(A képre kattintva nagyobb méretben is meg lehet nyitni.)

"Én KEMÉNY György vagyok, egy a többmilliárdnyi ember közül. Sorsom (és Anyám) a közép-európai Magyarországon, Budapesten szült világra 1936-ban.

Hatéves koromban kezdtem rajzolni és gondolkodni, amely ténykedésemet mindmostanáig nem hagytam abba. Felhőtlenül és boldogan induló gyerekkoromat egy csetepaté zavarta meg: több millió halott, romhalmazzá bombázott városok, jómagam nyolcévesen szüleimtől elszakítva, tizenhét kilósan, majdnem áldozatként, nos, mindezt a történészek Második Világháborúként jegyzik. Utána a szabadság édes illata – egy ideig. Együtt a család, apám – akinek ebből az időből nagyon sokat köszönhetek – valamikor 1949-ben vitt el a Károlyi palotába, ahol a sok Szépművészeti Múzeum-beli látogatás után életemben először láttam absztrakt kiállítást. Igen nagy hatást tett rám, kinyílt a világ. Nem sokáig. A kőkemény ötvenes években a Művészeti Gimnáziumban a volt lovasrendőr, volt “munkásfestő” megbízható elvtárs igazgató elkésésemkor az iskolakapu mögött várt, az imperialisták segítségével vádolt (“Most Truman elnök a markába röhög” – mondta), majd ebéd helyett – többünknek – monoton hangon felolvasta Alexander BECK szovjet író A Volokalamszki országút című Sztálin - díjas háborús regényéből azt a passzust, ahol a csatából elkéső kiskatonát – a szer- ző szerint jogosan – kivégzik.

Virágzott a szocialista realizmus minden ostobasága és feketéllett a rendszer teljes sötétsége. A gimnázium és a Képzőművészeti Főiskola közötti év derűje, örömforrása: a távoli rokon, remek, európai szintű plakátgrafikus GÁBOR Pál műtermében beavatott az alkalmazott (ma: tervező) grafika alapjaiba, titkaiba, egy évig asztalt, papírt, temperát biztosított számomra, sőt még segédkezhettem is aktuális munkái kivitelezésében.

Nagyon sokat tanulhattam Palitól, szinte második apámnak tekintettem. Édesapám különben is 1948-ban elvált Anyámtól, és ettől kezdve igen ritkán láttam. Pali különben 56-ban családostul disszidált és Párizsban telepedett le, ahol fiaival évtizedekig fémjelezte e város egyik legjobb tipográfiai stúdióját, a Typogabor-t. A főiskolás korszak – az elég sötét kor ellenére – remek volt: öt évig alig volt más dolgom, mint rajzolni, és a könyvtárban és az új barát igen tájékozott, progresszív, és rendkívül tehetséges Bernáth - növendék LAKNER László műtermében megismerhettem és egy életre szenvedélyesen megszerethettem a kortárs nyugati művészet minden csodáját, a képzőművészeten kívül a zene, az irodalom legújabb eredményeit is. Ez döntött: a maradiság, a konzervativizmus, a szűkagyúság, a fantáziátlan sártaposás, a határok közé szorítás esküdt ellensége vagyok azóta is, amit még “tudományosan” is alátámaszt levegőjegyűségem, azaz Ikrek – hónapbeli születésem; még lakni is csak magasban szeretek, ahol világos, és nagy ablakokon át messze láthatok, és időnként bámulhatom a felhőket, a madarakat.

A főiskolán mindazonáltal nem “alkalmazott grafiká”-ra jártam, mert gyenge volt a szak, és a “sokszorosító grafiká”-n (amit azóta sem csináltam) remek kollégákkal (MAURER Dóra !) kerültem össze. És BARCSAY Jenő: az egyetlen tanár volt, akitől igazán tanulni lehetett “anatómia” és “térábrázolás” ürügyén komponálásról, színről, formáról, térről. Műtermében megmutatta akkor még sehol ki nem állított kisméretű, remek, absztraktba hajló képeit, reveláció volt. Azután kilökődtem az életbe, ami úgy zajlott reklámgrafikusoknál, hogy jelentkezni kellett munkára a Magyar Hirdetőnél. Ez volt az egyetlen grafikus-munka osztó és zsűriző hely akkor az országban, ugyanis minden gyufacímke – terv is zsűriköteles volt, egyrészt úgymond a művészi színvonal, másrészt viszont a politikai helytelenségek kiszűrése céljából. Az aprómunkák után a szokásos szamárlétrával ellentétben igen hamar a vágyott feladattal, a “grafika királyával” foglalkozhattam, az akkori Gyerekszínház törékeny igazgatónője, DUKA Margitka egyből, kezdőként megbízott a színház plakátjainak tervezésével, és falragaszaim így már 1963-tól szembenéztek velem a pesti utcán, nagy – nagy örömömre és büszkeségemre. És ettől kezdve film-, színházi- és kiállítási plakátok, lemeztasakok, katalógusok következtek hosszú sorban. Szintén 63-ban GÁBOR Palika meghívott Párizsba, életemben először jártam Nyugaton! Már az első bécsi séta arcul csapott: a lüktető forgalom a fényáradat, a szuper kocsikkal randevúra siető lányok és fiúk, az áruktól roskadozó boltok, mindez döbbenetesen más volt, mint szürke, szegény, statikus és szűk kis itthoni szocializmusunk. És Párizs! Kiállítás, kiállítás, kiállítás, kiállítás mindenütt. A Fiatalok Biennáléján három ifjú művészről jegyeztem fel: “CHRISTO, aki becsomagolt egy motorbiciklit, Jim DINE, aki egy sorozat színes nyakkendőt állított ki, és Niki de SAINT-PHALLE, aki pisztolyból lövi plasztikus, tárgyakat, babákat és játék is magukon hordó aktképeit, zseniálisak!” És az Európát is meghódító amerikai pop-art, az évtized eseménye, LICHTENSTEIN, WESSELMANN, WARHOL. Plakátszínek, nagyvonalúan stilizált realizmus erős, fekete kontúrokkal, témaként mindennapi tárgyak, események, sex. Otthon voltam. Plakátjaim ettől kezdve harsányszínűek, nagyvonalúan stilizáltak és feketekontúrosak lettek.

“Új fürdőruhák” falragaszaimat teleírták malac szövegekkel, a “szocialista” sajtó őrjöngött, a szakma felfedezett, boldog voltam. És mégsem elégített ki a plakát: 1968-ban a Fészek Művészklubban tüneményes, ottani MOLNÁR Éva támogatásával “ zártkörű” (akkoriban csak ezt engedélyezte a rendszer) kiállítást rendeztem pop stílusú képeimből, plasztikáimból. Az ifjú BEKE László művészettörténész a Szépművészeti Múzeumból jött, hogy a hangarchívumba rögzítse feltett célratörő, művelt kérdéseire adott válaszaimat. Ezután plakáttervező kollégáim munkái is kezdtek egyre inkább színesedni, tudni való, hogy ekkortájt, és még évtizedekig a kelet-európai “szocialista” országokban (lengyeleknél, cseheknél, keletnémeteknél és nálunk) szinte az egyetlen nyilvánosságra kerülő képzőművészeti műfaj, amely európai színvonalú és felfogású volt, az épp az utcai kulturális plakát volt, a “kultúrpolitiku-sok” erre egyszerűen nem figyeltek. Nekem meg elegem lett, és előszedtem főiskolás 4 b-s ceruzáimat, majd – egy évtizedig – kizárólag 0,5mm-es fekete rotringtollal rajzoltam meg mindent: plakátot, rajzokat az ÉS-nek, kiállítási munkát. Most ébredtem rá, Pécsre készülőd-ve, hogy stílus – és eszközváltásaim többé – kevésbé lefedik az egyes évtizedeket, gyakorlatilag ösztönösen, öntudatlanul ! A kasseli Documentán Nam JUNE PAIK videódzsungele tett rám mély benyomást, amúgy is izgatott a tér, a térberendezés, és hogy ennek részei lehetnek a működő tévékészülékek is, azt Paiknál láttam először. Magam is csináltam ilyen munkákat, de Paik (és mások ) videóival szemben és a normál állami egyes csatornát futtattam a készülékeken abból kiindulva, hogy amit a tévéhíradó, az okos és ostoba beszélő fejek, filmek, balettek, rendőrségi krónikák véletlenszerű egymásutánban mutatnak, az épp elég nekem egy kiállításon, nem akarok versenyezni ezekkel, csupán a készülékek speciális, a teret formáló elrendezésével törődtem, akár oldalukra állítva is. Így jött létre, a “ Textil – textil nélkül” (zártkörű) kiállításra 9 készülékből épített “textil-szövés”-em, majd a tévé “Stúdió 80” műsorának második adására JANCSÓ Miklóssal és HERNÁDI Gyulával együttműködve “tévékapum”, amely alatt meztelen lányok és stringle-es izompasik vonultak. ACZÉL György személyesen rúgott ki valamennyiünket a tévének még a környékéről is, pedig élvezetes játék volt. Mindkét dolgomat a falrajzokat és a tévé-installációkat összefoglalandó 1981-ben rendeztem a fantasztikus ember, nő, szikrázó tehetség JERGER Kriszta, - 1978 óta társam – segítségével a Dorottya Galériában azt hiszem mindmáig legfőbb munkámat, “Az utolsó vacsorá”-t. A leterített asztal, kenyér, tányérok mögött 12 olyan barátom fotószerű tollrajzportréját helyeztem el, akiknek vagy vezeték-, vagy keresztneve azonos volt valamelyik Jézus-tanítványéval. Jézus helyén viszont egy tévékészüléken ment szünet nélkül az egyes csatorna műsora (“világablak”-nak neveztem), mindaddig, amíg a néző egy bizonyos helyen állva önmagát nem látta meg a képernyőn erős, “égből jövő” fényben. Ötezren nézték meg ezt a munkámat a kicsi galériában, és ERDÉLY Miklós azt mondta: “Te, ez nagyon jó !” Siker és boldogság: azt hiszem ezekért a periódusokért érdemes élnem. Kenyérrel és borral bezártuk a kiállítást, és másnap (1982 január 1-én) filctollal, majd egy idő után színes krétákkal (a filctoll, mint kiderült, rohamosan kifakul szabad levegőn) nagyméretű női arcképeket, és Krisztáról aktképeket kezdtem készíteni: “új vad” lettem, Ilyen stílusú, a pesti híres “Frissen festve” kiállításhoz, készített plakátommal szinte egyedül álltam a nemzetközi mezőnyben: egy japán plakát-biennálén bronzérmet is nyertem vele, egy tekintélyes kötet pedig egész oldalon reprodukálta. 1987-ben a Pécsi Kisgalériában “Kriszta” című tárlatom a fent említett rajzokból állt. Két évvel később PINCZEHELYI Sándorral ketten kaptunk meghívást Párizsba a világ 66 kiválasztottja között, hogy a Francia Forradalom 200. évfordulóját ünneplő plakátkiállításon az emberi jogokról szóló munkákkal szerepeljünk. Az állapotos Krisztáról szóló pasztell rajzomat vittem magammal. “Főművem” ugyanis a “mobil”, csupa mozgás, és “szuperrealista”, csupa élet Dávid, Krisztával közös gyermekünk. 1985-ben megszületett, azóta is szűnni nem akaró örömünkre. Pedig nehéz idők kezdtek járni a magányos, művészi ambíciójú pakáttervezőkre, az új idők reklámjaihoz egyre kevésbé lett ránk szükség, hasonlóan a nyugat-európai folyamatokhoz. 1986-ban ugyan még sikerült eddigi legnagyobb méretű “dizájn” munkámat létrehozni: a nagyszerű NÉRAY Katalin akkori igazgató felkérésére a teljes Műcsarnokot betöltő “100 +1 éves a magyar plakát” tárlatot meg-, a termeket 100 év, magyar történelmének megfelelő berendezésekkel betölteni, sőt koronként zenével aláfesteni, saját plakátomat 8 x 5 méteresben megfesteni az oszlopcsarnokra (a fotó túl drága lett volna) úgy mintha ki is törné az oszlopokat, de ez már csak hattyúdala volt a “rajzolt” plakátnak. A rendszerváltás után gombamód alakuló, betelepülő gigantikus, reklámcégek a “Csak művészetet ne!” jelszó jegyében komputeren és egy új sematizmus, az általam csak “kapitalista realizmus“- nak nevezett felfogásban, a gyors információ és gyors eladás célját tűzve ki egyetlen célként ontotta és ontja, ma is mindazt, ami reklámként óriásplakáton, tévében, postaládánkba tömködve elborít valamennyiünket. Mást kellett, kell tehát csinálnom, néhány sikeres, most is működő embléma (Budapest Art Expo, Budapesti Fesztiválzenekar), folyóirat- (“Színház”) és könyvcímlap (Helikon Klasszikusok) után visszatérni az anyaölbe, a kortárs művészetbe, amelyet oly szenvedélyesen szeretek, hogy még tanítom is ifjú növendékeimnek a Bálint György Újságíró Akadémián. Itt tartok most, 1999 márciusában, másodpercekkel az ezredforduló előtt (amely fura, szokatlan dátumának leírását már gyerekkoromban izgatottan elterveztem, vártam) az idővel 8, vagy akár 5000 évnyi idővel egyaránt foglalkozó, talán “Különböző a hasonlónak örül” című nagyméretű, két részre osztott arany és ezüst filctollrajz sorozatom kellős közepén, az ÉS által inspirált, ott időnként megjelenő és abbahagyhatatlan kompjuter-egérrel készülő szóvicc-rajzsorom, “A magyar nyelv, értelmező képtára” naponkénti készülése közben fele életörömmel és kíváncsisággal várom, hogy mi jön ezután. És naponta feltöltődve, friss energiával attól a boldogságtól, ahogy okos, szép, kedves erős egészséges fiamra nézek. 63 éves kamaszként és pályám során már sokadszor kezdő művészként izgat a jövő, miközben zenét hallgatok, most is, BACH-ot, Steve REICH-et. Az engem erre a pécsi kiállításra meghívó jó barát, PINCZEHELYI Sándor érdeme, hogy módot adott, ad a pályámra való visszatekintésre, hogy mind jómagam, mind a szakma, mind a művészetszerető közönség a helyemre tehet, szembesülhet azzal, hogy tulajdonképpen ki is az a KEMÉNY György, ki is vagyok én.

Utóirat: pontosabb életrajzi- és pályaadatokért lásd a “Ki kicsoda” köteteket és a majdan megjelenő “Kortárs képzőművészeti lexikon”-t." (forrás)

Karay Ilona: NYUGODT VAGYOK…

NÉVROKONOMNAK

Weöres Sándor kísérő soraiból: „A szenvedély, szomorúság, kétségbeesés, halálvágy ilyen erejű és hevű hangjára nem is tudok más példát, mint némelyik Beethoven-szonátát, a zeneszerző középső, patetikus korszakából. S ez a forró nosztalgia nem is szorult volna a korai öngyilkosság hitelesítő pecsétjére, a költőnő nyugodtan élhetett volna akár ötven vagy száz esztendeig, tragikuma akkor is ugyanolyan erejű és valóságú lenne, mint így, az otrombán pontos igazolással. […]
Írónő volt az anyja is, Karayné Nagy Mária − inkább bolondos, mint tehetséges. Ilona három idősebb testvére is: Lajos, Mária és Anna. Ennyi énekes egy házban! kidűl a fal. […]
Költeményei a múltszázadvégi szecesszió stílusjegyeit mutatják; jobban mondva, előlegezik. Mert hol volt még akkor Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő. Ez a lánygyermek még igazán élni se kezdett, máris megelőzte kortársait. Az se tagadható: tele van az akkor divatos melankólia sóhajtozásaival, könnyes vallomásaival, amiket ma már avatagnak érzünk; csakhogy őnála a szokványos boldogtalankodáson mindig átüt a mély és valódi fájdalom.”

Ha van megadó tragédia, a szeretett lény átadása egy másiknak, egy ismeretlennek, e sorokkal, az. Karay Ilona barátságajánló versének tisztaságvágya a tragikuma − olyan ember ajánlja a tőle telhető legtöbbet, aki „tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél”, s maga írja alá halálos ítéletét, igazoló passzust ad vele a szenvedésnek – útra kész.

Hagyatéka Károlyi Amy gondozásában jelent meg.

Rose Tremain történetében egy keserű, meghasonlott norfolki férfi, egy kemény, határozott nevelőnő, egy öregasszony, egy maori lány, egy kínai halász, egy sikeres, boldognak és elégedettnek tűnő angol házaspár és egy kisfiú útjai keresztezik egymást Új-Zélandon, az 1860-as évek végén. Titkokkal átszőtt meséjükben a maorik, a pākehāk, „a kakaduk”, a kínaiak, a gyerekek és a felnőttek addig hajszolják megveszekedetten, önző módon a maguk boldogságát, míg végérvényesen tönkre nem teszik egymást.

Rose Tremain brit regény- és drámaírónő, legismertebb műve a Restoration (1978), amelyből 1995-ben Változások kora címmel sikeres hollywoodi filmet forgattak.
2008-ban, a The Road Home (Úton hazafelé) című regényéért, amely egy kelet-európai emigráns története, megkapta az Orange-díjat, mint az év legjobb regényírónője. Férjével, Richard Holmes életrajzíróval Norfolkban és Londonban él. Magyarul ez az első megjelent könyve.

„Az Angliából érkező telepeseket kakadunak nevezik, tudta meg Joseph.
Kakadunak? El sem tudta képzelni, miért. Nem is igen tudta felidézni, miféle madár a kakadu.
– Megkapirgálják a talajt, és kiszedik belőle, amit bírnak, rikoltoznak egy kicsit, aztán továbbállnak. Mint a kakadu.
Joseph szeme előtt egy papagáj jelent meg, amelyik szürkén és mogorván álldogál a magokkal felszórt kalitkájában. Azt mondta, ez őrá nem illik. Közölte, ő új életet akar kezdeni az Okuku folyó partján, azt akarja, hogy a földjei pénzt hozzanak, és maradandó dolgokért akar küzdeni.
– Azt jól teszi, Mr. Blackstone – vélték az emberek. – Minden elismerésünk.
Joseph csak azt az egyet nem árulta el, hogy Angliában valami kimondhatatlan szörnyűséget követett el.”

A 420 oldalas regény 2008 novemberében jelent meg a Park kiadó gondozásában, keménytáblás védőborítóval, az ára 3200 Ft.

"X.

Annak utánna neveltettem az Édes Anyai gondviselö kéz alatt, szintén az MDCCXVII. Esztendönek Szent Mihály' Haváig, azon Hónak tizen-egyedik Napján, mind Magamnak 's mind Testvér kedves Atyámiainak akaratjok ellen, Isvezült Édes Anyámtól adatattam soha eléggé meg nem siratható keserves Házasságra, Vallásomon kivül valóhoz. Melly Házasságban, Férjem mind szép URi Familiájára nézve, mind pedig maga Személyjére nézve, illendö és elegendö szerentse-is lett vólna, ha velem azon egy Hitben és Vallásban való lett vólna. De másként lévén a' dolog, az által a Házasság által, mind ez mái napig való szörnyü nagy bánatra és kísértetre tétettem-ki: mivel- hogy ez felemás Házasságnak keserü Gyümöltsét szüntelen kóstoltatta ISTEN Én velem. Noha pedig Édes Szülö Anyámtól magamnak telyjes akaratom ellen adattattam ez szerentsétlen Házasságra; Én mind az által ebben senkit nem okozok; hanem meg-ismértem az ISTENnek igaz Utait: mert jól tudom Én azt, hoy kissebb dolgo-is az ISTEN' bölts végezése nélkül véghez nem mégyen. Ez vólt irántam-is az ö Felsége szent tetszése, hogy Én az szörnyü kisértetekkel küszködjem. Légyen ez után-is az ö szent akaratja szerént minden dolgom.


XI.

Ez Én lelkem' keserüségét szerzö HÁZASSÁGOm pedig e' szerént ment véghez: Az Ezer hétszáz tizen-hetedik Esztendöben lévén az Törökkel való Hadakozás Nandor Fejér-Vár' táján, ez Hazában igen nagy félelem vólt a' Pogányok' bé ütésétöl, a' mint hogy bé-is ütöttenek Besztertzénél a' Tatárok, és egy nehány Vármegyékben igen nagy rablást, és sok károkat tettenek. Minden Uri Rendek azért Városokba költöztene lakni, az bátorságosabban való meg-maradásért, a' mellyet tselekedett Idvezült Édes Anyánk- is: ki Szebenben lakván velünk együtt, ott Gróf HALLER LÁSZLO kezdett Engemet magának kéretni az Házassági Életre, Idvezült Édes Anyámtól; kit-is Gyermekségétöl fogva, mivel-hogy mostoha Fia-is vólt, igen szeretett.

XII.

Nem lévén Nékem semmi kedvem és hajlandóságom ez idegen Vallású Személyjel való Házassági Életre, ez jelen való Világ szerént jó szerentsémnek el- mellözését Idvezült Édes Anyám igen sajnálotta, mellyre nézve alattomban egyet értett BIRÓ SÁMUELNÉ DÁNIEL KLÁRA Aszszonyjal, a' ki jelen-való alkalmatosságnak kedvellésére; nem-is múlatott-el semmit egy egész Hónapnak el-telése alatt, a' mivel meg nem próbált volna, de Engemet arra nem vehetett. Végre kedves Testvér Bátyám BETHLEN ÁDÁM URam megtudván ezen kisérgettetésemet, szemben fogta, és igen keményen meg- dorgálta BIRO SÁMUELNé Aszszonyomat, mondván: Mitsoda Lelki ismérettel múnkálodja idegen Vallású Férjhez való menetelemet? rendeletlen dolog a' mellyre akar venni. Vévén azért eszébe, hogy kedves Atyámfiainak ezen egyetlenegy Házasság nem tetszik, meg-szünt a' járástól, és soha többé azt nem folytatta.

XIII.

Az után Gróf HALLER LÁSZLO, vette-el közbenjáróúl KÖLESÉRI SÁMUELt, akkori Feleségével BETHLEN JUDIT Aszszonyjal, a' kit-is, mint-hogy igen okos és nagy tanátsú Emberne tartottak abban az Idöben, jovallását igen bészokták vólt venni és követni. Ennek tanátsa, mellyet adott Édes Anyámnak, rontott-meg Engemet-is; mert járván ezen dologban minden haszon nélkül, egy Vasárnap Estve a' Jegy Gyürüt el-hozta, és Idvezült Édes Anyám' kezénél hagyta, mellyben Én semmit nem tudtam: ki-is, egy ideig magánál tartván, végre illy kemény és Engemet meg-rettentö szókkal Kezembe ád: Ha Gyermekemnek akarod hogy tartsalak, ezt a' Gyürüt vedd-el; ha pedig nem, én soha tégedet Gyermekemnek nem tartalak, és mindenemböl ki-is tagadlak. Oh kemény szók, Világ' jovaival élni akaró Ifjúi Elméhez, Édes Anyjához mindenben Engedelmességet mútatni kívánó, 's-e' éle Probákhoz szokatlan Leányhoz! Mit tudtam azért tenni, még viszsza szóllani-is nem mervén, a' Gyürüt el-vevém. Oh szerentsétlen óra! a' melly másoknak nagy örömet szokott szerzeni, nékem szerzett ki-mondhatatlan keserüséget és szomorúságot; mert el- szemlélvén a' két-féle Vallásúak' különbözö ISTENi tiszteleteket, könnyen fel háborodó Életeket, és e'féle Házasságnak egyébb mérges Gyümöltseit, olly nagy kisértetben és gyötrelemben vóltam azon az egész Éjtszakán, mellyet le-írnom nem lehet. Ugy-hogy, azt látván Idvezült Édes Anyám-is, magát a' keserves sirástól ezen dologért nem tartóztahatta. Még-is mind azon által hogy a' Gyürüt viszszá küldje, siralmas kérésemmel-is arra nem vehettem, söt végre olly keményen meg-eddett, hogy többé meg sem mértem említeni. Oh Én Ifjúságomnak ISTENEe! a' ki meg-engedted, hogy illy kísértetbe essem; de nem engedted, hogy abban el- veszszek, a' Te Irgalmasságodról emlékezem, légyen áldott a' Te Szent Neved örökké." (forrás: ELTE Gépeskönyv, Régi magyar irodalom szöveggyűjtemény)

------

Árva Bethlen Katáról:

"Árva Bethlen Kata írónő 1700. november 25-én született Bonyhán. Apja, Bethlen Sámuel az enyedi kollégium világi kurátora, Bethlen János kancellár fia volt, nagybátyja, Bethlen Miklós a neves államférfi, kancellár és történetíró. Anyja, Borsai Nagy Borbála 1717-ben a református hitben elmélyült leányát kedvenc mostohafiához, Haller Lászlóhoz kényszerítette feleségül. Katának nem lett volna ellenvetése a kellemes megjelenésű és modorú kérő ellen - csak az, hogy katolikus. Végül anyja fenyegetőzésére, hogy kitagadja, mégis beadta derekát, a házasság azonban nem tartott sokáig, férje 1719-ben meghalt.
1722-ben a mindössze 22 éves özvegy férjhez ment gróf Teleki Józsefhez, akivel annak haláláig, 1732-ig éltek egyetértésben. Ezután nevezte magát Árva Bethlen Katának, mivel elvesztette két férjét, a két házasságból származó hat gyermeke közül négy meghalt, kettőt, a katolikus hitben nevelkedő Pált és Borbálát pedig erőszakkal vették el tőle. Egészségi állapota egész életében gyenge volt, az őt ért csapások hatására betegségei súlyosbodtak. Ezért meg természetes kíváncsisága miatt is az erdélyi orvosoktól tanult, orvosi könyvekből is képezte magát, és régi házi receptek felhasználásával korának híres gyógyítója lett.
A család nélkül maradt asszony egyik legfontosabb támasza, természetesen az erős református hitvalláson kívül, az írás volt. 1744-ben kezdte el önéletírását, és élete végéig folytatta. A csonkán maradt kézirat csak halála után, 1762-ben jelent meg Gróf Bethleni Bethlen Kata életének maga által való rövid leírása címmel. A műben, amelyben hol bibliai pátosszal, hol a köznapi egyszerűség hangján szól élete eseményeiről, a memoár és a napló keveredik egymással, szerkezetét töredezetté teszik a közbeiktatott dokumentumok és levelek. Még életében megjelent imádságoskönyve, a Védelmező erős pais, amelynek egyes darabjaiban a pietista ájtatosság és a puritán kegyesség szemlélete és stílusa keveredik. Írásművészetének jelentős részét képezi rokonságával, a Telekiekkel és a Rádayakkal folytatott kiterjedt levelezése.
Az irodalom mellett a református hit védelme és a magyar kultúra támogatása kötötte le minden energiáját."
(forrás: Múlt-kor/MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)

"Bethlen Kata szüntelenül kezdeményezte új meg új könyvek kiadását. A maga költségén ki is nyomtattatott könyveket, többek között Nádudvari Péter nyolcvannégy prédikációját (Kolozsvár, 1741), a Szentirás értelmére vezérlő lexikont, a fejedelmi korszakban élt Keresztúri Pálnak Egyenes ösvényét.[...]
Bethlen Katának sikerült egybegyűjtenie kétszáz év magyar irodalmának legjavát, szinte kizárólag magyar nyelvű munkákat. A gyűjteménynek külön jelentőséget ad az is, hogy több olyan régi nyomtatvány is volt benne, amelyről ma már csak a Bod Péter által készített két katalógus nyomán tudunk.

Az 1747-ben Bod Péter által kialakított tárgyak szerinti csoportosítás (amely megegyezik a Magyar Athenas és Bod saját könyvtárának szakbeosztásával is) 22 egységet különített el." (Szabó Ágnes: Bethlen Kata és könyvtára)

Apafiné Betlen Katalin a régi magyar költészet legnagyobbjai közé tartozik, Balassi Zrínyi mellé. Hogy lappanghatott ismeretlenül ennyi ideig?” – kérdezi Weöres Sándor Apafiné Betlen Katalin két versét idézve Három veréb hat szemmel antológiájában. Egyik versének néhány szakaszát idézzük:

"Voltaképpen ős-pogány. Minden imája varázslat, ellenállhatatlan sodrású bűvölés-bájolás. Az ima szelleme, hogy feltárjuk és felajánljuk magunkat Istennek; a varázslaté, hogy a megfelelő igékkel megszerezzük magunknak, amit akarunk, függetlenül attól, hogy érdemesek vagyunk-e rá. Apafiné két nagy elégiája is, prózai és verses imái is: csupa ráolvasás, vajákossság. [...] Hadd ajánljam ezt a sámán-nőt a szövegkutatók figyelmébe..." - írja róla Weöres Sándor - s egykori ajánlatát csak ismételni tudjuk.

---

(Felhasznált kép - Mányoki Ádám (1673-1757): Előkelő hölgy arcképe - részlet (1715-1718 körül) forrás:mng.hu)

„A halállal együtt kell élnünk:
testünk közelébe hívni."
(Carlotta Ikeda)

Marguerite Duras írásai által ihletett táncelőadást láthattunk a Trafóban Waiting címmel január 9-én és 10-én Carlotta Ikeda japán táncművésztől, aki eredeti nevét (Sanae) az európai balett klasszikus reformere (Carlotta Grisi) tiszteletére változtatta meg Carlottára.
Az előadás elején egy interjúrészlet hallható franciául: Indokínában születtem..., majd Duras beszél tovább, az öccse haláláról és a vérfertőző szerelemről. Az előadás bizonyos szempontból pontos adaptációja az írónő életének, aki számos interjúban és regényben kitért gyermekkorának részleteire. A Szerető című regényében részletesen fejti ki, hogy a családot bizonytalan lelkiállapotával terrorban tartó anya nem tudja kezelni az öcs és a báty közötti rivalizálást, amiből mindig a báty jön ki győztesen, a túl korán meghalt apa és a két testvér közé pedig beszorult Marguerite.

Az előadás előtt egy lapon idézeteket kapunk az interjúból, amelyek arról értesítenek, milyen mély szeretettel szerette az írónő a testvérét és halálakor, amiről egy táviratban értesült, hogyan jött rá arra, hogy ez a szeretet már szerelemnek nevezhető. A családi kapcsolatok a legmélyebb kötelékek az ember életében, minden szerelem és kapcsolat efelé tör. „A vérfertőzés tulajdonképpen csupán csodálatos egybeesés. A szenvedély és a rokoni kötelék egybeesése. Mert hát mi lehet több, mi lehet erősebb annál, ha két ember együtt tölti a gyermekkorát és szenvedélyesen szereti egymást.”

A színpadon sötét van és négy kő lóg lefelé függőlegesen, megképezve ezzel egy szobabelsőt. Teljes sötétségben hangzik el a Durastól idézett mondat. Embriószerű pozícióban fekve, fehér fényben, hálóingszerű ruhában látjuk meg Ikedát, a táncosnőt, akinél először nem tudjuk megállapítani, hogy melyik végtagja merrefelé esik, hol is van a pontosan körülhatárolható teste. A halál és az élet keskeny határvonalán táncolás a butoh alapja, mely eredetileg haláltáncot jelent, a testtől elszakadt lélek táncát. Ikeda korábbi budapesti workshopján kijelentette, a tánc lényege, hogy mindig a mögöttünk hagyott múltra kell figyelnünk, és innen, belülről táplálkozva lehet a táncot iszonyú erős mozgásba hozni: „Töröld el a testet!”. A jövő a nézőtér, a múlt a színpad hátrahagyott tere.
A színpadon is el lehet élvezni, az önkielégítés a jelenetekre tagolva többször is megtörténik. Négy kötélen négy kő lóg, mint négy végtag, megvilágítva a föld felett fél méterrel, a hálóruhába öltözött, félmeztelen női test időtlen és mégis erotikus, a legbensőbb szobát osztja meg velünk, milyen az, amikor valaki önmagát elégíti ki, persze imitál, arcrándulásaiból következtethetünk a nemsokára bekövetkező gyönyörre. Precíz, pontos mozdulatok, semmi sem véletlen, holott a táncosnő szerint minden előadás más és más. Arca és mozdulatai egymással összhangban, a butoh táncban, melyet „topogó”-nak is neveznek, a táncos egyik mozdulattól a másikig nagyon lassan jut el és hangsúlyos az impovizatív jelleg. Minden apró mozdulatnak jelentősége van: miközben táncol, energiát cserél a nézőtérrel és ez visszahat rá − nyilatkozta valahol Ikeda. Szerves kapcsolat a szervetlennel, megpróbálja áttörni élet és halál dermesztő kapuját. Kapcsolatot teremteni a nézőtérrel. A butoh tánc eredetileg a megváltozott testtudat-állapotra reflektál. A nézők meghökkennek, amikor a táncosnő „önmagához nyúl” és éles arcvonásokkal juttatja a néző tudomására, mit is csinál a kezével.

Duras regényeiben és életében a szexualitás meghatározó jelentőségű, korán meghalt öccsével kapcsolatban egész életében szenvedélyes segíteni akarás vezérelte, a rá irányuló vágy csak a halála után vált beismerhetővé. Duras A Szerető-t akkor írta meg, amikor már senki nem élt a családjából. Az öcs halálát a báty folyamatos megalázásai okozták, vallja könyvében Duras, melyben hihetetlen őszinteséggel ír a szexualitásról, az önmagát felajánló kislányról, aki volt, és a családi perpatvarokról, az élvezet után bekövetkező bűntudatról. Az állandó bűntudat, mely ezt a szituációt jellemzi, Charlotte Ikeda táncában is megjelenik. A szexuális aktusokat kínzó bűntudat követi, mely az arc indulataiban, az utána következő félénk mozdulatokban, a lehajtott fejben és a közönségnek hátat fordításban figyelhető meg. Így lényünk legbelső kamráiig vezet el, oda, ahol már csak kövek vannak, kövek és félelem, valami eszement vágyakozás a szeretetre, az egyetlen mondat, amit Ikeda kimond, a „Je t’aime”. A későbbi jelenetekben bővül a kör, ezt jelképezi a megjelent szék, a nappali otthoni ruha, a háttérben megjelenő pompázatos fa, az estélyi ruha. A jelenetek élesen szétválasztottak, mindegyiket teljes sötétség választja el egymástól, az előadás közepén a kövek veszik át a főszerepet − csak azok mozognak éles megvilágításban. Hogyan sikerül a hálószobából kilépni a nagyvilágba?

A butoh táncot a hatásáról ismerik fel, hiszen e közönségére hatása félelmetes. A jelenetek a butoh táncban a semmiből épülnek fel, a néző magára marad a sötétséggel, átissza, újrakezdhet mindent. A gravitáció teljes átélése, a lassúság, az inak, az izmok játéka, a mozdulatok lassan vezetik el a nézőt az egyik állapotból a másikig. A mimika hihetetlenül fontos. A butoh jelentése: állva meghalni, a testtől elvált lélek szabad létezését tovább követni − a butoh táncosok a szabadság táncosai, hiszen a lélektől elvált test soha addig nem látott pillanatokban és helyzetekben mutatkozhat meg. Az élvezet, a létezés gyönyöre, a magány és magára maradottság, a tudattalan ősi megnyilvánulásai kiszolgáltatottá teszik a lelket, így meri magát megmutatni az önmagától elélvezni képes nő − kézmozdulatok és arcrángások pontos összhangjában. Az áttetsző ruha alatt a test meztelensége kitárulkozó, ám mégis pillanat alatt idegené és halottá válik, az erotikus kisugárzás irányítható. A puszta létezéssel elért fájdalom a megszületés után és közben. A fájdalom húsba vágó tündöklése. Minden egyes színváltásnál mintha újabb világba lépnénk, holott az ismétlődések nyomon követnek, már várjuk, mikor kezdődik ismét ugyanaz a mozdulat, jelenet, hogy mi is képesek legyünk a semmiből újrakezdeni és lecsupaszítani önmagunkat. Ott ülünk, kiszolgáltatva és csodálkozva, az előadás hatása alá kerülve.

Majd az utolsó jelenetben, fényes kosztümben egy ismert latin zenére mozog lassan, de a társasági élet szimbólumai között is ugyanezzel a problémával találkozunk. Az ember színben, térben, időben ugyanazzal: önmagával szembesül, és e szembesülés sokkal erősebb, mint ha többen játszanák: Ikeda mindvégig egyedül van. Az egyik kővel, a jobb elsővel, mintha férfi lenne, egyesül. A darab így halad a gyermekkorból a felnőttkor felé, azonban az orgazmustól eltorzult arcon ugyanazokat a jeleket fedezhetjük fel, mint kisgyermekkorban, amikor még sír az ember; a társat csak egy kő jelképezi, az a kő mindvégig ott volt, mégis mindegy, hogy kivel jön létre a kielégülés, hiszen a társas élvezés is ugyanolyan aktussal és arcrándulással, érzéssel jár, mint az önkielégítés. Fájdalmas ovuláció: már Freud is összehasonlította a szexuális- és a halálösztönt. Duras életében pedig végigkísér minket a fájdalom, megy életünk velejárója: bár fájdalmas, nem tudunk elszakadni a szexualitástól, szükségünk van rá − a négy kő ezt is jelképezi. Azt a fájdalmat, amit minden egyes kielégüléskor átélünk: hogy nem vagyunk egyek a szeretett lénnyel és szexualitás kielégülés után egyedül maradunk. Ez az üresség-érzés teszi zavarttá a nézőt: nem tudjuk, mit éltünk itt át, mivel is szembesít: a fájdalommal, mely visszavisz az otthonhoz.
Van olyan szintű fájdalom, amit nem lehet elviselni? Duras szerint van. Amikor az öccse haláláról értesül, így ír: „Egyszer még találkoztunk, az öccséről beszélt, aki meghalt. Azt mondta: micsoda rettenetes tragédia ez a halál, a mi testvérünk, a mi kis Paulónk halála. Egyetlen képem van a rokonságunkról: ebéd Sadekban. Az ebédlőasztalnál ülünk hárman. A nagyobbik bátyám tizennyolc éves, a kisebbik tizenhét. Anyám nincs velünk. A nagyobbik bátyám ránk emeli a tekintetét, rám meg az öccsére, nézi, hogyan eszünk, majd leteszi a villát, és csak az öccsét nézi. Nagyon sokáig nézi, aztán egyszer csak mond valamit, kimérten, valami szörnyűséget. Az ennivalóval kapcsolatban. Azt mondja, hogy az öccsének vigyáznia kéne, nem volna szabad annyit ennie. Az öccse nem szól egy szót sem. Csak eszik tovább. A bátyja erre figyelmezteti, hogy a hús legjava az övé, a kicsinek nem szabad elfelejtenie. Különben pórul jár, teszi hozzá. Megkérdezem, miért volna a tiéd? Azt mondja: az enyém és kész. Azt mondom: bár meghalnál. Nem tudok tovább enni. A kisebbik bátyám se. A nagy arra vár, hogy az öccse mondani merészeljen valamit, akár egyetlen szót is, az asztal alatt már ökölbe szorítja a kezét, hogy szétverje a képét. Az öccse hallgat. Nagyon sápadt. Szempilláján már ott az első könnycsepp.” (A szerető)

Az önéletrajzi regényből tudható, hogy az anyja mindig megbüntette azért, ha túlságosan kihívóan viselkedett, a nagybátyja pedig néha megverte érte. Az orgazmus talán feloldást jelenthetne valamire, azaz a transzállapotokhoz hasonlítható tudatállapotba juttatja, megváltozott tudatállapotba, melynek elérése rángásokkal és felszabadulással jár, a butoh tánchoz hasonló transz állapot, csakhogy ezt bűntudat követi, a szégyenlős kislány képe, melyet Duras életéből jól ismerünk. Itt és most e vágy az öcsre irányul, az öcs szerepére akarja felhívni a figyelmet. A legmélyebb kapcsolatok a gyermekkori együttélések: alapvetően meghatározóak. Marguerite, aki védelmezi az anya és a báty ellenében az öccsét, annak halálakor attól érez bűntudatot, hogy esetleg ő okozta, mert nem tudta eléggé megvédeni. Többször írja, hogy az, ahogyan a bátyja bánt az öccsével gyerekkorában, mindvégig rajta hagyta a nyomát és ennek tudja be korai halálát is.

A táncosnő bizonytalan a külvilággal szemben: a színpadon megjelenő fa mellett, mely nagyobb nála, mozdulatai bizonytalanná válnak. A nézőben az érzelmi állapot lassan épül fel.

Ikeda bámulatos hatást tesz a nézőre; valójában nem tudjuk, mikor lesz vége az előadásnak. A felcsendülő zene oldja fel a transzállapotot, egy latin dallam, amire Ikeda táncol. A jelenetközi elsötétítések miatt nem tudjuk, mikor lesz vége. Végül, amikor már túl sokáig tart a sötétség, tapsolni kezdünk – Ikeda többször kijön és meghajol a zenére, minden alkalommal máshogyan, show-szerűen: hol biccent kicsit, hol talpáig hajt fejet, hol lefekszik és úgy hajol meg, úgy tűnik, attól függ, meddig tapsolunk: addig, annyiféleképpen jön elő.
Vagy négyszer visszatapsolják, hiszen a közönség szeretné még látni ott és a szokásos érzés uralkodik el, tapsolni kell, akkor meghajlik a táncos. Neki, úgy tűnik, nehezére esik visszajönni, egy ilyen előadás után, inkább a magányba burkolózna. Hiszen aki így táncol, lényének minden egyes részét megmozgatja, belülről, a múltból halad a mozdulatok felé, mintha hangtalan kiáltást küldene felénk.

Ikeda társulata (Compagnie Ariadone) hét nőből áll, európaiak és japánok. Ők táncoltak először nőként a butoh-t. Miért pont Duras világa ihlette meg? Éppen egy regényét hallgatta, amikor kazettán véletlenül megkapta az interjút és az egybeesés, a hang, a vallomás, indított el benne valamit, amivel, úgy érezte, dolgoznia kell. Duras is messzemenően női hangon írt és egyedülálló módon állt ki a női szabadságért. „Minden előadáson más a testem. Minden előadáson azt mutatom éppen, amim van, s ez sosem lehet ugyanaz.” − mondja Ikeda egy interjúban. „Az élet a tapasztalatok által folyamatosan változik. Az idő táplál…”

A tánc szintjén, mely elemi belső erő, értjük egymást: „Minden előadás közös ügy a nézőkkel: én energiákat küldök, s energiákat kapok vissza tőlük. Nem az a fontos, milyen mozdulatot végzek, hanem hogy emóciót osztunk meg egymással.”






Lőrinc Katalin interjúja a kultúra,hu-n
Lőrinc Katalin kritikája a kultúra.hu-n

„Búcsút vettem ez világnak ő vigasságátúl,
Keserűség elfordítá szívemet azoktúl,
Mert ez föld is sír alattam, hol járok ezentúl.

Ha testemben, én istenem, ezeket szenvedem,
Én lelkemben bizony hiszem hogy megkönnyebbedem,
Mert Istennek igéretit bizonnyal elhiszem.

Nu ez világ csak egyedűl énreám kiáltson,
Csak te szeress uram Isten, bár minden utáljon,
Mind ez világ énellenem az mit akar, szóljon.”

Horvát Heléna: Cantio Jucunda (részlet)
A szerző a XVI. század közepén élt, Weöres Sándor mutatja be a Három veréb hat szemmel antológiában. A vershez fűzött kommentár: „Cantio jucunda, gyönyörködtető ének. Fiatal özvegy panasza, ezentúl magának kell megkeresni a kenyérre, ruhára valót; vádolja magát házasságának gyümölcstelensége, gyermektelensége miatt, mégis, a rossznyelvű világgal szembeszegülve, Isten irgalmára támaszkodik. Életéről nem tudunk többet, mint amennyit énekében maga magáról elmond.” (i.m. 108. o.)

„Minden mesterség űzője valahogy hősies: az anatómus akkor, amikor a holttestet felboncolva vállalja a veszélyt, hogy esetleg megszúrja magát a szikével, és megfertőződik karbunkulussal vagy más effélével; a léghajós amikor elvágja a hőlégballon kötelét; az írónak pedig határozottnak kell lennie, hogy így vagy úgy, de szembeszálljon a közvéleménnyel; tehát amikor belevágok ebbe a munkába, néhány tételt valószínűleg hozzáteszek majd szerény munkakönyvemhez.”

Igaz, hogy a Spanyol Királyi Akadémia nem vette fel tagjai sorába, azonban nő létére nemcsak az első professzionális újságíró, de a madridi Athaeneum elnöki székében és az Universidad Central de Madrid (Madridi Központi Egyetem) Újlatin Tanszékének tanszékvezetői tisztében is ő az első asszony Spanyolországban. A spanyol irodalom e nagyasszonyának életművét, irodalmi szerepét tekintve nem túlzás azt állítani, hogy hozzá képest száz évvel is visszavetette hazáját a 20. század közepén a történelem. Pedig Emilia Pardo Bazán még csak nem is Madrid, hanem La Coruña, a Portugáliával szomszédos Galicia tartomány fővárosának szülötte.
A nemesi család egyetlen leánygyermekeként Pardo Bazán irigylésre méltó nevelésben részesül. Édesapja komoly szerepet játszik az ország közéletében, a haladó szellemű liberális párt aktív tagja, ezért a család a teleket többnyire a fővárosban tölti. Mindez nem elhanyagolható tényező Pardo Bazán sorsának alakulásában, aki nyolcesztendős kora óta fáradhatatlanul olvas, kilencévesen verset ír, első novelláját tizenöt évesen publikálja, s aki kivételes intelligenciával rendelkező édesapjától a következő útravalót kapta: „Nézd, lányom, mi férfiak roppant önzőek vagyunk, s ha egyszer valaki azt mondaná neked, hogy van olyan, amit a férfi meg tud csinálni, a nő meg nem, akkor te mondd neki, hogy nem igaz, mert a két nem számára nem létezhet eltérő morál.”
1868-ban Emilia Pardo Bazán azt írja, "Életemnek három fontos mozzanata nagyon közel áll egymáshoz: hosszú ruhát vettem, férjhez mentem, és szeptemberben kitört az 1868-as forradalom.” Ekkor tizenhat esztendős, férje, José Quiroga pedig húszéves joghallgató. 1873-ban a Pardo Bazán család a fiatalokkal együtt európai körutazásra indul, melynek során Emiliában felébred az érdeklődés az idegen nyelvek iránt: szeretné minden ország nagyjait az anyanyelvükön olvasni. Intellektuális érdeklődése egyre szélesebb körű, Spanyolországba visszatérve megismerkedik Krause tanaival.
1876-ban megszületik első fia, Jaime, és ez az esztendő hozza meg számára az ismertséget is, miután tanulmányával megnyeri a Feijoo-centenáriumra kiírt pályázatot. Ekkor még jobbára verseket ír, melyek 1881-ben Jaime címmel jelennek majd meg gyűjteményes kötetben. 1878-ban születik Blanca, 1880-ban pedig Carmen lánya.
1879-ben Pascual López. Autobiografía de un estudiante de medicina (’Pascual López. Egy orvostanhallgató önéletrajza’) címmel megírja első regényét. Nem sokkal utána elvállalja a Revista de Galicia című lap szerkesztését. Ugyanebből az évből, 1881-ből való az Un viaje de novios (’Nászút’), melyhez egy májgyulladás kikúrálására rendelt francia utazás szolgál háttérül. Az írónő e regénye előszavában, valamint az 1882-1883 között keletkezett újságcikksorozatában fejti ki, hogy mit jelent műveiben a naturalizmus, az az irodalmi irányzat, melyet ő honosított meg Spanyolországban. La cuestión palpitante (’Égető kérdés’, 1883) címmel foglalja kötetbe ezeket az írásokat, melynek megjelenését a kor jeles gondolkodói ünneplik, mások botrányt emlegetnek. „Az egyetlen érdemem, hogy megtettem azt, amit szerintem senki nem tett meg nálunk, (…) elolvastam mindenkit, akit Champfleurytől Guy de Maupassant-ig realistaként emlegetnek. Mivel látom azt, hogy a naturalizmusról szólva az emberek csak az Assommoirra, a Nanára és a Pot-Bouille-re gondolnak (ha egy kicsit jobban megerőltetik magukat, talán a Faute-ig is eljutnak), ezért mondom, hogy a többit nem is olvasták, pedig elég tetemes mennyiség.” Férje annyira felháborodott, hogy követelte, hagyja abba az írást, és nyilvánosan határolódjon el mindattól, amit korábban publikált; Pardo Bazán nem tette meg, inkább elvált a férjétől.
A naturalista vonulathoz tartozik La Tribuna (’Tribuna’, 1883) című regénye, és a következők is,
Los pazos de Ulloa (’Az ulloai birtokok’, 1886), La madre naturaleza (’Anyatermészet’, 1887), melyekben a galiciai táj és az ott élő emberek játszanak főszerepet. 1887-ben előadássorozatot tart a madridi Athaeneumban az orosz regényről, melyet Benito Pérez Galdós, a legismertebb írótárs lelkesen méltat. A közös vonzalmak aztán érzelmileg is közel hozták egymáshoz a két, érett korú írót, s szenvedélyes románcuk is nagyjából ez idő tájt kezdődik, melyről a közvélemény csak jóval később, a Galdós-levelezés nyilvánosságra került darabjai alapján szerez tudomást, melynek részleteit a kedves, évődő hangnemük okán idézik leginkább: „Szívem gyutacsa: úgy vágyom már, hogy pillantásomat, karomat, vaskos testemet rád vethessem. Úgyis agyonnyomlak. Aztán majd beszélgetünk szelíden irodalomról, az Akadémiáról, meg mindenféle butaságról. De előtte jól összeharapdálom a kis pofikádat.”
1891-ben újabb újságírói vállalkozásba kezd, Nuevo Teatro Crítico címmel a szó legtágabb értelmében vett kulturális és ismeretterjesztő folyóiratot alapít, melyet egymaga ír és szerkeszt, majd még ugyanebben az évben elindítja, és 1892-től szerkeszti is a Biblioteca de la Mujer (’Nők könyvtára’) sorozatát. La piedra angular (’Sarkkő’, 1891) című regénye a halálbüntetés körül fellángolt vitán alapszik.
Emilia Pardo Bazán mindig is számos hetilappal, folyóirattal működött együtt, írt útinaplót, cikket, esszét, elbeszélést, utóbbiakat később gyűjteményes kiadásban is megjelentette: Cuentos de Marineda (’Marinedai elbeszélések’), Cuentos de amor (’Szerelmes elbeszélések’), Cuentos sacroprofanos (’Szakroprofán elbeszélések’), En tranvía Cuentos dramáticos (Villamoson. Drámai elbeszélések’), Cuentos de la patria (’Elbeszélések a hazáról’).
1898-ban, a nagy vereség évében, melyben Spanyolország az utolsó gyarmatát is elveszti, helyzetértékelő előadást tart Franciaországban, melynek írott változatát Pardo Bazán egyik legkiválóbb elméleti fejtegetésének tekinthetünk. (La España de ayer y de hoy; la muerte de una leyenda – ’Spanyolország tegnap és ma; egy legenda halála’.)
A La Lectura című lapban jelenik meg 1903-tól folytatásokban a La Quimera (’Khiméra’) című regénye, amely két esztendővel később könyv alakban is napvilágot lát: a modernista esztétikát követő, igazi századvégi dekadens művészregény, melyet Unamuno dicsérő szavakkal illet, és főleg „a halhatatlanság iránti vágy” kifejezését találja benne rendkívül meggyőzőnek. A regény hőse, Silvio Lago, a festő, minden barátságát és szerelmét feláldozza a művészet érdekében. A regény központi alakját az írónő állítólag az idejekorán elhunyt festőbarátról, Joaquín Vaamontéról mintázta, s a legtöbb (ostoba) kritika amiatt érte, hogy míg a regénye főhőse a szerelmeit, addig ő barátja féltett titkait áldozta fel a művészet oltárán. 1908-ban jelenik meg La sirena negra (’A fekete szirén’) című regénye, melynek központi témája a halál. A dekadensnek minősített regényt a madridi Athaeneum irodalmi tagozatának elnöksége idején írta, miután 1906-ban kinevezték.
Fáradhatatlan utazó, benyomásait újságcikkekben és könyvekben rögzíti. 1889-ben az Al pie de la Torre Eiffel (’Az Eiffel-torony tövében’) címmel jelenik meg tudósítássorozata a párizsi Világkiállításról, valamint a vegyes műfajú Por Francia y Alemania. Crónicas de la Exposición (’Franciaországon és Németországon át. Az Expo krónikája’) című könyve. 1896-os keltezésű a Por la España pintoresca (’A festői Spanyolországon át’), majd 1902-ben Por la Europa católica (’A katolikus Európán át’) címmel a Benelux államok területén szerzett úti élményeit adja közre.
Eddig még nem kísérelte meg színre vinni drámáit, de 1906-ban Madridban minden siker nélkül bemutatják a Verdad (’Az igazság’) és a Cuesta abajo (’Lejtő’) című darabját.
1918-tól haláláig az ABC című napilap állandó rovata, az Un poco de crítica (Egy kis kritika) állandó munkatársa. 1921. május 12-én cukorbetegségében olyan súlyos komplikáció lép fel, hogy szervezete nem tud megbirkózni vele. Másnap az ország az elhunyt írónőt gyászolja, az ABC a címlapon vesz búcsút tőle. ”Pardo Bazán grófnő posztumusz cikke. Megtiszteltetés számunkra, hogy közzé tehetjük az utolsó írást kitűnő munkatársunk tollából, aki néhány nappal ezelőtt, amikor írta, nem gondolta volna, hogy ez már posztumusz alkotása lesz.” – írja a lap a szerző állandó rovatában megjelenő utolsó Aprendiz de helenista (’Gyakornok hellenista’) című írásának preambulumában.

„A művészet a vadromantikán és a vadul józan naturalizmuson keresztül fejlődik tovább. Nem azért, mert megváltozik a törekvése, mindig is az emberiség vágyainak kifejezője akar lenni. Aki római fürdőt vesz, nem azért megy először olyan meleg vízbe, amilyet csak képes kibírni, és a végén a leghidegebbe, mert megváltoztatta a véleményét; nem érné el a kellemes érzésnek és az edzettségnek az eredményét, ha mihelyt belép a fürdőbe, egyetlen medencében összekeverné az összes különféle hőfokú vizet.”
(Karen Blixen: Modern házasság és más elmélkedések – Forrás, 2007. 1. szám 56 o.)

Karen Blixen-ről, a dán irodalom egyik legismertebb alakjáról rendezett kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeum a Dán Kulturális Intézettel együttműködve még november 20-án, a program egy nagyobb ívű sorozat egyik állomása. A kamrakiállítás március 15-ig tekinthető meg. Csak azért is megfordítom egy gondolatkísérletre: tárgyak, képek, Afrika – szép programfüzet egy felfedezőről, akinek – feltételezve, de meg nem engedve, hogy honi az illető − esetleges afrikai emlékeit, vadászatait szép hazánkban szürke téli napon, de még szikrázó napsütésben sem kötnénk egy nőhöz, főleg nem egy kivételesen intelligens és érzékeny írónőhöz. Ritka, na. Ritka a hang is, az írónőé, aki szépen, könnyű kézzel, okosan elringat, leginkább az érzelmekkel operál, egyszer csak megnyit egy rést vagy éppenséggel konkrétan kimond néhány mondatot, valahonnan egészen máshonnan, és akkor valami megrengető van. Persze, csak mellékesen.

A századelőn alkotó írónőről kérdezte ez alkalommal Nádas Pétert Németh Gábor, ezzel a beszélgetéssel kívánták bemutatni Karen Blixen-t és népszerűsíteni a kiállítást a rendezvény szervezői. A beszélgetés díszleteihez tartozik a zsúfolásig megtelt nagyteremben egy festőállványon a gyengéd fekete-fehér profilkép Karen Blixen-ről, középen egy óriási vázában egy hosszú szárú fehér rózsa – gondolom a róla elnevezett fajta −, jobbra a kivetítőn folyamatosan, mintegy percenként felvillanó képek. Ez egy cseppet habos, de nem idegen tőle. Viszont az irónia sem, ami kiderül, amikor a beszélgetés közepén Nádas Péter előadásában a Babette lakomájá-ból hallhatunk egy részt. A különböző világokat, gondolkodásmódokat egymásba tükrözve írja parodisztikussá a történetet.

Jelenet a Babette lakomája című filmből (Stéphane Audran)

Németh Gábor felvezetőjében arra az arcra kíváncsi, ahogy a 7 Oscar-díjas romantikus filmből (Sydney Pollack: Távol Afrikától) feltételezhető, mi lehet az első benyomása a magyar nézőnek: a szőke csaj, aki meleg sárga fényben pasizik Afrikában. Nádas válaszában valami egészen másra nyit rá: arra, amit ő leginkább a protestáns szellemiséggel aposztrofál. A szenvedélynek és a szenvedésnek egy nagyon magasan izzó fokáról beszél, ami azonban sohasem tör ki, de ott van. Ahogy ez a könyv is maximum olyan szerelmi regénynek nevezhető szerinte, ahol szerelemről egy árva szó nem esik, csak a végén, így tehát a filmet nem is volt hajlandó végignézni, mivel szerelmes regénnyé degradálta a művet (a mögöttem ülő hölgy határozott kifejezését adta annak, hogy a film bizony végignézhető ekként is). Ő maga barátai javaslatára még a 70-es évek végén németül olvasta a Volt egy farmom Afrikában című könyvet, majd a többit, a sokszínű életművet, ahol a történetek nem köthetők sem helyszínhez sem időhöz, de mindenütt ugyanaz a hang marad. Bár Németh Gábor szerint a mesékben megjelenik egy magáról megfeledkező, romantikus hang, e könyveket Nádas inkább romantikus díszletek nélküli misztikus írásoknak tartja.
Mindenesetre megtudom, hogy Nádas Blixen hatására még dánul is meg akart tanulni, s habár végül nem tette, valamit ez is mutat. Maradjunk abban, ami a beszélgetés címe is volt: „Valójában Ő maga a történet”.

Martin Iringó

Karen Blixen könyveinek dán kiadásai

A Karen Blixen múzeum plakátja

JANUÁR 17. SZOMBAT

10.30
Fel nem szedett aknák
Vörösmarty Filmszínház (Bp. VIII. Üllői út 4.)
"Gyilkos bombák pusztítanak Közel-Keleten, előítéletek aknái teszik pokollá életünket itthon. A politika tehetetlen, próbáljuk meg mi. Erre tesz kísérletet Hajdú Eszter filmjében, melyben a zsidó származású Székely Gábor (az SZDSZ egyik alapítója) és Sebes Gábor (korábban SZDSZ-es, ma fideszes politikus) folytat görcsöket oldó beszélgetést velünk élő történelmünkről, zsidóságról. A film második tétele azt dokumentálja, hogyan mérgezi meg és bomlasztja fel a politikai megosztottság ma egy család életét." Lévai Katalin
A Holokauszt Emlékének Megőrzéséért Egyesület Baráti Köre a budapesti gettó felszabadulásának 64. évfordulójáról alkalmából levetíti Hajdú Eszter A „Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció” című filmjét. A vetítést után Lévai Katalin, a Baráti Kör elnöke beszélget a rendezővel, Székely Gáborral és Vitányi Iván országgyűlési képviselővel. A beszélgetésa film után, 11.45-kor kezdődik. A belépés ingyenes.

19.00
Samuel Beckett rövid színművei
Szkéné Színház
A Tünet Együttessel ezúttal Simon Balázs vendégrendező dolgozott. A munka gyümölcse: Samuel Beckett rövid színművei Magyarországon most először színpadon Katasztrófa maraton címmel, január 14-17-ig 19.00 órától, a Szkéné Színházban.

20.00
Ágens és a Természetes Vészek Kollektíva: IPSUM
MU Színház (Budapest, XI. Körösy József u. 17.)

Vagyok az első és az utolsó. A tisztelt és a megvetett.
A szent és a céda. Feleség és szűz.
Vagyok a csend, mely felfoghatatlan.
Emlék, mely gyakran kísért.
Vagyok a beszéd, melynek hangja sokféle.
Világ, minek alakja összetett.

Akik nincsenek hozzászokva Árvai totális színházához, esetleg nem kedvelik az Ágens-féle ösztönös színpadi létezés módozatait, feltehetően kikérik majd maguknak a látottakat. (Jászay Tamás)
Rendkívül erős ingerekkel stimuláló konyhai teremtés és elveszéslaboratórium...lefegyverző látványvilágú, játékost és nézőt a végletekig próbára tévő teljesítmény.
Asztmásoknak, epilepsziásoknak – nem ajánlott! (Halász Tamás)
Vegyél magadhoz - megértésből és fájdalomból.
Vegyél magadhoz - Vigyél el engem!"
jegyár: 1.500,-Ft diákjegy: 1.000,-Ft

JANUÁR 18. VASÁRNAP

17.00
Színészklub - Csáki Judit műsora
Az Alexandra Pódium (Budapest, V. Nyugati tér 7.)
Csáki Judit vendége Ladányi Andrea táncos, koreográfus lesz, a tavalyi POSZT legjobb női alakításának elhozója, aki Az öreg hölgy látogatásában nyújtott alakításával nyerte az elsimerést. Többek között a Bárka színházban is láthatjuk Jorma Uotinen Piaf, Piaf című előadásában.

JANUÁR 19. HÉTFŐ

10.00
IBBY List of Honour Díj átadás és Mese, mese, mátka konferencia
FSZEK (Bp, VIII. Szabó Ervin tér.)
Az IBBY nemzetközi gyerekkönyves szervezet idei List of Honour díjainak egyike Czigány Zoltán illusztrátoré, íróként az elismerést Rumini-sorozatával és a Cipelő cicák sorozattal Berg Judit kapja.

16.00
szlovák-magyar értelmiségi kerekasztal beszélgetés
Ráday Könyvesház (1092 Budapest, Ráday utca 27.)
Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány és a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének programján
Rudolf Chmel, a prágai Károly Egyetem Kelet- és Közép-európai Tanulmányok Intézetének igazgatója, Csehszlovákia volt budapesti nagykövete, volt kulturális miniszter
Ormos Mária történész, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja
Peter Weiss, a pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem tanára, a Demokratikus Szlovák Baloldal egyik alapítója és volt elnöke
Hushegyi Gábor, a Szlovák Nemzeti Múzeum kurátora
Gyáni Gábor történész, az MTA TTI tudományos tanácsadója, az ELTE BTK egyetemi tanára
és Závada Pál szociológus, író beszélgetnek
Mihancsik Zsófia moderálásával.

19.00
Párosok - Váradi Júlia beszélgetéssorozata
Az Alexandra Pódium (Budapest, V. Nyugati tér 7.)
Váradi Júlia vendégei ez alkalommal Vojnits Erzsébet és Szűts Miklós festőművészek, házastársak, akiknek nemrégiben jelent meg közös albumuk.

19:00
Merlin Színház (Bp, V. Gerlóczy utca 4.)
Honvéd Színház: Mi a szerelem?
Kárpáti Péter darabja a Zuboly Együttes élő zenéjével január 19-én, 20-án és 21-én látható.

JANUÁR 20. KEDD

Barack Obama beiktatási ceremóniájának napja.

10.00
Csak azért is avantgárd! – Az avantgárd irodalom megújulása a 80-as években
Magyar Írószövetség székháza, 1062 Budapest, Bajza u. 18.
A Magyar Írószövetség Avantgárd Szakosztálya – Bohár András Kör által szervezett konferencia témája a 80-as évek magyar avantgárd irodalma Magyarországon és a határon túl.

A konferencia munkarendje:
10.00–12.30 óra: irodalomtörténészek és irodalomkritikusok előadásai
12.30–13.30 óra: ebédszünet
13.30–16.00 óra: aktív alkotók előadásai

Meghívott előadók:

Délelőtti ülésszak

Deréky Pál (Bécs): A 80-as évek magyar avantgárd irodalma két évtized távlatából
G. Komoróczy Emőke (Budapest): A 80-as évek történelmi nézetben
H. Nagy Péter ( Érsekújvár): Nem minden marginális, ami a periférián keletkezik. Visszatekintés a 80-as évek határon túli avantgárd expanziójára
Vilcsek Béla (Budapest): Az „arctalan nemzedék” (neo)avantgárd arcai
Zsávolya Zoltán (Budapest) Horizont vagy perspektíva? Posztmodernség-reflexiók a nyolcvanas évek magyarországi és határon túli neoavantgárd irodalmában

Levezető elnök: L. Simon László

Délutáni ülésszak

Bujdosó Alpár (Bécs): Újra és újra a kísérletről
Papp Tibor (Párizs–Budapest): A Magyar Műhely mint avantgárd folyóirat
Petőcz András (Budapest) Kiáltás és jel (Pályakép a 80-as évekből)
Szkárosi Endre (Budapest) Az összművészeti paradigma színpadi térben. A vizualitás szerepe a 80-as évek koncertművészetében
Szombathy Bálint (Budapest): A 80-as évek a visszapillantás tükrében


19.00
„…a költő azt akarta mondani…” – Kiss Judit Ágnes sorozata
Az Alexandra Pódium (Budapest, V. Nyugati tér 7.)
Költők egymás közt címet is kaphatott volna a mai beszélgetés az Alexandra Pódiumon, (ahol a rossz nyelvek szerint hamarosan megszűnik a folyamatos műsorszolgáltatás, így elképzelhető, hogy az utolsó hónapok egyikében járunk, mikor a Tükörteremben ülve hallgathatjuk íróinkat) hiszen a kérdező, Kiss Judit Ágnes maga is költő. vendége ez alkalommal Falcsik Mari költő lesz.

20.30
KINO (Bp, XII. Szent István krt. 16.)
Megrajzolhatók-e az emlékek? - A dokumentarizmus animációs lehetőségei
A beszélgetés a Kinoban vetített két, nagy nemzetközi visszhangot keltett animációs film, a Libanoni keringő (2008., rendező: Ari Folman) és a Persepolis (2007., rebdező: Marjane Satrapi, Vincent Paronnaud) c. alkotások által felvetett kérdések köré épül.
Mindkét film szubjektív szűrőn keresztül mutat be egy történeti távlatú, valós politikai és társadalmi traumát. Hogyan dolgozza fel az animációs forgatókönyv a privát emlékezetet és a dokumentarista elemeket, az aktuálpolitikai vonatkozásokat? Hogyan animálható az emlékek elfojtása és a múlt feldolgozása?

A beszélgetés részvevői: Fülöp József, a MOME animációs szakának vezetője; Orbán Katalin irodalomtörténész és Török Ferenc filmrendező. Moderátor: Iványi Brigitta, művészettörténész, kurátor (Kovásznai Kutatóműhely)

JANUÁR 21. SZERDA

18.00
Polcz Alaine: Életszakácskönyv
Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Szerdai Szalonja (Budapest, V. Szent István tér 15.)
Polcz Alaine könyvének interaktív bemutatója. Beszélgetőpartnerek: Hollós Róbertné Gizi néni, Polcz Alaine egyik kedves barátnője és a könyv fontos szereplője, Mészáros Sándor, a Pesti Kalligram Kiadó igazgatója, és Ablonczy Anna, a könyv szerkesztője. A beszélgetés moderátora: Czégé Anikó.
A helyszínen Polcz Alaine Kalligram Kiadónál megjelent könyvei kedvezményesen (40 %) megvásárolhatók.

18.00
Skandináv Krimiklub: Arnaldur Indriđason
Libri Könyváruház az Árkád bevásárlóközpontban (Örs Vezér tér)

Arnaldur Indriđason legutóbb magyarul megjelent, Távoli hangok című könyvéből Lengyel Ferenc, a Katona József Színház művésze olvas fel részleteket.

A Skandináv Ház Alapítvány beszélgetőtársai: Babiczky Tibor, költő, kritikus, krimi szakértő és Torma Péter, a Távoli hangok magyarra fordítója.

A könyváruház a klub összes résztvevőjét meghívja egy Frei-kávéra. Szeretettel várnak minden érdeklődőt!

Az író így vall pályája kezdetéről: "Azt hiszem, a véletlen hozta, hogy krimiket kezdtem el írni. Legalábbis nem tudatos döntés volt, az első regényem megírása után döbbentem csak rá, hogy akár kriminek is beillik.
Az izlandi detektívtörténeteknek nincs igazán nagy múltjuk. A XX. század első felében jelentek meg alkalmanként krimik, de a műfaj nem gyökeresedett meg. Az izlandi emberek nem értékelték sokra, nem tartották igazán irodalmi alkotásnak a krimiket, kicsit le is nézték ezt a műfajt. Úgy gondolták, Izlandon nem történik soha semmi, itt nem szoktak emberekre lövöldözni, mint Los Angelesben, valójában nincs is miről írni. Manapság azonban más a helyzet, az embereknek megváltozott az izlandi krimikről alkotott véleménye.

1997-ben adták ki az első könyvemet, melyben egy fiatalember próbál fényt deríteni arra, hogy elmegyógyintézetben élő testvére miért lett öngyilkos. A nyomozásban két felügyelő segít neki. A detektívek karaktereit megtartottam, főszereplői maradtak a későbbi könyveimnek is."

További részletek a szerzőről a Skandináv Ház honlapján megjelent cikkben.

JANUÁR 22. CSÜTÖRTÖK

16.00
Írók Boltja (Bp. VI. Andrássy út 45.)
Fogarassy Miklós: „Még nem kelt fel a nap.” Mészöly Miklós Elégiája
Fogarassy Miklós kötetét Nádas Péter mutatja be.

19.00
Vámos Klub Takács Zsuzsával
Az Alexandra Pódium (Budapest, V. Nyugati tér 7.)
Vámos Miklós vendége Takács Zsuzsa költő.

JANUÁR 23. PÉNTEK

10.00
Szalay Lajos grafikusművész életmű kiállítása
KOGART Ház (1062 Budapest, Andrássy út 112.)
„A világ következő legnagyobb grafikusa valószínűleg egy magyar, akit Szalay Lajosnak hívnak.” (Pablo Picasso, 1967)
*
Szalay Lajos (1909-1995) a 20. századi magyar grafika legjelentősebb alakja február 26-án lenne 100 éves. A KOGART Ház életmű kiállítása több mint 300 festmény, színes és fekete-fehér grafika, könyvillusztráció és sokszorosított grafika segítségével a művész teljes munkásságát bemutatja úgy, ahogyan arra mind a mai napig nem volt példa: az eddig ismert néhány tucatnyi festmény és színes tusrajz mellett megtekinthető lesz a Pór István által az alapítványnak adományozott több mint száz rajz, illetve az Egyesült Államokból hazahozott mintegy 60 színes festmény és grafika.
Pályája az 1930-as évek elején indult. Kezdetben festőnek készült, majd a színek egyre inkább háttérbe szorultak, alkotásait ezután már többnyire fekete tussal készítette - ezt tartotta a legkifejezőbbnek. A II. világháború előtt már önálló rajzkönyve jelent meg, és Farkas István festőművész felkérésére köteteket illusztrált a Singer és Wolfner Kiadó számára. A világháború alatt haditudósítóként megjárta a Don kanyart, 1946-ban pedig Boldizsár Iván meghívására rajzolóként részt vett a párizsi béketárgyalásokon. Ezért feleségével a párizsi éhezésből és nélkülözésből menekülve Argentínába emigrált, ahol 10 évig élt. Tanított a Buenos Aires-i és a Tucuman-i egyetemen és forradalmasította az argentin rajzművészetet. Ahogy az argentin kritika fogalmazott: létezik egy Szalay előtti és egy Szalay utáni művészet Argentínában.
Az 1956-os magyar forradalom mélyen érintette az emigrációban is, számos rajzot készített a rádióhírek alapján. 1958-ban feleségével és Argentínában született lányával, Klárával New York-ba ment, a következő közel három évtizedben itt élt. Élete alkonyán Miskolc város meghívására, amelynek díszpolgára is, hazaköltözött, és 1995-ben bekövetkezett haláláig ott élt, de már nem dolgozott.
Művészi hagyatéka számos könyvillusztráció mellett néhány olajfestmény és több ezer rajz. Kortársai és az utódok mesterként néztek fel rá, munkássága rendkívül nagy hatást gyakorolt többek között Kondor Béla, Bálint Endre és Szász Endre művészetére, de a 20. század második felének szinte minden grafikusára. Elsősorban a Biblia, az antik mitológia, a háború és az 1956-os magyar forradalom sorskérdései foglalkoztatták. Rajzaiban főképp a Jó és a Rossz harca, az egyetemes értékek megfogalmazása és az ember helye a világegyetemben kapja a legfőbb hangsúlyt. Számos illusztrációt készített Cervantes, Shakespeare, Dosztojevszkij, Kafka és sok más író, költő munkáihoz, és szándékában állt Dosztojevszkij A Karamazov testvérek munkáját szöveg nélkül, csak rajzokkal elmesélni. Fő műve, az 1960-as évek közepén New Yorkban készített Genezis című album, amely a Biblia szövegeit kísérve több mint száz rajzon keresztül meséli el Mózes első könyvét.

JANUÁR 24. SZOMBAT

pihenés :)

JANUÁR 25. VASÁRNAP

21:00
Krétakör produkció: Made in China
Merlin Színház (Bp, V., Gerlóczy u. 4.)
Dokudráma egy Budapesten élő kínai nőről. A darab január 25-én és 29-én este kilenctől, 30-án este héttől látható.

„A gyilkosság délben történt, fényes nappal, a nyílt utcán. A szemközti járdáról tüzet nyitottak rám, én összerogytam, s közben próbáltam elképzelni, milyen madár száll majd föl a vállamról, mikor a társam közeledik felém, hogy átvegye tőlem az utolsó üzenetet: a fiú, aki újságot árul az utcasarkon, király lesz New Yorkban.”
Költő, prózaíró és műfordító, Barcelonában született, ott végezte a bölcsészkart, és jelenleg is ott él. Pályája kezdetén televíziós interjúkat készített, de leginkább műfordításból élt, közben aktívan részt vett a Vindicación feminista című lap szerkesztésében. Serdülőkorában mélyen megrázza a nála három évvel idősebb bátyjának halála. Édesanyját távolságtartónak, hűvösnek írja le, édesapjához az utolsó éveiben került kissé közelebb. Róla azt mondja, jó humorérzékkel áldotta meg a sors, és volt benne némi különc hajlam, ennek köszönhetően sikerült kizökkennie a hétköznapok megszokott menetéből. Zárkózott, magányos, beteges hajlamú kislányként emlékszik vissza egykori önmagára a két báty mellett.
Keveset publikál, azok közé tartozik, akik valami miatt mindig elkerülik a szenzációra éhes kritika figyelmét. Kivéve persze az indulást, amikor az új költészet nyitányát jelentő, 1971-es megjelenésű antológiában, a Josep María Castellet által szerkesztett Nueve novísimos poetas españoles (’Kilencen a legújabb spanyol költők közül’) kötetben ő volt az egyedüli nő. Az antológia meglehetősen provokatív és látványos módon fejezte ki a polgárháború utáni időszak elkötelezett társadalmi és realista költészetével való szembehelyezkedését. A fiatalok generációs lázadásán belül, mely a brit popkultúra és a franciaországi hatvannyolcas események oldalvizén kozmopolitább, a kultúrához közelebbi és individualistább írásra serkentett, Ana María Moix neve a nagy reménységet jelentette, aki még bármire képes lehet. Valóban mindent elsöprően viharos a kezdet, 1969 és 1972 között három verseskötet - Baladas del dulce Jim (’Az édes Jim balladái’) Call me stone, No time for flowers, melyek később gyűjteményes kötetben, A imagen y semejanza (’Képére és hasonlatosságára’, 1983) címmel is megjelennek.
Még a hetvenes években két fontos regény, a Julia (1970, majd a Walter ¿por qué te fuiste? (’Walter, miért mentél el?’, 1973) és egy elbeszélés-kötet Ese chico pelirrojo a quien veo cada día (’Az a vörös hajú fiú, akit mindennap látok’, 1971) jelenik meg tőle. A fiatal költő és író Ana María annak a szintén fiatal írónak, Ramón Moixnak a húga, aki később Terenci néven publikál, s aki éppen a katalán elbeszélő nyelvezet megújításán fáradozik (később majd spanyolra vált, és az egyik legismertebb, nagy közönségsikernek örvendő író lesz).
A Julia a hatvanas évek végének Barcelonájáról fest hű társadalomrajzot, központjában a klasszikus anya-lány gyűlölet-szeretet motívummal. A regényben megjelenő fiatal egyetemisták, Julia évfolyamtársai, tele vannak forradalmi eszmékkel, verset írnak, fontos társadalmi munkát végeznek, egyszóval minden olyasmivel foglalkoznak, amivel a hatvannyolcas nemzedéknek illik törődnie. Második regényét sokan a 20. század második felében született spanyol irodalom egyik apró gyöngyszemének tekintik: a hetvenes évek ifjúságának portréja, ugyanakkor a korai hanyatlás elégiája – a polgárháborúból győztesen és legyőzötten kikerülők gyermekeinek visszavetett sorsát siratja. Megjelenésekor újítónak, polémikusnak számított, hiszen a szerző a főszereplő szexuális ébredésének megjelenítésekor utalt annak homoszexuális érdeklődésére, a bűntudatot és a bűnösséget sulykoló vallásos neveltetésből származó érzelmi konfliktusaira. A különös érzelmekkel teli fejlődésregény hátteréül a polgárháború utáni kései időszak szolgál, egy generáció sajátos tanúságtétele, mely nem élte meg a háborút, mégis folyton emlékezni kényszerül rá, s közben a lehetetlen szabadság iránti vágy élteti minden percében.
A fiatal Moix azonban a siker kellős közepén hátat fordít egy időre az írásnak, belefog az újságírásba, interjúkat, riportokat készít, útikönyveket ír, de mindenekelőtt fordít (Louis Aragon, Samuel Beckett, Marguerite Duras, Nina Nikolaevna Berberova, Nothomb, Mercè Rodoreda, Amélie Nothomb, Wislawa Szymborska, Hugo von Hofmannsthal, Nerval, Maupassat, hogy tényleg csak a legfontosabb szerzőket említsük, akiknek legfontosabb műveit ő fordította spanyolra). Függetleníteni szeretné magát mindentől, mindenkitől, ezért bizonyos értelemben derékba törik ragyogó pályafutása, mely színvonalában cseppet sem változik, azonban mindössze egy regény és két elbeszélés-kötet a saját termés: Las virtudes peligrosas (’Veszedelmes erények’, 1985), amely Barcelona város díját kapta, De mi vida real nada sé (’Való életemről mit sem tudok’, 2002).
A Vals negro (’Fekete valcer’, 1994, Barcelona város díja, 1995) című regény bajor Erzsébet, a spanyolok körében is rendkívül népszerű Sissy életét dolgozza fel, igyekezvén megszabadítani alakját a filmfeldolgozások és különféle rendű-rangú regények negédes történetei nyomán és a Romy Schneider alakította filmhősnek köszönhetően rátelepedő hamis mítosztól. A történet Sissy utolsó óráival indul, és a gyilkosság megtörténtétől a temetésig tart, s közben visszapereg előttünk Erzsébet királyné élete, egy sokszereplős vegyes kórus elbeszélésében.
Legutóbbi kötete tíz elbeszélést tartalmaz, amely az érett író tűnődő hangján szólal meg, nyoma sincs benne az ifjúkori avantgárd spontaneitásnak. Az első elbeszélés megfordítja az átváltozást, hiszen egy csótány nemzi benne Kafkát, aki majd megírja a történetét, aztán a következő, a Ronda de noche (’Éjjeli őrjárat’) még megdöbbentőbb, s végül a harmadikban végérvényesen tetten érhető az írónő legutóbbi korszakának vezértémája, a halál és az öngyilkosság – az Autobiografía mortal (’Halálos önéletrajz’) soraiban ismét visszaköszön. Szinte prousti aprólékossággal ír mindenről, fölösleges nagy durranások nélkül, ugyanakkor merengő iróniával és mindig valamiféle irodalmi játékossággal. Érződik a kötetből az idő múlásán búslakodó szerző bánata a halál, a sok csalódás miatt, s amit még magyarázatképpen a cím is sugall: „mert való életemről mit sem tudok’.
Ana María Moix íróként, műfordítóként és a Bruguera kiadó szerkesztőjeként is a minőség elkötelezettjének vallja magát. 24 horas con la Gauche Divine címmel jelent meg harminc év után az akkor még fiatal és lázadó barcelonai írócsoport, a Bocaccio (sic!) kávéház törzsvendégkörének tagjaival készített felmérése, melyben az akkor még összejáró fiatalok mondták el véleményüket irodalomról, moziról, politikáról.
De mar a mar: epistolario Rosa Chacel-Ana María Moix (’Tengertől tengerig’) címmel jelent meg Rosa Chacel és Ana María Moix levelezése (1998; 2003) Ana Rodríguez-Fisher szerkesztésében.



„Az irodalmat, az egyetemes nagy irodalmat nem szabad összetéveszteni ezzel a mostani, tömegfogyasztásra szánt irodalommal, s bár a fogyasztható irodalmi mű lehet nagy irodalom, azért igen határozott vezérfonallal kell rendelkeznie. Én azt hiszem, mikor az ember megpróbál irodalmat írni, akkor igyekszik valami olyasmit művelni, aminek van néhány közös pontja az egyetemes nagy irodalom folyóival, amely egyébiránt önmagát írja, és ahogy múlik az idő, magától kiveti magából a salakot. Ez az irodalom, ez az évszázadokon keresztül szövögetett szőttes, amely számunkra Homérosszal kezdődik. Az író leginkább arra vágyhat, hogy legalább egy kicsike szálat ő is hozzáfűzhessen ehhez a szőtteshez.”

Épp a beszélgetés kezdete előtt léptem be a kinti éles hidegből a már jócskán megtelt galériába. Ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy jórészt költők és fordítók várják a beszélgetést költők és fordítók között, barátságos fényben és melegben.

Báthori Csaba kérdéseire válaszolva Gergely Ágnes beszélt 1950-es évekbeli emlékeiről, fordítói pályája kezdetéről, első és későbbi Auden-fordításairól, a korai Auden-verseket jellemző feszültségről a dalforma és a rideg képek között. Szó esett a fordítás javításának lehetőségéről is: Gergely Ágnes Szabó Lőrinc példáját idézte, aki kétszer is lefordított egy Byron-verset (She Walks in Beauty), és míg az első változatból romantikus vers lett, a Nyugatos hagyomány verse, a második sokkal prózaibb és racionálisabb. Szép példája annak, hogy a lefordított vers mindig egy másik költőn keresztül (másik korban, másik kulturális közegben) szólal meg.

Volt szó arról is, hogy érdemes volna-e lazítani a magyar fordítói hagyományon, vagyis a formahűség követelményén. Más európai nyelvekre általában nem formahűen fordítanak, hanem gyakran költői prózában, esetleg az eredeti versétől eltérő kötött formában. Gergely Ágnes nem utasítaná el, ha valaki nem tartaná elsődlegesnek a formahűség elvét -- ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a magyar nyelvben megvalósítható a formahűség, a versritmust és a rímeket tekintve is, és az a legszebb, ha élünk ezzel a lehetőséggel. (Persze így szükségképpen válogatni kell a tartalmi elemek között: a fordítók gyakori problémája, hogy a magyar szavak hosszabbak, mint mondjuk az angol szavak, és minden nem "fér bele" a magyar versfordításba, hiszen a szótagszám megköti az átköltő kezét.) Igaz, ehhez a fordítónak magának is költőnek vagy "titkos költőnek" kell lennie. Gergely Ágnes Ábrányi Emilt idézte, mint olyan költőt, akinek a versei nem túl sokat mondanak, de formailag szépek -- vagyis a mondandója nem tette nagy költővé, de a magyar nyelvvel jól bánt, és igen jó Cyrano-fordításunkat köszönhetjük neki.

A beszélgetők emlegettek még régi, híressé vált fordítószemináriumokat (Nemes Nagy Ágnesét, Lator Lászlóét -- van-e, lesz-e vajon folytatásuk? lehet-e, amikor gyakorlatilag nincsenek is már kis létszámú, beszélgetős szemináriumok?), a beszélgetés lezárásaként pedig felolvastak egyet-kettőt saját fordításaikból: Báthory Csaba egy korai Rilke-verset (Der Ball, A labda), Gergely Ágnes pedig egy korai és egy kései Auden-verset (a korábban is idézett Esti sétát és a Régészet című hosszabb vers egy részét).

Végül Mesterházi Mónika hozzászólását továbbgondolva Gergely Ágnes is arra jutott, hogy az a más országbeli költő jár jobban, akit kevesebben fordítanak magyarra: hiszen ha egy költő fordít egy másikat, akkor egységes hangon, egy fordító által megteremtett nyelven ismerjük meg a műveit, míg ha sokan fordítanak egy életművet, az kevésbé lesz egységes és megismerhető magyarul. Ez megint csak a fordítás mindig paradox természetét világítja meg: a másik versének kell megszólalnia, egy másik nyelvből és másik kultúrából, de mindenképpen csak a fordító nyelvén és kultúráján át szólalhat meg magyarul, és így válik köztes, közös művé.

Sándor Bea

A 21. század a pszicho-forradalomé:
több a dolgunk a lelkünkkel mint valaha is hittük volna, és durván sok a dolgunk a nőiséggel, tartozzunk bármelyik nemhez.

Bácskai Júlia pszichoszínházáról híres, amely a Centrál kávéházban is játszott néhányszor, nagy sikerrel. Remek színészek rögtönöztek jó sztorikat, majd a közönséggel együtt megvitatták a történetek lelki rugóit, tanulságait, lehetőségeit.

A könyve sok év pszichoszínházi gyakorlatának párlata, regény és kézikönyv.
A címe: A másik arcod - érdekesen emlékeztet nőkről szóló könyvek címére:
(Zsadányi: A másik nő, Borgos: Portrék a másikról) ez arról szól, hogy hangsúlyozottan másként látja a NŐt mint szokás, egy magas női szempontja van, amelyből az „általános emberi” vagy a férfi ritkán tekint a nőre.
Tartalmaiban a közelmúlt honi könyvszenzációinak folytatása, Csernus Imre Nő című pszicho-horrorját írja felül és haladja meg szakmai és írói értelemben sokszorosan.
A főhős Gabi, a tükörbe nézésre és változásra érett harmincas jókislány, férjezett, egy gyermek anyja. Alárendelt, izgatott, önállótlan, kézfogása rebbenő, a széken meghúzza magát, befelé sír, fegyelmezett, túlfegyelmezett és önfegyelmező. Nincs jelen a saját életében, és jobb sorsot érdemel.
Másik főhős a pszichológus, aki első látásra azt mondja, hogy nem vállalom ezt a nőt. Túl nehéz feladatnak tűnik. Aztán figyelmezteti magát. "Hiszen épp ezért jön hozzád: hogy felemeld, felnőtté tedd és segíts neki önállóvá válni."
És Bácskai Júlia érzékenyen és elegánsan segít, mindazoknak, akik olvassák.
Jól behelyettesíthető szituációkat hoz, hatékony vizualizációs gyakorlatokat, néhány érdekes tesztet. Regényes terápia, hepienddel.
Gabi önállósul a családi vállalkozásból, saját érzéseit éli, táncolni tanul, új pasija és orgazmusa lesz. Közben a férjétől elválik, igényeit reálisan felméri, másik lakásba költözik és fodrászt cserél.
Kell ennél több egy olvasmányos rövid terápiától?

Alkalmazott és vulgár pszichológia magas szinten. ICA szeretettel ajánlja ezt a kulturált, a nőket és a nőiséget tiszteletben tartó remek terápiás kézikönyvet az olvasóknak és útkeresőknek.

Bácskai Júlia: A másik arcod. Egy nő beszélgetései pszichológusával. Jaffa, 2008. október; 180 oldal



A könyv ajánlója: "Összegyűrve. Ez a kifejezés mindenkire érvényes lehet, aki pszichológushoz megy. Összegyűrődött az élete, az arca. Ez a könyv azokról a nőkről szól, akik gátlásokkal küszködnek, kevés önbizalommal, függőségben élnek. A pszichológus látja a benne rejlő másik arcot, az ő szemével kísérjük az úton: hogyan lesz valaki önmagát vállaló, független, szabad nővé. A másik arcod (ki)talált történet. Lehet, hogy Rólad is szól, vagy valaki másról, akit ismersz. Talán jobban ismered, mint ő önmagát.
Az eseményeket a kitalált főhős karakteréhez alakítottam – sokat segített ebben a Pszichoszínház közel 200 előadásának színrevitele.

A nevek és a jelenetek a fantáziám szülöttei, a fogantatásnál jelen volt sokéves gyakorlatom, a megtermékenyítésnél sok tanítványom és kliensem. Több valódi történetből íródott ez a könyv. Összegyúrva."

Randy Pausch számítástechnikával kapcsolatos tárgyakat tanított az amerikai Carnegie Mellon egyetemen. Negyvenes évei második felében járt, és mivel későn házasodott meg, három kisgyermeke volt: hat év körüli a legnagyobb, alig egyéves a legkisebb. Élte egy átlagos amerikai egyetemi tanár átlagos életét, amikor kiderült, hogy rákos, ráadásul hasnyálmirigyrákja van, ami szinte soha nem gyógyítható. Az övé sem volt az. Ilyen-olyan terápiák után maradt a végső diagnózis: el kellett fogadnia, hogy néhány hónapja van csak hátra.

Már korábban felkérték, hogy tartson egy előadást a munkájáról, „személyes vagy szakmai utazásairól", és úgy döntött, így is megtartja. Addigra már biztosan tudta, hogy nem lesz a kevés túlélő között, hamarosan meghal (2007 őszén tartotta meg az előadást, és 2008 nyarán hal meg). Az életútjáról beszélt tehát, és arról, amit magáról örökül hagyna a hallgatóinak, és elsősorban a gyerekeinek. A kötet ezt az utolsó előadást tartalmazza, kiegészítve azzal a sokórányi anyaggal, amelyet Pausch diktafonra mondott reggeli biciklizései közben, hogy odaadja egy újságíró barátjának, aki vállalta, hogy leírja és megszerkeszti a szövegeket.

Amikor olvasni kezdtem, még zavart pár dolog a könyvben. Pausch rendmániája, tényleg kicsit mániás életszervezése, önismétlései, közhelyei, ahogy mindent agyonmagyaráz, és másokra is igyekszik ráerőltetni a nézeteit... Azután viszont magával ragadott, ahogy ez az ember a halála előtti hónapokban tanítani akar. Nem esik kétségbe, nem zárkózik be, hanem amellett, hogy megpróbál annyi időt tölteni a családjával, amennyit csak tud (miközben még el is kell költözniük, hogy a halála után családja közelebb élhessen a felesége rokonaihoz, egy olyan házba költöznek tehát, ahová ő meghalni költözik, a többiek pedig tovább élni), folyamatosan tanít. Üzenni akar. Arról beszél, hogy mennyire fontos megvalósítani gyerekkori álmainkat, és hogy ehhez tenni kell, élni kell, az időt jól kell használni, a megfelelő alkalmakat megragadni, merni döntéseket hozni és korrigálni rossz döntéseinket. Így lehet úgy élni, hogy azután ne legyen már olyan rossz meghalni sem. Mert ha valaki életében azt csinálta, amit akart, és nem pótcselekvésekben merült el, az nyugodtabban hagyja abba, amit csinált, és nyugodtabban mondja azt, hogy akkor ennyi adatott – éltem vele.



Pauschnak tehát nem érdemes szemrehányást tenni, mert a legfontosabb dolgokban úgyis jelesre teljesített: tette a dolgát, élt – ahogyan sokan nem. Rendmániája nem társult önértékelési zavarokkal: tudta, mire képes, de meg is tett mindent, amire képes volt. Tudott másokkal együtt dolgozni, és tudott tanítani is. Emlékeiből kiderül, hogy néha hatásvadász módon tanított, de az előadásban, amit örökül hagyott, már nem kell vadásznia semmilyen hatásra. Pausch átlagamerika legjobb arcát mutatja meg nekünk, és egy bárhol élő átlagember legjobb arcát: aki tudja, hogy mit miért tett élete során, és megtette, amit igazán akart, ezért el tudja fogadni azt is, hogy vége az életének. Jó tanítás ez, éljünk vele!

Randy Pausch: Az utolsó tanítás. Jaffa Kiadó, Budapest, 2008

A könyvről a kiadó honlapján
Randy Pauschról a wikipédián

Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
(Kormos István)

Van már házam, székem, asztalom, és Surabayában vásált gyöngyöm. Vagy ha nem, hát borneói, az biztosan van. És láttam ott a lógóorrú majmokat is a mangróve ligetekben, álomszerű fák állnak derékig vízben, rajtuk a majmok leveleket majszolnak, szájbavitelkor féretolják útban lévő, lógó orrukat; papa, mama, gyerekek, finom. Csibéim, hülyéskedek? Valószínűsíthető ez? És mit jelent? Illetve: jelent ez valamit? Gazdagabb lennék mindezek által? De mennyivel, egész pontosan? Tudnom kell. (Az elszámoláshoz lesz.) Egy maláj kinézetű ember a szingapúri reptéren, a pult mögött ülő kisasszonynak, az indonéz légitársaság alkalmazottjának mondja panaszosan: de értse meg, kérem, nekem Surabayában kell átszállnom, legkésőbb délután négyig. Surabaya, Százhalombatta, egyszerű összhangzattan. Hallja, akinek van ehhez füle, és nem csak Marlene Dietrichen nőtt fel. De ki az a Marlene Dietrich? És hol van az az Európa? Surabaya Johnny, ne hagyj el.

Egy égigérő hegytetőn, egy laoszi hmong faluban (mit keresek itt, azaz: keresek valamit?), maszatos, éktelenül síró, félmeztelen kislány áll a köves, poros úton. Rá se hederít senki, az ópiumtermesztők elfoglalt emberek. Az ópiumtermesztés azonban itt mostanában tilos, mert a lenini úton járva-kelve, a nép vezérei felismerték, hogy nem is annyira a vallás volna a nép ópiuma, hanem hát az ópium maga, couleur locale. A hmongoknak így most ki kell találniuk valami mást (fosztogatás, például), felnőtt gondok. Hirtelen megvilágosodom, itt az alkalom, ragadjam meg: a Gondviselés képében megjelenni.Vezetőnknél egy zacskó cukorka van, a jószándék általános jele egy felmérgesített törzsi környezetben. Mint egy szabadságos parlamenter, színes papírba csomagolt cukorkával közelítek az ordítástól már fulladozó kislányhoz. Rámered a kezemre, és hirtelen mély csönd üli meg a környéket, csak a kabócák zsizsegése tölti be a párás, fülledt levegőt. A kislány keze reflex-szerűen nyúl a cukorkáért, miközben engem tetőtől talpig végigmér, e valószínűtlen jelenést. Cortez vagyok, nagyszakállú, dagadt spanyol képében jelenítem meg az alászállt, eljött napistent. Eljövelek. (Mondjuk.) Hirtelen előbukkanó gyerekek nyüzsgő raja, fehéren villódzó mosolyok közt fehérnek, nagynak és túltápláltnak érzékelem magam - ez viszont pontos. Másfelől azonban: óriás vagyok végre, álmaim netovábbja, emberek, én itt hosszúcombú, szőke, svéd nő vagyok! (nem mondom, menni kellett ezért, rendesen). Ámde most mintha kilógnék kissé: az álmok fáziskéséssel teljesülnek; ne most és ne így, könyörgök, olyan vagyok, mint egy bemozdult kép. Hajszál híján üveggyöngyöket osztogatok, de csak szúnyogriasztó, víz és szendvics van, meg digitális fényképezőgép (maguktól csoportba rendeződnek, s az elkészült képet rendre kikövetelik; tudják, hogy meg lehet nézni). Kislányok színes, szőtt karkötőket lobogtatnak, az egyiket máris a csuklómra kötözik, nem válogatni, elfogadni, amit ők választanak nekem, ilyennek látnak, kézműves pszichodráma. Üveggyöngy helyett pénzt adunk érte, annyit, amennyit kérnek, ebből majd iskolába mennek, mondják, amit én élénken helyeslek, csak hát eszi a lelkemet a fehér kétely: nem a kiesett ópiumbevételt pótolja-e otthon a mi kis adományunk - és ha igen, akkor mi van, elvégre enni is kell. A meredek hegyről lefele menet - 20 dolláros vidám trekkingtúra - málhájuktól roskadozó asszonyokkal találkozunk, a piacról jövet felfele, hazatartanak; mosolyogva, nevetgélve kaptatnak fel a hegyre, egymást szelíden piszkálva amiért már ilyen kis megerőltetéstől is hogy fújtatnak. Igen, mi tartunk lefelé, ők meg felfelé, minden elképzelhető szempontból. Fejenként 20 dollárért megveheted a szégyent – jó lesz valamire.

A színpad még sötét, mikor megszólal egy rekedtes női hang, Marguerite Duras hangja. „Indokínában születtem...” – így kezdődik a gyönyörű vallomás a hontalanságról, az öcs korai haláláról és a fivér iránt érzett vérfertőző szerelemről. Duras a kiindulópont, az előadás gyökere.

Marguerite Duras különös jelenség volt, művei a női irodalom jelentős teljesítményei, Carlotta Ikeda azonban nem a szavakat fordítja mozdulatokra, csak hagyja, hogy magával ragadja a belőlük áradó érzékiség és vágyakozás: a test kiürül, az élet és a halál, az ifjúság és az öregedés határmezsgyéjén várakozik.



Carlotta Ikeda most 67 esztendős, 1941-ben, egy japán tengerparti faluban, Fukuiban született. Színpadi energiája és jelenléte a mai napig egyszerűen lenyűgöző. Tánccal 19 éves kora óta foglalkozik. A klasszikus balettet egyetemi szinten fedezte fel – nevét Carlotta Grisi, a 19. századi táncosnő tiszteletére változtatta meg Sanae-ról Carlottára -, a 70-es években Japánban tért hódító butoh pedig a zsigereiben van… Waiting (Várakozás) című szóló koreográfiájával 1996 óta járja a világ színpadait.

„Duras azt írja: »Ahhoz, hogy világosan lássunk, be kell hunyni a szemünket.« A dolgokat belülről kell szemügyre venni. Számomra az a legfontosabb, hogy a tekintet ne az arcot kutassa, hanem belelásson a fejbe, behatoljon a testbe… Táncolni csak belülről lehet...”

„Számomra a butoh egész egyszerűen magát a táncot jelenti: azt, ahogyan egy japán táncos mozog, ami persze merőben különbözik attól, ahogyan egy francia táncos jelenik meg a színpadon. Ennek a különbözőségnek az okait természetesen kereshetjük az oktatásban vagy általában a kultúrában, ugyanakkor leginkább egy belső, mindenkire egyedien jellemző keresési folyamatról van szó. Rám erősen hatott a no-színház: a zene, a szó és a mozgás, vagyis mindaz, ami eredetileg nem része a butoh-nak; persze mindebből nincs sok a munkáimban, viszont ez a kevés rengeteg mindenre magyarázatot ad. Ugyanakkor nálam a mozgás nem akar semmit megmagyarázni. A testem kevés mozdulattal formálja meg a belső mondanivalót.”

„A test a születéstől a halálig fejlődik és változik, egy idő után pedig hanyatlásnak indul – én ezt a folyamatot igyekszem lekövetni. Húszéves koromban nagyon erős volt az izomzatom, külső, fizikai hatásokkal dolgoztam; ma már sokkal törékenyebb, érzékenyebb a testem. A mozdulataim sokkal inkább belülről fakadnak, ugyanakkor érezhetően a mögöttem álló rengeteg tapasztalatból táplálkoznak: olyan ez, mintha egész életében csak gyűjtögetné a pénzét egy bankszámlán, idős korában pedig egyszer csak rájön, hogy milyen gazdag. Európával és főként a klasszikus balett világával ellentétben, ahol a táncosok 40 éves korukban felhagynak a szakmával, Japánban sok az idősebb táncos. Nálunk azt mondják, az élet ötvenéves korban kezdődik. Húsz-, harminc- vagy negyvenévesen még rengeteg tanulnivalója van az embernek!”

„Beleteszem a táncba minden energiámat, és felhasználom a közönség energiáit. A testemben és a nézőkben is rengeteg minden történik ez alatt a cserefolyamat alatt. Ahogy Nizsinszkij is mondta, az őrület és a normalitás határán egyensúlyozom. Persze vigyázni kell, hogy az ember nehogy átlépje ezt a határt, de a közelébe szívesen megyek. Egyszer egy évben talán sikerül is, amikor két-három másodpercre teljesen megfeledkezem magamról. De hát ezt legalább olyan nehéz szavakba foglalni, mint az érzelmeket vagy azt, hogy mi is a boldogság.”

Ikeda 2002-ben a Tavaszi áldozat című koreográfiájával járt Magyarországon, ahol intenzív butoh-kurzust is tartott. Az akkori darab különlegessége a női karakterek találkozása, együtthatása volt, fontos kritikák jelentek meg az akkori vendégjáték kapcsán a Balkonban és az Ellenfényben.


Video Carlotta Ikedaról
Ariadone website


Koreográfus és előadó/Choreographed and performed by: Carlotta Ikeda
Díszlet/Scenography: Michel Boulanger
Világítás/Light design: Eric Loustau-Carrère
Zene és hang/Music and sound: Kamal Hamadache

Koprodukciós partnerek/Coproduction: TNDI Châteauvallon, Fondation Beaumarchais (SACD)

18.00
Újlipótvárosi esték
Újlipótvárosi Klub-Galéria (Bp, XIII., Tátra u. 20/B)

Balla Zsófia, Balázs Attila, Dragomán György, Szepes Erika és Zoltán Gábor estje. Moderál: Polgár Ernő.

19.00
Bérháztörténetek és SzolóDuó Táncfesztivál
MU Színház (Bp, XI., Körösy József u. 17.)

Ebben a hónapban öt alkalommal – január 9-én, 23-án, 25-én, 27-én és 29-én - láthatják a Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor előadásában Bodó Viktor rendezését, a Bérháztörténeteket.
E napon indul a MU Színházban a SzólóDuó 2009 - „X. nyílt pályázati rendszerrel működő nemzetközi táncfesztivál” versenyprogramja is este nyolctól.
A versenyprogram koreográfusai és előadói: Anna Kruk (PL), Berger Gyula (H), Botár Katalin (H), Brian Tjon Tjauw Liem (NL), Elodie Sicard (FR), Gaurean Ottilia (H), Jobbágy Bernadett (H), Lucie Charouzová (CZ), Nemeskéri Juli (H), Olga Szypulska (PL), Ondřej Krejčí (CZ), Pavla Vařáková (CZ), Simkó Beatrix (H), Szabó Ildikó (H), Szamosi Judit (H).
Az est meghívott vendége: Anna Piotrowska (PL)

19.00
Ex Libris
Merlin Színház (Bp, V., Gerlóczy u. 4.)

Ma még látható az Ex Libris, az Élőkép Társulat és a MOME vizuális kommunikáció tanszék diákjainak helyszínspecifikus élő kiállítása a MERLIN padlásterében.
Az előadás 2009. január 6., 7., 9. és 10-én este héttől szerepel a Merlin padlásán, előzetes regisztráció és meleg öltözék ajánlott, az előadás ingyenes, de az adományokkal a produkciót támogatják.

20.00
SzolóDuó Táncfesztivál versenyprogram
MU Színház (Bp, XI., Körösy József u. 17.)

A versenyprogram koreográfusai és előadói: Aleksandra Dziurosz (PL), Alicja Hoppel (PL), Arany Virág (H), Barbara Bujakowska (PL), Berkes Mirjam Anna (H), Copek Péter Ferenc (H), Daniela Hernández Faith (H –MX-SPA), Efrat Levy (IL-NL), Fülöp Ágnes (H), Justyna Kalbarczyk (PL), Markéta Kuttnerová (CZ), Monika Častková (CZ), Veronika Miklová (CZ).
Az est meghívott vendégei: Bacskai Ildikó és Bajári Levente (H)

20.00
SzólóDuó 2009 – Nemzetközi Tánc Fesztivál
MU Színház (Bp, XI., Körösy József u. 17.)

A versenyprogram koreográfusai és előadói: Fejes Kitty (H), Grecsó Zoltán (H), Helena Šťávová (CZ), Jobbágy Bernadett (H), Josefina Lindvall (SVE), Kaprinyák Renáta (H), Lydie Pire (BE), Nemeskéri Juli (H), Marie Janečková (CZ), Merel Roozen (NL), Mor Shani (IL), Pawel Malicki (PL), Ron Amit (IL), Torda Kata (H).
Az est meghívott vendége: Bruno Isakovic (CRO-NL).

19:00
Spidron Műhely: Don Juan
Merlin Színház (Bp, V., Gerlóczy u. 4.)

A Spidronműhely új bemutatója ~ Don Juan, ugyanaz - egészen máshogyan a szenvedélyek hálójáról egy furcsa állványrendszerrel felszabott térben.
Fotómontázs a készülő előadásról itt

"Érzem, egy állatot akarsz, ösztönt, vadságot, megvallást, kívánalmat, szenvedélyt, szagot.
Hát itt van, szagolj te is, ne érj hozzám. Vágyakozz."

Könyörtelen érzékiséggel ábrázolt szerelmi misztérium, szöveggé váló nemi aktusok sora a háttérben feszülő emberi történetek sejtetésével, szexuális aktusokból kiinduló, vagy oda érkező történetek, testből kifakadó versek mozgásművészetbe öltöztetve. Röviden valahogy így fogalmazható meg, hogy mit is várhat a néző a Bárka új bemutatójától. A szeptembertől hivatalosan is a színház kötelékében dolgozó Gergye Krisztián, napjaink kortárs táncszínházának egyik legeredetibb alkotója ezúttal rendezőként mutatkozik be. A darab szövegét Ágens legújabb verseskötetének [Kúrós versek] anyagából állította össze, de az előadás két része a szöveghez való viszony tekintetében is eltér egymástól: amíg az első felvonás a versekből kialakított párbeszédekre, vagyis a verbalitásra épül, addig a második felvonásban fokozatosan a testi és fizikai jelenlét válik hangsúlyossá. „Egyre inkább kifogy a szó, elfogy a dráma szövete, dadog a mondat – írja Gergye. – A megfogalmazhatóság gyökeréig próbálunk visszamenni, ahol már nincs verbális kényszer, ahol cselekedni kell, mozdulni, tenni. Ahol a szó visszakapja eredeti értelmét, és szimbólummá válik. Ahol elérjük a beteljesültség pillanatnyi orgazmusát, a megszólalás előtti állapotot. És ez a pont, ahonnan újra teremtődhet a vágy.”

19:00
Metafora-estek: Tigrisláz - Gergely Ágnessel Báthori Csaba beszélget
Képesház Galéria (Budapest, IX. Ráday u. 25.)

Van-e értelme a formahű fordításnak? Hány fordítás összessége közelít meg egy zseniális eredetit? Folytatható-e a nagy magyar műfordítói hagyomány napjainkban? Hatottak-e és hatnak-e idegen költők az anyanyelvű költészetre? Ki alkalmas versfordítónak? Estünkön két többkötetes műfordító beszélget a műfordítás lehetetlenségéről és lehetőségéről.

Gergely Ágnes 1933-ban született Gyomaendrődön, Kossuth-díjas költő, író, jeles műfordító, aki többek közt William Blake, Dylan Thomas, Akutagava, Edgar Lee Masters, Yeats, Auden és más költők verseit és prózáját fordította magyarra (Yeatsről külön könyvet írt). Lélekvesztő címen 1986-ban közölte válogatott műfordításait. Nemrégiben jelent meg Tigrisláz című, műfordításokat és műhelytanulmányokat tartalmazó kötete, melyről ICA blogján Sándor Beától olvashattak recenziót.

Báthori Csaba 1956-ban született Mohácson. Tizennégy műfordításkötete jelent meg. Goethe Faustját, Rilke leveleit és verseit, valamint Beckett, Hölderlin, Ted Hughes műveit fordította magyarra, József Attila verseit pedig németre. A Scolar kiadó világirodalmi sorozatának társszerkesztője.


20:00
SzolóDuó Táncfesztivál Gálaest
Millenáris Teátrum (Bp, II., Fény u. 22.)

A versenyprogram „legjobbjai” a szakmai zsűri és a közönség döntése alapján.
Az est sztárvendége: Horváth Csaba és Dresch Mihály "Flamingó" c. előadásával.

20.00
Ágens: Ira
MU Színház (Bp, XI., Körösy József u. 17.)

Hogyha nem hozod ki magadból, azt, ami benned lakozik, az, ami benned marad, tönkre fog téged tenni." - Tamás apostol apokrif evangéliuma
'A düh félrevezet, és függőséget okoz. Önpusztító effektusokkal él. Aljas eszközökhöz nyúl, hogy igazolja magát. Uralkodik és pusztítani akar. A testetlen düh befelé pusztít, a testet öltött, kifelé.' Ágens
A darab 13-án és 14-én látható.

19.00
Bódis filmklub
Nyitott Műhely (Bp, XII., Ráth György u. 4.)

Folytatódik a Bódis retrospektív film klub: beszélgetéssel és a Rabszolgavásár I. részével találkozhat az ide látogató; a film a prostitúcióról és az emberkereskedelemről szól.

16.00
Bán Zsófia: Próbacsomagolás - könyvbemutató
Írók boltja (Bp, VI., Andrássy u. 45.)

Aki bemutatja: Forgách András.
"Fellépnek" még: Marianne Faithfull és Marlene Dietrich.

18:00
Találkozások
Chabad Kulturális Központ (Bp, V., Károly körút 20.)

Ladik Katalin, Tábor Ádám, Kapecz Zsuzsa, Bán Zsófia, Polgár Ernő, Oberlander Baruch és Köves Slomó beszélgetése.

19.00
Samuel Beckett rövid színművei
Szkéné Színház (Bp, XI., Műegyetem rakpart 3.)

A Tünet Együttessel ezúttal Simon Balázs vendégrendező dolgozott. A munka gyümölcse: Samuel Beckett rövid színművei Magyarországon most először színpadon Katasztrófa maraton címmel, január 14-17-ig 19.00 órától, a Szkéné Színházban.

18:00
Valójában Ő maga a történet - Karen Blixenről
PIM (Bp, V., Károlyi Mihály utca 16.)

A Karen Blixen-kiállításhoz kapcsolódó programon Nádas Péter Karen Blixen dán írónőről beszélget Németh Gáborral a PIM és a Dán Kulturális Intézet közös rendezvényén.

20.00
Ágens és a Természetes Vészek Kollektíva: IPSUM - önmagadat
MU Színház (Budapest, XI., Kőrösy József u. 17.)

Jegyelővétel, foglalás: MU Színház 466-46-27, 209-4014, a drabot 16-án és 17-én játszák.

'Rendkívül erős ingerekkel stimuláló konyhai teremtés- és elveszéslaboratórium... lefegyverző látványvilágú, játékost és nézőt végletekig próbára tevő színházi esemény!' Halász Tamás - Asztmások és epilepsziások kerüljék!

Alkotók: Ágens, Árvai György, Imre Zoltán, Szűcs Edit
Munkatársak: Bernáth György, Lenz Tünde, Szirtes Attila

'Nőstény Cipollánk, aki időnként oxigénmaszkból szippantott egyet, majd alámerült egy tál hideg vízben, amúgy is gondoskodott arról, hogy erős idegzetűeknek és erős gyomrúaknak készült nyersanyagaiból képzőművészeti alkotásokat maszatoljon vagy csepegtessen kivetített tükörasztalaira, egy-egy spontán orgazmus és ezerforrású imádságok kíséretében.' (Göbölyös N. László: Ágens fojtogató színháza, 2008.03.17., klubhalo.hu)

"Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést gondolatot úgy, hogy az átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést gondolatot úgy, hogy az átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Meggyőződésem, hogy író bárhol születhet.
Én abban hiszek, hogy az irodalomba olyan sokszínű tapasztalatokat kell visszaengedni, amilyen különfélék mi emberek vagyunk." – írja Bódis Kriszta, a Műhely rovat vezetője. A rovatban ez alkalommal Várnagy Márta mutatkozik be.

Péntek volt. A hónap huszonnegyedik napja.
Alig különbözött a többitől.
Feljött a nap, majd le is nyugodott.
Mint egyébkor.
Májusban pénteket ülni nem illendő, de még a szerdát is törölném a naptárból, hiszen az egyiket követi a másik.

Végiggondoltam a tegnapot.
Délelőtt a szertartást mentünk megbeszélni. A falépcső sírt a lábunk alatt, míg vonszolódtunk fel, és még tovább, úgy tűnt, egyenesen az Úr elébe.

Valamire vártunk. Álltunk a korlát mellett, fel sem pillantottunk. Különös mértékegységgel mértem az időt, ebből ma is kiszámíthatom, mennyi a végtelen.
Amikor kijött az Úr szolgálóleánya, már túl voltunk több végtelenen, s a vállunk fölött visszanéztünk a megéltekre, így készítettük magunkat az emberi léptékkel alig végigjárható útra.
Mert nem volt vége.
Az öreg templomszolga arra volt kíváncsi, miért is áll itt ez a fiatal pár, és megkérdezte, jegyesoktatásra jöttünk-e. A hajam a derekamig ért, fehér ruhában voltam, adódott a válasz, igen, jegyesoktatásra.
Délután megvásároltuk a másnapi öltözéket. Az alkalomhoz illőt. Szépet, sok fehér hímzéssel. Kissé hosszabb volt a kelleténél, le kellett vágni az anyagból.
Erre másnap került sor.
Miután vége lett a hosszú májusi éjszakának.

A hónap huszonnegyedik napja volt.

Ébredés után kávéztunk, ma is emlékszem. Közben a ránk váró napról beszéltünk.
Sok tennivalót zsúfoltunk a délelőttbe, a harangszóig nem tudtunk tétlenül várakozni.
A ruha fontos volt.
Először levágtam az aljából.
Azt hiszem, zsibbadtak voltak az ujjaim, mert cakkos lett. Ekkor igazítottam rajta. Végül fel is varrtam.
Utána felöltöztem.
Úgy rémlik, szép lehettem, pedig csupán sírni valóan gyermeki voltam.

Semmiképpen nem voltam felkészülve az útra, miképpen az ifjú párom se, hiszen a tiszta arc, s a nekem oly gyönyörű vonások tele voltak fájdalommal. Mintha évszázadokig attól rettegtünk volna, hogy bekövetkezik egyszer, közben a lelkünk üvegszálakká változott.
Többször is felbuktam ebben a gondolatban, mint valami küszöbben. Nem tudtam tovább menni.
Pedig indulni kellett.
Még övet is vettünk a fehér ruhához.
Ezzel is telt az idő.
Majdnem el is késtünk.
Azt képzeltük, meg sem történik, ha nem vagyunk jelen.
Vagy újra kezdődik, ami bevégződött?
Bármilyen ájult volt is a lelkünk, vártunk valamit. Karácsonyi csodát.

Alig hihettük el, hogy a szertartás nélkülünk megkezdődött.
Pedig ott mentek előttünk. A tisztelendő, a kántor, és a fekete kocsi.
A tizenkettedik óra felé járt az idő. Szóltak a harangok. A törökverő emlékére zúgtak, s kicsit csendesebben, de ott volt a nyomunkban a lélekharang is. Kitartó volt, pedig futottunk előle.

Sokáig, évekig, lélekharang lett a karácsonyi csengő.

Valahol a kiásott gödör előtt értük utol a gyerekünk koporsóját.
Arra gondoltam, nem elég végtelen a temető mégsem. Ha máris itt vagyunk. Ha idáig elértünk.
Felnéztem a májusi égre.
Vártam a Teremtő magyarázatát. Azt hittem, számonkérhetem.
A síráshoz nem volt erőm, csak az üvegszálakat merevítettem a lelkemben.
Amikor elföldelték, megfogtuk egymás kezét.
A pap beszentelte a sírt, elköszönt. Mi ketten − mindössze ketten voltunk −, ott maradtunk.
Akkor még nem tudtam, ahhoz is gyáva voltam, hogy eltemessem a fiamat.
Siratni, zokogni, jajgatni kellett volna, a könny talán az üveget is lágyítja.
Évek múlva, a házasságom törmelékei között kotorászva, egyszer csak előbukkant az a nap, mint egy bevakult tükördarab, s megláttam benne magamat, és azt a félig gyermeket, aki a párom volt.
Már láttam, hogy attól a naptól egy gyerekkoporsó volt közöttünk, mit egyetlen mozdulattal visszaállítottunk a közöttünk lévő erőtérbe, ha a helyére igyekezett, a kopjafa és az írásos deszka alá.
Ekkor már feladatom volt. Először a sírás tanulása.
Nem könnyű a könnyet megindítani.
Azután megállítani.
Ha nem ügyelünk, tengerré válik, és beleveszünk.

*****

Várnagy Márta önmagáról:

Sok év után hivatali jogásznak álltam, és elhagytam a szülővárosomat, Szegedet is. Magam mögött hagytam a házasságomat, az otthonomat − a mesebeli kerttel, ahol az év minden napján nyílt virág − és beköltöztem a pesti "Csikágó"-ba.
Tapasztalásokkal a batyumban, sok-sok feladattal, és egyetemista lányommal élek itt, azzal a boldogító tudattal, hogy közel a fiam is, itt a szomszédban, a Stefánián.
A gyerekeim az életem ajándékai. Tárgyilagosan nézem őket, mint általában az anyák a gyereküket: rendkívüli ember mindkettő.
Kérdezhetnék, mi az a sok feladat − én csupa közhellyel válaszolnék.
Inkább nem mondok semmit.
Az a dolgom, hogy írjak, majd az írásaim elmondják helyettem.

Üdvözlet az olvasónak!

„Az eszmék és az eszmények jönnek és mennek. Csak az érzelmek nem változnak: hatalomvágy, irigység, féltékenység, gyűlölködés, szeretet… Ma is ugyanolyanok, mint a 10. században voltak; és tündérmesébe szőve ott van mindez a regényemben.”

„A mese éjjel jön és éjjel távozik, s szárnya alá rejtve magával viszi a gyermeki szorongást. Árokban kúszva menekül, szorosan a hideghez lapulva. Időnként pajkos vagy ártatlan, máskor kegyetlen. Vidám meg szomorú. Mindig ellop egy kis vágyat azzal az öreg, csavargó szívével.”

Ana María Matute (1926) a polgárháború utáni spanyol irodalom egyik legnagyobb prózaírója, 1996-tól a Spanyol Királyi Akadémia tagja: ő a harmadik nő, akit az elmúlt háromszáz év alatt a tudós társaság a soraiba fogadott. Máig is aktív alkotó, legújabb regényét 2008 decemberében mutatja be, Paraíso inhabitado (’Lakatlan paradicsom’) címmel. Legalább háromszor jelölték Nobel-díjra, s szinte minden fontos elismerést megkapott már, amit spanyol író kaphat (a Cervantes-díj kivételével, amelyről egyszer azt nyilatkozta, „nem tudom, minek kéne történnie, hogy egy nőnek is odaítéljék megint”): Planeta-díj, 1954 (Pequeño teatro, ’Kis színház’), irodalmi Nemzeti-díj, 1959 (Primera Memoria, ’Első emlékezet’), életművéért 2007-ben a humántudományok Nemzeti-díját kapta, legutóbb, 2008. novemberében pedig kollégái szavazták meg neki a Spanyol Írók Szövetsége (ACE) Don Quijote-díját.
Katalán kispolgári család ötödik gyermekeként született, gyermekkorának jelentős részét Madridban töltötte, ám életművében ennek nem sok nyomát találjuk. Négyesztendős korában súlyos betegség éri, családja ezért egy riojai hegyvidéki kis faluba költözik vele. Nagyon mély benyomást tesz rá ez a környezet. Tízesztendős, amikor kitör a polgárháború. Az erőszak, a gyűlölet, a halál és a nyomor lépten-nyomon tetten érhető minden írásában.
1952-ben házasságot köt a szintén író Ramón Eugenio Goicoecheával, és 1954-ben megszületik Juan Pablo nevű fiuk, aki gyermekeknek szóló művei legfőbb ihletője. 1963-ban elválik férjétől. A spanyol törvények értelmében Matute nem is láthatta a válás után a fiát, mivel a volt férje látta el felügyeletét − ez mérhetetlen fájdalmat jelentett neki.
Művei nagy részének a polgárháború utáni nehéz esztendők szolgálnak háttérként, melyek a gyermeki szemlélő „rácsodálkozó, és lázadó pillantásán” keresztül tárulnak elénk. A gyermekirodalom mindig kiemelt helyet kapott életművében, s legalább két nemzedék nőtt fel ifjúsági művein, melyek a nagyanyjától hallott történetek nyomán születtek, mint a hóleány meséje, akinek nem jól gyúrták a lábát a szülei, a kasztíliai hegyvidéki faluban élő gyermektelen házaspár, ezért serpenyőben, parázson alakították át, s hét esztendős koráig élt is a kislány, egészen addig, amíg Szent Iván éjjelén a többi gyerekkel együtt át nem sétált a parázson.
Matute írói pályája az indulásakor általánosnak mondható realista látásmódtól ível a tündérmesék világáig, a sajátos hangvételig, amelyben líraiság, gyengédség, irrealitás, kegyetlenség jól megfér egymás mellett. A regényszíntér gyakran a gyermek- és serdülőkor, a polgárháború utáni Spanyolország. Első regénye, a Los Abel (’Ábelék’), melyet tizenhét esztendősen írt, Ádám és Éva gyermekeinek bibliai története alapján, 1948-ban jelent meg, s a gyermek szemszögéből mutatja be a korszak életét. 1947-ben írta, de csak 1954-ben adták ki a díjazott Pequeño teatro című regényt, amely tartalmában és stílusában már az 50-es végének és a 60-as évek ragyogó elbeszéléseit vetíti előre: Los niños tontos (’Buta gyerekek’, 1958), Tres y un sueño (’Három meg egy álom’, 1961), Historias de Artámila (’Artámila történetei’, 1961), El río (’A folyó’, 1963), Algunos muchachos (’Egyes fiúk’, 1968), hogy csak a legfontosabb köteteit említsük.
A Los hijos muertos (’Halott gyermekek’, 1958) című regényben a halott vagy meg nem született gyermekek már a jelképek világába lépnek át. A Los mercaderes (’A kalmárok’, 1960-69) című trilógia központi témája pedig a háború lesz. A fájdalmak világában a gyermekkor mint az elvesztett ártatlanság mítosza jelenik meg. Egy álomvilág, amely a víztározó alatt elsüllyedt valós gyermekkori helyszín újrateremtése. Az elveszett paradicsom.
Ugyan 1949-ben írta, s a Nadal-díj várományosa is volt, a cenzúrán azonban mégsem tudott átmenni a következő regény, a Luciérnagas (’Fénybogarak’), mely majd csak 1955-ben jelenhet meg, és ezt követően, jelentős átdolgozás után, a kihagyatott részeket is visszaszőve, az 1993-as kiadásban nyeri el végleges változatát. Egy csapat fiatal, szinte még gyermek a regény főszereplője, akiket a polgárháború megfosztott mindenüktől, ami hajdani gyermeki világhoz tartozott. A helyszín Barcelona, ahol katonák és rosszul festett asszonyok, menekültek, koldusok, vertek tanyát, rejtőzködő emberek, akik a romok közt próbálják valahogy átvészelni a borzalmat, a reflektorok vakító fényét, a bombázásokat, az örökös fenyegetettségben múló várakozást. Ám a regény terén és idején túl azt látjuk, hogy a gyerekek hogyan élnek együtt félelemmel és halállal, hogyan akar még így is, még itt is élni a szerelem.
1971-ben megjelenik a Torre vigía (’Őrtorony’), s a kritika szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadja a fejlődésregénynek is mondható művet, melyben szembeötlően sok az erőszak, az agresszivitás, miközben a jó és a rossz küzd egymással az örök csatában.
1996-ban megjelenik a nagyszabású, középkori történet, az Olvidado Rey Gudú (’Az elfelejtett Gudú király’), melyben a képzeletbeli Olar királyság napjai elevenednek meg, temérdek főszereplő sorsa alakul az egymásba át- és átszövődő epizódok során. Az írónő mesterművének tartott regényben háború, szerelem, becsvágy, kapzsiság, viszonzatlan szerelem, harag, bánat, erőszak, szex, barátság, halál, pusztítás, igazságtalanság, bosszú, gyengédség, kaland és legfőképpen kimeríthetetlen fantázia elegyedik egymással. Matute írásmódja rendkívül egyéni, eredeti: „mindig is bennem volt ez a regény, csak nem mertem megírni, mert féltem, hogy nem fogják megérteni. Ez az a könyv, ami együtt öregszik az emberrel, de nem az öregedés pejoratív, hanem a legszebb értelmében.”
Tizennégy év hallgatás után ismét egy középkorban játszódó regény, az Aranmanoth (2000), melynek főszereplője egy fiú, Lines urának a fia, aki azért küzd, hogy találjon a világon egy olyan helyet és időt, amelyhez nem tartozik teljes egészében. Anyja vízitündér volt, ő tehát csak félig ember, ezért élete másképpen zajlik, mint a többi földi halandóé. Sorsán keresztül látjuk, az élet nem csak abból áll, ami szabad szemmel megfigyelhető: a vágyak, az álmok időnként legalább olyan, ha nem nagyobb erővel bírnak, mint a valóság, amellyel elkerülhetetlenül szembe kell nézniük.
Újabb nyolcesztendős szünet után 2008 decemberében megjelenik a Paraíso inhabitado (’Lakatlan paradicsom’) című regény, egy fantáziadús, lázadó kislány története, amely a szerző szerint eddig a legtöbb önéletrajzi elemet magában hordozó regénye. A kislányt egyetlen felnőtt, az eldugott helyen lakó, független és szabad szellemiségű nagynénje érti igazán. Adriana élete akkor változik meg, amikor megismeri a Gravila nevű fiút, s egyszer nagyon közelről megtapasztalja a halált; de a gyermekkora nem vész el örökre, hiszen – ahogy a szerző mondja –, „a gyermekkor talán hosszabb az életnél. (…) Soha nem szakadtam el teljesen a gyermekkoromtól, és ezért drágán kell fizetni. Az ártatlanság luxus, nem engedheti meg magának az ember, pofonokkal iparkodnak felrázni belőle.”

Ana María Matute magyarul olvasható írásai:

Paulina (Ford. Csuday Csaba és Dezsényi Gyöngyi). Móra, 1975
Boldogság; A bűnbánó (Ford. Benczik Vilmos). In: A narancs a tél gyümölcse Nagyvilág, 2001

Nem kis dolog egy nőnek három férfival szemben tartani magát. A téma a szexualitás keresése a szerzői énben. Noémi kelletlenül ugyan (amennyire jól nevelt nő szerepében ez vállalható), de azért öntudatosan, mint aki nem jön zavarba, igyekezett a megkérdezettek írásaiból megvilágítani ezeket a közízlést provokáló félreérthetetlen direkt szexuális jelöléseket, egyúttal rábírni őket, hogy beszéljenek is róluk. Nem ígérkezett könnyű feladatnak: hiába hogy mindhárom esetben feketén-fehéren megnevezve e becses értékek, a kiejtett szavak nem hozták zavarba a hallgatót, viszont a szerzőket annál inkább. Ez igen kedvesnek tűnt nézőként: végre férfiakat is zavarba lehet hozni valamivel. Különös élmény volt ezekkel az arcokkal ilyen visszatükrözésben találkozni. Egyáltalán nem hatott mesterkéltnek, éppen ellenkezőleg, nagyon is valóságos látványt nyújtott.

De lássuk ugyanezt a szerzők oldaláról! Noémi próbált ugyan egyik-másik esetben segíteni, Bán Zoltán András esetében már a könyv címében „Susánka és Selyempina” (kérdező állítja, a világirodalom egyik legszebb címe is, szerintem is szép a hangzása) egyértelmű az utalás, már amennyire ez félreérthetetlen, míg ha az írást kezdjük olvasni (ami, megvallom, már első belelapozásra felkeltette érdeklődésem), a mű egy egészen elvont erotikus tudatalatti világba csalogat. És akkor itt, meglepő módon, dacára annak, hogy várnánk a megszokott, hatásvadász, ma oly népszerű pornóirodalomból, bulvárból vett sztereotípiákat, zavarba ejtően prűd marad, a háttérben, érintetlenül, a szerző. Innen érthető is a reakciója, mellyel a kérdezőt elutasítja, hiszen az ő keze tiszta. Mondhatnánk úgy is, szerző részéről a dolog ügyesen kijátszva, hiszen ez csak írás, mégis, ő ennél őszintébb: molesztálva érezte magát. Vissza a labda: ugye, hogy a férfiak is tudnak érzékenyek lenni? Csak jól kell bánni… Azért határon mégiscsak innen, a huszonegyedik században lennénk, ha nem is filmről van most szó; a szöveg intellektuális, ízléses humorú, abszurd, akárcsak az avantgárd irányzatok, a dada és a szürrealizmus 1930-as fekete-fehér filmjei.

De előbb essen szó ezekről a dacos gyerekekről, akik, ha bántottnak vélik magukat nőkérdésben, azonnal támadnak. Ezzel főként Garaczi lepett meg, s vontam le a következtetést, mennyire nem tudnak ezek a férfiak a szexualitásról beszélni. Mert írni, valljuk be, tudnak, még ha a maguk módján is. Talán még Gerevich beszélt a legtermészetesebben, ő kezelte egyedül szája szegletébe rejtett mosollyal a dolgot, igaz, mint maga megjegyezte, hivatalosan nem mint férfi volt jelen. Azonban mikor azt említi, valaki írta neki amikor Spiegelmann Laura kapcsán arról leveleztek, hogy nők vagy férfiak képesek-e így írni, hogy a férfiaknak nincs is mellbimbójuk, alig fogom vissza magam, hogy ne szóljak közbe: igenis meg tudom cáfolni, a férfiaknak van mellbimbójuk − amikor először, én is meglepődtem, mi több, -ijedtem, hogy ez valóban így van. Már azon se csodálkoznék mellesleg, ha kiderülne, a férfiak is tudnak szülni. Bár ezt sajnos, mint Gerevich említi, nem lehet − nem mintha bánná. Őt különben, teszi hozzá, nem tudják izgatni a nők egyáltalán. Ilyen egyszerű. Nézem, milyen csinos a férfiak mellett ez a Noémi, magas, kifogástalan alkat, s felmerül bennem, mit éreznék a helyében, mert akárhogy is, de megalázó ilyet egy nő közelségében mondani, de Gerevich Andrástól elfogadjuk, bár mászkál bennem egy huncut mosoly, nem egészen hiszek ugyanis neki ebben a kérdésben, de ez maradjon az én titkom − mindent azért mégsem lehet kimondani, elveszne varázsa.

Sokadszor hallottam már e férfiakat nyilatkozni önálló vagy társszerzői esten, irodalomkritikai beszélgetéseken, mikor épp tördelni, aprítani kezdték (jóhiszeműen, természetesen) a kiválasztott áldozatot, jóval is, rosszal is áldva a kiszemeltet. Összességében mindig sikerült körképet kapnom. Most viszont, mint durcás gyerekek (Garaczi, akárha kiskamasz), védekeztek, szabadkoztak, éppen csak a józan, higgadt beszédre nem voltak foghatók, mégis igen szeretnivalók voltak. Itt és most valami olyanban részesültem, amiben addig nem. Írók, kritikusok, akárhogy is, szeretem a nagy, okos férfigyerekeket. Csak Kukorelly léphetett volna simán közéjük a hallgatóságból, részeseként talán nem is zavarta volna a Spiegelmann-féle affér annyira, hogy muszáj volt végül sajátos, féken tarthatatlan gesztusaival bekiabálnia (talán csak Szentjóby foghatna vele ebben kezet), személye pontosan illett volna a „kamaszfiúk” köreibe, bár a kép így is épp eléggé szórakoztatott.

Noémi láthatóan kellemetlenül érezte magát, nem tudom, én hogy érezném magam egy ilyen nem mindennapi férfi-túlsúlyos közegben, ahol az arcokról valami olyasmi árad, ’mit képzel ez a nő, s hogy mer egyáltalán kérdezni’. Hogy ő kérdez-e rosszul, nem tudom megítélni, az tény, hogy az összhang itt és most láthatóan nem volt meg, mégis igen kedves emlék maradt ezekkel a görcsös, szeretnivaló felnőtt fiúkkal. Férfi, nem férfi, legközelebb is velük beszélünk, hátha addigra felengednek. Meglehet, csupán rossz napjuk volt, mert azt mi sem hihetjük komolyan, hogy férfijainknak ne lenne mit mondaniuk a szerelemről, a szexualitásról − ha akarnák. Mi több − a szerzők eddig ismeretlen arcukat mutatták, hát utánajártam kicsit, ki mit is cselekedett ebben a témában írásaiban.

Csoda-e, Bán Zoltán András regénye igen kellemetes olvasmány volt. Ez az egyszerre huncut és szeretetteljes tekintetű gyermekférfi szabályosan elvarázsolt a Susánka és Selyempinával, viszont különös, mennyire látom magam előtt a fantáziájában korántsem öregedő kéjsóvárgót… a betűk előttem már fekete-fehér képek, valami homály, kis sötét, némi fény… istenem, Buñuel: Aranykor? A harmincas évek szürreális fénye-homálya, ahogy kijönnek a kapun, ajtón, szakállas papok, imádkozva, nő ájulva, alig pislákolva benne lélek, krisztus vele be, kijön szakáll nélkül, mint aki nemes, szent dolgot cselekedett, áltettek, hamis mozdulatok. Közben szavak, micsoda boldogság, hogy megöltük gyerekeinket, mondja nő, férfi feje véres, karmester elájul, agonizál, állva nyög, nő csókolja az öreget, férfi nézi, feláll, de fejbe vágja egy váza, miért is jutnak ezek minderről eszembe? B.Z.A. feje, a hát, az arc…vagy inkább Dulac, A kagyló és a lelkész. Kicsit összefolyik, most melyik, pap, az őrült, pár a szekéren, oszlopos belső tér, tekintet, nő arca, balett, lassuló mozdulattal férfit megfojtja, nő vágyakozó tekintete, nem sikerül, férfi brutális erőben, elvarázsolt csodálattal néz nőre, mint állat az áldozatra, kéjjel, arca repedezik, vér folyik rajta, ablak, víz, csillogás, pár a vallatóban, nő áll, fojtogató lelkész kebléről szakítja a ruhát, kagyló, melltartó, táncoló tömeg, lábak, csillár, forog tér…

És akkor itt is szellő süvölt, miközben Selyempina Susánka cirógat, … „estének közelében, megcirógatta ajkát, besurrant ködmönkéje alá, hogy a legkülönfélébb földeken és vizeken gyűjtött aromájával feldúsítsa a lányka bőrének észbolydító illatát. Ez volt a szél, és róla ennél több még az Agyközpontban sem gondolható. De ott voltak aztán az emberek, egész pontosan a férfiak, és velük már komolyan meggyűlt Zsigó bátyánk képzeletének baja, mert ők akartak is valamit Susánkától és meg is kapták, noha Selyempina testében és képében. Ám e selyempinás álarcban feltehetően még nagyobb kéjjel vették el azt, amit akartak, nevezetesen a susánkai lány mosolyát, szemöldöke ívét, ajka vonalát, nyelve vörösét, nyála csordulását, segge …” itt most inkább nem folytatom, el lehet olvasni. És akkor: „Selyempina adott, csak adott, míg a szűz Susánka folyvást elutasított, Selyempina folyvást kinyílt, míg Susánka bezárult, Selyempina elfogadott, míg Susánka hárított, vagy ha nem, egyszerűen csak létezett moccanatlanul, igénytelenül, emlékezet nélkül, míg Selyempina habzsolt és élvezett, zajosan, beszédesen…” Innen is tovább lehet olvasni. Engem mindenesetre levett a lábamról, mi több, tükröt állított elém. Valami olyan tükör ebben a tudathasadásban, megkettőzésben, ami az álmokból ismerős − de ez legyen az én bajom.

Változatlanul szeretet, férfiaknak, nőknek.

Becsey Zsuzsa

„A dolgok varázsa azonban nem tűnik el azzal, ha bepillantunk a csodás gépezet működésébe. Esetleg csak még tovább nő az ámulatunk, mi mindenre képes az emberi test és szellem.” – végződik Szendi új könyve: „Isten az agyban”. Szendi azon megközelítési módszerével, ahogyan a különböző jelenségeket (a szentek vagy próféták élményeit/tapasztalatait, az ufo-jelenségeket, a halálközeli élményeket, a távimát vagy a stigmákat) vizsgálja, lehet egyetérteni és lehet nem egyetérteni. A könyv bevezetője mindenesetre szimpatikus: „A hit mindenki beépített gyári tartozéka, mondhatni alapfelszereltség. (...) A hit sokféle lehet. Az emberi értékek felől nézve nem biztos, hogy jogos az a felosztás, miszerint vannak istenhitek és nem istenhitek.” Szendi a hit kapcsán fontosabbnak érzi azon kérdést, hogy mennyire öncélú vagy közösségi célú a hit; egyszerre emberközpontú és tudományos szemléletével azt vallja, hogy „minden igaz hit közvetlenül vagy istenen keresztül az Emberért van.” Szendi a hit igazi lényegévé − e recenzió írójával együtt − az értelem keresését teszi az élet folyamatában. A hit mozgatóereje a „tartozni valahová” érzés, és Szendi terápiás tapasztalatai is arról beszélnek, hogy az emberi szenvedés egyik forrása lehet, ha „valaki nem találja útját élete értelméhez, nem találja meg rejtett >, vagyis nincs hite.”
A könyv stílusa közérthető, nem száraz. Látszik, hogy a szerző az élvezet kedvéért ír: „alig tudja letenni a tollat”. A téma valóban érdekes, és az is marad, akár elhisszük, amit állít − a szerző mindig kutatásokkal és beszámolókkal is alátámasztja érveit −, akár nem. Jómagam egyes részekkel kifejezetten szimpatizálok, más részeket inkább csak érdeklődve olvastam.
Szendi először Pál apostolt veszi közelebbről szemügyre, és világossá teszi, hogy sem az ő megtérése, sem a megtérés vagy a radikális fordulat általában nem belátás és megértés kérdése, hanem „drámai agyi esemény”. Szendi Pál apostolt temporális epilepsziásnak tartja, ami az epilepszia egyik fajtája. Az epilepszia lényege szerinte a neuronok kóros kisülése és ezeknek a kisüléshullámoknak a szétterjedése az agyban. (Nem mellékesen megemlíti, hogy sok temporális epilepsziás kapja manapság a pszichiátriákon a pánikbeteg diagnózist, s kezelik antidepresszánsokkal). Szendi szerint a temporális lebenyt érő epilepsziás roham egy olyan mechanizmust indít be, amelyek mély meggyőződéseket, hiteket alakíthatnak ki, de e hitek tartalma bizonyos értelemben esetleges. Így ha valaki hitetlen, akkor megtérhet, de ha hívő, akkor istentagadóvá is válhat. (Utóbbira is idéz szakirodalmat Szendi.) Így, ha „benne van a levegőben az ufókérdés, ufólényekkel is találkozhat, és ha van egy széles közönség, aki hisz az ufókban, akkor élményei befogadóra találnak.” Az tud meggyőződéssé válni, ami előzőleg is a tudatban volt, akár mint ellenzett, de mégiscsak megismert eszmerendszer. A szakirodalom Szendi szerint konverziónak nevezi a világfelfogás és gondolkodás hirtelen radikális megváltozását: egyfajta átalakulást tehát. A megtérés lényege szerint egy vallási hiedelemhez egyszercsak a bizonyosság élménye társul. Eme bizonyosság illusztrálására hozza fel a kényszerességet, ahol éppen a bizonyosságélmény hiányával szembesülünk (azért mosunk kezet hússzor, mert nem vagyunk biztosak benne, hogy tényleg tiszta-e, azért megyünk vissza megnézni a gázt, mert nem tud bennünk megszületni a bizonyosság, hogy elzártuk), ill. az üldözéses téveszmés állapotot, ahol meg éppen, hogy túl nagymértékű a bizonyosság. De az élmények színezetének önállósulására példa a jól ismert déja vu („már átéltem/láttam”) vagy jamais vu (idegenség, „soha nem láttam”) is: ezek is érzetek – agyunknak az a területe aktiválódott spontán módon, mely az ismerősségért felelős.
A pszichológia fogalmai sokszor csak azt nevezik meg, amit amúgy is tudunk, a közhelyeket − de ettől még hasznosak. Így a kognitív disszonancia elmélete az, amely szerint egy kudarcra mindig találunk valamiféle magyarázatot. A beteljesületlen próféciák gyakran vezetnek a hit erősödéséhez, vonja le a konzekvenciát Szendi. Míg azt mindenki tudja, hogy bal agyféltekénk verbális, intellektuális, racionális és elemző, valamint hogy a jobb agyféltekénk vizuális, emocionális, intuitív és egészben éli meg az élményeket, az már kevésbé tudható, hogy a jobb féltekének ősibb, misztikusabb és kreatívabb vonásai vannak. Egy-egy epilepsziás roham hatására a vallásosságon túl (Szendi elsősorban ezt az élményt elemzi könyvében) más élmények is válhatnak személyiségformáló erővé. És ahogyan két félteke van, úgy szerinte kétféle vallásosság is létezik: a „hirtelen megtérés” emocionális élménye inkább a jobb agyféltekében következik be, míg a lassú, fokozatos megtérés, amely döntően racionális jellegű és az istenfogalomra épít, teológiai-filozofikus: jellemzően a bal agyféltekében zajlik. Szendi szerint tehát a vallás az agyműködés természetes terméke.
Persinger vizsgálatai szerint a temporális epilepszia szélsőséges megnyilvánulása annak a folyamatnak, ami normálisan zajlik a temporális lebenyben. A déja vu-k, az istenélmények, az eksztatikus megvilágosodások, a hallucinációk és jelenlétérzések („van valaki a szobában”) nem alakítanak ki epilepsziás gócot, de különben epilepsziás mikrokisülések. Jelenlétérzéskor tulajdonképpen agyunk generálja azt az érzést, hogy „valaki ott van”, „gond” azonban abból származik, hogy ehhez az érzéshez nem társul észlelt személy. Ez pedig ellentmond a realitásérzékünknek, észlelésünknek, és innen származik a jelenlétérzés misztikus tartalma – hangzik az egyszerű magyarázat Szendi tollából. Déja vu-ben az ismerősség érzése aktiválódik kóbor neuronkisülések miatt: mindkét érzés illúzió, ami előrehuzalozott feltevések miatt jön létre.
Az eksztatikus vallási élmények, a megtérések, a kozmikus egységélmények (mint pl. a szülés), az isteni látomások és Isten jelenlétének érzése mind a jobb féltekéből származnak, állítja Szendi. A jobb félteke pedig − Persinger vizsgálatai szerint −érzékeny a mágneses tér változásaira. Így a földön elő-előforduló mágneses viharok hatnak az agyműködésre. A stigmák és a parapszichológia is érdekes témák, de számomra a legérdekesebbek Szendinek az ókori emberről írt fejtegetései voltak. A pszichológus szerint az ókori embernek ugyanis másként működött az agya is. Azok a hangok, amiket a mostani ember hall, mintha hozzá szólnának, pl. bátorításként, azokat az ókori ember isteneknek, angyaloknak vagy démonoknak nevezte. (Ha ma valaki ezekről beszél, akkor minimum őrültnek tartják.) Az olyan, Szendi által kettős tudatúnak nevezett civilizációkban, mint az ókori, döntési helyzetekben az emberek fejében „megszólalt egy isten” tanácsokat és parancsokat adott. Akkor e hangokkal társult a jelenlétérzés vagy látomás.
Szendi könyvébe mindenképpen érdemes belelapozni, érdekes és tartalmas információkat nyerhet vele az olvasó a hitről és az agyunk működéséről.

Gyárfás Judit

20.00 -
TRAFÓ
EKEZ előszilveszter
Jegyár: Elővételben 1500 Ft / a koncert napján 2000 Ft
Különleges műsorral búcsúztatja az évet az Egy Kiss Erzsi Zene. Az új felállás mellett, új dalok, performanszok. Játékok árnyékkal, fénnyel. Most először velünk zenél Soós Tamás Csonti is (Anima Sound System), erősítve ezzel a népies vonalat. Lesz kicsiny ősbemutató táncra, hegedűkre, gitárokra. Az este hagyományos szerepelője a K. E. Panchan, a színész-, táncos-, zenészbarátokból álló formáció. Most először játszanak majd „A kékruhás kislány története" című bábfilm anyagából. Kiss Erzsi, Dudás Zsombor és Pápai István közös munkája tavaly „A legjobb filmzene díját" nyerte el a KAFF-on.
Kiss Erzsi a 80-as években, a Monteverdi Birkózókör színházi társulatban improvizált először a nagyközönség előtt. A kiskora óta használt emociókkal teli „szövegelés" itt kapott először kiemelt figyelmet, osztatlan elismerést. A "kisserzsinyelv", ez az egyszerűen megfejthető, szövegtelen szöveg csak apropó. Nyelvi szabadsága jó alkalom hangnak, szívnek, közönségnek.
Az élmény meghatározója lett zenei felfogásának. A később megalakult Egy Kiss Erzsi Zene és az utána következő színházi, tánc-, illetve bábszínházi munkák mind-mind e különös "dallam-nyelv" kapcsolatból születhettek. Egyedi világa kiváló zenészekkel, alkotótársakkal hozta össze.
Az éneklős-játékos kedvre feltétlenül számítunk!
http://www.trafo.hu/programs/1467
www.kisserzsi.hu


20.00 -
Fonó Budai Zeneház
Kassák karácsony
A zuglói Kassai téren a 70-es és 80-as években működő Kassák klub legendás helyszíne volt a különböző kulturális próbálkozásoknak. A free-jazz hívei minden évben ekkor, december 27-én mutatták be új elképzeléseiket. A klub megszűnte után a hagyomány továbbvitelét 1995 óta vállalta a Fonó. A két ünnep között idelátogatók igazi csemegére számíthatnak, sok meglepetéssel. Fellépők: Dresch Q, Makám, Grencsó Bió Kollektíva, Masina, Csoóri Sándor és az Ifjú Muzsikás

21.00 -
Sirály, Színházterem
Zugoj - Zuboly plays klezmer
MC. Flóra - ének, rap, MC. Busa - ének, rap, beatbox, Lázár Zsigmond - hegedű, Ágoston Béla – klarinét, Hock Ernő – bőgő, Benke Ágoston Félix – dob

22.00 -
Sirály, Színházterem
- Skayah
Lamm Dávid (Balázs Elemér Group, Sadant) és Kardos Dániel (Ektar, Sub Base Monster) játszik együtt az ugyancsak nagyon sokoldalú Heilig Tamással (Akkezdet Phiai) és a kitűnő hangú Polnauer Flórával.

19.00
Millenáris Teátrum
Péterfy Bori elő-szilveszteri koncertje

A bemutatkozó lemez 2007 októberében jelent meg a Megadó Kiadó gondozásában. Sokakat az őrületbe kergetett, még többek pedig a szívükbe zárták a lemez első számát, a „Hajolj bele a hajamba” című dalt, melyhez videoklip is készült.
A Love Band sanzonos, punkos, reggae-s popzenét játszik, amellyel a Teátrum-beli előszilveszteri patyn vendégekkel és két nagyszerű előzenekarral színesítve szórakoztatja majd a nagyérdeműt.
A NemJuci zenekar teljesen új formáció a magyar zenei palettán, noha tagjai egytől egyig jól ismert underground ill. overground zenekarokból érkeztek. A "főnők" Németh Juci (az Anima Sound System egykori énekesnője), akit más zenei projektekből is ismerhetnek, mint például a Budapest Bár, vagy Lovasi Andrással a De szeretnék című duett. A „masszív” megszólalásért három zenész felelős: gitáron Faragó Tomi (The Puzzle), illetve a ritmus-gyárosok: Vasalo és Matyijo (Rémember). Mindkét zenekar Londonban próbált szerencsét az utóbbi években, Jucival is ott határozták el a zenekar-alapítást 2006 őszén, amikor az énekesnő három hónapos „londoni körülnézésen” vett részt. Sok zenekar rémálma a stíluskategorizálás, de nekik ez nem okoz gondot: felvállalják, hogy zenéjük "rockköntösbe tekert Jucidalok" – másképpen: Juci & Roll.
A Hangmás – megalakulása óta (2002) – a budapesti underground érdekes színfoltjává küzdötte föl magát. Sem hangulatát, sem pedig hangszerelését tekintve nem helyezhető el teljes biztonsággal egyik műfaji skatulyában sem, föllelhetőek benne new wave, electro-punk, és garázsrock hatások egyaránt.

20.00
Trafó
Love Parade - litera előszilveszter

A litera hagyományaihoz híven idén is előszilveszteri partit rendez a Trafóban, ez alkalommal Love Parade címen. December 30-án 20 órától parádés irodalmi vallomásokat hallhatnak nyolc kortárs szerzőtől. A talpalávalót a SzínészTáncZenekar szolgáltatja. Nyolc kortárs író, alkotó - négy férfi és négy nő - tárja fel egymásnak szíve fiktív titkát, a szenvedélyes szózatok szólhatnak nőhöz, férfihoz, elképzelt társhoz, elérhetetlen ideálhoz, emberhez, alkotóhoz, műhöz, hőshöz. A szerzők ezúttal lángolhatnak vagy gyűlölhetnek a színpadon, fricskázhatnak és epekedhetnek, kalandozhatnak az erotika és szexualitás irodalmi tájain, de szemlélhetik hűvös közönnyel is vágyuk tárgyát. Írók és dalszövegírók vallanak egymásnak az esten: Ágens, Centauri, Darvasi László, Fiáth Titanilla, Grecsó Krisztián, Kiss Noémi, Kollár-Klemencz László és Spiegelmann Laura.
Belépőjegy a Trafóban váltható.

20.00
Kispál és a Borz koncert
Lauber Dezső Sportcsarnok, Pécs
Lovassy András legendás zenekara egy országos turné keretében előszilveszteri bulit tart Pécsett. Vendégek: Eszter és a Gumizsuzsi valamint Zuboly.
www.kispalesaborz.hu

Sokunk karácsonya

A Napkút Kiadó könyvét közösen hozták létre olvasók, gyűjtők, irodalomkedvelők. Ki-ki hozzátett, javasolt – sajátot, másokét: kortárs és klasszikus, ismeretlen és ismert, szakember és avatatlan is helyet kap a kiadónál minden karácsonykor összeállított antológiában.
Nyolcvanhárom vers, próza, szemelvény, emlék, rajz, fotó, kép és dokumentum foglalkozik az ünneppel. Egyet közülük itt is olvashatnak.

Nemes Nagy Ágnes: Karácsony

Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volnaűzve sem.

Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
- S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.

Csodáltam. és a számon hála buggyant
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.


A kötet tartalma: Ady Endre: Egy jövendő karácsony; Ágh István: Varázslat karácsonyfára; Anna-Maija Raittila: Téli éj ikonja (finnből fordította Kiss Dénes); Arany János: Almanach 1878-ra; Bella István: Érdi Betlehem; Csoóri Sándor: Karácsonytól karácsonyig; Csorba Győző: Fenyőfa; Csukás István: Kirje, kirje, kisdedecske; Dávid Katalin: Karácsony; Dobos Marianne: Karácsonyaim; Dsida Jenő: Közeleg az emberfia; Ernest Hemingway: Karácsony Párizsban (angolból fordította Bart István); Fecske Csaba: Jó hírt hozott; Felkelék én jó reggel hajnalba; Grandpierre Attila: Karácsony és a csillagvilág; Hermann Hesse: Karácsony körül (németből fordította Németh István Péter); Jámbor Ildikó: Elveszett karácsony; Jámborné Balogh Tünde: Hej regő rejtem; Jász Attila: (valakiülaz); Juhász Gyula: Karácsonyi ének; Kabdebó Lóránt: Gyermekkori viharos karácsonyom; Kalász Márton: Reménykeltés ünnepre; Karaffa Gyula: Kapós, mint karácsonyban…; Kelemen Lajos: Karácsonyi fantázia; Kisslaki László: Krisztus a hóviharban; Kosztolányi Dezső: Karácsony; Lackfi János: Készülődés; Mennyből; Lassi Nummi: Karácsony néha februárban… (finnből fordította Szopori Nagy Lajos); Lászlóffy Csaba: Karácsony, dolmányos varjakkal; Matjaž Pikalo: Fényutazás (szlovénból fordította Lukács Zsolt); Móser Zoltán: Ádám és Éva napján; Mostan kinyílt egy szép rózsa virág; Nagy Gáspár: Szegények karácsonya; Nagy László: A karácsonyfás ember; Nemes Nagy Ágnes: Karácsony; Német betlehemes-ének (fordította Németh István Péter); Németh István Péter: A Panel-betlehemes dalaiból; Peter Huchel: 1942. december (németből fordította Hajnal Gábor); Pilinszky János: A fényességes angyal is; Rába György: Karácsonyfa; Rainer Maria Rilke: Ádvent (németből fordította Fodor András); Robert Lowell: Karácsony (angolból fordította Orbán Ottó); Röpdösődik tarka madár (bolgárból fordította Nagy László); Sándor Dénes: Csendes karácsonyi dal;Sík Sándor: Regös ének; Sinka István: Ének 56 karácsonyára; Somlyó György: Budapest, 1956. Karácsony; Szálláskereső Szűz Mária; Szécsi Margit: Karácsony; Szemlér Ferenc: Karácsonyra; Szöllősi Zoltán: Ünnepem; Tamási Áron: Karácsonyi pásztorocskák; Temesi Ferenc: Két dal; Thomas Strands Eliot: A Három Királyok utazása (angolból fordította Kántás Balázs); Végh Attila: Az égígérő fa; Verebélyi Kincső: Midőn Betlehembe…; Vladimir Popov: Karácsony (bolgárból fordította Szondi György);Vozár Márton: Varázslatosan sokízű tanyasi karácsonyok; Wolfgang Borchert: Barna arcú királyok (németből fordította Zoltán Aranka)

Képek: Conrad von Soest: Krisztus születése; Deim Pál: Karácsonyi kollázs; ef. Zámbó István: Fenyőfát üldöző mikulás; Fra Angelico: Angyali üdvözlet; Giotto di Bondone: A greccói Betlehem; Gyulai Orsolya: Andrásfalviak székely betlehemes játéka (Gyermekrajz); Ismeretlen mester: Jézus születése; Kalányos Gyöngyi: Jézus születése; Krisztus születése (üvegkép); Lakatos Andrea: Jézus születése (Gyermekrajz); Mészáros Róza képeslapjai; Petrás Mária: Babba Mária (Olasz Ferenc felvétele); Regős István: Karácsony; Schmidt György honvéd levelezőlapja 1942 karácsonyán családjának; Soós Botond felvételei; Stefan Lochner: Madonna a rózsalugasban; Vörsi (Somogy megye) betlehemesek (Móser Zoltán felvétele).

Az Utca Embere önkéntes hálózat felhívását adjuk közre:

"Ma Magyarországon továbbra is nagyon sokan szenvednek azért, mert nincs megfelelő otthonuk, ahol mindennapjaikat élhetnék vagy épp a karácsonyi ünnepeket tölthetnék.
Azért szervezzük meg a „Hajléktalan Karácsonyt”, hogy ezen a meghitt ünnepen felhívjuk a figyelmet azokra az emberekre, akiknek nincs hol ünnepelniük.
Nekik és Róluk szól ez az „ünnepi demonstráció,” ahol lehetőséget szeretnénk teremteni arra, hogy a hajléktalan és hajlékkal rendelkező emberek kifejezhessék egymás iránti szolidaritásukat.
Ma Magyarországon több tízezer ember alapvető emberi jogai sérülnek azáltal, hogy nincsen emberhez méltó, valódi otthonuk, ami sem nem természetes, sem nem törvényszerű.
Demonstrációnk üzenete a szolidaritás kifejezése mellett az, hogy politikai akarattal, megfelelő társadalompolitikai intézkedésekkel mindez megváltoztatható!"

Az Utca Embere önkéntes hálózat

Az Alexandra Kiadó gondozásában nemrég megjelent Lévai-regény alig érthető meg feminista irodalomkritikai vizsgálódás nélkül. A nyelv játéktere eddig nem látott bravúrral tágul ki, a szavak szabad mozgása során egy idő után elveszünk a valós és a fantázia erdejében, összemosódik, hogy egy-egy érzékelés kivel, melyik világban (a Lévai általi „itt és most”-ban, a főhős regényében, a Varázskertben vagy magában a családi történetben) játszódik-e le. A helyszínek, a képek, a zenék, a fantáziavilág, a fények, a gondolatok, a valóság, a snittek, a szereplők, az idősíkok közötti szabad átjárás, a gyakori jelen-múlt cserélődése a valós-képzelt világban; egyszóval a határok többszörös megkérdőjeleződése én-fellazító- és kimozdító nyelviséget feltételez, és ezekre vonja szemünket.

A könyvben az egyik legerőteljesebb példa erre a következő: a főhős bemegy a kórházba férjéhez, Déneshez, mert a házvezetőnőt baleset érte. Beszáll a liftbe, Mirkó áll mellette, elmeséli apja kórházi halálát. A következő mondat:

„A nővérpultnál megcsörrent a telefon. Odanéztem.”(1)

Az olvasó hirtelen megzavarodik. Melyik kórház nővérpultjánál csörög a telefon, ki néz oda, és kinek a telefonja (valamelyik szereplőé, vagy a kórházé) csörög? A telefon hangja újabb, a filmekre jellemző vágással hozza vissza az olvasót a fantáziavilágból? A nyelvi játék a valóságot elválaszthatatlanul beleolvasztja a képzelet terébe, pár pillanatra sem a beszélőt nem tudjuk meghatározni, sem azt, kinek a szemén keresztül látjuk az eseményeket. Az én bizonytalanná válása eltolt értelmezői síkra kényszerít minket. A regényben, leplezetten vagy nyíltan, számos alkalommal hangsúlyt kap a kérdés: „És ki voltam én?”(2) Több helyütt izgalmas tükörjeleneteket olvashatunk, az egyik, amikor a feleség Dénest Renátával látja kijönni a moziból, hazamegy, belenéz a nagyanyai örökségként kapott hatalmas falitükörbe:

„Hosszan ívelt, vastag szemöldököm alól belemélyesztettem a tekintetem a tükörmásoméba. Óriási, kíváncsi szempár csillogott vissza rám. Félszeg mosoly suhant végig az arcomon, átrendezve a vonásaimat. Fellélegeztem. Végre megint igazi arcom lett, az, amelyet jól ismertem.” (3)

A nő valódi önmagát pillantja meg, csakis saját magán keresztül határozódik meg énje. Ő látja a tükörképet, vagy a tükörkép őt? Ismerjük-e az „igazi arcot”? Melyik én a valós?

Ugyanezen az oldalon az olvasó helye ismét elmozdul:

„Akinek szenvedélyes a lelke, az nem éri be a hétköznapi élet történéseivel, annak több kell, sokkal több. Van, akinek nagy térre van szüksége ahhoz, hogy éljen, én inkább a saját világomban létezem, amelynek az ajtaját olyan szélesre tárhatom, amilyenre akarom. Kiköltözöm, és vissza. Hol itt létezem, hol ott. Van egy nő és egy másik. Bár az is lehetséges, hogy most éppen egy sincs. Talán azért nem csapdosok tányérokat a földhöz, mert nem is létezem. Nincs már az a nő, aki toporzékoljon. Van valaki, aki nyugodtan ül a kanapén, de ő idegen. Ahogyan idegen az a férfi is, aki hazavár.”(4)

Akárcsak a regény egészében, ebben a részben is nagyon nehezen tudjuk megragadni a szubjektumot, van a nő, és egy másik. De lehet épp egyik sem.

Ugyanezt az én-dilemmát boncolgatja az Ariról való beszélgetés is:

„ - Tizennyolc éves, mit akarsz? Nem ülhet örökké a szoknyádon.
- Tizennyolc és fél… Tudod, furcsa, hogy megint ketten vagyunk.
- Nem inkább hárman? Na jössz?”(5)

Ki a harmadik? Mirkó vagy a másik női, általunk nem megragadható szubjektum? Vagy a kettő ugyanaz? Nincs rá bizonyos válaszunk.

Még hosszan idézhetném a példákat: hirtelen a gyermeki hang átcsap felnőttbe és vissza, pillanatok törtrészére nem tudjuk, épp ki kihez szól, ki kibe karol bele, mire vonatkozik mondanivalója, Lévai regényében vagy a regény novellájában járunk, milyen a viszonya a főhősnek novellája szereplőjéhez, és ezeknek Mirkó világához. Ki ír kit? Találunk-e közös vonatkoztatási pontot? Egyáltalán, miért keressük? Többszörös tükröződéseknek vagyunk tanúi. Az ok, amiért időről időre minél bonyolultabb és erősebb képiséggel veszik el értelmezésünk alól a talaj, az az, hogy minden alany-tárgy meghatározhatatlanságából adódó többértelmű jelenetben eddig nem ismert játékos nyelvi plusz látható. A mű külön érdekességeként kizárólag a főszereplő neve az, amelyet nem ismerünk, s e gesztus a személytelenséget fokozva a nő személye helyett annak csak a hangjára összpontosító hangsúlyeltolódást hoz létre.

A regény értő olvasatában nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kert folyamatosan visszatérő képeit. A Varázskert rendkívüli módon alkot hálót, és folytat párbeszédet Lesznai Anna korai lírájával és hímzéseivel. Lesznainál a kert szintén visszatérő gyermeki, a személyiséget feloldó szexuális én-metafora. Édenkertje és Lévai Varázskertje több ponton találkozik. Mindkét szerző alkot új szavakat, Lesznai például: „szerelemkenyér”, „vágymadár”, énálmodás”, „csókmadár”, „életvirág”, mesejószág”(6). Lévai szavai: „ördögangyal”, „varázskert”, „üvegfeleség”, „szalagmadár”, „selyemketrec”.

Lesznai Kezdetben volt a kert című regényéről így nyilatkozik:

„Ezer éve kezdtem egy regényt, nincs kész, megpróbáltam mindent belevinni, ez a baja. Szétfolyik. Én vagyok az egyetlen egysége.”(7)

Lévai művében is a regényen végigvonuló kertet kell megértenünk, mint a mű egyetlen egységét. Kérte Dénest, ne csak nézze, lássa is. Lesznai Egyszerű dal című versében ezt mondja:

„Hogy engem lássál, nézd meg kedves a kertet.”(8)

Az időből kilépő kert hangjai, illatai, összes érzékszervünket komolyan igénybe vevő érzékletei hol folyamatként lengik be, hol villanó képekként tűnnek fel a regény terében. A gyermekkori szerelem, a gyermeki játék és a szexualitás közös találkozási pontja a kert.

„Vad szeder és édes ringló ízét éreztem az ajkán, azokat az ízeket, amelyeket gyerekkorunkban együtt élveztünk nyári kirándulásaink alatt…”(9)

Lesznai minden alkotásában találunk meseelemeket, nála a mese, a gyermekkor a kerttel kapcsolódik össze, felnőttként ugyanez, de már a szexualitással is átszőtt kert van jelen:

„Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet.”(10) (Egyszerű dal)

„Egymásba mi pihenni tértünk.”(11) (A pillanatok nyoszolyáján)

„Mert áldott a szűz, ki számüzött, sejtő, bolyongott
S asszonnyá érve kedvese kertjébe ér.
Kedvese keblén ébred lelke magára,
Kedvese keblén ébred kertjére ő
…Kedvesem, kertem, egyek leszünk-e végre,
Teljesedettek minden kertek közül?”(12) (A kert III: De ha ismét…)

Lévainál az első lapokon először orrunkba költöző avokádóillatot végig érezzük, a nő több ízben a kert zörejeire kapja fel fejét, a „disszonáns hangokra” vagy a nesztelenségre, puha sötétségre, akkor is, amikor a házban van, s ezt szorosan összekapcsolódik gyermekkora érzéseivel.

„Mintha ág reccsent volna a kertben, talán valami mókus. Hanyatt feküdtem az ágyon, és vártam, hátha visszatér a zaj, de teljes volt a csönd. A pillanat elmúlt. Bebújtam a takaró alá, és nyomban elaludtam.”(13)

A kert zajai a szubjektumra vonatkoznak:

„Veszélyes feltárni azt, ami bennünk él.”(14)

„Talán a saját arcomat kellene fürkésznem, gondoltam. Neszt hallottam a kert felől, felkeltem, az ablakhoz léptem, és kitártam az ablakszárnyakat.”(15)

A Lélekutazás és Mirkó festménye által a kertélmény megsokszorozódva csúszik egymásba, „kusza, rejtélyes”, egymástól kevéssé elkülöníthető kert- és énképzetekké alakul.

Lesznai folyamatos női és gyermeki vágyódása a kertbe megalkotta a Hazavágyom hazúlról című verset, Lévainál ugyanilyen állandó vágyakozást láthatunk a megérkezésre, mely pillanatokra a Mirkóval való személyiséget feloldó szerelmi együttlétben manifesztálódik:

„Behunyom a szemem, belemerülök egy mély hullámba, amely a testem közepéből árad szét, és elborít a végtelen öröm és megérkezés boldogító érzése.”(16)

A könyv végén így szól Mirkó:

„-Ez még csak az indulás. A megérkezés még messze van.”(17)

A megérkezés szó az igekötő által válik nyomatékossá és jelentőségteljessé, ami az indulás szóból kimaradt („elindulás”).

A megérkezés a szubjektumhoz való eljutás, az írásban létrejövő valódi képmás, a más által meghatározott életforgatókönyv lerombolása.

„Választottam egy világot, amelyben élek, amely jól-rosszul, de működik, és választottam egy másikat, amelyik sodor magával, mint az ár egy sebes sodrású folyóban. Mindkettőre szükségem van, és előfordul, hogy egyiket sem tudom elviselni. És talán szükségem van egy harmadikra is, amely még nem született meg, de amelyben saját magamra ismerek majd, mindenféle külső segítség és befolyás nélkül. Ebben a hárompólusú univerzumban találom meg az igazi önmagam, érzem.”(18)



Lévai és Lesznai szubjektumai a kerten át hatolnak önmaguk gyökeréig:

„[…] vissza akarok jutni a gyökerekhez, ahhoz az önmagamhoz, aki egykor voltam, hogy elindulhassak újra, de egy másik úton.”(19)

„Hogy gyökeret vert Tebenned a lelkem
Én fölsikoltva önmagamra leltem.”(20) (Ébredés)

Lesznai az ófrancia mondában élő Meluzina alakot formálja madártestű tündérré (21) , a Varázskertben több helyen találkozunk madár-motívummal, Mirkó tündéremnek szólítja a nőt. Ez a mesék sajátos világát idézi.

Vezér Erzsébet monográfiájából tudjuk, Lesznai természetlátása okán eljutott a keleti filozófiához (22) , Lévai regénye is kiemeli egy ízben a kínai hagyományt mint egészet, hiánytalant. Máshol a hold fogyó-növő váltakozásaihoz hasonlatos a hiány, illetve ennek betöltése, tulajdonképpen az, mikor milyen mértékben jön létre a kert, önmaga. Íme egy rész, ahol a hiány csendjének megszólítása után vágyakozik:

„Valójában nem létező dolgokról írtam, hanem látomásról, hiányról, és féltem, nagyon féltem, hiábavaló vállalkozás elindulni a szavak mögött rejtőzködő kert keresésére, mert ilyen kert nem létezik. S a férfi, akinek a csend mélyéről kellene szólítania a lányt, vajon miféle varázslat? Létezik egyáltalán?”(23)

Zsadányi Edit Lesznai tízes évekbeli verseinek és hímzéseinek vizsgálatakor elsőként tereli a figyelmet az alany-tárgy alakzatain keresztül az objektum-szubjektum, olvasói helyek kijelölésére. Kimutatja, a ritmikusan ismételt, újraértelmezett kertmotívumok női szexualitásra és saját női nyelv létrehozására utalnak, az objektum és szubjektum egymásba olvadása során a személyiség elveszik, a szubjektumra vonatkozó ellentétek egybemosódnak, a határok instabillá válnak, nyelvileg visszatér a preödipális korszakba, ami az olvasó és a szöveg eddig megszokott helyét billenti ki. Lesznai Édenkertbe visszavágyó művészetét, elnémított női kommunikációnak felfogott, kint-bent kérdést feszegető hímzéseit egyértelmű párhuzamba hozza a derridai írással, és a logocentrikus nyelv alól kitörni szándékozó ecriture-rel. (24)

Lesznai így vall nyelvkereséséről:

„Keresem azt a versformát, mely a grammatikát és a logikát teljesen képbe, asszociációkba oldja. Összefüggéstelen szavak legyenek, melyek visszanyerik mágikus értelmüket, és vele együtt asszociációuszályukat.”(25)

És Lévai:

„De nem mondhatok le arról, hogy teljességében éljem az életet, hogy újra átélhessem a nők minden fájdalmát és gyönyörét, a szerelem szinte kibírhatatlan feszültségét, a zavart és a remegést, amit ébreszt bennem, a megállíthatatlan sodródást a másik felé, és hogy visszakerüljek az ősi világba, ahol mindezt értik. Ki kell szabadulnom a selyemketrecből, szét kell robbantanom a rácsokat.”(26)

Lesznai:

„Én Éden füves kertjét szeretem…
Engedd Uram, hogy hazamenjek.”(27)

Lévai:

„[…] képes vagyok-e még teremteni valamit a lelkemben, erőt, hitet, gondolatot, érzelmet, bármit. Istenem, hadd lássak tisztán.”(28)

Eddig leírt példáim Lévai esetében is Zsadányi Edit véleményét támasztják alá. A tükörjelenetek Lacan tükörstádiumára emlékeztetnek, melyik az a pillanat, amikor valós önmagát látja, és melyik az, mikor visszatér (visszatér-e?) a lacani tükörhöz? Lacannál a nyelv funkciója nem a kommunikáció, hanem „egy hely kijelölése a szubjektumnak, ahonnan beszélhet”.(29) Miként képes megszólalni a törlésre került hiány, az alany, aki hiányzásával létezik, csöndjével szólal meg? Ez a fajta meghatározhatatlan, szorongással teli én minden női írónál megfigyelhető, gyökerei a derridai dekonstrukcióból és - kettős írásból induló, ecriture feminine-ben keresendők. Újfajta szubjektumteremtéssel kerülünk tehát szembe, női, egyetemes, határokon átívelő problémára, a másiktól független önkimondás nehézségére hívva fel a figyelmet. A valóság-fantázia egymásba olvadása úgy törli el a közöttük feszülő ellentéteket, miként Lesznai hímzéseiben olvad egybe a háttér és az előtér. Ezen eltolt helyű én új, dichotómiáktól mentes értelmezői helyről érthető meg, narrációról, fokalizációról vagy szerzői szándékról a feloldódó személyiség miatt nem beszélhetünk. Dénes nem érti feleségét, nem érti ezt a világot, akkor gyógyul meg, mikor a másikhoz viszonyítva minden a helyére kerül, mikor kirakják a puzzle-t.
Zsadányi Lesznai-tanulmánya 9. lábjegyzetében fontos dologra hívja fel a figyelmet: Paul de Man szerint „az élettelen felruházása a beszéd képességével, tehát a hangadás arc adásával is jár”, mellyel Lesznai-Lévai kertjei szembemennek. „Kezdetben felkeltik a személyesség illúzióját, majd a lírai alany létmódja átalakul, metanarratív fikcióvá” válik. A kertekben ugyanis „ezer meg ezer pontról visszhangzik arc adása nélkül” a nő, így alakul ki az új szubjektum.(30)
Lesznai csodálatos Édenkertje a sorozatos bizonytalanságok miatt néhol Sárkánykertté változik. Tudja, nem hozható vissza a vágyott éden, én-kimondása itt-ott megbillen.
Lévai regényében gyönyörű szép képeket és színeket olvasunk, melyek következetesen és arányaiban is helyesen vonulnak végig a regényen. Iszonyú erős képiség, megkapó zenei-, illat- és színpaletta, nyelvi játék. Helyünket elveszítve leheletkönnyedséggel lépegethetünk a neszekkel, koppanásokkal, zörrenésekkel, rezzenésekkel teli megsokszorozódott kertekben, érezhetjük az illatokat, az érintés könnyedségét ujjunk begyén, a nedves fű csiklandozását talpunk alatt, érezzük a tárgyak különféle anyagát (márvány, selyem, kasmír), látjuk formájukat (négyszögletű, csíkos, ovális). A kert az otthon tárgyaiba is belekúszik (virágmintás kasmírkendő, öblös tál, eperillatú radír, faborítójú határidőnapló). A kertek szép fokozatosan mindennek a lényegét kitöltik, időt, tárgyat, hangot, embert is. Bent a kintben. Nem csak itt vagyunk, hanem ezzé válunk. A fentebb bemutatott példáknál ezek egy jeleneten belül legalább háromféle olvasattal bírnak, egy képen belül is többszörösen megerősítve a megfoghatatlan szubjektumot. A regény egyedülálló a hazai irodalomban. Eltörlődik az alkotás és a valóság határa. Megíródik a Kert. A szubjektum maga a meg nem határozható moraj, súly, forma, csönd, szín, fény, erő, ritmus, irány, lebegés, artikuláció nélküli hang, a puha, a beleolvadó, ő a kert, az ösztönös ős-játék. A tér beleszívódik és ő a térbe. Döntő kép, mikor Mirkó színes tollakkal festi a nő mezítelen testére a kert elemeit. Átszűri magán, kerítésként védi bőrével, majd úgy érzi, a teljes feloldódásért meg kell ölnie bőrét, hogy létrejöhessen és mindent betölthessen a kerítés nélküli kert, a női test írása, az ecriture.(31)

Varga Bernadett

Jegyzetek:

1 LÉVAI Katalin, Varázskert, Pécs, Alexandra, 2008. 157.
2 LÉVAI, i.m., 35.
3 LÉVAI, i.m., 54.
4 LÉVAI, i.m., 53-54.
5 LÉVAI, i.m., 70.
6 VEZÉR, Erzsébet, Lesznai Anna élete, Bp., Kossuth, 1979. 42.
7 VEZÉR, i.m., 135.
8 LESZNAI Anna, Köd előttem, köd utánam – válogatott versek, Bp., Szépirodalmi, 1967. 73.
9 LÉVAI, i.m., 31.
10 LESZNAI, i.m., 73.
11 LESZNAI, i.m.,53.
12 LESZNAI, Dolgok öröme, 46.
13 LÉVAI, i.m., 49.
14 LÉVAI, i.m., 52.
15 LÉVAI, i.m., 56.
16 LÉVAI, i.m., 33.
17 LÉVAI, i.m., 245.
18 LÉVAI, i.m., 117-118.
19 LÉVAI, i.m., 241.
20 LESZNAI Anna, Köd előttem, köd utánam – válogatott versek, Bp., Szépirodalmi, 1967. 49.
21 VEZÉR, i.m., 53.
22 VEZÉR, i.m., 34.
23 LÉVAI, i.m., 130.
24 ZSADÁNYI Edit, A tű és a toll, Lesznai Anna hímzéseinek és verseinek tárgya, Irodalomtörténet 2006/1.
25 VEZÉR, i.m., 86.
26 LÉVAI, i.m., 229.
27 GERGELY, i.m., 22.
28 LÉVAI, i.m. 131.
29 WHRIGHT, Elisabeth, Modern pszichoanalitikus kritika, IN: JEFFERSON, Ann, ROBEY, David (szerk.), Bevezetés a modern pszichoanalitikus elméletbe – Összehasonlító áttekintés, Bp., Osiris, 2003. 178.
és JOHNSON, Barbara, A vonatkoztatási rendszer: Poe, Lacan, Derrida, IN: KIS Attila Atilla – KOVÁCS Sándor – ODORICS Ferenc (szerk.), Testes könyv, Szeged, II. Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, 1997. 167.
30 ZSADÁNYI, i.m., 121. és 9. lábjegyzet
31 A mai magyar szakmai elit, úgy tűnik, még mindig nem nőtt fel kellőképpen a feminista irodalomkritikai beszédmód-értéshez. Az Élet és Irodalomban a könyvről Károlyi Csaba által jegyzett írás (Károlyi Csaba, „Nem tudhatod, mit érez egy nő” – Lévai Katalin: Varázskert, Élet és Irodalom, LII. évfolyam, 48. szám, 2008. november 28.) több mint szakmaiatlan. Károlyi nem csupán nem ismeri fel az egyértelmű Lesznai és egyéb intertextuális áthajlásokat és irreleváns szerzőket említ összehasonlításképpen, hanem ennél tovább megy. Legújabb irodalmi kánonunkból, valamint a dekonstrukcióból, Helen Cixous köréből, és a női írásból is megcsillantja olvasatlanságát, s mindezt megspékeli az alárendelő beszédmódot újratermelő mondataival. Azt sem látja, filozófiai alapjaiban miként fonódik össze Lévai „milyen a jó író” fejtegetése és Yeats: „Táncából a táncost: kitudhatod?” sora. Károlyi önkényesen teszi be a regényt a rossz lektűr kategóriájába - mely kategóriaalkotása felkészületlenségén alapszik.

2008. december 20-án szombaton indul a Sirályban az idei hanukafesztivál, koncertekkel, beszélgetésekkel, gasztronómiai témájú összejövetellel, ételosztáshoz való főzéssel. Mindenkit szeretettel várnak a rendezvény külnböző helyszínein (Sirály, Gödör, Tűzraktér és a Kazinczy utca 32.). December 29-én hétfőn a TÁP Színház Alatta-felette előadása zárja a programot, melyet ma az Egyél zsidót! rendezvény nyit a Sirályban hat órától.

A hanukafesztivál részletes programját erre a linkre kattintva olvashatod el.

…Kicsi lángok, hej ti kicsi lángok:
A szívemmel ugyan mit csináltok,
A mesétek hogy’ belekapott –
Lenn a mélyen még valami felérez,
Könnyem indul és valami kérdez:
Érhetünk-e, s milyen holnapot?

(Morris-Rosenfeld: Chanuka-mécs)

Emlékhelyek a Futrinkán

A futrinka.hu kollektív emléktár segít emlékezni és rendezni emlékeidet: megtalálni, akik, amik eltűntek, de fontosak lennének, esetleg segíteni abban, hogy gyorsabban tisztázódjanak a tévesen rögzült emlékek - mindenkiben.

A honlapon Ophélie eltűnésének is nyílt egy emlék - aki valamit tud, akár ott, akár a facebook-on ennek szentelt helyeken jelentkezhet; de ki-ki saját emlékeivel is gazdagíthatja a kollektív emléktárat így teremtve, alakítva és örökítve a kollektív emlékezetet a medvesajttól Kertész Imre Nobel-díján át a taxisblokádig bármit felvezetve mindent a közös időegyenesre, hogy ki-ki megtalálhassa a közös pontokat - akár a Hanukafesztivál eseményei között is, ha valaki feltölti ide.