E történelmi tények helyes értelmezése céljából a sinológus kolléga felhívta a kutató figyelmét arra a tanulságos párhuzamra, ahogy a britek dolgoztak Írországban a nyelvet, a közigazgatást és a vallást illetően – sok száz évük volt rá – illetve, ahogy a japánok jártak el Koreában. 

 

1910 augusztusában a Japán Birodalom elérkezettnek látta az időt Korea látszatfüggetlenségének felszámolására. A japán katonatisztek – mint néhány évvel később mások Károlyi Mihályt – kivont karddal kényszerítették Szundzsong koreai császárt a lemondó nyilatkozat aláírására. Az ország élére japán főkormányzó került. Az egyetlen hivatalos nyelv a japán lett, a koreai nyelv használatát szigorúan megtiltották (a kis naivak). A teljes asszimiláció érdekében mindenkinek japán nevet kellett felvennie. A szociológiai absztrakciókra mindig kész sinológus végül arra is felhívta Valgatha a figyelmet, hogy az is munkaszolgálatként értelmezhető, amikor az immár kommunista Észak-Korea titkosszolgálatának munkaerőigénye céljából egyszerűen elraboltak tizenegy japánt. A koreaiak szó szerint „nyelvekre” vadásztak. Azért volt szükségük néhány szigetországbelire, hogy a japán nyelvet tanítsák a pártszolgálatban titkos feladatra kiképzendő ügynökök felkészítése során. 

 

Ezeket a súlyos történelmi tényeket mérlegelte Valgatha, hogy logikai összefüggésekbe tudja rendezni a női munkaszolgálat baljós intézményét. Magyarország persze sajnos túlontúl is megfelelő hely arra, hogy komoran valóságos értékén tudjuk kezelni ezeket a rég megesett dolgokat, hiszen máig élő emlék ez a – ma már szerencsére inkább csak az otthoni elbeszélésekből ismert baljós – történeti alakzat. Magyarországon azonban – nem annyira magyarságunkból, hanem inkább közép-európaiságunkból adódóan – minden kultúrtörténeti univerzáléhoz (lásd Glosszárium), világszerte ismert történeti tényhez hozzáteszünk valami pluszt (és ez így van jól). Itt van például a „hatalom védte bensőség” fogalma, amelyet Valgatha az első világháború alatt éppen hazafias felbuzdulását élő esszéista Thomas Manntól kölcsönzött, valamint a „hanyagsággal enyhített jogtalanság”* fogalma, amelyet pedig a szecessziós Bécs amerikai krónikásától, Carl Schorskétól vett át. Mindkét szociológiai fogalomra szüksége volt, hogy találóan ragadhassa meg azt a „húzd meg – ereszd meg” megközelítést, lebegtetést és meghatározatlanságot, amely az örömlányokkal szembeni közigazgatási fellépés leírására olyannyira találóan alkalmazható a mi tájainkon. A meghatározatlanság ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy nem a jog adja a szabadságot, hanem az elnéző hatósági magatartás. Mivel a jog soha nem tudja kezelni rendesen a prostitúciót, legjobb közpolitikai hozzáállásként a közgazdász ezt a „machtgeschützte Innerlichkeit” bejáratott modelljét javasolja majd alkalmazásra kutatási zárójelentésében, megfejelve azzal a kései Habsburgok, majd a Kádár-éra alatt bejáratott hanyagsággal enyhített jogtalansággal, amely szociotechnikailag valahogy nagyon elfogadható a magyar nép számára.

 

Mi, szerencsés maiak, annak is tanúi lehetünk, ahogy a politikában olykor az acsargásig szemben álló csoportok közül a keresztény középosztály  a maga szenvedéstörténetét például ezzel a (rettegetten brutális, de a besorozottak életét mégsem célba vevő, és ennyiben 20. századi mértékkel mérve középutasnak tekinthető) intézménnyel – tudniillik a munkaszolgálattal - is előszeretettel összefüggésbe hozza. Ebben az összefüggésben aztán az ötvenes években dívó vidéki kitelepítést (a palócföldi Mikszáth-leszármazottakat történetesen a fővárosba telepítették) – mint sui generis sztálinista invenciót – az előttük jártak megpróbáltatásainak relativizálása céljából makacsul így – munkaszolgálatnak – nevezik. Bár a németekkel való együttműködéssel vádolt krími tatárok szovjetunióbeli kitelepítéséhez mérten ez a gonosz régi gyakorlat is hanyagnak tekinthető! Ha már a szociális gonoszkodás és kollektív szenvedés mértékének méricskélésénél tartunk, a cserfesebb fővárosi öregasszonyok arról is sokat tudnának mesélni, vajon a katonai prostitúció a zordabb jelenség, vagy a harcoló katonáknak a civil lakosságon (mintegy útközben) elkövetett alkalmi erőszakoskodásai. 

 

A holokauszt relativizálásának gyanítható szándéka arra késztette a közügyekben mindig ugrani kész Valgathát, hogy keserűen leszögezze, a szóban forgó népirtás nemcsak egyszerűen egyedülálló a történelemben, hanem egyenesen az evolúció logikájának tudatos megtörésére tett első kísérletként értékelhető. Valgatha úgy látta, hogy itt a motiváció (a társadalmi sikeresség és piacképesség közigazgatási felülbírálása a teljes továbbörökítendő génállomány megsemmisítése útján) még baljósabb, mint az üzemszerűség, mert egy egész kontinensen elveszejtett egy a társadalmi haladás és a családi boldogulás összehangolását bizonyítottan ügyesen űző népréteget. (A zsidók között amúgy is az a szólás járta, hogy az odaveszettek szükségképpen a legjobbak voltak, a kisszámú túlélő pedig nyilván a – mondjuk így – kompromisszumokra készebbek közül került ki). Ezzel pedig éppen az evolúció legmélyebben ható kiválasztási mechanizmusa lett visszavéve, és megfordítva – először a földi flóra, fauna és társadalom történetében. Deus ex machina.

 

A kutatónak a munkaszolgálatról a szociológia heidelbergi klasszikusa jutott eszébe, akinek történeti tények irdatlan sokaságát sikerült impozáns elméletbe rendeznie a passzív liturgikus célszervezetek fogalmával (lásd Glosszárium). Max Weber persze javarészt városi céhmestereket látott maga előtt, akiket valamely földesúr mesterségük szabad gyakorlása jogának fittyet hányva, akár örökletes módon is a maga (munka)szolgálatára szorított, meg székely határőröket, akik elsőszülötteinek még a gyepűk idejétől kezdve egészen a 19. századig bezárólag hetedíziglen az volt a kötelességük, hogy főfoglalkozásban őrködjenek. De sejtelme sem volt a lányokról és asszonyokról, akik foglalkozás híján csupán testükkel megjelölt módon válhattak „foglalkoztatottá” e szigorú intézmény keretei között.

 

Ha Weber nem is, Valgatha családjában ez a mozzanat bizony része volt annak a nagy narratívának, amely a világháborús évek traumájának házilagos feldolgozását, voltaképpen az évtizedeken áthúzódó permanens gyászmunkát jelentette. Ez a család tehát közelebbről is találkozhatott a katonai prostitúció intézményével, ami nem más, mint a harcoló katonák számára – a lelkiekkel összhangba hozott és ennyiben bestiálissá lett testi – szükségletek ellátása kényszer alkalmazásával „besorozott” vagy (és ez már az orosz változat) szabadon feltalált-felkutatott nőkkel. Ez a fajta magyar fájdalom, mint ismeretes, Apor püspök személyében vált emblematikussá. Valgatha maga ugyan már a háború után született, de az akkor nyolcéves két ikernővérét az ember nélkül maradt édesanyja az ostrom idejének minden éjszakáján maga mellé fektette az ágyba, és ettől várta azt, hogy a rátörő katonák helyette inkább a többi lakót, lehetőleg pedig az éppen „színe változását” megélő házmesternét részesítik előnyben. E jámbor várakozás kimeneteléről ma már mit sem lehet tudni, az érintettek java már nincs életben, a két nővér pedig, aki ismeri a választ, a traumát hallgatással kezeli. Nehézné, a légóparancsnokból és nyilas összekötőből lett pártállami házbizalmi házmesternő élete egyébként mélyen belenyúlt az ötvenes–hatvanas évekbe is, amikor is egyszer így mesélt:

 

 

 

– Tudod, Pavelcsák, itt a terézvárosi Ó utcában emberemlékezet óta bordélyházak is működtek. A mi házunkban persze nem, itt az utcai fronton csak tisztes polgárlakások vannak, mint például a tiétek, és a kispolgáriak körbe a gangon egészen a cselédlépcső melletti, WC nélküli lakásokig. De már a mellettünk lévő ház is, és tovább az egész utcában szinte minden második ház csupa olyan lakásokkal épült, amelyek egy szobából és vizesblokkból állnak. Hát ezek bizony nyilvánosházak voltak, mi tagadás. Te már nagyfiú vagy, látom, hogy kihívásként éled meg – nem így mondta persze, de Valgatha már ilyen „kategorikusan” gondolkodott, emlékezett – a létrán ablakot mosó háztartási alkalmazottatok által alulról nyújtott látványt – hát akkor tudnod kell ezt is. No ezek a háború alatt eleinte dolgoztak – business as usual –, majd amikor az ostromgyűrű szorossá vált, víz és villany híján már nem tudtak működni. A felszabadulás után pedig egy ideig az utcán mozgó emberek közül senki sem fizetett a nőkért. Áprilisra azonban már enyhült a helyzet, a romokat eltakarítottuk, és a közüzemi szolgáltatások is újraindultak. A lányok pedig plakátot nyomattak, és a következő szöveggel hirdetni kezdtek: „A fény nem fényűzés, a luk sem luxus.”

Arra a kérdésre pedig, hogy miért használja a „felszabadulás” terminust, amikor ő vesztes félnek tekinthető, azt a velős választ adta, hogy ő nem revansista, akkor pedig mentálisan jobb neki, ha felszabadultnak tekinti magát.