"Lázas, forró fejű éjszakák fia!... Igen, Géza, elmegyek magához, és akkor, amikor legszomorúbb, legelhagyatottabb lesz, meg fogom csókolni a lelkét. Megcsókolom mert kínozni akarom, mert meg akarom váltani, érti!" Bertuka nem nurse-nek készült. Különleges, sokra hivatott lénynek hitte magát, már csak világra jöttének drámája miatt is. Boncza Miklós képviselő, a zord atya saját édesnővérének törékeny leányát vette feleségül, bele is halt szegény pára a szülésbe. Az anyátlan felcseperedett Bertuka ereiben hamar zsibongani kezdett a wälsungi vér. - Rockenbauer Zoltán Csinszkáról írt könyvében a XX. századi múzsa új típusa, az aktív, a kezdeményező, a - mai szóval élve - igencsak rámenős múzsa képe sejlik fel. - Nyersbakó Irén beszámolója.

ICA Élőfolyóirat törzshelye, a Centrál Kávéház egy idő óta újdonságokkal lepett meg mindannyiunkat: Cseh János értelmezi át a magyar konyhát modern verziókat álmodva a klasszikus magyaros ételekből, Mihályi László desszertkülönlegességei pedig borsos árúak, de édesek, s minden morzsájuk megéri - Gasztroturné a Centrálban.

"Irígykedett is Blanka meg Klárika, hogy hej, ha ők is forradalmat mehetnének csinálni, s hát nem vették észre a kis drágák, hogy már nyakig benne jártak még mielőtt a fiúk akár csak felköthették volna a kardjukat. Náluk volt egy a kardnál sokkal veszélyesebb, titkos fegyver, amit a császári apparátus sajnos nagyon jól tudott." - Bán Zsófia a Lipcsei Könyvvásáron vendégeskedett majd március 15-én a berlini Collegium Hungaricumban a szabadságharc nőalakjairól tartott beszédet - hogy pontosan mit mondott, azt itt olvashatják.

Meg kell osztanom Önökkel egy titkot. Ezt a titkot ugyan minden nő ismeri –remélem, ezt a jelenlévők is majd megerősítik −, de most, az ünnepre való tekintettel, utólagos engedelmükkel, felfedem férfitársaink előtt is, hátha jó lesz még valamire. Ha van valami, ami távol áll a nőktől, úgy az a beszédek tartása. Mielőtt azonban bárki elhamarkodott következtetéseket vonna le, sietek hozzátenni, hogy ez nem azért van, mintha nők ne tudnának rendes kis beszédeket összehozni, amolyan retorikai ékszerdobozkát, ami szépen csillog-villog, s ha felnyitjuk a tetejét dől belőle a talpramagyar meg a tüzönvizenát hogy csak úgy villanyozódik, aki hallja. Nem. Nem ezért van. Hanem azért, mert a beszéd olyan műfaj, ami csak egyirányba működik, olyan mint az egyirányú utca, ha nem éppen, rosszabbik esetben, mint a zsákutca. Szóval a beszéd az amolyan egyirányú közlekedés, monologikus műfaj, ami lányoktól, asszonyoktól meglehetősen távol áll, amennyiben a női közlekedés, vagy nevezzük kommunikációnak, elsősorban dialogikus, azaz párbeszéden alapul. Ezt kérjük, mindig tartsák észben, amikor éppen nem hallanak nőket beszédet tartani, amikor ott van valami érzékelhető hiány, hiátus, hogy hoppá, itt most egy beszédnek kéne következnie, ott is a nő, aki megtarthatná, mert a fiúk épp tűzoltók vagy vadakat terelő juhászok, látszólag semmi dolga, akár föl is léphetne arra a csinos kis pulpitusra és elmondhatná azt a nyilvánvalóan idekívánkozó, felvillanyozó beszédet, de nem, az istennek sem. Hát mire vár, gondolhatja a hallgatóság, most már egyre türelmetlenebbül, hát nem azért vagyunk itt, hogy ne legyen beszéd, és akkor, egyszercsak, valami igazán csudálatos dolog történik: a nő, aki meg is tarthatná a beszédet, ehelyett odalép valakihez az első sorban, megérinti az illető kabátujját, leül mellé és kérdést intéz hozzá, mire a megszólított hirtelen válaszol valamit, kicsusszan a száján egy válasz. Ekkor a nő arcán – aki ezzel az erővel akár meg is tarthatta volna a beszédet – egy széles, ragyogó mosoly terül szét, mert tudja, hogy most már otthon van. Tudja, hogy innentől már menni fog a dolog, amelynek mindközönséges neve: beszélgetés. És amikor már eléggé belemelegedtek, a megszólított egyszercsak odafordul a szomszédjához és ő is kérdez tőle valamit, az meg, mielőtt még meggondolhatná, válaszol valamit, és ez így megy, egészen addig, amíg az egész termen végigsöpör egy beszélgetéscunami, és ahelyett, hogy ettől kétségbeesnének vagy védekezni próbálnának, átadják magukat ennek a titokzatos erőnek, és hagyják magukat sodortatni a beszélgetés árhullámával, vigye csak őket, amerre az áramlat menni akar. Ekkor a nő, aki meg is tarthatta volna a beszédet, diszkréten kislisszol a teremből, hiszen itt már elvégezte a feladatát, és elsiet egy másik, esetleg szintén beszédre váró terembe. Most azonban, mielőtt én is megszólítanék valakit és mellételepednék, hogy aztán diszkréten átslisszoljak egy másik terembe, rátérek a mai nap másik titkos történetére – teljék ez a mostani március 15. a titkok jegyében! A ’48-as forradalom narratívája mára már egy olyan csillogó, kemény gyémánttá állt össze, amelyet mindenki ott hord a szíve feletti szivarzsebben. (Nőknél kokárda mellé, brossként ajánlott.) Összeállt, megvan, elég ha néha, ünnepkor elővesszük és a tenyerünkre helyezve gyönyörködünk benne. Csakhogy, és itt jön az első titokmorzsa: a forradalom narratívája nem egyenlő a forradalom történetével, a forradalom történeteivel. Mert a narratíva olyan gépezet, amely szükségszerűen szelektál, súlyoz, selejtez, értékrendet állít fel, azaz valamit épít, konstruál. Egy építménynek pedig falai vannak, és a falak, funkciójuk szerint, kizárják, kirekesztik mindazt a teret, amit az építők valamiért nem szántak a falak közé. Ilyen, többnyire sikerrel kizárt tér a nők szerepe a forradalomban. Mert hát, Isten bocsássa meg, ki látott már olyat, hogy nők szaladgáljanak a forradalomban. Mert például, mikor talpra kéne ugrani magyarként, akkor a táskájukat keresgélik, amikor szaladni kéne kiszabadítani Táncsicsot, akkor megbotlanak a súlyos fodrokban és elterülnek a forradalmi macskaköveken, mint leveli béka, amikor pedig 12 pontot kellene fogalmazni, akkor azon vitatkozgatnak, hogy de ne legyen-e inkább 13 mert az elterjedt babonával szemben a 13 éppen hogy szerencseszám (és itt egy hosszú, ezt alátámasztandó történet következne, hogy ez például a sógornőjükkel hogy volt). Szóval így nem lehet gyémántkeménységű narratívát konstruálni, ezt bárki könnyedén beláthatja. Lehet viszont a gyémántot inkább prizmaként használni, s a prizma által vetett sokszínű és sokféle történetsugárnak utánamenni.
Mert itt van például, annak a bizonyos titkos fegyvernek a története. A forradalom titkos fegyvere. Lefogadom, még csak nem is hallottak róla. Na nem úgy fegyver, hogy azzal nyerték volna meg a forradalmat, hiszen a Narratíva szerint, ugye, azt sajnálatosan elveszítettük. Nyertünk viszont valami mást, ami nem a fegyveres, hanem a fegyvertelen forradalom kategóriájába tartozik. Ami kétség kívül, nem olyan látványos, mint a fegyveres narratíva, nem lehet belőle színes, szélesvásznú, kosztümös filmet forgatni sok millióért, viszont lehet sok évszázadon keresztül észrevétlenül élvezni a gyümölcsét, lehet mindennap használni, lehet evidenciának venni, csak egyet nem lehet: elfelejtkezni azokról, akiknek a dolog először eszébe jutott, sőt nem csak eszükbe jutott, hanem a forradalmi tettek mezejére lépve, meg is valósították azt. Még mindig nem merem kimondani, hogy mi az, annyira forradalmi és annyira titkos.
De nem, sajnálom, nem a szokásos, odalökött kis koncokra gondolok, miszerint a derék lányok kokárdákat varrtak és zászlókat hímeztek, kötéseket téptek, valamint csinos tömeget képeztek a Nemzeti Színházban a Bánk bán előadása alatt. És még csak nem is a derék Lebstück Marcsira, a Máriafőhadnagyra gondolok, aki nem átallotta férfinéven és férfiruhában, honvédtisztként végigharcolni a forradalmat, Buda ostromakor megismerkedni majdani férjével és vele a harctéren összeházasodni, majd az aradi várbörtönben raboskodva megszülni egy szem fiát, ami, lássuk be, igazán különös viselkedés egy majdani romantikus nagyoperett hősnőjétől. Sőt, még csak nem is a, ha lehet, még ennél is kalandosabb életű Bányai Júliára gondolok, aki, miután férje 1848-ban elhalálozott, először műlovarnőként keresett megélhetést a bécsi cirkuszban, de ez még mind semmi, mert a szabadságharc kitörésekor férje nevén, férfi ruhában jelentkezett a honvédseregbe – kell-e ennél szebb emlékmű egy szeretett társnak -, ahol századosi rangig vitte, s legendás bátorságát még Bem tábornok is kitüntetéssel, s később a törökországi száműzetésben kapitánnyá való előléptetéssel köszönte meg. Ám Júlia nem csak fegyverrel küzdött, hanem az eszével is, hiszen az osztrák és orosz hadseregnél kiterjedt kémtevékenységet folytatott. Tökéletes francia tudása révén párizsi táncosnőként ejtette ámulatba a mit sem sejtő orosz katonákat. De nem, még csak nem is a ‘48-as eszméhez és férjükhöz hű asszonyok példaképéről, Zichy Antónia grófnőről, Batthyány Lajos feleségéről van szó, aki azon kívül, hogy rábeszélte urát a politikában való részvételre, valamint maga is lelkes támogatója volt a hazai ipar termékeinek elsőbbségét hirdető Védegyletnek, végül egy megrendítően hősies és magasztos cselekedetre is képes volt férje letartóztatásakor. Mikor megtudta, hogy Battyányt arisztokrata rangjához nem méltóan, megalázó, kötél általi halálra ítélték, börtönébe tőrt csempészett be, hogy férje önkezével vethessen véget életének. A grófnak ugyan csak megsebesítenie sikerült magát a nyakán, ám ennek következtében az akasztást nem tudták végrehajtani, és valóban golyó által végezték ki. És itt még hosszan sorolhatnám azon nők históriáját, akik hősies cselekedetekkel írták be nevüket a forradalom történetébe – mert hát a Narratívából többnyire még ők is kiestek.
Ám amiről itt valójában szólni akarok még ennél is sokkal felforgatóbb, mondhatnám radikálisabb, ahogy az már forradalmárokhoz illik. Tehát arról van szó, hogy hol volt, hol nem volt, itt valahol-ott valahol, négy-öt asszony összehajolt, még mielőtt a forradalom gondolata akár csak megszületett volna, Sárika, Terike, Marcsa beszélgettek, beszélgettek, egyszercsak lecsücsültek és ekkor a Terike (néé Brunsvick) azt találta mondani, hogy ő bizony azt gondolja, hogy a gyermekeknek az a jó, ha egymás közt lehetnek, az asszonyoknak meg az a jó, ha több idejük jut magukra, no meg a szeretett urukra. Térült-fordult egyet, s 1828 egy szép, meleg, júniusi napján máris megalapította az Angyalkert névre hallgató, első kisdedóvót. Oda se figyeltek az emberek, és máris 80-ra nőtt ezen intézmények száma szerte a Monarchiában, és ha itt netán azt találnák közbevetni, hogy aber entschuldigung, hol van itt a forradalom, akkor azt kellene mondanom, hogy ott van az, csak nem a narratíva-szemüveggel, hanem a történetes szemüveggel kell nézni (tudják, olyan, mint azok a 3-D-s szemüvegek a mozikban) és akkor laposból hirtelen plasztikusra vált a kép.
De eztán jött még csak a java. Telt-múlt az idő, már 1846-ot írunk, s úgy esett, hogy Terikének volt egy csinos unokahúga, a Telekiék Blankája, aki meg, nyilvánvalóan önfejű nagynénje hatására, azt vette abba a csinos kis fejébe − és ezt csak egészen halkan mondom, hogy akit nem illet, ne hallja −, hogy a lányokat is taníttatni kéne. Mikor ezt kimondta, olyan csönd kerekedett a szobában, hogy még a szú percegését is hallani lehetett. Szavait pedig forradalmi tett követte: nyomban leánynevelő intézetet nyitott, igaz hogy csak főúri leányok számára, de hát engedtessék meg, a főúri leány is leány, ne tessék diszkriminálni. Mert azt gondolta ez a Blanka, hogy hiányos tudású, idegen nyelvű nevelőnők helyett, olyan nagytudású, hazafias gondolkodású tanárok tanítsák a leányokat, mint például a Fejér Pali (aki amúgy Vasvári Pál álnéven vonult be a Nagy Narratívába), s főleg, hogy magyarul tanítsa őket. Blanka maga mellé vette Klárikát (született Leővey), s ketten együtt igazgatták az intézetet. Igaz, hogy 1846-ban még csak a drága kis Rózsika volt az egyetlen növendékük (Deák Ferenc keresztlánya), de a következő esztendőben már 14 csillogó szempár szegeződött Fejér tanár úrra, akit aztán, a forradalom kitörésekor – na végre, hogy már témánál vagyunk! – más irányú elfoglaltságai a katedráról elragadtak. Irígykedett is Blanka meg Klárika, hogy hej, ha ők is forradalmat mehetnének csinálni, s hát nem vették észre a kis drágák, hogy már nyakig benne jártak még mielőtt a fiúk akár csak felköthették volna a kardjukat. Náluk volt egy a kardnál sokkal veszélyesebb, titkos fegyver, amit a császári apparátus sajnos nagyon jól tudott. Világos után nyomban be is záratták az intézetet, Blanka és Klárika pedig visszavonultak a Telekiek pálfalvi kastélyába, ahol bujdosókat, meg persze mindenféle szamizdat kiadványt rejtegettek, amit akkor még nem így hívtak. Jöttek is nyomban odaföntről, mindent felforgattak, lefoglaltak, kidobáltak, felhasítottak (úgy tűnik, a módszerek nem, csak a cégnevek változnak). Klárika öt, Blanka hat borzalmas évet húzott le Kufstein rideg börtönében a legkegyetlenebb körülmények között. Nem tudták őket semmilyen módon megtörni, kegyelmi kérvényre ösztökélni. Fogvatartóik nem tudhatták, hogy hiába minden erőfeszítésük, hiába minden kegyetlenség, a lányoknál ott volt a titkos fegyver: az a meggyőződésük, hogy a tudás mindenkié. Blanka szabadulásakor megbetegedett és egy évre rá, 1862-ben elhúnyt. Klára, amikor kufsteini büntetését letöltötte, szomorúan tapasztalta, hogy nem csak a Nagy Narratíva forradalmát, de bizony az ő, titkos forradalmukat is letörték: a nőnevelés ügye semmivel sem ment előrébb (gondolta ő), és később az újonan alapított intézetét is bezáratták. Meg kell hagyni, Klára sok mindent tudott, de azt az egyet úgy tűnik, nem tudta, hogy a dolgok, az ügyek nem úgy mennek előrébb, mint a szekér az egyenes úton, hanem kanyarog az jobbra-balra, látszólag nem halad, de a háromdimenziós szemüvegen át azért jól látszik, hogy nem az számít, hogy mennyit halad előre, hanem hogy már mozgásban van. És akkor viszont már nem állíthatja meg semmi. Most pedig engedjék meg, hogy önök közé üljek, mielött átslisszolnék egy másik terembe.

A Bódis-módszer kreativitás- és alkotásközpontú fejlesztő és esélyteremtő, speciális programcsomag. A hétesi tábor ennek a módszernek egyik modellje. A módszer abban különbözik az eddigi roma táboroztatástól, hogy a kreatív és fejlesztőfoglalkozások a telepen zajlanak, így egyrészt olyan gyermekek számára is elérhető az élmény, akik lemaradoztak az iskolából, vagy  akik sohasem jutnak el nyári táborokba, illetve a fiatal anyukákon keresztül a telepi családok is részt vesznek az összetett programokban. - Bódis Kriszta szakmai beszámolóját adjuk közre.

A módszer, amellyel most ismerkedünk, a Big Mind. Szenzációként söpör végig napjainkban, Amerikában és Európában. A Big Mind ötvözi a zen buddhizmus évezredes hagyományát és a 21. századi pszichológiát. Tízezrek gyakorolják a forradalmi módszert, amellyel lecsendesíthető a tudatban dúló zaj, és amely segít, hogy tisztán lássuk a minket körülvevő világot. A Big Mind most Budapesten is bemutatkozik. - A Mokusho Zen Ház és a Feldmár Intézet közös sajtóközleményét ismerteti Nyersbakó Irén.

"Ha van pozíciójuk, akkor fenyegetve érzik magukat – feleslegesen, mert a belépés nem erőszak -, ha meg még nincs, akkor a rivalizálás jegyében fontos elfojtani az újak más véleményét. Teret adni az újnak nehéz, mert mindig azzal a félelemmel jár, hogy a régi, a megszokott elvész." - A Corvinus Egyetemen Hadas Miklós szemináriumán Séllei Nóra beszélt Pierre Bourdieu után szabadon pályáról, lökdösődésről, lehetőségekről, alkalmi és tartós vakságról, a rálátás képtelenségéről - az előadáson elhangzottakat cikkében Gyárfás Judit idézi meg és egészíti ki.

Gyárfás Judit: Lökdösődők a pályán?

A Budapesti Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Karának nevében (bár itt még nem látszik, de már most lehet tudni, hogy a következő előadó Takács Judit lesz, akit talán nem kell bemutatni a kedves olvasóknak) Hadas Miklós előbb Borgos Annát, majd most Séllei Nórát hívta meg, hogy ismertesse, „mi a pálya”. Séllei Pierre Bourdieu fogalmait alkalmazta arra, ami napjaikban történik: van egy pálya, ahol vannak igen erős és jó régen kialakult mezők, ahova az újonnan belépőknek igencsak nehéz bekerülniük. És igencsak sok idő, amíg az ősrégi, köves pálya átrendeződik – esetleg átrendeződik ismét. A belépőkön szimbolikus erőszakot alkalmaznak a régi játékosok/résztvevők, az újaknak pedig folyamatosan magyarázniuk kell a kilétüket, azt, hogy van joguk megjelenni a (irodalom)pályán. Az előadáson Woolf recepciójának változásáról is esett szó, majd ezt a hazai viszonyokra alkalmazva Kaffka Margit recepcióját néztük meg.

Számomra mindig furcsa és egyben szomorú is, ha beszélni kell arról, hogy a nőknek miért van joguk, vagy van-e joguk belépni bárhova. Hiszen annyira magától érthetődő lenne, hogy a jogot nem/sem kell bizonygatni. (És így nem is kell mást tenni, mint egyszerűen belépni.) De ahogy Séllei említi, a 2003-as ÉS-vita kapcsán - és emellett sajnos a tavalyi, a szépírók őszi fesztiválját követő ÉS-ben megjelentek kapcsán is - láthattuk, hogy a régi játékosoknak meglehetősen nehéz, vagy éppen derogáló feladni a pozíciójukat. Ha van pozíciójuk, akkor fenyegetve érzik magukat – feleslegesen, mert a belépés nem erőszak -, ha meg még nincs, akkor a rivalizálás jegyében fontos elfojtani az újak más véleményét. Teret adni az újnak nehéz, mert mindig azzal a félelemmel jár, hogy a régi, a megszokott elvész. (Pedig „nem vész el, csak átalakul”.) Az újtól való félelem csak annak félelme, hogy elvesztem a szilárdnak hitt pozíciómat. Pedig ha máshonnan nem, hát Bourdieu után tudhatnánk, hogy a mezők folyamatos strukturális átrendeződése törvényszerű.

Aztán vannak olyan újak, akik szerint jó az, ahogyan mindig is volt, és az újak vessenek magukra, hogy lökdösődni jöttek a pályára (Falcsik Mari 2003-as, ÉS-beli válaszát, idézi Séllei az előadáson). Vagy lassú víz partot mos. Vagy el sem ismerjük a meglevő mezőket, mert mondjuk nem tapasztaljuk a saját bőrünkön. Az újak maguknak keresik a bajt, és nem lehetnek mások, mint dühödt, esetleg őrült amazonok (ehhez lsd. Shoshana Felman: A nők és az őrültség: a kritika téveszméje), akik pedig a régiek közül teret adnak és nyitottak, azok hülyék. Sajnos 5 év elteltével az ÉS-ben nincs máshogy. Zárt struktúra, szerzőbe és nem szövegbe zárt gondolkodás (engem személy szerint nem érdekel, hogy ki az a Spiegelmann Laura, amely „ügy” kapcsán vannak, akik a pálya átrendeződését emlegetik, holott éppenhogy pozitivista bulvárszinten a szerző személye az érdekes, és vele a neme, ami inkább visszarendeződés): egy „Nők a férfi(b)irodalomban” fesztivál kapcsán is elsőnek egy olyan embernek ad teret a fiatalok közül a folyóirat, aki lezárja a teret. Ahogy 2003-ban is, és Károlyi Csaba (aki 2008-ban ugyanúgy amazonozott) folyamatosan ezt támogatja. A nem nem érdekes, mondják állítólag, és abban hisznek, hogy a szöveget kell nézni. Ez még „oké” is lenne. Ám a nem rögtön érdekes lesz, ha valaki be akar lépni a férfidomináns pályára, akkor működnek a tudattalan hárítások, akkor már amazonok vannak, vagy esetleg tagadása annak, hogy létezne férfipálya. Bizonyítsd be, hogy jó vagy, hogy jó szöveged van, vagy hogy van létjogosultságod a pályán lenni, kérik egy nőtől. Miért nem tevődik fel a kérdés, hogy van-e férfiként jogod jelen lenni a pályán, esetleg új férfiként van-e jogod „lökdösődni”? Ugyanis ez így nem hat másként, mint a legitimitás megkérdőjelezéseként.

Jó szívvel ajánlom a következő előadást is, amelynek időpontja április 16., ugyanígy 4 óra, minden bizonnyal a Budapesti Corvinus (Közraktár u. 2-4.) 209-es termében.

Az új norvég törvény - a svéd változatban szereplő ”szexuális szolgáltatás” helyett -, a ”szexuális aktus” kifejezést használja, továbbá a norvég törvény bünteti a Norvégián kívül történő ”szexuális aktus” vásárlását is. A törvény, amelyet 44 igen, és 28 nem szavazat ellenében fogadtak el, 2009. január 1-én lépett hatályba. - Forgács Zsuzsa Bruria a baltikumi megoldási kísérletekről.

A svéd modell sikerét* mutatja és erősíti az a tény, hogy 2008. november 20-án a Norvég parlament is megszavazta azt két, a prostitúció vásárlóit érintő súlyosbítással. Közismert, hogy a modell bevezetésének hatására, a Baltik régió országai közül Svédországban a legalacsonyabb az országba irányuló emberkereskedelem (egy tizede a vele szomszédos országokénak), és hogy belföldön is felére csökkent a prostitúcióban élő nők száma. Az új norvég törvény - a svéd változatban szereplő ”szexuális szolgáltatás” helyett -, a ”szexuális aktus” kifejezést használja, továbbá a norvég törvény bünteti a Norvégián kívül történő ”szexuális aktus” vásárlását is. A törvény, amelyet 44 igen, és 28 nem szavazat ellenében fogadtak el, 2009. január 1-én lépett hatályba.

A norvég törvény, mely svéd mintára kriminalizálja és bünteti a keresletet, követte azoknak az országoknak a törvénykezéseit, amelyek szintén büntetik a vásárlókat, és amelyeket az 1999-es svéd törvény hatálybalépése után szavaztak meg, például: Fülöp szigetek, Dél-Korea, Litvánia, Finnország és Dél-Afrika. Ezek a törvények, először a történelemben, azt a keresletet célozzák meg, mely generálja és fenntartja az ”ellátást”, azaz folyamatosan biztosítja az utánpótlást, a nők és gyermekek prostituálását, szexuális rabszolgasorban tartását. A felsorolt országok közül páran, a fenti törvények mellett, olyan alternatív intézkedéseket is bevezettek a szexipar dekriminalizációjával szemben, mint a büntetési tételek súlyosbítása a kerítés, a bordélyműködtetés és hasonló prostitúciós üzletelés esetén, miközben növelték a segítségnyújtást a rabszolgaipar áldozatai számára, azaz azoknak a nőknek és gyermekeknek, akikkel szemben szexuálisan visszaélnek, akiket bántalmaznak és megsértik alapvető emberi jogaikat a prostitúcióban, illetve a szexuális célú emberkereskedelemben.

***********

Jegyzet:
*
Dr. Janice Raymond – CATW – Coalition against traffiking in woman - Nemzetközi nőkereskedelem elleni koalíció vezetőjének közlése alapján.
*
További részleteket, adatokat a témában ide kattintva lehet olvasni.

Meghívást kaptunk egy értékekkel kapcsolatos beszélgetésre. Mivel azt gondoljuk, olvasóink között is lehetnek olyan szervezetek, akiket közvetlenül nem ér el a felhívás, itt tesszük közzé az ÉrMe Klub, azaz a katolikus keresztény üzletembereket összefogó klub beszélgetésre invitáló felhívását.

Kedves Társadalomszervező Barátunk!
Kedves Közösségvezető, Közösségi Képviselő!
Egy sajátos kísérletben való első részvételre hívunk!

Ma Magyarországon sokak szerint, és szerintünk is, társadalmi ÉRTÉKválság van.

Nemcsak a korábban szokásos és elfogadott társadalmi ÉRTÉKEK rendültek meg, de egyre inkább híján vagyunk az ÉRTÉKEK világos megfogalmazási és egyeztetési fórumainak is, ami szinte lehetetlenné teszi mind a hasonlóságok, mind a különbségek egyértelmű tisztázását.

Úgy látjuk, hogy ma Magyarországon a SAJÁT ÉRTÉK alapú vélemények szinte mindent elsöpörni igyekvő hangoztatásával szemben, nagyobb szükség van a KÜLÖNBÖZŐ ÉRTÉK alapú vélemények megfontolt és szakszerű összesítésére, s az azokban fellelhető közös ill. különböző ÉRTÉKEK, TARTALMAK megtalálására.

A fentebb leírt helyzet ellensúlyozására az ÉrMe kezdeményezi egy ÉRTÉKegyeztető Fórum megteremtését. Havonta egyszer, előre megadott témában véleménycserét kezdeményezünk azon közösségek vezetői és képviselői között, amelyek előzetesen regisztrálják magukat. Célunk, hogy elősegítsük a különféle társadalmi ÉRTÉKET vallók párbeszédének kibontakozását, a hasonló ÉRTÉKEK jegyében ténykedő szervezetek egymásra találását.

Ezúton meghívunk tehát az ÉRTÉKegyeztető Fórum első találkozójára, amelyre 2009. március 25-én du. 17.00-20.00 h-ig a Pilinszky Kávéház pinceklubjában kerül sor.

Olyan beszélgetésre hívunk, ahol
- személyünkkel közösségünket, szervezetünket és értékrendünket is képviseljük, ezért nem személyeskedünk.
- egymás ÉRTÉKEIT igyekszünk megismerni, nem az objektív Igazságot.
- megfontoltan, de nyitottan és toleránsan viszonyulunk egymás véleményéhez, ezért nem vitatkozunk.
- akkor is tovább beszélgetünk, ha valamiben nem értünk egyet.
- az érzelmeinket a technika is segít korlátok közé szorítani.
- annak a véleménye a legfontosabb, akivel a leginkább egyetértenek, nem azé, aki a leghangosabban mondja.
- a közös ÉRTÉKET abból alakítjuk ki, hogy mindenki különbözően gondolkodik és érez.

Előzetes regisztráció: hidvero@hidvero.hu

Részvétel és hozzászólás a regisztráció sorrendjének megfelelően.
Részletes programot a regisztráló szervezetek vezetői és képviselői részére küldünk.
Érdeklődők részére előzetes helyfoglalás a hidveroe@ermeklub.hu címen lehetséges.

***

Az Értékegyeztető Fórum szervezését és a költségeit az ÉrMe biztosítja, mert ezt a tevékenységét a társadalom szolgálatának tekinti. Az ÉrMe a technikai feltételek biztosításán túl, nem kívánja befolyásolni az Értékegyeztetés menetét, ugyanakkor az Értékegyeztetés eredményét mind mindennapi munkánkban, mind felelős társadalmi véleményünk kialakításában szeretnénk figyelembe venni. (Az ÉrMe a katolikus keresztény üzletembereket fogja össze, vezetőjük Salzmann Zoltán.)

Megjelent Ivacs Ágnes esztéta, író-műfordító első könyve: Nézőpontok- ajtók és kapuk Kovách Gergő szoborterében, melyet a művész „Tereh” című kiállítás-megnyitóján mutattak be a Dovin galériában március 6-án. Ebből az alkalomból született a könyv. A galériatulajdonos rendszeresen ad ki könyvet, melyekre a gyakorlattól eltérően nem művészettörténészeket, hanem többnyire irodalmárokat kér fel. Ivacs Ágnes rendszeresen publikál különböző irodalmi portálokon és újságokban, és az Ágens társulat színpadi produkcióiban művészeti konzultáns – Láng Judit vele készült interjúját olvashatják.

„…Úgy működik, hogy az agyam legmélyén képként már látom a kész írást. Nem tudom, hogy mi van benne, de látom az egészet. S ez a kép kezd el engem dolgoztatni. Egy szellemi kalandra szóló kihívás van benne, ami talán az első percben nem élvezetes, csupa nehézség, de egyre érdekesebb lesz később.…A kérdés mindig az, hogy miért kell valamit megtapasztalnunk, mi az értelme?...”
(Ágens interjúja Ivacs Ágnessel − 2004. augusztus)

Miért Kovách Gergő szobrászról írta az első könyvét?

Ivacs Ágnes: Délceg Katalinnak, a Dovin galéria tulajdonosának fontos, hogy a nála kiállító művészekről könyvet is adjon ki. A feladattal írókat, költőket bíz meg. Korábban a Baranyai Leventéről szóló kiadványt, Kurdy Fehér János mutatta be. János régi ismerősöm és megkért, hogy recenzáljam a könyvét. Katalinnak úgy megtetszett a recenzióm, hogy megbízott a Kovách Gergő-könyvvel. Nekem ez az első önálló "kötetem", bár rendszeresen írok és fordítok szövegeket képzőművészetről, színházról a Balkonba, Az irodalom visszavágba, ÉS-be, Helikonba, Tranzit.blogra, és az IV (Irodalom Visszavág) közölt már kisprózát is tőlem.

A nők másképpen írnak, mint a férfiak?

Ivacs Ágnes: Nem hiszem, hogy létezik női, vagy férfi írás. Szerintem nem ez az írás lényege. Olvastam Forgács Zsuzsa írásait. Baromi jó, klassz novellák. Beleolvasva tényleg tudod, hogy ezt csak egy nő írhatta, mert olyan típusú érzékenység, világlátás, mindenre odafigyelés van benne, hogy rájössz, erre valóban tényleg csak a nők képesek. Egyszerre százezer dologra tudnak figyelni és koncentrálni. Valaki mondta egyszer nekem, hogy ők a legjobb logisztikusok. Gyönyörűen fel tudják állítani a sorrendet, hogyan lehet a dolgokat a leghatékonyabban elintézni, de én akkor is túlzásnak és bántónak érzem a női és férfi irodalom kettéválasztását.

Angol-filozófia szakon végzett Szegeden.

Ivacs Ágnes: Az angol eszköz arra, hogy egy másik nyelven is megismerd a világot, mert ha minél több nyelvet beszélsz, annál több személyiséged van. Minden új nyelv egy új személyiség. A filozófia is egy eszköz ahhoz, hogyan nézzük a világot. Foglalkoztam például a nyelvfilozófiával, de a végén kezdtem azt érezni, hogy szavakon lovagolunk és elsikkad valaminek a lényege, vagy a tartalma. Számomra valaminek a lényegét a képzőművészet, egy alkotás a színház, a film és az irodalom közvetíti. A Kovách Gergő-könyv ezzel fejeződik be, pont ezt írtam az esszém végére, amit egyébként Gergő mondott: az összes rossz emlékünk ellenére, ha beszélgetünk valakivel, úgy teszünk, mintha sikerülne megértenünk egymást. Természetes, hogy vannak különböző jelentésmezők vagy körülhatárolható jelentéstartalmak, de a mögöttes tartalom is bírhat egy sokkal, de sokkal nagyobb jelentéssel. Nem tudom mennyire kell ismerned valakit, hogy ne menj el mellette, vagyis pontosan azt értsd, amit mondani akar. Nem mondom, hogy lehetetlen megérteni valakit a szavain keresztül, de ez igenis korlátozott, azt azért lássuk be.

Honnan a humán érdeklődés?

Ivacs Ágnes: Miskolcon születtem, oda is jártam gimnáziumba. Kazincbarcikán laktunk, Szegedre jártam egyetemre, és most itt vagyok. Mindig írni akartam, soha nem érdekelt más. A szüleim elsőgenerációs értelmiségi vegyészmérnökök. Jó voltam kémiából is, de csak azért, mert egyszerűen úgy éreztem, muszáj. Nem voltam jó matekból, ma viszont mindenkit kenterbe verek, tényleg így van. Iszonyú unalmas, dogmatikus volt az oktatás, én meg elviselhetetlennek tartom, hogy korlátok közé akarnak szorítani. Ezt oldd meg, így és így, és sehogy másképp. Erre én képtelen vagyok. Felvenni a szemellenzőket, és menni előre, mint a nyomtató-ló. Akkoriban konfliktuskerülő voltam, most viszont egyre inkább konfliktusvállaló vagyok.

Ágens 2007-ben megjelent „Kúrós versek” könyvének szerkesztője volt. A mai napig együtt dolgoznak a színész-író-rendezővel, ön a művészeti konzultánsa színpadi produkcióinak is, például a jelenleg is nagy sikerrel futó Ira (Düh) című darabjának.



Ivacs Ágnes: Az első színházi élményem Miskolchoz fűződik, Herczeg Ferenc Kék rókáját láttam. Emlékszem, iszonyatosan utáltam, hogy dobog a színészek lába a színpadon, és hogy ettől egyszerűen oda lesz az illúzió. Ez volt az első benyomásom, aztán persze később rájöttem, hogy ez csak egy elsődleges megközelítés. Ma már másképp gondolom. Szerintem nem kell illúzió a színházban. Nem kell, hogy úgy próbáljanak illúziót nyújtani nekünk, hogy elválasztanak minket nézőket a színpadon történő eseményektől, ahogy a klasszikus, vagy a „nagyszínházak”. Épp az ellenkezőjét szeretem. Tulajdonképpen minden jelentős valamire való színházcsináló és alkotó, például Ágens, ezzel foglalkozik, hogy hogyan vonja be az előadásba a közönséget. A színház ne arról szóljon, hogy előadnak valamit a színészek, a közönség szépen kiöltözik, megveszi a jegyet, tapsol, kap egy katarzist, és mikor hazamegy, kiüríti, mintha evett volna valamit. Olyasmiről szóljon a színház, ami mindannyiunknak élményt nyújt, olyan problémákkal foglalkozzon, ami érinti a nézőt. Ágens darabjai ilyenek, ezért is dolgozom vele.
Az alternatív kultúra számomra nem rétegkultúra, hanem maga a kultúra. Ebben találom meg magam, ez az én világom. Szerintem ez adhat leginkább nem megoldási kulcsokat, hanem megértés-értelmezési kulcsokat ahhoz a világhoz, amelyben élünk, mert azzal foglalkozik, hogy milyen is ez a világ, hogyan működünk benne, és talán néha azzal is, hogyan működhetnénk benne jobban. Valljuk be, hogy ez a világ úgy, ahogy van − és itt most a mai magyar helyzetre gondolok − a fogyasztói társadalomra, a tévére, a vásárlási mániára − szörnyű, de szerintem, amit alternatív kultúrának hívunk ebben a világban, az egy sziget. Borzasztó, mert az embernek nem lehet célja, hogy egy szigeten éljen. Muszáj lennünk valahol, de meg kell találni az életnek azt a szegmensét, ahol jól érzi magát az ember és ahol kiállhatok a saját igazságom mellett. Öntörvényű vagyok és fontos, hogy ne hasonuljak meg. Ne kelljen azt csinálnom, amivel nem értek egyet, ezért foglalkozom inkább olyan művekkel, mint Ágens előadásai, írásai, vagy a szobrász Kovách Gergő. Velük úgy érzem, nem keveredek ellenmondásba magammal. Az alternatív színházban és a kortárs művészetben még van lehetőség arra, hogy az ember kimondja a saját igazát, és meg is mutassa azt.

Rádióműsort is vezet.

Ivacs Ágnes: Tölgyesi Lászlóval három éve műsort vezetünk a Tilos Rádióban − Tótumfaktum címmel. Az alternatív kultúra különböző képviselőit hívjuk meg. Imádok beszélgetni, és szeretek kapukat nyitogatni más emberekben. Annak tudok a legjobban örülni, mikor látom, hogy sikerül olyan közel kerülni a másikhoz, hogy ő is megnyíljon, és elkezdjünk beszélgetni.

Ivacs Ágnes legfontosabb írásai:
Világok közötti lebegés. Ágens mágikus színháza. In: Az irodalom visszavág 2004 nyár
Kisprózák. In: Az irodalom visszavág 2004 ősz
1990-1995 a Gondolat-Jel művészeti és filozófiai folyóirat szerkesztője.
Peter Lamborn Wilson: Kalóz utópiák (társfordító), Chiron Kiadó és Media Research Alapítvány, Budapest, 1997
Buldózer. Médiaelméleti szöveggyűjtemény (társszerkesztő), Media Research Alapítvány, Budapest, 1997
Ágens: Kúrós versek (szerkesztő), Barrus Kiadó, Budapest, 2007

Láng Judit

Táncsics ült, sajtóvétség és izgatás miatt. Ő lett ma az ünnepi hősöm. Stancsics Mihajlo simán kommunista volt, ezért nyilván csak kényszeredetten és erős fenntartásokkal tetszene a mai kokárdistáknak, amiket szabadságot oltalmazó vagyontalan munkásokról, kiváltságok eltörléséről, jogegyenlőségről ésatöbbi mondott, hirdetett. Ám nemhogy fenntartásokkal, rajongva ünnepelték a kortárs fiatal forradalmárok, a Petrovicsék, anno 1848. - Dányi Dániel írása.

Március tizenötödikén esős idő és nemzeti megemlékezések várhatók. Régi masszív Ganz villamosokon zötyögünk a körúton, törékeny új Kombinók helyett. Az utasok kokárdáit inkább rossz, mint jó nézni, nem először idén: megszokottan, a vártnál inkább még kevésbé. Közben látok ki az ablakon a magas folyó fölött, talpon tartom magam és fogódzok is, lélegzem, mocorgok, és valahogy még visszatartom magam, hogy ne nézzem, hogy néznek-e, mégsem vagyok én erdő szélén őzike. Elnemzetidegenedett szívcsakrám mélyén furcsa gondolatok rázódnak helyükre Buda és Pest között.

Ismeretlen eredetű az a szürkés-fehéres csíkozatú ing, amit épp ma is fölvettem, az a börtöning és a Budavár a hídról, zászlók kokárdák és ing és Táncsics börtöne. A negyvennyolcas forradalom márciusi ifjai és az ifjak mindenkor hány évesek, jóval harminc alatt, mondjuk Petőfi huszonöt lehetett. Nem volt még ideje börtönbe kerülni, bár nem tudom, volt-e büntethetőségi korhatár. Gyakorló forradalmárnak mindenkor börtönben a helye. Veszélyezteti a közrendet, államellenes, izgat és agitál, uszít, végül a gépezet elleni hősies harcban veszít. A forradalmár bentről látja, kik vannak rács mögött. Nyilván a kint élők. Az ő láncaikat csörgeti a veszélyes elem, rabságuk az államrend uralma. Petőfi verssora: "...és mi mégis láncot hordunk! ide veled..." satöbbi. Láncot hordunk mind, akik nem ülünk börtönben lánc-csörgetésért.

Megutáltam a kokárdaviselést, mikor megfosztatott felemelő francia forradalmi örökségétől, hogy pártpolitikai kampányeszközzé degradálódjon, szabadság, egyenlőség és testvériség helyett nemzetieskedő populizmus iránt fejezzen ki szolidaritást. Ez pontosan akkortól vált valósággá, amikor először éreztem még évekkel ezelőtt, hogy én idén nem vállalhatok közösséget a kokárdistákkal. Ők éppúgy rendet akarnak tenni, éppúgy jogokat tipornak, ahogy a mindenkori rendszer maga.

Táncsics ült, sajtóvétség és izgatás miatt. Ő lett ma az ünnepi hősöm. Stancsics Mihajlo simán kommunista volt, ezért nyilván csak kényszeredetten és erős fenntartásokkal tetszene a mai kokárdistáknak, amiket szabadságot oltalmazó vagyontalan munkásokról, kiváltságok eltörléséről, jogegyenlőségről ésatöbbi mondott, hirdetett. Ám nemhogy fenntartásokkal, rajongva ünnepelték a kortárs fiatal forradalmárok, a Petrovicsék, anno 1848.

Ezentúl minden március tizenötödikén erről fogok én megemlékezni, börtöningben, kokárda és pántlika nélkül, rabruhában. A börtön szabadságát nem csalja el tőlem a szélsőjobb, ha már nemzetem minden jelképe viselhetetlenné, elviselhetetlenné vált is miattuk. Ha ők odakint a hordával, én idebent, jó társaságban.

2009 márc. 15.

Dányi Dániel

A hétsoros hazakáromlás olyan vers, amelyet nem lehet arcrándulás meghökkenés elnémulás és szégyen nélkül végigolvasni, amelyért a szóból értő időkben megtorlás járt, börtön, kiközösítés.
A családi és szexuális életnek ezeket a szavait nem szokás költőileg használni, különösen tilalmas hivatalos felépítménnyel és férfiakkal szemben. Nőként.
Nézzük soronként az arcpirító költeményt.

szeretnék veletek és az ICA olvasóival megosztani egy történetet, amelyben - eddig szerencsére - sem házfelgyújtás, sem lelövés nem volt, csak - "csak" - egy roma család viszontagságos életét láthatjuk. - Lángh Júlia levelét adjuk közre.

Drága barátnőim,

szeretnék veletek és az ICA olvasóival megosztani egy történetet, amelyben (eddig szerencsére) sem házfelgyújtás, sem lelövés nem volt, csak ("csak") egy roma család viszontagságos életét láthatjuk.


Tizenegynéhány éve közeli barátaim, akkor még Raposkán laktak, a Tapolca melletti faluban, ahol én "bevándorló" vagyok, és ahol a barátságunk kezdődött, eleinte a gyerekek iskolai korrepetálásával, később kisebb-nagyobb anyagi segítségekkel.

A családfő, miután kijött a börtönből, ahová életében először került, szégyellte magát, amiért az egész falu tudja, hogy börtönben volt, ezért el akart onnan költözni. (A család történetét lásd lentebb a mellékletben: a riportot az ÉS-nek írtam, miután a 16 éves fiú a veszprémi várbörtönben felakasztotta magát. A cikkben álneveket használtam, tapintatból. A 2000. szept. 8-i számban megjelent írás nincs fönn a hálón, nem is baj, mert megcenzúrázták, sőt, valamit bele is írtak - ezt a következő számban kikértem magamnak. Itt az eredeti írás.) A falu polgármestere bíztatta őket a távozásra, hogy vendégházat akar belőle a falunak. Csíkék el is mentek - a ház azóta is üresen, elhagyottan áll, omladozik, senkinek sem kell. A faluban nincs több cigány család.

Az asszony, Zsuzsa, jó barátnőm, remek, erős ember (néhány nap múlva lesz 50 éves), azóta elvált az urától, aki kétségtelenül nem egy finom ember. Zsuzsa jelenleg 21 éves lányával, 12 éves lányunokájával, akinek hivatalosan is ő a gondozója, továbbá 18 éves fiával, annak még fiatalabb barátnőjével és két hónapos csecsemőjükkel lakik Tapolcán. A tatárszentgyörgyi temetés előtti napon jártam náluk, a következő hírekkel vártak. Kirakják őket az omladozó, öreg házból (budi az udvaron), amit 20 ezer forintért béreltek eddig egy asszonytól, aki haszonélvezője volt a háznak. Egy idő múlva ennek az asszonynak a két mostohafia, akik a tulajok, megtudták, hogy a nő kiadja a házat, és beperelték, hogy ehhez nincs joga, meg pláne, "büdös cigányoknak"! (Akik a bérelt házat szépen kifestették, bevezették a vizet, a villanyt, és reménytelen harcot folytatnak a szippantósokkal, hogy jöjjenek a budit kitakarítani.)

A bíróság első fokon elutasította a tulajok keresetét, másodfokon viszont igazat adott nekik, és a családot (öt fő, köztük a 2 hónapos csecsemő) egy hónap leforgása alatt kiköltözésre kényszerítik. Márc 31-ig el kell menniük. Nem tudják, hova. Zsuzsa gyerekeivel a tapolcai ócskapiacon árusít, most megint nincs autójuk, amivel lomizni mehetnének Ausztriába, különben is, meséli, egyre gyengébb a piac, sokkal kevebben és keveset vásárolnak. Az a megrendítően irreális elképzelése, hogy majd kap bankkölcsönt egy házvételre, tud egy jó eladó házat Tapolcán, 6 milkóért, az nekik megfelelne... És pláne, ha autójuk is lenne, tudnának dolgozni, keresni, törleszteni.

Merik vállalni a részletfizetést. El nem tudom gondolni, hogy fog ez sikerülni. 'Bérházba nem mehetünk, el tudsz minket képzelni
egy emeletes ház egyik lakásában?' - kérdezi. 'Nem, tényleg nem tudlak' - mondom, és megígérek neki zsebből 50-60 ezer forintot, többet semmiképpen sem tudok, de hát az semmi. Legalább az ügyvédi költségre elég, mondja. Nem tudom, mi lesz velük, nagyon, nagyon szeretnék nekik segíteni. Remek emberek, Zsuzsa eddig minden nehézségből valahogyan kiharcolta magát, de most még nagyobb a gáz, mint eddig bármikor. Gondoljátok, hogy gyűjthetünk nekik is? Ahány fehér embert láttam a tatárszentgyörgyi temetésen, nem vagyunk sokan, szolidárisak. Én elszomorodtam ott az arányokon. Mondjátok, mit tegyek?

Lángh Júlia

Sokszázan összegyűltek. A környék talán összes romája. A többség többé-kevésbé rokon, igazi, súlyos gyászban. De a vidéki kisváros még alig belakott újtemetőjében sokan gyülekeztek a kívülállók – nem igazán kívül, hiszen ők is romák mind –, talán nem csak az együttérzés, de a kíváncsiság is hajtotta őket: a fiú, akit temetnek, fölakasztotta magát a fiatalkorúak börtönében. Lesz botrány, nem lesz botrány?

A család megkért: fényképezzek. Mindent. Legyen megörökítve.

Volt sok nagy, erős, hangos jajveszékelés. Sikoltozás, ájulás, föllocsolás, elnyújtott, hosszú, végeérhetetlen, gyereknyüszítésbe hajló nyöszörgés. És mindebben semmi színház. A mi összeszorított szájú, csöndes, fegyelmezett temetéseinkre gondoltam, és elirigyeltem a cigány temetést. Hadd vonítsunk üvöltve a hiánytól, a tehetetlenségtől. Sistergett a levegő.

Mielőtt átvitték volna a ravatalozóba a hófehér koporsót (160 ezer forintért vette "a Feri", idősb Norbi, az apa, egyik öccse, aki Pesten él, neki jobban megy a piacozás, mint vidéki rokonainak), a bemutatóban meg lehetett nézni a holtat. A bemutató egyszer két méteres helyiség, egyik fala üvegből, az üvegfalon túl a nyitott koporsó. Ezt is le kellett fényképeznem. Még nem tudom, sikerültek-e a képek, az üvegen át. Talán jó lenne, ha nem. A kis Norbi arca tele volt iszonyú, lila foltokkal. Mintha agyba-főbe verték volna. De az anyja látta a halál másnapján, azt mondja, akkor teljesen tiszta volt a bőre. „Sehol, semmilyen sérülés nem volt rajta. Csak hát az a vékony, piros csík a nyakán. Láttam az egész szép, fiatal testét kiterítve, csak a szemérmét takarták le előttem, mégiscsak az anyja vagyok.”

Senki nem érti, miért halt meg a fiú. Nem akart, az biztos. Az arcán is a hirtelen döbbenet látszott, mondta az anyja, a rémület, hogy mégis sikerül? nem jönnek be az őrök, hogy kivigyék innen? hát nem néznek folyton a kamerákon át? Kis Norbinak elege volt a néhány egyedül töltött hónapból a rendőrségi fogdában (a szabályzat tiltja, hogy fiatalkorúakat felnőtt korúakkal tegyenek egy zárkába). Miután a vizsgálati szakasz lezárult, és átvitték a fiatalkorúak börtönébe, vidám levelet küldött az anyjának (aki két nappal a gyerek halála után kapta kézhez), végre már nem kell egyedül lennie, négyen vannak egy zárkában, ez így sokkal jobb, írta. Gyertek látogatni, csókoltatom öcsémet, húgomat. Aztán a sétán állítólag összeverekedett valakivel, büntetésből nem engedték vissza a zárkájába, elkülönítőbe tették.

Néhány óra múlva halott volt. Az ablakrácsra hurkolt cipőfűzőjére akasztotta föl magát. Senki sem érti, hogyan. Az a rács nincs magasabban, mint egy ember, magyarázzák a fiatal férfiak, akik ismerik ezt a börtönt, már voltak rövidebb-hosszabb ideig lakói. És miért hagyták meg a cipőfűzőjét, ha elkülönítőbe tették?

Nemrégen volt a tizenhatodik születésnapja.

Megérkeznek a szülők, mennek a bemutatóba megnézni halott gyereküket. Az anya összeesik, sógorai kétoldalról elkapják, lábát húzva a porban elvonszolják egy székig. Az apa, aki fia temetésére háromnapos eltávozást kapott a börtönből (egy másikból), falfehéren, tetőtől-talpig erősen reszketve követi őket, üvölt, nincs magánál: „Csupa vér a feje! és rámnyitotta a szemét! engem várt! engem várt, és rámnyitotta a szemét!” Széket hozni, leültetni, üveg vizet rájuk önteni. A család tudta előre, hogy ez lesz, láttam, amikor a sógorok és keresztfiak nagy, behűtött ásványvizes üvegeket pakoltak be az autókba, jó sokat, mielőtt a kocsikaraván megindult a újtemető felé.

Harminckét fok árnyékban, erős, sivatagi hangulatú szél. Hajni, a kis Norbi húga megfogja a kezemet, húz, menjünk, nézzük meg az előkészített sírvermet. Kicsempézve ragyog az alja és a négy oldala, vékony karnison köröskörül fehér csipkefüggöny, odalenn szőnyeg, vadonatúj, mindig annak kell lennie. Oldalt – ez lesz a koporsó fejénél – mélyedés a falban, természetesen szintén kicsempézve, benne, mint egy éjjeliszekrényen, a Norbi gyerek magnója kedvenc kazettájával, a karórája, és rózsaszín rózsacsokor porcelánból. A lábnál másik, kisebb mélyedésben apró oltár, kék köpenyes Mária-szoborral, vázába tett piros és fehér műanyag virágokkal. Minden tiszta, szép, gondosan előkészített. Jó lesz a gyereknek itten pihennie.

A ravatalozóban suttogva megkérdezem a Ferit (úgy látom, ő az egyik támasz, akihez most fordulni lehet, erős, határozott, de tudja mutatni, hogy szíve is van, nézte a szülőket, amikor kitámolyogtak a bemutatóból, egy ideig hagyta őket ájulni, ordítani, sírni, aztán azt mondta: most szedjétek össze magatokat, mert még hosszú lesz ez itt, bírnotok kell, és akkor ők engedelmeskedtek neki), megkérdezem a Ferit, hogy a ravatal mellett síró családot is fényképezzem-e, mert mégis, az olyan durva, így, szembe, bele a síró arcokba... Igen, mondja, fényképezd, ezt így kell, és akkor én is engedelmeskedtem neki.

A háttérből csöndesen sugárzott gépi gyászzenét élő muzsika váltja fel, öten húzzák odakinn, a ravatalozó előtt, halkan és olyan szépen-fájdalmasan, hogy belefacsarodik a szív. Többször újra végigfut a föl-fölhangosodó zokogáshullám a gyülekezeten. Egy ismeretlen, tekintélyes külsejű úr elmond egy csupaközhely világi beszédet, ez a temetkezési vállalat szolgáltatása; miért süt még a nap, ha ő már nincs, miért nőnek még a virágok, ha ő már nincs, célzásnak még a leghalványabb nyoma sem arról, hogy talán valami nem stimmelt a haláleset körül. Aztán jön egy katolikus pap, rövid és korrekt beszédet mond, utána a kántor kíséretében énekel, meglepő módon az egészben semmi kínos nincs, ahogy ez az egyházi szerepléseknél oly gyakran előfordul, sőt, az énekük kifejezetten szép.

Az anya ismét rosszul lesz, idősb Norbi kikíséri a szabad levegőre, de aztán visszajön, ott kell lennie a ravatal mellett. Három nap kimenőt kapott a fia halálára. De ha ő nincs börtönben, a gyerek nem halt volna meg. Nem hagyta volna, hogy elkanászkodjon, autókat feltörjön, végül autót lopjon. Így aztán fogdára sem került volna. Mindannyian elhisszük ezt az apának. Eddig, illetve hát azelőtt, soha nem volt összekülönbözése a hatóságokkal.

Két éve már, hogy az eset történt. Kis Norbi megint nagyon szemtelen volt – tény, hogy mindenki nehezen kezelhető gyereknek ismerte, az iskolákból is mindig áttanácsolták másikba, mert nem bírtak vele –, az apa dühében pár méter távolságból odavágta feléje a kezében lévő bicskát, vagy kést. Ha tányér lett volna a kezében, azt hajítja oda. A fiú megsebesült, egy hétig kezelték kórházban. A jelenet a konyhában zajlott, a család szeme láttára. Mindnyájan elmondták, hogy csak egy dühös odacsapás volt, bármiféle szándék nélkül, ahogy az ember mérgében ezt-azt odavág. Közben künn az udvaron sepregetett, vagy tán éppen megint iszogatott, mert mindig azt csinálja, egy öreg magyar paraszt, aki a cigány család házában lakik albérletben, és valamilyen alkalmazotti minőségben, de nem sok hasznát veszik, mert gyakran horkol részeg öntudatlanságban valamelyik sarokban. A vizsgálati szakaszban ezt az embert is megkérdezték, mit tud. Hát azt, hogy az apa azt üvöltötte, megöllek, te gyerek! A terhelő vallomást a bíróságon is figyelembe vették – noha a rendőrségi kihallgatást vezető tiszt a bíróság előtt elismerte, hogy a kihallgatás idején a tanú ittas állapotban volt –, sőt, szemben a család tagjainak vallomásával, egyedül ennek adtak hitelt, és emberölés szándékát állapították meg. Így kapott, egy iszákos magyar paraszt kétes igazságú tanúvallomásának köszönhetően, három év letöltendőt idősb Norbi. És így kanászkodott el, az apa távollétében, a kis Norbi.

Megindul a menet a sír felé, az öt vonós kíséri. A murvával felszórt út mentén csoportokban állnak a romák, látszik, hogy nem a gyászoló rokonsághoz tartoznak, csak eljöttek megnézni az eseményt. Az elhunyt egyik féltestvére is börtönben van, ő csak a temetés néhány órájára kapott kimenőt, és akkor is két rendőrnek kell kísérnie. De nincs itt. Később megtudjuk: a helyi rendőrségen, ahonnan a kíséretet kellett volna adni, nem vállalták a feladatot. Az anya azt mondja, tulajdonképpen megérti. Cigány temetés, a rendőrök tudják, mi az, valószínűleg féltek. Talán jobb is így, sóhajtja. Ki tudja, mi történhetett volna, ha ez a sok cigány egyenruhás rendőröket lát ezen a temetésen.

Kinn a sírnál a szertartás utolsó szakasza. Rövid egyházi ének, beszentelés, koporsóleeresztés, iszonyatos zokogások sora, az élő zene erre ráhangolódik, nem nyomja el, de összhangzik vele, a kőszikla is sírva fakadna. Öt elegáns, fiatal, vasalt fehér inges sírásó (az ötből négynek aranykarika a balfülében) két keresztgerendára nagy betontéglákat helyez, így fedi be a sírboltot. Legyen benne levegő, tágasság. Ne rádobált föld alatt fuldokoljon a koporsó. Élő virágot sem szabad bedobni, az elrohad, csak piszkítana ott, rontaná a levegőt. A téglákra még fóliát is raknak, több rétegben, hogy piszok semmiképpen se hullhasson a kriptába, s csak aztán kezdik a földet rálapátolni, hogy sírhant formát adjanak, amire majd a rengeteg virágkoszorú kerül.

Kinn a temető előtt várt a sok autó, néhány jobb fajta is, de főként Trabant, Wartburg, Lada. Az egyikből, az Antiéból, a temetés ideje alatt kilopták a magnót, 32 ezer forintos magnó volt, hogy a holló vájja ki a szemüket, a szemét geci rohadék köcsögök, szopják le a faszomat a gernyók. Megáll az Anti a benzinkútnál cigit venni, elmeséli az ismerős kutasnak az esetet, mit tesz isten: a kutas tanúja volt, fél órával korábban, hogy egy piros Audihoz odamennek srácok, vidoran beszólnak a társaiknak: megvan a magnó! Cigányok voltak, mondja sötéten Anti. Nem tudták, kinek a temetése van? kérdezem bután. Dehogynem. Csönd a kocsiban, gurulunk vissza a falu felé. A gyászoló házban étel-ital vár a soktucatnyi rokonságra.

Egy hete sincs még a temetésnek, amikor a tíz éves Tibi, a legkisebb fiú a családban, olyan sötét a bőre, hogy az anyja kis négeremnek becézi, elmeséli nekem a következőt. Minden érzelem nélkül, tényszerűen. Hogy a faluháza előtt valami kis huzavona alakult ki, mert a Robi bácsi – tudja, magyarázza nekem a gyerek, az sokszor részeg, most is az volt; igen, tudom, de egyébként tekintélyes ember a faluban, hiszen önkormányzati képviselő – szóval a Robi bácsi valahogy meglökte a kis Rajmit, az ötéves rokon fiút, aki Tibi gondjaira volt bízva. Mire Tibi rászólt a felnőttre, hogy ne lökdösse a kicsit. A felnőtt ezt persze szemtelenségnek vette, visszaszólt, egy ideig folytatódott az épületes dialógus, te kis rohadék, mondta kecsesen a felnőtt, rohadék maga, válaszolta a gyerek, és ez így ment addig, amíg a felnőtt, pontosan fogalmazva: az alkoholista magyar falusi önkormányzati képviselő megelégelte a gyermeki tiszteletlenséget, és azt mondta a tízéves cigány kisfiúnak: "Bárcsak végeznéd úgy, mint a bátyád!"

Mit mondtál erre, Tibi, kérdezem. Hát erre már semmit, mondja a gyerek, és egy ideig szótlanul ülünk a tornác lépcsőjén.

Másnap a vegyesboltban, amely helyiség aprócska falunk kocsmája is egyúttal, ott üldögél a Robi, issza az etil-, metil-, vagy nemtudommilyen alkoholból, mesterséges aromából és E-valahányas számú színezőből álló akármit a féldecis üvegecskéből, megveszem a tejet, kenyeret, párizsit, és már torkomban ver a szívem, mert itt mostan konfrontáció lesz, pedig én azt nem nagyon szeretem, szívesebben kerülöm, ha lehet, de most nem lehet.

Kifelé menet megállok mellette, ott ül az ajtónál, egy felfordított ládán, belenézek a szemébe (véreres a fehérje), Robi, bocsánat, kérdezhetek valamit? Megfagy a levegő, tudom, hogy tudja, mit akarhatok, nem titok, hogy közeli jó barátságban vagyok a falu egyetlen cigány családjával.

Robi, maga ezt komolyan gondolta? én csak azt szeretném tudni, hogy ott
benn, a szíve belsejében, maga tényleg azt szeretné, hogy ez a gyerek is börtönbe
kerüljön és ott fölakasztva haljon meg? tényleg? igazán ezt szeretné?

Nézek továbbra is bele a szemébe, én hülye, én reménytelen hülye.

Robi büszkén kihúzza magát, de a tekintete valahogy mégis oldalra téved, igen, mondja, és én azt hiszem, mindjárt elájulok, hogy valaki ezt vállalhatónak találja, aztán egy kis szemantikai vita következik, Robi állítja, hogy pontatlanul idéztem, mert ő nem is ezt mondta, hanem azt, hogy bárcsak te végezted volna úgy, mint a bátyád, ami szerinte nem ugyanaz, ezt még készséggel meg is magyarázza, miszerint a bátyja helyett pusztult volna el inkább ez a szemtelen kis kölyök, na ezen még eldiskurálunk kicsit, én belekeverem az Úristent is, ilyenkor jól jön, hogy fog tudni maga megállni előtte, hiszen elitta nemcsak az eszét, de az emberségét is, hogy szabad ilyet mondani egy tízéves gyereknek, miért, mondja ő, az a kölyök szemtelen és alattomos, nem igaz, mondom én, kedves, nyílt és udvarias gyerek, sokszor van nálam, és mindig nagyon jól viselkedik, magával! kiáltja Robi diadalmasan, csak magával! Persze, mert én emberszámba veszem, és normálisan beszélek hozzá, maguk meg, mint az állatok...!

Irénke, a boltosasszony, aki soha nem nyilvánít véleményt, de élvezettel figyeli az eseményeket, unatkozna is, ha nem ténferegnének ott a szesztestvérek (meg a boltot sem tudná fenntartani nélkülük), semlegesen elnéz a tisztítószerek polca felé, inkább nincs jelen. Robin kívül csak az a kis mopszliképű róka iddogál a háttérben, akiről mindössze annyit tudok, hogy ő a falu miépese, miként erre már néhányan, jóindulatú figyelmeztetésként, fölhívták a figyelmemet. Nem mert beleszólni a vitába, végig hátat fordítottam neki és csak Robival beszéltem, most emelt fővel távozni készülök, már lépek ki az ajtón, amikor a kis mopszliképű a hátamba kiabálja: Maga is csak azért beszél így, mert nincsenek tyúkjai! Ha lennének, bezzeg tudná, hogy ki lopja őket!

Leperegnek rólam a mondatai, mint tyúkszar a tükörről.

Verebics Katalin legfrissebb festményein, grafikáin és fotóin következetesen felépített téma- és képi világát fejleszti tovább, mégpedig a korábbiaknál élesebb váltásokkal: a személyes, sőt, intim megközelítésű női aktok, portrék, testrészek és kivágatok a festői és grafikus elemek még merészebb mixelésével élednek újjá, az egyes műveken belüli ellentétes képi minőségek feszültséget keltenek – a felkavaró, érzékeinkre erősen ható jelenetek hatását fokozva. - Meghívó Verebics Katalin kiállítására.

"Lehet ilyenkor haragudni? Lehet ilyenkor azt érezni, hogy semmi sem sikerült, hogy nehéz, hogy nincs értelme, hogy miért pont velem történik meg....? Nem... Ilyenkor csak szeretni lehet..."
A down-os szülők között járja egy mondás, mely szerint Isten hat nap alatt megteremtette a világot, a hetedik nap megpihent, a nyolcadik napon pedig megteremtette a down-osokat, hogy szeretetet hozzanak a Földre. - Szalay Krisztina is megtapasztalta ezt a saját szívével, ezért ajánl fel nekünk is egy új látásmódot darabjában. - Irgalmas Zsófia beszámolóját olvashatják.

Ma este pedig egy olyan színházban voltam - írja az Országos Fogyatékosügyi Portálon levelében Németh László -, amelyik több szinten üzenetet hordoz, magával sodróan élményszerű, és hitelesen érzelemgazdag. A Kézenfogva Alapítvány inspirációjára készült darab egy anya és down szindrómás gyermekének környezetükkel való kapcsolatát és ennek alakulását mutatja be úgy, hogy a gyermeket valóban egy Down szindrómás fiú játsza. Az előadás minden pillanata hiteles. Szalay Kriszta (a darab írója és az anyát játszó szereplő) nem szerepet játszik, hanem megélt és megszenvedett, de nagyon letisztult élményeket idéz meg színpadi jelenlétével.

A színdarab őszinteségéről hasonlóan nyilatkoznak a kritikák is: "A darabnak talán az az alapüzenete, hogy nem mindegy, az ember az élettől kapott feladatot hogyan éli meg: áthághatatlan problémaként vagy megoldandó feladatként. Hiszen a súlyos gond is lehet nagy ajándék." (Budai Polgár) "Megható, őszinte, kötelező! - ezeket a szavakat, ezeket a jelzőket kellene kiírni a Szalay Kriszta színművét hirdető plakátokra, ha az Egyesült Államokban lennénk." (Népszava) "Színházi gyorstalpaló toleranciaiskola. Elfogadástan, nyitottságképző." ( Népszabadság)

De a számomra leghitelesebben megfogalmazott véleményt egy leendő szociális munkás blogján olvastam: "A darab egyik legmeghatóbb jelenete számomra, amikor az anya ordít tehetetlenségében, tele a hócipője az egész helyzettel, dühös, elkeseredett, a gyerekén tölti ki a haragját, amikor is Titi, a darab Down-szindrómás kisfiúja odamegy hozzá, átöleli, és azt mondja "a fenébe". Lehet ilyenkor haragudni? Lehet ilyenkor azt érezni, hogy semmi sem sikerült, hogy nehéz, hogy nincs értelme, hogy miért pont velem történik meg....? Nem... Ilyenkor csak szeretni lehet..."

Hasonló élményt élt át az a fiú is, aki már nem egy színházi székből, hanem Szalay Krisztina programjában élőben vigyázhatott, gondoskodhatott, foglalkozhatott társaival down szindrómával élő fiatalokkal. A Közgazdasági Politechnikumba járó Zsótér Dánielnek ugyanis egy erősen sérült, tolókocsis fiú volt a 'fogadott gyereke' két napig: "Amikor vége volt, a cimboráimmal elmentünk sörözni – emlékszik vissza. – Csendben voltunk, és csak mosolyogtunk. Az embernek van egy dobozkája, amelybe rendes körülmények közt mondjuk másfél köbméter szeretet fér bele. Mi pedig akkor kaptunk körülbelül kétmillió köbméternyit. A sérült gyerekek ilyenek: sokkal több szeretetet képesek adni, mint az egészségesek. Méghozzá feltétel nélküli szeretetet. Valahogy úgy éreztem magam tőle, mint egy síró Mária-szobor előtt állva. Olyan volt, mint valamiféle lelki drog. Mindenkinek meg kellene egyszer tapasztalnia, hogy milyen érzés. Nagyon jól esik, de hatalmas felelősséggel is jár. Nem csak annyira, mint ha van egy kutyád, és azt időnként leviszed sétálni, megeteted és annyi." (Nők Lapja)

Szalay Krisztina ugyanis nemcsak bevitte az élményt a színházba, hiszen a darabjában leírt élethelyzetek, konfliktusok jórészt a saját tapasztalataiból születtek, de ki is vitte onnan, hogy mások megtapasztalhassák, amit ő, s ne csak az utcán találkozzanak down szindrómával élő fiatalokkal.

"- A darabom megírásakor nem is gondoltam, hogy ilyen mértékű szorongásokat hordoznak magukban az emberek – egészségesek illetve fogyatékos gyermeket nevelők egyaránt. A hatást látva töprengtem el azon, hogyan tudnék tovább lépni, és a szemléletváltáshoz hozzájárulni valamiképpen, 'civilként' is - mondja a színésznő.

Kitalálta tehát a Kapcsolda programot, melynek lényege, hogy fogyatékos gyermekek töltsenek el egészséges gyermekekkel egy napot az egészségesek iskolájában, akik vendégül látják őket közös programokkal (kézművesség, tánc, sportversenyek, vetélkedők).

- Tudtam, hogy a felnőtteket kell megnyernem az ügynek. Tíz megkeresett iskolából három mondott igent. S azokban is a tanárok zöme félelemmel telve jött el, ha eljött egyáltalán. Akik igen, azokat – mint utólag a diákok elmondták - ilyen érzékenynek és kedvesnek mindaddig sosem látták a hétköznapokban. A diákok közelebb kerültek hozzájuk. Nemcsak a szemléletváltásban haladtunk tehát előre, de a tanár-diák viszony is fejlődhet a közös program révén." (Nők Lapja)



Szalay Krisztáról:

1988-ban végezte el a Színművészeti Főiskolát.
1989-ben megalakította első társulatát Komédi Franc ez? címmel. A főleg Goldoni darabokat játszó színészek az Óbudai Társkörben léptek fel 6 nyáron keresztül. 1995-ben létrehozta a PAB színházat, sörözőkben játszottak Hrabalt.
1996-ban két lélegeztetőkészülékre gyűjtött össze pénzt.
Ezt követően kazettája jelent meg Büdöskölkök címmel.
1998-ban színpadra alkalmazta Daniel Kayes: Az ötödik Sally című darabját a Thália Színházban.
Ezt követően forgatta a 6:3 című filmet Tímár Péterrel, majd az RTL Klub Várom a párom című műsorát vezette egy éven át.
2004-ben megírta az "És a nyolcadik napon" című darabot.

Szalay Krisztina programja www.mosolyorszag.com oldakon érhető el a neten.

A Magyar Tudományos Akadémia főépületében (1051 Budapest, Roosevelt tér 9.) a II. emeleti nagyteremben kerül sor április 8án szerdán 17:30-tól a Három gyermek, három sors című film vetítésére és egy beszélgetésre az alkotásról.

A héten ugyan nem lesz Centrifuga, de mindenki jegyezze fel a naptárába a következő időpontot: március 26-a este hét óra. ICA betölti negyedik életévét, s ez alkalomból szeretettel várunk minden érdeklődőt, valamennyi szerzőnket, és jövendő szerzőnket, támogatónkat és olvasónkat, hogy jöjjön el és ünnepeljen velünk!

"Nem tudják, mert nem is sejthetik, és valószínűleg a férjem is tagadná mindezt, ha egyszer ráböknék egy-egy kottalapra: lám, milyen szép szomorú ez a dallam, amit érdekes módon épp azután írtál, hogy láttuk sírni a szomszédunk fiatal lányát. A férjem ekkor pár pillanatig csak értetlenül figyelne maga elé, majd dühösen lecsapná a zongora fedelét, úgy pattanna fel a székéről: ezzel meg mire akarsz célozni, drágám, mondaná - pedig én dehogyis célozni, épphogy mondani akarnék valamit -[...]" - Turi Tímea két novelláját adjuk közre.

A SEED Kisvállalkozás-fejlesztési Alapítvány és a WAMP 8 napos, ingyenes, állalkozói ismereteket nyújtó és készségfejlesztő tréning-programot hirdet művészeknek, iparművészeknek. A tréningre nyolc áprilisi napon kerül sor - olyan érdeklődő alkotók jelentkezését várják, akik ki is állítanak március-április-május folyamán a WAMP-on.

„Ha az embert csúffá teszik, megtagadják, akkor páncélt épít maga köré, amit egyesek helytállásnak, mások gőgnek neveznek, de bárminek is hívják, ez a páncél lehetővé teszi, hogy megmaradjon az a darabka méltóság, amely biztosítja a keskeny pallót a többi ember felé.” - Fatou Diome önéletrajzi szálakkal átszőtt novelláskötetéről és pályájáról Lángh Júlia írását olvashatják.

„Határok közé szorítható-e a női identitás? S ha nem, miként lépheti át egy nő a számára kijelölt határokat és mik lehetnek e határsértés következményei? Hogyan reagál a társadalom vagy a szűkebb értelemben vett környezet minderre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Határtalan nők című tanulmánykötet, melyben húsz szerző írását olvashatjuk a legkülönfélébb női sorsokról.” – Urbányi Eszter kritikája a Nyitott Könyvműhely 2008-ban megjelent átfogó tanulmánykötetéről.

A budapesti Odeon-Lloyd Mozi 2009. március 9-től kéthetente kortárs magyar filmklubbal jelentkezik. A tavasszal és ősszel zajló vetéssorozatok a hazai filmművészet legújabb alkotásait mutatják be, nagy hangsúlyt fektetve a pályakezdő fiatalok műveire. Az első évadot premier előtti vetítések, moziban nem-, vagy csak rövidített változatban látható filmek teszik frissé és különlegessé: műsorra kerül többek között Török Ferenc Szemle-díjas tévéfilmje, a Koccanás, DVD-premier keretében Pálfi György Nem vagyok a barátod című művének három részes verziója és Dettre Gábor Tablójának rendezői változata, filmkritikusi vitával egybekötve.

Becsey Zsuzsa: Agyagvarrások

"...emlékszem pontosan emlékszem
a kék bársonysál is elveszett
most már csak a kislány és a kutyája
amit még követni vigyázni érdemes"
- A nemzetközi nőnap alkalmából Becsey Zsuzsa agyagvarrásaival és verseivel köszöntjük valamennyi olvasónkat.

Hát, sokak szerint itthon nehezen tudható meg, de azért van, ahol igen: Statler & Waldorf megtalálta, a szomjas blog körözteti, mi pedig közzétesszük, hátha van még valaki, aki nem látta, s kíváncsi rá, milyen is egy (vagy több) élő feminista. Statlerék szerint itthon egy ilyen klip nem forgatható le: nem lenne hozzá elég ember? Aki nem ért egyet, hozza össze a magyar verziót - szivesen megmutatjuk azt is.

A Minőségi Újságírásért Alapítvánnyal közösen kollégák és barátok szerveznek jótékonysági koncertet a február 5-én váratlanul elhunyt újságíró, Schwartzenberger István (Schwartzi) családja javára. Az április 2-án, este nyolc órakor a népligeti Diesel Klubban (régi nevén E-klub, 1101 – Budapest, X. kerület, Népligeti út 2., a Planetárium mellett) kezdődő koncerten fellép a Csík zenekar és Ferenczi György, Szalay Kriszta és Cserna Antal színművészek mellett Török Ádám és a Mini is (vendégük: Závodi János – Piramis).

Borgos Anna egy bécsi antirasszista töntetésről küldött képeket: helyi roma szervezetek szervezték a magyarországi romaellenes atrocitások ellen tiltakozva, a Parlament, az ebesz meg a magyar követség voltak az állomások- Átadtak egy petíciót, beszédeket mondtak, felvonultak, s demonstrálták azt, amire itthon március 21-én és 22-én készülnek a civil szervezetek: március 2-én kettőkor a Parlament előtt a tatárszetgyörgyi események kapcsán is vonulnak a békéért a civilek, március 22-én pedig a humanista mozgalom szervezi meg ismét a békejel-állítást, melyen egyúttal egy októberi nemzetközi világbéke-menet hírét is bejelenti. Erről a békemenetről olvashatnak a továbbiakban, a cikket pedig Borgos Anna bécsi képei kísérik.

Kedves Barátunk!

Azért írunk Neked, hogy felkérjük, támogasd a Világ Körüli Menetet a Békéért és az Erőszakmentességért.


A kezdeményezés célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a világ egy nukleáris háború felé sodródik, mely az emberi történelem legnagyobb katasztrófáját jelentené. Ezen kívül, hogy hangot adjon a többségnek, amely békét akar. Végső soron, hogy elterjesszen egy olyan, újfajta globális tudatosságot, mely elutasítja a ma olyannyira elterjedt és elfogadott erőszak minden formáját.


A Békemenetet a nemzetközi Háború Nélküli Világ Alapítvány kezdeményezte, és mára számos más szervezet és magánszemély csatlakozott hozzá. A 2009. október 2-án (az ENSZ által az Erőszakmentesség Világnapjának nyilvánított ünnep, Mahatma Gandhi születésnapja alkalmából), Új-Zélandról induló menet 90 nap alatt jár be hat kontinenst, hogy végül 2010. január 2-án az Andok csúcsai között érjen véget. Nagyszerű hír, hogy kezdeményezésünkre a békemenet Budapesten is áthalad majd!



Az elmúlt néhány hónapban megduplázódott a részt vevő országok száma, és folyamatosan csatlakoznak új szervezetek, hírességek, közéleti személyiségek. Ezért komoly esélyt látunk arra, hogy ez alkalommal ezrek, sőt milliók fognak majd össze egy országokon, kultúrákon, vallásokon és generációs különbségeken átívelő, az emberiség egészét érintő, közös ügyért.


A Menet részeként eddig több száz különféle kezdeményezést határoztak el a különböző állomásokon: koncertek, konferenciák, kiállítások, demonstrációk, művészi előadások, performanszok előkészületei zajlanak.



Eddigi támogatóink közé tartozik többek között Dalai Láma, Michelle Bachelet, Chile köztársasági elnöke, Stjepan Mesic, Horvátország elnöke, Noam Chomsky, amerikai nyelvészprofesszor, Desmond Tutu, Nobel-békedíjas dél-afrikai érsek, Federico Mayor Zaragoza, az UNESCO korábbi spanyol elnöke, Juli Endee, énekesnő, béke aktivista, Libéria kulturális nagykövete, Philip Glass, amerikai zeneszerző, Anton Kuerti, kanadai zongoraművész, tanár és zeneszerző, Zubin Mehta, indiai karmester, Viggo Mortensen, színész, az Inter Milan, labdarúgó csapat.



Hazánkban eddig Bozóki András, a Central European University professzora, Galkó Balázs, színművész, Gerák Andrea, énekesnő, Grecsó Krisztián, író, Dr. Hoppál Mihály, MTA Etnológiai Intézetének igazgatója, Kentaur - Erkel László, festő, akcióművész és zenész, Komoróczy Géza, történész, orientalista, egyetemi tanár, Kukorelly Endre, író, Osvárt Andrea, színésznő, Póka Angéla, énekesnő, Sebestyén Márta, énekesnő, Szabó Győző, színművész, Szalóki Ági, énekesnő, Vujity Tvrtko, újságíró, Závada Pál, író, valamint olyan civil szervezetek, mint az Abolition 2000, az Amnesty International, a Fair Világ, Méltányos Kereskedelem Szövetség, a Greenpeace.

A világon áthaladó békemenet olyan történelmi lehetőség, amelyet a népeket összekötő szükség hív életre, és amelyet a ma elérhető tömegkommunikációs eszközök tehetnek igazán hatásossá és egyedülállóvá. Az te segítségedre, ismertséged miatt, elsősorban abban számítunk, hogy az eseménysorozat a lehető legnagyobb nyilvánosságot kapja, és ezáltal a lehető legtöbb embert kapcsolja be a békéért való megmozdulásba.



Kérjük, fontold meg annak lehetőségét, hogy névleges csatlakozásod mellett, melyet ezúton is nagyon köszönünk, akár tevőlegesen is hozzájárulj e sürgető és létfontosságú ügy sikeréhez.


További információ a hivatalos weboldalon.

„Mindannyian egy kis szikladarabon élünk, amit kilencven perc alatt körbe lehet járni. Már nincs értelme a törzs vagy a nemzet védelmének, még kevésbé a vallásnak, ha ezekhez erkölcstelen cselekedetekre van szükség, mint például háborúra. Az emberiség egy.” (Pedro Duque, asztronauta)

Karafiáth Orsolya és Tóth Evelin a Millenárison, Zsanett a bíróság bűvkörében tölti a nőnapot - a kultúrdémon koncertet ad, Zsanett reménykedik, hátha végre hisznek neki. Aki szolidaritását szeretné kifejezni, még megteheti az ennek szentelt blogon - cím a cikkben.

"[A]fro-amerikai? Nő? Irodalom? Mit kezdjen ezzel a gyanús szókapcsolattal a gyanútlan közép-kelet-európai olvasó? A válasz nem bonyolult: adjon egy esélyt, és lapozzon bele néhány fekete írónő művébe, mert remek versekre, elgondolkodtató regényekre és nagyszerű drámákra találhat közöttük. [...] Kiválóságuk elsősorban őszinteségükből fakad, leplezetlenül tárják elénk a fekete bőrszín és a női lét együttes, egymást átható és keresztező alárendeltségét és az elnyomottság megélésének tapasztalatát. Olyan témákat feszegetnek, melyekről sokáig nem olvashattunk, és olyan hangon szólnak, amit sokáig nem hallhattunk." - Urbányi Eszter kéthetetnte jelentkező, az afro-amerikai nőírókkal foglalkozó sorozatának első, bevezető részét olvashatják.

Bumberák Maja és Bódis Kriszta beszámolója, valamint Reisch Éva képei után Horváth Dávid, a kiváló protré- és szociofotós képeit közöljük a keddi tatárszentgyörgyi temetésről és a ház, valamint a falu akkori állapotáról.

Tegnap legalább háromezren voltunk Tatárszentgyörgyön Csorba Róbert és kisfia, Robika temetésén. Azt hiszem nagyon fontos, hogy átéljük, közel engedjük, amennyire erre csak képesek vagyunk, a másik ember bánatát, érzéseit, mert akkor válunk képessé a másik megértésére is. - Bódis Kriszta sorai után e cikkben Reisch Éva képeit és Seregély Ágnes írását közöljük, következő cikkünkben Horváth Dávid képeit láthatják.

Hazaértem, itthon vagyok, (ők is, csak másképp), írni szeretnék, de nehezen jönnek a szavak.

Talán ez a meghasadás állapota, mindannyiunk töredezettségéé. Igen, bocsánat, bocsánat az elszenvedett sérelmekért, olyan mintha nem lenne elég csupán a kimondás.

„Hogy engedhette meg ezt az állam? Hogy engedhette meg ezt az állam?” – kérdezi mellettem egy roma nő, s nem nézünk egymásra, soha nem is néztünk, és most ez okozza a problémákat. Bánom, hogy nincs nézés.

Olyan szürreális az egész, gondolkozom rajta, de nem tudok rájönni miért, pedig próbálom, tornáztatom az agyamat. Persze, kicsit más ez a temetés, én eddig másféléken sirattam: egy roma temetés, soha nem voltam még ilyenen, ráadásul egy idegen emberén és egy idegen kisfiúén. Nem nézünk egymásra.
„Soha nem voltam még ennyi roma között” – mondja egy ismerősöm, ő is kijött, hogy itt legyen, hogy jelen legyen, mert ez most itt a lényeg, megjeleníteni, hogy itt vagyunk, veletek vagyunk, és azt gondoljuk talán, hogy lesz olyan pillanat a jövőben, amikor egymásra is nézünk. Most ez még valahogy nem megy, vagy valahogy nehézkesen, vagyunk páran, akik próbáljuk, próbálgatjuk, közelebb lépünk, aztán meg vissza.

Istenem, arra gondolok, hol vannak ezek a cigányok, amikor buliba megyek, amikor közértbe, amikor barátkozom emberekkel, hol vannak, hiszen én sosem találkozom velük, sehol. Aztán beugrik: hányszor láttam ilyet a képernyőn, főleg amerikai filmeken, ahol éppen azt mesélik, hogy ez volt, amikor… És itt van, teljes valójában, és én csak most veszem észre, jobban mondva most jelenítődik meg számomra, most érzem át, mit jelent. Most jövök rá kínkeservesen, hogy ezt hívják szegregációnak. Előttem négy-öt férfi arról beszélget, hogy „mennyien lehetünk”. Talán egy millióan, mondja egyikük, és a többiek helyeselnek. És hol lehet ez az egy millió, és miért nem nézünk egymásra.

”Ezt nem tudja az, akinek nem halt meg így gyereke.”, „Mi is féltjük a gyerekeinket, azért vagyunk itt”. „Mert ez a te gyerekeddel is megtörténhet.” „Azt mondják, hogy lopnak a cigányok, meg hogy „ingyenélnek”, de amikor nem adnak munkát, odamegy a cigány, és nem adják neki tízből kilencszerszer. Pedig nézzétek meg, ha elmész Pesten is egy építkezésre, mennyi ott a cigány, szinte csak cigányok vannak egy csomó ilyen helyen, és ott dolgozik tizenkét órát alig valamié’, hogy enni tudjon adni a gyerekének. Alig valamiér, hogy enni tudjon adni.” A társaihoz, családjához beszél, de közben olyan mintha hozzám. Pedig nem nézünk egymásra. Nem ezt szoktuk meg. Nem nézünk egymásra.

Közben eltemetik apát és fiát. Nem néztünk rájuk.

Seregély Ágnes
képek: Reisch Éva

"Tatárszentgyörgytől új időszámítás kezdődik. Többé nem mondhatja egyikünk sem, hogy nincsen hozzá közöm. Mindenkinek egyéni, személyes felelőssége van abban, hogy (aktívan vagy passzívan) a gyűlöletkeltésben vagy a békés együttélés elérésében segít. Középút – nincs."
"Iványi Gábor ott elhangzott páratlan búcsúbeszédét mindenkinek olvasnia kellene!"
- Bumberák Maja és Bódis Kriszta írásai a tegnapi tatárszentgyörgyi eseményekről Mesterházi Mónika és Lázár Júlia verseivel.

Leszállunk a buszról, első utunk a kocsmába vezet, mindenféle szükségletünk kielégítésére - Számolom hányan lehetnek. Rosszul megy általában a saccolás, de azt látom, hogy ezren biztosan... ez nagy örömmel tölt el, igen, jó hogy itt vagyok, itt vaygunk - nagyon gyomorszorító minden pillanat, gyűröm vissza a sírást, hátra lefelé, talán végre megmutathatjuk ennek az országnak, hogy élnek itt nagy számban olyan nem cigányok is, akik szeretik a cigányokat, akik békét akarnak, akiket megdöbbentett és lesújtott ami Tatárszentgyörgyön történt. Akik együtt sírnak a gyászolókkal, akik úgy gondolják, hogy erőszakos eszközökkel, gyűlölettel ebben az országban nem lehet a gyermekeik számára nyugodt, boldog jövőt, és bőséget biztosítani, akik az egymás felé elindulásban hisznek.

***

Iványi Gábor nem kertel, azon nagyon kevesek közé tartozik (különösen ha keresztény berkekben keresünk), aki nem veri nemzeti mellét, nem fröcsög, nem utál, hanem befogad, átölel – MINDENKIT! Kimondja, amit oly kevesen képesek, amit én is érzek gondolok, amivel azonosulni tudok, hogy „500 éve ez az ország még nem tette meg a cigányok felé a valódi befogadás gesztusát”. Pont. Ennyi. No comment.
Igen, tudom, ennek az országnak nem veszi be ezt a gyomra - egyelőre. Hazafelé úton vitatkozunk a barátommal – vajon érdemes-e bűnbánatra szólítani az országot? Vajon nem okoz-e egy ilyen mondat még több ellenállást? Nem kellene-e olyan eszközökkel próbálkozni, amikre nyitottabbak az emberek?
Az én válaszom itt és most: nem! Egyedül ezt lehet képviselni. Nem gyűlölködve, lenézve, hanem türelemmel és sok munkával. Nem tehetünk mást. Én itt és most bűnbánatot tartok, minden olyan hallgatásomért, amikor szó nélkül hagytam, összeszorított foggal, csak belül öklendezve, a sok-sok megjegyzést, amit cigányokra tettek ismerőseim számos alkalommal. Amikor nem emeltem szót, mondván, hogy úgysem érdemes.
Tatárszentgyörgytől új időszámítás kezdődik. Többé nem mondhatja egyikünk sem, hogy nincsen hozzá közöm. Mindenkinek egyéni, személyes felelőssége van abban, hogy (aktívan vagy passzívan) a gyűlöletkeltésben vagy a békés együttélés elérésében segít. Középút – nincs.

Bumberák Maja

Bódis Kriszta Tatárszentgyörgyről

Tegnap legalább háromezren voltunk Tatárszentgyörgyön Csorba Róbert és kisfia, Robika temetésén. Azt hiszem nagyon fontos, hogy átéljük, közel engedjük, amennyire erre csak képesek vagyunk, a másik ember bánatát (és örömét), mert akkor válunk képessé a másik megértésére is.
Lehet, sőt valószínű, hogy ezekben a közelségekben nem lesznek kerek válaszaink az élet nagy kérdéseire, de nagyobb esélyünk van a spontán jó (emberséges) cselekedetekre (életre).
Ezzel a tudattal voltam tegnap velük, és egyszerre úgy is, mint aki demonstrál: álljon meg az erőszakhullám, legyen ez vég- és fordulópont, esély arra, hogy összeszedjük magunkat, és tegyük meg mindazt, amit eddig elhalasztottunk. Mindenkire szükség van ebben a munkában.
Iványi Gábor ott elhangzott páratlan búcsúbeszédét mindenkinek olvasnia kellene!
A média hiénái − annak ellenére, hogy egyetlen csatorna sem fogja engedni sokkoló képeiket − épphogy csak a koporsóba nem feküdtek bele. Tökéletesen ellene dolgoznak az emberi folyamatoknak, mindennek. Ráadásul ugyanolyan minimális munka befektetéssel "tudósítanak" mindenről. Hiénabuzgóságuk nem a tökéletes híradás igényéből fakad, hanem kamerájuk mögé bújva a kívülállók érinthetetlenségét használják ki, és innen, az ő szemszögükből már mindannyian csak tárgyai leszünk az általuk (média) által kreált és manipulált valóságnak.
Közös koporsóba temették el apát és fiát, és olyan megnyugtató volt ez. Minden más fölzaklató és kibírhatatlan. A fenséges álomban felravatalozott fiatal férfi, és mellette a kíváncsi szemek elől letakart aprócska halott kisfiú. Fejüknél a szenvedő család, akiknek most végleg búcsúzni kell. Túl hangosan tört fel belőlem a zokogás, és menekültem vissza a ravataltól, mint akit űznek. Ha lesz erőm, folytatom ezt a levelet...
Két verset ajánlok szeretettel:

Mesterházi Mónika:
Magyarország 2008-ban

„A megvádolt polgárőrök köztiszteletben állnak, egyikükkel ő maga egy iskolába járt, el nem tudná képzelni róluk. A legtöbb pátkaihoz hasonlóan úgy véli: maguk a romák támadták meg saját magukat, esetleg egy másik faluból való társaság műve volt az egész. Igazságtalannak tartja, hogy a falut rasszizmussal vádolják.” (Varró Szilvia riportja, Magyar Narancs XX. évf. 24. szám - 2008-06-12)

1.
A falu szélén, az anya-
természet és a civilizáció
határán egy (vagy több)
hős ember önvédelemből
vagy eszméi védelmében
robbanószerkezetet dob
egy kisház lakóira,
vagyis demokratikusan
véleményt nyilvánít.

2.
Odabent gyerek alszik,
öreg, cigány, beteg,
kisebbnél is kisebbség:
álmában is veszélyes
a fajtiszta társadalomra.

3.
Szemtanúk híján
a közmegbecsült
gyanúsítottak mellett
– együttérzésük jeléül –
aláírásokat gyűjtenek,
pártatlanul követelik
az áldozatokat
leleplező igazságot.

4.
Ám a magára adó
gondolkodó
eszmét és igazságot
kétséggel, kétellyel ír felül –
alá nem ír (akárkivel!),
minek is jelezné,
hogy legalább figyel.


2008. nov. 28. – dec. 5. kb.



Lázár Júlia:
Tatárszentgyörgy, 2009. február


1.

Futok, de csukva a szemem.
Kinyitom: valami fehér.
Nagyon fehér és fojtogat,
apa rángat, megint futok,
most igazán. És dől a füst.
Semmit se látok, mellbe csap
valami, nekem dől a fal.

2.

Mit akarnak tőlem, ki az?
A szag. Úristen, ég a ház!
Melyik kölyköt fogjam előbb,
ez a hang, ez a durra…

3.

Ezek cirkuszolnak megint,
itt már aludni sem lehet!
Egy ház égett le, két halott,
a fal, jelentem, áll.

4.

Molotov-koktél. Lőttek is.
A helyszínelők ki se jöttek.
Hiába mondtuk, lőttek is,
azt hitték, hogy csak bazseválunk.

5.

Megint nem nyílik a szemem,
De anya ölel, érzem.
A szag a régi, a fejem
nehéz, szikrázik szörnyen.
Valami fehér közelít,
puha és könnyű, elnyel–

Kell még egy szó, mielőtt mennél. Indulj hát! Kell még egy ölelés, ami végig elkísér. Aztán indulj hát! Nézz rám és lásd: csillagokra lépsz. A húsz év, nézz rám, s ne ígérj, véget ért. A keresés, nézz rám, sose félj, véget ért. S hol a fák az égig érnek, mert megkaptad a tudást, ott megérint a fény. És életet adsz neki. Ő pedig neked. Indulj hát! Mert az égig érő fának, ha nem nő újra ága, úgy élj, hogy Te legyél virágnak virága - Büky Anna írása.

"Ki fogom kérdezni a lányomat és ha megtudom, hogy akár csak egy ujjal is hozzáértél, a kutyákkal szedetlek szét." "A művésznő a cél érdekében életében először anyukának szólította a tulajdon szülő anyját. Milyen gyomorforgató ez, nem, Baba?!" - Kukifóbia és versek, és keselyűk közt cimbalom, nyelvi viták és egy gyönyörű barátság kezdete... - Pintér Béla és társulata A démon gyermekei című darab egyik részletét adják elő felolvasószínházi előadás formájában.

Elveszni télen Kanada egy végtelen erdejében. Mínusz húsz fok van. Egyik pillanatról a másikra szakadtál ki a civilizáció világából. Nincsenek társak, meleg, biztonság. Csak a csontokig metsző félelem. Aztán újra a szobádban vagy. Az ágyadban fekszel, s leírod mindezt. S hirtelen visszahőkölsz a gondolattól. Mert megérted, hogy a pánik pillanatában nem te szakadtál ki a civilizációból, hanem a civilizáció szakadt le rólad. A lelked veszett el akkor. Mert bármire képes lettél volna, hogy túlélj. Még ölni is.

Bódis Krisztának a tatárszentgyörgyi virrasztás után írt levelére több válaszreakció is érkezett, ezek egyike Barna Tiboré. A felelősségről szóló levélhez Bódis Kriszta fűzött kommentárokat, válaszokat – e cikkben ezt olvashatják.
Figyelem!
Tegnap beszámoltunk róla, hogy kedden lesz a temetés Tatárszentgyörgyön, melyre Budapestről buszokat is indítanak. A keddi buszok szervezői nagyon kérnek mindenkit, hogy feltétlenül jelentkezzenek a megadott mobilszámon (20/329-7711) mert csak így tudják biztosítani, hogy mindenkinek jut hely.

Egy démoni családban ülünk. 'Szívj el még egy jointot!' - biztatja kamasz fiát Yamamoto Kovácsné Faragó Zsuzsa a családi asztalnál. De a démonok nem ekkor érkeztek. Ott voltak azok rég, mikor még csak fészkelődtünk a Centrifuga nézőterén. Mert mi hoztuk őket magunkkal, s Pintér Béla és Társulata csak tükröt tartott nekünk. De valójában nem így történt. A démonok Yamamoto Pintér Bélával és Társulatával érkeztek. S mi csak tükröt tartottunk. A démonok pedig nem tévedtek el a tükrök párhuzamos falai között. Megsokszorozódtak. És tomboltak. - Irgalmas Zsófia beszámolóját olvashatják.

Csorba Csaba, és felesége, Erzsébet február 23-án vesztették el elsőszülött fiukat, a 27 éves Robit, és négyéves unokájukat, Robikát. Fölgyújtott házukból menekültek, amikor hátulról lelőtték őket. A kis Robi június 8-án lett volna ötéves: egy biciklit szeretett volna a születésnapjára.
Romák és nem romák együtt gyászolunk a Csorba-családdal .... március 3-án kedden 13 órakor Tatárszentgyörgyön.

„Fogtam a Robi fiam fejét az ölemben, csak azt mondogatta, hogy le, le, le, vagyis hogy lelőtték, csak már nem bírta kimondani. A kicsi unokám már nemigen volt észen, kapkodta a levegőt, csukott szemmel feküdt, és csak folyt a könny a szeméből” - Csorba Csaba, és felesége, Erzsébet február 23-án vesztették el elsőszülött fiukat, a 27 éves Robit, és négyéves unokájukat, Robikát. Fölgyújtott házukból menekültek, amikor hátulról lelőtték őket. A kis Robi június 8-án lett volna ötéves: egy biciklit szeretett volna a születésnapjára.

Romák és nem romák együtt gyászolunk a Csorba-családdal. Mögöttük állunk a temetésen. Közösen engedjük utolsó útjára apát és fiát. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a dolgok idáig fajultak.

Nem engedjük, hogy további ártatlan áldozatok haljanak meg Magyarországon.

Március 3-án, kedden, 13 órakor ott leszünk Tatárszentgyörgyön, Robi és a kicsi Robi ravatalánál.

Kérdéseivel hívja a 06 20 329 7711 számot.

-----
Bódis Kriszta levele
Gordon Agáta a tatárszentgyörgyi virrasztásról
 

Harangi Andrea írásának elbeszélője profi nem- és identitásváltó, aki kicsit elveszett a virtuális világban - kalandjait olvasva időnként magunk is elbizonytalanodunk, vajon merre jár és kicsoda is pontosan a túlfűtött(?) erotikus álmokat dédelgető főhős.

Szendi Gábor az, aki véleményem szerint a legleegyszerűsítőbb elképzeléseket adja. [...] Feldmár szeretetet és vágyat, akaratot és szexet boncolgató írásából [...] létfontosságú tudást meríthetünk a szerzőtől a szeretet, a vágy, és az akarat természetéről. [...] Mester Dóra Djamila írása nagyszerű [...], a szex-pozitivizmust támogatja, ami szerinte annyit tesz, mint elfogadni, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje meg szexualitását, ahogy akarja. [...] - Gyárfás Judit írása a Feldmár Nők Iskolája Igazi vagy? című, a Jaffa kiadónál megjelent kötetéről.

„Igazi vagy?” – teszi fel a kérdést a címben a mind műfajilag, mind tartalmilag legkülönfélébb írásokat magába foglaló esszégyűjtemény. A kérdések középpontjában „a nő” áll, és mivel ez így van, a kötet legtöbb írása ezen elkülönítés felől fogalmazza meg a maga álláspontját. A kötet egyik felében túlnyomórészt a Feldmár András által alapított Nők Iskolája lejegyzett előadásai kaptak helyet, míg másik felében az iskola által kiírt Hélène Cixous*-pályázat nyertes írásait olvashatjuk.
A „Test” fejezet írásai a legalkalmasabbak az esszencialista elkülönítésre, lévén talán(!) a biológiai test a legadottabb, a legnehezebben változó. (De elég csak Feinberg „Kőkemény”-ét elolvasnunk ahhoz, hogy ezt az „adottságot” is rögtön átmenetibbnek lássuk…)
A „Test” fejezet első írásai Feldmártól származnak: írásait ismerem, szeretem. Mégis kétségekkel telve – a könyvnek a „mersz kételkedni?” is kérdése az „igazi vagy?” mellett, ahogy azt Büky Dorottya előszavában olvashatjuk, aki Bernát Orsolya és Feldmár mellett szerkesztője a könyvnek – olvasom azt, hogy (maradván a szerző által idézett angol nyelvi példánál) a „beauty” ill. a „beautiful” jelzőt „ma is csak nőkre, csecsemőkre és tájakra vonatkoztatva használják, soha nem férfiakra”. Miért nem „szoktuk” (és ki nem szokta?) pl. férfiakra is használni, miért nem „mondjuk” (ki nem mondja?) azt, hogy „gyönyörű férfi”? Nem csak a nézőpont különbségéről van-e itt szó? Ez egyik apró kritikai megjegyzésem, hogy a vonatkozó részben a nő – férfi (és mellette még, amit általában ugyanígy adottnak veszünk: hogy ti. a nő a férfihoz, férfi a nőhöz vonzódik…) társadalomban konzervált dichotómiáját látom megnyilvánulni. (Ahogy a nyelvben is lépten-nyomon találni ilyen megnyilvánulásokat: „férfias határozottsággal”, hogy éppen a könyvből idézzek.)
Hoppál Bori ugyane fejezetben a női orgazmus, női prosztata, női nemi szervek témái mellett arról ír, hogy a menstruáció a társadalomban hogyan válik tabuvá, tiltottá vagy elnyomottá: a „tisztább, szárazabb, biztonságosabb” (reklám)szlogen, vagy a nem újrahasznosítható menstruációs „termékek” léte könnyen kelti azt az érzetet, mintha a menstruáció valami tisztátalan, koszos, lucskos és bizonytalan, a nőt (még jobban) elbizonytalanító valami lenne. Hoppál a menstruációt messze nem csak testi történésnek tartja, hanem egy lassabb, passzívabb, befelé fordulóbb periódusnak a ciklusban, egy meditatívabb létezésnek, mikor a test erőt gyűjthet és regenerálódhat. Mindennek megélésére azonban a társadalomban nincs lehetőség, ott ugyanúgy „pörögni” kell mindig, és tulajdonképpen a testem ez ellen a pörgés ellen tiltakozik a „hagyj nyugton, hagyj pihenni” jelzésével. A szülésről szót ejtvén láthatjuk, hogy létezik egy technokrata, férfiközpontú, medikalizált helyzetet teremtő szülésmodell, és emellett ott a szülés holisztikus, nőközpontú látásmódja is, amely a szülésről nem mint egy vészhelyzet elkerüléséről beszél, nem medikalizált kontextusba helyezi.
A könyvben Szendi Gábor az, aki véleményem szerint a legleegyszerűsítőbb elképzeléseket adja. Szemlélete szerint a nőé egyebek mellett a szülés és a nevelés. Abból kiindulva, hogy ha a természet nem „tesz” semmit, az agy női agy lesz, a férfi agy kialakulásához pedig bonyolult átalakításokra van szükség, két folyamatot nevez meg: a defemininizációt (női vonások aktív törlése), és a maszkulinizációt (férfi vonások kialakítása). Kilmartin nyomán („The masculine self” - ! – ez ugyanolyan szegregáló, az átmeneteket nem hangsúlyozó cím, mint amilyenné ezen rövid írás nyomán Szendi elmélete válik) két grafikont tesz közzé. A grafikon „női részét” vizsgálva pl. azt állapíthatjuk meg, hogy a homoszexuális és biszexuális nők egy része nagyon defeminin, a másik részük nagyon maszkulin. Tehát akárhonnan nézzük, mindenképp maszkulinok a homoszexuális és biszexuális nők? A heteroszexuális nők pedig azok, akik a legkevésbé defemininek vagy maszkulinok? De ugyanígy következtethetünk a grafikon szegregált „férfirészét” vizsgálva is: eszerint a homoszexuális és biszexuális férfiak a legkevésbé defemininizálódnak (azaz a leginkább megmaradnak náluk a női vonások). Szendi olyan kategóriákat is használ, mint „férfiakhoz vonzódó transzszexuális” és „nőkhöz vonzódó transzszexuális”, illetve „a szexuális transzszexuális” (sic!). Utóbbi definíciója érdekelne, előbbiek pedig nem igazán elfogadható kategóriák, mivel a szexuális orientáció és a transzszexualitás függetlenek egymástól, azaz „azt kell megmondani”, hogy transzszexuális férfiról (közismert rövidítéssel FtM, „female-to-male”) vagy transzszexuális nőről (MtF, „male-to-female”) van-e szó, nem pedig, hogy kikhez vonzódik. Szendi szegregációját fenntartva továbbviszi kategóriáit: a fiúk/férfiak nála mind a fémjátékokat szeretik, a verekedést, és durva játékokat; racionálisabbak és logikusabb gondolkodásúak, jobb a vizualitásuk és térlátásuk; míg a lányok/nők gyűjtögetők, gyereknevelők, kooperálnak, beszélgetnek, emocionálisak, puha plüssjátékokat szeretnek. Agyuk, a női agy empatikus, míg a férfiaké rendszerező és rendszeralkotó. Az empatikus agy gyakorlatias, emberközpontú és anyai stílusú, azaz védelmező és segítő, míg az apa(i stílus) rendszabályozó és fegyelmező. Mindezen felülírhatatlan tényként beállított dolgokban, amelyek a gender fogalmát úgy, ahogy van, kihagyják, én meglehetősen kételkedem.
A könyv következő fejezetében a Szeretet köré épülnek az írások. Annak ellenére, hogy a határokról sokszor úgy esik szó Feldmár szeretetet és vágyat, akaratot és szexet boncolgató írásában, hogy a mindnekori Másik velem ellentétes nemű, létfontosságú tudást meríthetünk a szerzőtől a szeretet, a vágy, és az akarat természetéről. Feldmár következő írása pedig a szeretet csodájáról szól, pl. arról, hogy az iskolában azt nem tanítják: „nem lehet valakit, akivel együtt él az ember, CSAK szeretni”.
Mester Dóra Djamila írása nagyszerű. A melegségtől és a társadalmat övező titkoktól, normáktól eljut ahhoz, hogy hogyan is lehetne teljesebb szexuális életet élni, hogyan tudjuk megélni a szexualitást a maga teljességében. Mint írja, a „klasszikus” nyugati férfias férfi és nőies nő kettősére épülő társadalmi modell kiüresedett csontos vázként szurkálja testünket”, és amíg a nő és férfi ellenségek, addig nehéz kiegyensúlyozott szexualitásról beszélni. A szexben Mester szerint mindenképpen segítség, ha úgy tekintek nőre és férfira, mint nagyon hasonló lényekre, akik képesek együttműködésre és intim kapcsolatok kialakítására. Mester a szex-pozitivizmust támogatja, ami szerinte annyit tesz, mint elfogadni, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje meg szexualitását, ahogy akarja. Ami szerinte fontos, az az, hogy én tudjam, nekem mi a jó, és ezt merjem veled megosztani.
Yvon Myoken Bec René Girard mimetikus elméletét ismerteti velünk. Girard könyvében, „A romantikus hazugság és a regény igazsága”-ban azt állítja, hogy létezik olyan típusú utánzás, amelyben nem a modellt, hanem csak annak vágyát imitálod (lásd pl. Julien Sorel és Napóleon esetét). Ha pedig ez a modell a közvetlen világodba kerül, írja Bec, pl. éppen a legjobb barátod, akkor megjelenik a rivalizálás. Avagy másképpen elmondva: a tükörneuron olyan neuron, ami akkor aktivizálódik az agyban, ha a másik cselekvését szemléljük. A rivalizálással megjelenik az erőszak is. Az emberiség történelme sem szól másról, ahogy a mítoszok, vallások sem. Bűnbak, kollektív vádak, üldözések. Girard nyomán Bec azt írja, hogy többé nincs olyan mechanizmus, ami megvédi az emberiséget önmaga erőszakosságától. Az emberiség a mimézis, az utánzás által elpusztítja önmagát. A terrorizmus időszakában már lehetetlen megtudni, hogy hol fog megjelenni az erőszak. Az emberi erőszak és a természeti erőszak eggyé válik a bolygó felgyorsult pusztulásában, és Girard szerint csak a mimetikus igazságra való ráébredés ébresztheti fel az emberiséget. Vagy a zazen. Mikor „mindent abbahagysz, és meglátod, mi történik.” Hogyan térhetünk vissza ahhoz a ponthoz, ahol mindenki mélyen találkozhat beszéd nélkül? – kérdi Bec. A szessinben összegyűjtődik, összeszedődik a tudat. El kell engedni a gondolatokat, nem várni semmire, csak ülni és lenni: itt és most. A „nem elérő”, „nem nyerő” tudat ez, mikor a nem vágyakozásra vágyunk.
A harmadik fejezet címe „Itt és most”. A fejezetet bevezető írásában Feldmár többek közt azt írja: négyen vagyunk az ágyban: a te nőd és férfid, az én nőm és férfim. Mind a négy formában ki kell jönnünk egymással. (Második, fejezetbeli írásának középpontjában a Philip Larkin költő által használt, pénzre vonatkozó „megfagyott vágy” áll.)
Sterk Barbara rövid írásában a technikai felfedezéseket kísérő retorikákat veszi szemügyre. Akár az internetet, akár a távírót, telefont nézzük, a köréjük ágyazódó narratívák hasonlítanak egymásra: pl. indokolatlan optimizmusukban, vagy a technikai haladás pozitív következményeibe vetett hitükben. A jövő pedig mindig aktív ágensként szerepel, mint aki már előre kialakította magát: az embereknek csak hátra kell dőlniük és élvezniük.
Sas István a reklámokról ír: a fő problémát abban az összhatásban látja, amit a kor marketingkommunikációja a tudatunkra, életfelfogásunkra, különösen a nőkére gyakorol azért, mert az ő vágyaik Sas szerint kifinomultabbak, így kiszolgáltatottabbak az „ajánlati szirénhangoknak”. A reklám nem hazudik, de nem is mond igazat, ugrásra készen figyeli a nők legtitkosabb igényeit, azokat „felsrófolja”, az így keltett feszültségeket pedig megszüntetni ajánlkozik.
Lelkes Zoltán jobbára szintén a pénzről ír, hangsúlyozza a nők kisebb keresetét a férfiakéhoz képest: diplomás nők is átlag 27,4%-kal kevesebbet keresnek, mint diplomás férfi munkatársaik. Lelkes a pénzzel kapcsolatban a „flow”, azaz áramlatélmény megvalósulásának feltételeit, a tudás és a mozgástér egyensúlyát szorgalmazza. Ha ez megvalósul, akkor az egyén képes boldognak lenni. Fel kell készülni az öngondoskodásra a pénz kontrollálásával és a megtakarítással, a befektetésekkel. Lelkes hasonlóan fontosnak látja az önismeretet is: rögzítsük, hogy mik a céljaink, mi a munkánk, és hogyan látjuk a kockázatot. Erre különböző stratégiákat ad meg.
Végezetül pedig a nyertes pályázatok előtt Büky Anna, a Nők Iskolája kreatív írás kurzusának vezetője előszavát olvashatjuk a kreatív írás, vagy az írástudás/-képesség fontosságáról, majd Jakab Gyöngyi, Daróczy Gabriella, Gál Éva, Grossman Eszter, Bereményi Réka, Hoppál Bori és Singer Magdolna (kreatív) írásait adja közre a könyv.

Feldmár András - Bernát Orsolya - Büky Dorottya (szerk.): Igazi vagy? - Iskola nőknek. Jaffa Kiadó, 2008

Gyárfás Judit

---------
Jegyzetek:
*Hélène Cixous Oranban született német askenázi zsidó anyától és algír szefárd zsidó apától, francia feminista írónő, filozófus, költő, drámaíró, irodalomkritikus. Első regénye megnyerte a Médicis díjat. Műveit gyakran Derridával és a dekonstrukcióval hozzák közvetlen kapcsolatba. Derrida a legnagyobb élő francia nyelvű íróként utalt rá egy művében. Ő maga regényei, költeményei és darabjai mellett Derridáról, Joyce-ról, a brazil Clarice Lispectorról és Maurice Blanchot-ról, Kafkáról, Kleistről, Montaigne-ről, Ingeborg Bachmannról, Bernhardról és Cvetajeváról írt monográfiákat.

"...nem a vagyonukat féltik, nem attól félnek, hogy elkerülik őket az utcán, hogy nem szolgálják ki őket tisztességgel a boltokban vagy a rendelőben, hogy nem kapnak munkát vagy albérletet...
...bűnözők a rasszisták, akik gyűlölettel mérgezik saját nemzetüket, uszítanak és lerúgják magukról, idegennek bélyegzik a számukra nem tetsző, a nekik nem megfelelő honfitársakat..." - Bódis Kriszta levele mindannyiunkhoz a Virrasztás után.

Tegnap Tatárszentgyörgyön virrasztottunk romákkal és nem romákkal, barátaimmal, és politikusokkal, jogvédőkkel, a cigánysoron élőkkel, néhány magyar falubelivel és a rettenetes gyilkosság túlélő áldozataival.

Gyakorlatilag nem térek magamhoz, mióta ez a pogrom elkezdődött. Mióta Budai Barna (ózdi, roma aktivista, keresztgyerekeim apja) háza leégett, már a bőrömön érzem, a húsomba, ezt az egész borzalmat, amit sokan még mindig biztonságos távolból figyelhetnek a tévé híradásain keresztül.

Ebből a távolságból az egész nem is tűnik valóságosnak. Hátborzongató, az biztos, csakúgy, mint a többi katasztrófa. Miközben az országban cigány polgártársaink, embertársaink, honfitársaink félnek.

Nem, nem a vagyonukat féltik mert az többnyire nincs nekik. Nem attól félnek, hogy elkerülik őket az utcán, hogy nem szolgálják ki őket tisztességgel a boltokban vagy a rendelőben, vagy, hogy nem kapnak munkát, albérletet, amiért cigányok, mert azt már megszokták. Félnek. Féltik a puszta életüket.

Ahogy Tatárszentgyörgyön - a közvetlen közelről, hidegvérrel lelőtt öt éves Robika barátja- azt kérdezi a mamájuktól, "anya, engem is le fognak lőni?"

Mit lehet erre mondani? Egy ártatlan, őszinte kisgyereknek? Hogy sajnos lehetséges? Hogy senki nem védi meg a cigány gyerekeket? Míg tegnapelőtt "csak" kiszakították a családjukból, hogy állami gondozásba vegyék őket, mert a hatalom szerint "így válhattak a társadalom hasznos tagjaivá", és amíg tegnap elkülönítették őket az iskolában, mintha valami kórt terjesztenének, addig ma vagy holnap már kivégzik őket, szépen, szisztematikusan, ahogy a történelemkönyvekben meg van írva- apjukkal anyjukkal fivéreikkel és nővéreikkel együtt?

Miért nem találták meg a rendőrök az orruk előtt heverő töltényhüvelyeket és benzineskannát? Miért tűntek el a nyomok és miért nem ismerte fel az orvos a 18 sebből vérző kisfiún a lövések nyomát?


A ráhajított molotov koktéltól lángba borult a tető. A gyilkosok úgy négy méterre várták áldozataikat a bejárattól. Elsőként a 28 éves apa rohant ki, ölében Robikával. Az első lövések a gyereket érték, az apa letette a fiút, hogy az előtte álló gyilkosra ugorjon, a lövedékek ezért fúródtak közvetlen közelből a testébe, majd a tettes, miután végzett az apával a szaladó kisfút lőtte agyon. Kirohant az anyuka Reni is, a két kislánnyal, azonnal rájuk lőttek.

A kórházban a kislányból négy golyót vettek ki, még mindig kórházban van. Reni is megsebesült, a két éves kisebbik sokkos állapotban van.

A nagyfiát gyászoló Erzsinél virrasztottunk, és Reni föl akart jönni. Átvezették előttünk a konyhába… Nem tudom leírni...

Miért nem ordít fölháborodva ez az ország, hogy ne tovább? Ne cigányozhasson, ne bujtogathasson a cigányság ellen gyűlöletre, üldözésre és gyilkosságra büntetlenül senki!

Hát nem védi meg a törvény mindazokat, akik egy jogállam polgárai?

Nem védjük meg a velünk élő cigány polgártársainkat attól, hogy a szemünk láttára megfosszák őket -most már nem csak az emberhez méltó élet lehetőségeitől és feltételeitől, nem csak a becsületüktől, hanem- az életüktől is?

Követelnünk kell, hogy szigorú törvények tegyék lehetetlenné mindörökre a rasszizmus bármilyen formáját!

Mert bűnözők a rasszisták, akik gyűlölettel mérgezik saját nemzetüket, uszítanak és lerúgják magukról, idegennek bélyegzik a számukra nem tetsző, a nekik nem megfelelő honfitársakat.

Bűnt követnek el, akik a bűnözéssel szemben önbíráskodással lépnek fel. És azok is, akiknek fekadatuk hatékonyan tenni a bűnelkövetök ellen, függetlenül attól, hogy azok milyen nemezetiségüek vagy milyen társadalmi csoporthoz tartoznak és ezt a kötelezettségüket elmulasztják.

Azok követnek el bűnt, akik az évszázados cigány-magyar együttélési nehézségeket nem közeledéssel, normális és emberséges igyekezettel, felnőtt módon és kölcsönösséget megkívánva akarják megoldani, hanem a valóság torzításával hisztériáig gerjesztik azt.

Vajon szándékosan nem említik soha ennek az együttélésnek a tagadhatatlan pozitívumait? Hogy mit tanultunk eddig, és mit tanulhatunk még egymástól? Hogy mennyit gazdagodott az ország a cigány származású magyar állampolgárainak tehetségével, hogy micsoda közös kincsünk a cigányok hagyománya, és gondolkodásmódja, a cigány folklór, a költészet a zene, a tánc?

Ki csodálja s teszi példává, hogy milyen keservesen nehéz utat jártak be azok a cigányok, akik a nyomor és a negatív megkülönböztetés ellenére fölemelkedtek, egzisztenciát teremtettek, megbecsült szakemberek, orvosok, jogászok, írók, papok, tanárok, pszichológusok lettek? Akik példái lehetnek azoknak a cigányoknak is, akik a társadalom peremén tengődnek? Miért ez kishitűség és szűklátókörűség, ahelyett, hogy azt üzennénk, érdemes, gyertek, meg lehet csinálni!


Drága barátaim! Egy házat fel lehet építeni, és ti mindent meg is tesztek azért, hogy ez a Budai családnak sikerüljön.

De egy családot nem lehet föltámasztani. Az a tatárszentgyörgyi család nem létezik többé. Néhány tagja túlélte, de a családot kiirtották közülünk, és mi tehetünk erről, mert nem állunk üvöltve a parlament előtt, hogy megválasztott politikusaink azonnal hozzák meg a törvényeket, amelyek biztosítanak arról, hogy az országban terjedő, a gyilkos indulatokat felbujtó uszítás nem marad büntetlenül!


Morvai Krisztina a Tarka Magyar kapcsán azt mondta, hogy "mindenki, aki csatlakozott a Tarka Magyar mozgalomhoz, hívjon meg évente legalább egy hónapra egy sokgyerekes vidéki cigánycsaládot és lássa vendégül saját otthonában."

A keresztényi gesztus mögé bújó üzenet valójában az volt, hogy ne csak a „vidéki, becsületes magyar“ ember "szenvedjen az isten csapása" cigányoktól, hanem a hatalmon levők, a gazdagok, és az idegenek, (vagyis a Tarkák) is"... Emlékszem első hallásra, amikor kontextusából kiemelve idéztek belőle részleteket -én naiv- nem láttam a mélyére a szenteskedésbe csomagolt jéghideg beszédnek. Első hallásra egy az egyben vettem a szavait: hogy tényleg keresztényi szeretettel buzdítana minden embert arra, hogy szavak helyett tettekkel bizonyítson. Hiszen Morvai -még nővédő aktivista korában- szintén nem csak beszélt, hanem segített sokakon. És ismerjük egymást, tudja, hogy milyen vállalásaim vannak, és nem csak a hangomat hallatom, hanem a tettek híve vagyok, és a cigány család befogadása, vagy az együttműködés számomra természetes feladat.


A cigányok pedig fogjanak össze! Kérjék számon elkényelmesedett és megalkuvó vezetőiken elsikkasztott jövőjüket, és hogy miért nem tiltakoztak a látszólagos pozíciók betöltése ellen. Mindannyian pedig kérjük számon a valóságos hatalommal bíró, nem cigány politikusaink sunnyogását!

Cigány barátaim sok tiszta eszű és szívű magyar barátot kívánok nektek, magunknak!

Kívánok karizmatikus vezetőt, aki önfeláldozásával példát mutat és utat, amerre induljatok, aki nem csak prédikál és szónokol, és meghatódik saját szavaitól, hanem dolgozik is értetek Aki mögé föl tudtok sorakozni, össze tudtok fogni és egyenrangú helyet vívtok ki ebben a társadalomban mellettünk. Számíthattok rám! És számíthat mindenki, (zsidó, magyar, cigány, mindenféle Ember) aki építő, békés megoldásokat keres, és ennek szellemében cselekszik. És számíthattok még néhányunkra, remélem.


Megint ide írok nektek egy számlaszámot. A tatárszentgyörgyi család rászorul az együttérző segítségre, még ha apát és gyereket, a valamikori kedves családot -sem ezzel, sem mással- nem lehet feltámasztani.

Béke legyen velük és legyen közöttünk is.

Bódis Kriszta

„Először Niamey-ból (Niger) hoztam könyveket, később N’Djamenából (Csád), azután a párizsi Fnacktól és a L’Harmattan afrikai könyvesboltjából a rue des Écoles-on. Budapesti antikváriumból is, szerencse esetén. Itt halmozódnak körülöttem a hosszú asztalomon, mindig újra elrendetlenedve, mert össze-vissza rámolom őket, miközben ők illegetik magukat válogató tekintetem előtt. Női sorsokat fogok bemutatni, elsősorban, de nem kizárólag, írónők prózáján keresztül.” – Lángh Júlia új, kéthetente jelentkező sorozatában a frankofón afrika írónőit ismerhetik meg.

"A nyolc éves kislányom azt mondja reggel, hogy apu minket is lelőnek?
Menjünk a parlament elé!
Vonuljunk a temetés napján!
Halomra gyilkolnak minket.
Levadásznak egyiket a másik után.
Meddig tűrjünk?"
- Gordon Agáta a tatárszentgyörgyi virrasztásról.

Tatárszentgyörgyre megyünk, virrasztani. Nem túl lelkesen, inkább gondterhelten. Sokat virrasztunk. Angyalok volnánk, vagy mi a szösz. De az angyalruhát és a szárnyakat itthon hagyjuk. Ez egy virrasztó, angyal-inkognitó.
A falu tágas és halott. Minden ház sötét és néma. Nincs kitől megkérdeznünk, hol a virrasztás.

Tábortűz a Fenyves utca végén.

Gyertyák a kiégett ház körül.

A parasztok közül egy se jött.

A magyarok mindig lefelé néznek, hogy ne lássuk a szemükben a gyűlöletet.


Kártevőirtás! Náci falragasz a gettóban, hirdetésnek álcázva.

A nyolc éves kislányom azt mondja reggel, hogy apu minket is lelőnek?

Menjünk a parlament elé!

Vonuljunk a temetés napján!

Halomra gyilkolnak minket.

Levadásznak egyiket a másik után.

Meddig tűrjünk?

Gyilkológép beindult.

Vonuljunk március 21-én.

Vonuljunk amikor csak kell!

Mit veszíthetünk?

Nem szabad gyűlölni a magyarokat.

Szeretni kell a magyarokat.

Mutassuk meg hogy nem félünk.

Magyarok vagyunk.

Nincs hazánk.

El akarták tussolni a bizonyítékokat.

Miért?

A magyarok gyűlölnek minket.

Gyűlöletben élünk.

Félelemben.


A feleségem cigány, a gyerekeim félcigányok, minden barátom cigány.

A cigányokat szeretem a magyarokat utálom.

Mi csak a békés szándékot mutathatjuk meg.

Gyarmat vagyunk.

Fekete-Afrika. Szexturizmus.

Bennszülöttek.

Mutassuk meg március 21-én.

Minket kiraknak a falu végére. Külön járnak iskolába.

Gettó a hazám.

A cigány a szart talicskázza.

Amerikának fekete elnöke van!

Nemsokára hazajön ez az asszony, akinek felgyújtották a házát, meggyilkolták a
férjét és a fiát. Hazajön a két gyerekével a kórházból.

Mit tudtok tenni érte?

Mit tudtok tenni magatokért, szeretetből?

Mit tehetünk egymásért, szívből?

Virraszt a riasztó. Éber a gyűlölet. A szív fél.

Körlevelet kaptunk: "Ma Tatárszentgyörgyön virrasztó lesz 6-tól egész éjjel, a lelőtt apa és kisfia emlékére, gyertek el, hogy kifejezzük együttérzésünket és azt, hogy elég volt az erőszakból és a rasszizmusból!"

"Lelőtték azt a kisfiút és édesapját, akiknek holttestét egy tatárszentgyörgyi lakástűz során találták meg hétfőre virradóra - közölte a boncolási jegyzőkönyv eddigi eredményét ismerteve a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi vezetője. A rendőrség tízmilliós nyomravezetői díjat ajánlott fel."

"Tatárszentörgy cigánytelepén, a falu szélén lévő, erdő melletti házban történt a tragédia, amelyben hétfőre virradóra egy ötéves kisfiú és az édesapja meghalt. A tűzben egy 3 éves és egy 6 éves gyermek, valamint az édesanyjuk is megsérült, őket a mentők egy budapesti kórházba szállították." (forrás: hvg.hu)



"Ma Tatárszentgyörgyön virrasztó lesz 6-tól egész éjjel, a lelőtt apa és kisfia emlékére, gyertek el, hogy kifejezzük együttérzésünket és azt, hogy elég volt az erőszakból és a rasszizmusból!"

Centrifuga Színkör a Démonnal: szívből ajánljuk a beszélgetést Pintér Bélával, a tíz éves Pintér színház múltjáról és jelenéről, különös tekintettel A démon gyermekei előadásra. Február 26-án csütörtökön este héttől a Centrálban.
Hogy hova lehet elmenni még a héten, arról bővebben szól e cikk.

A "Nőket az Olümposzra!" házimozgalmunk keretében ajánljuk olvasóink figyelmébe a klasszikus metrumba tört versek alkotóinak kiírt pályázatot, melynek fődíja arannyal ékes babérkoszorú és a kényelmes hely az aquincumi költők pantheonjában - de ha valaki inkább az újságírásban jeleskedik, annak is van pályázati ajánlatunk. Sok sikert és nemes versengést mindenkinek!