeménye megmutatja, milyen békésen élnek itt együtt a különböző nemzetiségű háborús bűnösök. Ilyen sorokat találunk benne: Nem az a fontos, hogy ott mi történt, hanem hogy itt és most mi van. És Zariæ ezzel fejezi be: És ha tudnák az otthoniak, milyen összhang van itt közöttünk, a béke nevében letennék a fegyvert, aztán összetörnék. Okuljon minden rendes ember, én ezért írtam meg a versem. Ha Hágában egyek vagyunk, tessék a példánkat követni, és jó lesz majd mindenkinek. Ez a „Hága igazsága” című vers a Scheveningenben fogvatartottak általánosan elfogadott nem hivatalos himnusza lett. ... A fogvatartottak közösen arra a következtetésre jutottak, hogy „... a törvényszéknek hozzá kell járulnia a tartós béke megteremtéséhez Boszniában”. Természetesen semmi iróniát nem látnak ebben a következtetésben. Amikor leszáll az éjszaka, az emberek Scheveningenben visszavonulnak kicsi, de kényelmes celláikba, amelyek műholdas antennákkal vannak fölszerelve, úgyhogy foghatják a „saját” nyelvükön sugárzott tévéműsorokat (ami egy szokásos szállodai szobában nem lehetséges), és kávéfőzővel is, hogy bármikor kávét főzhessenek maguknak, egyszerűen azért, mert ehhez szoktak hozzá, és a jogaiktól fosztanák meg őket, ha nem élhetnének szokásaik szerint. És mielőtt – altatóval vagy anélkül – elalszik, egyiküknek sem jut az eszébe Scheveningen paradoxona: hogy így, a nap végén nagyon olyan, mint Jugoszlávia kicsiben. A „testvériség és egység” Jugoszláviája nem létezik többé, ezen az egy börtönön kívül. És azok, akik a leginkább felelősek széthullásáért, a háború ezer és ezer áldozatáért, ma nem csupán testvériségben és egységben, hanem fényűzésben élnek. Életük a börtönben az elképzelhető legnagyobb háborúellenes tüntetés; attól eltekintve, hogy túlságosan későn került rá sor, és hogy ezek a kártyázó, főzögető és tévénéző kedves fiúk gyúnyt űznek az otthoniakból, a többiekből, akik valaha olyan komolyan vették őket. Nevetségessé teszik azokat, akik végrehajtották a parancsaikat. Bolondot csinálnak azokból, akik elveszítették a szeretteiket. Értelmetlenné tesznek minden áldozatot. De ha ez a „testvériség és egység” a tegnap még esküdt ellenségek között valóban a háború epilógusa, akkor vajon miért folyt ez a háború? A scheveningeni vidám fickók láttán a válasz világos: semmiért.”„Sok nőt, aki a foèai ügyben tanúskodott, ellenzővel takartak el a közönség elől, az arcukat, és sokszor a hangjukat is eltorzították. De jól emlékszem a hangjára – vagyis a hiányára. Ennek a nőnek Dragoljub Kunarac, Radomir Kovaè és Zoran Vukoviæ ügyében – az úgynevezett „foèai ügyben” – kellett volna tanúskodnia, de amikor rá került a sor, nem tudott beszélni. Ott ült vele szemben Kovaè – az a férfi, aki a lányát fogva tartotta, megerőszakolta, és végül kétszáz német márkáért eladta egy montenegrói katonának. Utoljára akkor őt, amikor felszállt a buszra, amely elszállította Foèából az embereket. Tíz év telt el, a háború véget ért, de a lánya soha nem jött vissza. Amikor meglátta ezt a férfit, egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Mintha egy erős kéz fojtogatta volna. Pedig megpróbálta, szemlátomást mindent megtett azért, hogy megszólaljon, de csak gyönge nyüszítésre tellett.”
Könyvajánló Slavenka Drakulić könyvéről a literán
Körner Gábor: Ex Libris Slavenka Drakulić könyvéről (Élet és Irodalom, 2005. szeptember 2. 49. évfolyam 35. szám)
