A Fivér olyan idős, mint az apja lehetett, amikor utoljára Skóciában járt. Sasorr, tiszta kék pillantás. Amikor meglátta Kittyt, ezt mondta neki: Légy az enyém! És a Kitty-rózsa lehullott. (Ha Irma látta volna ezt a férfit, hát akkor...) Úgy látszik, a Fivérnek mindene megvan, amit egy rámenős dél-afrikai kívánhat magának. Miért olyan barátságos Kathleenhez? Mire kell neki a lány?

Kathleen soha nem volt rózsa. Gyémántszilánk csillog a szeme sarkában, s ez más hajlamra utal, mint amit Kittytől örökölhetett. Hasonlítanak egymásra, veszekedhetnek egymással. - Persze, az elejétől a végéig tévedsz! - de aztán hamaro­san zavartan mosolyognak, késő már, hogy ilyen hangon veszekedjenek vagy talán még korai. Bi­zonyára akar valamit Kathleen-től, tréfával keríti be: - Éppen olyan vörös az orrod, mint az öregé. Azt láttad volna, hogy virított az ormánya, amikor bakot lőtt...!

Kathleenhez képest a Fivér kész világfi, bár övéi körében nem egészen felel meg társadalmi rangjának. Hogy ilyen egyszerű tréfával ki meri tenni magát a hallgatásuknak! Barátságosak, de éteri finoman hűvösek, és a Fivér ezt nem veszi észre, vagy dacol velük - gyengeségből vagy titkos erőből? A fiúgyerekek, a három gentleman-csemete a kollégiumi ifjak zakójában, elnézik az apjuknak ezt a kisiklást, és időnként afrikaans nyelven beszélnek egymás közt. A Fivér italt bont, tüzet ad, és úgy erőlködik, mintha nógatni kellene a szerénykedő vendégeket, hogy otthonosan érezzék magukat

- Apa kihevültnek látszik - jegyzi meg egyikük.

- Persze - dörmög az apa -, délután hat szettet játszottam le.

- Nem sok az egy kicsit…?

- Ugyan! Még újabb hatot is le tudtam volnál játszani!

- De hát gondolj a szívedre. Nem bírja ezt a sok strapát...

- Makkegészséges vagyok..

Naoma szeme fénylett így. És tehetetlen harag halmozódik fel bennem e sugárzó éhezés láttán, amely egyetlen fogába sem kerül őnagyságának. Nem elég, hogy ő - és az ő osztálya - a fekete gyerekeket távol tartja a maguk táplálékától, de ellopta még az ínség csillogását is. Naoma tekintetét, amely a kősziklát is megindítaná. Ám jóllehet, látom az összefüggést, nincs jogom, hogy odakiáltsam ezt a luxus-éhezést Kathleennek, aki elhatározta, hogy bírálattal illet engem. Én voltam az a szikla, akit nem indított meg Naoma, mert „nem a szavak számítanak, hanem az, hogy ki mondja". Nem elég, hogy éhes vagyok, meg is kellett volna halnom - akkor kiérdemeltem volna, hogy elmondhassam az igazságot.

Kathleen hallgat, a maga lelkiismereti ínségét kell tisztáznia, ez az ő fegyvere és pajzsa. Könnyűfém. 

A három gentleman-csemete mellett egy lány, ifjú tizenéves, kiscsikó a válaszúton. Beéri-e majd az apa szeretetével vagy csatlakozik az anyag idegenségéhez? Szereti, ha apja beletúr lófarok-frizurájába, csak a fiútestvérei ne lássák. Szétrobbantanak mindenfajta beszélgetést az apró, bocsánatkérő kacajokkal, elutasítanak minden közeledést. Szórakozásukban az apjuk, Kathleen fivére nem osztozhat, egy boy lopakodik oda, és telefonhoz hívja a bosst. Kathleen súlytalanul áll, nem érzi magát otthonosan, de nem is gyámoltalan; határozottabb útbaigazítást vár.

A feleség átveszi a felelősséget a kertben uralkodó hangulatért. Mindegy, mit mond, nincs az a vélemény, amely versenyezhetne az ő szemével és áttetsző halántékával. Pihegve beszél, drágán vásárolt kurta, lihegő mondatokban. A fiúk úgy hallgatják, mintha minden lélegzetvétele az utolsó lehetne.

Élete álmáról mesél Kathleennek - egyszer szeretne eljutni Grönlandra. Gyermekkorától fogva vágyódik oda; akkor olvasott egy könyvet az eszkimókról és arról a képességükről, hogy szó és telefon nélkül tudnak érintkezni egymással. Persze, később is olvasott könyvet a világnak erről a részéről és arról a sajátos gyöngyházfényről, amely a hó fölött lebeg. - Annyira elbűvöl az ott uralkodó fény és csend, hogy naponta megkérdezem magamtól: Mit is akarok én? Mit hajszolunk mindahányan? Ki tud itt telepatikus úton érintkezésbe lépni távoli barátjával? Mit csináltunk mi mindazzal, amiben a természeti nép még ma is élvezetét leli?

Arra megy a rongyos kerti boy, és Kathleen úgy mered rá, mint valami idegen, miközben ezt mondja: - Grönlandra? Olyan messzire kell képzelnünk magunkat, hogy irigyelhessük a természeti népek élvezeteit?

- Itt Afrikában már minden elpusztult. A feketék már nem élnek valamiféle hatodik érzékkel. Ha sejtenék, milyen stresszel jár a technika csodája, nem kívánnák oly forrón, mint ahogy kívánják.

- Nem tudom, nem romantikus elképzeléseid vannak-e az eszkimók életéről? Oly kevés náluk odafent a napfény, örökké csak a halzsírjukat eszik, agyagkunyhóik oly koszosak! Soha nem fürödhetnek . ..

- De az intuíció, az örök értékek iránt való érzékük ...

- Én persze még nem voltam Grönlandon, de tudom, gyermekkoromban milyen volt az élet a birtokon. Esténként reszkettünk a sötétben. Ha lett volna könyv és világítás, és végigolvashattuk volna azt a néhány órát, amelyet üres félelemmel fecsé­reltünk el, akkor most fejlettebbek volnánk. Ké­sőbb aztán bevezették a villanyt, a bácsikám meg­tanult franciául. Azelőtt képtelen lett volna erre, a szeme nem bírta a faggyúgyertyát.

Kathleen okoskodásának az az eredménye, hogy a fiúk afrikaans nyelven diskurálnak egymás közt, elnyomják nevetésüket, de az első alkalommal ki fog robbanni belőlük. Az egyik fiú gardéniát tép le a bokorról, és az anyja kezébe adja. Az anya üdvözült pillantással válaszol: éppen erre volt szüksége, hogy képes legyen barátságos lenni a merev modorú vendéghez.

- Kedvesem, drágám, persze hogy bevezették nálatok a villanyt. Skócia régi, művelt ország, ez másként el sem képzelhető. De idekint, a bozótban, ne hidd, hogy a francia nyelv dereng az emberek előtt. Itt az autó pótol minden nagyobb igényt. Eleanor - aki négy kocsival rendelkező család háziasszonya - jól fejlett öngúnnyal felkacag. - Ha a feketék kedvükre cselekedhetnek, rövidesen fikarcnyival sem lesznek jobbak, mint mi.

Kathleen: - Miért volnának jobbak, mint mi?

A fiúk most már alig tudják legyűrni haragjukat - nem emlékeznek arra, hogy anyjukat valaha is ily tapintatlanul félreértették volna. Amikor Eleanor arra utal, hogy a feketék jobbak annál a fajnál, amelyet ő maga képvisel, akkor szinte égbe kiált, mily kiváló, mily nemes lelkű is Eleanor!

Kathleen kitartóan komolyan veszi Eleanor fordulatait. - Miért a fehérek határozzák meg, hogy milyen törekvések és értékrendek éljenek az afrikaiakban, miért ők határozzák meg, mit csináljanak, hogy „jó" legyen nekik?

És Eleanor megbocsátja, hogy ily durván félreértették. - Olyan karakán szempontjaid vannak, Kathy, hogy az ember érzi a skót felföld fuvallatát. Gyere el gyakrabban, és vidíts fel bennünket kelta kedélyeddel.