Az Iparművészeti Múzeumban január 30-a óta látható, s március 22-ig még megtekinthető az Ahogy a varrócérna kerüli a gombot című kiállítás, mely fiatal képzőművészek alkotásait mutatja be, alcíme szerint a kortárs képzőművészet kézimunka-technikákat és -eszközöket használó műveit hivatott bemutatni.

A kiállítás címe idézet az MR1 - Kossuth Rádió Vacka Rádió című folytatásos meseregénye egyik dalából, s ebben az összefüggésben a varrás, a hímzés, s eszközeik nem funkcionális használatára utal, hanem arra a hosszú, és számos részből álló történetnek tekinthető folyamatra, amelynek során a különböző öltés-technikák, s a varrással, kézimunkával való foglalkozás a kortárs magyar képzőművészeti színtéren az elmúlt évtizedekben újra és újra fontos szerephez jutottak.

Szabó Eszter Ágnes: Emlék

Mivel a `70-és évek kezdetétől izgalmassá válik ezen technikák használata, az azóta készült munkák nagy száma miatt kiállításunk nem térképezheti fel teljes egészében ezt a területet, hanem a jelen és a közelmúlt irányainak, jelentős műveinek a bemutatására törekedhet úgy, hogy egy-egy korábbi, emblematikus vagy kísérleti jellegű, s az utóbbi időszakban készült munkákban is megjelenő szemléletet képviselő művet von be a kiállított anyag körébe.

Kiindulópontja a varrás tevékenységét saját munkáiban több szinten átgondoló Somogyi Laura "Miszerint" című fénykép-archívuma, amely a hímzés történetét felelevenítő képzőművészeti munkák reprodukcióit és varrók fotóit mutatja be, felidézve - az egyetemes művészet néhány jelentős alkotásán túl - most is aktív magyar művészek tevékenységét és alakját (Lovas Ilona, Szabó Eszter Ágnes, Benczúr Emese), akik a kiállítás résztvevői is.

Ruttkai Bori: Szívszaggató

A legfiatalabb alkotóknál gyakran a gyerekkorból ismert mesék, rajzfilmek, TV-s személyiségek válnak így meghatározóvá, ám munkájuk nem nosztalgikus, hanem ironikus, s mégis bensőséges tárgyakat eredményez. De a játékosság működésüket tekintve nem kizárólagosan meghatározó: egy-egy múltbeli időszakot felidézve a figyelmet egyúttal történelmi folyamatokra is irányítják.
Az irónia a munkák egy másik csoportjánál a tudomány mint kizárólagos szemléletmód ellenében is érvényesül: reprezentációs és ábrázolás-módjait különböző kézimunka-technikákkal megismételve módszereit egyrészt banalizálják, másrészt egyfajta személyes, bensőséges lét részévé téve kisajátítják.
Az utóbbi szférát és a köztérben megjelenő problémákat egyaránt figyelembe veszi az a kiállítás programjához csatlakozó "Nomad Art Care" akció, amely során a művészek a varrást mint segítségnyújtást értelmezik. A kiállítás kiterjesztésének tekinthető ilyen akció a Hints Institute és a Cellux Csoport Haute Couture - Minimal Free Styling elnevezésű estje is.
Ám nemcsak szociális érzékenységről tanúskodó munkákban merül fel a varrás anyag- és eszközhasználata, hanem a primer képalkotást tekintve is: sokszor a máskor rajzolt, festett vonalat helyettesíti fonal vagy öltés, számos konceptuális munka esetében pedig a képként funkcionáló szövegek is a hímzés médiumának közvetítésével jelennek meg.

Hetényi Judit-Rácmolnár Sándor: Call me now

Az utóbbiakhoz hasonlóan a hímzés folyamatának időbeliségét érzékeltetik a filmes és videomunkákban megjelenő kézimunkák és folyamatuk is, s ezek többnyire a TV- és a computer-képernyő, illetve a vetítővászon pontjai és a hímzővászon pontjai közötti párhuzamon, vagy azok analógiáján alapulnak.
A gobelint, a keresztszemes hímzést, a suba- vagy a szőnyegkészítést, illetve folyamatukat több alkotó társította "technikai" képek sajátosságaival vagy tulajdonságaival, általuk - különös módon - az emlékezet működését és a jelent egyszerre idézve fel.

Borsos Róbert: Kisvakond (sorozat egy darabja)

Kiállító művészek: Benczúr Emese, Berhidi Mária, Borsos Róbert, Csáky Marianne, Gőbölyös Luca, Gulyás Gyula, Háy Ágnes, HINTS, Imre Mariann, Kapala Györgyi, Kárpáti Tibor, Lénárd Anna, Lovas Ilona, Magyarósi Éva, Suzanne Nagy, Szenteleki Dóra, Rácmolnár Sándor-Hetényi Judit, Rutkai Bori, Somogyi Laura, Szabó Eszter Ágnes, Szenes Zsuzsa, Szövényi Anikó, Tarr Hajnalka, Vincze Ottó

"Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella fotósorozatának együttes kiállítását fotóik elbeszélő képessége, személyes hangja és az motiválja, hogy azok különböző idődimenziót képviselvén az idő „teljességé“t adják ki." - Február 17-én nyílt meg az Óbudai Társaskör galériájában Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella kiállítása. A kurátor Tatai Erzsébet megnyitójának szövegét tesszük közzé, s ajánljuk figyelmükbe a kiállítást.



Az utóbbi évtizedekben mind a társadalom- mind a bölcsészettudományokban több figyelmet fordítunk a személyességre, az egyéni történetekre, minthogy a nagy narratívák kudarcából megtanulhattuk: nem evidens, hogy mi az igazság; mintha az egyéni hangok igazabbak lennének – de legalábbis az életvalóság megtapasztalását közvetlenebb módon nyújtják.* Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella fotósorozatának együttes kiállítását fotóik elbeszélő képessége, személyes hangja és az motiválja, hogy azok különböző idődimenziót képviselvén az idő „teljességé“t adják ki. Balla saját életének aktuális „életképeit“ fényképezte, sorozatába mint „határidő napló“ba az elkövetkezendő jövő idő-tervét írta–fotózta. Gunics családi fotóit (színes diákat) használta a múlt megidézéséhez – saját jelenének, identitásának képi megalkotásához. Szederkényi magát fényképezte:** járdán, közterek padozatán fekszik ugyanabban a pózban és öltözetben – az ő képeinek ideje az aktuális jelen.

Gunics Dóra fotója

A három művész programja, narratív fotóik személyessége és képi nyelve természetesen eltér egymástól. Balla Vivien fényképei egy fiatal pár életébe engednek betekintést. Életképei vagy inkább interieurjei egy lakást mutatnak: üres, kék terek, készülőben levő cselekvések, bevetetlen ágy, üzenet a társnak. Egyszer a fiút látjuk, másszor a lányt – együtt őket egy képen sose. A falakon megannyi sárga cédula sorakozik határidőkkel, teljesítendő feladatokkal. Ekképp az „elkapott“ pillanatnyi jelen a jövőre vonatkozik, míg maga a jelen hiányokkal van tele: a cselekvés hiányával, a másik hiányával és várakozással – mely egy remélt jövőbeli valaminek jelenbeli hiányát manifesztálja.

Balla Vivien fotója

Gunics Dóra úgy fényképezte családtagjait, hogy rájuk és környezetükre korábban készült családi diaképeket vetített. Privát-fotói otthon előkerült diák, felhasználásuk saját múltjának, gyökereinek kutatását, családi identitásának képi konstruálását célozzák – így tehát az más (talán több), mint ismeretlen, talált képek – esztétikai vagy tudományos célú – kisajátítása. Gunics fotói a múlt jelenvalóságának metaforái: bennük egymásba olvadnak a jelen pillanatképei a múlt jeleneteivel. A múlt legalább annyira beárnyékolja, mint amennyire megvilágítja a jelent, és a jelen sem képes maradéktalanul értelmezni a múltat – a tárgyilagos megismerés illúziója is szertefoszlik, csak sejtések maradnak.

Szederkényi Bella fotója

Szederkényi Bella egyesével pillanatképeknek látszó fotói Fekvő projektjének dokumentumai. A sorozat egy-egy képe többféle narratívát képes életre hívni. A banális narratívákat (elájulás, meghalás, puszta provokáció) azonban az ismétlések kiiktatják: a sorozat darabjain hasonló helyszíneken ugyanaz a nő rendíthetetlenül egyformán, „hullapózban“ jelenik meg. A hétköznapi jelen(idő) – persze épp a köznapisággal ütköztetve – időtlenségbe csúszik át, ezt húzza alá a világ színességétől eltávolító fekete-fehér fénykép alkalmazása. A fényképeken ismétlődő jelen idők az örökkévalóságot idézik.

2009. február 21-én, azaz tegnap délelőtt 11.30-kor nyílt meg Baglyas Erika kiállítása Székesfehérvárott: a megnyitót Beke László művészettörténész tartotta. A kiállítás 2009. április 13-ig, hétfő kivételével naponta 14–18 óráig tekinthető meg a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban.

Baglyas Erika 1973-ban született Pakson. 2001-ben végzett vizuális nevelőtanárként a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskola hallgatója, 2008-ban Kállai Ernő műkritikusi ösztöndíjat kapott. Munkáit meghatározza a köz- és a magánszféra összekötése, a személyesség hangsúlyozása. „A saját valóság az egyetlen valóság, mert a szubjektivitás az egyetlen igazság” – írta korábban egy kiállítást kísérő szövegében. Alkotásainak lényeges, fontos eleme a szöveg, az írás, melyet sokszor használ műveiben. Fogalmak közvetítésével idézi fel az élet legfontosabb, legszemélyesebb és legmagányosabb eseményeit. 2001 óta elsősorban fotó-, videó- és tárgyinstallációkat, valamint performanszokat hoz létre, amelyek kiállítóterekben, köztereken vagy alternatív helyszíneken valósultak meg. Munkáiban gyakran foglalkozik szociológiai, pszichológiai vagy filozófiai jelentésrétegekkel bíró témákkal.

Az Ember tervez című installáció három, az emberi léptéknél jóval nagyobb tárgyat (tű, nyakkendő, kártyalap) tartalmaz. A léptékváltás vonatkozhat az ember törékenységére, kiszolgáltatottságára, esendőségére, de egyben utalhat azokra az erőkre is, amelyek felülmúlnak bennünket, valamint azokra, amelyeket mi magunk hozunk létre. A tű olyan eszköz, amellyel összeöltünk, megjavítunk valamit. Az apró szerszám nélkülözhetetlensége miatt fontos szerepet tölt be a mindennapjainkban, de olykor fájdalmat is tud okozni, a kiállítótérben nagy méretéből fakadóan egy másik eszközzé, fegyverré vált. A nyakkendő a döntéshelyzetben lévő emberek öltözködésének szimbóluma, melyhez közvetve kötődik a hatalom, a pénz, a birtoklás, a mások élete felett való döntés. A kártyalap a sors, a forgandó szerencse szeszélyes játékának jelképeként magában hordozza a lét kiszámíthatatlanságát, szomorúságát, a szakrális és a profán erők rejtett harcát, és mindazt a gondolatiságot, amelyet a kiállítás címe is felvet: ember tervez.

a múzeum honlapja

Nagy Bernadette: Idegpályák

"Ne dobd ki a párodat. Lehet, hogy van még annyi bennetek, hogy kis törődéssel jobban fusson a kapcsolat. Ne dobd ki a párodat, ha szereted. Ne dobd ki, ha ő szeret. Érdemes felfényezni közös élménnyel, érdemes feltölteni az akkumulátort, egymást jobban megértve, megismerve új lendületbe hozni az együttélésben megfáradt párkapcsolatot.

Várom bármilyen korú-, bármilyen nemű élettársak, együtt élők, házasok, együtt járók jelentkezését, akik elgondolkoztak a fenti bevezetőn. Új kiscsoport indul pároknak, PÁRKAPCSOLAT-SZERELÉS címmel. Március elsején és nyolcadikán.

- Cél: együtt élő- együtt járó pároknak, akik szeretnék jobban érteni-érezni egymást. Konfliktusok elemzése, feldolgozása, rácsodálkozás: mások ezt hogyan oldják meg? Szeretitek egymást, de veszekedtek? Lopakodó unalom? Féltékenység? Felrobbanó bombák a párkapcsolatban, pl. eltérő érdek, érdeklődés, szexuális igény, kulturális programok, pénzügyi viták, eltérő családi előzmények, gyereked- gyereke, közös jövő, stb.
- Módszerek: pszichodráma, metakommunikációs gyakorlatok, kommunikációs kérdések
- Csoportvezető: Bácskai Júlia pszichológus "szabadszóműves"
- Jelentkezés és információkérés: pszichoszinhaz@gmail.com

Bácskai Júlia legújabb könyve egy pszichoterápiás folyamat regénye, A másik arcod címmel.
A könyvről Gordon Agáta recenzióját ICA-n olvashatják.
Interjú Bácskai Júliával a Bookline oldalán.
Egy ajánló a könyvről a kultúrpart oldalon is olvasható.

4. Leslie Marmon Silko: Szertartás

Míg a rassz „másságát” kimondottan az afrikai-amerikaisággal szokás azonosítani, az etnikum több társadalmi csoportot is jelölhet: indiánokat éppúgy, mint spanyol- vagy ázsiai-amerikaiakat. Amint Bollobás Enikő megjegyzi, a nem európai gyökerű etnikumok nem tekinthetnek vissza olyan stabil irodalmi hagyományra, mint a harlemi reneszánsz óta már jócskán megerősödő afrikai-amerikai irodalom. Esetükben csak a hatvanas évek polgárjogi mozgalmaitól kezdve érzékelhető az etnikai identitástudat szisztematikus felvállalása és artikulálása (Bollobás, 2005). Az etnikai irodalom térnyerését hűen dokumentálják a könyvpiacon ekkor megjelenő antológiák, úgy, mint a chicano szerzőket felvonultató El Espejo−The Mirror (1969), az ázsiai-amerikai műveket összegyűjtő Aiiieeeee! (1974) vagy az indián prózaírókat bemutató The Man To Send Rain Clouds (1974). Ez utóbbi kötet címadó novelláját az őshonos amerikai irodalom kiemelkedő nőírója, az indián reneszánsz első nemzedékének tagja, Leslie Marmon Silko írta. Silko az indián szóbeli hagyományt kanonikus irodalmi műfajokkal ötvözi műveiben, s így a rituális történeteket modern formában újramondva őrzi meg az indián közösség múltját.
Máig legismertebb műve a Szertartás, mely a félvér (félig laguna indián, félig mexikói) Tayo alakján keresztül mutatja be a kollektív laguna múlt fontosságát az egyéni szubjektumteremtés folyamatában. A II. világháborúból élő halottként hazatérő Tayo a háború borzalmait idéző rémálmoktól szenved, környezetét csak körvonalak, hangok és színek kaotikus egyvelegének látja, saját magát pedig áttetsző, testetlen, a világtól elidegenedett alakként érzékeli. Tayot a háború áldozataként látjuk, gyenge, tehetetlen, beteg emberként, aki nem képes alakítani sorsát, csupán elszenvedi azt. Családjában ráosztott szerepe szerint is ő az áldozat, ő az, aki – unokatestvérével ellentétben – nem függetlenítheti magát, mivel tőle várják, hogy tanulás és karrier helyett az otthoni feladatokat ellássa. S bár a háború végül közbeszól, helyét eredetileg a nők számára fenntartott magánszférában (domestic sphere), az otthon falai közt jelölik ki. Összességében elmondható, hogy a regény elején Tayo erősen feminizált karakterként jelenik meg, olyan vonások jellemzik, amelyek hagyományosan feminin kódok, úgy, mint a passzivitás, a depresszió és az áldozat-szerep.
Tayo par excellence Másikként reprezentálódik, „kevert vérűként” ugyanis mind a laguna pueblo közösségben, mind saját családjában kívülállóként tekintenek rá. Eszerint félvérnek lenni egyet jelent az örökös kirekesztettséggel, mássággal és közösség nélküliséggel. Az elfogadás hiánya ugyanakkor azt is jelzi, hogy az indiánok ugyanazokat a kirekesztő gesztusokat reprodukálják, amelyeket a fehérek részéről ők maguk is elszenvednek. Ez leginkább a Tayot felnevelő nagynéni attitűdjében érzékelhető, aki gyermekkorától kezdve úgy bánt vele akár egy idegennel:

„Ügyelt arra, hogy Rocky ne ossza meg ezeket a dolgokat Tayoval, hogy kellő távolságot tartson közte és maguk közt. De azt sem engedte, hogy Tayo kimenjen, vagy egyedül játsszon egy másik szobában. Azt akarta, hogy elég közel legyen ahhoz, hogy kirekesztettnek érezze magát, és tudatában legyen a távolságnak, ami elválasztja őket.” (Silko, 1977: 67) [2. jegyzet]

Mint a regény egyik kommentátora, Louis Owens rámutat, Tayo közösségbeli kitaszítottsága főként anyahiányával magyarázható, mivel egy olyan hagyományosan matrilineáris közösségben, mint amilyen a laguna pueblo a kollektív identitást biztosító törzsi hagyományok továbbadása az anyák feladata (Owens, 2002). Ez magyarázhatja, hogy az anya nélkül felnövő Tayo számára a kollektív laguna identitás nem adott, hanem csak küzdelmes próbatételek által ismerhető meg.
A közösségi identitás megismerése lesz Tayo gyógyulásának a feltétele: a depresszióból való felépülésé éppúgy, mint a lagunaként való önmeghatározásé. Morrison regényéhez hasonlóan, itt is az utazás topikus alakzatán keresztül reprezentálódik a szubjektumépítés folyamata. Az őt körbevevő természeti világot bejárva, Tayo az indián gondolkodásmódban központi szerepet játszó gyógyító szertartásokon megy keresztül, s eközben megérti, hogy saját egyéni élményei összefüggenek az indián közösség mitikus múltjával. Cselekvő alanyként teljesíti az ősi rítusokat: nem változatlan formában megismétli, hanem adaptálja őket saját élethelyzetéhez. Fokozatosan azonosul az indián gondolkodásmóddal, s ekképp megérti, a mítosz saját valóságának része, a mitikus történetek saját történetét rejtik, önmaga pedig csak a kollektív laguna identitás megértésével gyógyulhat meg. Arra is rájön, hogy a múlt és a jelen, a mítosz és a valóság, a kollektív és az egyéni nem választható el egymástól, mert a világ egy nagy egység, melyben „nincsenek határok, csak átmenetek, minden térben és időben” (Silko, 1977: 246). A gyógyító szertartás teljesítésével Tayo véget vet a rezervátumot sújtó aszálynak, s ezáltal nemcsak önmagát, de törzsét is megmenti. Így, végül a hajdan megtagadott félvér a közösség megmentőjévé, a feminizált áldozat férfias hőssé, a tárgyként megjelenített Másik pedig alannyá előlépő Eggyé válik.

5. Audre Lorde: Zami, másképp írom a nevem

A szubjektumteremtés legösszetettebb eseteiben a társadalmi nem, a rassz, az osztály és a szexuális orientáció marginalizált pozíciói keresztezik egymást. Erre szolgálhat példaként Audre Lorde önéletrajzi ihletésű regénye, a Zami, másképp írom a nevem, mely egy fekete nő meleg énjének megkonstruálását követi nyomon. A mű fiktív önéletrajz, Lorde terminusával élve, bio-mithográfia, melyben az elbeszélő-szereplő saját szubjektumát egy mitikus karibi sziget nőalakjain keresztül, mintegy velük azonosulva alkotja meg. Az életrajzi események átmenet nélkül vegyülnek a mitikus történetszállal, azt sugallva, hogy Audre énné válása csak a karibi kulturális hagyomány kontextusában valósulhat meg. A melegség felvállalását ábrázoló szokásos coming out-narratívákhoz képest Lorde írása annyiban más, hogy ─ mint egyik kritikusa, Maggie Humm kiemeli ─ itt a bőrszín és a társadalmi osztály miatt megélt diszkrimináció is a szexualitás „másságában” tükröződik (Humm, 1995).
A narrátor szubjektummá válása az előző két példához hasonló pályát fut be. Azonban, velük ellentétben, a marginalitás itt nemcsak téma, hanem – az egyes szám első személyű narrációból adódóan ─ beszédhelyzet is. Emiatt az elbeszélő szubjektumként való önmeghatározása még erőteljesebb, áthatóbb, már-már kiáltványszerű hatást kelt. A narrátor élettörténetét egészen gyermekkorától végigkísérhetjük, amikor még hangsúlyozottan tárgyi pozícióban látjuk, olyan vonásokkal felruházva, melyek a feminin társadalmi nem hagyományos „velejárói”. Az, hogy Audre beszédében és látásában is korlátozott egyénként reprezentálódik a mű elején, az elnyomottak rendszerint átvitt értelemben vett hangtalanságának és vakságának kitágított metaforájaként fogható fel. Audre markánsan tárgyiasított ábrázolása attól kezdve változik meg, hogy elhagyja a szülői házat, és független, saját lábán megálló, dolgozó nőként jelenik meg, aki kemény harcot vív a társadalmi egyenlőtlenségek ellen.
Énjének megkonstruálásában központi szerepet játszik kívülállósága, mely egyfajta létmóddá tágul a regényben. Gyermekkorától kezdve kitaszítottként látjuk, aki már családjában sem találja helyét, később pedig, mind az afro-amerikaiak, mind a greenwich village-i melegek között idegennek érzi magát. Többszörösen marginális helyzete lehetetlenné teszi, hogy bármelyik közösség teljes jogú tagja legyen. Elhagyatottsága végül arra készteti, hogy az anyjától ismert karibi mítoszok világába meneküljön, ahol rátalál arra a nőkből álló közösségre, amellyel azonosulni tud, és amelyben végül önmagára talál. A képzeletbeli Carriacou szigetének és az ott élő utópisztikus matriarchális közösségnek a folyamatos felidézése segít abban, hogy kitörjön a rákényszerített társadalmi szerepekből, és fokozatosan megalkossa szubjektumát: nőként, feketeként, melegként. Az alanyi pozíció végső elfoglalását érzékletesen jelzi névváltoztatása, amikor artikulálva vállalt identitását, a Zami nevet veszi fel, mely karibi nyelven nőkkel azonosuló nőket (women-identified-women) jelöl. A névadás performatív aktusával az immár Zamivá lett Audre megszerzi az önmeghatározás jogát, kinyilvánítja „másságát”, s így hosszú küzdelme végállomásaként ő is Eggyé válik.

Összegezve, elmondható, hogy az említett narratívákban a szubjektumépítés hasonló performatív folyamatok eredményeként valósul meg. Az egyén egyrészt ellenáll a társadalom által előírt, alárendelt, tárgyi pozíció elfoglalásának, másrészt cselekvő alanyként konstruálja meg önnön szubjektumát, melynek központi eleme a „másság” lesz. Ezáltal mindhárom mű dekonstruálja az Egy/Másik dichotómiájában leképeződő bináris kategóriák (fehér/nem fehér, férfi/nő, heteroszexuális/homoszexuális) hierarchiáját miközben egyúttal megkérdőjelezi a hozzájuk kapcsolódó normalitás/„másság” fogalompárjának létjogosultságát.


Hivatkozások

Benhabib, S. (1995). Feminism and Postmodernism: An Uneasy Alliance. In Benhabib, S., Butler, J., Cornell, D. & Fraser, N. (szerk.), Feminist Contentions. A Philosophical Exchange (17─34). London and New York: Routledge.
Bloom, H. (1994). The Western Canon: The Books and School of the Ages. New York: Riverhead Books.
Bollobás Enikő (2005). Az amerikai irodalom története. Budapest: Osiris Kiadó.
Bollobás Enikő (2007). Performansz és performativitás ─ A női, a meleg és a nem fehér szubjektumok nagy előadásai az irodalomban. In Séllei Nóra (szerk.), A nő mint szubjektum, a női szubjektum (17─57). Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.
Butler, J. (2006). Problémás nem−Feminizmus és az identitás felforgatása. Ford. Berán Eszter & Vándor Judit. Budapest: Balassi Kiadó.
Chin, F., Inada, L.F. & Wong, S. (szerk.), (1974). Aiiieeeee!: an Anthology of Asian-American Writers. Washington: Howard University Press.
David, R. (2000). Toni Morrison Explained. New York: Random House.
De Beauvoir, S. (1971). A második nem. Ford. Görög Lívia & Somló Vera. Budapest: Gondolat Kiadó.
Foucault, M. (1981). The History of Sexuality, vol.1., An Introduction. Harmondsworth: Penguin.
Gates, H. L. (1986). Writing ‘Race’ and the Difference It Makes. In Gates, H. L. (szerk.) “Race,” Writing, and Difference (1─20). Chicago: University of Chicago Press.
Hegel, G. W. H. (1979). Előadások a világtörténet filozófiájáról. Ford. Szemere Samu. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Irigaray, L. (1985). Speculum of the Other Woman. Ford. Gill, G. C. Ithaca: Cornell University Press.
Owens, L. (2002). ‘The Very Essence of Our Lives’: Leslie Silko’s Webs of Identity. In Chavkin, A. (szerk.) Leslie Marmon Silko’s Ceremony. A Casebook (91─117). New York: Oxford University Press.
Peach, L. (1995). Toni Morrison. London: Macmillan Press.
Riley, D. (1988). Am I That Name? Feminism and the Category of ‘Women’ in History. Minneapolis: University of Minnesota Press.
Romano-V., O. I. (1969). El Espejo-The Mirror: Selected Mexican American Literature. Berkeley: Quinto Sol.
Rosen, K. (szerk.), (1974). The Man To Send Rain Clouds. Contemporary Stories by American Indians. New York: Viking.

Források

Lorde, A. (1982). Zami: A New Spelling of My Name. Berkeley: The Crossing Press.
Morrison, T. (1986). Salamon-ének. Ford. Molnár Katalin. Budapest: Magvető Kiadó.
Silko, L. M. (1977). Ceremony. New York: Viking.

Jegyzetek

1. Az idézetet a szerző saját fordításában közli
2. Az idézetet a szerző saját fordításában közli

Alicia Erian: Abroszfej. Palatinus Extrém, Palatinus, 2008. Fordította: Szabó Helga. 422 oldal, 2800 Ft

Jasira arab női név, a Jasser változata, ha ezt a nevet látod, ilyesmi viselőre kell gondolnod, egy arab szépség kúszik be, sugárzik a fátyol mögül és iszonyú erotikus, ha pozitív előítéleteid vannak, vagy egy fanatikus férfi konyharuha-fejfedőben géppisztollyal, ha negatív előítéleteid képei tolulnak a féltudatos elmédbe.

Ilyesmire gondolnak mindazok, akik ismerik Jasirát vagy az apját, egy amerikai kertvárosban, arab asszimiláns bevándorló-benősülő férfit és serdülő lányát.
Mindannyiunknak meg kell dolgoznunk az előítéletekkel.

Az arab férfi van olyan jó amerikai mint az ír, az egyikük gyerekbántalmazó, a másik szexuálisan zaklató. Mindketten zaklatottak is persze, az ír szomszéd nem tudja kezelni Jasira szexuális kisugárzását, arab apja pedig szintén képtelen erre, apaként talán még nehezebb.
Hormon- és indulatvezérelt őslények :-).

Szerencsére vannak nagyobb tudatossággal, kevesebb előítélettel és több szeretettel megáldott szomszédok is. A várandós fiatalasszony egy tanácstalan, összezavart kislányt lát, távoli és szintén összezavart anyja van, akinek női tudásra és mentális segítségre van szüksége. És a férje is el tud tekinteni attól, hogy a fiatal egzotikus női prédát legalább titokban megriogassa.

Jasira, a fiatal egzotikus női préda 13 éves, tudja, hogy felnőtt férfiak szexuális tartalmú kommunikációja tiltott zóna. És hogy a saját szexuális zónái szintén tiltottak, menstruálni szabad, de csak titokban, tampont használni tilos, a vér tabu.
Szexlapot nézegetni tilos, fura izgalmat érezni szintén. Önkielégíteni szégyen, az orgazmus titok, és nem is biztos hogy az, mással csinálni tilos. Fehér férfi testi közeledését hárítani tilos, elfogadni hipertilos, ha mégis megtörténik, az szerelem. A szerelem tilos, titkos és bűnös dolog. És az is lehet, hogy valami más.

Ebben a szabályrendszerben el Jasira, és meglepően jól eligazodik, nem bénul le, kitűnően tanul, érvényes megfigyelései vannak, megismeri a szexet és a testét, megtanulja megkülönböztetni az egyenrangú kapcsolatokat és a tisztázatlan szenvedést okozókat.
Szeretni tanul.

És óriási szerencse, hogy kortárs csoportjában van olyan fiú barátja, akivel pontosan értik egymást. A fekete kamasz érti az arab serdülőt, a fiú a lányt. Az öntudatlanság romantikája helyett megbeszélik a vágyat és hogy kedvüket lelik egymásban, képesek védekezni és vigyázni egymásra, hogy végre ne bűn és szégyen legyen a testükben élni.

Jasira a legudvariasabb ember, akit ismerek, mondja Jasira fekete barátja a mindenórás szomszédasszonynak. Az előítéletekkel, babonákkal nevelt fiatal egzotikus női préda kislányos engedelmességére, jóindulatára, ártatlanságára és segítőkészségére gondolnak.
Vagyis a szépségére.

Gordon Agáta

1. Új hangok az amerikai prózában

A kulturális sokszínűséggel szembesülő angolszász országok kritikai irányzatai az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az irodalom társadalmi, politikai, ideológiai kontextualizáltságának feltárására. Harold Bloom jóslata szerint az Egyesült Államok jelenlegi irodalom tanszékeit rövidesen átnevezik cultural studies-zá, ahol „az irodalom szakos hallgatók amatőr politológusokká, tájékozatlan szociológusokká, inkompetens antropológusokká, középszerű filozófusokká és elszánt kultúrtörténészekké válnak” (Bloom, 1994: 487). [1. jegyzet] Még ha első látásra messzemenő következtetésnek tűnik is Bloom borúlátó víziója, annyi bizonyos, hogy a szűkebb értelemben vett irodalomtudományi elemzéseket egyre inkább a kulturális stúdiumokhoz közelítő műértelmezések váltják fel, melyek az irodalmi alkotások formális, szövegközpontú, szoros olvasata helyett a kontextuális olvasási módot helyezik előtérbe. Ez az irodalomszemléleti fordulat meghatározó szerepet játszik az amerikai prózát új hangokkal feltöltő kisebbségi csoportok irodalmainak szempontjából, mivel ezek elemzésekor a társadalmi körülmények, az önéletrajzi háttér és a kollektív identitás szerepének figyelembevétele szinte elkerülhetetlen.
A kontextuális megközelítés térnyerése olyan új értelmezési minta kialakulásával jár együtt, mely nyitott a rassz, az etnikum, a társadalmi nem, a szexualitás, valamint a társadalmi osztály kategóriájának vizsgálatára. A hagyományos irodalomértési modellt sokoldalúan bővítő új aspektusok a posztmodern teóriák, elsősorban a feminista-, posztkoloniális- és queer-elméletek kérdésfelvetéseinek köszönhetően kerültek a kritikai érdeklődés homlokterébe. A klasszikus megközelítések átformálása mellett, a posztmodern paradigmaváltással végbemenő elméleti elmozdulások jelentős történeti következményekkel is jártak, hiszen megkérdőjelezve az addig egységesnek hitt, kizárólag fehér, angolszász, férfi szerzők számára fenntartott kánon legitimitását, gyökeresen átalakították az irodalmi hagyományt. A posztmodern elméletek rákérdező mozzanatai révén az egységes amerikai irodalom illúziója végképp szertefoszlott. S nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is vált az irodalomtörténet revíziója, a lehetséges kánonok számba vétele és olyan alternatív irodalomtörténetek megteremtése, melyben immár teret kapnak az eddig elnémított hangok. Így, a posztmodern pluralizmus jegyében, rövidesen új kánonokról, új hagyományokról és új olvasatokról kezdtek beszélni.
Az ekkor formálódó új kánonokban olyan marginális társadalmi csoportok irodalmai is megjelentek, mint a női, afro-amerikai, ázsiai-amerikai, indián, hispanikus, illetve meleg szerzők művei. Ezek az egymástól alapvetően nagyon különböző faji, etnikai és szexuális alapon marginalizált csoportok abban egyeznek, hogy az amerikai társadalom belső kolonizációjának elszenvedőiként mindnyájan a negatív előjelekkel ellátott Másik pozíciójában naturalizálódtak. Mint ilyenek, sokáig nem tudtak belépni a domináns közbeszéd nyelvébe, önreprezentáció híján pedig csak a fehér, heteroszexuális, férfi író tollán keresztül íródhattak be a hivatalos irodalmi kánonba. Ebből adódóan olyan irodalmi reprezentációs sémák alakultak ki, melyek leképezve a különböző társadalmi csoportok közti hierarchikus hatalmi viszonyokat, a „másságot” rendszerint alsóbbrendű, természetellenes és elrettentő vonásként ábrázolták. Ráadásul, az újra és újra megjelenő gyakran téves elgondolások nemcsak reprezentációs célt szolgáltak: folyamatos ismétlődésük által egyúttal újratermelték a már meglévő sztereotípiákat, ezzel is legitimálva a privilegizált társadalmi csoportok hatalmi pozícióját.
A századokon keresztül átörökített hegemonikus irodalmi közbeszédnek ellenállva, a hatvanas évek végétől megjelenő kisebbségi szerzők műveiben egyre fokozottabban körvonalazódik egy pozitív terminusokban elképzelt saját identitás elbeszélésének az igénye. A továbbiakban ezt az újszerűnek tekinthető szubjektumteremtő folyamatot vizsgálom Toni Morrison: Salamon-ének (1977), Leslie Marmon Silko: Szertartás (1977) és Audre Lorde: Zami: másképp írom a nevem (1982) című írásában. Értelmezésem szerint, műveikben a korábbi identitásirodalmakra (pl. a passing-narratívákra) jellemző asszimilációs törekvések helyett, a „másság” pozitív értékként, felvállalandó sajátosságként és az identifikáció forrásaként jelenik meg. Így, az uralkodó diskurzussal szembehelyezkedve, a normától való különbözés artikulálása lesz a szubjektummá válás feltétele. Ez azt is jelenti, hogy a rendre Másikként stigmatizált egyének ellenállnak annak a diszkurzív kényszernek, mely az Egy/Másik közti hatalmi viszonynak megfelelően a normatívként előírt fehér, heteroszexuális, férfi szubjektumtól való eltérést szükségszerűen alárendeltként tételezi. Ehelyett, fokozatosan elfoglalják az Egy diskurzusbeli helyét, miközben azonban megtartják a Másik jellemző attribútumait, s ezáltal megkérdőjelezik a nyugati gondolkodásmódot strukturáló kettős ellenpárok létjogosultságát. Az Egy/Másik dichotómiájának átjárása mellett, számos más hierarchikus bináris oppozíciót (pl. férfi/nő, fehér/nem-fehér, heteroszexuális/homoszexuális) is gyökeresen felforgatnak, rámutatva az identitáskategóriák konstruált, önkényes és performatív jellegére. Így, beilleszkedve a nyugati gondolkodás alapsémáit kérdőre vonó felfogások ívébe, a posztmodern diskurzus legfontosabb nézetei, dilemmái és feszültségei elevenednek meg e művekben.

2. Szubjektum, „másság”, performativitás

A posztmodern fordulattal megjelenő elméletek a szubjektum alapvető újragondolását hirdetik: egyrészt megkérdőjelezik annak esszenciális, egységes és autonóm jellegét; másrészt olyan nyelvi, kulturális és társadalmi konstrukciónak tekintik, mely a fennálló diskurzus terméke. Eszerint, az uralkodó diskurzus határozza meg, hogy ki válhat szubjektummá, s ki nem. Amennyiben pedig az alannyá válás feltétele a normatívként kijelölt identitáskategóriáknak való megfelelés, a nyugati patriarchális diskurzusban csak a fehér, heteroszexuális, férfi egyének lehetnek szubjektumok. Velük ellentétben, mint Bollobás Enikő írja, a kulturálisan imperializált csoportok, így amerikai kontextusban a nők, a melegek és a nem fehérek ─ hasonló diszkurzív folyamatok által konstituálódva ─ rendszerint passzív, alávetett, tárgyi pozícióban jelennek meg (Bollobás, 2007). Ez a Másik diszkurzív pozíciója, azé a Másiké, aki nélkül nem létezhetne az Egy sem. Simone de Beauvoir szavaival élve ugyanis „semmiféle közösség nem határozhatja meg önmagát Egyként anélkül, hogy egyidejűleg ne tételezné önmaga ellentétét, a Másikat” (de Beauvoir, 1971: 12. Görög Lívia & Somló Vera fordítása). Vagyis, az aszimmetrikus hatalmi viszonyok alapján privilegizált társadalmi csoportok saját szubjektumteremtésük velejárójaként alkotják meg a Másik kategóriáját, amihez önkényesen hozzákapcsolják a női, a nem fehér, valamint a homoszexuális identitásformákat.
A Másikként bélyegzett egyének marginalizálása valójában történeti folyamat, mely nyomon követhető a fallocentrikus nyugati világ érdekeit szolgáló kulturális narratívákban. Ezek nem mimetikusan ábrázolják, hanem sokkal inkább megkonstruálják azt a képet, amit a különféle idegen kultúrákról közvetítenek. A semleges reprezentáció lehetősége a fokozatosan kiteljesedő nyelvi fordulat (linguistic turn) nyomán vált kétségessé, ami a világ nyelvi meghatározottságát felismerve, rámutatott arra, hogy a nyelv nem leírja, hanem megalkotja a valóságot. A reprezentáció tehát jelentéseket, értelmezéseket, állásfoglalásokat generál, miközben meg is erősíti az általa felállított hatalmi mintázatokat. A nyelv valóságkonstruáló szerepének tudatosítása révén a tudományos reprezentáció eddig feltételezett tárgyilagossága végleg megingott; s nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem és a filozófia ártatlannak hitt narratívái kulcsszerepet játszanak bizonyos csoportok, kultúrák és népek alárendeltté tételében.
A posztmodern elméletek összhangban vannak a tekintetben, hogy a marginális társadalmi csoportok történetiségből való kirekesztését mindnyájan a rasszizmus, a patriarchia és az imperializmus megnyilvánulásának tekintik. Ha felidézzük Hegel elhíresült gondolatát a történelem nélküli afrikaiakról (Hegel, 1979), máris látjuk amint a nyugati férfi szubjektum a gyarmatosítás kirekesztő gesztusát gyakorolja annak érdekében, hogy alsóbbrendű helyzetbe kényszerítse az európaiaknál nyilvánvalóan nem kevésbé „történelmietlen” színes bőrűeket. Ahogy a feketéket, úgy a nőket is kizárták az emberiség univerzális történelméből. Seyla Benhabib szerint a történelmet kodifikáló győztesek delegitimálták a „másság” történeti jelenlétét, amennyiben egyfajta homogén múlt illúzióját keltve, csak a férfiak történetét beszélték el (Benhabib, 1995). A nők kirekesztésének történetét legalaposabban talán Luce Irigaray vizsgálja, aki ─ nyugati filozófiai szövegeket újraolvasva ─ meggyőzően bizonyítja, hogy a filozófiai kategóriák felállításának célja, hogy a nőiség alárendelt pozícióba kerüljön és a női „másság” hiányként, tagadásként, a férfi tükörszerű ellentéteként határozódjék meg. Mi több, Irigaray szerint, a filozófia bináris ellenpárjai (pl. anyag/forma) már a kezdetektől kirekesztették a heteroszexuális patriarchátus sémájába nem illeszthető identitásokat, melyek, ontológiai státusz híján, csak valamiféle megnevezhetetlen hiányként azonosíthatóak (Irigaray, 1985). Számos más gondolkodó is arra figyelmeztet, hogy a kultúra különféle narratívái nem az ember, hanem kizárólag a nyugati, heteroszexuális, férfi szubjektum tapasztalatát mondják el, miközben a többi társadalmi csoport önmegjelenítését lehetetlenné teszik: ezeket vagy marginalizálják, vagy teljesen kizárják a narratív idő teréből. Így az önmagát szükségszerűen az Egy/Másik kettőségén keresztül meghatározó kisebbségi individuumnak sokáig nincs választása; csak a szenvedő, passzív, tárgyi helyzetbe kényszerített Másikként konstituálódhat.
Ezt a helyzetet az identitáskategóriák fiktív jellegének felismerése tudatosította, vagyis annak leleplezése, hogy a rassz, a társadalmi nem és a szexualitás kategóriái önkényes, környezetüktől függő, mesterséges konstrukciók. Ekképp ugyanis világossá vált, hogy a bennük gyökerező normatív struktúrák sem lehetnek természettől adottak, hanem csupán hatalmi célokat szolgáló, ideológiák által meghatározott, társadalmi képződmények, melyek dekonstruálhatóak. Mivel a normatív modellek megingatása végső soron legitimálja a nők, a melegek és a nem fehérek szubjektumpozícióban történő megjelenését, a posztmodern identitáskoncepciók térnyerése egyfajta töréspontot jelöl a marginális identitásformák reprezentációjában. A normatív struktúrák lebontásának első lépései azok az egymással egybecsengő fogalmi átrendeződések voltak, amelyek a nyolcvanas évek során mentek végbe a különböző posztmodern elméletek terén: míg Michel Foucault a szexualitást a diskurzus produktumaként értelmezte (Foucault, 1981), Henry Louis Gates a rassz fogalmának természetességét vonta kétségbe (Gates, 1985), Denise Riley pedig a nők kategóriájának autentikussága ellen érvelt (Riley, 1988). A normatív minták aláaknázásában azonban kétségtelenül Judith Butler mára klasszikussá vált Gender Trouble című munkája tekinthető mérföldkőnek, amelyben a társadalmi nem fogalmának újraértelmezésével a heteroszexualitás természetességébe vetett hitet végképp megrendítette. A társadalmi nem, Butler értelmezésében, nem eredeti kategória, hanem egyfajta performatív jelenség, amely a normák kényszerű citálásával nemcsak ismétli, de meg is teremti önmagát: „[A] társadalmi nem kifejezése mögött nincs társadalmi nemi identitás; az identitás performatívan jön létre, éppen azon „kifejezések” által, amelyek, úgymond, a társadalmi nemi identitás következményei” (Butler, 2006: 76. Berán Eszter & Vándor Judit fordítása). Butler szerint a normatív társadalmi nemi identitások performatív ismétlése vezet ahhoz, hogy a heteroszexualitás jelenik meg természetes és ezért kötelezően követendő szexuális gyakorlatként (Butler, 2006). Butler performativitás-elmélete, túlmutatva saját kijelölt céljain, radikálisan átalakította a szubjektivitásról való gondolkodást.
Annak felismerése, hogy amit természetesnek hittünk, mégsem az, alapjaiban ingatta meg az Egy/Másik dichotómiájára kivetített bináris kategóriák rendíthetetlennek hitt hierarchiáját. A szubjektum posztmodern elméletei így a normatív struktúrák legitimitásának sikeres megkérdőjelezésével voltaképpen a „másság” új olvasatát kínálják; egy olyan olvasatot, mely elméleti keretet nyújthat az újonnan színre lépő írók marginális közösségeket bemutató műveinek értelmezéséhez.

3. Toni Morrison: Salamon-ének

A kisebbségi irodalmak szerzői közül elsőként az afrikai-amerikaiak vívták ki a jogot, hogy a megújuló kánon alakítóivá váljanak. Így, kanonizált fekete írók hosszú sora vezet el a kortárs afrikai-amerikai irodalomig, melynek talán leg(el)ismertebb képviselője az 1993-ban Nobel-díjjal kitüntetett írónő, Toni Morrison. Írásművészetében Morrison visszanyúl az afro-amerikai legendák világához, és egy olyan sajátos narratív teret alkot, melyben jól megfér egymás mellett a fantasztikum és a realitás, a különleges és a hétköznapi, a barbár és az emberi.
Pályájának harmadik regényében, a Salamon-énekben egy fekete férfi kereséstörténetét követhetjük nyomon. A regény főhőse, Milkman Dead, azaz Halott Tejes, egy jómódú néger ingatlanügynök fia, aki gondtalan, de céltalan életet él egy észak-amerikai városban. Apja értékrendjét követve, Tejes is a fehér középosztály materialista gondolkodásmódjával azonosul, s ezzel akarva-akaratlanul megtagadja afrikai gyökereit. A város fekete közössége ezért nem fogadja be, kívülállónak tekinti, olyan embernek, akinek fekete bőre alatt fehér szív dobog. Tejes ráadásul nemcsak az afro-amerikai közösségben, de saját családjában is idegenként mozog; kapcsolatait nem igaz érzelmek, hanem közöny hatja át: „Az unalom, ami könnyű fertőzésként kezdődött, mostanra teljesen a hatalmába kerítette” (Morrison, 1986: 126. Molnár Katalin fordítása). Azon túl, hogy érzelmi élete meglehetősen sivár, nincs szabad akarata és önálló élete sem. Nem több mint először anyja hiánypótló ragaszkodásának, később apja túlzott megalomániájának, végül Hagar szerelmi vágyának a tárgya. Olyan emberként látjuk, aki csak sodródik, de nem cselekszik; csak eltűr, de nem akar; csak szeretve van, de nem szeret. Azaz, a regény első felében nem alanyként, hanem tárgyként reprezentálódik. Ahhoz, hogy szubjektummá válhasson, saját néger identitásának gyökereit kell felkutatnia, megismernie és mindenekelőtt elfogadnia. Ezzel Morrison mintha azt sugallná, hogy a „ki vagyok én” kérdése csak a „honnan jövök” felderítése által válaszolható meg.
Tejes identitáskeresése nagynénje, a különc néger asszony, Pilátus alakjához kötődik. Pilátus szokatlan életmódja és erőt sugárzó lénye már első találkozásukkor megbabonázzák a fiatal Tejest. Nem tudja miért, de érzi, Pilátus fontos szerepet játszik még az életében; s valóban, mintha láthatatlan kezével mindvégig irányítaná és utat mutatna neki (pilot). Pilátus egy új világot tár fel előtte, a számára eddig ismeretlen afro-amerikai spiritualizmus, a babonák és hiedelmek, az afrikai mítoszok világát. Pilátus az egyetlen, aki az iparosodott Északon, az ígéret földjén, az amerikai álom hajszolói közt még őrzi a feketék ősi hagyományait. Ez a két értékrend, azaz a nyugati materializmus és az afro-amerikai spirituális tradíció ütközik össze Tejes alakjában, s ennek függvénye, hogy a fehérek gyenge akaratú árnyalakja marad-e, vagy a fehérektől való „másságát” felvállalva, szubjektummá válik.
Bár önző pénzszerzési vágya indítja útra ősei földjére, az aranyvadászat rövidesen családja rejtélyes múltjának felkutatásába és saját énjének megalkotásába csap át. Tejes szubjektummá válása, ami egy átvitt értelemben vett utazásként fogható fel, párhuzamosan zajlik egy földrajzi értelemben vett utazással, mely ─ akár egy ellentétes irányú migráció ─ a nyugatot jelölő Északtól vezet el, a feketék egykori otthonához, az amerikai Délhez. Útja során Tejes egyre mélyebbre merül az afro-amerikai mítoszok folklorisztikus világában, s ezzel egyidejűleg fokozatosan levetkőzi a nyugati világ értékeit tükröző magatartásformát. A levetkőzés szó szerint is értendő, valóban elhagyja a nyugati világ értékrendjének jelölőit, köztük az aranyóráját, a cipőjét és az autóját. Az óra elvesztése különösen fontos, hangsúlyozza a regény egyik kritikusa, Linden Peach, mivel ez a nyugati lineáris időfogalom elhagyását jelzi, és egyben közeledést a feketék cirkuláris időfelfogásához (Peach, 1995). Úgy tűnik, hogy Tejes az anyagi javakat előtérbe helyező nyugati materialista gondolkodásmódtól fokozatosan eltávolodik, és egyre inkább az afro-amerikai spiritualitáshoz közelít. A szellemhez hasonlatos Circével való álomszerű találkozása során azt is megtanulja, hogy ne a szemének higgyen, inkább azt lássa, amit a képzelete látni enged. Ettől kezdve, Tejes hinni kezd a természetfölöttiben, a mágikusban, a fantázia hatalmában.
Ez a hit segít neki abban, hogy megfejtse az ősi Salamon-ének sorait, mely családtörténetét rejti:

„Behunyta a szemét, és koncentrált, miközben a gyerekek, akik fáradhatatlanok voltak abban, hogy a ritmikus, rímelő körjátékot ismételgessék, újra és újra előadták. És Tejes mindent megjegyzett, amit énekeltek. […] Ezek a gyerekek az ő rokonairól szóló történetet énekelnek. Dudorászott és kuncogott, miközben azon igyekezett, hogy összerakja az egészet.” (Morrison, 1986: 416─418)

Tejes magára ismer az énekben: ő az, akiről szól; ő Salamon leszármazottja, az elnyomás elől menekülő rabszolgáé, aki felszállt a levegőbe, hogy hazarepüljön Afrikába. Ennek az ősi mítosznak az elfogadásával Tejes valójában a kollektív afro-amerikai identitást is elfogadja, megérti annak lényegét, s ezen keresztül, immár szívében is feketeként határozza meg önmagát. A regény zárójelenetében Salamonhoz hasonlóan, Tejes is elrugaszkodik egy szikláról, felszáll a magasba és megtapasztalja az ősi bölcsességet: „Ha behódolsz a levegőnek, fel tudsz szállni rá” (Morrison, 1986: 462). Amint Ron David írja, Tejes repülése én-keresésének végső lépéseként értelmezhető (David, 2000).

(folytatása következik)

A Pagony ismételten meghirdeti Aranyvackor pályázatát. A 2007-ben alapított és kétévente megrendezésre kerülő Aranyvackor- díj és pályázat célja olyan tehetséges írók és illusztrátorok felkutatása-megtalálása, akik képesek magas színvonalon szólni a gyerekekhez, és akiknek a munkáiból mind képileg, mind tartalmilag igényes gyerekkönyv készíthető.

Amit várunk: Még nem publikált szöveget, meserészletet vagy egész mesét, és a szöveghez szervesen illeszkedő legalább három darabból álló, tetszőleges technikával készített képsorozatot. A szöveg és a képek szerzője lehet ugyanaz a személy, jelentkezhetnek író-illusztrátor párosok is, de adott esetben elfogadunk csak képet vagy csak szöveget beküldő pályázatot is.

A 2009-es pályázat témája: A VÁROS

A pályázatot elektronikusan, a Pagony honlapján a jelentkezés menüpont alatt, regisztrációt követően lehet leadni.


A pályázat beérkezési határideje: 2009. március 31.

Nevezési díj: 5000 Ft

A zsűri tagjai: Győri Hanna kritikus; Lackfi János író, költő, műfordító, szerkesztő; Kovács Eszter szerkesztő, Pozsonyi Pagony; Paulovkin Boglárka grafikus, illusztrátor; Szeifert Judit művészettörténész. A zsűri elnöke és a pályázat védnöke: Gyulai Líviusz, Munkácsy Mihály-díjas, Kossuth-díjas grafikusművész.

Fődíj: 100 000 Ft a Pozsonyi Pagony felajánlásából.

További díjakat és különdíjakat a Csimota Kiadó, a General Press Kiadó, a Móra Kiadó, a Naphegy Kiadó, a Pozsonyi Pagony, a Csodaceruza gyerekirodalmi folyóirat, a Litera online irodalmi magazin, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Éva Magazin, a Minimax magazin és a Budai Rajziskola ajánlott föl.



A májusi díjátadó ünnepségnek és az Aranyvackor-kiállításnak a Petőfi Irodalmi Múzeum ad otthont. A 2007-es pályázat sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azok a szerzők-illusztrátorok, akik részt vettek a kiállításon, bekerültek a kiadói köztudatba, sokukkal (főként a díjazottakkal) szerződést kötöttek, vagyis a munkáik valóban könyv alakban is megjelenhetnek.

Az Aranyvackor pályázat díjazottjai között volt többek között Finy Petra Lámpalánya, Nádori Lídia Jancsimeséi és Szijj Ferenc Zöldség Annája, az illusztrátorok közül pedig jelent meg azóta könyve Gévai Csillának (Mesék a Tejúton túlról), Agócs Írisznek (Jancsi és Juliska, Cipelő cicák), Kun Fruzsinának (Sárkány a lépcsőházban), Gyöngyösi Adriennek (Csipkerózsika, Altató, Lámpalány meséi), Makhult Gabriellának, és hamarosan Rubik Annának.

Miért van szükség egy ilyen díjra? Nem mindegy, hogy mit lát, mit hall, és mit olvas a gyerekünk. Sőt! Ahhoz, hogy gyerekeinkből művészetértő és a művészetet, olvasást szerető felnőtt váljék, nagyon komolyan kell vennünk, hogy az, amit lát, hall és néz, jó minőségű legyen. A MKKE adatai szerint a Magyarországon megjelenő könyvek 10%-a gyerekkönyv – és ennek a 10%-nak legnagyobb örömünkre egyre nagyobb hányada a szövegre és illusztrációra egyaránt adó, minőségi munka. A külföldi kínálattal összehasonlítva azonban még mindig azt látjuk, hogy kevés itthon az igazán jó gyerekkönyv, az olyan kiadó, aki tudatos koncepcióval rendelkezik, és az olyan szülő, aki megfontoltan tudna választani az óriási és áttekinthetetlen kínálatból.

A díjalapítással – természetesen azon túl, hogy új tehetségeket találjunk – az volt a célunk, hogy az alkotók megismerhessék egymást, a kiadók megismerhessék az alkotókat, a sajtó és rajtuk keresztül a nagyközönség pedig megismerhesse azokat a kiadókat, akik komolyan gondolják azt, hogy egy gyerekkönyv elkészítése egyáltalán nem gyerekjáték, hanem komoly szakma. Azt vártuk (és úgy érezzük, sikerült is valamit elindítanunk), hogy kicsit felpezsdüljön és színvonalasabbá váljék a magyar gyerekkönyv-piac, és hogy a gyerekkönyvekhez való hozzáállás és a gyerekirodalomról való gondolkodás végre itthon is felnőtté váljék. - adták hírül a pályázat kiírói.

A Színes Gyöngyök Délvidéki Roma Nőkért Egyesület pályázatot hirdet az egyesület logójának tervezésére. 2009. március 8-án 5. születésnapját ünnepli a Színes Gyöngyök Délvidéki Roma Nőkért Egyesület, amely arculatváltásához, megjelenésének "színesítéséhez" várja az egyesület misszióját híven tükröző logót és megtervezőjét. Az egyesület a gyerek – NŐ – család – foglalkoztatás témakörben végzi munkáját: a NŐ elsődleges feladata a család összefogása, ösztönzése és támogatása a családtagok egyéni, valamint a család egészének boldogulására, életminőségük javítására – mondják. Az egyesület ebben kívánja segíteni a Nőt, a nőket.

Ennek érdekében foglalkoznak gyermek- és ifjúságvédelemmel, oktatással, romák és mély-szegénységben élők szociális és társadalmi mobilizációjával, egészségvédelemmel és megelőzéssel, foglalkoztatásszervezéssel és az ebben való közreműködéssel, a közösségi kultúra hagyományainak ápolásával.

További információ található a honlapjukon, de kérhető és kapható telefonon (72/210-142) is. A pályázati adatlap a szinesgyongyok@tvn.hu e-mail címen kérhető.

Pályamunkák mérete nem meghatározott, bármilyen technikával elkészíthetőek. A pályamunka elkészíthető egyénileg, illetve alkotói csoportban.

Alapvető elvárásaik a pályamunkával kapcsolatban: a logótervben a kék szín jelenjen meg mint meghatározó szín vagy motívum. Legyen figyelemfelkeltő, dinamikus és képviselje az egyesület misszióját.

Az legjobb pályamunka beadója számára önálló kiállítás megrendezését biztosítjuk, valamint bemutatkozási lehetőséget nyújtunk honlapunkon.

Beadási határidő: 2009 február 27. péntek, 16.00 óra
Eredményhirdetés: 2009. március 7.

Az egyesület a pályázat eredményét honlapján nyilvánosan közzéteszi, illetve a pályázókat e-mailben értesíti.
Beadás módja: CD-DVD adathordozón digitális formában, JPEG formátumban, színes és fekete-fehér változatban, a pályázati adatlap kitöltésével.

Postai úton illetve személyesen:
Színes Gyöngyök Délvidéki Roma Nőkért Egyesület Irodája
7624 Pécs, Rét u. 11.

A Cédrus Művészeti Alapítvány és Százhalombatta Város Önkormányzata haiku- és haibun-pályázatot hirdetett (a haibun rövid prózában kibontott haiku, prózai haikuutazás). Mindne pályázót várnak, aki a magyar nyelvű haikuirodalmat szép szerzésekkel gazdagítani szeretné saját művekkel, vagy esetleg eddig máshol még nem közölt fordításokkal is. Terjedelmi megkötés („darabszám”) nincs, de a tematikát fontos figyelembe venni: a téma a falevél.

Az Alapítvány kiírása szerint aki a haiku japán „testvéreinek” valamelyikébe formálja impresszióit, az előtt is nyitva áll a lehetőség, ám az ilyen formában írt alkotásokkal publikálási szándékaik szerint később foglalkoznak. A beküldési határidő március 8., a beérkező művek legjavát a Napút folyóirat márciusi számában (első lépésként) közzé is teszik.



A tavasz folyamán a pályamunkák beküldői közül sokan személyesen is találkozhatnak majd egymással a kiírók által biztosított helyen, s közönség előtt olvashatják fel alkotásaikat. Hogy ez létrejöhessen, kérik a pályázókat a pontos adatok megadására.

A „pályázathoz” jelentkezési lap nem tartozik, nevezési díj nincsen. A pályamunkákat személyesen a kiadóban, elektronikus úton (napkut@gmail.com) vagy postán fogadják (cím: Budapest, 1014, Szentháromság tér 6. mfsz. 29.) a szerző elérhetőségeinek megjelölésével.

„… ha létezne boldogság (maga elhiszi?), akkor mondhatnám, boldog vagyok…
Szükségem van a magányra a munkához, az élethez. Eleve fárasztanak, egyáltalán nem is érdekelnek az emberek. Vannak jó könyveim, lemezeim, itt az írógépem, velük együtt teljes az életem, semmi másra nincs szükségem.”

Nagy író, szerencsétlen sorsú asszony, halála után is rendre fölfedezik életművét, melyben vers, színpadi mű, regény és novella egyaránt megtalálható.
Mercè Rodoreda a katalán irodalom nagyasszonya, valóságos mítosz lengte körbe még életében, amikor világtól elzárva élt egy eldugott kis ampurdáni faluban. Világszerte ő a legismertebb katalán írónő, művei eddig huszonhét nyelven jelentek meg. Barcelonában született, egykeként, a versek szeretetét könyvelő édesapjától, katalán nemzeti öntudatát anyai nagyapjától örökölte, aki legnagyobb hatással volt rá kislánykorában. Mikor nagyapja lebénul, a tízéves kislánynak abba kell hagynia az iskolát, hogy segítsen ápolni a nagyapját, úgyhogy az írás, olvasás helyett hímzéssel, varrással folytatja tanulmányait. Nem meglepő ez abban a korban, amikor a lányok számára az egyetlen perspektívát a házasság jelentette, meg az, hogy gyereket szüljenek, és folytatódjék az örök körforgás a megszokott rendben. Rodoreda azonban hamar rájött, hogy ő nem erre született, hiszen egyedül olvasni szeretett, meg az élet apró dolgait figyelni, és viszonylag korán kifejlesztette magában az önállóságra, függetlenségre való igényt. Négy regényt is írt fiatalon, de később megtagadta őket, mondván, hogy csak a tapasztaltatlan író szárnypróbálgatásai voltak, többre nem érdemesek.
1928-ban ismeri meg Joan Gurguít, az anyai nagybácsit, aki ekkor tér vissza Buenos Airesből, ahová szerencsét próbálni ment még fiatalon, s végül a vérségi kapcsolat ellenére, az egyház külön engedélyével, házasságot kötnek. A házasság oka állítólag az volt, hogy a nagybácsi megerőszakolta unokahúgát – ez a motívum megjelenik az önéletrajzi ihletésű Aloma (1938, átdolgozva: 1969) című regényben is; ha ez igaz, akkor mint tény, sok mindenre magyarázattal szolgálhat Rodoreda későbbi életében, gyökértelenségében, viselkedésében. Sokak szerint azonban ez csak legenda, igenis szerelemből ment hozzá a nagybátyjához. 1929-ben megszületik egyetlen gyermekük, Jordi. Rodoreda szenved a házasságban, nem tud azonosulni a feleség- és édesanyaszereppel, ezért mindenféle szellemi tevékenységbe kezd: többnyire újságcikkeket ír, hogy anyagilag függetlenedhessen a férj-nagybácsitól.
1936-ban kitör a polgárháború, Rodoreda kezdettől fogva együttműködik a független katalán Propagandabizottsággal, melynek legfőbb célja a katalán kulturális színvonal emelése, továbbá a katalán kultúra terjesztése szerte a világon (a magyar származású Friedmann Ernő is együttműködött vele, aki Robert Capa néven vált a világ legismertebb haditudósító fotósává). 1937-ben elválik férjétől, s teljes egészében a munkának szenteli életét. 1939-ben egy bombázás során meghal az édesapja, és ebben az esztendőben Rodoreda elkötelezett szerepvállalása miatt fiát az édesanyja gondjaira bízva sok esztendőn keresztül tartó száműzetésbe kényszerül. Párizs külvárosában lakik a németek bevonulásáig, később Bordeaux-ba, majd onnan Genfbe távozik, ahol legfőbb lelki támaszával, Armand Obiols álnéven író kritikussal, Joan Prattal él. Prat a kor értelmiségi csoportjának egyik vezéralakja, s bár nős, gyermeke is van, az ő személyében Rodoreda rátalál a szerelemre. Prat az a fajta ember volt, aki rengeteget írt, de sosem publikált, afféle Monseiur Teste, ahogy Paul Valéry mondaná, ám abban rengeteget segített, hogy Mercè Rodoredából az lehessen, aki lett: nagy író. Csak – mivel semmit sem adnak ingyen – eközben rengeteget is szenvedett, egész az utolsó percig.
A száműzetése párizsi évei alatt verseket ír, melyet a hivatalos irodalomtörténet sokáig tudomásul sem vett.
A szerelem, a háború, a háború utáni időszak igen termékeny szakasz az írónő életében. Fordításból, alkalmi varrásból él Genfben, majd amikor szerelme fordítói állást kap az UNESCO-nál, 1960-ban végleg visszatér az íráshoz, és hozzáfog legsikeresebb regényéhez, amely két év múltán jelenik meg: La plaça del diamant (’Gyémánttér’, 1962). A regény a személyiség elvesztésének és visszaszerzésének történetét beszéli el. Natàlia, a regény főszereplője félárva, édesanyja nélkül nő fel, egy cukrászdában dolgozik a barcelonai Gràcia negyedben. Natàliából Colometa vagyis Galambocska lesz, a nevét is elveszti, s miután hozzámegy, akihez hozzákényszerítik, a sorsa olyan lesz, amilyen a kor háttérbe szorított asszonyaié: a szeme láttára pusztulnak el szerettei, miközben nyomorban és nélkülözésben tengeti életét a házasságban, amely sosem nyújtott számára boldogságot. Lemond saját identitásáról, csak a férje kénye-kedve szerint él, beletörődik helyzetébe. A háttérben zajló események keretét a köztársaság kikiáltása, majd a polgárháború adja. A polgárháború végén Natàlia is fellázad, s a regény végére Colometából Natàlia nagyságos asszony lesz. Rodoreda legjobb regényének tartják, a polgárháború utáni irodalom egyik klasszikusa, több mint húsz nyelvre lefordították.
Svájci korszakából való El carrer de les camèlies (A kaméliás utca’, 1966) című regénye és La meva Cristina i altres contes (’Cristinám és más elbeszélések’, 1967) című kötete. Korábbi, ám csak ez idő tájt jelent meg a Jardí vora el mar (’Kert a tenger közelében’, 1967). Rodoreda igazából sehol sem találta a helyét: Párizs is, Barcelona is a senki földje volt számára. Genfben is úgy él, hogy szinte mindegy neki, hol van, alig eszik, szinte nem alszik, csak ír. Hol a hetedik mennyországban jár, hol a legmélyebb depresszióba zuhan, végtelenül magányos, és csak ír, olvas, időnként festeget és varr. Ír, töröl, javít, félretesz műveket. Összetépi, amit rossznak talál. Hiába nyújtja be pályázatokra regényeit, nem kapja meg a Sant Jordi-díjat. 1964-ben meghal az édesanyja, 1966-ban a volt férj nagybácsi is, majd 1971-ben Bécsben a hajdani kedves is, akivel már jóval korábban szakított.

1972-ben visszatért Katalóniába, s a Girona közelében található Romanyà de la Selva lesz immár végleges otthona. Ott fejezi be a Mirall trencat (’Összetört tükör’, 1974) című regényét és a Semblava de seda i altres contes (’Selyemnek látszott és más elbeszélések’, 1978) című kötetét. (1980)
Utolsó regénye, a Quanta, quanta guerra... (’Mennyi, mennyi háború...’), 1980-ban jelenik meg, s ebben az évben megkapja a Premi d' Honor de les Lletres Catalanes irodalmi díjat, valamint a kritikusok díját is. A La mort i la primavera (’A halál és a tavasz’) 1986-as, posztumusz kiadás.
1983. április 13-án hunyt el Gironában, és végakaratának megfelelően a Romanyà de la Selva-i temető lett a végső nyughelye.

Ez itt a Magyar Hírlapban a
Bayer Zsolt publicisztika:

A cigány-magyar ütésváltásról beszél.
Ebben a gyűlölet átlépi a kritikus határt.
Van rá válaszunk.
Nemzeti lelkiismeretünk legsötétebb érzéseiről beszélünk.
A tízparancsolat, a beismerés és a jóvátétel reményében.

Kell tudni úgy olvasni mint egy jó pszichológus, szabadon lebegő figyelemmel,
a szerző pszichés manővereit tekinteni, szenvedéstartalmát látni, egy folyamat részeként érteni.

Érdemes együtt látni ítélkezés és indulatok nélkül a jobb oldal érzéseit, véleményét, megoldási javaslatait, és a cigány írónők érzéseit, élethelyzetét, megoldásait.
Két szélsőséges kisebbség. Jobbról Bayer Zsolt vagy Morvai Krisztina erélye és haragja nyilván sokakhoz szól. Balról Szécsi Magda vagy Tandari Éva lelkisége és együttérzése a kiszolgáltatottság mélységéből alig hallatszik, miközben ugyanannyi emberi sorsért szól.

Gyulladást jelez, begyulladást, lázat, pusztulást és veszteséget.
Nemzeti Testünk, magyar és cigány testünk és testvérségünk, testi és lelki krízisét.

Becsületes baloldali olvasóként, amilyenből félországnyi van, megfélemlítő írás, nehéz olvasni, ellenállást és indulatokat vált ki. Igazságérzetének, hitének megtámadását érzi az olvasó, a fenyegetőzés jogos hárítását, közben megalázottságot és tehetetlenséget. És jól érzi: verbálisan erőszakolja a szerző.

Tudom milyen érzésekkel olvasnám, ha cigány vagyok.
Látom, mire indítana gárdistaként, vagy bőrfejűként.

Jobbszándékú olvasóban, amilyenből félországnyi van, jól táplálja a gyűlöletfüggőséget, van benne sok fenyegetés és fenyegetettség, az egész nemzetet megbélyegző cigányozás, paranoid agresszió. És van benne sok valódi félelem, szenvedés, jogos háborgás, megoldáskeresés. Fájdalmában okoz fájdalmat, traumát ad tovább.

Nemzeti lelkiismeretünk legsötétebb érzéseiről beszélünk.
A tízparancsolat, a beismerés és a jóvátétel reményében.

Cigánybűnözés - a cigány férfiak gerillaháborúja a magyar férfiak ellen.
A magyar és cigány nők, férfiak és gyerekek az áldozatai.
A magyar és cigány férfiak nők elleni bűntetteit sokkal kisebb társadalmi együttérzés kíséri, pedig hetente egy halálos kimenetelű férfi-nő összecsapás történik az országban.
És egyre több a cigány-magyar összecsapás.
Lelkiismereti válság van. Vagy háború?

Vegyük fel a kesztyűt.
Ez vérkomoly kérdés itt és most.
Van magyar.
Van cigány.
Van bűnöző.

A bűnöző magyar férfi privatizál, politizál, nőket futtat, manipulál és terrorizál.
A bűnöző cigány férfi lányokat ad-vesz, uzsorál, zsarol, fenyeget és behajt.
A bűnöző cigány férfi védelmi pénzt követel a bűnöző magyar férfitól.
A bűnöző magyar férfi kikéri magának az ártatlan magyarok és cigányok megfélemlítését.
A bűnöző cigány férfi családján élősködik, a családfenntartó nők életét nyomorítja.
A bűnöző magyar férfi a nem bűnöző magyarokon élősködik, a családfenntartókon.
A bűnöző cigány férfi és a bűnöző magyar férfi egymás lelkiismerete, szellemi partnerei.

Mi zsaroltak, terrorizáltak, futtatottak és privatizáltak pedig félünk és egymást okoljuk.

Mi lenne, ha a bűnöző magyar és cigány férfi kezéből kivennénk a sorsunkat?
Mi lenne, ha az ellenünk elkövetett bűnöket jóvá kéne tenni?
Személyesen, tevékenyen és pénzzel.
A tartozást megadni. Az ígéretet betartani.
Mi lenne, ha osztoznánk egymás sorsában, nem bűnöző magyar és cigány nők, férfiak és gyerekek?
És milyen lenne a jövőképünk, ha lenne közös hitünk és reményünk?

Magyar Cigány Magyarország. Mária Országa.

Szemet szemért, fogat fogért.
Kényszert üldözésért, függőséget agresszióért.

SZERETETET SZERETETÉRT.

A vadász és a nyúl megfeszült inakkal, de mozdulatlanul álltak egymással szemben. Csak a nyúl bajsza remegett. A nyúlra lecsapott egy sólyom, és magával vitte. A vadász csak állt meredten, és azon tűnődött, hogy a nyúl vajon most megmenekült-e.

A hajótörötteket kopár sziklapartra vetette a dagály. Mindenki kirakta, amit túlélés esetére a hajóról megmentett. Egy ezüst medalion, egy köteg ázott bankó, egy félszemű játék mackó, egy letelepedési engedély, egy márkás fényképezőgép és egy ritka lepkefaj lárváját tartalmazó kapszula került elő.

Az öregasszony minden nap kijárt a temetőbe. Állhatatossága jutalmaként az ezerhetvenhetedik napon megjelent előtte az ura, és megkérdezte, hogy vele tart-e. Az öregasszony a cipője orrát nézte és az otthon szunyókáló macskájára gondolt.

A kutya a halász lábát marcangolta. A halász arra gondolt, hogy szigonyát a kutya szemébe vágva megmenekülhetne. Nem tudta megtenni. Az író megropogtatta ujjait, tiszta papírért nyúlt, és novellába kezdett az ember és a kutya barátságáról.

Az idős varrónő a buszon utazott. Nyugtalanul forgatta a fejét, egy megálló neve után tudakozódott. Nem szállt le. A végállomáson meglátott egy táblát. Bement az üzletbe és vett magának egy új kalapot. A régit a kalaposnál hagyta.

A villanyszerelőt üzemzavar elhárítás közben agyonütötte a nagyfeszültségű áram. Kilógó nyelvel himbálózott a póznán. Mögötte az óriásplakát az új kiszerelésű pisztáciafagylaltot hirdette.

Az öreg szerszámgéplakatos felhívta az unokáját. –Nagyapó, nyolc éve kereslek! Az öreg bediktálta a címét: -25400. Milano, Via Gianfranco Pagnini 52. Italy – keserű mosollyal tűzte vissza az elsárgult képeslapot a szociális otthon faliújságjára. A vonal másik végéről kétségbeesett hallózás hallatszott.

A luxusszajha új fiút talált magának. Autót, bundát, ékszereket, orrot, mellet kapott ajándékba. A postás küldeménnyel érkezett. A fenyegető levélhez műszemeket mellékeltek.

A szatír hímtagjára igazította a piros masnit és elindult a parkba. A feslett életű lány megsajnálta és mindent megadott neki. A szatír testét zokogás rázta. Beült egy kád forró vízbe, maga mellé készítette borotváját.

A baseball játékos deréktól lefelé megbénult. Furcsa neszezést hallott. Lélekszakadva hajtotta kocsiját felesége szobájához. Kicsavarta kezéből a pisztolyt. Majd maga felé fordította és meghúzta a ravaszt.

A kutyákat egymásnak eresztették. Acsarkodva rontottak egymásra. A téteket emelték mindkét oldalon. Az ebek az ütközés pillanata előtt megtorpantak és mélyen egymás szemébe meredtek. A grundot letépett végtagok borították. Az óra mindegyiken hajnali négyet mutatott.

A matematikaprofesszornak egy élet munkájával sem sikerült eljutnia a fraktál egyenletek végső pontjához. Az asztalra dobta ceruzáját és felkúszott a hídpillérre. Megérintette a végtelenség érzése. Most már tudta, hogy a megoldás mindvégig karnyújtásnyira volt tőle.

A bölcsészhallgatót Karenina néven ismerték a chat-en. A pályaudvar mellett sétált, amikor ismerős hangra figyelt fel. Egy otromba parasztember a vagon kerekeihez hajolt és dolgozott a vason, közben értelmetlen francia szavakat motyogott. Másnap az újságok tragikus kimenetelű balesetről adtak hírt.

A takarítónő rendbe tette az újságíró lakását. Az újságíró glosszájában azon morfondírozott, hogy mennyiben hasonlítunk a rabszolgatartó társadalmakhoz. A takarítónő otthon elolvasta az aznapi újságot, és eszébe sem jutott az újságíró.

A kisfiú az állatkertben sétált. Fölmászott egy padra és rémült bömbölésbe kezdett. Nem értette, hogy miért veszik körül rácsok, és miért, hogy minden állat szabadon kószál.

Az özvegyasszony zálogházba adta jegyűrűjét, majd vett egy apró fenyőfát. A konyhában a kötöző zsineget a nyaka köré tekerte és kirúgta maga alól a hokedlit. Szenteste a kalauznő sugárzó arccal tette hasára kezét, s tolta a férfi elé. Másnap a kalauz, kedvese ujjára frissen szidolozott aranygyűrűt húzott. A gyűrű kissé lötyögött az asszony ujján.

A szerzetes életcélja volt, hogy a tan legbensőbb mélységéig hatoljon, kerülve az iskolák, a mesterek, az irányzatok útvesztőit. Egy hajnalon arra ébredt, hogy egy csodálatos mesterről suttognak a cellája előtt. Amikor kilépett, messziföldről érkezett szerzetesek borultak lába elé tanítására várva.

A hajléktalan bokor alatti vackára újságot sodort a szél. 120 négyzetméteres, amerikai konyhás, központi porszívós, Szabadság-hegyre néző lakásomat kisebbre cserélném. A hirdetés feladója néhány nap múlva csere lehetőségre figyelt fel. Többször körbejárta a környéket, de a tágas, Bokor közi, parkra néző lakást nem találta meg.

A szatócs utolsó mozdulatával a gyorshívások 3-as gombjára csapott, feje a kagylóra hanyatlott. -Ön a mentőszolgálatot hívta, kérem, tartsa a vonalat…, tartsa a vonalat…, tartsa a vonalat… Tartsa a fonalat… - visszhangzott fülében. A mentőorvos szakcikke alapján a lelkisegély szolgálat újításként vezette be az alfa rezgésszámú „Tartsa a fonalat” szolgáltatást.

A gyöngyhalász daganatos elváltozások miatt került kórházba. A szövettan ismeretlen eredetű összetevőket mutatott ki. A testet feltárva igazgyöngyök pattogtak végig a műtőasztalon és borították el a padlót.

A kis Kovács kulcsos-gyerek volt. A Gazdagréti lakótelep 14. emeletének 7-es számú lakásában élte le életét, Farkasrétre néző kilátással. Hamvait a Farkasréti temető kolumbáriumának 14. sorában, a 7-es urnatartóban helyezték el, Gazdagrétre néző kilátással.

A tanító feleltetett: Mi az energia? A diák felugrott és kirohant a teremből. A tanító beírta az ötöst.

A levágott csirke fejvesztve rohangált az udvaron. A lehullott fejen remegett a szemhéj. Nagymama, melyikben van az élete? Ebben kicsikém –villantotta meg az asszony a konyhakést.

A törzsfőnök hivatta a fiát: - Hogy igazi vezetővé válhass, ma elkezded tanulni ősi harcművészetünket. – Nem akarok törzsfőnök lenni, nem érdekel az egész, harcolni sem akarok! - Akkor miért nem teszed le a fegyvert?

Az vén kovács elcsúszott az utca jegén: -Segítség! Ez lesz az utolsó napom! Segítség! Az inasok rémülten húzódtak beljebb a műhelybe. A tejesasszony letámasztotta kordéját, és melléfeküdt a hóba.

*******

Lyuk

Fázom.
Mezítelen testemre
fák hajolnak.
Árnyjátékot lejtenek
csupasz hasamon.
Köldökömből fecskefiaknak
hord kukacot
győzelem-faroktollal illegető
szárnyas istenmadár.
Sárlenyomatom
- én alakú lyuk
a világegyetemben -
esővízzel telik.
Megmártóztatja bennem
arcát a hold,
rámcsurgatja sugarát.
Ragyogó érinthetetlen
Istennő.
De szobor.
De érinthetetlen.
De Istennő.
Rámzuhan az éj.
Láthatatlan magányos
Istennő.
Érinthető.

*******



Ars Poetica

Harminchat éves vagyok. Három fiam van, egy férjem, és néhány mély barátságom – rájuk nagyon büszke vagyok. Álmaim – ezeket valóra váltom. Tanulmányaim sokrétűek és szerteágazóak. Az egyetemet magyar szakon kezdtem, majd színháztörténész szakon folytattam. Mellette könyvkiadónál dolgoztam anyanyelvi lektorként, felelős szerkesztőként. Ezenközben bútor és szőnyeg becsüsi szakképesítést szereztem. Elvégeztem a Magyar Rádió felsőfokú médiaiskoláját – rádiókban, tévében irodalmi és kulturális műsorokat szerkesztettem és vezettem. Persze közben magam is írtam, és álmodtam az írónői létről.
Igaz valóm az emberekkel és az önmagammal való munka. Pszichodráma csoportokat vezetek, és egyéni tanácsadást tartok a Spirituális Választerápia módszerével. Ami az önmagammal való munkát illeti, nem oly rég fejeztem be regényemet, a Fénytörést – a lélek belső utazásáról, amit kiadni remélek. Fontos önkifejezési mód számomra még a fotózás, a kézművesség. Ez vagyok most. Hiszek a módszerek integritásában. Keresem a kapcsolatot test és lélek, lélek és világlélek között, mert hiszek a harmóniában. Keresem az idevezető utat, a módszerekből a legfinomabb eszenciát. Harminchat éves vagyok, keresem az én alakú lyukat a világegyetemben, amelyet teljesen be- és kitölthetek ebben a földi létben.

Bereményi Réka

Capriccio

Sok hóember, zene és némaság. Gyermekvisítás, mely a néma csöndbe hatol és megszakítja a zenét. Szabályos hóemberépítés. Utána a hóember a kompozíciók részévé válik, sapka, majd kalap, végül zöld növényekből készített kompozíció, aztán égő gyertyatartó kerül a kezébe. Félmeztelen, angyalnak öltözött nőket kergetnek férfi ördögök. A hóember szeme helyén odafagyott bogár − csodálatos képek és jelenetek, míg a hóember elolvad és elolvad minden, szép lassan foszlik semmivé, csak a film rögzíti az örökkévalóságot, a természetben a halmazállapotváltozások gyors cseréje.


Piacere

Pillanatfelvételek a halálról: koporsók, tények, a megváltoztathatatlanság. Sírkövek, amikre valaki nagyon érzelmes szavakat ír, fejfák, kripták, márványból faragott és élő testek hirtelen vágásokkal gyors egymásutánban. Egy nő, nekünk háttal, virágot dob a koporsóra − ahogy dobja, kilátszik vörös bugyija. Kezdőkép. A rendező és a stáb neve is sírköveken. Szerzetesek koponyái, átmenet a halálba, csontváz, fej, hús, amit emberek szállítanak. Szexualitás, halál, életdarabkák egymásutánja.


Szindbád

Szindbád, a nőcsábász, Krúdy Gyula könyveinek hőse elindul, hogy megkeresse múltját, a nők szagos emlékeit, a hálószobák és temetőkertek szépségeit, a nők kibontott haját és kebleit, az eszeveszett szenvedéllyel teli elmúlást, a finom rózsaillatot és az elnyűtt lepedőket.
− Bűneim annyira összegyülekeztek hogy nem merek egyedül aludni a szobában. − mondja Szindbád.



A nők illata, elmulasztott pillanatok, soha ki nem mondott szavak, bevágott testrészek, csókok és kalapok, elviselhetetlen szerelmes suttogás. Valami egyetemes anya-vágyakozás, minden nő öle, itt is hirtelen vágások, meztelen és felöltözött testek, de csak a nők. Mindig ők vágyakoznak Szindbádra. Korcsolyázások, temetői jelenet, amikor egy nő feltárja a keblét, előtte esküdözik, hogy nem csalja meg az urát, Szindbád ereje a csábításban, nem akar mást, csak azt a szót, igen, aztán megy tovább. Búcsuzkodás, találkozás, teljesen uralma alá hajtja a nőket, megőrülnek érte, mindegyik elmondja, soha nem szerettem senkit ennyire. Templomok, éttermek, kocsmák, temetői jelenet, Szindbád tudja, hogy csak arra a pár órára szereti őket, de arra nagyon. A nők finomak és hasonlítanak egymásra, fájdalmas emlékek az érintésre emlékezve. A kimondott szavak sokat mesélnek, lágyan dekadensek. Letűnt világok női kalapjai, Krúdy alapvető nosztalgiája egy soha vissza nem térő letűnt világ iránt, ruhák, nők finom íze. Budai hegyek, kiábrándult érzelmesség.

Mindig azt szerettem a nőkben hogy érzékenyek. Nincsen a szerelemnél őszintébb érzelem és mindig azt mondtam nekik, amit hallani akartak. Hazudtam.
− Ugye mi örökké együtt maradunk, Szindbád? Most már soha többé nem fogsz elhagyni.



A nők haja és bokája teljesen lenyűgözi Latinovits – Szindbádot. Kereszt motívum, hirtelen bevágott meztelen testrészek, a temető, mint a legbiztonságosabb hely a szeretkezéshez, a füvön megjelenő meztelen női test. Szindbád a testet imádja, nem tudja behelyettesíteni a lélekkel. Számára minden nő hasonló.
− Vegyél feleségül Szindbád. − hallja számtalanszor.

Kalapos nagyasszonyok, szépek és gazdagok. Férjüket megcsalók és hűségre hivatkozók, egy letűnt világ minden szecessziós érzetével. Krúdy siratja a nők fűzőjét és azt a korszakot, amikor még a kalap volt rajtuk a leglényegesebb. Elképesztő képi világ, Huszárik varázslata, csodálatos színkompozíciók, emlékezetfoszlányok.
−Akkor volt érdemes élnem, amikor meg lehetett jelenni titokzatosan a kertek alatt.

A velős csontról, amit megenni készül, azt mondja: Forró legyen mint a babám bőre. Az evés és a női test élvezete azonos szint.



Végül egy volt szerelmének orgonajátéka közben hal meg a templomban. Rémálmok és víziók gyötrik, állandóan azoknak a nőknek a hangját hallja, akik szerették.



Csontváry

Egy zseniális elme vergődéseit mutatja be, aki a nagy műalkotás létrehozása miatt otthagyta foglalkozását, családját és átértékelte az élethez való jog kérdéseit:

“Láthatatlan szellem hívására felhagytam a polgári foglalkozásommal, és az igazság kutatásának szenteltem életemet, azért, hogy Libanon tetején cédrusokat fessek. Mi célja volt ennek a nagy háborúságnak, hiszen anyaggal terhelten nem lehet a mennyország kapuján bejutni. … Az ember sokfélét képzel, vagy azt képzeli, hogy egyedül van, vagy hogy nincsen egyedül. Én azt képzelem, hogy egyedül vagyok és a dolgok fölém magasodnak.”

Az igazságnak és önmagának a keresése nagy utazásokra sarkallja − beutazza a fél világot, de csak lázálmok gyötrik: a végeredmény az ismeretlen fájdalma és félelmetes tervek, hatalmas levegővel átitatott látomások.

Havasok, a természet képei, hegyek, zord táj, víztömeg, vízesés, zöld és kék alapszínek, városok, olasz napsütés, fény, templom, világos, élénk színek, rom, benyomások, szenvedés, időleges megnyugvások.
A nap és a csillagok őrszemeit mindenhol megpillanthatom.
Mediterrán táj, cédrusok, cédrusok és cédrusok, a hegyekből való vízesésektől jövök, nem lehet mindig a szerelem sem, innia kell a szomorúság borából és újjászületnie a könnyben, bohócok, letisztult színek, színesre festett házak, híd, folyó, a színek őrülete, ragyogó éghajlat, egyenesen süt a nap, a természet szépségei, iszonyatos zörgés, mediterrán vágy.



Szívem mindig csak az igazságra éhez.
Műemberek, idegbaj, elolvadnak, mint a viasz, cukorból az arcuk, visszatérések erre a belső tájra, fűzfa − játék a gyerekkel, a család elhagyatottsága, visszamegy, majd eljön, álmok, halott testek − egy fehérbe öltözött letakart arc, az ókori Görögország, az akropolisz csodálatos fénye, sugárzó fehér ló, a bűnért büntetés jár, ára van mindennek, a festészet elhivatottságáért magány, a küldetés a hívó szó.
Milyen szép vagy te madár, milyen jó neked.



Mennykőcsapás, földrengés, a világ teremtése, iszonyatos természeti erők, egyedül vándorlás, az isten megbocsát, az a mestersége, ügyefogyottak és magatehetetlenek képei.
Az ember gondolkodó lény. De nagy műveket akkor hoz létre, ha nem gondolkodik. Aki ilyen, az gondolkodik, de mégsem gondolkodik.



Egy jobb világrészbe kerülünk és gyönyörködhetünk kiapadhatatlan szépségeiben − hangzik el a filmben, melynek szüzséje szerint a festő felesége olvassa és írja is az önéletrajzát.

Egy kis művészettörténet, rólam. Kisgyerek korom óta rajzolok, hosszú évtizedeken át ábrázoltam bármit szinte a fotóhűségig fejlesztve rajztudásomat, erről lettem ismert a képzőművészek között, de számos régebbi plakátom révén még a szó szerinti utca embere előtt is. Azután Nagy Kerek Évfordulós Születésnapomon performanszot celebráltam Nade segítségével, amely során meghaltam, majd újjászülettem. Jó, a performansz oké, de valóban megéltem (értsd: bemeséltem magamnak), hogy új élet kezdődik, új gyerekkor, új fiatalkor, és ez azóta is működik! Elsőnek fél év múlva (2006. őszén!) egy szempillantás alatt nem emberábrázoltam tovább, hanem üres fehér felületeket firkáltam, mázoltam be kompozíciókká, szakszavakkal: absztrakt expresszionista lettem. A sors azonban visszacsempészte az ábrázolást munkáimba, miután tonnaszám fotózok is, egyszer csak az üres fehér lapok helyébe becsusszantak fényképeim, és most már ezeket expresszionistázom tele, amivel természetesen el is rontom őket. Az elrontás! Más kell, hogy megmondja: egész életem során miért nem szerettem, szeretem a tökélyt, a töretlen szépséget, a hibátlan gömböt, amivel nem lehet mit kezdeni. Az érdesség, a hiba, a felvállalt pixel életelemem, a fogpasztacsillogású képeket, digitális rajzfilmeket, az agyonfotósoppozott reklámfotókat és folyóiratcímlaplányokat ki nem állhatom. Egyik ugyanolyan, mint a másik, szerintem ezt a jövőt érezte meg jó szimattal Madách a falanszterkép futószalagongyártottszéklábas látomásával. Az élet nem ilyen, a pörsenés, a hiba sokkal inkább valóság, mint a lakk, a glamúr, nincs az a gyönyörű kirakati bábu, amely versenyre kelhetne egy esendő, de élő emberi lénnyel, nincs az a virtuális "valóság", amely akár csak megtudná közelíteni magát a csupahiba valóságot. Nos, visszajutottunk Nadéhoz, akinek bőrét, látványát ugyanígy nem tisztelem, amikor munkáról van szó. Nyugtalanító képeket akarok létrehozni, (mint világéletemben), és nem gusztusos aktrészleteket, utóbbiakat túl sokan csinálnak amúgy is. Szeretem, ha a néző szemébe andalítás helyett kis por hull, ha picit megrezzen a gyomra, ezt élete végéig megjegyzi (és ami evvel jár: a kiváltó opuszomat is). És honnan jön egy-egy kép ötlete, hogy választom ki a sokból azt a keveset, amit elkészítek? A "Nade 18. avagy a fehér megtalálása" alapfotója öt éve nyáron Jesoloban készült. Monokiniben épített homokreliefet a parton a szokvány vár meg hasonlók helyett. (Egy idős úr gúvadt szemekkel nézte, és szabályosan ellökött, amikor fotózásom közben egy pillanatra véletlenül kitakartam előle a látványt, egyetlen másodpercet sem akart kihagyni...) A fotómnak csak a legéslegközepét használtam fel, nagyítottam ki, innen a bazinagy pixelek, amelyeket önként és dalolva vállalok (lásd fent: tökéletlenség igény, hiba igény). A mozdulat pedig azért ragadott meg, mert bár itt Nade homokbuckasort épített csupán, de én megláttam benne a gyerekkorában egy rossz mozdulat és következményei okán megtört baletttáncosnői pályakezdése ellenére még ma is balettáncosnős kéz- és lábtartást irreálisan hosszú újjaival (amelyeket egyízben még El Kazovszkij is kifigyelt és szóvá tett). Azután nekiestem a képnek, egy pici korty tömény akármi a tunningolás fokozására, zene a lejátszón, és ilyenkor jönnek belőlem a formák, a színek, a józan ésszel megfoghatatlan ösztönös mázolás eredményei, törlés ("ez de szar"), újabbak ("hű. ez baromi jó, zseni vagyok"), és egyszercsak a "most kész", innen kezdve csak elrontani lehetne. Azt hiszem, amit most meg próbáltam leírni mégis, a képcsinálás lelkiállapotát, ebben valószínüleg azonos vagyok ilyenkor akár Rembrandttal, vagy Van Goghgal is, csak hát igen, a végeredmény különbözik... És jött a hab a tortán, a munka hevében odakerült fehér "botocska". (Miközben igényem az egymást soha nem ismétlő soksok szín, a két végponthoz, a fehérhez és a feketéhez minden egyes darabomnál ragaszkodom, azaz születés is van, meg halál is, de közöttük tarkállik az élet vad gazdagsága.) Nade mozdulatának és eme fehér foltocskának a hirtelen és véletlenül létrejöttt kapcsolata egycsapásra fontossá vált, szólni kezdett a kész kép valamiről, ami eszem ágában sem volt megkezdésekor, hogy a fotómasina elkattintásának ősrégi pillanatáról már ne is beszéljek. Azt mondja érzésem szerint, hogy a világ ránk zúduló zűrzavarviharában mindenkinek kell találnia egy szigetet, egy biztonságos pontot, meg kell lelnie valahol a fehér békéjét, ahol megnyugodhat és feltöltődhet, ahonnan erőt meríthet a vihar elviseléséhez, kivédéséhez. És hogy ezt épp egy nő képezi le nálam, épp Nade, az a legtermészetesebb, csak a művészettörténet hosszan kanyargó folyamába lép be ő is, sok elődje nyomába. Mit is felejtettem ki? A "születés" szó megvolt, az "élet", a "szerelem", a "test", végül a "halál" szavak is kipipálhatóak. Itt megállj és csitt, minden mást, ami kimaradt eme önboncolásomból, hangos gondolkodásomból mondjon el a "Nade 18. avagy a fehér megtalálása" kép.

Kemény György

Az alábbi szöveg Bódis Kriszta és Kemény György e-mail váltásának részleteiből született.

Bódis Kriszta: Minden kísérlet

"...ez úgy kiszakadt belőlem most. Nadéról (=Detty) sorozatot csinálok, rázummolok a szemére, fülére, stb. és a fotóimat az itt látható módhoz hasonlóan színesen befirkálom/graffitizem, mittudoménmitcsinálokvelük. Kiállítás esetén ezekről lehetőleg nagyméretű (másfélszer két méter, vagy más is lehet) papírnagyításokat csináltatok. Majd. Mert még messze nem érzem, hogy a sorozat végén lennék, és csak ha már azt gondolom, hogy ennyi, ácsi, akkor fogom mutogatni (ajánlgatni?) majd másoknak is. Ez a triptichon váratlanul, betervezetlen ötletként merült fel bennem, és bírom, azonkívül - lehet, hogy tévesen - olyan Irodalmi Centrifugás szellemiségűnek sikeredett szerintem," (KGY)

A csábító

"...nincs kedved írni erről a munkáról? szerintem érdekes volna, talán valami naplóféle? illsztrációkkal? " (BK)

"Gondolkodom, tehát vagyok. Érdekel az ötleted. Időt kérek, hogy belülről is eldöntsem mi legyen. Ha igen, akkor sem tudnék sorozatot írni (semmiféle bérlet nem megy nekem, sem színházi, sem korcsolya, sem írnikell bérlet), hanem felindulásból (ahogy majdnem mindent csinálok, munkáimat teljesen) mondjuk egyszer, no kétszer (?) esnék neki a számítógépnek. Ki fog derülni számodra, nomeg az én számomra is ez az igen, vagy nem. Szinte elfelejtvén már ifjúkori (=két nappal ezelőtti) zsengémet, a Triptichont máris egy új opuszon dolgozom, és formálódik az is bennem, hogy erről esetleg már írok is..." (KGY)

Anya

"...kísérlet, és csak, ha jólesik..." (BK)

"Azt hiszem szemérmes ember a képzőművész, amíg nem engedi nyilvánosság elé munkáját, addig nem szeret beszélni róla, magánügyének tekinti, hogy mikor kinlódott esetleg napokig egy szín kicserélésén mondjuk, és mikor sikerült valamit tíz perc alatt megvalósítania, ami eszébe jutott (=például ilyen volt a Triptichon), és valóban magánügy is. Csakhogy ott van igazad, hogy napjainkban semmi nem érdekli jobban az embereket, mint mások testi, vagy lelki levetkőzése, gátlástalan kitárulkozása minden tekintetben, a magánnál is magánügyebbek! Meg van az a duma, hogy "egy kép többet mond ezer szónál". Azután soksok képzőművész
társam sem írni, sem beszélni nem tud, dadog, hebeg, vagy ha muszály mégis megnyilvánulnia, akkor hülyeségeket mond, merthogy: "Helyettem beszéljenek a műveim".
...foglalkoztat az ötleted, még ha elsősorban az ellene szóló érveket sorolom is. A Triptichon egy jó pillanat sugallatában született, és - mint írtam is - egyből az Irodalmi Centrifuga jutott eszembe róla." (KGY)

A nők

"Egyáltalán nem kitárulkozós szövegre gondoltam, sokkal inkább foglalkoztat engem az alkotás folyamatának megfogalmazása, megragadása, fölmutatása, és ami itt lehetőségként felcsillan, a művészeti ágak közti határok feszegetése, összemosása, szóval a képek mellett egy kísérő (kísértet?) műről volna szó, ilyesmi... És Nade is megszólalhatna... Miért ne léphetne ki a hagyományos -modell, múzsa- passzív szerepéből ezzel az aktivitással? Ez volna az igazán Irodalmi Centrifugás...Nade ugye!" (BGY)

Az Irodalmi Jelen novellapályázata

Az Irodalmi Jelen szerkesztősége novellapályázatot hirdet prózaírók számára. Egy-egy szerző két publikálatlan novellával (max. 6000-6000 karakter) pályázhat (a novellákat az ij@irodalmijelen.hu címre kell küldeni).
A pályázat jeligés. A novella jeligével kerül fel a portálra, a zsűri nem, csak az adatkezelők ismerik a beküldők személyazonosságát.
A beérkező művek folyamatosan felkerülnek az Irodalmi Jelen pályázat rovatába, ahol az olvasók tetszés szerint, szavazataikkal segíthetik a közönségdíj odaítélését.
Nevezési díj novellánként (banki átutalással): 1000 forint (10700392 42062707 51100005 – CIB Bank); vagy 15 RON (RO64 WBAN 2511 0000 0250 9984 – BC INTESA SANPAOLO); vagy 5 euró (RO44 WBAN 2511 0220 0250 9984 – BC INTESA SANPAOLO).
Zsűri: az Irodalmi Jelen szerkesztősége.

Beadási határidő: 2009. május 10. (24 óra)
Eredményhirdetés: 2009. június 30.

A szerkesztőség a legjobbnak ítélt novellák közt hat díjat oszt ki.
1. díj – 100 000 Ft.
2. díj – 75 000 Ft.
3. díj – 50 000 Ft.
4. könyvcsomag
5. könyvcsomag
+ 1. Közönségdíj – 60 000 Ft.
A díjazott pályaműveket és a nem díjazott, de értékes novellákat antológiában jelentetjük meg – az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban – a Karácsonyi Könyvvásárra.


Pornó - a XXI. század erotikája
(Novellapályázat)

Az internet megjelenésével hamar szembesültünk azzal, amit az emberi testtel csak csinálni lehet. Lóval, ököllel, szinte már csak hátulról szeretkezünk. Hogy fér meg a borotvált herékkel az erotika? Létezik e még a hitvesi ágy romantikája? Egyáltalán mire gerjednek a mai fiatalok?
Többek között erre keresi a választ a Mediawave és a Roham közös pályázata.
Beküldési feltételek: Minden pályázó egy írással vehet részt a kiíráson, mely nem haladhatja meg a 20 000 karakter terjedelmet leütéssel együtt. Az írást word documentumként várjuk a roham@roham.hu címre.



Beküldési határidő: 2009. március 1.
Eredményhirdetés: 2009. március 10.

A legjobb novellák megjelenési lehetőséget kapnak a Roham magazin Mediawave-re megjelenő külön számában.
Mediawave - Roham
Korchma Zsombor
roham@roham.hu
06-30-655-0825

2009. február 6. 18.00
Mozambiki táncbemutató és tánctanítás
Budapet, VI. ker. Dózsa Gy. út 108. (a Hősök Terénél, az Állatkerttel szemben)
Szeretettel meghívunk minden kedves érdeklődőt 2009. febr. 6-án pénteken 18-20h között tartandó mozambiki táncbemutatóra és tánctanításra. A tánc („marrabenta") jellegzetes mozambiki tánc, ami helyi és portugál zenei- és táncstílus összeolvadásával alakult ki. (Mozambik 1973-ig volt portugál gyarmat)
A bemutatót és tánctanítást Arsénio Vasco Juliao tartja, aki néhány hétig országunkban tartózkodik, a program teljesen ingyenes.
Cím: Budapest, VI. ker. Dózsa Gy. út 108. (a Hősök Terénél, az Állatkerttel szemben) Kapucsengő: 12

2009. február 7.
Warhol itthon, 120 képpel
REÖK Palota (Szeged, Tisza Lajos körút)
Az év képzőművészeti szenzációja nyílik február 6-án, pénteken a REÖK-ben: Andy Warhol tárlatán a világ talán legismertebb alkotásait, a Marilyn-portrékat is kiállítják. Az intézmény egy teljes emeletét megtöltő, hatalmas méretű képek pop-art hangulatban, harsány színekkel várják a látogatókat.
„Ha jól belegondolunk, az áruházak tulajdonképpen olyanok, mint a múzeumok.” Andy Warhol ezzel a kijelentéssel végképp lerombolta a határokat az úgynevezett „magasművészet” és a mindennapi élet között. A világ egyik legismertebb képzőművészének, kultuszfigurának nagyszabású kiállítása február 6-án nyílik a szegedi REÖK-ben. Többek között világhírű Marilyn Monroe-sorozatával, Diana Ross- és Mao Ce Tung-portréval, Ladies and Gentlemen-szériájával, valamint amerikai indiánokról készült sorozatával képviselteti magát.
Warhol életművének szinte teljes keresztmetszetét adja a kiállítás, melyen a főbb művei közül számos látható. A tárlat volumenét a képek hatalmas mérete is mutatja. Ilyen nagyszabású Warhol-kiállítás még nem szerepelt magyarországi kiállítóházban. A képek biztosítási értéke közel 250 millió forint. Warhol-kiállítás a közelmúltban több világvárosban, így most London, Milánó és New York után Szegeden találkozhat a közönség a művész alkotásaival.
A kiállításon szereplő szitanyomatok osztrák magángyűjtőktől származnak, a legtöbb képet a bécsi Ernst Hilger Galériából valamint a szintén bécsi Peter Infeld Alapítványból válogatta a kurátor, Nátyi Róbert. Az eredeti tervekhez képest bővült a tárlat anyaga – több mint hetven kép várja a nézőket –, így belekerültek olyan érdekességek is, mint a Warhol által híressé tett Velvet Underground zenekar lemezborítói.
Az Andy Warhol kiállítás harsány színekkel, bizarr formákkal és a hetvenes évek bombaként robbanó – hatását azóta is érzékeltető – képzőművészeti irányzatának, a pop-artnak szellemiségével várja az érdeklődőket február 7-től május 8-ig. A teljes árú belépő 1000, a kedvezményes 800, a csoportos teljes árú 800, a csoportos kedvezményes 600 Ft-ba kerül majd.

Ex Librisek a Nemzeti Könyvtárban: Diskay Lenke hagyatéka
Országos Széchenyi Könyvtár (Bp, I., Budavári Palota F épület)"Ex librisek a Nemzeti Könyvtárban: Diskay Lenke hagyatéka" címmel nyílt kiállítás az Országos Széchényi Könyvtár 5. emeletén, a Plakát- és Kisnyomtatványtár előtti térben. A tár 1997-ben kapta ajándékba a méltán híressé vált Diskay Lenke grafikusművész hagyatékát.
2008 szeptemberétől kezdődött meg az anyag rendszerezése, részletes katalogizálása - ez szolgáltatott hátteret a főként ex libriseket bemutató kiállításhoz, mely május 16-áig lesz megtekinthető.

2009. februr 8. 16.00
Pixelek – záró tárlatvezetés
Ernst Múzeum (Bp, VI. kerület, Nagymező utca 8.)
Kiállítók: Albert Ádám, Asztalos Zsolt, Batykó Róbert, Borsos Róbert, Czene Márta, Fodor János, Galbovy Attila, Hidvégi Áron, Kokesch Ádám, Komlovszky-Szvet Tamás, Kovács Budha Tamás, Orosz Klára, Ötvös Zoltán, Péli Barna, Sipos Eszter,
Stark Attila, Sudár Péter, Szabó Eszter.
Vasárnap zár az Ernst Múzeumban a Műcsarnok és a magyar MTV közös szervezésében létrejött Pixelek kiállítás. Szokásunkhoz híven a zárónapon a kiállítás kurátora, ez alkalommal Petrányi Zsolt tart tárlatvezetést mindazoknak, akik még nem látták a kiállítást, vagy látták, de többet szertnének megtudni róla.
Néhány idézet a kiállítás kritikáiból:
"Jól szerkesztett beetető kiállítás, ami a könnyen fogyasztható popkulturális trendek mentén rántja be az óvatlan tárlatlátogatót a kortárs konceptuális művészet zárt elitbirodalmába." (Rieder Gábor, Artportál)
"A tárlat legmegkapóbb sajátossága a játékosság. Arra inti a látogatót, hogy ne tessék nagyon komolyan venni a művészetet. A fiatalok munkái szemtelenek, pimaszak, messze vannak még a konzervált művészettől. Az indulás így első válogatásra ígéretesnek tűnik, de hogy mely művek és művészek állják ki az idő próbáját, az még elválik." (Kőhegyi Ilona, Kultúrpart)
"Remek installációk és festmények bizonyítják, hogy nem Stark Attila az egyetlen fiatal képzőművész Magyarországon. (...) A csupa friss ötlet, az új képzőművész generáció munkáinak láttán sajnáltam először, hogy még sosem láttam egyetlen Pixel epizódot sem." (Razo, Kultplay)
A tárlatvezetés a belépőjegy megvásárlásával ingyenes.
A kiállítás megtekinthető 2009. február 8-ig.
Nyitva tartás: kedd-vasárnap 11.00 – 19.00

Stark Attila: Bar Tromb

2009. február 9.
Jörg Immendorff grafikai kiállítása
Zichy kastély, Zsámbék
A felújított Zichy kastélyban látható a két egykori német tagállam újraegyesítésének gondolatát már jóval annak valós megtörténte előtt művészi gondolkodásának homlokterébe állító Jörg Immendorf német képzőművész-grafikus életmű-kiállítása.



2009. február 10. 18:00
Győrffy Réka: Tengerajtó - könyvbemutató
Magyar Írószövetség Székháza (Bp, VI., Bajza u. 18.)
Győrffy Réka kötetének bemutatója - a kötetből néhány verset múlt héten olvashattak versvasárnap rovatunkban.



2009. február 10. 18:00
Fiatal Művészek Galériája (Hotel Hélia előtere, Budapest XIII. ker. Kárpát u. 62-64)
Az Indonéz Köztársaság fotó- és Tari Eszter: redezett káosz című olajfestmény-kiállításának megnyitója
A fényképek és a festmények egy része Indonéziában készült.
A kiállítást megnyitja: Mangasi Sihombing úr, az Indonéz Köztársaság Magyarországra, Horvátországba, Bosznia-Hercegovinába és Macedóniába akkreditált, rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, Dr. Máthé Andrea művészettörténész és Karsai István színész, a Budapest TV munkatársa.

2009. február 11. 18.00
Múzeum a szabad ég alatt. Van-e helye a műalkotásoknak a város szívében?
Ludwig Múzeum, 3. emeleti kiállítóterem (Bp, IX. Komor Marcell u. 1.)
A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum és a Francia Intézet közös szervezésében Magyarországra látogat Laurent Le Bon, a metzi Pompidou Központ igazgatója, valamint a párizsi Pompidou Központ kurátora, hogy új könyvének megjelenése kapcsán előadást tartson.
Az előadás címe: Múzeum a szabad ég alatt. Van-e helye a műalkotásoknak a város szívében? Hogyan alakulhatnak át a közterek szabadtéri múzeummá?
Az előadás 2009. február 11-én, szerdán 18.00 órakor a Ludwig Múzeum 3.emeleti kiállítóterében lesz.
Az előadás francia nyelvű, magyar szinkrontolmácsolással.
A belépés ingyenes!

2009. február 11. 18.00
Bem mozi (Bp., II., Margit krt. 5/b.)
Esze Dóra: Kurt Cobain kardigánja
Esze Dóra könyvének bemutatóján vetítés, felolvasás és beszélgetés is lesz: Esze Dóra, Mészáros Sándor (szerkesztő) és Szűcs Péter (az irodalomértő olvasó) valamint Kurt Cobain unplugged koncerten elhíresült kardigánjának részvételével.

2009. február 11. 19.00
Bódis Kriszta retrospektív
Nyitott Műhely (Bp, XII. Ráth György u. 4.)

Bódis Kriszta dokumentumfilmjei a Műhelyben, minden hónap második szerdáján.
RABSZOLGAVÁSÁR 2. rész - film a prostitucióról és az emberkereskedelemről - utána beszélgetés a rendezővel.

2009. február 11. 19:00
KELEMENI ESTÉK - Valentin napi szabad felolvasás
Apacuka (VIII. Horánszky utca 5.)

Hagyományos Valentin napi estjükre várják mindazokat, akik felolvasnának legfrissebb munkáikból (6-8 vers, másfél-két oldal próza), s azokat is, akik csak hallgatnák az irodalmi „tobzódást”.
Egy pohárka, akaraterősítő bor is várható. Mikrofon van.
Moderál: Novák Valentin. Zenél: A Plastic Rabbits Formáció és mindazok, akik hangszert hoznak.

2009. február 12. 18.00
Godot Performansz estek no. 1: Bevezetés a művészi performansz világába
Gödör (Bp, V. Erzsébet tér)
A művészi performansz hazai kezdetei, performerek a 70-es, 80-as években. A performansz műfaj vizualitása, képzőművészeti gyökerei. A hatásgyakorlás művészetének eszköztára. A test, mint téma: testművészet, akcióművészet, művészi performansz. Archív filmvetítés és beszélgetés a magyarországi performanszművészetről.
Beszélget: efZámbó István, Szirtes János és feLugossy László
Moderátor: Szombathy Bálint.
Az est fél nyolckor kezdődik, addig vetítés látható!!
Az est létrejöttét a MASZRE, Godot Kortárs Intézet (www.godot.hu) és a Gödör Klub támogatta.
A belépés ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!
Az estsorozat szervezői: Györe Gabriella és Czapáry Veronika.

2009. február 12. 19.00
Páratlan Centrifuga: A vendég - Bitó László
Centrál Kávéház (Bp, V. Károlyi Mihály u. 9.)
A meghívót ide kattintva olvashatják.

2009. február 12. 20.00
Toldi mozi (Bp, V. Bajcsy-Zsilinszky út 36-38.)
Fehér György-díj átadásaIdén először a nagyközönség is részt vehet a díjátadón. Fehér György 70. születésnapi ünnepségére, mely február 12-én, csütörtökön 20 órakor a Toldi moziban kerül megrendezésre, korlátozott számban jegyek is kaphatók, tehát idén először a közönség is részese lehet az eseménynek.
A rendezvényen a kimagaslóan tehetséges Balázs Béla-díjas érdemes művész 1998-ban készült Szenvedély című filmje is bemutatásra kerül, mely a 29. Filmszemlén számtalan díjat kapott: a fődíjat, a legjobb rendezés, legjobb női színész (Bánsági Ildikó), legjobb férfi színész (Derzsi János), operatőri díjat (Gurbán Miklós), a Gene Moskovitz -díjat, és külföldön is számtalan elismerésben részesült.
Az ünnepségen adják át az idei Fehér György-díjat, melyet egy játékfilmrendező kap. Az est házigazdái a Szenvedély főszereplői: Bánsági Ildikó és Derzsi János, vendég a rendező 1990-ben készült Szürkület című filmjének főszereplője, Haumann Péter.

2009. február 12. 21:30
BEMfél10Filmklub Spiró Györggyel és Török Ferenccel
BEM mozi (Bp, II., Margit körút 5/B)
SPIRÓ GYÖRGY író és TÖRÖK FERENC filmrendező lesz a BEMfél10Filmklub vendége.
Megnézzük a KOCCANÁS című filmet, amit Török Ferenc rendezett és az idei, 40. Magyar Filmszemlén rendezői díjat kapott Tv-film kategóriában, Spiró György drámájából (Legjobb Új Magyar Dráma, Szinikritikusok Díja 2004) és forgatókönyve alapján. A filmet celluloidról vetítik, utána beszélgetés az alkotókkal.
További információk: a filmklubról
a filmről

2009. február 13. 15.00
Zárt színházak vagy nyitott műhelyek? - A TÁP Színház ( Vajdai Vilmos és Keserű Imre)
Színházi Intézet (Bp, I. Krisztina krt. 57.)A TÁP Színház a vendége a Színházi Intézet sorozatának. Kicsi beszélgetés, de még inkább tréning-helyzetgyakorlatok Vajdai Vilivel (ez azért nem kis dolog)! Éljetek e lehetőséggel!

2009. február 14-15. 20.00
MU Színház (Bp, XI., Körösy József u.)
Juhász Kata Társulata: Bach - testben Est
A két kísérletező mű társalkotója Juhász Kata koreográfus mellett Korai Zsolt audiovizuális művész, aki a hangzó- és látványvilág megteremtésében vállalt jelentős szerepet. Mindkét koreográfia zenei alapja egy-egy szólóhangszerre, hegedűre illetve csemballóra írt Bach mű: a G-moll hegedűszonáta, majd a Goldberg-variációk.

Egy nő - Előadják: Kopeczny Kata, Sebestyén Tímea - 18'

Juxtaposition (egymás mellé helyezés) - Előadják: Gulyás Anna, Kopeczny Kata, Sebestyén Tímea, Grecsó Zoltán, Gulyás Oszkár, Kelemen Krisztián - 43'

2009. február 12. csütörtök este 7! Centrál Kávéház
Gordon Agáta

IRODALMI CENTRIFUGA____9. ÉVAD
SZŐKE ÉS INTELLIGENS
________________________________________
A demokrácia lelkiismerete:
BITÓ LÁSZLÓ

Bitó László magyar író, amerikai orvoskutató, humanista, thanatológus, evolucionista és feminista. Könyvei: Istenjárás, Az ötödik lovas, Izsák trilógia, Magunknak kell megváltanunk magunkat, Boldogabb élet, jó halál, Ahogy láttam…2004-2006, Az utolsó mérföld, Technopuccs dosszié, Káin nemzetsége.

A KOLLEKTÍV LELKIISMERET ÉGETŐ KÉRDÉSEIRŐL

A BIBLIA EVOLÚCIÓJA:
BÁRÁNYOK NŐK ROMÁK - ÚJ SZÖVETSÉGEK

NEMZETI LELKIISMERET: PÉNZ − HIT − KÜLDETÉS

Bitó László lelkiismerete mindannyiunké: egy férfiasan elfogulatlan és nőiesen érzékeny lelkiismeret. Abszolút értékben gondolkodik, gondolkodásában nemzedékeink teljes személyiségét és látható tetteit vizsgálja.

Időszerű figyelmeztetés a férfiaknak és a nőknek: ma egy teljes körű önvizsgálat nélkül nincs esélyünk, hogy közelebb léphessünk egymás és a jövő felé.

Hosszú éveken át békesség uralta az Éden kapuja előtti erdőket-mezőket: Ádám Kintvilágát. Már akkor így nevezte a Gihon folyótól Ai mocsaráig terjedő, általuk védett végtelenséget, amikor még az Éden semmittevő unalomtól terhes kertjében – ahol felnevelkedett – arról ábrándozott, hogy valaha ura lesz ennek a gazdagon virágzó földnek. Egyetlen embertársa, Éva – akivel testvéreként nőtt fel, s akit asszonyának szánt a Kert Ura – Ádámnál is inkább sóvárogta a Kintvilág szabadságát, amely messze esett Uruk állandóan figyelő tekintetétől. Arra azonban nem is mertek gondolni, hogy megszöknek fogságuk szigetéről, hiszen a másik határfolyó, az Eufrátesz gázlóját is hatalmas hüllőrémek őrizték.
Nagy megkönnyebbülésükre szolgált tehát, hogy miután megszegték tilalmát, és ettek a fának gyümölcséből, amelyből enniük nem lett volna szabad, Uruk maga vezette ki őket kertjéből a Kintvilágba, amelynek urává tette Ádámot. Igaz, arra ítélte őt, hogy arcának verítékével egye kenyerét, de Ádám nem bánta az unaloműző, nehéz munkát.
Annál inkább bánta Éva, hogy engedetlenségéért a Kert Ura átkával megnövelte viselőssége és vajúdása fájdalmát. Hatalmasra duzzadó hasa őrjítő félelemmel töltötte el az anyátlan leányt, aki mit sem tudva az asszonyi sorsról vált anyává és el sem képzelhette, miként szakadhat ki testéből elsőszülött magzata.
Még inkább aggasztotta Uruk meggondolatlan átkának másik passzusa, amely férje hatalma alá rendelte őt, s ami sok viszályt, összeütközést okozott közöttük. Éva, aki együtt nőtt fel Ádámmal és magát vele mindenben egyenlőnek tartotta, azt el nem fogadhatta. Csak évekkel azután, hogy világra jött elsőszülöttjük, Káin, majd hosszas – lánygyermekre váró – várakozás után Ábel is, költözött békesség szüleik szívébe . Ádám annyira hitt Uruk mindenre kiterjedő tervének bölcsességében, hogy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a sokféleképpen megmutatkozó, növekvő feszültséget, miután felnőtt és megérett második fiúgyermekük is az egyetlen asszony világában.
Ádám olyannyira nem volt képes felismerni az ebből fakadó veszedelmet, hogy véletlen balesetnek tartotta, amikor egy indacsapda elkapta, és bokájánál fogva a levegőbe rántotta úgy, hogy kezével nem érhette el az ösvény földjét. Vérfagyasztó üvöltése elhallgattatta a tücskök, levelibékák és a madarak kórusát, amely éppúgy jelentette a Kintvilág békességét a fülnek, mint a virágzó mezők és fák látványa a szemnek. De aznap reggel megtört ez a békesség, amint Ádám torkaszakadtából ordított:
– Hol vagy, Ábel! Gyere már, mielőtt megtámad valami vad! Csapdád engem fogott meg egy kos helyett!
Óvatosan, meg-megállva lopkodott Ábel az apja felé, meggörnyedve, nehéz buzogányát vállmagasságban tartva. Emberinek alig nevezhető, majdhogynem felismerhetetlen hang tört elő torkából:
– A kos te vagy, apám. Neked állítottam a csapdát. Nem bitorlod tovább az egyetlen asszonyt, akit Urunk nekünk teremtett.

2.

Éva elhallgatott, de mivel válasz nem érkezett, egyre nagyobb keserűséggel szólt Urukhoz:
–Te, aki mindent tudsz, nem vetted észre, amit aggódva láttam, hogy Ábel rossz útra tért pásztorkodásában? Egyre kíméletlenebbül törte be juhait, de nem tettem semmit, mert hittem, hogy minden a Te terved szerint történik, Urunk. Jobban vigyáznánk minden lépésünkre, minden kiejtett szavunkra, ha nem vezérelne minket ez a balga hit.
– Ne vond kétségbe teremtőnk tanítását! – szólt ijedten Ádám, aki Uruk haragjától az Édenkert kapuja előtti Kintvilágban is félt. De asszonya szemrehányó panasza nem szűnt meg:
– Legyen Ábel halála mindörökre példa: nem számíthatunk Urunk oltalmazó gondviselésére. Valld be, Uram, nyilatkozd ki most és mindörökre, hogy te sosem fogod le a gyilkos kezet! Vagy talán azért kellett a fiamnak meghalnia, hogy ezt felejthetetlen fájdalomba foglalva tudtunkra adjad? Ha ezt akartad, mondd ki nyíltan, hogy nincsen hatalmad a gonoszság megfékezésére! Mert ha ezt nem tőled halljuk, félreérthetetlen szavakkal, akkor eljövendő nemzedékek a mostani tétlenséged ellenére is azzal áltathatják magukat, hogy számíthatnak védelmező gondviselésedre.
Embere megrettent tekintetét látva Éva könyörgésként folytatta szavait:
– Kérlek, Urunk, hallgasd meg az anyátlanul felnőtt anyát, aki nem tudhatja, hogy képes-e ilyen csapást túlélni egy anya. Meddig maradhat életben a test, ha halott az, aki belőle kiszakadt? – hallgatott el, válaszra várva, majd másként igyekezett szóra bírni a Kert Urát:
– Köszönöm, Uram, hogy védtelen gyermekségünkben gondunkat viselted. Megértjük, ha nem vállalod tovább ezt a szerepet, és felnőtt fejjel ezt el sem várjuk tőled. De ha valóban előre látsz mindent, ami megeshet, miért nem figyelmeztetsz az elkerülendő rosszra, még ha azt nem is akadályozhatod meg? És ha ez így van, ha valóban nincs hatalmadban a gonosz megfékezése, ne engedd, hogy ezt ivadékaim minden nemzedékének ilyen keservesen kelljen megtanulnia, mint most nekünk! Ne adj nekem leányokat, ha leányaink azért szülnek majd testvéreknek testvéreket, hogy azok egymás kezétől pusztuljanak el!
Imígyen szólt Éva a Jelzőhegy csúcsának ama nagy sziklájára emelve tekintetét, amely Uruk gondviselését jelképezte számukra. Ugyanis amikor kivezette őket kertjéből, így szólt neveltjeihez:
– Ha szükségetek van rám bármi okból, menjetek Kintvilágotok legmagasabb hegyének csúcsára, és annak magas szikláján rakjatok máglyát. Annak tüzében égessetek gyümölcsöző lombokat vagy állatok húsát, hogy égig érő füstjét láthassam kertem bármely sarkából. Ha így hívtok, ott leszek veletek.

* * *

Amint Éva hallotta saját szavait, újra átérezte azt a kétségbeesett félelmet, amely első gyermeke megszületése előtt vett erőt rajta és ami a testét már-már szétfeszítő fájdalomnál is elviselhetetlenebbül gyötörte: nem tudta, hogyan jöhet ki hasából oly hatalmasra növekedett, rugdalózó sarja.
Anyjáért sikoltozott. Majd’ megőrjítette Ádámot, amikor tőle követelte: hozzon neki egy anyát, aki bizonyságul szolgált volna, hogy egy asszonyember képes túlélni azt, ahogy belőle magzata kiszakad.
Ádám ekkor már maga is görcsökbe rándult a tehetetlenségében magára vállalt fájdalomtól, de aztán erőt vett magán, és hatalmas máglyát emelt a Jelzőhegyen, hogy annak fényét lássa Uruk és Éva is a szenvedésére szakadó éj sötétjében.
– Urunk hamarosan itt lesz, és segít majd rajtad – próbálta Ádám megnyugtatni asszonyát, amint a hegyről visszatért hozzá.
– Segíthetne, ha levenné rólam kegyetlen átkát – nyögte ki Éva egyre gyakrabban jelentkező görcsei között.
Nagy elkeseredése ellenére sem lepte meg Évát Uruk távolmaradása, hiszen már serdülése korából volt oka feltételezni: mit sem tud az Éden mindentudó Ura az asszonyi dolgokról, melyek többnyire undorral töltötték el.
Ádám vajúdó asszonya mellé roskadt: térden állva fogta le kezeit, mert félt, hogy szétszaggatja hasának falát húsába vájó ujjaival.
Eddig csak nagyritkán, homályosan derengő emléket idézett fel a vajúdó asszonyban Ádám érintése: egyre tisztábban látta a kicsinyke Évát anyja kebelén, és érezte, ahogy két gyengéd kéz lefogja az övét, amint türelmetlen éhségében puha mellébe fúrta öklét.
– Engem is anya szült – világosodott meg Éva előtt –, belőlem is kijön valahogy gyermekem. Hiába riasztottál el átkoddal, Uram! Vállalom majd újra és újra az életadást, akármilyen fájdalmat mérsz rám. Sokkal inkább félek, hogy gyermeke halála nagyobb fájdalom lehet egy anyának, mint megszülése!
...

-------------------
Bitó Lászlóról bővebben
Gordon Agáta Bitó László A technopuccs dosszié című könyvéről
Bitó László honlapja

Lángh Júlia: Felszabadító vallomás – Atiq Rahimi regénye

Az érzéketlen férfi és a saját szavainak erejétől felszabaduló nő tanulságos és költői történetét mesélem itt el

című, franciául megjelent Goncourt-díjas regénye alapján.
Egy afgán nő beszél tarkólövéstől öntudatlanul fekvő, néma, mozdulatlan férjének, elmond mindent, amit addig nem mondhatott – hogyan is mondhatott volna a házasság és a vallás kettős elnyomása alatt. Miközben ápolja, és nem tudhatja, hogy a férfi hallja-e, amit mond neki, egyre bátrabban, egyre szabadabban beszél.
Syngué sabour a perzsa legendákban egy olyan kő, a türelem varázslatos köve, amelyet az ember maga elé helyez és rázúdítja minden bánatát, szenvedését, gyötrő titkát és nyomorúságát, mindazt, amit elmondani senkinek sem mer. A kő hallgat, figyel, mindent magába szív, mint egy szivacs, majd egy nap szétrobban – és ezzel a beszélő felszabadul.
Olvasás közben az volt az érzésem, hogy ezt egy nő írta. De miután a regény megkapta a Goncourt-díjat, a francia irodalom legrangosabb díját (esemény volt, hogy nem francia születésű írónak ítélték oda), mindenütt láthattam Atiq Rahimit fotón, videón: férfi a javából. Markáns, szakállas-bajuszos, határozott férfiarc. Hódolat előtte, hogy ilyen mélyen, belülről tudta ábrázolni azt, amiről az ember azt hinné, csak a nők élik át. Lényegében: a tökéletes függőséget. A regény a függőségből való felszabadulás drámai története.
A 46 éves Atiq Rahimi negyedszázaddal ezelőtt politikai menekültként érkezett háborús hazájából Franciaországba, amelynek nyelvét még kabuli gyerekkorában, a francia gimnáziumban elsajátította. Mégis, három könyvet írt perzsa nyelven – közben filmeket is készített –, mire megszületett első, franciául írott regénye: egyszerű, tiszta stílus, rövid, ritmikus mondatok, kevés jelző, egyértelműen filmes látásmód.
Szegényes, dísztelen szobában vagyunk, a két kis ablakot behúzott függöny takarja, a falon egy fiatal férfi halványan kiszínezett fekete-fehér fotója, és egy fölakasztott, díszes tőr. Földre tett matracon fekszik ugyanez a férfi, a fényképhez képest jóval idősebb, nagyon sovány. És mozdulatlan. Mellette szép fiatalasszony, egyik kezét a férfi lassan emelkedő-süllyedő mellkasán tartja, másikkal megállás nélkül az olvasóját morzsolja; a földön, bársonypárnán a nyitott Korán.
Mindvégig ezen a helyszínen maradunk. Az asszony szemcseppeket adagol a férfi mereven nyitott szemébe, feltölti az infúziót, tovább imádkozik, ahogy a molla parancsolta, aki szerint a nő nem imádkozik jól, azért nem gyógyul a férje. Az időt az olvasón lepergetett szemek száma, a férfi lélegzetvételeinek a száma méri, vagy a kintről bejövő hangok, a vízhordó kiáltása, a molla imára szólító szava. Időnként robbanások, lövések is hallatszanak az utcáról. Az asszony Istennel pöröl, hogy miért nem segít. „Pedig milyen sokat harcolt a te nevedben! A dzsihádért! Mutasd meg, hogy létezel, hozd vissza őt az életbe!”
Valami életjelet próbál kicsikarni. A férfi tarkójához nyúl, megnyomja a sebet. Semmi reagálás. Még erősebben megnyomja. Semmi; sem az üres tekintet, sem a lélegzés ritmusa nem változik. „Még csak nem is szenvedsz?! Soha nem szenvedsz! Soha nem is szenvedtél! Még sebesülésedben is megkímél téged a fájdalom! Ezért is én lakolok meg, ezért is nekem kell sírnom!”
Az asszony néha kimegy a szobából, de az olvasó nem követi, nézi a néma szobában a döglött legyet, a hangyákat, a prédáját kereső pókot. A nő visszatér, miközben ápolja a férfit, beszél hozzá. Kezdenek előjönni az emlékek, a titkok. Az első éjszakájukon nem árulta el, hogy éppen megjött a vérzése – tehát tisztátalan –, a férfi meg büszke volt annyi vér láttán!
„Pedig szűz voltam, de nagyon féltem. Mi lesz, ha netán nem jön akkor belőlem vér... az tényleg katasztrófa lett volna. Annyi rémes történetet hallottam erről. Minden elképzelhető volt. A tisztátalan vérről elhitetni, hogy a szüzesség vére, zseniális ötlet, nem? Sosem értettem, hogy nektek, férfiaknak, a büszkeség miért kötődik annyira a vérhez.”
Odakinn, a közvetlen közelben robbantanak, az ablaküveg betörik, fekete por és kátrányfoszlányok szállnak a levegőben, megülnek a matracon, a férfi mozdulatlan testén. Az asszony lemossa, odaadóan ápolja, de közben egyre nyíltabban beszél hozzá. „Remélem, hogy sikerül gondolkodnod, hallanod, látnod... igen, engem hallanod, engem látnod... Soha nem hallgattál meg, soha nem hallottál meg! Soha nem beszéltünk ezekről a dolgokról!”
Hogyan ment férjhez ehhez a harcoshoz, ehhez a hőshöz?
„Hatalmas mellű anyád eljött hozzánk, hogy megkérje számodra a húgom kezét. De még nem ő volt soron a férjhezmenetelben. Jó, nem baj, akkor legyen ez – mutatott rám a húsos ujjával... Te még csak nem is tudtál erről az egészről. Apám boldogan fogadta a dolgot, percig sem habozott. Mindannyiunk számára te voltál a Hős! És mint minden hős, valahol messze voltál.”
Az eljegyzést a vőlegény nélkül tartották, majd egy év elteltével – mert veszélyes egy fiatal menyasszonynak ilyen sokáig a szüleinél maradnia – megvolt az esküvő is: a hegyekben harcoló férjet fényképe és egy díszes tőr helyettesítette. Ezeket látjuk a csupasz szoba falán. És a szűz fiatalasszonynak – nincsen neve, a regény során végig névtelen marad – az anyósával kellett aludnia, aki vigyázott rá, pontosabban a szüzességére. „És mindez normálisnak, természetesnek tűnt mindenki számára. Még nekem is!”
A férj három év után megérkezett. „Olyan voltál, mint ma. Nem szóltál egy szót sem, rám se néztél... Én viszont néztelek, titokban figyeltelek, szemléltelek. Te mintha jelen se lettél volna, arrogánsan távoli maradtál. Igaz a bölcs öregek mondása: Soha nem lehet számítani arra, aki megismerte a fegyverek gyönyörét.”
Amikor férjhez adták, semmit sem tudott a férfiakról. Apját, aki gyakran megverte feleségét és hét lányát, csak a madarai érdekelték, a harci fürjek, amelyeket versenyekre vitt, nagy pénzekben fogadott rájuk, és egyszer, amikor veszített és nem maradt semmi pénze, egyik lányát adta oda fizetségül. Az asszony most elmeséli az öntudatlanul fekvő férjnek, hogy emiatt bosszúból hogyan etette meg egy macskával apja kedvenc, drága fürjét. Ezt a titkot eddig soha senkinek nem mondta el.
Hosszan, gyengéden simogatja a férfi fejét.
„Sosem éreztem magamat olyan közel hozzád, mint most. Tíz éve vagyunk házasok. Tíz éve! És csak három hete, hogy végre van valami közünk egymáshoz. Megérinthetlek... Sosem hagytad, hogy hozzád érjek. Sosem csókolhattalak meg. Amikor egyszer megpróbáltam, ellöktél magadtól. Azt akartam csinálni, amit az indiai filmekben lehet látni. De te féltél, ugye, ez az? Féltél, mert nem tudtad, hogyan kell megcsókolni egy lányt.”
Egy idő múlva az asszony úgy érzi, és ebbe egyre jobban beleéli magát, hogy a férfi voltaképpen az ő varázsköve, syngué sabourja, akinek végre mindent, minden nyomasztó nagy titkát elmondhatja.
Odakinn lövések, őrjárat koppanó léptei – talán az ellenséges őrjárat. Az asszony elrejti a férjet a szobából nyíló szűk kis fülkébe, amelyet függöny takar el. Fegyveres, turbános férfi lép be, vele tart egy dadogó fiatal katona is. Az asszony, hogy megszabaduljon fenyegető jelenlétüktől, azt mondja: „Eladom a testemet, ahogy ti eladjátok a véreteket... Eladom a testemet, hogy gyönyört nyújtsak a férfiaknak!”
Oh Allah, védj meg a sátántól, nyögi a harcos, asszony, téged meg fognak kövezni, és a pokol örök tüzében fogsz mindörökre égni – és a férfiak gyorsan elmenekülnek a bűntől bűzlő házból. Az asszony elmagyarázza a férjének, hogy ezzel kerülte el a megerőszakolást, mert egy harcosnak kurvát megerőszakolni nem vonzó.
„Megmondom neked, miért, syngué sabourom: ha egy kurvát basztok, nem uraljátok a testét. Mert egyenlők vagytok. Ti pénzt adtok neki, ő gyönyört ad nektek. Egy kurvát megerőszakolni, az nem erőszak. De elrabolni egy lány szüzességét, erőszakot tenni egy asszony becsületén, az igen! Az a ti hitvallásotok!”
Az asszonyt egyre jobban felszabadítja, hogy végre beszélhet, amire a férj soha nem adott neki alkalmat. Elmondja szeretett nagynénje történetét. Ellenszenves, gazdag emberhez adták, de mert két éven át sem esett teherbe, a férj leküldte vidékre a szüleihez, hogy nekik szolgáljon. Szép volt, fiatal és meddő, úgyhogy apósa következményektől nem félve dugta éjjel-nappal. Mígnem a fiatal nő dühében széthasította a koponyáját és elmenekült, de üzenetet hagyott, hogy véget vet az életének, tűzhalállal, úgyhogy nyoma sem marad. Ezután nevet változtatott, és életét egy nyilvános házban folytatta. Egy napon a fiatalasszony fölismerte a piacon, attól kezdve, nagy örömére, gyakran találkozott vele, de valóságos történetét csak most mesélte el a férjének.
Léptek odakint. A dadogó fiatal katona jön. Félénken kérdezi: Mennyi? Az asszony próbálja megértetni vele, hogy nem volt igaz, amit magáról mondott, de a kalasnyikov csöve a hasának szegeződik. Megadóan lefekszik a földre és széttárja a lábát – a béna férj a függöny mögött vajon figyel-e? –, a fiatal gyerek éppen csak ráfekszik, máris magömlése van, az asszony gyöngéden, anyaian vigasztalja. A fiú nagyon fiatal, szép és zavart.
Miután elment, az asszony folytatja monológját a félhalott férjnek.
„Vannak pillanatok, amikor azt hiszem, nehéz lehet férfinak lenni.” Kicsit előltetetten mosolyog. „Ez a fiú a mi kezdeteinkre emlékeztetett... Ne haragudj... Akaratlanul is rád gondoltam. Te is ügyetlen voltál, mint ez a fiú. Persze, akkor én még semmit sem tudtam. Azt hittem, úgy kell csinálni, ahogy te csinálod... Nagynénémnek igaza van, amikor azt mondja, hogy akik nem tudnak szeretkezni, azok háborúznak.”
Az asszony egy pillanatra zavarba jön, bocsánatot kér, hogy miket beszél, de aztán mégis folytatja.
„Azt hittem, ilyen a természetünk. Ez a különbség köztünk. Ti férfiak elélveztek, mi nők élvezzük, hogy ti elélveztek. Ez elég is volt nekem. Én nyújtottam magamnak a gyönyört, a... saját kezemmel.”
A dadogó katona visszajön, könyörögve néz az asszonyra, néhány gyűrött bankót nyom a kezébe. Kimennek a szobából, a folyosó túloldaláról suttogások és nyögések hallatszanak. Azután:
„Ez a fiú megint rád emlékeztetett. Csakhogy ő gyorsan tanul! De te soha nem változtál. Neki megmondhatom, mit csináljon, hogyan csinálja. De ha neked mondtam volna... Istenem, szétverted volna a fejemet! Pedig nem nehéz ez, csak hallgatnia kell az embernek a saját testére!”
Aztán a nő megrémül, sír, bocsánatot kér, mert nem tudja, miket beszél...
„Valaki más beszél belőlem... megszállott vagyok. Egy démon lakik bennem. Ki kell üldöznöm magamból...” Megkeresi az olvasóját, pörgeti, mormol, kimegy a szobából.
A dadogó fiú vissza-visszatér, megjavítja a háború pusztításaitól kidőlt bejárati ajtót, ételt, ajándékot hoz. Az asszony megkedveli. Vall.
„Majdnem úgy érzek iránta, mint házasságunk kezdetén irántad. Pedig tudom, hogy ő is olyan szörnyűvé válhat, mint te. Mihelyt birtokoltok egy nőt, szörnyeteggé váltok... Ha valaha is visszatérsz az életbe, még mindig olyan szörnyeteg leszel, mint voltál?... Nem hiszem. Azt gondolom, mindaz, amit elmondok neked, megváltoztathat téged. Igen, meg fogsz változni, szeretni fogsz... Úgy szeretkezel majd velem, ahogy én kívánom. Mert most sok mindent fölfedeztél. Ismered a titkaimat...”
És az asszony megteszi az élőhalott férfival, amire mindig is vágyott, de amit az soha nem engedett volna meg. Egyik kezével a férfi nemi szervét, másikkal a sajátját simogatja, szája a félig nyitott szájhoz közelít, egy ritmusra lélegeznek. Miután elélvezett, megint bocsánatot kér, Allahhoz imádkozik, hogy szabadítsa meg a démontól. Már az őrület környékezi, zaklatott álmait idézi, halottakat lát és hall, és egy nagy titokról beszél, nagyon nagy titokról, végül azt is elmondja:
„A két kislány nem a te gyereked! És tudod, miért? Mert te voltál meddő, nem én!... Mindenki azt hitte, meddő vagyok, anyád azt akarta, vegyél magadhoz másik feleséget. Mi lett volna akkor velem? A nagynéném sorsára jutottam volna. És csodálatos módon éppen akkor találkoztam vele össze.”
A nagynéni tanácsára a fiatalasszony elmegy egy bizonyos Hakimhoz, akiről a család úgy tudja, nagy gyógyító varázslója a meddőségnek, de valójában a nagynéni stricije. Hakim bezárja a fiatalasszonyt egy sötét szobába, egy bekötött szemű fiatal férfival, akinek az a feladata, hogy megtermékenyítse. Ez néhány találkozás után sikerül is.
Az asszonyt saját elbeszélése most már vallásos rajongással tölti el. Lelkesedéssel beszél a béna-néma férjnek:
„Igen, én syngué sabourom... tudod-e, mi Isten kilencvenkilencedik, vagyis utolsó neve? Al-Sabour, azaz a Türelmes! Nézz magadra, Isten vagy! Létezel, de nem mozogsz. Hallasz, de nem beszélsz. Látsz, de nem mutatod meg magad. Türelmes béna vagy, mint Isten. És én vagyok a te Küldötted! A te Prófétád! A te hangod! A te tekinteted! A te kezed! Al-Sabour!”
Ahogy a perzsa legenda mondja: a türelemkő, ha megtelt a titkokkal, robban. A férj hirtelen elkapja a nő csuklóját, fölegyenesedik, az asszony retteg, csodát emleget, „tudtam, hogy titkaim visszahoznak az életbe”, rajongással átöleli a férfi lábát, „Al-Sabour, végre megszabadulok szenvedéseimtől!”
Így is lesz. A férj hajánál fogva veri a fejét a falhoz, a földhöz, aztán kitekeri a nyakát. Ám előbb a nő elkapja a tőrt a falról, keresztülszúrja a férfi szívét – csakhogy egy csepp vér sem csurran ki belőle. Innen tudjuk, hogy legendáról van szó, meg onnan, hogy a halálra vert, vérben úszó nő az utolsó előtti mondatban lassan kinyitja a szemét...
Atiq Rahimi N. A. emlékének dedikálta a könyvét. Ki volt N. A.?
2005 novemberében bejárta a világsajtót a hír, hogy Nadja Anjuman 25 éves afgán költőnőt férje halálra verte engedetlenség miatt. A fiatal nő – aki a tálib rezsim alatt hallatlan bátorsággal varrástanfolyamnak álcázott irodalomórákat tartott a tanulástól vallási okokból eltiltott lányoknak – verseiben, amelyeket halála óta több nyelvre lefordítottak, az afgán nőket fojtogató elnyomásról beszélt.
Heratban, ahol Nadja és családja élt, a városi rendőrség kivizsgálta az ügyet, majd azt állapította meg, hogy a halál oka öngyilkosság. A férj szabadlábon van, neveli a kislányt, aki féléves volt, amikor anyja belehalt a férfi nevelő célzatú verésébe.

A Herat-i mecset

Nadja Anjumanról (versek is)

Herat kerületei

Fazekas Zoltán (1985) filmjében Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versének részletei a kocsmai dialógusokkal keverednek, s a narratíva megelevenedik, hogy a vers himnikus zárlatát már a teljes fénybe borult ’napsütötte sáv’-ban érzékelhesse a néző, míg Xantus János nyers hangján hallja a vers sorait. Szép indítás, gondos operatőri munka és Egri Kati erős jelenléte jellemzi a filmetm, mely ide kattintva megnézhető.



Hájos Zsolt 8 perces filmjében Tóth Zsolt és Nemes Wanda játszanak: egy bárban ismerkednek össze, sűrű nevetés és ivás közepette, majd egy viccesre sikerült szeretkezés következik a lány panellakásában − a fiú másnap reggel lemegy, hogy a sikeres estét egy közös reggelivel koronázza – azonban nem talál vissza. A filmnek a blikkfangos poén erénye de hátránya is: valamiért azt gondolom, talán nem lesz mindenki számára egyértelmű a történet, szavak alig hangzanak el, a keresés pedig rövid, talán rövidebb, mint ami egyértelművé tenné.



Hegedűs 2 László filmjében, az 1kávéban az ötlet adott: az alap valóban nem más, mint egy kávé. Két kávéfőző egymásba szeret. Valójában animációs megoldások sora a film: egy kávéscsésze felülnézetből. A kávé, mint kerek és sötét tér, előbb égbolt, majd csillagkép-térkép helyévé lesz, melyen oda-vissza ’sétál’ az egyik kávéfőző, később a tárcsázós telefonok számlapjává, esetleg óraszámlappá alakul a csésze, melyben megjelenik a másik kávéfőző is, s ezek egymásra találása is megesik − technikai értelemben érdekes játék, melyet Esterházy Péter hangján hallunk a film utolsó percében.

„Három pár, három életforma, három világkép.” – invitálja a filmre a nézőket a katalógus. Nagy Anikó Mária (1973) filmjében valójában két pár és egy magányosan rendelésre érkező asszony látható, hallható, a megfeleléskényszeres harmincas fogyókúrázó és bogyókon élő lány és partnere, akik két éve nem szeretkeztek egymással;



az építési vállalkozó, aki hisz a hagyományos férfi-női szerepekben, s aki inkább élne kifelé, mint befelé, így felesége ivását zsarolási indoknak és lehetséges válóoknak tartja; valamint a jól menő vállalkozónő, aki férje alkoholból való kigyógyulása és munkát találása után kénytelen lenne visszavenni bizonyos háztartási feladatokat, így rádöbben, hogy jobban érezte magát, amíg a férje alkoholista volt, mint most, hogy felépült és szakmájában sikeres, tehetséges emberként maga is törődik a karrierjével és nem készít vacsorát. A helyszín neutrális, betonoszlopos környezet, egy elképzelt rendelő, a felvételek nem különösebben bonyolultak, látjuk az orvost, látjuk a párokat, rendszerint szemből, de a történetek sodrása magával ragad.

A filmek adatai:
Hogy elérjek a napsütötte sávig:
rendező/director: Fazekas Zoltán (1985), mű/b: Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig, f/sc: Fazekas Zoltán, dr/dr: Magyar Fruzsina, Fazekas Zoltán, o/ph: Németh Nikoletta, narr/narr: Xantus János, Felhasznált zeneművek és szerzői: Nine Inch Nails, v/ed: Fazekas Zoltán, d/a.d.: Fazekas Zoltán, j/cost: Fazekas Zoltán, sze/cast: Egri Kati, Lajkó Bence, gy/p.m.: Fazekas Zoltán, p/p: Kohári Edit, gyártó/p.c.: Frame Film, Novus Művészeti Iskola, 2008, színes/colour, 8 perc/mins, video, sztereo

Panel:
rendező/director: Hájos Zsolt, ö/i: Hájos Zsolt, f/sc: Harmat Gábor, o/ph: Maly Róbert, z/m: Reisz Gábor, v/ed: Batka Annamária, h/sd: Szász Barna, j/cost: Kalicz Mészáros Klára, sze/cast: Tóth Zsolt, Nemes Vanda, r.assz/ass.d.: Reisz Gábor, gy/p.m.: Mester Linda, p/p: Lóth Balázs, Batka Annamária, Hájos Zsolt, támogató/supported by: Kodak Hungary, Celluloid Műhely, Magyar Mozgókép Közalapítvány, Oktatási és Kulturális Minisztérium, MAFILM ZRt., Visionteam, Kalauz, gyártó/p.c.: Cellmédia, Kinopravda, 2008, fekete-fehér/black&white, 8 perc/mins, 16 mm, mono

1kávé:
rendező/director: Hegedűs 2 László, ö/i: Hegedűs 2 László f/sc: Hegedűs 2 László, o/ph: Hegedűs 2 László, narr/narr: Esterházy Péter, z/m: Mesterházy Ákos, v/ed: Ternák Ferenc, Hegedűs 2 László, h/sd: Mesterházy Ákos, d/a.d.: Hegedűs 2 László, l.t./p.d.: Hegedűs 2 László, an/an: Debreczeni Katalin, sze/cast: Kávéfőző, Kávéfőzőnő, p/p: Muhi András, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Oktatási és Kulturális Minisztérium, gyártó/p.c.: Inforg Stúdió, 2008, színes/colour, 6 perc/mins, video, sztereo

Apró dolgok:
f/sc: Nagy Anikó Mária, o/ph: Körösi András, v/ed: Bartos Bence, h/sd: Whalf Frigyes, sze/cast: Lukács András, Balla Dorottya, Marovka Mátyás, Sebestyén Erika, Vécsei Szilvia, r.assz/dir.ass: Ekési Orsolya, gy/p.m.: Ordódy Judit, p/p: Dudás István, támogató/supported by: Országos Rádió és Televízió Testület, gyártó/p.c.: Viderent Kft. 2008, színes/colour, 34 perc/mins, video, sztereo

-gyg

Nemhiába szépek Can Togay filmjének képei: Pohárnok Gergely operatőri munkáját dicsérik a nagyon egyszerű ötletre épülő szekvencia szép felvételei. Egy kisfiú arcát látjuk alulnézetből, feje szinte a térdére támaszkodik, valamivel matat; később hátulról látjuk, ahogy a sínek között a kövekkel játszik, egyikkel túrja a többit; hallgatja a nyárfák zúgását – egy snittben a nyárfák koronáját látjuk, az ágakat lengeti a szél, halljuk, ahogy a levélhátak egymáshoz dörzsölődnek; a fiú nézi a fát, arca a térdén, a felvételek közelítenek, majd egy huzalt látunk, ami valamilyen szerkezetbe halad; később látjuk a teljes váltót, közeledik a vonat, halljuk a hangját; a fiú felállva várja. A képeken előbb hátulról látjuk a fiút, majd a vonat alatt néz át a kamera lencséje, mely folyamatosan halad; látjuk a fiút; aztán feljebb emelkedik, s már csak az elhaladó vonatot látjuk: megszólal Purcell Dido és Aeneas-ából a panasza, a vonat csak halad a kamera előtt, halad. Mikor elmegy, egy idős embert látunk a kisfiú helyén, kezében ugyanaz az egy szál kő, amellyel a kisfiú felállt – körülnéz – felnéz a fákra. A fák koronája közt ugyanúgy jár a szél. Leporolja magát, eldobja a követ. Körülnéz és elindul.
Az ötlet egyszerű és frappáns, a fényképezés szép, a zene és a hang is jó – mégis, visszatekintve valahogy túl egyenes vonalú, túl kerek ez az egész.

A The Counterpart egy személyre összpontosít – ezt hangsúlyozza a kamera élességállítása is, mely egy emberalakszerű ablakból betűző fényről közelít egy felülő férfi arcára, majd mögüle egy másik férfi emelkedik fel, s megy a homályban hagyott távolba öltözködni; lassan öltözködnek, az élesség folyamatosan egyikükre állítva; két katona-egyenruha rajtuk. Különbözőek. Mikor kilépnek, az egyik olasz társaihoz megy, a másik német társaival beszélget; kiderül, a német katonák azt sejtik, hamarosan előrenyomulnak a korábban elvesztett területekre – olyannyira hamarosan, hogy az előrenyomulás az ő pár megtett lépésük után megkezdődik: egész csapatnyi német katona rohanja meg a néhány olaszt, akik közül a vadászház látogatója fogolycsere-tárgyalásra jött – elvileg. Gyerekkori ismerősökre találtak egymásban; s hogy régtől fogva tart-e ez a kapcsolat, vagy eseti volt, végül lényegtelen is. Látjuk az egykori gyerekkori internátusi képeket, ahogyan az apa egy intézménybe viszi a fiát, s ott találkozik az olasz fiúval. A támadás megindulásakor visszatérnek a vadászház mellé ők is, a tárgyalásra indult német katonák – s a hadnagynak nehéz magát visszafognia, hogy ne olasz barátjának segítsen, aki végül a szeme előtt hal meg.
Ambrose Bierce és Jerzy Kosinsky novelláinak és regényeinek kegyetlen, háborús világa villan fel a filmben, amely a rendezőnek nem az első munkája: a Türelem című filmjével (2006) sok fesztivált bejárt már.



Perlmann Károly (1960) filmje, a vacsora igazán bravúros attól a felelgető technikától válik, ahogyan a bejátszott rádióhang, a hangok felelgetnek egymással a történteknek. Bár elvileg az egy nap alatt lezajló eseményekben egyetlen nap rádióadásait hallgatjuk, azok szépen rímelnek a valóságban történtekkel. Egy család története, ahol három generáció él együtt – a nagymama, az anya, a fia és annak felesége. Az első képsorokon a fiú, már meglett, hájas férfi öltözködik, szépítkezik, majd indul az ólba etetni – miközben a reggeli rádióadóban arról (is) beszélgetnek, milyen lehet az a disznó, amelyik emberhúst eszik − állítólag porhanyós. Az ól-takarítás közben a fiú megcsúszik egy halom trágyán, elesik, beveri a fejét és nem kel fel.



Innentől folyamatos a néző izgalma: mikor találnak rá, rátalálnak-e a férfira. S a szerző minden eszközt bevet – a késleltetés mestere. A részleteket most elhagyom, de ez a film a maga szürreál valóságshowjával, Babits Mihály bejátszott Esti kérdésével, a bejátszott Cseh Tamás dallal (Budapest) és a rádióban szóló napi anyagokkal, a sokszor ismételt felvételekkel a ház utca felőli oldaláról illetve a házfalnak támasztott bicikliről, melynek gazdáját ettől függetlenül nem keresi senki otthonában, nagyon is telibetalált egy modernkori falusi tragédiát, amit már komolyan venni is csak kacagva lehet: egy Shakespeare-dráma vagy egy görög tragédia elélne annyi borzalomból, ami itt szemvillanás alatt bekövetkezik. Az anya saját vaksága és figyelmetlensége, a körülmények összjátéka vezet a vérrokoni szálakkal egymáshoz kötött család három generációjának viharos tempóban való egyre csökkenéséhez. A három generációhoz talált nőfigurák, Molnár Piroska, Koós Olga és Pogány Judit jól fogják meg e karaktereket, de a legfőbb erénye a filmnek mégis kép és hang izgalmas, egymással hol felelgető hol elbújó és bújásra ösztökélő összjátéka.



A filmek alkotói:

Vonat:
rendező/director: Can Togay, f/sc: Can Togay, o/ph: Pohárnok Gergely, z/m: Henry Purcell: Dido's Lament, v/ed: Ostoros Ágnes, h/sd: Juhász Róbert, j/cost: Breckl János, sze/cast: Lénárt István, Pyszny Zsombor, r.assz/ass.d.: Iványi Marcell, gy/p.m.: Valkony Zsolt, co-p/co-p: Muhi András, Mécs Mónika, Mesterházy Ernő, Durst György, p/p: Havas Miklós, Darvas Csanád, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Oktatási és Kulturális Minisztérium, Vision Team, Duna Televízió, ARRI, MÁV ZRT., RC Consulting/Raiffeisen Bank, gyártó/p.c.: Cemedia Production Kft. koprodukciós partner/co-production partner: Inforg Stúdió, M&M, Duna Műhely, 2008, színes/colour, 7 perc/mins, 35 mm, DolbySR

The Counterpart:
rendező/director: Nemes Jeles László, f/sc: Nemes Jeles László, Várkonyi Tímea, o/ph: Erdély Mátyás, z/m: Henryk Górecki: Good Night, v/ed: Politzer Péter, h/sd: Zányi Tamás, d/a.d.: Brill Péter, Rajk László, j/cost: Homonnay Gábor, sze/cast: Karel Dobry, Tompa Ádám, Krisztik Csaba, Kovács Kálmán, Szalay Simon, r.assz/ass.d.: Kádár László, gy/p.m.: Taschler Andrea, co-p/co-p: Durst György, Hazai Kinga, Hazai Cecília, p/p: Muhi András, Havas Ágnes, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Duna Televízió, gyártó/p.c.: Inforg Stúdió, Havas Productions. koprodukciós partner/co-production partner:, Duna Műhely, Zen Media Amsterdam, 2009, színes/colour, 14 perc/mins, 35 mm, Dolby Digital

Vacsora:
rendező/director: Perlmann Károly (1961), f/sc: Perlmann Károly, o/ph: Vecsernyés János, z/m: Presser Gábor, LGT, Cseh Tamás, Másik János, Nat King Cole, Kispál és a borz, Liszt Ferenc, felhasznált zeneművek és szerzői: Presser Gábor, LGT & Vígszínház művészei: Ringasd el magad, Csoóri Sándor, Éri Péter, Hamar Dávid, Sipos Mihály és Sebestyén Márta: Baj baj baj, Cseh Tamás, Másik János és Bereményi Géza: Budapest, Bart Howard, Nat King Cole: Fly me to the moon (in other words), Kispál és a borz: Disznók tánca, Ditty Bops Sisters: Wishful thinking, Liszt Ferenc, Vladislav Fantoviché: Hungarian Rhapsody #2, v/ed: Perlmann Károly, h/sd: Sipos Gábor, d/a.d.: Galambos József, j/cost: Parádi Gabriella, sze/cast: Molnár Piroska, Koós Olga, Klementisz Lászoló, Pogány Judit, Koralevicz Elek, r.assz/ass.d.: Mátyássy Áron, gy/p.m.: Sarudi Gábor, co-p/co-p: P. Koltai Gábor, Imgrund Gábor, p/p: Perlmann Károly (Karchi Perlmann), támogató/supported by: Csongrád Város Önkormányzata, Batsányi János Gimnázium, Csongrádi Mentőállomás, Tilos Rádió, gyártó/p.c.: Have Plenty Productions (USA), koprodukciós partner/co-production partner: Filmsziget Kft., 2008, színes/colour, 26 perc/mins, 35 mm, Dolby Digital

Horváth Lili (1982) első hosszabb filmje, még mindig kisfilm, de nehéz sorsú lesz a fesztiválokon, hiszen 35 perces hosszával már túllépi az általában előírt játékidőt – a Duna televíziót ez nem fogja zavarni, ott biztosan levetítik, külföldön az Arte-val folynak tárgyalások. A Napszúrás egy intézeti lányanya, Maja (Törőcsik Franciska) története, aki új nevelőt kap Rózsi (Péterfy Bori) személyében. Az intézetből többször szökni próbáló lányt a nevelő védi, végül felelősséget vállal érte, s otthonába viszi. A nagyon tiszta operatőri munkával végigvitt film sokat közelít a két színész beszédes arcára. Maja megszökik, hamarosan visszajut, mert elkapják, ekkor derül ki, hogy bent hagyta gyermekét; visszaviszik, itt megérkezik az új nevelő; látjuk, ahogyan a lányok cigarettát vásárolnak a kerítéshez járó fiúktól, s hogy a lány a biztonságérzet illúziójáért is sokat megadna; Maja ismét megszökik, ezúttal viszi a gyereket is, akit Rózsa hosszan és kedvtelve nézeget; Maja az út mellett stoppol, hosszú ideig nem áll meg senki, végül megáll egy autó, attól elszaladna, de végül mégis beszáll: Rózsa az, aki visszaviszi az intézetbe, s ott megmenti a következményektől, amikor azt mondja, vásárolni mentek együtt. Később hajat vág a lánynak, aki a nő figyelme és a korábbi kedvessége miatt levetkőzik neki, mert azt hiszi, ez a célja. Rózsa elutasítja; este az autónál nyitná az ajtót, mikor Maja utánaszalad és ütni kezdené, de Rózsa lefogja. A következő jelenetben látjuk a szoptatást; lassan körvonalazódik Rózsa gyerekszeretete, majd kiderül, valaki felelősséget vállalt Majáért és a gyerekért. Maja kilép az intézet ajtaján – a következő képen már egy autó hátsó ülésén utaznak valahova messzire, s jutnak el Rózsa tökéletesen felszerelt, gyerekszobás házába – lassan feldereng egy elveszített gyerek emléke.



Este Maja Rózsa mellé fekszik, s egy pillanatra anya-gyermek viszony bontakozna, de nagyon gyorsan alakul át szexuális viszonnyá, mely az intézeti lány egyetlen kommunikációs csatornájának tűnik; szépen látszik Péterfy Bori arcán az érzelmek kettőssége – ez a nő nem biztos a dolgában, de teszi, s nem maga miatt, nem is Maja miatt: a gyerek miatt teszi. (Felidéződik a Térey Nibelung-lakóparkjából Mundruczó által rendezett darab hasonló leszbikus szerelmi jelenete - itt egy egészen más szerepeben, egész más körülmények között kerül a szituációba a színésznő: a két jelenetet egymás mellett látva talán még palsztikusabban rajzolódik ki a fenti megállapítás - az indítékok különbözősége. Ott a jelent szerint az erre irányuló akarat látható - itt a nemakarás, a bizonytalanság, a más okból belekényszerülés, valamiféle sajnálat egyszerre látható az arcon.)
Maja lassú érésére talán csak az utal, hogy másnap reggel összecsomagol, s indulni készül: bemegy a gyerekszobába is, s a gyerekágy fölé hajol. Rózsa még az ágyban fekszik, s halljuk a dobogó lépteket. A konyhában kávét főz magának, s a mosogatóba önti a cumisüvegből a tejet. Lassan indul fel az üresen maradt felső szintre – s itt nincs vége.



Szépek a felvételek, megokoltnak hatnak a jelenetek, s a film nem tűnik a kelleténél hosszabbnak: a rendezőnő utalt rá a filmet követő beszélgetésben, milyen remek színészeket talált arra, hogy a közelikben, az arcokon mutassa meg a történéseket – ezzel csak egyetérteni tudok.

M. Tóth Géza (1970) filmje, a Mama egyszerű ötletre épül, 10 perc, s ragyogó – az festményszerűség és a valóság határán imbolygó tető-látkép, kormos kémények és tetők, felső szintek, egy iparváros színei; beérkezik a nő, a mama – nem szól, s nem is néz énrám, se másra, s a ruhák a kötél kihúzása után valóban keringnek, szállnak a magosban – s ahogy egy egy ruhát felterítve továbbítja a kötelet, a mögötte lévő tájon is húz egy nagyot, s ugrik a kötéllel – egészen addig, míg körbe nem ér. A néhány törölköző kivételével csupa férfiholmit teregető nő (Török-Illyés Orosolya alakítja) az utolsó darabnál már hiába húz a kötélen – a táj nem megy tovább: az utolsó felakasztott ruhadarab egy rózsaszín babarugdalózó, ez az egyetlen darab, amit csipesszel rögzít a kötélre – majd a jól végzett munka örömének elégedettségével az arcán távozik. Az animált szekvencia és az élő színész együttesére épülő film hangulata elemelkedett, s egyetlen szó nélkül idézi meg és egyúttal zárja is le és hagyja el József Attilát, gyönyörűen.



Madarász István (1976) Superdigital-ja remek ötletre épülő kétperces, melyet 30000 Ft-ból forgattak, de a szemlevetítésre való utómunkák másfél millió forintba kerültek. Egy férfi kamerát talál egy szökőkútba. Bekapcsolja, s felveszi a körülötte zajló eseményeket. Majd visszajátssza – s kiderül, ezt nem kellett volna… Egy SonyF23-as kamerát kaptak kölcsön a felvételekhez kipróbálásra, az ebbe való kazetta ára volt a 30.000 Ft-os készítési költség – egy baráti alapon összedobott film, amit kár lett volna kihagyni. Hogy bejut majd valamelyik nagyjátékfilm kísérőjeként a mozikba, abban biztos vagyok, csak azt sajnálom, hogy ez lesz az, amiről, mint a reklámról, sokan lemaradnak majd.



A film a filmklikken megnézhető.

Az első blokk mindegyik filmjét megérte megnézni – így voltam a második blokk filmjeivel is – de erről inkább holnap. Az eddig látott nagyjátékfilmek alapján viszont ez a szemle inkább a kisjátékfilmeké lesz.


A filmek készítői:

Napszúrás:
f/sc: Horváth Lili, o/ph: Maly Róbert, z/m: Oliver Welter, v/ed: Szabó Dániel, h/sd: Zányi Tamás, d/a.d.: Sztevanovity Sandra, j/cost: Koppány Gizella, sze/cast: Törőcsik Franciska, Péterfy Bori, Mészáros Piroska, Révész Bálint, Axel Wandtke, r.assz/dir.ass: Fekete Xénia, gy/p.m.: Garas Klári, co-p/co-p: Henning Kamm, Durst György, Bosnyák Miklós, p/p: Fehér Károly, támogató/supported by: Robert Bosch Stiftung; Magyar Mozgókép Közalapítvány, Országos Rádió és Televízió Testület, Alföldi Tanácsadó Kft., gyártó/p.c.: Popfilm, koprodukciós partner/co-production partner: Detailfilm, Duna Televízió, Színház- és Filmművészeti Egyetem

Mama:
rendező/director: M. Tóth Géza, ö/i: M. Tóth Géza, f/sc: M. Tóth Géza, o/ph: Erdély Mátyás, z/m: Pacsay Attila, h/sd: Madácsi Imre, d/a.d.: Hujber Balázs, j/cost: Bárdosi Ibolya, an/an: Nyolczas István, Lóránt Attila, Zuban Dániel, Pulai Gábor, Gergely Zsolt, Szeibold Krisztián, Pető Sándor, Várfoki Zoltán, r.assz/dir.ass: Kárász Niki, gy/p.m.:Taschler Andrea, p/p: M.Tóth Géza, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Oktatási és Kulturális Minisztérium, Post Edison Computer Graphics Kft., Gaston Stúdió, gyártó/p.c.: Kedd Animációs Stúdió, 2008, színes/colour, 8 perc/mins, 35mm, Dolby Digital
www.kedd.net

Superdigital:
rendező/director: Madarász István, f/sc: Madarász István, o/ph: Marosi Gábor, z/m: Szalai Katalin, v/ed: Madarász István, h/sd: Juhász Róbert, an/an: Baráth Endre, Marcus Frakes, sze/cast: Tóth Olivér, r.assz/ass.d.: Dyga Zsombor, p/p: Madarász István, gyártó/p.c.: Fishpictures, 2008, színes/colour, 2 perc/mins, video, sztereo

-gyg

A történetek elbeszélője és hősnője az előkelő és intelligens, sok nyelven beszélő Edith, aki a szerelmet, a szexuális gyönyört keresi, önszántából szolgáltatja ki magát a férfiaknak és meglepő nyíltsággal számol be abszurd vonzalmairól és kitárulkozásairól. „Amit leírtam, szóról szóra megtörtént. Nem választottam szét a valóságot és a fikciót.” A hatvanas években a The New Yokerben megjelenő novelláinak különös, mazochista világával a romantikától és prüdériától mentes, nagyvilági, olykor kissé életunt és cinikus nőfiguráival Edith Templeton valósággal sokkolta olvasóit. Szerelmi kalandjainak ecsetelése közben hét színes, hiteles, élvezetes korrajzot fest a 20. századról, a harmincas évektől a nyolcvanas évekig, Prágától Bordigheráig, és – életének különböző korszakiban – eleveníti meg egy nem mindennapi nő érzés- és gondolatvilágát.

Edith Templeton 1916-ban született Prágában, egy nagyon jómódú, német ajkú család egyetlen gyermekeként. Gyerekkorát nagyanyja vidéki kastélyában töltötte, középiskolai tanulmányait a prágai francia líceumban (lycée) folytatta. 1938-ban feleségül ment egy angolhoz, és elhagyta szülővárosát.
A második világháború alatt Nagy-Britanniában dolgozott az amerikai hadsereg cheltenhami bázisán. 1956-ban követte második férjét, a világhírű kardiológust Indiába. Férje nyugdíjazása után előbb Portugáliába, majd az olasz Riviérára költöztek. Edith Templeton 2006-ban bekövetkezett haláláig Bordigherában élt.
Az ötvenes években, angol nyelven kezdte közölni írásait. Néhány regénye, egy novelláskötete és egy útikönyve jelent meg, melyet „sztriptízbédekkerként” tartanak számon. Gordon című „önéletrajzi szenvedélyregényét”, mely magyarul Báti Júlia fordításában jelent meg az Ulpius-ház kiadó gondozásában 2004-ben a szerző saját nevén, eredetileg Louise Walbrook álnéven publikálta.



A könyvből ízelítőül egy nagyon rövid részlet (ekkorát kaptunk):

„Tudtam, hogy meg fog csókolni, de cserbenhagyott a viaskodó, rúgkapáló, karmoló macska, az állat, aki képes lett volna kitépni magát, hogy elfusson. Odabent a macska helyén egy növény volt, és a növények nem tudnak elszaladni. Bontogatni akarják a bimbót, amelyet növeltek, hogy virág nyíljék belőle, és ki vannak szolgáltatva az időjárás kénye-kedvének, és engedelmeskedniük kell a fölöttük feszülő égbolt minden szeszélyének. Biztosra vettem, hogy meg fog csókolni, megcsókolja az ajkamat és az ajkam belsejét, mert hallottam, hogy a szeretők ezt csinálják. És erre vártam.”

A könyv 2009 április elején jelenik meg a Park Kiadó gondozásában, 3000 Ft-ba kerül majd.

Sinha Róbert gitárművész, Petrovics Anna fuvolaművész és Szabó T. Anna költő közös estjeire kerül sor január 30-án, azaz ma este és február 4-én, a jövő héten.
Ma este hatkor lehet lehet találkozni a trióval a Nyugati téri Alexandra könyvesházban, a második estre pedig a Kultea kávézóban (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1051 Budapest, Szent István tér 15.) kerül sor. Az estekre mindenkit szeretettel várnak.

Remek technikával, nagyon gyors vágásokkal, felpörgetésekkel dolgoznak, a hosszan mélázó, narratív részeket szakítják meg a Lisszabont és az azulejo felhasználási módjait bemutató montázsok. A főhős, Nober Sanders a lányával, Johana Sanders-szel játszik vagy tengerre néző otthonában azulejokat fest, őszintén beszél a kapcsolat megromlásáról, arról, hogyan látott belé, veséig, a társa, s miért nem maradt lehetősége másképp dönteni. Mesél a szakítás utáni közös munka nehézségeiről, a lányával kapcsolatos ambivalens érzéseiről. Hogy miképp bonyolítja sokszorosára a gyerekvállalás a honvággyal küzdő elveszettek sorsát.



Sanders nem különösebben boldog attól, hogy nem tudta megvalósítani az álmát, de "ez egy elfogadható munka", mondja a művészi portugál csempefestésről. Olyan csempék kerülnek ki a keze alól, hogy sírva könyörögnénk néhányért, s ami neki kényszerpálya, azt sok elindulni még nem tudó, de lábbugi-kórban szevedő boldogan bevállalná. A gond a vevő készülékében van - mást akart, s hagyta magát másoktól befolyásolni. "Egyetlen igazi döntésem a volt, hogy eljöttem. Azóta csak mások döntéseit követtem."

Van valami keserédes mélabú, napsütéses melankólia az egészben, eszembe jut róla Bece, Egressy figurája a Portugálból, igen, mint Bereményiék Mélyrepülésében „Ausztrália, gyerekek, Ausztrália”, emigráció? Hát tényleg ezt akarod?, kérdez vissza a tudat, azt hiszed, jobb ott?, vitatkozunk magunkkal, s közben pörögnek a képek, az évek, mormol az óceán, s ezt a hangot naponta hallani sokért nem adnánk. Mivel jár bevállalni a gyökerek megszüntetve megőrzését? Ezzel.



A film elején Nober Sanders elmondja, egy alkalommal otthon vett egy télikabátot, bár ott mindig meleg volt – kérdezték tőle, minek. Mert nem akarok mindig itt élni. Ennyire egyszerű? Nem. Annyira bonyolult, mint ez a 23 perc, amiben életek, sorsok zsúfolódnak, nem egy emberé; elhagyott lisszaboni villamosok, üres tengerpartok, örök hazagondolás, örök pénzgondok – a mamának készített harmincrészes csempekölteményt nem lehet egyszerre feladni, s a gyűjtögetés sem jár sikerrel – ha havonta egyet küldött volna el, már rég túl lenne az egészen. Ez következő jelenetben Sanders csomagot készít, benne egy? vagy néhány? csempe.

„Tudom, hogy azt gondolják, elhagytam őket. Hogy azt gondoltam, több vagyok náluk. Sosem mondták, de tudom, hogy ezt gondolták. Én több akartam lenni.” – mondja a kamerának, míg egy csempét vakargat, egyenget, készít elő, előtte domboldalon ereszkedő sárga villamos.
Visszaemlékszik a brazil mezőégetések utáni aranybarna naplementékre, a különös, napfogyatkozást imitáló fényekre, s bármelyik romantikus költő megirigyelné azt a pár mondatot. Az utolsó jelenetben egy alacsony lépcsőn ül, mögötte tág láthatár, épp rágyújtana – elalszik a gyufa. 'Ez a rohadt szél', mondja, 'mennyire utálom, hogy itt állandóan fúj ez a rohadt szél'. Vége. Egy azulejo-festő. Alkalmazott művész. Egy dokumentumfilm. Alkalmazott művészet. Érdemes megnézni.



ö/i: Somogyvári Gergő, szin/syn: Somogyvári Gergő, o/ph: Somogyvári Gergő, felhasznált zeneművek és szerzői: Dead Combo, v/ed: Feszt Judit, h/sd: Várhegyi Rudolf, sze/cast: Johana Sanders, Nober Sanders, gy/p.m.: Izabel Chaves, p/p: Durst György, támogató/supported by: Duna Televízió, gyártó/p.c.: Duna Műhely, 2008, színes/colour, 23 perc/mins, video, stereo

-gyg

„Gizi elvált, Mari, özvegy, Erzsi vénlány. Egyikőjüknek sincs gyereke, mégis tízet tartanak számon: testvéreiknek gyerekeit, akiket hosszabb-rövidebb ideig Gizi nevelt a tanyán”.
Valahol a falutól is távol a tanyavilágban járunk; még a szál gyufa is jelentős érték, pertóleumlámpával világítanak, fafűtéses tűzhelyen rotyog a kávé, a meszelt vályogfalon szentképek és díszes mikulás-csomagolópapír egyaránt van. A nővérek nem túl beszédesek. Egyikük a helyi mezőgazdasági szövetkezetnél dolgozik, tapaszt, meszel – még gyerekkorában, a szüleitől tanulta. „Ez a jó munka, nem az állandó változás” – mondja, „erre mindig szükség lesz”, s ahogy az anyagot gyúrja, szalmatöreket elegyít sárral, s megjegyzésekkel kíséri „igen jó lesz, hm, de finom lesz” elhiszem neki – jó, mint homokvárat építeni volt jó gyerekként, s megbecsülést, vékonyka megélhetést is ad – a faluban ő tapasztja a még meglévő vályogházakat, s kis szerencsével élete végéig lesz munkája a téeszben, a házak körül, az istállók tapasztásánál.



Gizi a férjét és családtagjait mutatja – „Nem úgy volt, ahogy akartam. Ő inni szeretett, én meg dolgozni. Nem volt az jó, én dolgozom, ő meg otthon. Hát, gondoltam, ez a vonat nem megy tovább” – tartja a képet, s közben hol oldalra néz, hol a kamerába, szinte szégyenlősen számol be az önálló döntésről, de büszkén mutogatja eredményét, a megvásárolt tanyát, a tehenet, az életüket, melybe be tudták fogadnia máshonnan kihullottakat is – vissza-visszajárnak mezei virágcsokrot hoz egy hatalmas, gyönyörű lány, s arról mesél, milyen volt öt évesen a létrán tapasztó nénjének dobálni a sarat. A film a kisházban és körülötte tölt sok időt, a felnőtt gyerekeket odaérkeztükkor mutatja meg, Erzsit ugyan elkíséri a gazdaságba, de távolabb nemigen megy.

„Akinek száma van, akinek házszáma van, az ember; az mindig ember marad – mondja Gizi büszkén, a vándorcigányokra utalva – az ő életüket nem tudja tisztelni. Nem dolgoznak, nincs látszatja a munkájuknak- senkik. S hogy az előítéletek milyen mélységekig tudják berágni magukat, s hogyan építenek maguk köré akár értékes személyiséget, azt akár ez az egyetlen, negyedpercnyi részlet is jól mutatja.

„Hogy érdekes volna-e ez a történet magában is? Miért ne volna érdekes? Én emberekről, elsősorban emberekről, másodsorban magyarokról, s csak eztán cigányokról készítettem egy filmet” – mondta Kőszegi Edit a Szemle cigány kérdéseket is érintő alkotásairól szóló beszélgetésen. Három nővérről. „Nem voltam én még moziba, nincs nekem arra időm.” – indul Gizi megjegyzésével a film. Most ott van.

A film adatai:
2008, színes, 30 perc
Forgatókönyvíró, rendező: Kőszegi Edit
Dramaturg, producer: Surányi András
Operatőr: Kőszegi Gyula
Szereplők: Faragó Gizella, Faragó Erzsébet, Faragó Mária
Gyártásvezető: Solymosi Norbert
Gyártó: Filmmágnes Kft.

-gyg

Konecsny Emőke filmjének hősei Dőry Ilona, azaz Dőry Gogo és Kovách György, George, kettejük megismerkedésekor alezredes, később ezredes, ’a szállodás’, akinek a fél világ barátja volt, s akinek nagy szerepe volt abban, hogy a Szent Jobb 1945. augusztus 20-án hazakerüljön. A visszaemlékezők Dőry Ilona maga és Marék Veronika, a sikeres és szintén világhíres, japánban nagyon népszerű gyerekkönyv-író, itt azonban csak mint Kovách György keresztlánya szerepel.
A film a Gogo által összegyűjtött albumokban lapozgatva és archív felvételekből válogatva mutatja meg a magyar történelem pillanatait – a Szent Jobb hazaérkezését, a politikai változások eredményeként menekülésre kényszerülteket, akik Kovách George alezredes szállodájában mindig szívesen látott vendégek voltak. De leginkább mégis egy szerelemről szól.



Nem merülünk el a részletekben, inkább csak felvillannak a történelem alakjai – Habsburg Ottó például, aki szívesen látott vendég volt az amerikai szállodában, s Dőry Ilona felállva köszöntötte őt az ebédlőben, mint Magyarország potenciális királyát.
Egy olyan pár életének eseményei rajzolódnak ki előttünk, ahol a nő szabadon élt, imádta a férjét, összegyűjtött minden vele kapcsolatos emléket, s nagyon tudta mit akar – utazni, szabadon élni – amit el is ért. Vidáman élt vele tizenhárom boldog évig a férj is, akiből akkorra már befutott szállodaipari menedzser és az amerikai állam fontos keleti informátora vált.



Bejárták a fél világot, a képekről laza nemtörődömség és életélvezet sugárzik, társasági modorú cikkek hangzanak el, közben mintegy mellékesen derül ki a szállodaipari és a katonai karrier − egy dologtalan dandy, aki mindvégig keményen és állandóan dolgozott.
Technikáját tekintve a film egymás után vágja össze az archív híradórészleteket, a családi album fotóit, Dőry Ilona különböző, már itthon töltött éveiben készült felvételeket, az újságkivágatokat az albumokból és a Marék Veronikáról készült felvételt, ahogyan az albumokat mutatja be. A korszak enumerációja ez, melyben a 89-es rendszerváltó első kormány vezetőjének apja éppúgy helyet kap, mint akkori miniszter, ahogy Marilyn Monroe férje vagy a világ és Amerika híres énekesei, színészei, zenészei, Charlie Caplintől Habsburg Ottóig és Yehusi Menuhinig sokan.
Dőry Ilonáról kiderül, hogy még két férje volt, s a harmadik halála után végleg hazaköltözött, látjuk betegszobájában, ahol a felvételen a rendezőnő is ott ül a betegágy mellett, s látjuk temetését, végigkísérjük életének eseményeit − a köztes évekről azonban nem sok szó esik, hiszen a fókuszban a magyar történelemben szerepet játszó Kovách George áll − egy véletlen hős. Véletlen, hiszen amerikai repülősként, Magyarországot kellett volna bombáznia, s mikor hivatkozva a hadseregben érvényes szabályra, erre nemet mond, a hadsereg megörül annak, hogy talált egy magyart, aki az amerikai-magyar kapcsolatok ápolására, a segélyek szervezésére alkalmas lehet. Mint Pilátus a Credo-ba, csöppent ez a minden társaságbéli nő által körülrajongott ember a szerepébe. A képeken mintha ennek tudata tükröződne: mikor átadja a Szent Jobbot, mikor a Ferencziek terén amerikai segélycsomagokat oszt a Mindenki Karácsonyfája alatt, vagy ha csak saját szobrával áll szemközt egy kiállításon… Kicsit meglepett, kicsit hitetlenkedő, mindig udvarias és az életnek hálás ember látszik, ahogy Dőry Gogo esetében sincs ez másképp. (Külön csemege, mikor a gyerekkorra, öt testvérére és a boldog családra emlékezve megjegyzi, „ha nincs a háború, egyikünk sem ment volna férjhez. Dehogy jutott volna eszünkbe otthagyni azt a jó életet!” A nyíltsága megragad, életszeretete sugárzik – s ez végigkíséri a filmet.) A történelmi események közelében két könnyed arisztokrata − s itt is szerep jut a léptékváltozások felvillantásának: a Szent Jobb itthon eltűnt ereklye, az ország legnagyobb értéke – kint egy sóbányában elhagyott jelentéktelen faláda, melyre tintaceruzával felrótták, hogy Szent Jobb – törékeny! Ami innen nézve gigantikus tett, onnan nézve szinte jelentéktelen apróság – nem csoda, ha egy életen át lehetett csodálkozni az életen, mely hagyta szabadon meglovagolni a hullámait két társasági lénynek − a kémkedések, emberölések, a háború, a koncentrációs táborok borzalmai helyett egy könnyed történet egy arisztokrata pár boldog szerelméről: más lépték.



A film adatai:
2008, 39 perc, színes, video
Szerkesztő, vágó, gyártásvezető, rendező: Konecsny Emőke
Operatőr, producer: Kocsis Tibor
Gyártó: Flóra Film International, Duna Televízió
A film január 30-án este héttől a Duna televítió műsorán is látható.

-gyg

Oláh Gábor Afrika közel van – Lilla naplójából című filmjének egyik főszereplője Schumicky Lilla, egy, az AHU-nak dolgozó magyar lány. A film az ő történetén keresztül azonban egy földrésznyi problémahalmazzal ismertet meg.
A kerettörténetben Lilla éppen itthon van, s itt töltött egy-két napja során derül ki, mivel is foglalkozik odakint, miként viszonyulnak szülei és a testvérei ahhoz a munkához, amit végez és hogyan éli meg a mindennapokban azt a szemléletváltozást, ami munkájából következik. Eközben a helyszínen készült felvételek és fotók segítségével megismerjük munkahelyét, és az ottani embereket is.
Schumicky Lilla antropológus, többek között afrikanisztikát hallgatott az ELTE-n − de erről csak a szervezet honlapjáról értesültem. A filmben egy fiatal, huszonéves lányt látunk, aki, úgy tűnik, határozott, erőteljes személyiség: nem érdekli, hogy mit gondol a család a vándorló életmódról, a többlakiságról, az afrikai nehéz helyzetről, ahol az egyik közeli faluban megerőszakoltak két fehér lányt, mert úgy gondolják, hogy az AIDS ezzel gyógyítható (ahogy Lilla öccse meséli a riporternek). A lány együtt reggelizik a családdal, itt a családi konfliktusok artikulálódnak, majd elindul valahová, s közben mesél arról, hogyan jutott ki Afrikába, de látjuk a budapesti utcán a lomtalanításkor kitett holmikat, s azt a lendületet, ahogyan Lilla ezekben is az Ugandában hagyott menekülttábor-lakók számára hasznosítható kincseket lát, s talál nagy mennyiségben. Egy másik életforma, másik életstílus, a felhasználás és fogyasztás más dimenziója látszik, az a szemléleti különbség, ami a különböző állapotokból következik. Ám ettől még semmi különös nem történne, egy lelkiismeretesen dolgozó magyar lány Afrika iránti érdeklődéssel és segíteni akarással.



Különössé akkor válik, mikor hamarosan a Gödörben látjuk Lillát, amint elmeséli a közönségnek, milyen munkát is végez, hol a magyar segélyszervezet táborhelye, s milyen munkát végzett korábban a helyi miniszterelnök mellett, amikor segélykérelmeket kellett elbírálnia. Itt ismerkedett meg azzal, mit is jelent Afrikában lányanyának lenni – ezeket a történeteket dolgozza fel, gyűjti egybe a könyv, amit A háború gyermekei címmel adtak ki, s amelyiknek egyik szerepelője a történetét a kamerának is elmondja. S még ha kicsit talán túl hosszan is látjuk a képeken magát a könyvet, hogy hirtelen felmerül bennem egy pillanatra, nem puszta könyvreklám-e ez, a kamerába mondott történet hitele, ereje, a szereplő személyes demonstrációja, a tény, hogy hiszek neki, ha hallgatom – mind arról győznek meg, hogy a könyvet is el kell olvasni.
A filmbéli elbeszélő egy ugandai lány, akit kilencévesen vittek el és tizenegy éven át élt a felkelők fogságában. Mesél az első éjszakáról, az elrablásáról. A szökni próbáló, de elkapott lányokat a többiek szeme láttára csonkolták meg, egy társnőjét megerőszakolták, míg vízért mentek, később az út során két másik lány is szökni próbált – ekkor őket küldték husángokért, majd őket szólították fel arra, hogy halálra verjék e társaikat. Hamarosan már a fejüket kellett levágniuk a törzsükről, majd a kifolyó vért nyalni le a koponyáról – s ekkor a felkelők még nem értek a testéhez. Nemsokára feleségül adták egy parancsnokhoz, majd gyors váltásokkal lett két újabb férje is – megismerte a nemi erőszakot, a verést, a magára maradást – néz a kamerába és csak ritkán sír. Azt mondja, mikor teherbe esett, a férfi közölte vele, hogy gyűlöli – de nem voltak kedvesebbek a társnői sem, egyikük mosolyogva mondta neki, hogy abban reménykednek, bárcsak ő és a gyerek is meghalna. Nem tud semmit a szülésről és senki sem segít neki, míg egy idősebb asszony megszánja s világra segíti a gyereket – az első kérése az idősebb segítőhöz − s Abiyo Vicky szavai a film zárszavai is −, hogy ha lány születik, akkor azt tartsa meg, de ha fiú, azt azonnal ölje meg, mert „Nem akarok még egy ilyen szörnyeteget a világra hozni” –. A könyv nem egy, de sok ilyen történetet ad közre − olyan élethelyzetbe kevert és keveredni hagyott nőkről, akik hitelesen képesek kimondani egy ilyen mondatot, akiknek elhiszem, hogy ezt érezték − a csoda épp az érzésre való képesség megőrzése.
Afrika közel van – hangzik a cím. Közel, mert az olyan fiatalok, mint Lilla, közelebb hozzák, s ittlétük mutat rá arra az iszonyú különbségre, amit a tévéhíradókban tizenöt másodpercig vetített háborús felvételek alapján futólag sem érzünk magunkhoz közel, de ami mégis megvan a földrészek lakói között – itt jó ideje viszonylagos béke van, nincs éhezés és kevésbé nézik le azt, aki nem is maga követett el hibát.
Mindezek mellett Lilla pozitív példa – példa az önmegvalósításra, s arra, hogy ennek nem feltétlenül a család-gyerek-autó szentháromságában kell megmutatkoznia; arra juthat idő később is. Ő most Afrikában segít. Ez volt az álma. Megvalósította. S van min, van kiken segíteni − Afrika annyira közel van, hogy nekünk már el se kell mennünk ehhez odáig.

-gyg

„Kalandosan és botrányosan élt, talán többet demonstrálva, mint amennyi valóban történt, hogy a szűkös és képmutató ál-erkölcsben zsugorgókat fölháborítsa, a tisztességben raboskodó erdélyi társadalmat zaklassa. Ma úgy fogalmazhatjuk: a nők jogaiért küzdött. És mint a korabeli anekdoták mutatják, meg akarta nevelni a férfiakat, egyenességre, helytállásra. […]
A korszak poéta-asszonyai között ő a leghivatottabb, legműveltebb, legeszesebb.” – írja róla Weöres Sándor a Három veréb hat szemmel antológiában.
Hozzátartozik, hogy első nagy szerelme mást vett el, ekkor ő a kezét egyik legcsúnyább udvarlójának nyújtotta, aki kérésére megígérte ugyan, hogy szabad életet biztosít neki, ám kérést meg nem tarthatta, így külön éltek, ebből az időből származnak a pletykák, melyeket az életrajzíró Versényi György alaptalanoknak gondol.

„Ujfalvy Krisztinát a szenvedés, a meghasonlás tette költővé.
Nem turbékol, hanem szenvedélyesen harsan föl szava. Ő nem némán, megadással tűrő, szenvedő vértanú, hanem fellázadó, kitörő harczoló természet. Nemcsak nő, hanem ember. Nem tűri, hogy szijjat hasítsanak a hátából, hanem védekezik, visszavág. Abban az időben a nagy többség úgy gondolkozott, mint a Moliére Chrysale-ja, hogy elég, ha a nő annyit tud, hogy meg tudja különböztetni a szitát a rostától. Akkor még a képtelen lélektani alapon megrajzolt Griseldiszeket bámulták, a kiknek más életfeladatuk nincs, mint a férjeik iránt való feltéttelen vak engedelmesség. Neki esze, tudása, energiája van, a melyeket harczba viszem, A farizeusok sunyi, alamuszi szemforgatással sziszegnek, hogy nem nő. Nem bábu! Ő Ujfalvy Krisztina.
Egy önálló, határozott, az átlagtól elütő egyéniség. Kár, hogy munkái nincsenek összegyűjtve. Sőt elvesztek, vagy a mint hinni szeretjük : lappanganak. Ujfalvy Sándor Döbrenteinek adta át a kéziratokat. A Honművész (1833 I. 37. sz.) írja : „Kötött és folyó stylusban több munkákat írt, melyek kéziratban t. Döbrentey Gábor tart. biztos úr s a magy. tudós társaság titoknokának birtokában vannak, ki azokat kiadni szándékozik." Az ő szívességéből közli a Tavaszkor és Szüreti posták czímű költeményeket. Hogy hová lettek e kézíratok, nem tudhatni.” – írja Dr. Versényi György: Ujfalvy Krisztina című cikkében az Erdélyi Múzeum 1897-es évfolyamában − ő idézi a fenti két versrészletet is egy hozzá került füzetből, mely a kiadásra szánt írások tisztázatát tartalmazta, azonban csak részlegesen maradt meg − azonban ennyiből is kíváncsivá tette az utókort.
(A név helyesírását mindenhol másképp találjuk, a címben átvettük Weöres Sándor rövid u-s és pontos i-s változatát.)

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái - Ujfalvy Krisztina

A tőzsdén jegyzi a félelmet

Szerelmem,
szerelmem,
elérkezett immár
Alcapone ideje,

ősz van, kedd,
és a tőzsdén jegyzi a félelmet.

„Gyakran kérdezik tőlem, miért választottam elbeszéléseimhez a félperces műfajt. Tulajdonképpen nem is választottam, hanem úgy találtam. Egy szép napon rádöbbentem, hogy a vers új helyszínné alakult: alakok, hangok jelentek meg benne, ki-ki a maga történetével.”
Julia Otxoáék kertje a tengerre néz, s ugyan a meredek partfalon nem lehet lejutni a sziklás öbölbe, a szobrász férj, Ricardo Ugarte hajóorrt és tatot idéző alkotásai mégis a kertnek szinte minden pontjáról a tengerre vezetik a pillantást. A sokablakos kis ház elvész a mélyzöld borostyán és a tengervidéken burjánzó, zöldes-fekete bőrlevelű bokrok közt, melyek ágain énekes rigók költenek, a bejárati ajtó szemöldökfája felett pedig ökörszem tanyázik. Itt él és alkot tavasztól ősz végéig a művészházaspár, Itxas-burniben, San Sebastián közelében.

Julia Otxoa költőként indult: már legelső verseiben is érezhető a baszkföldi táj, amely vezérfonálként húzódik végig életművének darabjain. A baszk hagyományt éltető rítusok, legendák köszönnek vissza soraiból, a kollektív fikció e műfaja iránti hódolatának kifejezéseként. Verseskötetei Composición entre la luz y la sombra (’Kompozíció fény és árnyék közt’ 1978), Cuaderno de bitácora (’Hajónapló’, 1985), Centáuro (’A kentaur’, 1989), La nieve en los manzanos (’Hó az almáskertben’, 1999) címmel jelentek meg. Köteteinek kétnyelvű kiadásai is népszerűek: a L’età dei barbari (’Barbárok ideje’, 1997) olasz nyelvű, Cartas a Mr. Gardener (’Levelek Mr. Gardenernek’, 2002), portugál-spanyol kétnyelvű, a Gunten Café (Gunten Kávéház, 2004) pedig baszk-spanyol kétnyelvű kiadás. Taxus baccata (2005) című kötetét rövid, olykor mindössze egysoros prózaversek alkotják. A Taxus baccata a tiszafa latin neve, a cím sokféle asszociációnak enged teret: a legendásan lassan növekedő, gyönyörű, ám mérgező piros bogyókkal tarkított félcserje láttán, mely a gyógyszernek használt taxint termeli, rögtön eszünkbe juthat a sötét és világos egymást kiegészítő ellentétpárja, s ízlés dolga, hogy melyik melyikben tükröződik. Amikor kísérletet teszünk rá, hogy megállítsuk magunk körül az időt és alaposan szemügyre vegyük mindazt, ami körülöttünk változik, még arra a pillanatra is csak nekünk áll meg, amelyben fölfigyeltünk rá, tekintetünkkel rögzítjük, hiszen a másik ember már továbbszaladt benne. „Szandálom talpa alatt üres karika, / pillangó ül kalapom tetején.” „Egy egész erdő tárul fel a szóban, amikor valaki udvariasan ráköszön egy rovarra.” A Taxus baccata kötet szerkesztésével is érzékelteti, hogy Ricardo Ugarte végletekig leegyszerűsített vonalvezetésű tusrajzai nem puszta illusztrációkként szerepelnek, hanem szerves részei a kötetnek. Az Anotaciones al Margen (’Széljegyzetek’, 2008) című ciklus verseit szintén Ricardo Ugarte illusztrálta.
Julia Otxoa Képverseire leginkább a sokatmondóan groteszk, meg nem alkuvást sejtető, határozott állásfoglalásra sarkalló megközelítés jellemző. Mindenekelőtt költőként és novellistaként tartják számon, de alkotótevékenysége a vizuális költészetre és általában a képzőművészetre is kiterjed.

Buenos días censura - Jó napot, cenzúra!

Biblioteca del caminante - A gyalogos könyvtára

Piedad férrea – Kőkemény irgalom

Diszkurzív és vizuális költészetének egyaránt visszatérő témái a nemzeti identitás, az erőszak, az elnyomás kérdései. Azonban e kérdésekkel foglalkozva új költői nyelvet is teremt, melyben a tárgyak és a tipográfiai nyelvezet dominálnak. Vizuális költeményeiben a betű szinte testtel bír, roppant kifejező erővel rendelkezik, szemantikája jócskán felülmúlja a hagyományos csatornákon befogadható versét. Művei jelképvilágba vezetnek, melyben a tér jóval funkcionálisabb, mint a narratív költészetben, a megteremtett térszintaxist pedig a hétköznapi tárgyaknak a betűtestekkel való viszonya élteti. Otxoa a fotomontázs, a kollázs és a nem szekvenciális tipográfia technikáit alkalmazza. Az eltérő kontextushoz tartozó elemek együttes használatával a hagyományos, egy nyelvet kereső befogadói rendszert provokálja, a befogadótól nagyfokú együttműködést igényel az új költői kifejezésmód rendszerében, amelyben textúra, tér, design, a tárgy és a betű közti viszony élvez elsőbbséget. Julia Otxoa tudatosan alkalmazza a reklám esztétikájához sorolható költői effektusokat: tisztában van vele, hogy így többszörös értelmet ad a minimalista térben használt vizuális formának.
Lírai és egyszerre gyilkos humorú, éles szemű kritikus és emberségesen természetközeli elbeszélő. Novelláskötetei Kískili-Káskala (1994) Un león en la cocina (’Oroszlán a konyhában’, 1999), és Variaciones sobre un cuadro de Paul Klee (’Változatok egy Paul Klee-képre’, 2002) címmel jelentek meg.
Különös küldemény (Un extraño envío, 2005) című kötetére leginkább az álomszerű, szokatlan légkör jellemző, nem ritkák a személycserék, az egymás mellett tévedésből elsétáló szereplők. Nyíltan kikacsintgat vagy burkoltan utal az irodalmon túli távlatból Kafkára, Hrabalra és a velük rokon világú szerzőkre, míg a mindent eltorzító időben, a jelekben és üzenetekben kódolt valódi jelentés megfejtésére tett kísérleteit űzi. Otxoa számos novellája a spanyol nyelvű szerzők által oly kedvelt félperces műfajába tartozik, melyeket elég régóta ír.

Versei, félpercesei számtalan antológiában szerepelnek. Legutóbb a Fábula rasa (’Fabula rasa’) és a La otra mirada (’A másik pillantás’) című kiváló, 2005-ben megjelent elbeszélés-antológiákban kaptak helyet.
Julia Otxoa szerkesztésében és tanulmányával jelent meg a Poetas Vascas (’Baszk költőnők, 1990) és Narrativa corta en Euskadi Selección y estudio de narradores vascos desde el exilio de la guerra civil hasta nuestros días (’Baszkföldi kisprózák. Válogatás és tanulmányok, a polgárháború utáni száműzetéstől napjainkig), 1994).
Rendkívül népszerűek mesekönyvei, melyeket maga illusztrál. Lucas y el buho (’Lucas és a bagoly’,1997), Historia de unos bigotes (’A bajusz története’,1998); El bosque de las zanahorias (’Sárgarépaerdő’, 1997); La canción de Mister Popoff (’Mr. Popoff éneke’, 1998 ); El Mundo en una manzana (’Világ az almában’); Cuentos de la abuela luna (’Holdnagyi meséi’, 1999); El sueño de Hakam (’Hakam álma’, 2000 ).

Novellái magyarul:
Kiskili - Kaskala - Lettre Internationale, 2005. tavasz
Disznók és virágok - Nagyvilág, 2007. június (pdf!)
Susi és Philip kiárusításra megy; Legendák; Mozi; A hatórai vonat; Az utas - Nagyvilág 2005/12.
Különös küldemény (elbeszélések, ford. Pávai Patak Márta)

------

Négy írás a Különös küldemény című kötetből:

LOVAK

Minden csütörtökön megyünk a slaughterhouse-hoz, nézni, hogyan rakják a levágott lovakat Mister Winner teherautójára. Mikor odaérünk, felállunk a szökőkút lépcsőjének a harmadik fokára, onnan jól látunk, és senkit sem zavarunk.
A slaughterhouse a közvágóhíd, ott dolgozik Tom édesapja, meg Bessyé is, meg az enyém is, igazából az összes falubeli férfi, már elég régóta.
A slaughterhouse lovakra szakosodott: az élő lovak hatalmas, barna teherautóra zsúfolva érkeznek, aztán feldarabolva, bezacskózva távoznak, mikor fehér hűtőkamionokkal elszállítják őket. Mindig ez a rend.
A múltkor a barátaimmal sikerült belógnunk a vágóhídra; csütörtök délután volt, hárman mentünk be, és elbújtunk a fűrészporos zsákok mögött a bárdoknál. Nem vettek észre bennünket. A bárdok hatalmasak: a csarnok közepét teljesen betölti az a gép, amelynek irgalmatlan nagy kerekeihez erősítve lógnak vastag láncokon. Olyan erővel sújtanak le, hogy egyetlen csapással elmetszik a lovak nyakát.
Munka közben úgy néz ki az a gép, mint egy óriási, dühöngő fenevad, és éktelen nagy zajjal, megállás nélkül forognak a kerekei meg a bárdjai. Apám mindig azt mondja, sokkal jobb így, mert a fülsiketítő robaj legalább elnyomja a rémült nyerítést. A lovak ugyanis mindeközben hatalmas, fekete számokkal a hátukon várnak a sorukra a gép két oldalán. Így aztán a slaugherhouse környékén élők sem tudják, hogy a lovak mennyire félnek, és nyugodtan elfogyaszthatják a bifsztekjüket.
Az élő állatot először megmérik, súlyra és méretre is. Ezt a munkát végzi az édesapám. A lovat felvezeti a fémplatóra, majd egy füzetbe feljegyzi, mit mutat a mázsa, aztán egy fából készült mérőrúd segítségével leméri pontosan a ló fejét, a lábát és a hátát.
Egyszer régen egy stuttgarti ló agyonrúgta azt az embert, aki az apám előtt ott dolgozott. Úgy fejbe találta, hogy az ember csak gurult, mint a rongylabda, le a lépcsőn, bele egyenest a tűhegyes horgokba, melyekre a lovakat szokták felakasztani a nyúzáshoz. Azóta erős bőrszíjon vezetik föl a lovakat a mázsálóra.
Édesapám is visel valami sodronyingszerűséget, ami eltakarja a mellét meg a hasát, a fejére pedig zsákvászonból készült csuklyát húz, mert a ló állítólag így nem ismeri föl az embert, nem nagyon érti, mi történik vele, meg van zavarodva, jobban viselkedik, és nem rúgkapál.
Ha rossz fát teszünk a tűzre a testvéreimmel, akkor előfordul, hogy édesapánk, aki nem tudja, hogy mi már tudjuk, milyen munkát is végez ő a vágóhídon, velünk is ugyanazt végigcsinálja, amit a levágni vitt lovakkal szokott: felvisz bennünket a padlásra, ott fölveszi a sodronyinget meg a csuklyát, szíjat köt a derekunkra, megméri a súlyunkat és a magasságunkat, aztán egész napra felzár bennünket a padlásra; mikor aztán elpárolog a mérge, feljön, leveszi rólunk a szíjakat, visszaakasztja őket a mérőrúd, a sodronying meg a csuklya mellé, oda a törött ablakhoz, amelyik mindig zárva van.


AACHENI OTTÓ

A legenda szerint Aacheni Ottó mérhetetlenül törekedett a tökéletességre, s miközben kétségbeejtően mély depresszióba esett, sötét rémlátomásai közepette elhatározta, hogy véget vet életének; előtte azonban nagy műgonddal munkához látott, mert az udvar dolgait rendben akarta itt hagyni maga után. Szeretett volna mindent elintézni, mielőtt jobb létre szenderül, úgyhogy hosszú éveken át tárgyalt a tanácsadóival, egyezményeket írt alá, ezrével fogadta az audienciára érkezőket. Mire aztán végre mindent rendbetett, halálos ágyán az immár aggastyán, szegény beteg Ottó császár nem is emlékezett pontosan, mi hajtotta egy életen keresztül, mi volt az oka a fergeteges iramnak, melyhez foghatót addig még soha, egyetlen császári udvarban sem tapasztaltak.

VÁGÁNYPROBLÉMÁK

A férfi letette a bőröndjét a földre. A vasútállomás információs ablakánál érdeklődött, hogy mikor indul a vonat, amivel utazni szeretne, mire az Északi Pályaudvar alkalmazottja közölte vele, hogy ma egész nap késve érkeznek a vonatok.
-- Miért? - kérdezte az utas.
-- Vágányproblémák miatt - felelte az alkalmazott.
-- Mégis, milyen jellegűek azok a vágányproblémák? - akadékoskodott tovább az utas.
-- Nem tudom. Nem tájékoztattak - viszonozta egykedvűen az alkalmazott. Három óra múltán az utas türelmét vesztve visszament az ablakhoz.
-- Tudnak már valamit a vonatomról? Mi a helyzet a vágányokkal?
-- Ugyanaz - vetette oda kurtán, közönyösen az alkalmazott.
-- És meddig tart ez az egész?
-- Mit tudom én! - Az alkalmazott ezúttal már olyan nyersen válaszolt, mintha az érdeklődő utas a becsületébe gázolt volna. - Maga folyton olyasmit kérdez tőlem, amire nem tudok válaszolni.
Az utas megadón visszaül a helyére, kinyitja a könyvét. Eltelik újabb három óra, beesteledik, és úgy érzi, fogytán a türelme. Mintha már a ruhája is zavarná. Leveti a kabátját, kilazítja a nyakkendőjét. Idegesen nézegeti a váróterem óráját, és közben kiveri a veríték. Fél órán keresztül járkál föl s alá az üres vasútállomáson, hogy lehiggadjon, majd amikor tizet üt az óra, megint odamegy az ablakhoz, és megkérdezi:
-- Feleljen őszintén! Tudnak egyáltalán megoldást találni azokra a vágányproblémákra? - Ezúttal már kiabál, mellőzve minden jó modort, arca eltorzul, szeme kigúvad, majd kiugrik a helyéről.
-- Uram, maga nagyon nehezeket kérdez tőlem, hát mi vagyok én, jós? Úgy látszik, a telefonvonallal baj lehet, nem tudok beszélni a hiba elhárításán dolgozó műszaki kollégákkal. Elöregedtek a vágányok. Eddig is éppen eleget kibírtak már, szerintem százévesek is megvannak. Gondoljon csak bele, tucatjával közlekednek rajtuk a vonatok minden áldott nap - Az utasoknak mindez persze fel se tűnik, ők kizárólag a menetrendjükkel meg a saját kis életükkel vannak elfoglalva.
Az Északi pályaudvar alkalmazottjának egyszeriben megered a nyelve, az utas azt se tudja, hová legyen ámulatában, mi több, szinte bűntudata támad, hogy ennyire türelmetlen, és nem látja be, hogy a vágányokra nézve milyen következményekkel jár az idő múlása - hogy mindenre fittyet hányva kizárólag a saját idejével van elfoglalva.
Zavartan visszaül a helyére, és mind jobban elhatalmasodik rajta a bűntudat. Már el is felejti, hogy siet, hogy hová is igyekezett tulajdonképpen. Egyetlen gondolat foglalkoztatja csupán, hiszen a pályaudvar alkalmazottja rányitotta a szemét: az idő tőlünk függetlenül múlik, a tárgyak elöregszenek, elöregszik minden, amit használunk, ami meghatározza az életünket, mi pedig a legalapvetőbb ismeretekkel sem rendelkezünk róluk.
És ettől egyszeriben áthatja a lelkesedés, ott helyben szeretne elmerülni a vasútállomásnak, a vonatoknak, a vágány- és kábelrengetegnek a történetében, amelyet gyermekkorától fogva használ, és amelyről a legcsekélyebb ismerettel sem rendelkezik.

A TELEFON

Mindenki panaszkodik, hogy sose veszem föl a telefont. Ha tudnák! De persze nem tudják, fogalmuk sincs, mekkora a házunk, mennyit kell érte szaladnom, és micsoda veszélyekkel dacolva tudom csak fölemelni a kagylót, mielőtt végleg abbahagyná a csengetést.
Először is, a sziget klímája miatt a hosszú folyosó kövezete állandóan nedves, nem egyszer elcsúsztam rajta, és heteken keresztül viseltem a nyomát. Aztán itt ez a vakító napsütés, folyton betűz a hatalmas ablakokon, káprázik tőle a szemem, miközben lóhalálában szaladok, hogy még idejében elcsípjem a hívást. A tetejében itt vannak a kutyák, ezek a különös kutyák is! Mindig olyan izgágák, nem tudnak nyugton maradni, pillantásukban folyton az a másvilági homály, egyszeriben előttem teremnek, és panaszos szűkölésbe kezdenek. Olyankor az egész folyosó megtelik visszhanggal, és engem meg mintha hűvös árnyak vonnának körbe holmi pókfonállal, hogy ne érjek oda, hogy soha ne érjek oda időben. De az embereknek erről fogalmuk sincs, úgyhogy folyton telefonálnak, egyre csak hívogatnak, és ahányszor felhívnak, én annyiszor játszom az életemmel.

Január 29. csütörtök

9.00 – 9.10 Megnyitó (Szarka László)

A gender studies kutatási irányzatai (elméletek, elemzések, nézőpontok) – Szekcióvezető: Szalai Júlia

9.10 – 9.30 Acsády Judit: Gondolatok/kérdések az emancipációról
9.30 – 9.50 Görög-Karády Veronika: A nemek reprezentációja a mesékben
9.50 – 10.10 Séllei Nóra: Az intellektuális nő határai
10.10 – 10.30 Kende Anna: Feminista pszichológia Magyarországon
10.30 – 11.00 Vita

11.00 – 11.15 Kávészünet

Szociológiai és kulturális antropológiai kutatások a gender studies szempontjából 1. – Szekcióvezető: Neményi Mária

11.15 – 11.35 Takács Judit: Férfiak és nők otthoni munkamegosztása európai összehasonlításban
11.35 – 11.55 Kovács Nóra: Férfiszerepek a budapesti argentin tangó világában
11.55 – 12.15 Papp Richárd: Egy „lingár” zsidó Munkácsról
12.15 – 12.35 Kóczé Angéla: Etnicitás és gender metszetei: Roma nők politikai performansza
12.35 – 13.00 Vita



13.00 – 14.00 Büféebéd

Történeti kutatások a gender studies szempontjából 1. – Szekcióvezető: Tóth Eszter Zsófia

14.00 – 14.20 Kovács Éva: Fekete test – fehér test
14.20 – 14.40 Apor Péter – James Mark: 68, a macsó. Gender Roles in 1968 Activism
14.40 – 15.00 Borgos Anna: Tudomány és ideológia találkozásai egy korai pszichoanalitikus életútjának tükrében: Hajdu Lilly története
15.00 – 15.20 Mátay Mónika: Hamis Vénuszok. Nődandyk a polgárok között
15.20 – 15. 50 Vita

15.50 – 16.00 Kávészünet


Szociológiai és kulturális antropológiai kutatások a gender studies szempontjából 2. – Szekcióvezető: Benedek Katalin

16.00 – 16. 20 Hajnal Virág: Egy bácskai kertész élete „meséinek” tükrében
16.20 – 16. 40 Bakó Boglárka: A „mocsok” – A mágia és a rend egy cigány közösség női világában
16.40 – 17.00 Ilyés Zoltán: Erzsi néni; közvetítés, átjárás, konfliktus egy idős cigányasszony életében
17.00 – 17.20 Vita



Január 30. péntek

Történeti kutatások a gender studies szempontjából 2. – Szekcióvezető: Szarka László

10.00 – 10.20 Pető Andrea: A népbírósági eljárások társadalmi nemek szerinti elemzése
10.20 – 10.40 Horváth Sándor: A lány és a csavargó. Normaszegés az állambiztonság hálójában
10.40 – 11.00 Kövér György: A vádbeli eszlári áldozat, mint nő
11.00 – 11.20 Vita

11.20 – 11.35 Kávészünet

Szociológiai és kulturális antropológiai kutatások a gender studies szempontjából 3. – Szekcióvezető: Kovalcsik Katalin

11.35 – 11.55 Tóth Herta: Diszkriminál-e a börtön? Roma nők élményei Kalocsán (előzetes kutatási beszámoló)
11.55 – 12.15 Pálos Dóra: Női választások egy cigány közösségben, Erdélyben
12.15 – 12.35 Feischmidt Margit: Asszonyok határhelyzetben – Társadalmi mobilitás és asszimilációs törekvések cigány származású nők életében
12.35 – 13.00 Vita

13.00 – 14.00 Szünet

Szociológiai és kulturális antropológiai kutatások a gender studies szempontjából 4. – Szekcióvezető: Bakó Boglárka

14.00 – 14.20 Bisztrai Márton: Jamal, a tapasztalt szűz
14.20 – 14.40 Yusra Rita: A kendő antropológiája: magyar muszlim nők, vallás és viselet
14.40 – 14.50 Vita

Történeti kutatások a gender studies szempontjából 3. – Szekcióvezető: Balázs Eszter

14.50 – 15.10 Tóth Eszter Zsófia: A munka világa a szocialista időszakban – nők férfifoglalkozásokban
15.10 – 15.30 Lénárt András: A „feleség beleszól” – bécsi magyar emigráns házaspárok
15.30 – 15.50 Majtényi György: Néhány füstölgő puskacső. Vadászó férfiak az MSZMP KB Politikai Bizottságából
15.50 – 16.15 Juhász Borbála: Nők a magyar szociális munkában a két világháború között
16.15 – 16.45 Vita

Telegdi Kata a XVI. század végén Kisvárdán élt arisztokrata asszony, egyik leveléből idéz Weöres Sándor egy kedves részletet. „Ez a mosoly-egyszerűségű nyolc sor egy nőrokonával folytatott levélbeli verses versengésnek részlete. Báj és kacérság van benne, ahogy kép-szerűen megjeleníti önmagát: kis kertje környezetében egy nőalak.” - mi többet idzünk a műből:

Levélrészlet:

Azvagy

mint az szép parlagon
sétáló kis nyulakat
kik nagy mulatsággal
vadásszák ebekkel,
mikor félísekben
egynéhányat látnak,
víletlen találnak,
ű nagy örömökben
nem tudják, hamarban
melyiket költhessék,
indítsák űzísben;
azvagy csak házunknál
(tudom, voltál annál)
mikor kertecskémbe
megyek be kedvembe,
hogyha megtekintem,
melyeket két kezem
ültetett vagy vetett
az sovány homokban,
nem tudom, melyiket
szakasszam elébben.

[...]

Látom, szerelmes asszonyom, és értem, hogy immár kegyelmed
Pallas és Minerva istenasszonnak (az szegíny Diana asszont
vadászó seregível hátrahagyván) kedvít találta

szíp, csergő patakú,
gyönyöru folyású,
minden szép füvekkel,
fákkal, virágokkal,
zúgó, csorgó folyás
mellett sok szép szavú,
kiterjedt, szép ágú
és gyönyörködtető
fákon nagy ékesen
szóló madarakkal
megékesíttetett
forrással, szép kúttal,
mint egy áldozattal,
holott firedjenek,
tisztelvín szép barlanggal,

kiknek tudom, hogy az kegyelmed énhozzám való szeretetíért
kegyelmed engem is esmeretíbe juttat,

noha az szíp forrás,
firedís, tisztaság,
erdei szép barlang,
hegyeken, völgyeken
mulatság, nyájasság
nem Pallast, Minervát,
hanem csak Dianát
illeti mint asszonyát,
mert Pallas, Minerva,
ezt minden jól tudja,
kulcsos várasokat
laknak, szíp várakat;
erdőket, hegyeket,
völgyeket, mezőket
nem járnak, búdosnak,
hanem Dianának,
mint nagy fű vadásznak
az ű seregível,
hamadri nimfákkal
engedték lakóul
mint atyjokfiának...

[1595]

"A kőltői levél szellemes--csípős válasz egy máig sem azonosított rokonának, ángyának levelére, amelyben az eldicsekedett az általa létrehozott, Pallasnak--Minervának szentelt irodalmi ligettel. A kőltő(nő)i vitában Telegdy Kata ironikus felhangokat ad a stilizált pásztorregény-világképnek. A prózai és verses részeket váltogató levélben ügyesen használja az évődés, a kritika, az öntudat és önirónia hangnemeit. Nagyfokú poétikai tudatosságra vallanak a vers-próza átmenetek, a szöveg tartalmával egybevágó, modern versritmus, amelynek alapja a szóbeliségben hagyományozott szövegvers. A kőltőnő tehát Balassihoz hasonlóan eljutott a dallamtól független szövegvershez, csak más úton, egy archaikus hagyományt emelve be az irodalomba. Világképe, műfaja, poétikai fölfogása alapján Telegdy Kata Balassi holdudvarához, tágabb köréhez tartozhatott; művét, amely a hivatalos irodalmi élettől elszigetelt, de messze nem provinciális, távoli rokonság fűzi össze Louise Labé kőltői leveleivel." - írja róla Sárdi margit Első költőnőink című tanulmányában.

Kovács Sándor Iván A magyar hagyomány és az olasz költői formák alkalmazása: az ekhós vers és a „Fantasia poetica” című tanulmányának (megjelent: A lírikus Zrínyi, Bp., Szépirodalmi, 1985, 128–166.) első részében (1. A hazai „bukolikus hajlandóság”) pedig így ír:

„Az idill-műfaj meghonosítása Zrínyi érdeme, a bukolikus tematika azonban már előtte, latinul és magyarul is megjelenik. Janus Pannoniusnál még alig van nyoma; tulajdonképpeni kezdeményezője a latinul verselő Istvánffy Miklós, aki a XVI. század hatvanas éveiben egész sorozatot ír Lusus pastoralis címmel. A Padovában tanult Istvánffy elsősorbanVergilius eklogáit követi, de ismerni látszik a korabeli pásztorköltészet sablonjait és motívumkincsét is. […] A XVI. századi európai irodalom bukolikus hagyományához – jelenlegi ismereteink szerint – magyar verssel elsőül Telegdi Kata kapcsolódik. Verses levelének „Arcadiává stilizált világát” Horváth Iván helyezte „európai (igaz: nagyon tág) kontextusba”, megállapítván, hogy „nem provinciális jelenség az első magyar költőnő”, mert pásztorregény-világképe „és retorikára alapozott költői beszéde teljes szinkronban van az európai reneszánsz poétikájával”. Ugyanolyan „kérdéses viszont a hazai irodalmi hagyománnyal való kapcsolatait kijelölni”. Műveltségének forrásvidékét sem ismerjük, ezért meglepő például olyan odavetett mitológiai utalása, mint a „Hamadri Nimphák”, mert ezt „nemcsak a mai, de alighanem még a korabeli olvasónak is lexikonból kellett kikeresnie”. Ha ez talán túlzás is, hiszen a Vergilius eklogáiban szereplő „Hamadryades” (a Drüászok szinonimája) Istvánffynál is olvasható, Telegdi Kata magyar előzmények nélküli jelenségnek tűnik.”