"A zene elhallgat s megnyílik az elzárt ajtó, melyből egy bika rohan ki, s legtöbbnyire egy pillanatra megáll a nézőtér közepén. Nyakán tarkállik a nemzeti kokárda.
Első perczben már úgy tetszik, hogy elveszti lélekjelenlétét, mert a mezőről egyenesen sötét istállóba zárták s ott tartották egész addig, míg ki nem eresztették a napsugáros nézőtérre, hol a nagy tömeg rivalgását hallja.
Mind e szokatlanság azonban csak fölingerli. Dühösen kezd fujni és kapálja a port.
Ekkor kezdődik egy olyan jelenet, mely a gyönge idegzetű, nem spanyol nőknél reszketést és szivdobogást idéz elő."

Majthényi Flóráról (1837. július 28. – 1915. május 18.) korábban a Magyar világjárónők sorozatban olvashattad Takács Mária írását. Spanyolországi képek című úti beszámoló-kötetét most ICA-n is olvashatod: a kilenc esszéből álló kötetben megismerheted azt a Madridot, Sevillát és Granadát, amit akkori úti élményeiből Majthényi Flóra rakott össze a világnak. A kötethez írt előszót ide kattintva olvashatod. Jó utat!

Plaza de Toros, Barcelona (forrás)

Majthényi Flóra: SPANYOLORSZÁGI KÉPEK 2. 
BIKA-VIADAL (BARCELONA)

Tarka, félelmes jelentek lánczolata az egész „lidia”, vagy „corrida de los toros”, a mint a spanyolok a bikaviadalt nevezik. A nézőhely olyan, mint a régi amphitheatrumok.
Lépcsőzet vezet föl körben egészen a páholyokig és mindez tömve van tarka néptömeggel, míg legfölül apró piros-sárga-piros nemzeti zászlók lengenek.
Lent pedig símára söpörve, a nagy, gömbölyű homokos tér, melyet deszkafal vesz körül, ezáltal folyosót képezve a menekülő szereplők részére.
A homokos térre két nyitott, és egy elzárt bejárat vezet. Azokon járnak ki s be a szereplők és a lovak, emezen eresztik be a hőst – a bikát.

A spada mozdulatai (forrás)

Ez elzárt ajtó fölött katonák foglalnak helyet; ezekkel szemben pedig díszített páholyokban foglal helyet az „autoridad”, a hatóság, mely fölügyel a játékra, hogy a fennálló szabályok szerint menjen.
Oldalt, a lépcső korláttal elzárt részén, megzendül a katonai zenekar, a gyülekezet pedig beszél, zajong, és alig várja a látványosság kezdetét.
Itt Barcelonában a lépcsők téglából vannak építve, a páholyok, följárók és falazat pedig fából.
S elgondolva, hogy ha mindez lángba borulna, milyen veszély, milyen tolongás lenne itt a tiz-tizenkétezer ember között: szinte remegve nézzük, hogy úgy lent, mint idefent a fa-alkotmányban a férfiak nagyobb része szivarozik s feszült izgatottságában alig ügyel arra, hogy hova dobja a gyufát vagy czigarettet.
Mindenkit csak a jövő perczek izgalma foglal el, s végre zajongva, fütyölve, pisszegve követelik az előadás kezdetét, mely be is áll egy negyedórával előbb a kitűzött időnél.
Egyenlő feszültséggel bámul mindneki, akár a drágább és jobb oldalon az árnyékban, akár az olcsóbb és rosszabb helyeken, a napos részen ül.
A porondra pedig berobognak a picador-ok (szuronyosok), ezuttal hárman, rossz gebéiken. Széles karimáju, sárga bőr-kalapokban, melyek alúl fölcsavart hajcsomó és lelógó szalag tünik föl s rokokó külsőt kölcsönöz az egész alaknak, melyen ezüstös dolmány csillog, derekára színes kendő van csavarva, s mind e dísz ellentétet képez az egyszerű sárga szarvasbőr-nadrággal s amaz esetlen csizmákkal és nagy kengyelekkel, melyekbe a lábak vannak bujtatva.
És a mint megtudjuk, mindez azért oly nehézkes, mert vaslemezzel van bélelve. Mert ez embereknek jut a legveszélyesebb rész, s fegyvernek nem elég amaz aczélvégű hosszú bot, melyet kezökben tartanak.
E kegyetlen külsejü, mészárosformáju emberek csöndesen lovagolnak a porondon körben, ez lévén a bemutatás.

A viador öltözéke (forrás)

Őket követik a matador-ok, banderillero-k és capeador-ok, mindannyian különböző élénk színű spanyol öltözetben, csillogva az ezüsttől, aranytól, fejükön szögletes fekete kalappal, (melynek minden oldalán bojt van), vállukon pedig a megfelelő festői kis köpenykével. Mindössze vagy tizenketten vannak.
Ezek sokkal finomabbaknak, mozgékonyabbaknak tetszenek, mint a lovakon ülő picador vagy puntillero-k; de fejükön szintén ott van a sajátságos hajdísz, melynek a hagyományos divat mellett az a czélja is lehet, hogy az esés közben védje a fejet.
Végre a hámba fogott és pirosan-kéken fölbokrétázott szürke lovak büszkélkednek.
Ezek fürge, erős, szép állatok; s két csoportban három-három van egymás mellé fogva. Maguk is gyönyörködni látszanak a rajtuk csilingelő csörgőkben.
Megtörténvén a szereplők bemutatása, a capeador-ok leoldják vállaikról az aranytól és ezüsttől csillogó színes nemzeti köpenykéket s oda dobják a tért környező deszka-falhoz, vagy a korlátra (barrera), ugyan-onnan véve elő más oda készített, avult piros köpenykéket, melyeket azonban csak a kezökben tartanak.
A szereplők megköszönik az üdvözletükre támadt zajt s különösen Lagartijo és Mazzantini, a két hires „matador” vagy „spada”.

Lagartijo (Rafael Molina, matador)

Ekkor egészen elnémul a nézőtér és másodpercznyi csönd áll be, mely hasonlít a megdöbbent várakozáshoz. De e csöndet azonnal megszakítja trombita és dobszó, mely az „autoridad” jeladására a viadal kezdetét adja tudtul. A zene elhallgat s megnyílik az elzárt ajtó, melyből egy bika rohan ki, s legtöbbnyire egy pillanatra megáll a nézőtér közepén. Nyakán tarkállik a nemzeti kokárda.
Első perczben már úgy tetszik, hogy elveszti lélekjelenlétét, mert a mezőről egyenesen sötét istállóba zárták s ott tartották egész addig, míg ki nem eresztették a napsugáros nézőtérre, hol a nagy tömeg rivalgását hallja.
Mind e szokatlanság azonban csak fölingerli. Dühösen kezd fujni és kapálja a port.
Ekkor kezdődik egy olyan jelenet, mely a gyönge idegzetű, nem spanyol nőknél reszketést és szivdobogást idéz elő.

picador és bika (forrás)

Berobognak a picadorok szegény gebéiken és elébe mennek a dühös bikának.
Ez, alig hogy észreveszi őket, azonnal megtámadja valamelyiket. A picador a bika nyakszirtjébe mártja aczélvégű botját s az omló piros vértől még dühösebb lesz a szegény állat s nem marad adósa kinzójának s legalább szarvát mártja a lóba, mely tántorogva rogyik össze, maga alá zuhintva lovagját. A bika még ekkor is az elesett állat belében tartja a szarvát, de nincs ideje tovább folytatani gyilkos művét, mert jönnek más picador-ok, a kik hasonlólag magukra vonják a figyelmét s ő hasonlólag támadja meg őket.
Ez időt felhasználva egyenruhátlan szolgák segítik föl a lovast az összerogyott ló alól, ki maga is tántorogva köszöni meg a kitüntetésre keletkezett zajt.
Ezalatt a vonagló szegény lóról gyorsan leszedték a kantárt és nyerget, s más ló áll készen a picador szolgálatára, ki újra folytatja szerepét.
Az elesett szegény álalt pedig ott fekszik vértócsában, élettelenül.
Ha azonban csak annyira érte őt a bika szarva, hogy még föl bir állani; akkor nem szedik le róla a nyerget és a kantárt, hanem fölsegítik reá újra a picadort s ez a szegény vérző párát újra oda vezeti a bika elé, hogy ez adja meg neki a kegyelemdöfést, a mi rendesen meg is történik, anélkül, hogy az áldozat látná, hogy mi történik vele, mert valamennyi lónak be van a fél szeme kötve.
Ez izgalmas, borzasztó látvány ismétlődik mindaddig, míg a bikát némileg kifárasztották, míg az három, négy vagy több lónak járt már a végére.

Claude Charles Bourgonnier: The Picador falling (a picador esése) (forrás)

Ekkor az „autoridad” jeladására trombita és dobszó jelenti az újabb szakasz következtét.
A picador-ok eltünnek, jönnek a capeador-ok.
Ezek csillogó ruhájokban lépnek be, lobogó piros köpenyekkel kezökben.
A bika azonnal meg akarja őket is támadni, de mindig csak a köpenyeket éri, melyek a legcsodálatosabb fordulatokban lebegnek előtte, az emberek pedig mindig úgy félreesnek tőle, hogy nem férhet hozzájuk.
E jelenet a kitüntetett nagy ügyesség által elveszti borzadalmasságát s annyira kifárasztja a vérvesztés által elgyöngült bikát, hogy ez már néha egykedvüen kezdi nézni az előtte lobogó piros capa-kat. Míg újra összeszedve magát, ujra nekirohan egynek-egynek, egyenes irányban s ilyenkor veszélyben levén a „capeador”, átmenekűl a „barrerán” (a deszka-korláton), hova néha a dühös állat is követni akarja; de visszariasztják onnan kalaplobogtatással és a tájékozását vesztett dühöngő állat engedelmeskedik.
Általában az egész bikaviadori művészet („tauromaquia”) amint ők nevezik, oda czéloz, hogy a bikát lélekjelenlététől, tájékozottságától és erejétől megfoszszák.
Új dob- és trombitaszóra jönnek a banderillero-k.
Ezek szép, tarka, csillogó nemzeti öltözetben szintén gyalog jönnek be. Két-két röppenytyüszerű tarka papirba csavart aczélhorgas pálczácskát tart mindegyik a kezében, mely még inkább hasonlit ama czifra papirtekercsekhez, melyekben nálunk a czukros ánizsmagot árulják, csakhogy természetesen sokkal nagyobb.
E baderrillero-k a bika elé állnak s ingerkednek vele. De ez soha nem férhet hozzájuk s mindig az a vége, hogy ők akasztják e fájó díszt a szegény bika nyakszirtjébe, de soha sem orozva, hanem mindig szemtől-szembe, a mi úgy látszik szabály náluk, valamint a matador-oknál is.
Végre látja már az autoridad, hogy a megölés alkalmas percze megérkezett.
Dob- és trombitaszó adja tudtul, hogy jön a matador.

Mazzantini

Lagartiyo és Mazzantini lépnek be, egyik mint szereplő, s a másik mint műértő néző, de egyszersmind helyettesítő, ha szükség lenne rá. Igy váltják föl egymást minden bikánál.
Ezeknek a ruhája a leggazdagabb.
A szereplő egy skarlátszínű posztódarabot hoz s tart a bika elé balkezével egy pálczán, míg jobbjában az éles aczél „spada” csillog.
Úgyanígy ingerli és tréfálja meg a bikát e piros posztó-darabbal, mint a capeador a köpennyel, a legügyesebb és legcsodálatosabb fordulatokban, míg egészen ki nem fárasztja az utolsó erejét és dühét összeszedett állatot; s ez lihegve, egykedvüen és véres nyakkal tekint az eléje tartott posztó-darabra, s alig akarja már megtámadni. Csak tántorog.

(forrás)

Ekkor a matador elérkezettnek látja a megölés perczét s a spádát a bika nyakszirtjébe mártja.
Néha a halálos döfés azonnal sikerül, a mi nagy elragadtatást idéz elő a közönségben. Bódító zaj, lobognak a kendők, repülnek a kalapok, szivarok a küzdőtérre. Ezóttal egy enthuziaszta összekötött pár czipője is berepült. De ha kétszer-háromszor ismételni kell a döfést, akkor épen olyan nagy a fütty és az elégedetlenség zaja.
Mihelyt a bika elesett, azonnal legyőzöttnek tekintik, s melléje térdel a „cachetero” s rövid tőrrel megadja neki a kegyelemdöfést.
Ekkor fölzendül a zene, berobognak a hámba fogott s föltollbokrétázott csörgős lovak: gyorsan kivonszolják elesett társaikat s végre a bikát.
A vért behintik friss honokkal, a küzdőtért elsimitják a szolgák, s a trombita és dob jelt ád a következő bika föllépésére. Ez rendesen hatszor ismétlődik egy-egy előadás alatt. Ezúttal hetediket is eresztettek be meglepetésül, ráadásul.

XIII. Alfonz 1903. szeptember 12-én látogatott Valladolidba,
ahol részt vett egy biakaviadalon is - itt készült e kép. (forrás)

Meddig fog e barbár mulatság tartani e különben jószivű nemzetnél?
Azt mondják, hogy Amadeo királynak első teendője volt ezt eltiltani, s talán ép ez okozta az iránta való elhidegülést.
Midőn most az ujjongó nép az előadás után elszéledt a Plaza de los toros-ról: a hold ép oly szépen, békésen világít ott, mintha semmi borzasztót nem látott volna.

*****

A szövegközlés alapjául szolgáló kötet: Majthényi Flóra: Spanyolországi képek (Magyar Könyvtár, 165. kötet, nyomatott Wodianer F. és fiainál, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedés kiadása, szerk: Radó Antal)

Tartalom: 1. Spanyol utczai élet 2. Bika-viadal 3. Műkedvelő torerok 4. Sevilla 5. Semana santa 6. A farsang Sevillában 7. A sevillai vásár 8. Az andaluz nép 9. Granáda