Takács Mária 2009-ben készült dokumentumfilmjének elején egy sajtóhirdető iroda ajtaját látjuk, miközben folyik a – valószínűleg rejtett diktafonnal készült felvételről hallható – párbeszéd. Kedves akcentussal beszélő nő (a régóta nálunk élő Katrin) szeretne feladni egy hirdetést, melyben 50 éven felüli leszbikus nőket keresnek, egy dokumentumfilm forgatásához, hogy az életükről meséljenek. A válasz pedig:
– Hát ez nem fog menni nálunk.
Nem jó helyre jöttem? kérdezi kicsit megzavarodva a nő, mire közlik vele, hogy de, ez itt hirdetési iroda, de ezt a főnökség megtiltotta. A Nők Lapjába sem? próbálkozik Katrin.
– Hát a Nők Lapjába semmiképp! – közli a hölgy kissé felháborodottan. – Mi semelyik újságba nem tudjuk felvenni.
– A Népszabadságba sem? – Katrin nem feladós típus.
– Ááhh! (Egyik kedvenc mondatom a filmből. A hangsúly teszi.) És tovább:
– Mi semmi ilyennel, ami törvénybe ütköző, nem foglalkozunk. (…) Sem szex, sem semmi ilyen erkölcsöt … normális erkölcsöt sértő hirdetést nem.
– Nómális erkölcsöt? (Katrin kicsit raccsol.)
– Igen. Hát ilyen leszbikus meg társai, szóval ez nem működik nálunk.
Amikor először láttam a filmet, azt hittem, hogy ez is egy illusztráció a nemrégmúltból, egyébként is olyan nyolcvanas éveket idéző téli budapesti utcakép látszik végig, meg később is vannak archív betétek. Jólesően mosolyogtam, mint a hurkagyurka reklámon mondjuk, így éltünk, ki hinné.
Másodszorra vettem észre, hogy a képernyő felső sarkában ott van a dátum: 2009.
A hosszú bevezetőt azért tartottam fontosnak, mert az első jelenet olyan kontextusba helyezi a filmet, amiből aztán nagyon nehéz lenne kimozdítani – nem is kell persze. A kimozdítás csak azért ötlött fel bennem, mert miközben hallgatom a 11 nőt, akik az életükről mesélnek, feltűnik, hogy tulajdonképpen kevesen és keveset tudnak szabadon az életükről beszélni.
A német, francia és angolszász területeken a biográfia-kutatás kb. a 70-es években érkezett el oda, hogy az 1920-as években megerősödött oral history módszerét meghaladva ún. narratív élettörténeti interjúkat készítsen. A módszer alapgondolata az, hogy az interjúban az elbeszélő maga strukturálja az élettörténet elbeszélését – mindez azért fontos, mert így a keletkező szöveg a múlt emlékeit és a jelen perspektíváját egyszerre hordozza.
Az, hogy Takács Mária dokumentumfilmje inkább idézi az oral history korai módszereit – jobban mondva, mivel az elhangzó kérdéseket nem halljuk, pontosabb azt mondani, a beszélők idézik az oral history módszerének interjúalanyait – persze nem csoda, és nem is értékítélet. S itt jutunk vissza a kezdő képsorokhoz: hogy másképp is lehetne ez, ha 2009-ben a fent leírt jelenet még lejátszódhat? Az oral history éppen abban hozott újat, hogy mindig a társadalom olyan rétegét szólaltatta meg, amely addig meglehetősen alulreprezentált volt, s így egy új perspektívából mutatta meg a történelmet. A módszer korlátai pedig ott vannak, hogy az oral history művelőinek feltételeznie kell egy objektív valóságot, azaz egy lehetőleg lineáris, elmesélhető élettörténetet, amely kevéssé számol az emlékezet valódi milyenségével, s ilyen értelemben kevés teret enged a jó értelemben vett kételkedésnek.
Ha ma Magyarországon leszbikus nők életéről forgat valaki filmet, akkor még mindig azt a kérdést kell feszegetni, hogy is volt ez az egész a leszbikussággal. A szexuális beállítódás nem része az életnek, hanem e köré szövődik az élet. Képzeljünk el egy heteroszexuális nőt vagy férfit, aki az életéről mesélve szinte kizárólag a párkeresés, pártalálás és a szexuális identitás problémájáról beszél. Furcsa lenne, felötlene bennünk, hogy hová lett az életének a „többi” része. A leszbikus nőkről szóló dokumentumfilmben azonban ma még ezt szinte magától értetődőnek tartjuk, erről szól, mi másról szólna.
„Ez politika”, mondja a film egyik szereplője, és tényleg. Még mindig az, sőt, mint arra később visszatérek, mintha egyre inkább az lenne. A személyes élményekre vonatkozó kérdések is adják magukat: ki hogyan élte meg, amikor rájött, hogy a saját neméhez vonzódik, mikor mondta el a családjának, milyenek voltak a reakciók. A film legidősebb szereplője, a 68 éves Ilona még arról beszél, tetőtől talpig kivizsgálták, egy nőorvos megpróbálta beláttatni vele, hogy csak a férfi és női nemi szerv illik „csereszabatosan” egymásba, végül pszichiáterhez küldték, akinek azonban később nem vették figyelembe a véleményét, mert maga is homoszexuális volt. Az ember kínjában röhög. A többiek legalább a hospitalizációt elkerülték, csak verbálisan próbálták téríteni őket. Néhányan nehezen fogadták el magukat, azt kutatták, hogy lehetne levetni az egészet, „normálisnak” lenni, de többen beszélnek arról is, konkrétan ki kellett mondaniuk, hogy ők nem akarnak megváltozni, így érzik jól magukat.
Az azért megállapítható, hogy a fiatalabbak már kicsit könnyebben boldogultak. Ilonát még kórházba küldték, Judit a harmincas évei közepén járt, amikor egyáltalán tudomást szerzett arról, hogy van homoszexualitás, van meleg élet. Egészen addig „problémás” volt, már kamasznak is, felnőttként betegségek gyötörték, míg végül 44 évesen szembenézett addig teljes mértékben elfojtott szexualitásával. Ehhez képest a fiatalabbak már legalább tudták, „mi bajuk”. Anna azt mondja, gyerekkorától tudta, hogy leszbikus, de férjnél volt, gyereket akart. Márti is szabályos, sőt, boldog házasságban élt, csak később váltott. Feltűnik, bár persze érthető, hogy azok tudnak legtöbbet mesélni az életükről, akik hamar elfogadták magukat: Agáta elmeséli, hogyan költözött az egyetem után szerelmével egy kis faluba, ahol egy tanyát tartottak fenn. Végre egy boldog történet.
Bán Mari feltesz egy lemezt, Mora Lisa együttes – ő volt a dobos. De ez a narratív élettörténet felé történő elhajlás érezhető Cilin és Gerda elbeszélésében is, akik pedig névházasságban, két szintén meleg fiúval éltek négyesben. Ez is megerősíti azt, nem az számít, hogyan kezelik őket, hanem az, ők hogyan kezelik, látják magukat. Vagyis nem csak a kérdező, rendező alakítja az élettörténet-mesélést oral history-vá, vagy narratív élettörténetté; az interjú alanyának, magáról alkotott képének legalább ugyanakkora – ha nem nagyobb – szerepe van. A film, a szöveg vágható, manipulálható, a személyiség azonban valahogy átsüt, itt legalábbis mindenképp.
Jó lenne tudni, hogy az Eltitkolt éveknek van egy másik vége. Én azt szívesebben néztem volna. A 2008-as melegfelvonulásról készült képek a hirdetés-jelenettel keretbe zárják a filmet, de míg az első jelenetben még lehetett halkan röhögni, itt már tényleg csak sírni lehet, ahogy Judit mondja. (A Nők Lapjában ezen a héten Vekerdy Tamás épp azzal foglalkozik, mi legyen, ha „meleg a gyerek”. Pontosabban nem ő, hanem Fischer Eszter, de megszoktuk már, hogy nálunk csak akkor figyelnek oda valamire, ha Vekerdy vagy Ranschburg legitimálja, úgyhogy örüljünk legalább annak, hogy Vekerdy most épp Fischer Meleg a gyerekem?! című könyvét ajánlja. ) „A saját érzéseit visszaszorító emberben komoly irigységet és agressziót kelthet az, aki megengedi magának, hogy a »tiltott« vágyakat megvalósítsa, aki saját létezésével bizonyítja, hogy mégiscsak lehetséges a homoszexualitással békében élni” – írja Fisher Eszter. Tudjuk, persze, ez egy válasz az „engem nem zavarnak, csak ne mutogassák magukat”- szerű megnyilvánulásokra, amit Szini idéz a film záró mondataiban. És még az sem lenne baj, ha ők, a tojásdobálók nem tudnák, csak maradjanak otthon, ne dobáljanak, nézzék a tévét, vagy netezzenek, műveljék a biokertet. Van mit csinálni, lehet élni sokféleképpen. De mintha ez nálunk még mindig nem menne.
Magyari Andrea
link:
Gobbi Hilda filmklub ma! elofolyoirat.blog.hu/2010/12/02/a_gobbi_hilda_filmklub_decemberi_vetitese
l
