A starthoz több kerületből is csillagtúrák indulnak. Útvonal: Tabán - Erzsébet híd - Váci utca - Irányi utca - Ferenciek tere - Erzsébet híd - Attila út - Alagút - Lánchíd - Kossuth tér - Alkotmány utca - Bajcsy Zs. út - Andrássy út - Városliget. Hossza 12 km, időtartama 2 és fél óra, 17 óra 30 perckor a szokásos, több tízezres bringaemeléssel zárul a Városligetben. Térkép, és videó az útvonalról itt, vagy hírünkbe kattintva. Idén babakocsis felvonulás is lesz - a babakocsisok 15:30-tól gyülekeznek a Kodály köröndön, majd a biciklisták mellett 16 órakor ők is elindulnak az Andrássy út járdáján, a Hősök terén keresztül a Városligeti parkba. Szép séta két vagy négykerékkel.

"Kétségtelen, hogy a fotó valóságban létező dolgokat ábrázol. Én csak kívülállóként vagyok jelen, nincs ideálom, a látható felszínt örökítem meg csak úgy pusztán, valahol, valakiket. Felhőtlen képek felhőkkel. Amik néha sötétek, hóviharokat is küldenek."

Eredeti nevén Jacques Anatole François Thibault, Franciaországban a II. köztársaság nagy kritikusaként is számon tartják. A parnasszisták között (Leconte de Lisle vezetésével Parnasse contemporain című lap szerkesztője, szerzője - Verlaine is itt kezd publikálni), költőként indult, majd regényíró lett - humanistaként hamar utat talált a közgondolkodás befolyásolása felé.

1892-ben jelent meg a Lúdláb királynő című regénye, melynek főhőse, a 18. században élt Jérôme Coignard szabadgondolkodó abbé figurája olyan népszerű lett, hogy alakját más regényeiben is megformázta – írja róla a wikipédia. 1896 és 1901 között jelentette meg a Kortárs történetek ciklust. 1896. január 23-án a Francia Akadémia rendes, állandó tagjává választották, Ferdinand de Lesseps helyére.

A Dreyfus-ügyben az addig apolitikus France Émile Zola oldalára állt; Zola Vádolom című publikációjának másnapján aláírta a per felülvizsgálatát követelő petíciót. Mikor Zolát börtönbe zárták, a sajtóban és a népgyűléseken állt ki Dreyfus és Zola mellett. Miután Zola-tól visszavonták Becsületrendbeli tagságát, France is visszaadta saját tiszti fokozatát. Alapító tagja lett az Emberi Jogok Ligájának, a szocialistákkal is kapcsolatba kerül. A Dreyfus-per parafrázisának írta A pingvinek szigete című regényét.

Elkötelezett harcosa volt az állam és az egyház szétválasztásának, küzdött a szakszervezeti jogokért és a katonai büntetőintézetek ellen. Jeanne d'Arc élete című regényét a katolikus egyház indexre tette, később – mivel kitűnő korrajz és a megírását alapos kutatás előzte meg – alapműként használta. Az I. világháború kitörése után, a pacifista „kisebbséghez” csatlakozva France szakított a szocialista párttal, elutasítva az „Union Sacrée”-t, a „szent” nemzeti egység politikáját.

1920-ban az alakuló francia PEN Club elnökévé választják. Noha üdvözölte Szovjet-Oroszországot, 1922-ben felszólalt az első szovjetunióbeli koncepciós perek ellen. 80. születésnapja alkalmából, a francia Baloldali Kartell győzelmének másnapján, 1924. május 24-én részt vett a tiszteletére rendezett tömeggyűlésen a párizsi Trocadero-n. Októberben bekövetkezett halála után a fiatal szürrealistaíró, Louis Aragon, a „Pofoztatok már meg egy hullát?” című nekrológpamfletben temette France-t és irodalmi jelentőségét, prózáját. (Angyalok lázadása című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható.)

France-nak az I. világháború előtt titkárnője Bölöni György felesége, Márkus Ottilia volt, aki több visszaemlékezést is közölt az íróról (Anatole France barangolásai, Bp., 1925; Anatole France sétái, Bp., 1928). Márkus Ottilia (1873. okt. 8. – 1951. aug. 26.) Kémeri György néven publikált. Festőnek készült, Münchenben tanult, első férjével, Kozmutza Kornéllal a szarajevói posta vezérigazgatójával sokat utazott. Bölöni Györgyöt, második férjét Párizsban ismerte meg; vele együtt Ady szűkebb baráti körébe tartozott. Párizsban Anatole France titkárnője volt.

"Itóka mindvégig semlegesíteni igyekszik Anatole France hozzá fűződő gyengéd érzelmeit. Az újságírónő 1909-ben ismerkedett meg a francia íróval, amikor interjút készített vele. Kapcsolatukból csakhamar barátság lett, és Itóka közel egy évig mint titkár működött France mellett. Ebből a minden részletében máig ismeretlen kapcsolatból, illetve a nagy francia íróval tett 1910-es olaszországi utazásából született meg később Promenades d’Anatole France című kötete" - írja a róla szóló kötetben Nagy Csaba.

A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták. Börtönélményeiről szóló könyve több nyelven megjelent (Szenvedések könyve , Bécs 1921, Budapest 1957; francia kiadásához, 1929, H. Barbusse írt előszót), ezért távollétében elítélték. Férjével együtt Bécsbe, majd 1923-ban Párizsba emigrált. A felszabadulás után tértek haza. Jelentős művészeti tanulmányokat, kritikákat is írt.

Nemrégiben jelent meg Bölöni György és az Ady által Itókának becézett asszony 1906 és 1912 közötti levelezése a PIM kiadásában. A Párizstól Pocsolyavárosig című kötet, melyet Nagy Csaba szerkesztett, a francia fővárosban élő festőművész és tudósítónő és az akkor éppen Pesten lakó Bölöni György leveleit közli. A levelek főhőse Ady, mindkettejük barátja, ismeretségük is a költőnek köszönhető.

A közép-amerikai Hispaniola szigetének nyugati részét elfoglaló Haiti a Karib-térség gyöngyszeme ─ áll a turistacsalogató útikönyvekben. Máris fehérhomokos tengerpart, korallzátonyok, kristálytiszta víz, fűszoknyában riszáló, félmeztelen, kreol lányok és banánfák elevenednek meg képzeletemben. S noha sejtem, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, jóleső érzéssel tölt el a gondolat, hogy talán tényleg létezik valahol egy „földi paradicsom”. Így gyanútlanul veszem a kezembe Edwidge Danticat, a haiti születésű, Amerikában élő írónő regényét, arra számítva, hogy most majd végre jól kikapcsolódom és olvasok egy könnyed kis történetet némi romantikával fűszerezve a napfényes Haitiről, ezzel is ráhangolódva a közeledő nyárra.
Nem így lett. Befejezve a regényt úgy érzem magam, mint akinek nagy dózisban adtak sokkterápiát, pedig csak egy kis varázsgombára vágyott. Danticat regénye ugyanis egy merőben más Haitiről szól, mint amiről az útikönyvek írnak. Nincs itt semmiféle felhőtlen boldogság, békés környezet, vagy idilli légkör. Még egy árva fűszoknya se. A történelmi tényeken alapuló regény ennél jóval kiábrándítóbb képet mutat. A tömény valóság rettenete tárul elénk, ami a magyar olvasónak még akár némi megnyugvást is adhat afelől, hogy a balsors legalább nemcsak minket tép. Bennem azonban inkább az ötlött fel, hogy miképp lehet egy közösség múltjának traumájáról egy tragikuma ellenére is ennyire szép történetet írni. A választ nem tudom, de azt igen, hogy Danticatnak sikerült (bár saját bevallása szerint is ennek a művének a megírása volt eddig a legnagyobb kihívás írói pályáján). A regény megírásakor mindössze huszonkilenc éves írónő lebilincselő könyvet írt egy nemzeti traumáról, a múlt örökké kísértő árnyairól és az emberi barbárság határokat nem ismerő erejéről. Metsző éleslátással, ősi bölcsességgel és kíméletlen őszinteséggel beszél mindezekről lírai sodrású prózájában.
Vér és cukornád a regény címe, s bár a latin-amerikai szirup-horrorra hajazó cím részben előrevetíti a történet komor hangulatát, valójában köszönő viszonyban sincs az eredeti Farming the Bones, azaz Csontaratás címmel. A regény Danticat harmadik kötete, az Oprah könyvklubjába is beválogatott Lélegzet, szemek, emlékezet (Breath, Eyes, Memory, 1994) és a Nemzeti Könyvdíjra jelölt Krik? Krak! (1995) című elbeszéléskötet után. Még csak a húszas éveiben járt Danticat, amikor első művei megjelentek és egy csapásra meghozták számára a világhírnevet és a közönségsikert. Nemcsak az olvasók fogadták lelkesedéssel a „Haiti hangjának” titulált írónőt, de a kritika is elismerte tehetségét: 1996-ban a Granta folyóirat beválasztotta a húsz legjobb fiatal amerikai regényíró közé, a New York Times Magazine pedig a harminc legkreatívabb harminc év alatti művész közé sorolta. A Vér és cukornád – melyért átvehette az Amerikai Könyvdíjat – 1998-ban jelent meg. Két évvel később már kezünkbe foghattuk az Európánál megjelent magyar kiadást is Nagy Nóra fordításában.
A Vér és cukornád egy túlélő története. Egy lányé, aki túlélte Haiti történelmének legkegyetlenebb eseményét, az 1937-es dominikai mészárlást, melynek során a Haitivel szomszédos Dominikai Köztársaságban közel tizenötezer haiti vendégmunkást gyilkoltak le a felhergelt dominikaiak Rafael Trujillo diktátor parancsára. Az írónő több évet töltött az események felkutatásával, többször ellátogatott a helyszínre, és végül a két országot elválasztó, határ menti folyónál tett látogatás után döntött úgy, hogy megírja a könyvet. Ekkor szembesült azzal, hogy bár annakidején a menekülő haitiek ezrei fulladtak ebbe a folyóba, ma már semmi nem emlékeztet az egykor ott történtekre. „Úgy éreztem, mint aki egy hatalmas tömegsír tetején áll, mégsem láthatja a halottakat.” – meséli Danticat. A mészárlásról nem sokan tudnak, teszi hozzá, holott „ez is a haiti történelem és egyben a világtörténelem része. Írni róla annyit tesz, mint emlékezni rá.”
A regény azonban csak részben alapul történelmi tényekre. Részben azokra az anekdotákra, mesékre és legendákra épít, melyeket az írónő saját anyjától és nagyanyjától hallott gyerekkorában. A kollektív emlékezet őrizte, Paule Marshall fordulatával élve „konyhaköltészet” (kitchen poetry), azaz az anyákról lányokra szálló történetek szervesen épülnek a regénybe, olyan sajátos hangulatú regényvilágot teremtve, melyben történelem és folklór összefonódik, s melyben álom, valóság és képzelet szinte eggyé válik.
A történet elbeszélője Amabelle Désir, egy fiatal lány, aki maga is – Haiti születése ellenére – a sziget dominikai oldalán dolgozik egy jómódú család szobalányaként. Szerelme, Sébastien Onius a szomszédos cukornád-ültetvényen nádarató. Haiti vendégmunkásokként a sziget dominikai oldalán mindketten idegennek, kívülállónak számítanak. Ahogy egy helyen olvashatjuk: „- A mezei munkások elcsigázottságukban és dühükben néha azt mondják, elárvult nép vagyunk – mondta. – Hogy mi vagyunk a kozma a fazék alján. Azt mondják, egyes népek nem tartoznak sehova, és mi ilyenek vagyunk.” Ennek ellenére boldogan élik az egyszerű kisemberek dolgos mindennapjait, míg egy napon szörnyű eset töri meg nyugodt hétköznapjaik ritmusát. Egy másik haiti nádvágót, Joëlt elgázolja egy dominikai földbirtokos autómobilja (éppen azé, akinél Amabelle szolgál). A szerencsétlen eset további tragédiák sorát indítja el: először, mintha csak a sors büntetése lenne, a gázoló Señor Pico Duarte újszülött fia hal meg, akit alig pár nappal azelőtt Amabelle segített világra.
Hamarosan Amabelle élete is fenekestül felfordul. A környékbeliek ugyanis arról kezdenek beszélni, hogy a haitiak ellen hajtóvadászat indul. Amabelle először elképzelhetetlennek tartja, hogy a vérengzés igaz legyen: „Híresztelések, gondoltam. Mindig is voltak híresztelések háborúkról, területvitákról, arról, hogy a sziget egyik fele le akarja rohanni a másikat. Ez volt a mindenkori elnökök nagy látomása: maguknak akarták az egész szigetet.” A szóbeszéd azonban hamarosan valósággá válik, így a többi haiti vendégmunkással együtt Amabelle-nek is menekülnie kell. Otthagyni megszokott életét nem könnyű, hiszen már nyolc éves korától (mióta árva lett, mert szülei belefulladtak a határfolyóba) itt élt; a dominikai családot, akiknél szolgált szinte sajátjának tekintette, a házat pedig otthonának. S legfőképp azért, mert nem tudja hova meneküljön, nincs senkije és semmije Sebastienen kívül, akitől azonban menekülés közben elszakad, s aki, mint később kiderül, valószínűleg a vérengzés egyik áldozatává válik: „Soha nem akartam elmenekülni. Tudtam, mi folyik, de nem akartam elszökni. „Hova?” „Kihez?”, dübörgött a fejemben a kérdés. Merem állítani, hogy a meggyilkoltak közül sokan kérdezték maguktól hozzám hasonlóan: „Kihez?” Még akkor is, amikor haldokoltak, és a papok mormolták felettük a búcsúszertartás szövegét: „Járj békében.” De hova?” Menekülése során számtalan viszontagságon kell keresztülmennie, kis híján meghal, mikor Dajabonba érve, a város főterén megtámadják, és brutálisan megverik az ott élő dominikaiak. Végül azonban eléri a határ menti Massacre folyót, és sikerül átúsznia a túlpartra, ami már Haitihez tartozik. Élete hátralevő részét itt éli le egy másik túlélővel, mígnem egy napon úgy dönt, hogy visszatér Alegríába, egykori dominikai otthonába.
A történtek után Amabelle már nem tud teljes életet élni, mintha már nem hús-vér ember lenne, csak árnyéka egykori önmagának. A mészárlás olyannyira beivódott emlékezetébe, hogy sehogy sem tud szabadulni tőle, minden mozdulatát, tettét és gondolatát az átélt vérengzés élménye hatja át: „Szüntelen hallom a folyó súlyát. Recseg-ropog az emberi hangok alatt, akár fapalló a tonnányi sziklahegy alatt. A folyó kitátott szája mindenkit elnyel, aki belelép, férfit, nőt, gyereket, válogatás nélkül, mintha kővel lenne tele a hasuk.” Bármilyen borzalmas is Amabelle múltja, a mészárlás kitörölhetetlen emlékei élete végéig kísértik, s ez így van rendjén, sugallja Danticat, mert csak az emlékek, a túlélők és a hozzátartozók emlékei által maradhat fenn a múlt: „E múlt inkább tömör, mint légies; a mi történetünk olyan, mint a tanúságtételek, amelyek soha nem jutottak a békebíró vagy a Generalissimo fülébe. Sebastian Oniusnak hívják, és története olyan, mint az uszony nélküli hal, a beszegetlen ruha, a leesni képtelen csepp, a napsütésben árnyék nélküli test. Hiánya az én árnyékom; lélegzete az álmaim. Az új álmok pazarlásnak tűnnek, fölösleges bosszúságnak, túl terjedelmesnek a megmaradt szűk helyre. Mégis azt hiszem, szeretném mással megtölteni a fejemet, szeretnék új képeket találni a régi életre, kiszáradt folyókat, amiken átkelhetek, és igazi vízesésbarlangokat, amikbe napjában százszor is bekúszhatok.”
Mindenkinek megvan a maga története. A történet, amit továbbmesélhet a következő generációnak: „A mészárlás az egyetlen olyan tulajdonom, melyet továbbörökíthetek.”- mondja Amabelle. Indulat nélküli beszámolója a szerelmét elvesztő lány, a túlélésért küzdő menekült és a felejtésre képtelen asszony élő emlékezete. Amabelle emlékezik, de emlékei és élete egyre inkább összemosódnak képzeletében, a múlt egyre inkább a jelenbe csúszik, az álom pedig lassan valóság lesz, míg végül az elfelejthetetlen múlt kimerevített állóképpé nem válik, megállítva az idő forgását.

Urbányi Eszter

Az Angyalfa Alapítvány ismét megrendezi a Szabadságot a gyermekeknek, esélyegyenlőségi, jótékonysági gálaestjét.

Fellépők: Szalóki Ági énekes, Berecz András mesemondó és a Fonó Zenekar. Védnökök: Jelenits István, Rudolf Péter. Moderátor: Novák Péter.

A jegyekből származó bevétel az alapítvány által szervezett nyári gyermektábor költségeihez járul hozzá.

Jegyeket elővételben a helyszínen az Uránia Nemzeti Filmszínház pénztáraiban,
valamint a www.jegymester.hu Internetes oldalon és a Ticket Express irodáiban vásárolhatnak.



A belépő ára a Gálaest megtekintésére 3.500 Ft. Az 5.000 Ft-os jegy ára magában foglalja a Gálaest, illetve az ezt követő állófogadás részvételi díját. Helyfoglalás érkezési sorrendben.

A Londoni Magyar Kulturális Központ (LMKK) 2009. január 28-án pályázatot hirdetett helyspecifikus installáció tervezésére és kivitelezésére. A vállalkozó kedvű művészek 2009. március 15-ig jelentkezhettek önálló ötleteikkel. Az LMKK felhívására, melyre Magyarországon élő hivatásos művészek, illetve külföldön élő magyar nemzetiségű művészek pályázhattak, 31 pályamű érkezett be a megadott határidőre. A pályaművek elbírálását brit és magyar szakértőkből álló zsűri végezte.

A szakértő zsűri tagjai: Páldi Lívia, a budapesti Műcsarnok vezetőkurátora, Michaela Crimmin a brit Royal Society of Arts (Királyi Művészeti Társaság) művészeti vezetője, Steierhoffer Eszter, a londoni Royal College of Arts (Királyi Művészeti Egyetem) kurátor szakán végzett kortárs képzőművészeti kurátor és Dr Takács Ildikó Katalin, az LMKK igazgatója.

Bár a pályázatok között számos érdekes ötlet volt, a szakmai zsűri az első fordulóban a beérkezett 31 pályaműből nem talált a pályázati kiírás minden részletének (főleg térspecifikussági szempontból) eleget tevő alkotást. Dr Takács Ildikó magyarázatként hozzátette: fontos lenne, hogy a pályázók a hely adottságai mellett a hely szellemét, a két ország közötti kapcsolódási pontokat illetve a mai kor kihívásait is szem előtt tartva készítsék el pályázatukat. Az LMKK újabb fordulót ír ki 2009. június 25-ei határidővel.

A pályázati feltételek hasonlóak a korábban meghirdetetthez: Egy alkotó több, de legfeljebb három munkával nevezhet. Az alkotók csak eredeti, saját és a kiírás feltételeinek megfelelő, a helyszínen megvalósítható tervvel jelentkezhetnek. Részleteket az érdeklődők az LMKK honlapján találhatnak: www.hungary.org.uk

Az LMKK célja, hogy magyar kortárs képzőművészek számára londoni bemutatkozási lehetőséget biztosítson, ezzel is teret adva hosszú távú kapcsolatok és együttműködési lehetőségek kiépítésére az angol művészeti élet szereplőivel.

Az életben történések vannak, a jellem a cselekedetek által mutatja meg magát. Egy jellem alakulása a cselekedeteiben mutatkozik meg, nem a szöveg által, a dumálás által, kizárólag az által, ahogyan cselekszik.
… De én is elmondom neki, hogy nekem az kell, hogy ez most először csak három hónap legyen, hogy ez egy olyan kihívás, ami csak három hónapig tart, így az elején megmondom, még ma, az a legjobb, ha ezt még ma tisztázzuk, ok? Aztán majd meglátjuk, jó? Mert …
Mert én nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy véglegesen összeköltözünk. Én szeretnék egyedül is lenni, nekem időre van szükségem -, micsoda elcsépelt üres frázis, minden ponyvaregényben így magyarázkodnak, most én is ezt teszem, hát így mondtam neki én is, hogy időre van szükségem, hogy ne siessük el a dolgokat, mert ha elsietjük, akkor lehetséges, az bizony nagyon is lehetséges, hogy egyik reggel felébredünk, és majd elképzelhető lesz, hogy nem ismerünk magunkra, mert nem hagytunk időt a léleknek arra, hogy belerázódjon, hogy megszokja a gondolatot, hogy mostantól az ágyában nem egyedül szuszog, hanem ott szuszognak mellette, vagyis hogy te szuszogsz ott velem a fekhelyemen, amelyet hosszú évekig csak a kutyámmal osztottam meg, most viszont az eb megy vissza eredeti helyére, a konyhaasztal alá.
Te jössz be a képbe. Már be is jöttél, már itt vagy, már megérkeztél – megmásíthatatlanul, feladtad értem az életemet, akarom mondani életedet, de én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy én ezt akartam, illetve nem emlékszem arra a pillanatra, amikor megkértelek volna, hogy áldozz értem, adjál oda mindent értem, azért, hogy megszűnjél te is én is egyedül tovább létezni.
Nagy levegőt veszek, mert azért imádkozom, hogy sikerüljön ez a vállalkozás, amelyet annyi szeretettel elkezdtünk, és annyi kétkedéssel folytatunk.
Talán, ha együtt le tudnánk győzni a halálfélelmet, akkor nyert ügyünk lehetne. Talán, ha együtt képesek lennénk hozzászokni a gondolathoz, hogy egyszer ennek is vége lesz, hogy te behozod nekem a reggeli kávét, én pedig rád mosolygok, hogy ez a kép is eltűnik egyszer az összes többi fényben úszó boldog sémával együtt, amelyeket vagy elképzeltem, de talán láttam is, de min-den-kép-pen ott úsz-kál-nak, mocorognak a fejemben, az agysejtjeimben, mint valamifajta örök, időtlen emlékezet.

A boldogságról alkotott határtalan elképzelés.

Mosolygok, mint egy szűzlány, mint egy frissen esküt tett apáca, mint egy örömtől megittasult éteri lény, hogy vár rám a határtalan boldogság, akkor meg miért félek tőled?
Ugyanúgy, mint magamtól. Hogy megzavarsz a küldetésemben, a hivatásomban, abban az egyetlen apró kis szikrányi biztonságban, ahol még érzem, ahol mindig is éreztem, ha csak egy másodperc erejéig is, de éreztem, hogy élek.
A magányban. Hogy elveszed a magányomat, a csendes óráimat, az áhítattal átitatott perceimet, a biztonságot. Az egyedüllétet.
Rettegek tőled, és utállak, és az is lehet, hogy ha közelebb jössz hozzám, ha már megérkeztél, és meg akarsz érinteni, akkor meg foglak ölni. Tágra nyitom a számat, hogy megijedjél a vicsorgó pofámtól, az erős zápfogaimtól, amivel majd kitépem a húsodat. A válladba harapok, és te vérezni fogsz, az is lehet, hogy elvérzel, és az is lehet, hogy én majd végignézem a haláltusád, de nem segítek neked.
A kislámpádat is hagyd otthon! Bőrönd sem kell, nemhogy ruhanemű, csak úgy gyere, ahogy Isten teremtett, és ne szólalj meg, ne szólj hozzám, ne próbálj meg szeretni, azt semmiképpen se!
Ó, én nyomorult, ó, én szerencsétlen! Hát mi az a mag, mi az az apró, szikrányi kis létezés, amihez így ragaszkodom, amelynek az elvesztése a legsötétebb indulatokat váltja ki belőlem?
Az az üres papír, amelyen majd megszületik a nagy mű, ha nem is ebben az életben, de oly bizonyossággal érzem, hogy ez a papír, ez a gondolathullám, amely nem hagy élni, amely itt mocorog velem, az élet kezdete óta az idők végezetéig, ez minden földi boldogságnál többet ér és többet ígér.
Mert nem lehetsz egyszerre nő és szellem, mert nem lehetsz egyszerre ember, hús-vér, kakáló-pisáló létezés, és lebegő impulzusbefogadó.
Vagy talán mégis? Vagy talán létezik az arany középút, amely sehová sem visz?
Nincs ilyen, mert meglepő módon nincsen kompromisszum. Itt a nagy tévedés.
Hát így próbálj meg engem szeretni, s átadom érte a fél fiókos szekrényemet, hogy összekeveredjenek a bugyijaim a te alsónadrágjaiddal. Békességben elférnek majd egymás mellett. Mert minden, ami veled kapcsolatos, az a csoda, hogy még így is megpróbálod, hogy még így is velem akarod az életet, a bezárt nőstényoroszlánnal, akit csak egy teleírt papír tud megnyugtatni.

Lángh Júlia:
A rabszolganő szabadsága – Igaz történet 2004-ből

Ali Zada: A rabszolganő útja (La marche de l’esclave, Paris, 2007)

Egy éven át ott éltem a közelben, és semmit nem tudtam a létező rabszolgatartásról.
Ali Zada a nigeri történet helyszínét Dzsasszantának nevezi: ez a szó dzserma nyelven (a dzsermák a hauszák után a második legnagyobb népcsoport Nigerben) azt jelenti: förtelmes, gyalázatos.
Az. És ijesztő, és szégyenletes.
A 2007-ben megjelent könyvecskét szerzője Aszmau, a nigeri Madaoua járás egyik falvában élt fiatal nő emlékének ajánlja, aki 2004-ben áldozata lett a rabszolgatartás kegyetlenségének.
A szégyent személyesen átérzem.
Tíz évvel korábban ott laktam egy évig a Madaouával szomszédos Illéla járás hasonnevű falujában, mintegy száz kilométerre attól a helytől, amelyet nem véletlenül nevez dzsasszantának a szerző. Sok emberrel beszélgettem, sok mindenről hallottam, de az, hogy a közelünkben a legkegyetlenebb rabszolgatartás folyik, soha föl nem merült. Pedig bizonyára tudtak róla.

Az Anti-Slavery International nemzetközi szervezet legkevesebb 40 ezerre becsüli a rabszolgák számát Nigerben. A Timidria (jelentése: szolidaritás, testvériség) nevű nigeri rabszolgaság-ellenes civil szervezet 2003-as felmérése az országban több, mint 800 ezer rabszolga létezését valószínűsítette. A nigeri kormány, amely szerint nincsenek rabszolgák az országban, civil szervezetek nyomására 2007 októberében bejelentette, hogy elindított egy kutatást e tárgyban. Az eredményt azóta sem publikálták.

De nézzük a történetet, amelyben csak a hely neve költői kitalálás, minden más, sajnos, való igaz.
„Dzsasszanta, a kis mezőváros asszonyai minden napjuk első felét azzal töltik, hogy ellátják vízzel a családjukat. A víz valójában sárgásvörös, zavaros lé, amelyet a nők vödörben visznek a fejükön, állandó körforgásban a kút és otthonuk között, míg meg nem töltik a lakókunyhójuk falánál sorakozó nagy agyagkorsókat.”
Aszmau befejezte a vízhordást asszonyának, már csak saját családját kell ellátnia, amikor találkozik egy vándorárussal.
„A kerekes pult roskadozott a csecsebecséktől. Kisebb elektronikus árucikkek, fantáziadús bizsuk, kozmetikumok fekete bőr karbantartására, gyerekruhák, mindenféle mütyűrök, játékok, kisebb szerszámok – minden, ami hiánycikk a rosszul ellátott afrikai falvakban.”
A fiatalasszony bámulja ezt a csillogást, mintha Ali baba barlangja nyílt volna meg előtte. Venni akar valamit a kislányának, akitől játszópajtása pár hónappal korábban ismét elszedte a játékát, ahogy ez rendszeresen elő szokott fordulni. Aszmau tanulmányozza a babákat, alkudozik. Kiválaszt egy olcsó darabot Mariamának, aki már régóta könyörög új babáért. A nő minden tartalék pénzét odaadja érte az árusnak.

Boltban vett játék az afrikai falvakban nem, vagy alig ismert fogalom. A kisfiúk a szemétből összekotort rongydarabokból labdát kötözgetnek össze, drótdarabokból autóvázat hajlítgatnak; láttam néha egész kis remekműveket. A kislányok a rongydarabokat két kis ágból összeillesztett keresztre aggatják, az a baba, boldogan a hátukra kötik, ahogy az asszonyok viszik a legkisebb gyereküket.

A fiatal Aszmau férje korai halála óta kislányával és anyjával együtt egy kis viskóban lakik, a járás főnökének a háza mögött. Házi rabszolgaként a gazda egyik feleségének szolgálatában áll: hordja neki a vizet, cipeli a gyerekeit a hátán, kimossa szennyes ruháit és elmossa edényeit, töri a kölest, főzi az ételt. Emellett a férj rendelkezésére is kell állnia, amikor a férfi vágyai így kívánják.
Mariama el van ragadtatva az új babától, de alig kezd játszani vele, jön a kis játszótárs, Száda, elszedi tőle, és elfut a zsákmánnyal. Száda Umaru hercegnek, a járási hagyományos főnök legidősebb fiának a kislánya.
Mariama a földre veti magát, kétségbeesetten zokog. Az anya megelégeli ezt a gyakran ismétlődő jelenetet, megpróbálja szép szóval visszaszerezni a játékot, és amikor Száda többszöri rábeszélésre sem hajlandó visszaadni a babát, kitépi a kezéből. Az öregasszony, aki mindvégig némán hajolt a munkája fölé – pálmalevelekből szőnyeget, kosarat fon –, aggodalmasan megjegyzi lányának, hogy ebből baj lesz.
Lesz is.
Száda üvöltésére megjelenik Umaru herceg – addigra Aszmau már visszament a kútra –, kirángatja a babát Mariama kezéből és a lányának adja.
„Az öregasszony úgy tesz, mintha semmit sem látna, bezárkózik a lemondó hallgatásba, ami az egész élete volt. Saját vélemény, saját javak, saját személyiség nélküli élet. Olyan élet, amelyben mindvégig igent mondott a legesztelenebb ötletekre is, amelyeket szeszélyes hercegek parancsoltak, akiket kiskorukban a hátán cipelt, hogy anyjukat megkímélje ettől a rabszolgáknak való tehertől.”
Umaru herceg elindul a kútra, hogy elkapja a rabszolganőt, aki megsértette a szabályokat. Útközben dúl-fúl.
„A régi időkre gondolt, amikor, még egészen fiatal korában, bármit meg lehetett tenni a rabszolgákkal... Akkor kezdett elromlani a dolog, amikor mindenféle értelmiségiek belepiszkáltak. Emberi jogok, szabadság meg demokrácia nevében ezek az arcátlanok és fehér szövetségeseik azt állították, hogy le kell rombolni az ősidők óta meglévő gyakorlatot. Az ő szentségtörő beszédeik adtak ötleteket ennek a rabszolganőnek, akinek a pimaszságát feleségei már sokszor panaszolták neki.”
Ekként méltatlankodva magában, közeledik a kúthoz. Ennél keserűbb kút-leírást nem ismerek az afrikai irodalomban.
„Ezen a tájon a kút az a pont, amely köré naponta összegyűlnek a nyomorultak, azaz a rabszolgák és mindazok, akiknek nincs rabszolgájuk, hogy helyettük hordaná a vizet. A kút az a hely, amelyet a nők a legjobban gyűlölnek, mert épp csak befejezték a robotot, másnap újra kell kezdeni, mert a vízhordás tönkreteszi a kezet, összetöri a hátat, leapasztja a testet, kiszívja az ifjúságot és szertefoszlatja a reményeket. Mindenki, aki a kútra jár, legyen rabszolga, szabad vagy nemes, itt megbánja, hogy él, gyűlöli az embereket, okád az életre, utálja a világot, és magában becsméreli rabszolga- vagy szegényember-sorsát. Dzsasszantában mindenkinek az a leghőbb vágyálma, hogy ne kelljen többé vizet hordania.”

Afrika-szerte mindenütt a nők feladata a család vizéről gondoskodni. Nem egyszer nagy távolságról hordják a vizet, a munkába bevonják a kislányokat is. Sok nő azért nem tud írni-olvasni, mert gyerekkorában vizet kellett hordania a családnak; föl sem merült senkiben, hogy vízhordás helyett a kislány iskolába járjon. (Meg minek is járt volna, mire szolgál az neki?!...)

Ez a nagyúr, Umaru herceg, még soha nem ment el a kúthoz. De most döngő léptekkel sietett oda az út közepén, dühödt arckifejezése semmi jót nem ígért. Mögötte szaladt rémülten az öregasszony és a kislány. Körben a nők bámultak. Aszmau állt és nézte, ahogy a férfi közeledik hozzá.
„Nem jött-e már el az ideje, megértetni Umaruval, a bősz herceggel, hogy egy baba csak néhány pénzdarabba kerül, és hogy Szádának örömet lehet okozni úgy is, hogy ha azzal nem ártunk Mariamának? Hogy ez a gőgős herceg, akinek hatalmas birtoka van, rabszolgákkal, jószággal tele, igazán vehetne saját maga a kislányának egy babát?”
Először történt, hogy egy engedetlen rabszolga ügye a kisváros nyilvánossága elé került. Umaru nem habozott, olyan órási pofont kevert le a fiatal nőnek – híres volt a pofonjairól –, hogy az, fején a vödörrel, messzire repülve elterült a földön. Halálos csend lett. Umaru mutatóujját a földön fekvő asszonyra szegezte:
„Aszmau, emlékeztetlek, hogy te, az anyád, a lányod és az ő babája, mind az én tulajdonom vagytok. Honnan vetted magadnak a bátorságot, hogy elvedd a lányomtól a babát? Ne kezdd újra az efféle szemtelenséget, különben te, anyád és lányod megismeritek a szigoromat.”
Umaru ezzel sarkonfordult, elment, a földön heverő Aszmauhoz csak a kislánya szaladt oda. A nők mindössze annyit mondtak egymás közt: de hát a gazdája. Mintha természetesnek, mondhatni jogosnak tartanák, ami történt
Amikor az alázatban megöregedett anya szemrehányást tett Aszmaunak, amiért szembeszállt az urak akaratával, Aszmau kihúzta magát: „Ettől a naptól fogva senki nem fog engem rabszolgának tekinteni!”
És elindult az úton, a nők néma sorfala között. Ömlöttek a könnyei, de átszellemülten ment, látta célját: a szabadságot. Végre megtalálta élete értelmét.
Két nővérét még régen, serdülőkorukban elrabolták és eladták. Özvegy anyja magába roskadt. Soha nem beszélt. Rabszolga családokban nincs beszélgetés: felesleges elmondani a gyereknek, mi vár rá.
„Férj és feleség, apa és fia, anya és lánya csak annyit szólt egymáshoz, amennyi a hétköznapokhoz szükséges. Senki nem mesélt senkinek semmit, mindenki a saját tapasztalatából, a saját szívével, lelkével és testével fedezte föl a dzsasszantai rabszolga-élet leírhatatlan valóságát.”
Aszmau a véletlennek köszönhette, hogy iskolába járhatott: a helyi tanító, akinek az osztályában nem volt meg a kötelező létszám, Umaru hercegtől „kölcsönkérte” a rabszolga kislányt, hogy majd visszaadja, ha kell. Aszmaut osztálytársai megvetették, mert rabszolga. Ki se járhatta az általánost, gazdája kivette az iskolából és hozzáadta egy másik rabszolgához, akinek némán kellett tűrnie, ha feleségét elvitték éjszakára, hogy a gazda férfivendégeinek a rendelkezésére álljon.
Aszmau ment tovább az úton, és emlékezett.
Azt tanulta az iskolában, hogy a rabszolgatartás igazságtalan volt, hogy az egész emberiség elutasítja, hogy minden ember egyenlőnek születik. De akkor Dzsasszantában miért nem változik semmi?
„Mit tesznek azok az emberek, akik autókon járták a vidéket és emberi jogokat, szabadságot és demokráciát ígértek? Hol vagytok hát, illúzió-árusok, akik Aszmaut méltósággal, egyenlőséggel és emberi jogokkal kecsegtettétek? Hol vagytok, poitikusok, akik a választási kampányban Aszmaunak szabad választást ígértetek a sorsuk fölött szabadon rendelkező emberek társadalmában?”
Aszmau ment tovább a kúthoz vezető úton, méltósággal és határozottan.
„Nem fogják többé ellopni tőle a szabadságát, a testét, a lelkét, a személyiségét és az eszét. Ebben a diadalmas menetben most elveszi magának a szabadságot, amelyet a társadalom és az élet nem tudott neki megadni, elveszi magának és megőrzi örökre.”
Aszmau monológja olyan harcos és diadalmas, mint egy szabadságharcos ódája a szabadsághoz, a győzelem küszöbén. Közben villanóképekben áttekinti az életét: sértések, köpések, pofonok a kigúnyolt rabszolgagyereknek, verés, robotmunka, koplaltatás, megerőszakolás, megalázás a felnőtt nőnek.
„Aszmau ekkor már szabad volt, szabad, mint a fúvó szél. A jövő felé menetelt így, amelynek kapuit ki akarta tárni a lánya előtt, hogy ő majd ugyanolyan nő lehessen, mint kortársai, olyan nő, aki maga választja meg az életét, aki belenéz más nők szemébe és úgy méri magát hozzájuk, hogy egyetlen mércéje az emberi érték.”
Mintha Aszmau menetelése a szabadság felé jeladás lenne Dzsasszanta leányainak, hogy változtassanak életükön.
„Aszmau minden lépésével összetört egy szemet a láncon, amely rabságban tartotta. Szinte hallotta, ahogy a láncszemek egymás után lepattannak, és lépésről lépésre könnyebbnek érezte magát.”
És mint egy tüntetés jelmondatai, jöttek egymás után a néma kiáltások:
„...elég abból a rendszerből, amely elrabolta családfáját, múltját, jelenét, személyi méltóságát, egész életét. Elég a gyalázatos rendszerből, amely megengedi, hogy egy férfi nyilvánosan bántalmazzon egy nőt. Elég a rabszolgákból, akik gyávaságból és félelemből beletörődnek, és elfogadják, hogy rabszolgák.”
Már úgy ment a homokos úton, csurgó könnyekkel, a kút felé, mint egy forradalmi vezér.
„Légy átkozott, Dzsasszanta hercege, a pokol ne legyen elegendő, hogy megbűnhődj bűneidért, vessen ki undorral bugyraiból, tagadjon meg téged még maga az Ördög is. Légy átkozott, Dzsasszanta hercege, te, aki gőgödben megütöttél egy szerencsétlen vízhordó asszonyt, te, aki már rég elvetted minden szépségét, fiatalságát és női reményét...”
És ment tovább az úton, átkokat szórva a gyáva és alázatos városra is, ahol senki nem kelt ki az igazságtalanság és a gonosz ellen.
„Tudja meg Dzsasszanta, hogy a büszkeség sosem hal ki az emberi lényből, és tudja meg, hogy mindenütt, ahol a férfiak elbuktak a becsület dolgában, ott mindig a nők vitték tovább a fáklyát.”
Aszmau odaért a kúthoz. A nők félrehúzódtak, azt hitték, pótolni akarja a vödör vizet, amit az úr pofonja levert a fejéről.
„Aszmau megállt, amikor nekiütközött a kút beton peremének, ahogy egy vak megy neki a falnak. Habozás nélkül, nem szólva senkihez egy szót sem, kicsit följebb húzta kendőszoknyája alját, hogy a lábát át tudja vetni a káván, és hagyta, hogy teste belezuhanjon a mélységbe.”
A kővé dermedt tömeg hallotta, ahogy a test zuhanás közben hol az egyik, hol a másik oldalfalhoz csapódott, aztán egy óriási csobbanás, a víz a kútkáváig felfröccsent. A kis Mariama majdnem utána ugrott, az utolsó pillanatban kapták el.
Mihelyt Omaru meghallotta a hírt, parancsot adott, hogy azonnal adjanak el néhány állatot a piacon. Másnap elment a csendőrségre. Az olvasó kitalálhatja, hogy a jószág eladásából származó pénzt vitte a zsebében.
„Néhány perccel azután, hogy belépett, máris látták kilépni egy tiszt kíséretében: tréfálkozva beszélgettek, aztán szélesen mosolyogva, kézfogással búcsúztak.
Aszmau, a lázadó, máris feledésbe merült...”


Ali Zada tanár, újságíró, külkereskedelmi tanácsadó. Első könyve, „Ádám és Éva”, egy rövidéletű nigeri kiadónál jelent meg: humoros szerelmi háromszög formájában tárgyalja, hogyan kísértette meg a Sátán az első emberpárt – írja róla az egyetlenegy, interneten elérhető ismertető. Második könyve, „A rabszolganő útja”, a párizsi L’Harmattannál jelent meg, és megérdemelt visszhangot kapott.
Keletkezési körülményeiről semmit sem sikerült megtudnom. A jelek szerint a szerző jól ismerte a helyszínt és a szereplőket. Talán azért képzelte a lány utolsó gondolatait szárnyaló szabadságvágynak, mert az asszonyokban, akik látták a vonulását, ilyen benyomást keltett. Kár, hogy Aszmau monológjában Ali Zada nem merte vállalni, hogy a nő nevében, első személyben beszéljen, megmaradt a harmadik személyű ábrázolásban. De amikor az átkot mondja, mégis Aszmau hangját halljuk. Viszont például az „elég”-sorozatban (sokkal hosszabb, mint az itt idézett), már egy férfi beszél, egy elkötelezett újságíró. Akitől nagy tett volt, hogy megírta és nyilvánosságra hozta ezt a könyvet, ő ezzel megtette, amit a becsület megkíván. Minél több jogsértés kerül nyilvánosságra, annál inkább van rá esély, hogy változtatni lehet a gyalázatos állapotokon. Ez minden országra érvényes.

Néhány adalék a mai rabszolgatartásról

A könyv nem beszél arról, hogyan lett Aszmau rabszolga. A témával foglalkozó cikkekből és jelentésekből az derül ki, hogy akik ma is rabszolgaként kénytelenek élni – afrikai és arab országokban –, azokat vagy egyszerűen elrabolták és eladták (legtöbbször a könnyebben elkapható gyerekeket), vagy eleve rabszolgaként tartott családba születtek. Megszökni csak a férfiak tudnak, ha tudnak; a nők, mivel gyerekeik vannak, nem vállalkozhatnak erre.
Nigerben a függetlenség évében, 1960-ban hivatalosan eltörölték a rabszolgatartást, de ennek nem sok hatása volt a való életre. Az első olyan nigeri törvényt, amely tiltja a rabszolgatartást (10-30 év börtönnel bünteti), és módot nyújt arra, hogy a rabszolgák megvédjék magukat gazdájukkal szemben, Aszmau halála előtt egy évvel, 2003 májusában szavazta meg a nigeri nemzetgyűlés. Egy év nyilvánvalóan nem elég, sejtjük, hogy még egy emberöltő sem, mélyen gyökerezett ősi hagyományok megváltoztatására. A Niamey-ban hozott törvény híre, ha el is jutott Madaoua megyébe, Omaru herceghez, a rabszolgatartó nagyúr bizonyára fütyült rá. A hagyományos főnökségek (chefferies) a nigeri közvélemény tudomása szerint mélyen összefonódtak az állami szervezetekkel, „gyáva és bevallhatatlan érdekek kölcsönös egyensúlyáért”, ahogy Ali Zada is mondja Aszmau monológjában.

Chefferies: a hagyományos főnökségek alkották a gyarmatosítás előtti afrikai társadalmak szerkezetét. Ezeknek a patriarchális mini-államoknak a vezetőjét királynak hívták. A király rangját és hatalmát emelte rabszolgáinak népesebb száma. A franciák (akik tiltották a rabszolgatartást) a gyarmatok modernizálása során az európai típusú államszerkezet kialakításakor hamar rájöttek, hogy nem szétrombolni kell az amúgy is szívós hagyományos szerkezetet, hanem a központi hatalom erősítése érdekében támaszkodni rá. Később a független államok is ezt tették, a hagyományos főnökök lojalitását megvásárolva mindenféle, többé vagy kevésbé legális kedvezménnyel. Ezeknek a helyi főnököknek, akiket gyakran ma is királynak hívnak, óriási tekintélyük van a nép körében.

Aszmau története kapcsán keresgélve a hálón, a következő hírre bukkantam: Illéla, az én Illélám helyi főnökének egyik fia publikált egy könyvet a rabszolgaságról! 2005-ben jelent meg Párizsban, „Megtört tabu” címen. Az ismertetések csak annyit mondanak, hogy Musztafa Kádi Umani jól ismeri a témát, lévén egy hagyományosan rabszolgákat tartó királyi familia fia. Anyja az ő szívós kérésére engedte szabadon rabszolgáit. Azért írta meg a könyvet, megtörve a tabukat, hogy segítsen megszüntetni az országban ezt a megalázó hagyományt.
Istenem, Illéla, az ártatlanságban töltött esztendő! Ezek szerint a nyitott, érdeklődő öregúr, El Kádi Umani, az illélai király, akinél óvodásaimmal együtt tiszteletemet tettem, ő is rabszolgatartó volt. Hosszan beszélgettünk mindenféléről, említette, hogy feleségeitől összesen huszonöt gyereke van. Derék, jóindulatú embernek látszott, nem hiszem, hogy úgy bánt volna a rabszolgáival, mint a dzsasszantai kényúr. De ha az ismertető csak Musztafa anyját emlegetí rabszolga-felszabadítóként, abból az következik, hogy a apja, a király és a többi feleség megmaradt az ősi szokás mellett.
2008. októberében egy bírósági ítélet kapcsán nemzetközi nyilvánosság elé került a nigeri rabszolgák sorsa, a Nouvel Observateur és a Guardian is írt róla.




Adidzsatu Mani Koraut 12 éves korában egy tuareg rabszolgakereskedő 240 ezer afrikai frankért (366 euró) eladta egy hithű muzulmánnak Birni N’Konni közelében. (Zúdulnak rám a képek: kétszer is jártam, egy fétisisztát látogatva, Birni N’Koniban, a nigeri-nigériai határon.) Köztudomású, hogy a próféta csak négy feleséget engedélyez, és volt már négy ennek a hithű férfiúnak, viszont a Korán több pontján is olvasható engedély a rabszolganők használatára.

„Boldogok a hívők [...] akik szemérmükkel önmegtartóztatók, kivéve feleségeikkel vagy akiket jobbjuk birtokol, emiatt nem számolnak el.” (Korán 23:1-6.) Ha netán nem világos: a feleségek mellett a tulajdonukban lévő rabszolganőket szabadon élvezhetik, ezzel nem kell elszámolniuk Allah előtt. Másik példa, a 4. szúrában, az intés után, hogy a feleségekkel egyformán kell bánni: „...vagy elégedjetek meg azzal, ami rabszolganőt a jobbotok birtokol”.

Mani Korau kilenc évig élt rabságban, feladatköre ugyanolyan volt, mint Aszmaunak, ebből következően szült három gyereket, kettő életben is maradt. Forrásaim nem szólnak arról, hogyan szabadult ki, feltételezem, hogy civil szervezetek segítségével, mert rögtön bíróságra is vitték az ügyet. A volt rabszolganő első fokon nyert, másodfokon vesztett. El tudom képzelni azt a felsőbb bíróságot, amelyik szerint a rabszolgatartás nem rabszolgatartás... Ekkor fordultak nemzetközi fórumhoz: a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösségének bírósága 2008 októberében (ekkor hozott először ítéletet a rabszolgaság tárgykörében), kimondta, hogy a nigeri állam felelős: nem tartotta be nemzetközileg vállalt kötelezettségeit, nem védte meg állampolgárát a törvényileg tiltott praktikák ellen. És megítélt tíz millió afrikai frank kártérítést a lánynak.
Ez a bíróság börtönt nem osztogathat. De példamutató ítéletet hozott, értsen abból Mali, Burkina, Mauritánia, Csád – ahol a civil szervezetek közlése szerint szintén él még a rabszolgaság intézménye. És mi most csak Afrikát néztük.

Terepszemle Ferge Zsuzsával
és Ohli Éva tereptanárral
április 9-én délben a gettóban,
a Teleki és a Kálvária tér között
a Magdolna és Lujza utca sarkán.
a kocsisor és a temető mellett.

Kedves Barátaim!

Egy jelképesen is jelentős női találkozóra hívlak benneteket
a "Magdolna negyedbe" holnap fél 12 órakor.



Ezen az informális találkozón Ferge Zsuzsával
a szocszakma és a centrifuga szellemiség is találkozik,
egy szociológiai és szépirodalmi program születik,
amelyben új, kreatív együttműködési formákat keresünk
nők, női hálózatok, szegények, cigányok és támogatók között, a személyes és felelős emberi kapcsolatok jegyében.



Erről szeretnék beszámolni egy sorozatban,
szépirodalmi szociológiát írni a közös tapasztalatokból.
Nem véletlen a Lujza utca: kifejezetten a ház illetve környék női hálózata érdekel, mélyinterjúkat készítek, miközben önsegítő közösségre gondolok.
A szomszédaim egy része cigány és/vagy szegény, most kezdjük megismerni egymást. Naponta integrálódunk és szocializálódunk, beavatódunk és kirekesztődünk. Figyelünk egymásra, miközben osztozunk a sorsban.
Ehhez a feladathoz szeretném holnap a véleményeteket, meglátásaitokat, segítségeteket és szellemi támogatásotokat kérni.

A találkozó programja:
A résztvevők a helyszínen gyülekeznek délig.
Szemle a Lujza 18. - Magdolna 45. számú házban,
beszámoló az eddigi tapasztalatokról, beszélgetés.
Séta a Kesztyűgyárba, jövőkép, ötletek és technikák.

Szeretettel várlak a találkozóra és együtt gondolkodásra!

Gordon Agáta

MEDIAWAVE’2009
Nemzetközi Film és Zenei Fesztivál
„FÉNYÍRÓK FESZTIVÁLJA – ANOTHER CONNECTION”
Győr, 2009. április 25 – május 2.

Ahogy a MEDIAWAVE-re járó közönség már megszokhatta, évről évre speciális tematika köré szerveződik programjaink jelentős része. Ebben az évben 1969 negyvenedik évfordulójáról emlékezik meg majd a Fesztivál, azon belül pedig a szexuális forradalomról. A 2009-es fesztiválra vérbő zenei programokkal készülünk és olyan művészi, erotikus filmek vetítésével fogjuk körbejárni a témát, amelyek bár a maguk idejében nagy vihart kavartak, messze állnak a pornófilmek világától.

A FILMRŐL

A MEDIAWAVE Nemzetközi Film és Zenei Fesztivál 2009-ben először hirdetett versenyt játékfilm kategóriában. Így az idei versenyprogramba nevezett 1250 filmből - amelyek a világ 66 országából érkezett - a MEDIAWAVE–n már hagyományosnak számító animációs, kisjáték-, kísérleti és dokumentumfilmek mellett egészestés játékfilmeket is láthat a fesztivál közönsége. A filmek között szép számban vannak olyan díjnyertes alkotások, amiket Magyarországon ezelőtt még nem mutattak be.
A MEDIAWAVE versenyfilmjeit neves szakemberekből álló nemzetközi zsűri (többek között az Oscar-díjas vágó Alan Heim, a Georgi és a pillangók rendezője - Andrey Paounov és Gazdag Gyula), valamint az Országos Diákzsűri is értékelni fogja. Az idei fesztivál újdonsága, hogy a fesztiválra nevezett nagyjátékfilmeket külön nemzetközi zsűri értékeli majd, akiknek tagjai várhatóan Mika Kaurismäki (FIN) filmrendező, Vivi Drăgan Vasile (ROM) operatőr és Marozsán Erika (HUN) színész- és énekesnő lesznek.

A nemzetközi versenyfilmek mellett a fesztivál közönsége a versenybe nem került panoráma filmekből, életmű válogatásokból, illetve speciális tematikájú mozgóképekből is csemegézhet.
A MEDIAWAVE’2009-en olyan elismert filmrendezők lesznek vendégeink, mint Gazdag Gyula, Andrey Paounov, Mika Kaurismäki és Goran Radovanovich, akik jelenlétében vetítésekkel egybekötött közönségtalálkozókat szervezünk az életmű válogatásokon belül.

A MEDIAWAVE’2009 kiemelt vendége Románia lesz, így izgalmas, évről-évre meglepetésekkel szolgáló filmművészetét is megpróbáljuk egy pár példán keresztül megragadni és bemutatni a közönségünknek. A fesztivál-díjas filmesek mellett (Radu Jude, Adrian Sitaru, Thomas Ciulei, és még sorolhatnánk) vendégünk lesznek román filmfesztiválok (Astra Film Festival, a Transilvania International Film Festival, az AlterNative Film Festival), filmiskolák (Bukaresti Képzőművészeti Egyetem, a kolozsvári Sapientia EMTE) és filmválogatásaik is.

A MEDIAWAVE’2009 a Reflex Környezetvédő Egyesülettel, a Magyar természetvédők Szövetségével és a Climate Alliance-szal közösen programsorozatot szervez az éghajlatváltozás, annak környezeti és társadalmi hatásai illetve a lehetséges megelőzés témakörében, filmvetítésekkel, előadásokkal, beszélgetésekkel, fotókiállításokkal, illetve a közönséget aktívan bevonó „akciókkal”.

Ahogy a korábbi években, 2009-ben is lesznek szabadtéri filmvetítések Győrben a fesztivál belvárosi szabadtéri helyszínén. A korai órákban a gyerekeknek szóló filmválogatásoknak (MEDIAWAVE animációs filmeknek), míg a későbbi órákban a felnőtteknek szóló mozinak (MEDIAWAVE zenei filmek, kisjátékfilmek) adunk majd teret. A térmozi mellett tavaly elkészült zsebmozit a MEDIAWAVE Győrben is felavatja, ami nemcsak helyszínként kínál igazán rendhagyó körülményeket a filmnézéshez, de az itt látható filmprogramok is valódi ínyencségeknek, kultmoziknak számítanak.

A ZENÉRŐL

Az idei fesztivál zenei programja ismét bőven tartogat meglepetéseket az újdonságokra éhes zenerajongók számára. A nyitónapra két dél- és közép-amerikai zenekart sikerült Győrbe csábítanunk, nyugodtan kijelenthetjük, mindkettő hazája büszkesége, a feltörekvő zenész generációk élharcosai.

Argentínából, Buenos Aires gettóiból nőtte ki magát az ASTILLERO, akik Astor Piazzola és a tango nuevo hagyományát egy roppant energikus produkcióban értelmezik újra, tartalmas vizualizációval kísérve. Igazi kuriózum produkció, a zenekar idei fesztiválunk szignálját élőben is prezentálni fogja.


Azt est másik fellépője Kubából érkezik, hogy igazi csemegével szolgáljon a latin jazz rajongóinak. OMAR SOSA kiváló fiatal zongorista, külföldön már abszolút első vonalas előadóként a neves jazz fesztiválok fő sztárjának számít. Az AFREECANOS QUARTET élén olyan virtuóz zenészekkel áll színpadra, mint a szenegáli Mola Sylla, és a mozambiki basszusgitáros Childo Thomas.

A fesztivál jazzprogramjának talán legismertebb vendége az amerikai jazz legenda – LEE KONITZ. A jazz 50-es években induló nagy korszaka, a modern jazz utolsó élő, meghatározó, stílusalkotó főszereplője ő. A Chicagóban született altszaxofonos 1949-ben, 22 évesen csatlakozott Miles Davis zenekarához, hogy a következő évben együtt rögzítsék a korszakalkotó „Birth of the Cool” című albumot. Zenei karrierjének főbb állomásai olyan nevekhez köthető, mint Charlie Parker, Dave Brubeck, Ornette Coleman, Charles Mingus, Gerry Muligan, Elvin Jones vagy Gil Evans. Hozzánk a MINSARAH nevű fiatal amerikai-német-izraeli zenekar élén érkezik.

Szintén április 30-án lép színpadra JAMAALADEEN TACUMA „COLTRANE CONFIGURATIONS” nevű formációjával. A basszusgitárost a MEDIAWAVE közönsége 2005-ben ismerhetett meg, mikor James Blood Ulmer klasszikus triójának tagjaként adták a fesztivál zárókoncertjét, és a nem kevésbé híres dobos, Calvin Weston társaságában részt vett a Grencsó István vezette Underground Jazz Zenei Műhely munkájában is.
Tacuma stílusteremtő és újító személyiség, aki a zenei színen való felbukkanása óta feszegette annak határait, hogy mit és hogyan kellene játszania egy basszusgitárosnak. Gyakorlatilag újra értelmezte hangszerének művészi potenciálját. Ornette Coleman-nel való együttműködése tette igazán ismertté a jazzvilágban, stílusokon átívelő karrierjét azonban ennél tágabb zenei világ jellemzi. Jelen formációjával John Coltrane munkásságának állít emléket. A zenekart olyan nevek erősítik, mint a fiatal angol szaxofonos TONY KOFI, aki egyedüli európai zenészként csatlakozhatott néhány éve a World Saxophone Quartet világhírű tagjaihoz. 2008-ban, Angliában az év jazz zenészének választotta a BBC.


Hazánkban még ismeretlen nemzetközi kezdeményezés a „THANKS JIMI FESTIVAL”, de biztosak vagyunk benne, hogy ami a wroclawi alapítóknak meghozta az elismerést, az nálunk is nagy közönségsikert fog kiváltani! Az egynapos minifesztivál lényege és csúcspontja, hogy erre a napra meginvitálunk minden olyan blues és rockzene rajongó gitárost itthonról és a környező országokból egyaránt, akik rövid próbát követően közösen játsszák majd el neves zenészek vezetésével JIMI HENDRIX „Hey Joe” című számát. Az ötlet egyszerű és rendkívül látványos, hangzatos!!
Wroclaw főterén 2008-ban már 1951 gitáros játszotta el a számot, jelenleg ez a döbbenetes hatású koncert Guinness rekordnak számít a világon.
Az első magyarországi eseményt egész napos – bluesra hangolt - zenei fesztivál vezet fel és koronáz meg.
A jövőben évről évre szeretnénk megrendezni minden május elsején a rendezvényt, és a külföldi szervezők tervének megfelelően e napot majd nem a munka, hanem a gitárosok világnapjaként, ünnepeként tarthatjuk számon. A rendezvényre várjuk blues zenekarok jelentkezését, akik különböző kocsikon (szekér, hintó, traktor, kamion) zenélve vennének részt egy május elsejei blues felvonulásban!
Az est főzenekara a TM STEVENS & SHOCKA ZOOLOO BAND. T.M. Stevens basszusgitárosi és énekesi tehetsége legendás, játékstílusát tekintve vad, ugyanakkor mégis melodikus, ezzel teremtve meg elsöprő hangzását. Stevens rengeteg muzsikussal és sokféle zenei stílusban tevékenykedett, többek között Joe Cocker  több albumának munkálataiban vett részt,  de szerepelt Tina Turner, James Brown és Billy Joel oldalán is.

A fesztivál szervezői évről évre egyre tudatosabban próbálkoznak olyan produkciók létrehozásával, mely a fiatal, hazai zenészeknek kíván inspirációt adni, lehetőséget teremteni, hogy a szűkös hazai keretek közül ki tudjanak törni és nemzetközi terepen megmutatkozzanak. Véleményünk szerint a zenei együttműködések, műhelyek azok, melyek ezt a célt legjobban tudják szolgálni. Ezért a fesztivál alatt több olyan workshopot szervezünk neves külföldi zenészek vezetésével, melyben hazai és külföldi muzsikusok több napig azon dolgoznak, hogy munkájuk gyümölcsét egy zárókoncerten mutassák be az érdeklődők számára.
A teljesség igénye nélkül és a szervezés jelenlegi fokán az alábbi együttműködések vannak kilátásban:

A stílusalkotó Zion Train angliai dance-dubcsapat fúvósszekciója által alapított LOVE GROCER a győri reggae fiatal tehetségeivel, az Újkut HK-val fog együtt dolgozni.

PAVEL FAJT cseh dobfenomén DRUMMEDIAWAVE név alatt ütősegyüttest vezet majd.


A tavalyi fesztivál legnagyobb közönségsikerét magáénak tudható francia PULCINELLA zenekar, amely a zenén túl színházi elemeket is alkalmaz, tovább folytatja műhelymunkáját a Dzsindzsa névre keresztelt, magyar jazzformációval.

FERENCZI GYÖRGY és zenekara a Rackajam a győri Colombre Band tagjaival kiegészülve népzenészekkel dolgozik majd egy egyedi produkció létrehozásán.

LEWIS JORDAN amerikai költő-szaxofonos GRENCSÓ ISTVÁN közreműködésével a big band (nagyzenekari) forma megújításával fog kísérletezni osztrák és magyar muzsikusok társaságában.

További információ:
www.mediawavefestival.hu
www.mediawave.hu

"A jó egy órás beszélgetésből csak azt a részt adom közre, ami a pénzzel, a mostani válsággal foglalkozik. Ebben Heller Ágnes azt is elmondja, hogy még a neves közgazdász, Kornai János is a fejét töri, hogy tulajdonképpen megértse, mi is történt, illetve mi történik napjainkban a sokat emlegetett válság kapcsán… Szerintem egy izgalmas beszélgetést fogsz hallani és látni - jó 17 percet igényel tőled, az életedből. :-)" - írja blogán Csapó Ida - ha kíváncsi vagy rá, látogass el az oldalára!

ICA számára Takács Mária vágott az estből ízelítőket - ezeket holnap adjuk közre.

Ébren rémálom gyötör. Látom, ahogy Magyarország egy bántalmazott család. Hallom, ahogy apa üti anyát. Rúgja, szidja, kiröhögi. Nincs jó abban, amit tesz, ha próbál valamit, azt rögtön kontrázza, megvan a hatalma hozzá, majdnem olyan erős, vagy valahogy erősebb, mint anya, pedig most anya kezében a hatalom maga.

Kényszeres vízióm, hogy két, bántalmazott gyerekből lett felnőtt kezében van az ország. Igazi, hosszú évek óta tartó utánkövetéssel hasznos lenne nem vezetői szinten is megvizsgálni, mit tesz az apa, aki már régen nem is tud róla, vajon hol jár. Benne. Minden tettében. Csodálatos mindennapi színpadi tünemény, ahogy a két, sorozatosan megalázott fiú ma a világot látja.

Én közben párnámat a fejemre szorítom, nem akarom hallani, ahogy veszekednek már! De mégis, képek égnek a retinámba:
Anya mond valamit felnőttek között a költőpénzről, hogy a következő hónapban mire mit szán, hogyan miért. Szegények vagyunk, nem könnyű beosztani. Apa ül a padban és röhög. Arca eltorzul, a kárörvendés vigyora, de mindig, ahányszor csak látom őt a Házban. Ijesztő. Félek tőle, mi lesz, ha anya elmegy már, vagy megőrül, vagy feladja, és nem véd meg minket ettől az állattól? Apa igazi bántalmazó.

Retinámban a fájdalom.

Anya feladta. Megy ki, kirúgták a munkahelyéről. Hiába taktikázott, hiába kérlelt, megértett, kicsit ennek kedvezett, kicsit annak, hogy végre béke legyen a családban. Nem. Anya megy ki, kirúgták, megy, mosolyog, apa barátai várják kint, kiabálnak, rugdosnának is, mert felbőszültek, anya megy, mosolyog, köpés, törlés, mosoly. Retina, fáj a szemem.

Én meg csak szorgalmasan járok iskolába, ahogy a felnőttek kérik, mindent megteszek, már az összes játékomat odaadtam, mert azt mondják, rajtam múlik, hogy a családunknak jó legyen, hogy anya szép virágokat ültessen és apa ne részegen jöjjön haza. Mégis egyre szegényebbek vagyunk, már látom, ahogy a szomszédok a lakásunkra pályáznak, alig várják, hogy amint szétesett a család, apa elvonóba, anya elmeosztályra, mi meg állami-gondozásba kerüljünk. Esténként imádkozom én gyerek, hogy mindez ne történjen meg. Hogy apa simogassa néha anyát, anya hallgassa meg apát, és egy vasárnap, csak egy vasárnap hárman kézen fogva menjünk sétálni. Vagy legalább beszélgessünk otthon.

Anya szemérmes és szociális. Anya az anyukájával foghatott össze, mikor olyan kicsi volt még, mint most én. Testvér nélkül, egyedül, érzékenyen, sebzetten leste, mit tesz épp szélhámos apja az ő imádott anyjával. És megfogadta, hogy ha ő egyszer ezt túléli, ha felnő, akkor nagy ember lesz, és soha többet nem hagyja a szenvedést, az elesettséget, a gyengék kínját. Túlélte, megcsinálta, ahogy mondta is. De közben a sebei szivárognak ma is; már nem látja mi a jó, mi a rossz, nem tud dönteni, csak kényszeresen jót akar tenni. Nem hagyja az elesetteket, amivel elgáncsolja a tettrekészeket is, akik kezüket nyújtanák. Lassan mindenki felfelé kiált, tiszta sár és fázik. Anya becsődölt már. Monomániásan védi - nem tudja - a múltat. Apa ellen a családot.

Apa erős. Apa kritikus, mindig észreveszi a hibát, akkor is, mikor az nincs is. Az élő fába is beleköt. Apa erőszakos. Apa bántalmazó. Apát súlyosan bántalmazta az apja, megalázta, még mikor ő volt az ország apja, akkor is. Apa apja akkor is követelte jussát, befolyást, bányát és pénzt. Apa persze biztosan ellenállt, de mégsem, mégiscsak egy gyenge, kiszolgáltatott kisfiú maradt, mert a nagyapa megkapta a jussot.

Apa másképp látja ma saját történetét, mint anya, pedig az alap-rettegés ugyanaz, talán mert a nagyapa még mindig jelenvaló fenyegetés, apa ezért úgy tesz, mint ő. Keményen él, keményen nevel, családon belül és kívül egyaránt. Elvei vannak. Ideológiát körít hozzá. Úgy érzi, ő, csak ő képes megmenteni a családot. Látja, milyen buták és elégtelenek a gyerekek, a sajátjai és a neveltek egyaránt. Szigorú rendet tart. Kirúgja barátait, kíméletlen az ellenségeivel. Tudjuk, hogy bánik anyával is, kigúnyolja, meghurcolja, tönkreteszi. Retina.

Félek, apa már elvesztette az eszét. Csak a bosszú és a küldetéstudat hajtja. Félek tőle. Igazi bántalmazóra hogy bízzunk bármit is? Pedig jön, anya már nem tud megvédeni, minden nap egy halálos áldozatot követel a családon belüli erőszak.

Már én is bántalmazott vagyok. Úristen, mi lesz, ha felnövök? Hogyan őrizzem meg a józan eszemet és kerüljem ki, hogy ne váljak bántalmazóvá? Vagy kényszeres alávetetté? Talán Isten? Túl sok játékteret hagy. Én már kitaláltam: egy nénit akarok, egy királynőt, aki alatt szabadon játszhat apa és anya, de ő vigyáz ránk. Mert az összes bántalmazottnak egész életében szüksége van az anyai simogatásra.

*****

26 éves és most épp Barcelonában él. Hogy került ide?

Jó kérdés. Fogalmam sincs, mit keresek Barcelonában. Talán csak tetszik a város neve, vagy valami ilyesmi.

Miért Abszolult szerda a kötetének címe?

Olyan, mintha gyerekem született volna, most, hogy megjelent. Remélem még ott leszek, amikor felnő. Pont hat éve, március elején, Londonban fogant meg az első szösszenet. Abban az időszakban voltam életemben először úgy igazán egyedül, ami egyrészt hihetetlen inspiráció volt, másrészt mindig is hajtott, hogy hagyjak valamit magam után, de a legtöbb esetben túlságosan lefoglalt a mindennapok habzsolása. Mindig is bennem volt, hogy kitűnjek, szórakoztassak, más legyek, utólag emlékezzenek rám, akkoriban (20 körül, de igazábol előtte is) hihetetlen kalandéhes voltam, és a dédelgetett álmomból, vagyis abból, hogy valamit tényleg alkossak, ne csak mindig beszéljek róla, az lett, hogy a világtól egy időre elszigetelve, egy Kendal street mögötti utcán, egy szerda délután leültem egy járdaszegélyre, és megírtam a Változni a változáshoz-t. Talán ezért lett Abszolult szerda a kötetcím, nem tudom. Nem emlékszem egyébként, hogy milyen nap volt, azért mondom, hogy szerdán, mert így legalább magyarázatot nyer a számomra is megválaszolhatatlan második kérdés, hogy miért Abszolult szerda a kötetem címe.

Miért indult Londonba, mit keresett?

Veszprémi egyetemista voltam, az a bohém fajta, úgy éreztem, enyém a világ; fantasztikus banda, csocsó, sör, bulik, csinos lánykák Veszprémben, gyerekkori barátok Pécsen, akik tárt karokkal vártak vissza mindig egy újabb és újabb görbe hétvégére, emiatt folyton úton voltam, a Pécs-Pest-Veszprém (Pécsen nőttem fel, 18 éves korom után édesanyám és a kistesóim Pestre költöztek) háromszöget időnként hetente többször is bejártam, egyszerűen mindenhol ott akartam lenni, igazi vadcsikó másfél év volt az, amibe belecsúszott egy kaliforniai nyár is (nővérem akkoriban San Diego-ban élt), 2002 tele azonban már felettébb karcosra sikeredett, a gondtalan idillt beárnyékolták a financiális korlátok, és amikor megérkezett a lehetőség, hogy London, nem haboztam. Nyolc hónapnak indult, öt év lett belőle. Felszolgálóként kezdtem egy Kendal street-i étteremben. Magányos voltam, de miután elkezdtem firkálni, kellemesen megcsapott a szabadságérzet szele, teleírtam gyorsan egy füzetet, akkor született a Bölcsek közöttünk, a Hobbi, a Közelítés a végtelenhez és az Ernő bácsi titka.

Nem akarta folytatni az egyetemet?

Három alkalommal álltam közel ahhoz, hogy hazacuccoljak veszprémbe folytatni az egyetemet, de akkor előléptettek az étteremben. A második majdnemnél végül mégis visszaengedtek az Egyesült Királyságba (részleteket lásd a Helyzet fokozódik című novellában), a harmadik előtt pedig találkoztam Melindával, aki miatt teljesen megváltozott a forgatókönyv. (lásd: Történetünk)
Melinda megérkezése gyökeres hatással volt, van az írásomra. Akkoriban varrtam össze a most megjelent kötet első kezdetleges változatát, melybe 46 novella került. Internetkávézókban fénymásolgattam le azt a kb. 90 oldalt, majd a papírírószerboltban vettem hozzá fekete borítót, majd fehér kihúzó filccel ráírtam, hogy Abszolult szerda, utána meg odaajándékoztam lakótársaknak, meg a Londonba érkező egykori iskolás társaimnak, vagy egyéb cimbiknek.

A megismerkedésük milyen hatással volt az életére?

Melindával beiratkozunk a Thames Valley egyetemre, rendezvényszervező szakra, ami mélyvíz, egy hónappal később már vizsgafeladatként összehozunk egy zenés jótékonysági röplabdatornát, három hónap elteltével művészeti kiállítást szervezünk, de nehezen bírtuk, a munkát és az egyetemet egyszerre, mert a magas elvárások kikészítettek minket. Ekkor érkezett meg hozzánk Gerbert tesó, vagyis Ádám, örökhű jóbarátom, aki tele volt tennivágyással. Elhatároztuk, hogy saját céget alapítunk, és sportrendezvényeket szerve-zünk. Sakktornákkal kezdtünk, talán mert ahhoz kell a legkevesebb hozzávaló, sakktábla, sakkóra, meg két arc. Szomorúan döbbentünk rá, hogy sajnos a sakk hobbinak már sok, munkának túl kevés. De nincs időnk keseregni, jött a foci ötlet. Éttermek közötti focitornával indul a Hyde Park-ban, és egy mai napig is futó, a londoni magyaroknak szervezett kispályás labdarúgóligával zárul, amit Gerbert Tesó a mai napig is szervez. Közben a saját kattogások miatt beáldozódott egy második egyetem is, olyannyira lefoglalt a két munkahely. De a legnagyobb árat ezért két éve télen fizetem: miután megkértem Melinda kezét, két hétre rá szétmentünk, többé-kevésbé az elmúlt két év miatt. Felejthetetlen emlék, örökre büszke leszek a londoni teljesítményemre, de Melinda elvesztése feldolgozhatatlan, és egy cseppet sem érte meg az idealizmus táplálta túlpörgés.

Túljutott a magánéleti válságon? Kibékültek?

Hú sötét korszak volt! Se vele, se nélküle hosszú hónapokig, közben rám bízták az étterem vezetését, aminek annyira örültem, mint egy lázkúpnak, aztán belevágtunk Ádámmal. Melinda hiánya elviselhetetlen volt. Magyarországra nem akartam hazamenni lehajtott fejjel, vesztett csata után, így Spanyolországba szöktem, hogy elbújjak a világ elől. Visszakullogtam Londonba, mert bűntudatom volt Ádám miatt, hogy ott hagytam a temérdek teendő és felelősség súlya alatt, de hiába, London nekem már csak rossz emlékek halmaza lett, és akkor végképp eldőlt, hogy Spanyolországban akarok élni. Indulásom előtt pár nappal (lásd: Zsebhegedű) újra egy pár lettünk Melindával, velem jött és azóta újra együtt élünk.

Készült még több saját készítésű, fénymásolós, rajzolt kartonfedelű könyve?

A rendezvényszervezős évek előtt született a második őskötetem, a Kutatás az ébrenlétben, ami szintúgy gyűjteményekkel indult mint az első, de végül ebből is egy keményfedeles példány lett. Ezt egy pécsi barátom adta ajándékba. A jelenlegi “hivatalos” Abszolult szerda az első két vadkötetből a kedvenc írásaim válogatása.

Milyen tervei vannak? Ír még könyvet?

Van egy regénytervem, alig várom, hogy elkezdhessem. Mindenképp szeretnék beiratkozni a barcelonai bölcsészkarra, mert az egyetemek lepasszolása a mai napig tüske, jó volna megint tanulni, meg már épp ideje megint egy kicsit egyetemistának lenni, közben meg csak írni, írni, írni és írni. Barcelona egyébként csodálatos város, könnyed és vidám, de sokkal nehezebb meccs, mint London. Az viszont biztos, hogy már most ide köthető életem egyik legemlékezetesebb élménye: a januári telefonbeszélgetés Vajkai Andrással,(vhe.hu) amelyben közli velem, hogy ő vállalja az Abszolult szerda kiadását.

Láng Judit

*****Részletek a kötetből*****

Rajongó

A húgom teljesen megőrült. Mióta beleszeretett Vágó Istvánba, nem lehet vele bírni.

Hiába magyarázom neki mindig, hogy a reménytelen szerelem földi létünk legveszélyesebb jelensége, nem hallgat rám, és az, hogy a Fickónak (aki megjegyzem, nem csak az ő kutyája) pofaszakállt fabrikál, az még valamilyen szinten tolerálható, de a szemüveg azért már tényleg túlzás.
Tegnap este épp a Van benne valami 1988. február 8.-ai adását nézte − amit egy félnomád barátnőjével lovasítottak meg a közszolgálati televízió titkos archívumából − amikor is megragadtam az alkalmat arra, hogy felhívjam rá a figyelmét, hogy egy picit idősebb nála az arc, de azt válaszolta, hogy egy cseppet sem zavarja a korkülönbség, és hogy a Pityu akkor még bőven 55 alatt lesz, mire ő leérettségizik, és szerinte akkor fog a Pista igazán beérni, mint férfi.

Kezdtem feladni, de azért még próbáltam rávilágítani arra a tényre, mennyire nem kifizetődő belezúgni egy médiasztárba, aki igaz, hogy eléggé képben van, azt viszont kétlem, hogy egy 11 és fél éves, nagyszájú, copfos kislány lenne a nőideálja, aki mellesleg holnap mindent eldöntő dolgozatot ír környezetismeretből, ahol a szikhéjas gyümölcsökről, a vöröshagymáról és a cukorrépáról kapcsolatos ismereteiről kell számot adnia, nem pedig szíve legbelső titkairól, s ezzel le is zártam a számomra is már egyre kínosabbá váló prédikációmat.

Erre ő azt felelte, (megjegyzem, elég pimasz módon) hogy dugjam fel magamnak a cukorrépát, majd annyira berágott rám, hogy berohant a szobámba, és letépte a falamról az összes Csisztu Zsuzsa poszteremet.

Tizenöt darab, frissen vasalt, ropogós százas figyel a farmergatyám zsebében, miközben áthaladok a sikátorok között a part felé. Ez az összvagyonunk, de végre újra együtt fogunk élni, és amúgyis nagy része kölcsönguba. Hajnali fél három, az euró még soha nem volt ennyire erős, de biztos nem azért, mert éppen egy gettó közepén sétálok, valószínűleg ekkora hatásom nincs a világgazdaságra. Rosa háromkor indul a reptér felé, nekem meg addig oda kell érnem a lakásához, hogy átvegye a kauciót és az első havi lakbért, ha egy kicsit kilépek, még elcsípem.

− Hogy csináltad?
− Szerencsém volt, ennyi.
− Szerencséd volt, mi?
− Sokan voltak ma óvatlanok. Semmi új trükk, vagy ilyesmi. Meg különben is, én már csak a nagyon gazdag és undok turistákat rövidítem meg.
− De nagyon jól megy itt valakinek! Még válogatunk is. Nem akarsz a tudásodból átadni egy kicsit a fiataloknak is?
− De igen. Először is ne igyatok annyit! Az ront a fürgeségen és a koncentráción. Ja, és semmi erőszak. Az fontos. A katalán rendőrség simán elenged, ha csak úgy elemeled, és nem esik bántódásuk.
− Mennyit szedtél ma össze?
− 600 körül. Úgy, hogy még ebédeltem is.
− Ez aztán a kiugró teljesítmény. És hányszor vittek be?
− Ma csak kétszer.
− Azért valami tanácsot adhatnál.
− Hát, ha ennyire ragaszkodtok hozzá, annyit elárulhatok: én mindennap úgy vágok bele, hogy ez lesz az utolsó.

Néha egy kicsit zavar, hogy ilyen szinten finom itt a csapolt sör. Mióta úgy érzem, kezd befogadni a város, sokkal jobban szeretek kortyolva sétálni, mint csak úgy, és amerre járok, mindenhonnan integetnek a csaposok, így akárcsak most, a hosszú sétákból mindig az lesz, mint ami jelen pillanatban. Nem bánnám, ha már odaérnék, nincs tüzem. Egy sztorin töröm a fejem, megvan már az alapja, egy lányról szól, aki imád pingpongozni a tereken, de csak éjszaka, mikor tilos. Lehet, hogy még beleviszek egy kicsivel több feszültséget. Legyen mondjuk mindemellett biológiatanár, aki norvég utcazenészeket gyűjt. Na, alakul.

− Miért nem dolgozol éjszaka?
− Szoktam.
− Hallottam édesanyádról.
− Igen? Gyorsan terjednek itt a hírek.
− Mennyi kell még a műtéthez?
− Nem kell azt neked tudnod.
− Pedig lehet, hogy tudnék segíteni. Gyorsan tanulok, ha veled tarthatnék, pár nagyobb fogást összehozhatnánk együtt. Nekem is kurvára kell a pénz.
− Valóban? Te vagy az első, akitől ezt hallom.
− Pedig én komolyan gondolom. Itt akarom hagyni ezt a fost. Bűntudatom van. Mostanság egyre gyakrabban. Be akarok iratkozni egy egyetemre!
− Te kis csiszolatlan gyémánt. Szépen hangzik, de pont az a baj, hogyha sikerülne egy komolyabb balhé, akkor meg már azért nem hagynád abba, mert belejöttél.
− Te mondtad az imént, hogy az a tuti, ha minden napnak úgy mész neki, hogy…
− És te ezt el is hiszed? Csak oltás volt azoknak a barmoknak, hogy leszálljanak rólam.
− Nincs kedved részegeket rámolni? Vagy a parton levetkőző párok?
− Nem hangzik rosszul.
− És ez a srác, aki itt jön szembe? Nézzük meg, hátha maradt még nála valami.
− Miért is ne? De semmi erőszak!

Rosa ideges volt. Majdnem lekéste miattam a gépét.
Hiába meséltem el neki zihálva, hogy útközben utcagyerekekbe botlottam, akik a legósdibb módon raboltak ki: megkérdezték, mi a kedvenc focicsapatom, majd ugráltunk egy sort, hogy „Forza Milan!", aztán pont akkor tűntek el a láthatáron, amikor észrevettem, hogy elvittek mindent, ami a zsebemben volt.

Aztán még azért is leszúrt, amiért rendetlen vagyok, én meg ünnepélyesen megfogadtam neki, hogy soha többet nem gyűröm be a táskámba a farmerom.

Meglehetősen nehéz teljes pontossággal megfogalmazni, mennyire boldoggá tesz az a tény, hogy végre egészséges realitással kezelek egy induló, vagy még optimálisabb becslések szerint – már elkezdődött párkapcsolatot.
Már megvásároltam az összes hozzávalót a carbonarához, Schalbi megmutatta, hogyan kell lefogni a G-dúrt a balalajkán, tegnap beszereztem az engedélyt az éjszakai röplabdához, az elektromos hintaágy is le van foglalva abban a hangulatos kis csónakázóbárban, azt is elpróbáltuk elégszer, hogyan lép ki majd éjfélkor a liftből a brixtoni emlékzenekar, lassan kezd már összeállni a kép, hogyan is fog lezajlani az első közös esténk, nem akarom, hogy úgy jöjjön le, mintha most ezen múlna minden, de azért szeretném.

Az egész Siófokon kezdődött. Kaszi rávett, hogy hívjunk ki pár német tagot biliárdozni, de szigorúan sörmeccs, mert csak úgy van értelme.
Nem szeretek párban játszani, mert minimum három kört kell várnom, mire megint én bizonyíthatok, meg így általában csak akkor jöhetsz te megint, ha sikerül elraknod egy golyót, de erre sajnos részemről még nemigen volt példa. Néha ugyan sikerült bekennem a feketét, de mindig rossz helyen vagy rossz időben, és annak Kaszi sem örvendett, mert amikor épp aktuális ellenfeleink látták, hogy én fordítva fogom a dákót és megeszem a krétát, egyből egy vacsora lett a tét, Kaszi meg sajnos túlságosan büszke ahhoz, hogy a kezdeti verbális erőfitogtatások során lejjebb vegyen az igényekből, én pedig egy idő után már mindig elszomorodtam, mikor újabb párbajokra került sor a zöldasztalon, nemcsak azért, mert a júliusi borravalóm ráment a fiatal sváb turisták melegétkeztetésére, hanem mert Kaszi már kezdésnél kiabált velem, amiért nem voltam hajlandó összerombolni az ízlésesen, háromszög alakban felhelyezett színes gömböket, melyekre ráadásul még számokat is felfestettek, hogy mindig tudd, mennyi van vissza a tiszta játékidőből.

A randink után jöttem rá, hogy a lányokkal is ugyanez a helyzet. Ha bele se kezdek egy párkapcsolatba, fantasztikus hozzáállást tapasztalok a másik oldalról, ha megpróbálok elmenekülni, rajongás születik belőle, azon kalandok, melyeket már másnap reggel szívesen hagynék múlt időben, a legtöbb esetben tökéletesen működnének, de amikor elhatározom végre, hogy „na most aztán tényleg meghódítom", túlzott udvariaskodás lesz belőle, és már az első ostromok után rádöbbenek, hogy még nekem is elment a kedvem magamtól.
Pedig Melinda csodálatos lány, te meg hiába szokod meg lassan ezt a fajta típushibádat, azért utólag így jó lett volna másképp.
De akkor már inkább a biliárd. Abban legalább tehetséges vagyok.

április 30. péntek 3 óra 30 perc
(Veszprém, Kőbánya utca 3. Geriék albérlete)

- Edu!! Már rég lent kéne lenned a Buhimon, Ádámék meg a maradék cuccaid ott várnak! Edu! Edu!! Azt mondtad, mindenképp el kell érned a legelső buszt Pestre, ami 4 óra 5 perckor megy, be fogod bukni bazdmeg!
- Még öt perc, jó? Picsa készen vagyok. Egy picit még pihenek.
- Bepakoltuk neked a játék körfűrészedet, amivel a romlatlan szüzeket riogattad sikolymaszkban a fesztivál ideje alatt. Örülsz neki?
- Aha, de most ne, mert még öt perc. Tényleg csak annyi, csak most még…


április 30. péntek 4 óra 1 perc
(Veszprém, buszpályaudvar)

- Te, ez a busz Velencébe megy!
- Dehogyis! Rá van írva, hogy Budapest. Ezt még pöffentsük el, és indulok.


április 30. péntek 4 óra 6 perc
(Veszprém, még mindig a buszpályaudvar)

- Mondtam, hogy ez nem te a buszod.
- Egy olasz kirándulóbusz véletlenül befarol hajnali 4-kor a veszprémi buszvégbe, tele csinos talján pennákkal. Szerintetek ez reális?
- Megvan a fűrészed? Mindenki aláírta.
- Bassza meg! Ott hagytam a Buhimon!


április 30. péntek 4 óra 9 perc
(Veszprém, buszpályaudvar, de már csak percekig)

- Hát akkor, Zsé, Ádám, köszönöm, hogy kikísértetek, és akkor...
- Ne Edu, csak menjél! Ne búcsúzkodjunk! Úgy könnyebb. Úgysem úszod meg, úgyis megtalálunk, te fasz!
- Jól van, hát akkor csak annyit tudok mondani, hogy ÉLJEN A VEN! ÉLJEN A VEN!

- Megkérném a fiatalembert, hogy ne ordítson a buszon. A többi utas aludni szeretne.
- Még csak most szálltak fel. Egy kicsit azért nézelődhetnének még, amíg kigurulunk a pusztába.


április 30. péntek 18 óra valahány perc
(Budapest, Alkotmány utca)

- Ne izgulj Edu, nem lesz semmi gáz. Szállásigazolás, meghívólevél, repjegy viszszafelé megvan. Különben is, holnaptól uniós tagok vagyunk. Még a személyit is elfogadják.
- Remélem is. Nem vagyok túlságosan büszke arra az áthúzott Stanstead pecsétre az útlevelemben. A személyit felejtsd el. Évek óta nem találom.
- Jó, az igaz, hogy a határon nem fognak megdicsérni, amikor meglátják azt a kis sarat a múltadból, de azért jó hecc volt, nem igaz? Utólag azért örülsz neki, hogy így alakult, nem?
- Ha holnap bejutok, akkor mindenképp. Csodálatos 8 heten vagyok túl. Hatalmas káosz vett végig körül, de rendkívül jól mulattam. Az egész kurvára megérte, ha visszaengednek. Ott volt a VEN, az A38 bulik, Keaton meg utána Maldini bácsi a Bad Companyból, a 24 órás foci, amire majdnem elmentünk Dáviddal meg Jolo Csabival, újra összeállt az FC Fumár, aztán ott volt a PVSK meccs, a Krisz buli, két gyökérkezelés, a Dongó bálok, Ádámmal a megérkezésünk Pécsre, tudod, amit meséltem, amikor a büfékocsiban odaült hozzánk három lány, aztán Sárbogárdnál kiderült, hogy az a hölgy, akit egyikünk sem fűzött, na az annak az édesanyja, akinek addig Ádám egész úton igen célratörően csapta a szelet.
- Az durva. Ja, írtam neked egy-két Digweedet az útra, jövök ám én is nemsokára!
- Köszönöm Csatka, úgy legyen, tárt karokkal, és én akkor most elindulok. Izgalmas meccs lesz, de mi azokat szeretjük!


május 1. szombat 8 óra 45 perc körül
(London, Stanstead reptér)

- Ezt nem hiszem el, bazdmeg!
- Mi van?
- Félreültetett ez a faszkópé! Már megint! Elvitte az útlevelemet, hogy becsekkolja.
- Ne aggódj, nem fognak visszakúrni. Ez az első gép Londonba, ami uniós magyarokat hoz ide. Ez diplomáciai kérdés.
- Ugyan már Poki, olyan frissen vagyok feketelistás, hogy na. Még meg sem száradt a tinta a kiutasító levelemen.
- Uniós állampolgár vagy, majdnem 9 órája. Nincs joga szopatni.
- Úgy látszik, ez a répa nincs tisztában a jogaival.

május 1. szombat 8 óra 50 perc körül
(London, Stanstead reptér)

Ollééé!! Bent vagyok!! London!!!!! London. You know: fish, chips, cup 'o tea, bad food, worse weather, Mary fuckin' Poppins! Reszkess Poppins, jövök!


május 1. szombat fél 10 tájékán
(London, Stanstead reptér)

- Hát akkor ez itt megint Magyarország-Anglia: hat-három, pedig kurvára idegenbe játszottuk!
- Durva ez a póló.
- Ja, Dino búcsúajándéka. Ez itt egy gulyás, ez meg itt egy matyó hímzés, az meg ott a Hortobágy. Nagyon magyar, nem?
- Bejött az újságíróknak.
- Én még akarok nyilatkozni. Fergeteges élmény! Minél nagyobb baromságot hordtam össze, annál több mikrofont tettek bele az arcomba. Téged azért többet vakuztak. Az tetszett, mikor azt mondtad, hogy: „A magyarok csak rövid időre érkeznek az Egyesült Királyságba, nem áll szándékukban letelepedni." Utólag azért nekem is lejött, hogy sok itt a beugratós kérdés. Szerinted már holnap megjelennek ezek a cikkek?
- Fogalmam sincs, de a holnapi naptól fogva elkezdem majd felvásárolni a Daily Mirror-okat, Daily Telegraph-okat meg az Evening Standardeket. Na menjünk! Fogunk egy taxit, jössz?
- Nem köszönöm, megyek busszal, gondolom ti Harringay felé mentek. Nekem pont a város másik fele esik útba.
- Jól van Edukám. Majd hívj, miután Stefano bácsival elrendeztél mindent, aztán ünnepelünk.
- Ja, hát van mit!


május 1. valamikor szombat 11 óra és dél között
(Stanstead reptér és London belvárosa között)

A fülemben a Midnight express zakatol, a szám fülig, boldog vagyok és türelmetlen, zavart és felszabadult. Mert hát akkor a terv első része mellé pipa került. Most jön a másik fele, nem visszamenni Kendalre. Csak nem visszamenni! Hiába első melóm, meg az a felejthetetlen másfél év, Gulay-t képtelenség elviselni. Stefano tárt karokkal vár a Blandford streeten, és hiába visszalépés, sokkal barátibb ott a kavics, 330-at ígér hetente, ami több, mint megfontolandó, hiába a világ legunalmasabb étterme, és akkora a belső tér, hogy mikor egyszerre több, mint négy vendég áll fel az asztaltól, akkor az már felfordulás, viszont az olasznál nem kell egy főnökömnek kikiáltott tapír értelmetlen osztásait eltűrni. Ahogy bámulom az elsuhanó tájat, próbálom az elkövetkezendő napokat megtervezni, fontos gondolatokat ébresztgetni, de egyfolytában csak nosztalgiázok, a jó öreg Julius, a szemem előtt cseperedő törzsvendég kiskölykök, meg hasonlók, a szívemhez nőtt Kendal, de véglegesen úgy döntök, marad a Stefano terv, 2 hetet kap a kopasz, meglátjuk, mit tud. A legfontosabb, hogy a Kendal street-ről meg a többi testvérétteremből ne lásson meg senki abban a kísérleti 14 napban, de legfőképp Alit kéne elkerülni.


május 1. a valamikor 11 és dél közötthöz adjál hozzá pontosan másfél órát
(London, Marble Arch)

- Eddie!!!
- Ali! Aztakurva! Ebben a pillanatban érkeztem Londonba, és már most összefutunk!
- Miért nem szóltál? Kimentünk volna eléd!
- Elég kalandos volt az elindulásom, örülök, hogy jó gépre szálltam.
- A lényeg, hogy itt vagy. Na gyere Eddie, igyunk egy sört! Beszélnem kell veled. Sűrgős. Majd később lepakolsz.


május 1. az előbbihez adjál hozzá három percet
(London, Wetherspoonék Tyburn nevű bárja)

- Térjünk a tárgyra, Eddie! Fenntartottam a helyed. Biztos voltam abban, hogy visszajössz.
- Köszönöm Ali, tudod, rengeteget agyaltam a visszaérkezésemen, és azzal aztán tényleg nem számoltam, hogy le sem veszem a lábam a reptéri buszról, és már te jössz velem szemben.
- Figyelj Eddie, lenne egy fontos kérdésem a jövődet illetően.
- I- igen?
- Szimpla vagy dupla gin-tonic?
- Szerintem ne aprózzuk el.
- Egészségedre Eddie, én tudtam, hogy előbb-utóbb megérkezel.
- Én nem mindig. Na és hogy megy a Kendal–Wigmore–Park street aranyháromszög?
- Le vagy maradva, már ötöt viszek. Addig nem nyugszom, amíg nem 10 éttermet irányítok.
- Nahát Ali, azért ennél több ambíció is szorulhatott volna beléd. Biztos a cégnél is jobban értékelnék, ha egy kicsit bevállalósabb lennél.
- Gulay felmondott a múlt héten.
- Mi??
- Miután elmentél, folytatta az ámokfutást. Összeveszett Terezával, Pelinnel, utána meg velem. Azt szeretném, ha te lennél Kendal street új assistant managere. Elvállalod?
- Húúú, Ali, bocs, de ez a hír most egy kicsit sokkolt, úristen... mármint ne értsd félre, örülök, meg minden...csak most olyan hirtelen jött, tudod mit? Hozok még egy kört!

Állok a pultnál, egy lenge trikós lány áll előttem, faarccal dobálja rá a jegeket az egydecis Gordonra, aztán ugyanazzal a kézzel, s mozdulattal megijeszti egy kis keserű, szénsavas folyadékkal. Ott áll előttem, fél méterre, mégis kilométerekre tűnik a látvány. Lepörög előttem a múltam, jövőm, stb…, hihetetlen, de igaz, Edu, szedd össze magad, “az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta szárnyait”, csörög a telefonom, kéne szólni a cimbiknek, csörög a telefonom, Stefano-tól meg bocsánatot kérni, csörög a telefon valahol, alig várom, hogy újra nekiessek, és a kis Kendal újra odakarmoljon a világnak.

- 7 font 36 penny lesz.
- Köszi, köszi, figyu, hozzá tudsz dobni még két sört? Mi most ünnepelünk. Bajnok lesz a Milan. Kivehetem a szívószálat, nem para?
- Nem a te telefonod csörög?
- Ja de, köszönöm, aranyos vagy, halló?
- Na végre, hogy felvetted! Edukám, Poki vagyok. Na figyelj ez most durva lesz, remélem ülsz.
- Nem, de nekem már mindegy, reggel örültem, hogy beengedtek az országba, öt perce szálltam le a buszról, most meg előléptettek a Kendalon. Ha veletek megyek taxival, ez most nincs.
- Az zsír. Engem 5 perce hívtak a Sky Newstól. Tetszett nekik a reggeli újságinterjúnk, és be kell érnünk minél hamarabb egy élőfelvételre nyilatkozni. Jelenleg épp a Sky News szolgálati verdájában ülök Timivel meg Imcivel. Feléd tartunk. Csak azt áruld el, merre vagy, és felveszünk.


május 1. szombat 15 óra magasságában
(London, Sky News stúdió)

- Egyenesen nézz majd a kamerába!
- Köszönöm a tippet. Jenny, tehetek tejet a kávéba?
- Persze. Gabriel hol van?
- Szerintem kiment telefonálni.
- Ha látod, szólj neki, hogy 4 perc múlva mindketten élő adásban vagytok.
- És hova fog ő itt leülni?
- Ő egy másik stúdióban fog nyilatkozni.
- Mikor érkezik a riporter? Megbeszélhetem vele a kérdéseket?
- Nem lesz itt senki. A kérdéseket hangszóróból fogod hallani. Egy perccel kezdés előtt fogod megkapni a pontos instrukciókat. Fontos, hogy a kamerába egyenesen nézve válaszolj.
- Melyik a kamera?
- Az a piros pont középen.
- Jó, azt látom, de melyik piros pont?
- Bocs, de nekem most mennem kell.

Hátranézek, Timi meg Imci vigyorogva integetnek az üvegfal mögül. Hú, fel kéne hívni Keresztanyut, hogy vegye fel. Mármint videóra a közszereplést.

- Szia Ari, Edu vagyok.
- Na végre! Aggódtunk, hogy bejutsz-e. Jól van, látom, sikerült, ez már londoni szám. Telefonálhattál volna azért előbb is, bemondták a rádióban, hogy...
- Három perc múlva a Sky News-nak adok interjút. Élőben. Vedd fel légyszi. Az uniós csatlakozás. Azt hiszem, erről kérdeznek majd.
- Te aztán nem vesztegeted az időd. Nekünk sajnos nincs Sky Newsunk, és nem vagyunk otthon, de majd kitalálunk valamit. Figyelj Edu, mindenképpen...
- Ne haragudj, de le kell tennem, most jönnek a hangszóróból az instrukciók.

-Edward! Készen állsz az interjúra?

Hmm, nézzük csak, szerdán 4 óra, csütörtökön 5 óra alvás, pénteken félóra alvás, aztán ma ez a másfél óra féligalvás a reptérről idefelé, fosbetegen, éhgyomorra három ginnel és egy sörrel. Igen. Hát persze! Soha jobbkor! Na ide azokkal a kérdésekkel!

- Igen, készen állok.
- Remek. Arról fogunk kérdezni, hogy te mit dolgozol, miért pont Londont tartod a legalkalmasabbnak arra, hogy munkát vállalj, mekkora fizetésre számítasz. Valamint arra is kíváncsiak volnánk, hogy véleményed szerint honfitársaid miért érkeznek olyan nagy számban Londonba munkavégzés céljából?

Hát ez fasza! Imci és Poki is azt tanácsolta, az interjú során csak két témáról ne ejtsek szót semmiképp, az pedig a munka és a pénz. Azóta levágtuk, hogy itt a fő hírértéke annak van, hogy Angliában viszonylag sok a munkanélküli mostanság, mégis május elsején ezrével érkeznek a csehek, lengyelek, magyarok meg a többi új tagállam vándorai.

Miért van ez? Erre a kínos kérdésre kellene egy frappáns választ adni a szkeptikus briteknek. Akármennyire szép lenne most hősöknek lenni, ez itt most nem arról szól, de akárhogy is, itt most a hazánkat képviseljük, illene méltón helytállni. Hallom, ahogy komoly hangon bemondanak minket. Széchenyi arcképét emlegetik, meg a Lánchidat, aztán már csak azt hallom foszlányaiban, hogy Poki beszél.

Mindjárt én jövök! Tehát terelni kell, mit dolgozol, mennyit keresel, miért Londonban, ne legyen benne a munka és a pénz szó. Normál.
Majd valamit csak kitalálok. Még van legalább 40 másodpercem.
Legfontosabb fegyverünk a tökéletes koncentráció, a megalkuvást nem tűrő összpontosítás.

Csak ki kellene lassan már pakolni. Meg fognak olvadni a Túró Rudik...

Kasza Balázs (1982- )

A magyar közélet jelentős személyisége, kétszeres Németh Karola ezüstkoszorú érdemrenddel kitűntetett szín- és életművész, a Real Margit húzóembere, a Janus Gimnázium egykori illegális röplabdacsapatának oszlopos tagja, Siófok bikája, Magyarürög Maldini-je, Baranya megye legagilisabb tekejátékosa, érzelemvilága és gondolkodásmódja egyedülálló, korát jócskán meghazudtolja.
1982. július 8-án, egy teliholdfényes, borízű nyári hajnalon születik meg a Pécsi Gyermekklinikán. Már születése pillanatában összetűzésbe kerül az éjszakás nővérrel, és ahelyett, hogy felsírna, duzzogva kitotyog az Édesanyák útjára, hogy elérje a 27-est, de mivel vagy három percig nem jön a busz, gyalog indul hazafelé, hogy megismerje, milyen is a járás arrafelé.
Az óvodás évek alatt szoros barátságot köt Fodor Péterrel és Radivojevics Krisztiánnal, akiknek megtanítja, hogyan kell ügyesen, körzővel-vonalzóval likvidálni a puhább arcokat, és ide köthető az első nagy szerelem is: a délutánonként mellette virrasztó lányka, Zsófika első látásra szerelemre gyullad iránta, a tízórai osztásnál és a mászókán olyan szemezések mennek, hogy a kishölgy azóta is napszemüvegben alszik.
Általános iskolás éveiben lázba hozza a labdarúgás féktelen szeretete, és mint Közép-Európa egyik legígéretesebb fiatal ballábas tehetsége, meghívást kap Kapusi úr csapatába, ahol is olyan kiválóságok mellett bizonyíthat, mint pl. Sós, Sövér, Krapecz, Gelencsér, Fodor, Kapusi jr., meg persze a legendás Ursprung Csabi.
Háromszor delegálják a Barátság kupára, és innen már csak egy ugrás a pécsi utánpótlás csapat, ahol Soma bácsi kezei alá kerül, hogy az egykori pécsváradi bombázó (PVSK-örökös gólrekorder) átadhassa neki tapasztalatait, de a beilleszkedés nem megy zökkenőmentesen, ekkor kialakult barátsága egy újdonsült gimnáziumi osztálytársával, T. Eduárddal jelentősen destruktív hatással van a teljesít-ményére. Három év alatt 591 alkalommal késik el edzésről, de abból egyszer azért önhibáján kívül, amikor is a könyvkötő szakkör elhúzódik, a megyei iskolatörténeti vetélkedő döntője mégse marad el, ráadásul a busz összeütközik egy ökrösszekérrel a Szigeti úton, az újmecsekaljai pályát körbezárja a vörösingesek csapata, de a Bóbita parkba is csak helikopterrel lehet bejutni, az engedélyt viszont már megint bent felejti a Nintendo kölcsönzőben.
Kasza Balázs ezzel párhuzamosan a gyengébbik, női nem után is élénken kezd el érdeklődni, viharos románca egy bájos arcú & csinos fenekű harkányi tündérkével, B. Anitával már arra enged következtetni, hogy megállapodik, viszont érkezik egy lengyel iskolabusz, aztán jönnek az új elsősök, májusban a kirándulócsoportok, Siófokon indul a szezon, kezdődnek a szalagavatók, gólyabálok, szecskatáborok, és még sokan mások. Az izgalmakkal teli románcok korhű, hiteles dokumentációit az Ezeregyéjszaka meséi felújított, alternatív befejezésekkel is dúsított verziójú gyűjteménye őrzi.
Kasza Balázs személye megosztja a közvéleményt, egyesek az örökösen lázadó ifjút látják benne, aki cigivel a szájában érdeklődik a tüdőszűrő legközelebbi időpontja felől, mások egy örökös kalandort, akivel Siófokról Pécsre haza lehet jönni akár hét és fél óra alatt, öt átszállással is, megint mások a hű barátot, akivel tűzön-vízen át mindig, mindent, és vannak olyanok is, akik azt mondják, ez a srác nem őrült, és még csak nem is kattant, nem, nem, egyszerűen csak ő a Kasza Bazsi és kész!

Hívószavak az esthez:

Nemzeti önismeretünk, megakadásaink, hárításaink és önbecsapásaink
PÉNZ: válság és valóság. Létszükséglet és/vagy szociális csapda
TENNI vagy nem lenni..?
Veszprém és Tatárszentgyörgy
Új szövetség nők és férfiak között.

Kedves Ági! Azt hiszem, hogy ezek égető kérdések, amelyekre gondolni is alig merünk. A múltat hárítjuk, jövőképünk katasztrófa. Kevesen beszélnek minderről hitelesen és jól érthetően. Arra kérlek, hogy oszd meg velünk az érzéseidet és gondolataidat ezek kapcsán.

Az estek nyilvánosak és ingyenesek!
2009. április 2. csütörtök este 7. CENTRÁL KÁVÉHÁZ

------
Heller Ágnes a wikipédián
Heller Ágnes a Mindentudás Egyetemén a modernitásról beszélt
Heller Ágnes a hiszékenységről

Gordon Agáta: BIBLIAI HÁROMSZÖG

Bitó László átirata a Biblia evolúciója,
NŐK ÉS FÉRFIAK ÚJ SZÖVETSÉGE.
Az ószövetségi történet Ádám és Éva családregénye.
Mondja Bitó László felnőtt és analitikus értelmezése,
kutatói intuíciója, alkotói kreativitása és igazságérzete.

Árva a paradicsomi pár és mostoha az úr.

Ez egy háromszög helyzet.
Ádám hasonló az Úrhoz, 2.
Éva különböző, 1.
És TŐLÜK ered a faj.
Olvasók generációi fogják áldani ezt a szellemet,
amely felszabadítja őket a keresztény árvaságból, egy gyógyító mesével.

Remek családregény, fontos és világos üzenet. ÉVA ÁRTATLAN.

Az Üzenet szeretet-teljes, felszabadító, biztonságos és derűs.
Reális alternatívája a paranoid-agresszív férfiképnek, és mártír-áldozat nőképnek.
Élhető mentális jövőkép nőknek és férfiaknak.

VEDD MAGADHOZ!

*********

A Biblia kimeríthetetlen anyag a regényíró számára. A Szentírásban magában is vannak olyan szövegek, melyeket regényekként olvashatunk. Így Jákob és József történetei. A Thomas Mannál kevésbé zseniális írók meg sem kísérlik, hogy e szövegekkel versenyre keljenek. A nagyszámú Jézus- és Mózes-regény inkább hősüknek a Bibliában szóra nem méltatott éveinek viszontagságait beszélik el. Mi történt Mózessel, miután a fáraó lánya rátalált egészen addig, amíg meg nem ölte a rabszolgahajcsárt? Hogyan élt Jézus Egyiptomba való menekítése után, küldetése kezdetéig? Ahol hiányzik a szöveg, ott a fantázia szabadon szárnyalhat.
Manapság, többek között a feminizmus hatására, a történet többnyire a Biblia asszonyszereplői körül forog. Írtak könyvet Sára életéről Ábrahámmal való megismerkedése előtt és után, Liláról, Cipóráról, Dináról. A Dináról írt regényben a szerzőnő belefoglalja Jákob mind a négy feleségének történetét is. Megtapasztaljuk velük együtt első menstruációjukat, megismerkedünk szeretkezéseik történetével, s együtt örülünk és szenvedünk velük vajúdásukban. Ezek a női élmények a regények biztos pontjai, mert ős-régen, ahogy tegnap és ma is, hasonlóan történnek. Ami körülöttük kiépül, az a voltaképpeni történet.
Bitó László első bibliai könyveiben azon az úton járt, mint a Mózes- vagy Sámson-könyvek szerzői. Főhősének Izsákot választotta, azt az ősatyát, akiről igen szűkszavúan beszél a Biblia. Tudunk valamit születése csodás körülményeiről, arról, hogy apja fel akarta áldozni, továbbá, hogy feleségül vette Rebekát, Lábán nővérét. Mikor legközelebb találkozunk vele, már vak, öreg, haldoklik, és becsapják. Bitó két Izsák-regénye ezt az űrt tölti be.
De már ekkor sem törekszik arra, hogy elbeszélését a „valóság” rekonstruálásának fogjuk fel, ahogy a hasonló témájú regények teszik. Nem sejtteti, hogy így is történhetett, ahogy amazok szuggerálják, nem mellékel könyveihez térképet és családfát. Mi több, tudatosan és szándékosan korszerűtlen, mikor Izsák szájába a felvilágosodás korában fogant gondolatokat ad. A bibliai Izsák Bitó László, a felvilágosító maszkjává válik.
Az „Áldott vagy, Káin” részben ennek a hagyománynak a folytatása, másrészt azonban új utakon halad.
Lássuk a Bibliát: Ádám és Éva a kígyó tanácsára beleharapnak a tudás fájának gyümölcsébe, s ettől kezdve különbséget tesznek jó és rossz között. Büntetésképpen az Isten megátkozza a kígyót, hozzátéve, hogy örök ellenségeskedés lesz majdan közötte és az asszony között. Az asszonyt nem átkozza meg, csak közli vele, hogy félrelépése miatt nagyobb fájdalommal fogja szülni gyermekét, s a férfi úr lesz fölötte. Majd megátkozza a földet, hogy kórót teremjen, a férfi arca verejtékével eszi majd kenyerét, míg csak meg nem tér a földbe, melyből vétetett. Ezután Ádám az Éva (Hava), minden ember anyja nevet adta az asszonynak. Következik az édenből való kiűzetés. Ádám megismeri Évát. Éva megszüli Káint, majd Ábelt. Leánygyermek születéséről nincsen szó. Isten elfogadja Ábel áldozatát, de Káinét nem. Káin, a földműves, kicsalja öccsét, a pásztort a mezőre, ahol féltékenységtől hajtva megöli. Emiatt Isten száműzi őt szülei földjéről, de homlokára jelet tesz védelmében, hogy senki se bántalmazza. Káin eltűnik Isten színe elől, és Nód városában köt ki, az édentől keletre.
Isten a paradicsomkertben igen rövid pórázon tartotta az embert és asszonyát. Miután azonban azok ettek a tudás fájának gyümölcséből, magukra hagyta őket annyira, hogy még a gyilkosságot sem nevezte tabunak. Ha már az emberek képesek különbséget tenni a jó és rossz között, hát tessék, tegyenek! De az ember póráz nélkül, azaz parancsolatok nélkül a másik ember farkasa. Erőszak uralkodott el a Földön, gyermeket is ölnek. Eddig tart az első emberiség története, mely a vízözönnel ér véget. Ez a bibliai történet, melyet Bitó László variál.
Ám ő nem tartozik azoknak a bibliakritikusoknak sorába, akik a bibliai történetnek mint mítosznak a helyére az „igazi történetet” akarják állítani. Nem a történész vagy a tudós maszkjában vitatkozik a szöveggel, amit nem is tekint mítosznak – kivéve a szó eredeti görög értelmét –, azaz történetnek, mesének. Nem abban az értelemben felvilágosító, hogy igaz történetet akar egy hamis történettel szembeállítani. Ő inkább ellenmesével válaszol a mesére. Ha ezt az ellenmesét az eredeti mesénél igazabbnak tekinti, mert annak tekinti, akkor ezt nem arra alapozza, hogy az ő története a „valóságosabb”. Az igazabb itt nem jelent számára valóságosságot. A Bitó ábrázolta Nód a dolog lényegét tekintve nem valóságosabb a bibliai történetnél. Ami Bitó számára „igazabb” benne, az nem történelmi valósága, hanem történelmi üzenete.



Persze itt-ott nem kerülhető el a Biblia ellentmondásainak kiküszöbölése. Hogyan lehetett Ádám és Éva az első emberpár, ha egyszer fiúgyermeküket Isten egy az édentől keletre fekvő városba száműzi, ahol megnősül, és gyermekeket nemz. Ezt az ellentmondást Bitó ellenmeséje úgy oldja meg, hogy Istent kihagyja a játékból.
Tévedések elkerülése végett a szerző nem azt mondja, hogy miután Ádám és Éva őrzője, a Kert Ura nem isten, tehát nincs isten. Ettől ugyanis még létezhet Isten. Mégis, hogyan lehet, kérdezi, hogy van egy első emberpár, miközben a szomszédban, a városokban más emberek laknak?
Bitó meséje utánajár ennek a titoknak. Miután Káint a Kert Ura elűzi, vándorútra kelve eljut Nód városába (ezt mondja a Biblia is), és az ottani elbeszélők meséjéből megtudja, hogy egy Matúzs nevű bölcs ember elrabolt két csecsemőt, egy fiút és egy lánykát, és magával vitte őket egy szinte elérhetetlen szigetre. Ezek a gyerekek a világtól izolálva abban a hitben nőttek fel, hogy Matúzs teremtette őket s hogy ők az egyedüli emberek a Földön.
Miután Bitó ellenmeséje itt is a felvilágosodás szellemét fejezi ki, kétségtelenül meg kell szabadulnia az eredeti történet csodás elemeitől. Aki arra csábította őket, hogy egyenek a tudás fája gyümölcséből, nem lehetett állat, embernek kellett lennie, hiszen másként hogyan beszélhetett volna?
Ugyanakkor bele kellett helyezkednie annak a világnak a természetes közegébe, melyről a történet szól. Mit jelent a szülés egy asszonynak, akinek fogalma sincs arról, hogy mi is az voltaképpen? Akinek nem volt anyja, sem nagyanyja vagy asszonytársai, akik felvilágosíthatták volna?
A bibliai szöveg legfontosabb módosítása ugyanakkor Freud szellemét idézi.
Freud a bibliai Ádám és Éva története helyébe az emberi „őscsorda” meséjét állította. Kezdetben volt egy hím és egy nőstény s azoknak számos fia. (Érdekes, hogy Freud meséjében sincsenek lányok.) Az asszonyt egyedül az apa birtokolja. A fiúk meg akarnak osztozni az asszonyon, ezért megölik apjukat. Annyira megrettennek utólag tettüktől, hogy atyjuk szellemét istenként kezdik imádni.
Bitó László története ennél jóval emberibb. Éva az egyetlen nő. Káint néha magához engedi, de Ábelt nem. Ábel ennek okát apjában látja. Ezért akarja megölni Ádámot. Kezet emel rá, de Káin megakadályozza a gyilkosságot, ami csak öccse életének árán sikerül. Ne feledjük: ő még nem tudja, mi az hogy ölni. Továbbá, hogy ezt még senki nem tiltotta meg (a bibliai Isten is csak majd a második emberiségnek tiltja meg, a vízözön után).
A történet efféle megváltoztatásához valamit kellett mondani mind Ábelről, mind Káinról, akikről a Biblia igen szűkszavúan beszél. Bitó ezt az írói problémát nagyon jól oldja meg. Ábel, ugye, pásztor, Káin pedig földműves az Írás szerint. De milyen ember lehet az első pásztor? Biztosan nem békés, hiszen be kell törnie a vad állatokat, s ehhez kegyetlenségre és elszánt dühre van szüksége. S az első földműves? Bizonyára szelíd és türelmes, mint minden földműves. A föld feltörése nem fáj a földnek, így neki nincs szüksége sem dühre, sem kegyetlenségre.
Bitónak tehát nem az a kifogása a bibliai történet ellen, hogy mese, hiszen az ő története, az ellenmese is az. Egy szempontból, melyre még visszatérek, még sokkal inkább az.
Bitót emberként és valahai kutatóorvosként elsősorban az háborítja fel, hogy a halállal Isten az embert megátkozza. A magam részéről az erre vonatkozó passzusokat egészen másként értelmezem, de nem ez itt a döntő. A döntő a hagyományos értelmezés. A hagyomány, elsősorban a keresztény hagyomány a halált valóban Isten átkának tekinti, különben nem kellett volna Krisztusnak (Istennek) bennünket, az embereket a haláltól megváltani. Bitó osztozik felháborodásában a felvilágosítókkal, de nemcsak velük, hanem az egzisztencia filozófiájának számos 20. századi képviselőjével, így Heideggerrel is.
De kísérjük el Káint a szerzővel együtt Nód városába!
Bitó ellenmeséje stílusában és fantáziájában a francia felvilágosodás szellemében fogant. Ebben hasonlít Voltaire „vademberéhez” vagy ahhoz, ahogy Rousseau a „nemes vademberek” világát leírja vagy Diderot Bougainville tapasztalatát távoli szigetén.
Egy békés, boldog városba csöppenünk, barátságos természettel és éghajlattal és még barátságosabb, rendkívül toleráns emberekkel. Vannak szokások és szabályok, de azok is emberbarátiak és gyengédek. A paradicsom nem az édenkertben, hanem Nód városában honos. Íme az aranykor világa. Itt nem azok élnek az aranykorban, akik csak ketten vannak, egy nő, egy férfi: Ádám és Éva, akik még nem nyerték el a tudást és nem képesek különbséget tenni jó és rossz között.
Míg a Biblia szerzőinek nincsenek illúzióik az emberi természet felől, ha elvetemültnek nem is igen tartják az emberi nemet, Bitó ellenmeséje – Rousseau meséjéhez hasonlóan – azt hirdeti, hogy az ember eredendően jó és nemes, s csak a történelem tette elvetemültté. Elgondolkozhatunk persze azon, hogy amennyiben mindez igaz, miért és mitől volt akkor Bitó Ábel-figurája gonosz, miért vetemedett apagyilkosságra? De Bitónak van erre a kérdésre is válasza. Mi több, ez a válasz derít fényt a Nód városi utópia alapgondolatára.
Nód városában asszonyok uralkodnak. Azaz nem is uralkodnak, mert ahol asszonyok uralkodnak, ott nincs is többé szükség uralkodásra. Az asszonyok ugyanis jóságosak, szelídek, bölcsek, szépek, életadók.
Bitó meséjében minden baj a férfiuralommal kezdődik. A bibliai történetben akkor, amikor Isten megparancsolja Évának, hogy urának engedelmeskedjen. A kert ura ebben a történetben harcost akar Ádámból faragni, azért rabolja el Évával együtt csecsemőként a békés Nód városából.
A férfiuralomtól kezdve folytatódhat a bibliai történet. Jöhetnek a háborúk, a gyilkosságok, a pusztulás.
De ha egyszer a „Kert Ura” harcost akart faragni Ádámból és sarjaiból, miért nem sikerült ez neki? Hogyan lehetséges, hogy idegenből előbukkanó vad katonanépeknek végül sikerült elpusztítani Nód városát és ráadásul az éden lakóit is?
A felvilágosítóktól sem idegen az irónia, s így van ez Bitó ellenmeséjének esetében is. Bitó Évája kimagasló figura, merész, életerős, érzéki és életvidám, uralkodásra termett bölcs asszony. Bármit is gondol el olyan következetesen a „Kert Ura” (vagy ha akarjuk, Isten), Éva mindig erősebb lesz és marad Ádámnál, aki szegény csak egy tutyimutyi fickó nagyszabású asszonya mellett.
Bitó ellenmeséje, mint mondtam, szerkezetében és stílusában a felvilágosodás hagyományát követi. Gyakran tartalmában is. Mint „a régi rendben nincs sem tulajdon, sem hatalom. A férfiak vadásznak, de nem birtokolják a vadat”, bár van, ahol mégis az édenkert neveltje a normaadó: „elnéztem a mezítelenségét olyan természetesen viselő Évát, s el nem képzelhetem asszonyaink öltözékében”, de 21. századi az ellenmese, tehát a mai s nem csak a tegnapi eszméket kell hősei szájába adnia. Mint „nekünk magunkban kell hinnünk” a legfőbb mai eszme Bitó regényében nem érhető tetten egy-egy mondatban, alakban vagy gondolatmenetben, hanem áthatja az egész könyvet. Ez pedig egy férfi elgondolta és megfogalmazta feminizmus. A női nem felmagasztalása. Bár beszélgetéseiben Bitó hangsúlyozza, hogy ő nem a matriarchális életrend visszatéréséről álmodozik: egy még csak körvonalaiban kibontakozó posztpatriarchális társadalom kialakulásába veti egy jobb világ reményét.
Minden ellenmese a mese szerzőjének maszkja. Tanítani akar valamit, vallomást akar tenni valami mellett és valami ellen, de ezt közvetett formában, mesemondóként teszi. Nód városának intézményei és lakosai liberálisak, felvilágosultak, toleránsak, kisebbségbarátok. Éva és a nódiak egyesült erővel megszabadítják Ádámot az együgyű babonától, például attól, hogy az olykor jóságos, olykor türelmét vesztő Kert Urát teremtőjének tekintse.
De Bitó nem azért meséli ellenmeséjét, hogy megszabadítson bennünket a babonától. A bibliai történet nem babona, hanem ha akarjuk, nagyon is realista antropológiát sugárzó mese. Bitó a következő gondolatot adja egy bölcs asszony szájába: „a mese igazabb lehet a valóságnál…, a szavak színes szőttesén át a mesélő képzeletvilágába nyerünk bebocsátást, s azon keresztül nemcsak róla, hanem magunkról is többet tudhatunk meg.” Ez vonatkozik mind a mesére, mind az ellenmesére.
Az ellenmese azért ellenmese, mert nem élettapasztalatainkat, hanem eszményeinket és vágyainkat foglalja történetbe. Az ellenmese a mese kritikája. Nem a babona kritikája, hanem a kegyetlen valóság kritikája. A Biblia palettáján sokféle szín kap helyet. A zsidó Biblia senkit sem fest tiszta fehérre. Az ellenmese azt akarja megláttatni velünk, amilyenek esetleg lehetnék vagy inkább azt: milyenek lehettünk volna.

FUTURSPEKTIV – ÚJ FLAMAND MESTEREK FESZTIVÁL
2009. ÁPRILIS 9-30.

Flandria és Magyarország egyaránt több kultúra metszéspontjában áll, s alighanem ez magyarázza e két nemzet művészetének oly gazdag történetét. De nemcsak a múlt kapcsolja egymáshoz a magyar és a flamand kultúrát, hanem minden bizonnyal a jövő is. Erre kíván rámutatni a „Futurspektiv – Új Flamand Mesterek” elnevezésű rendezvénysorozat, amely április 9. és 30. között tizenegy produkcióval mutatja be Budapesten a flamand kulturális élet jelenlegi állását. Az érdeklődők a fesztivál honlapján, a www.futurspektiv.hu oldalon tájékozódhatnak.


A különféle zenei műfajoktól a színházon és a táncon át a vizuális művészetek legfrissebb irányzataiig, gyakorlatilag nincs olyan művészeti ág, amely ne képviseltetné magát a Futurspektiv Fesztiválon. Ahogy André Hebbelinck, a Flamand Kormány magyarországi képviselője fogalmaz: „Húsz évvel a vasfüggöny lebontása után ez a rendezvény egyszerre köszöni meg Magyarországnak mindazt, amit a múltban tett, s köszönti a jövő Magyarországát.” Az utóbbi huszonöt év flamand művészeti életének pezsgését több dolog magyarázhatja. Az egyik, hogy a 19. századi nemzetiségi mozgalmak okozta kétosztatúság és kétnyelvűség egyszerre teszi fontossá a sajátosan nemzeti jellegű művészetet és az egyetemes kifejezési formák keresésének igényét. A francia és a német tradíciók rendkívül termékeny térbeli közelsége pedig szinte kötelezővé teszi, hogy minden helyi kezdeményezés európai rangú alkotásokat hozzon létre. Függetlenül irányzatoktól, műfajoktól, alkotói iskoláktól, hagyományoktól.

A sokszínűség jegyében indul a fesztivál, amelynek nyitókoncertjére április 9-én, a Zeneakadémián kerül sor: a Collegium Vocale Gent egy ritkán hallható barokk remekművet, Händel Brockes-passióját adja elő az Akademie für Alte Musik Berlin együttesének közreműködésével, Marcus Creed vezényletével. Flamand kórus, német zenekar, angol karmester. Aligha kerülhet autentikusabb kezekbe az itáliai, német és angol hagyományokat egykor oly mesterien ötvöző Händel művészete.

Másnap a jazzé a főszerep: április 10-én a virtuóz jazz-zongorista, Free Desmyter, és világzenei együttese, az Ahoar ad koncertet a Millenárison. A kvartett két tagja európai jazz-muzsikus, két tagja pedig iraki tradicionális zenész, így az est nem csupán zenei élménnyel szolgál, hiszen nemcsak kultúrák, de zenetörténeti rétegek között is átjárást biztosít majd. Előadásukban tökéletes egységbe forr a 21. századi jazz, a 3000 éves múltra visszatekintő, sumér tradíciókra épülő közel-keleti zene és a nyugat-európai művészi zene legszebb hagyománya Bachtól Messiaenig.

A fesztivál egyik legizgalmasabb eseményének ígérkezik az Ernst múzeum április 11-től megtekinthető tárlata, a nemzetközi hírű képzőművészek részvételével rendezett Vérité exposée – az emlékezetről című kiállítás. Sven Augustijnen, David Claerbout, Ana Torfs és Els Vanden Meersch munkái a személyes és a társadalmi emlékezettel és feledéssel foglalkoznak. Hányféleképpen lehet felidézni egy eseményt, elmesélni egy történetet? Milyen mértékben határozzák meg jelenlegi és egykori körülményeink a múlt felidézését? Miféle töredékekből áll össze egy emlék? Mi befolyásolja a személyes emlékezetet, ami nélkül nem térképezhető fel a társadalmi emlékezet működése? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgatnak a kortás képzőművészet legkülönfélébb kifejezőeszközeivel.

Április 17-én a kultúrnomádokat tömörítő Zita Swoon elnevezésű együttes fogja bemutatni a Millenárison, hogy miként mozoghat otthonosan egy zenekar egymástól olyan eltérő zenei világokban, mint a francia sanzon, a progresszív rock, a soul vagy az elektronikus tánczene. Semmiféle elváráshoz és szabályhoz nem alkalmazkodnak: a Frank Zappa és a Funkadelic fémjelezte abszurd funktól, a Bob Dylanre, Neil Youngra vagy Joni Mitchellre jellemző dalok világán át a Tom Waits-féle eklektikáig, sőt, akár a programozott elektronikus zenéig a populáris zene történetének és jelenének valamennyi rejtett zugába elkalauzolják a hallgatót.

Az excentrikus rendezőként ismert Wayn Traub tíz éve készülő trilógiájának záró darabját mutatja be a Trafóban április 17-én és 18-án: a Maria Magdalena című „film-opera” – miként Traub nevezi – hamisítatlan, minden érzéket rabul ejtő totális művészet. Történet-töredékek, rituális könyörgések és diszkóslágerek festik meg napjaink világát, amelyben egyedülálló módon keveredik agresszió, az éjszakai élet felfokozott tempója, csalás és csábítás, pusztulás, depresszió, félelem, illetve a szépségre és a harmóniára való törekvés.

Április 18-án a Millenáris Teátrumban tekinthető meg a Kopergietery nevű színtársulat Rohanás című produkciója, amely a techno-kultúra zenéjére és gesztusaira építve beszél az élet szeretetéről huszonegy nyolc és harminc év körüli fiú (és férfi!) akrobatikus és életerős előadásában.

Ugyanaznap ad közös koncertet az A38-as hajón a flamand elektronikus zenei szcéna két időzített bombája, a The Subs és a Shameboy, bizonyítva hogy Flandria számára nemcsak a magasművészet, hanem a legmagasabb színvonalon művelt populáris kultúra is alapvetően fontos. Punk-trance, beat-szenny, elektro-funky. Efféle jelzőkkel illethető az európai tánczenei piacot felkavaró két formáció zenei stílusa.

A Merlin Színházban április 21-én és 22-én látható dokumentumvideó-performanszot Antwerpen legprogresszívebb művészeti kollektívája, a BerlinBerlin jegyzi. A Budapesten is bemutatásra kerülő, Bonanza című produkció súlyos társadalmi kérdéseket feszeget egy valaha virágzó észak-amerikai bányászváros hanyatlástörténetét festve meg: a városkának jelenleg hét állandó lakosa van, akiket egyetlen dolog köt össze, valamennyien gyűlölik egymást. Az öt képernyőn zajló vetítés, amelynek hátteréül a város gigantikus, hétszer három méteres makettje szolgál, jóval több puszta mozinál. Színház és film határterületén járunk tehát a BerlinBerlin társulat produkcióját nézve, s persze az emberi lélek legmélyebb bugyraiban.

Április 23-én és 25-én találkozhatnak az érdeklődők a kortárs flamand irodalom egyik legérzékenyebb és legelmélyültebb szereplőjével, Rachida Lambarettel, akinek könyvei a bevándorlás kérdése kapcsán hagyomány és modernség metszéspontjában vizsgálják a 21. század lehetséges női szerepeit.

A fesztivál zárónapján, április 30-án este tíztől az A38-as hajón nyer bizonyítást, hogy az élet szeretete meghatározó vonása Flandriának: napjaink legszexibb zenei formációja, az elektropop műfaját forradalmasító Vive La Fête fogja őrületbe kergetni a budapesti közönséget. Zenei nyelvük igencsak különös. Kicsit olyan, mintha a nyolcvanas évek popzenéjének legjavát a hűvös new wave-vel, a legjobb fajta elektronika elképesztő hangzásaival és a hatvanas évek legbájosabb, Serge Gainsbourg által inspirált francia szövegeivel kevernénk össze.

A Futurspektiv záróeseményeként pedig este nyolctól lép fel a Trafóban a neves koreográfus, Arco Renz, és társulata, a Kobalt Works. Előadásuk a nőiségről és a másságról szól, s a 21. századi táncnyelvet a kathak és a balinéz tánc illetve a kínai opera hagyományával ötvözi. Az i!2 című darab újraértelmezi és megkérdőjelezi egyén és egyéniség, közösség és szabadság fogalmát, két ember, illetve két test egymáshoz való viszonyát – legyen szó társról, szeretőről vagy csupán egy idegenről. A másikról tehát. Pontosabban a másságról.

04.09.
Zeneakadémia - Nagyterem - 19.30

COLLEGIUM VOCALE GENT / AKADEMIE FÜR ALTE MUSIK BERLIN
G.F. HÄNDEL: BROCKES PASSIÓ
[komolyzene | classical music]

Vezényel | Conductor:
Marcus Creed

Közreműködik | Performed by:
Svetlana Doneva (szoprán | soprano)
Sophie Klussmann (szoprán | soprano)
Colin Balzer (tenor | tenor)
Hans Jörg Mammel (tenor | tenor)
Sebastian Noack (basszus | bass )
Alexander Schneider (kontra-tenor | contra tenor)

Bartold Heinrich Brockes, a 18. századi jelentős német költő 1712-ben írta be magát a zenetörténetbe, amikor közreadta a később Brockes-passió néven híressé vált oratórium-szövegkönyvét Krisztus szenvedéstörténetéről. A következő néhány évtizedben több mint tíz zeneszerző írt a librettóra zenét, nem kisebb nevek, mint Reinhard Keiser, Georg Philipp Telemann vagy Georg Friedrich Händel. A händeli feldolgozás kimagaslik a többi közül: művének zenei gazdagságát jól jellemzi, hogy a későbbiekben több oratóriumában is felhasznált tételeket ebből az 1716 körül írott művéből.
A Magyarországon kuriózumnak számító nagyszabású darab ezúttal a legavatottabb előadók tolmácsolásában lesz hallható. A Philipp Herreweghe által 1970-ben alapított Collegium Vocale Gent a historikus előadói gyakorlat hőskorától kezdve működik folyamatosan, s a 18. század zenéjét a kórus tagjai anyanyelvi szinten „beszélik”. Hasonló otthonossággal mozog a händeli idiómában a felvillanyozóan friss interpretációiról híres historikus zenekar, az Akademie für Alte Musik Berlin. A két együttest és a historikus gyakorlat élvonalába tartozó szólistákat a Németországban élő angol karmester, Marcus Creed vezényli.

04.10.
Millenáris Fogadó – 20.00

AHOAR
[jazz]

Free Desmyter (zongora | piano)
Saad Thamir (ének, ütőhagszerek | vocals, percussion)
Volker Heinze (nagybőgő | bass)
Bassem Hawar (djoze)

Európa és a Közel-Kelet nyújt egymásnak kezet az Ahoar nevű együttes zenei világában. A két európai jazz-zenész és két kivételes képességű iraki muzsikus együttműködéseként létrejött kvartett nemcsak kultúrák, de zenetörténeti rétegek között is átjárást biztosít. Előadásukban tökéletes egységbe forr a 21. századi jazz, a 3000 éves múltra visszatekintő, sumér tradíciókra épülő közel-keleti zene és a nyugat-európai művészi zene legszebb hagyománya Bachtól Messiaenig. Az együttest a jazz-zongoristaként (és saját kvartettjének vezetőjeként) jól ismert Free Desmyter alapította az iraki Saad Thamirral és Bassem Hawarral, hozzájuk csatlakozott a jazzbőgős Volker Heinze. Az ősi iraki térdhegedűt megszólaltató Bassem Hawar – aki halbőrből és kókuszdióhéjból készítette saját hangszerét – hosszú időn át tanított a Bagdadi Konzervatóriumban: különös hangszerének földöntúli hangja tökéletes párra lel az ütőkön játszó Saad Thamir elbűvölő mélységű és hangszínű éneklésével. Az Ahoar meditatív zenéje transzcendens világba kalauzolja el a hallgatót, olyan tájakra, ahol nem létezik idő, ahol nincsen más, csak a puszta hangok és a pőre érzelmek.

04.11-05.31.
Ernst Múzeum

VÉRITÉ EXPOSÉE
az emlékezetről | about memory
[képzőművészet | visual art]

Művészek | Artists:
Sven Augustijnen
David Claerbout
Ana Torfs
Els Vanden Meersch

Kurátor | Curator:
Simon Kati

Hányféleképpen lehet felidézni egy eseményt, elmesélni egy történetet? Milyen mértékben határozzák meg jelenlegi és egykori körülményeink a múlt felidézését? Miféle töredékekből áll össze egy emlék? Mi befolyásolja a személyes emlékezetet, ami nélkül nem térképezhető fel a társadalmi emlékezet működése? Az izgalmas kérdésekre a kortárs flamand képzőművészet kiemelkedő képviselőinek munkái keresik a választ. A kiállítás címadó művében, valamint egy hírhedt történelmi gyilkosság tárgyalásának vallomásait drámai módon színre állító installációjában Ana Torfs az igazság viszonylagosságát, megtalálásának kilátástalanságát fogalmazza meg. David Claerbout egyetlen pillanatot rögzít több tucat nézőpontból, a többszörözött kép jelentette igazságot szegezve szembe az egy nézőpontú érzékeléssel. Egy másik művében azt vizsgálja, mi történik egy filmjelenettel, ha azt egy nap alatt egymás után 69-szer leforgatják? Egyáltalán beszélhetünk-e még ugyanarról a jelenetről? Els Vanden Meersch, aki az építészetet tekinti az emlékezet próbaterepének, a nácik üdülőhelyének épült, majd laktanyaként működő rendkívüli épületegyüttest láttatja a posztpolitikai feledés kolosszális emlékműveként. Sven Augustijnen pedig megindító két filmjében az emlékezetkiesésben szenvedő beteg portréját rajzolja meg, feledhetetlenül…

04.17.
Millenáris Teátrum – 20.00

ZITA SWOON
[pop]

Stef Kamil Carlens (ének, elektronikus és akusztikus gitár | leading vocals, electric and acoustic guitars)
Eva Gysel (vokál | backing vocals)
Kapinga Gysel (vokál | backing vocals)
Tom Pintens (elektronikus és akusztikus gitár, glockenspiel, zongora és ének | electric and nylon string guitars, glockenspiel, piano and vocals)
Joris Caluwaerts (zongora, Hammond L 100, Fender Rhodes, wurlitzer  és szintetizátor | piano, Hammond L 100, Fender Rhodes, wurlitzer and synths)
Bart Van Lierde (basszusgitár, stick bass | bass, stick bass)
Aarich Jespers (dob | drums)
Amel Serra Garcia (ütőhangszerek | percussion)

A Zita Swoon együttes tagjai kultúrnomádok. Akár lemezen, akár élőben hallgatjuk őket, zenéjük utazás a populáris zene meghatározó hagyományai között. Útjukon találkoznak a népzenével és a blues-zal, sőt, a nyolcvanas évek diszkózenéjével is, miközben előre és hátra lépegetnek az időben tetszésük szerint. Semmiféle elváráshoz és szabályhoz nem alkalmazkodnak: a Frank Zappa és a Funkadelic fémjelezte abszurd funktól, a Bob Dylanre, Neil Youngra vagy Joni Mitchellre jellemző dalok világán át a Tom Waits-féle eklektikáig, sőt, akár a programozott elektronikus zenéig a populáris zene történetének és jelenének valamennyi rejtett zugába elkalauzolják a hallgatót. A Zita Swoon a dinamikai egyensúlyt keresi, miközben feltartóztathatatlan természeti erőként alkalmazza a zenét. Irónia és komolyság, szikárság és érzelmesség, spontaneitás és számítás: az együttes egyedülálló módon lavíroz a definiálhatóság határán. Előadásaik pillanatképek, ugyanazt a dalt soha nem játszák kétszer ugyanúgy. A színpad számukra laboratórium, a közönség pedig hol tárgya, hol alanya a folyamatos kísérletezésnek.

04.17-18.
Trafó Kortárs Művészetek Háza - 20.00

WAYN TRAUB / TONEELHUIS
MARIA-MAGDALENA - Wayn Wash III
[színház | theatre] – magyar és angol felirattal / with Hungarian and English subtitles

Koncepció, szöveg, rendezés | Concept, script, direction, play: Wayn Traub Zene, producer | Music, producer: Jåån Hellkvist
Dalszöveg | Song lyrics: Wayn Traub
További szövegek | Additional texts: Jeroen Olyslaegers
Szereplők | With: Wayn Traub, Andy Ng, Gabriel Rios, Lotte Verbeek, Simonne Moesen, Omar Porras, Mo Li, Wenxing Oyang, Shiyun Wang, Yingyu Wang, Jia Wang, Zhibo Zhao, Andrian Fisher, Andrew Wise, Patrick Bebi
Kamera | Camera : Arnout André de la Porte

Műfaj-orgia az excentrikus rendezőtől – film, zene, tánc és színház. Wayn Traub, a 2007-ben Budapesten is bemutatott Maria-Dolores alkotója tér vissza idén, így ismét alámerülhetünk egyedi és különös színházi világába. A Maria-Magdalena annak a trilógiának a befejező része, melynek elkészítésére az eredetileg filmesnek készülő Traub majd egy évtizedet szánt. Wayn Traub munkásságának középpontjában az Antonin Artaud-i rituális színházhoz való „visszatalálás” áll. Nem csupán a néző racionális oldalára akar hatni, hanem ösztönös, zsigeri és erotikus énjére is. Rendezéseiben szent hellyé varázsolja a színháztermet, beskatulyázhatatlan munkája kifinomult és eredeti „totális” művészet. A Maria-Magdalena filmbejátszásainak jó részét Kínában rögzítették majd’ 60 színésszel és táncossal, s a színpadon három vásznat betöltő filmen szerepet kap Zhibo Zhao, Kína első számú női táncművésze, valamint a Puerto Rico-i származású, Belgiumban elő énekes, Gabriel Rios is. A Maria-Magdalena, történet-töredékek, rituális könyörgések és diszkóslágerek segítségével festi meg napjaink világát, amelyben egyedülálló módon keveredik agresszió, az éjszakai élet felfokozott tempója, csalás és csábítás, pusztulás, depresszió, félelem, illetve a szépségre és a harmóniára való törekvés.

04.18.
Millenáris Fogadó – 19.00

KOPERGIETERY
ROHANÁS | RUN
[színház | theatre]

Ötlet és rendezés | Conceived and directed by: Gregory Caers and Ives Thuwis

Szereplők | With: Cédric, Jorge, Zeno, Jelle, Japser, Bosse, Flor, Tuur, Nils, Leander, Abel, Linus, Thomas, Midas, Simon, Oliver, Yahya, Ilja, Boris, Seppe and Kwint

Tudjuk jól, hogy bár a futás szégyen, de hasznos. Ám, hogy ezen kívül még mi minden, hogy megrészegülés, hogy elmerülés a mozgás örvényébe, hogy maga a tömeglélektan, hogy kifejezi az időhöz való viszonyunkat, hogy lehet puszta öröm, erőkifejtés vagy egyszerűen csak észnélküli rohanás – nos, mindennek megértéséhez az 1978-ban alapított Kopergietery társulatának előadására van szükség. A társulatot eredetileg Speeltheaternek hívták, s 1994-ben vette fel a jelenlegi nevet, amikor beköltöztek egy használaton kívüli rézöntödébe. A társulat saját produkcióival Belgiumon és Hollandián kívül tizenhat országban turnézik, köztük Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Kanadában, Dél-Koreában és az Egyesült Államokban. A Rohanás huszonegy nyolc és harminc év körüli fiú (és férfi!) akrobatikus és életerős előadása, valamennyien a Kopergietery Theatre Workshop művészei. Az előadásra persze lányokat is szívesen várnak! Mi az hogy!

04.18.
A38 – 22.00

SHAMEBOY | THE SUBS
[electro]

Shameboy
Luuk Cox and Jimmy Dewit

The Subs
Jeroen De Pessemier, Wiebe Loccufier, Stefan Bracke

Punk-trance, beat-szenny, elektro-funky. Efféle jelzőkkel illethető a flamand elektronikus zenei szcéna két legizgalmasabb formációja, a The Subs és a Shameboy, akik közös koncerten fogják dübörgésbe borítani a dél-budai Duna-partot. Amikor a The Subs néhány igen népszerű tánczenei maxi után piacra dobta igencsak dögös, Kiss my Trance című slágerét, a dolog viccnek tűnt. A zenekar azt próbálta belőni, hogy milyen messzire tudnak elszállni a trance zene keretein belül és kívül. Az eredmény viszonylag egyértelmű: nagyon messzire. Remix-felkérések tömkelegét, fesztivál-meghívásokat és a legpörgősebb nyugat-európai bulikat hozta magával a siker. Legújabb lemezük, a Subculture hallgatható az autóban vagy a nappaliban, kiváló stimulálószer a hálószobához és nélkülözhetetlen segédeszköz bármilyen bulin. Ugyanez mondható el a Shameboy elnevezésű duó (Luuk Cox, Jimmy Dewit) második korongjáról, a 2008-as Heartcore-ról is: egyszerre intenzív, kegyetlen, szívbemarkoló, lemezjátszófaló és mozgáskényszert teremtő. Ahogy a lemezen szereplő figyelmeztetés szól: „Figyelem! Az album hallgatása furcsa viselkedést eredményezhet – különösen a táncparketten!”

04.20-21.
Merlin Színház – 19.00

BERLINBERLIN
BONANZA
[színház | theatre] – angol nyelven, magyar felirattal | in English with Hungarian subtitles

Ötlet | Concept: Berlin (Bart Baele, Yves Degryse, Caroline Rochlitz)
Fényképezte | Photography: Bart Baele / Nico Leunen
Hangfelvétel | Sound-recording: Tom De With
Vágó | Editing: Bart Baele
Filmzene és keverés | Soundtrack & Mixing: Peter Van Laerhoven
Kutatómunka | Research: Berlin / Nico Leunen

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egy icipici városka, a nagy Colorado államban talán a legkisebb. Öt barátságos házacska volt benne, összebújtak a Sziklás-hegység lábánál. A Kerber-patak szelte át a városka hófödte utcáit, amit ha sokáig nézett az ember, akár a tündéreket megláthatta.” Erről az aprócska településről, a coloradói Bonanzáról szól a BerlinBerlin elnevezésű flamand vizuális csoport legfrissebb alkotása. A városkának valaha hatezer lakosa volt, harminchat kocsmája, hét nyilvános táncterme és rengeteg prostituáltja. A helyiek mottója a következő volt: ugorj be, szedd meg magad, és lépj le! Bonanzának jelenleg hét állandó lakosa van, akik saját hitvilágukba visszavonulva élnek, a világ talán legszebb természeti környezetében. Mindennapjaikat a vádaskodás, a pletyka, a gyilkosság és a félelem jellemzi. Az öt képernyőn zajló vetítés, amelynek hátteréül a város gigantikus, hétszer három méteres makettje szolgál, jóval több puszta mozinál. Színház és film határterületén járunk tehát a BerlinBerlin társulat produkcióját nézve, s persze az emberi lélek legmélyebb bugyraiban.

04.23.
Károli Gáspár Református Egyetem - 10.00
04.25.
Millenáris – Könyvfesztivál – Első Könyvesek Fesztiválja – 14.30

RACHIDA LAMRABET
A nők földje | Woman country
[irodalom – nyilvános beszélgetés | literature - public talk]

Rachida Lamrabet marokkói származású, flamand írónő. Jelenleg ügyvédként dolgozik a brüsszeli Esélyegyenlőségi és Rasszizmus Elleni Központban. 2006-ban írt, Mercedes 207 című történetéért – amely egy Antwerpen és Marokkó között ingázó bevándorlóról szól – megkapta a Kif Kif irodalmi díjat. Nem meglepő, hogy a közönség nagy érdeklődéssel fogadta Rachida Lamrabet első regényét, A nők országát. A könyv főszereplője, Mariam szerint az életben két lehetőségünk van: ellenállni vagy lemondani. A történet egy Antwerpenben élő marokkói nőről szól, aki a nyugati életstílust választotta; a személyes szabadság mellett döntött anélkül, hogy számolt volna a döntését övező kétellyel és az ellenállással. A könyv marokkói szemszögből mutatja be az ott élő marokkóiak és az onnan emigráltak értékrendbeli különbségeit, és ezeket a nyugati, fogyasztói társadalom értékrendjével ütközteti. A könyv a tradíciók közti különbségek kérdését feszegeti, s lenyűgöző művészi eszközökkel ábrázolja a marokkói férfiak ambivalens viszonyát a nyugati civilizációhoz. A nők országa. Csak így utalnak a Nyugatra, ahol szerintük az emancipált nő már átvette az irányítást.

04.30.
A38 – 22.00

VIVE LA FÊTE
[electro-pop]

Els Pynoo (ének | vocals)
Danny Mommens (ének, gitár | vocals, guitar)
Dirk Cant (basszusgitár | bass)
Matthias Standaert (dob | drums)
Roel Van Espen (szintetizátor | keyboards)

A Vive La Fête az utóbbi évtizedek egyik legbájosabb, legviccesebb és legszexibb zenei jelensége. Nem csoda, hisz szerelem volt első látásra, amikor Danny Mommens, akkoriban a dEUS basszusgitárosa és Els Pynoo szőke szexistennő először találkoztak 1997-ben. Kapcsolatuk megmaradhatott volna a biokémia területén, ám ők ahelyett, hogy egymás szemébe bámultak volna naphosszat, összetették tudásukat és tehetségüket, és megteremtettek egy új zenei világot, a humor, a szerelem és a csillogás birodalmát. A lehető legjobb parancsot választották formációjuk nevéül: Vive La Fête! Zenei nyelvük igencsak különös. Kicsit olyan, mintha a nyolcvanas évek popzenéjének legjavát a hűvös new wave-vel, a legjobb fajta elektronika elképesztő hangzásaival és a hatvanas évek legbájosabb, Serge Gainsbourg által inspirált francia szövegeivel kevernénk össze, az egészre ráhúznánk egy óvszert, majd addig ráznánk, amíg szerves egésszé össze nem áll a dolog. Első lemezeiket követően a Vive La Fête formációt felfedezte Karl Lagerfeld divatdiktátor, aki első számú rajongónak kiáltotta ki magát. 2002-ben már a Chanel divatbemutatóin játszottak Párizsban, Tokióban és Las Vegasban, illetve felléptek a monacói királyi család partiján is. Ezt követően kerültek a média reflektorfényébé rendkívüli show-ikkal és őszinte, ütős zenéjükkel. A VLF valamennyi jelentős európai fesztivál rendszeres fellépője (Roskilde, Gurten, Benicassim, Arvika, Lowlands, Paleo, Pinkpop), de játszottak a Montreali és Montreux-i Jazz Fesztiválokon is. Budapesten még nem jártak. Eddig.

04.30.
Trafó Kortárs Művészetek Háza – 20.00

ARCO RENZ / KOBALT WORKS
i!2
[tánc | dance]

Művészeti vezető, koreográfus | Artistic direction and choreography: Arco Renz
Táncosok | Dancers: Lisbeth Gruwez, Melanie Lane
Zeneszerző | Original music: Marc Appart
Felhasznált zene | Additional music: Man in the Moon (Grinderman)
Fényterv & műszaki vezető | Lighting design & technical direction: Jan Maertens
Dramaturg | Dramaturgy: Bart Van den Eynde
Jelmez | Costumes: Michelle Baechthold
Hangmérnök & technikai asszisztens | Sound engineering & technical assistance: Robrecht Ghesquière

Két független nő találkozik egymással, s hirtelen minden megváltozik körülöttük és bennük. Történetük közös: fluoreszkáló fények és különböző hangok digitális mátrixában kell megtalálniuk önmagukat és egymást. A mátrix azt a közeget jelenti, amelyben a két nő létezik, amelyben egy kapcsolat, egy emberi viszony megszületik, kiteljesedik, majd hanyatlásnak indul. Napjaink egyik legígéretesebb koreográfus-táncos tehetsége, a német Arco Renz digitális világot teremt az i!2 című darabban, újraértelmezve és megkérdőjelezve egyén és egyéniség, közösség és szabadság fogalmát, két ember, illetve két test egymáshoz való viszonyát – legyen szó társról, szeretőről vagy csupán egy idegenről. A másikról tehát. Pontosabban a másságról.
Arco Renz színészi, táncos és filmes tanulmányait Brémában, Berlinben és Párizsban végezte, koreografálni Anne Teresa De Keersmaekernél, a P.A.R.T.S. stúdióban tanult Brüsszelben. Dolgozott többek között De Keersmaekerrel, Luc Bondyval, és éveken keresztül Robert Wilson asszisztenseként működött. Ázsiai utazása során ismerkedett meg a kathak tánccal, a kung fuval, a kínai operával és a balinéz táncokkal. 2000-ben alapította meg a Kobalt Works elnevezésű társulatát.

Janus szellemiségére és egyben híres művére, az Egy dunántúli mandulafáról című versre utalva a pályázat címe az volt: A merész mandulafácska. A cím egyúttal a pályázat kiíróinak igényét is kifejezi: szeretnék, hogy eltűnődjünk azon, vajon ugyanazzal, netán nagyobb eséllyel virágzik-e bármi is a télben 2008-ban, mint a reneszánsz idején. Epigramma, avagy az epigrammához hasonlatos, rövid (maximum 8 soros), tömör, magasztos hangvételű, avagy csípő humorú vers írása volt a feladat. A pályázati kiírás itt volt olvasható.

Vincent Van Gogh: Virágzó mandulafa

Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

Megszületett a zsűri döntése: a Bertók László, Kossuth-díjas költő vezette zsűri mintegy 160 pályaművet értékelt, és bizony nem volt könnyű dolguk: számos egészen kiváló, Janus szellemében, de mégis 21. századi életünkre reflektáló vers érkezett be: csipkelődő, gunyoros, erotikus és magasztos gondolatokat hordozó művek egyaránt. A végső döntés eredményeképpen az I. díjat Kun Árpád, a II. díjat Csehy Zoltán, a III. díjat Baráth Katalin kapja.

A díjátadó március 27-én, délelőtt 11 órakor lesz a Régészeti Múzeumban, az Európa Kulturális Fővárosa Pécs2010 pogram márciusi vendége, a holland Donald Niedekker jelenlétében.

A Merész mandulafácska-pályázat nyertesei

Az első helyezett: Kun Árpád

Az északi kishúg

Mandulafácskám, szörnyü merész vagy, mégis a húgod,
satnya barackfánk, itt nőve jegesmacik és
Golf-áramlat sóhaja közt, sokkalta merészebb.
Főzve be lekvárját, nagykanalas mamikám
s buggyant, drága hazám jut eszembe, hol illene élnem,
halnom. Módjával vonz csak a nagy feladat.
Mandulafácskám, gondolj kishúgodra, ha fagy s a
termés túl keserű. Nyílj ki, jövök haza majd!


Janushoz Vikingföldről

Jaj, Janus, ég a szemét, ha nem ember, Itália szerte,
s szép Pannónia csak bús sziveinkben egész.
Míg a csodát hazavártuk, másé lett az aranyhal.
Norvég nép örömét pénzeli Kőolaj úr,
boldog sportkocsikon ralliznak a jéghegyek alján.
Mandulafádat is át kellene hozni ide,
kapna üvegházat, pazar izzót téli sötétben,
s állna virágban, míg kívül ezüstlik a hó.


Egy dunántúli mandulafához 2008 telén

Jóra ne számíts, semmi esélyed,
baltával jönnek rád a szegények,
vagy vérebbel óvnak a gazdagok,
és mégse kerülöd el a fagyot.
Elkerülöd? A telked eladják,
szép törzsed a földbe dózerolják.
Ne virágozz, ne pusztulj tétlenül,
Tépd ki a gyökered és menekülj!

Egy tűzre vetett mandulafához

Mandulafám, kicsi Phyllis, a tested fölhasogatták,
aszlott karjaidat körbebozsongja a láng!
Hányszor láttál, míg titkos szerelembe fonódtam,
s árnyjátékaidat néztem a lány kebelén!
Láttad a vén pásztort: itt dugta a zsenge kanászt meg,
majd – felelőtlen ökör – gyönge tövedre pisált.
Könnyes szemmel néz le Venus bíbor kocsijából,
s csöpp sziveket rajzol hűlt poraidba Amor.


Múzsátlanság

Ebben a versben nincs és nem lesz semmi, ne is várd,
rékmányos nyelvem seggbe ma nem dugom én,
talpat sem nyalizok, vágyott nőmnek se nyavalygok,
Vénus berkének nem hazudok fapinát,
nem lesz mézelgés, szirmok közt illatelömlés,
és a fiúcska szaros segge se lesz telihold,
verset sem faragok, szünetel ma a meghalokérted,
fél rímet se rovok, sőt: te sem olvasod ezt!


Állatmese

„Mért húztál óvszert?” – kérdezte a róka a medvét.
„Vak vagy, róka? Csupán egy viperát szopatok!”



Egy éjszaka így fakadt ki Cicero leveleskönyve

Irtó becstelenül gyötör engem a sors, nyomorultat,
bár a latin nyelvnek hírneves atyja vagyok!
Most csak pad vagyok én, egy hájas segg települt rám,
és folyvást kínoz dörgedezéseivel.
Nem szűnő izzadságszag terjeng körülöttem,
s húgyos kéz igazít olykor a seggek alá.
Hát Ciceró számít még itt, pannon nemes ifjak?
Meddig tűritek el néma gyalázatomat?

Szabotázs

Vámos Miklós beszélgetése Szabó T. Annával
az Alexandra Pódiumon
2009 március 19-én

'Szabott, szabotázs' - mondta ki az első gondolatát Vámos Miklós Szabó T. Anna honlapjának webcíméről, a szabotanna.com-ról. - Forma van a versem / egyszerű sorában: / ötvös volt az ősöm / Brassó városában - válaszolt Szabó T. Anna egy költeménye soraival, utalva költészete szigorú formai szabályaira, amihez úgy ragaszkodik, mint egy szabó a kuncsaft méreteihez. - Hm - töprengett el Vámos Miklós. - Vagy nyolc-tízszer találkoztunk eddig, de maga mindig feketében volt. Miért? - És elindult egy beszélgetés, ahol szavak siklottak a felszínen és finom táncrendben kerülgették a bujkáló mélységet, s nem mondták ki: valami el lett szabotálva. Valami elveszett. S ezért a gyász.

A bújócska

volt a költőnő kedvenc játéka gyerekkorában. De egy apró változtatással. Itt nem kell előre rohanni, mikor a hunyó távol van, hanem csak elbújni. Elbújni, s addig elő nem jönni, amíg meg nem találják. 'Elbújok, összelapulok, mint egy sün és senki sem talál meg'. S nem is találják meg. Mint ahogy akkor sem, mikor kisgyerekként elbújt szótárszerkesztő nagyapja íróasztala alá, hogy kilesse, mit is csinál ott egész nap. S két és fél órát kucorgott ott. S nem fedezték fel. Nem látták meg.

Ami néha a túlélés záloga. Mint Ceausescu diktatúrájában is, Romániában, ahol Szabó T. Anna élete első 16 évét töltötte, a besúgók és besúgások rendszerében. Mikor kamaszként Szombathelyre költözik a családjával, kerül a kezébe Orwell regénye, az 1984. Ez a könyv hozza össze leendő férjével, Dragomán Györggyel. 'Nincs ebben semmi meglepő. A romániai diktatúrától épphogy megszabadulva, semmi sem lehetett vonzóbb két kamasz számára, mint leleplezni a totalitárius rendszerek titkát, s nagyot harapni a tiltott gyümölcsből, amelynek ízét szinte azonnal meg kellett osztani valakivel.' - Mondja a férje egy interjúban Orwell regényről. Arról a regényről, aminek a világában folyton figyelő teleképek rögzítik az állampolgárok minden mozdulatát. Éjjel és nappal. A Nagy Testvér szemei.

- Mert fontos élesen látni

- mondja ki a költőnő. Hogy miért hord szemüveget kontaktlencse helyett, ami feszíti a szemét. - Tehénszemüveg - teszi hozzá komolyan. - Mert olyan fekete-fehér a kerete. Majd Vámos biztatására leveszi a szemüvegét, s beszámol arról, hogyan is lát szemüveg nélkül. A beszélgetés a látást járta körül, ahogyan költeményeinek is ez az egyik központi témája: a látás. Verseiben 'a látás ... kitüntetett helyet kap. A nézés önmagára kezd reflektálni, fogalmilag is megjelenik a szövegekben.' - írja róla egy kritikusa. S a beszélgetés is erről folytatódott. Hogy a Népstadion metrómegálló című nyolcrészes verse nyolcféle látásmóddal mutatja be a lakása ablakából eléterülő látványt, a Népstadiont. Hogy hogyan láthatjuk. De vajon mit?

Absztrakt látással azt, hogy 'hány ember halt meg itt.' Pontos látással azt, hogy 'bontják a bazársort.' Gyors látással azt, hogy 'egy öregasszony félig térdepel: / az imént hasadt szét a nejlonszatyra.' Felfokozott látással 'egy fagyott rózsa eres szirmai'-t, 'merev, fekete örvény'-t. Többlet látással egy röntgenfotót: 'Világító csontváz gurítja le / szellem-torkán a szokásos felest.' S gumibotot, pengéket, sokkereket.

Nyolc látásmódból öttel a halál, az elmúlás, a veszeteség, az önpusztítás, az agresszió jelenik meg. Az áldozatnak levés. De erről nem beszélünk.

-Mert nem tudok írni róla

- mondja az első nyolc életévével kapcsolatban Szabó T. Anna. - Pedig, ahogyan Móricz is írta, minden, ami fontos, addig történik meg az emberrel - tette hozzá. S valahogyan a versírás is erről szól néha. '„Miért írsz verset? Valami baj ért?” / érdeklődött a kozmetikusom' - egy versében. A kozmetikus, aki az arc, a bőr szakértő mestere. A legkülső rétegé. Ahogyan a szabó is - akinek a munkájához hasonlítja Szabó T. Anna a versírás mesterségét - egy még kívülebb eső felszín mestere. S a kérdésre a vers utolsó sorában ott a válasz: 'Valami baj ért? / Az, hogy felnőttem.'

Mert valami baj van itt a felnőttek világával. Talán hogy elmúltak a gyerekkor álmai? Hogy nem lett végül a gyerek - ki egykor volt - majomkutató Tanzániában? Hogy a magát sárkányrepülőn sikló madárasszonynak álmodó kamasz ábrándjára már csak a férj - a Dragomán - sárkány-embert idéző neve emlékeztet? Vagy valami más a baj?

Mert valami nincs meg.

Valami el lett szabotálva.

Nincs elmúlás: nappal és éjszaka,

tél és nyár egymásravetíthető.

Folyton mozog és mégis mindig áll:

ilyen a Népstadion-téridő.

Szabó T. Anna

1972 június 4-én Kolozsváron született
1984-86 a Báthori István Líceumban tanul
1987 családjával áttelepül Magyarországra, Szombathelyen jár gimnáziumba
1990-95 az ELTE magyar-angol szakán végez, az Eötvös Collégium diákja
1998-2001 az ELTE Angol-Amerikai Intézetének Angol Reneszánsz és Barokk PhD-programját végzi, közben néhány félévig tanára az Eötvös József Collegiumnak
2002-2004 költőtársaival a British Council versfordító szemináriumát vezeti

Díjai:

1996 Petőfi-díj
2000 Déry-jutalom
2002 József Attila-díj
2003 Vackor-díj
2003 Nizzai Kavics-díj

Bibliográfia:

1995 A madárlépte hó, versek
1998 Nehézkedés, versek
2002 Fény, versek
2002 Clive Wilmer: Végtelen változatok, versfordítás, Gömöri Györggyel
2002 Sycorax, operalibrettó
2003 Üdvözültek, dráma
2004 Rögzített mozgás, versek
2004 Formák a tubusból, gyerekversek XX. századi és kortárs magyar festők műveihez (Jónás Tamással és László Noémivel)
2006 Elhagy, versek
2008 Kerge ABC (Varró Dániel, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna)

A Chachipe elsődleges célja az volt, hogy szakítson a roma közösségek és a roma kultúra sztereotip bemutatásával és azokat új, érzékeny, művészileg is értékes formában ábrázolja. A több mint 1400 beérkezett kép közül a nemzetközi szakemberekből álló zsűri 8 kategóriában osztott ki díjakat, s két ifjú fotóst különdíjjal jutalmazott. Az OSA Archívumban március 17-e óta látható kiállításon a nyertes művek mellett további 88 kép szerepel. A nyertes képeket mutatjuk meg.


In November 2008, the Open Society Institute and OSA Archivum announced an online photography contest entitled Chachipe Youth. (Chachipe means “truth” or “reality” in Romanes.) Held under the Decade of Roma Inclusion 2005–2015, the contest was open to young people between the ages of 12 and 25 who had taken photos about Roma and their lives since the beginning of 2005 in countries participating in the Decade. The aims of Chachipe were to help combat visual stereotypes associated with Roma and to present Roma people and Roma culture sensitively and artistically. More than 1,400 photos were submitted for judging, and the international jury selected winners in eight categories and awarded special prizes to two younger photographers. In addition to the winning photos, the exhibition features a selection of 88 photographs entered in the contest. Here you can see the winners.

A kiállítás helyszíne:
Centrális Galéria, OSA Archivum (Budapest, V. ker. Arany János u. 32.)
Nyitás: 2009. március 17.

Az utcám, a városom, ahol élek

12-től 15 évesek: Ognjen Ademovski (15), Szerbia

Ognjen Ademovski: Három generáció

16-tól 19 évesek: Majoros Zsolt (19), Magyarország

Majoros Zsolt: Cigány fiúk

20-tól 25 évesek: Salat Kincső (23), Románia

Salat Kincső: Cigány királynő

Az én színes világom

12-től 15 évesek: Ann Marie Cerutti (14), Egyesült Államok

Ann Marie Cerutti: Kőből

16-tól 19 évesek: Luiza Puiu (19), Románia

Luiza Puiu: Munka

20-tól 25 évesek: Pavle Calasan (24), Montenegro

Pavle Calasan: Gyerekek Konikból

Mi a baj?

12-től 15 évesek: a zsűri nem osztott ki díjat
16-tól 19 évesek: Kiss Norbert (17), Magyarország

Kiss Norbert: Füstösök

20-tól 25 évesek: Miodrag Ignjatovic (25), Szerbia

Miodrag Ignjatovic: Cím nélkül

Különdíj:

Therese Lippold (20), Macedónia

Therese Lippold: Ha beszélni akrsz velem kered a facebookomat

Naske Sándor (24), Magyarország

Naske Sándor: Hey Global!