"Magyarázkodni nem próbált, sem elterelni a figyelmem. A szemembe sem nézett viszont ezek után. Pedig sokat nem árult volna el a tekintetem, a szürkés-kékes gombszem, enyhe ázsiai vonásokkal (Aladdin-Barbie kísérleti előzménye voltam a gyártásnál). Mégsem tette. Ez azt hiszem, jó jel. Már ragaszkodik hozzám, és talán nem szeretne bántani." Ken, a Trelleborgi Barbie-fiú Avignon környékére vetődik és oda lát be, ahova nem kéne.

„A kiállításon látható emberi preparátumokat a polimeres tartósítás nevű, forradalmi eljárással kezelték. Ennek során az emberi szövetek végleges tartósítása utókezelt és megkeményített, folyékony szilikongumival történik. A végeredmény egy gumírozott, sejtszinten konzervált preparátum, melyen pontosan megfigyelhetők az emberi testet alkotó csontok, izmok, idegek, véredények és szervek.”

„...aztán megérkezel Santiagoba, belépsz a katedrálisba, rád ömlik az arany, és ott aztán megölelgetheted Szent Jakabot, hogy majd ő lesz az, aki teljesíti a kívánságaidat, mert Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk, de én nem tettem meg, nem öleltem a hideg, üveges tekintetű szobrot, inkább továbbmentem, hogy elérjek a világ végégre Fisterrába, a tengerpartra, ahol láttam a napsütést” – Büky Anna útja végére ért: utolsó útibeszámolóját olvashatják.

Az Összefogás az erőszak ellen mozgalom Tarka Magyar demonstrációjára október 4-én fél négytől kerül sor a Gödörtől a Hősök teréig, a Hősök Terén nyilatkozattétellel és koncerttel. A mozgalom felhívását tesszük közzé. A Tarka Magyar demonstrációról az összefogás mozgalom szeptember 21-én, vasárnap 15 órakor sajtótájékoztatót tart az Erzséber téren a Gödör Klubban. A rendezvény arca Bódis Kriszta, a Irodalmi Centrifuga egyik alapítója lesz. Szeretettel várják az érdeklődőket, jelenlegi és leendő tagokat a sajtótájékoztatóra is.

Több tucat civil szervezet összefogásával a 18 éves demokráciánk legnagyobb pártfüggetlen tömegdemonstrációja szerveződik TARKA MAGYAR címmel, az erőszak és a kirekesztés ellen.
Várunk október 4-én, szombaton délután 15.30-kor az Erzsébet téren, a Gödör Klubnál.

Az Erőszakmentesség Világnapja alkalmából demonstrációt tartunk az egyre jobban elhatalmasodó erőszak és diszkrimináció megállításáért. A gyülekezés után a Hősök terére vonulunk, ahol az alábbi nyilatkozat alapján hitet teszünk a demokratikus értékek mellett, valamint amellett, hogy békés, az emberi jogokat tisztelő országban szeretnénk élni. (A rendezvényen nem lesznek beszédek, és mindenkit csak magánemberként vagy politikától független civil szervezet tagjaként várunk!)

 

„Szintúgy, minden nap több órát úsztam a tengerben, nem akartam kijönni onnan, hihetetlen távokat úsztam le, oda és vissza a cuccaimhoz, belenéztem abba a hatalmas kékbe, csak érezni akartam, egyre mélyebbre szív a tenger szaga, behatol a só, a jód, átformálja a testem, minden ízületem és már nem kívülről, hanem belülről, örökké itt marad bennem ez a tenger, a só és az élet szaga. Leges-legbelül, a sejtjeimben van.” – Czapáry Veronika írásának első részét olvashatják.

Mielőtt elindultam Hvarra, felmentem Lénához. Csomagolt, Stockholmba utazik, táncos ösztöndíj. Dolgoztam vele együtt, szeretem őt, vártam már, hogy közelebb kerüljünk, és beengedjen a világába. Nagyon érdekes világa van, tele érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, úgy éreztem magam, mint egy új csipkerózsikavárban, ott vannak a porlepte és molyos könyvek, a ruhák, a fülbevalók, a pasik felakasztva, dobozok és titkok, bármelyiket leszedhetjük a polcról, hogy beszéljünk róla. Ilyet csak nőkkel tudok megcsinálni, a nők között létrejön valami "végtelen" érzés, ahogy nekem Lídiával mindig összejön, (ő a legjobb barátnőm és most Kínában van egyéves ösztöndíjjal), a barátnők között minden csonk eltűnik, jó elmondani, és becsomagolni az egészet, ő is elmeséli, jó titkokat megosztani. Például azt, milyen Stockholmban, pár napja így írta le:
"Igen jól vagyok, hogy lehetnék másképp, ha mindenki, de mindenki mosolyog körülöttem. Ha megpróbálok nem visszamosolyogni, rögvest kétségbeesnek és elkezdenek faggatni, hogy hogy érzem magam, hogy tetszik az iskola, stb... Így a legjobb módszer előre mosolyogni. Te, mosolyogni jó. Kész terápia. Mosolyogj és kész! Ne is foglalkozz a többivel. Egyenlőre működik, remélem így is marad. Egy lett lánnyal vagyok egy szobában. Az a helyzet, hogy nem tudom a nevét és ez nagyon kínos. Már többször tudtam, de mindig elfelejtem. Szerencsére ma kirakták a faliújságra a szobabeosztást, holnap felírom valahová. Mi van itt még? Szép fehér szoba, kedves emberek, sok-sok stúdió és színházterem. Tanárok, igazgatók, diákok, finom étel, kényelem, stílus. Elmesélem első reggeli fürdésem történetét. Meséltem neked arról az esetről, amikor a Várfok utcai lakás felső ablaka kb. másfél hónapja a fejemre zuhant, ugye? Rá kellett ébrednem szeptember 5-én reggel fél nyolckor, hogy engem nem szeretnek az üvegek.

Egy kb 1.5 mm-es gyönyörű, új, ultramodern fürdőszoba. Meztelen Léna, be a tusolóba, ajtót megfog, behúzza és ekkor egy nagy puff csitt csatt... minden, de minden üvegszilánk, biztonsági törés, de nem hálós. Tudod robbanó üveg. Ott álltam és nem hittem a szememnek. Teljesen a sarokba szorulva anyaszült meztelen és minden, de minden üvegszilánk. A testemet nem mertem megnézni, vártam a vértócsát. Egy angyal vagy a fene se tudja h mi, de megvédett. A jobb alsókaromon egy pár kisebb vágás. Vérzett, de semmi más. Nem értem hogyan történt. Egyszerűen csak egy finom mozdulattal, még gondoltam is, hogy milyen elegáns vagyok, be akartam húzni. Ezek az üvegek nem szeretnek engem. Na vagy 5 perc is beletelt mire el tudtam hagyni az 1,5mm-t. Aztán a folyosón álltam úgy majdnem meztelenül, (ne feledd első reggelem, még senki se ismer). A szoba kulcsa bent maradt az üveghegy közepén. Én meg mezítláb, nem akartam újra behatolni. Szóval... aztán jött egy félig kedves álmos német lány, aki megtette, hogy visszamegy a szobájába cipőért és kihozta a kulcsot. A legmeglepőbb, hogy még csak meg se kérdezte, hogy mi történt, meg hogy jól vagyok-e. Semmi. Sokkot kaptam-e? Hát egy kicsit. Nem sikítottam, nem vagyok az a fajta, de meglepődtem. Lassan kezdek hozzászokni."



Léna, mielőtt elutaztam Hvarra, felhívott magához, és pakolt, nekem még otthon vártak a cuccaim bepakolásra. Közben a képzelt szerelmemmel való lehetséges egyesüléseimre gondoltam, nem nagyon tudtam lekattani Daniról jó darabig, a bosszú érzése, ami ilyenkor elönt és kitöröl mindent, hogy a maradandóbbnál is stabilabb semmi marad az egészből. Kivéve, ha leírom. Ha két nő beszélget egy pasiról, mi nem úgy mondjuk el, hogyan kúrtuk meg, mármint nem arról van szó, sikerült-e bedugnunk a kis valaminket, hanem elmentél-e vagy sem, jól ölel-e, simogat, mindezt hogyan teszi, a pasikról való beszélgetések csak kis hányadát teszik ki annak, amikről én csajokkal szoktam beszélgetni.
− Ehhez mit szólna a pszichológusod? − kérdezte A. tőlem a Jak táborban a gyertya kapcsán, amit véletlenül lelöktem és ezért elaludt.
− Semmit − gondoltam, mert a választ nem várták meg, gyorsan leléptek. − Már régen nem kérdés, hogy ő mit szólna hozzá, hanem hogy én mit, és különben is, kit érdekel a pszichológusom. A.-nak talán csak annyi jött le a litera-naplómból, hogy a pszichológusom mit szól a velem történtekről. Igen, lényeges mit gondol, de általában azért fizetek neki óránként x ezret, hogy arról beszéljünk, én mit gondolok. A pszichológusom, tulajdonképpen a saját tudattalanom?



Na igen, a barátnőim nem a pszichológusaim. Tulajdonképpen arról szoktunk beszélgetni profánul, hogyan élünk és hogyan élünk túl. Bizonyos életjeleket egyetlen pszichológus sem tud pótolni, például Lénát és Lídiát sem.
Én, miközben Léna pakol, elképzelem szerelmemet, mi lett volna, ha lejött volna velem Hvarra, erre Hvaron sokat gondolok az első pár napban, mi lett volna, ha nem az lenne, ami van? Vajon el tudtuk volna-e viselni egymást, vagy éjjel-nappal csak szeretkezünk? Párszor már belém harapott, úgyhogy nem lágyan, hanem vadul szeretkeztünk volna. (Vajon minél többet írok, annál szabadabbak lesznek a szövegeim, vagy nem változnak?)
Érdekelnek valakit a hvari élményeim, vagy senki nem olvassa el őket? Végülis, miután kiküldöm hírlevelekben, elég sok visszajelzést kapok, ez jó. Biztatásul a Litera naplómra gondolok, igen, azt is mennyien olvasták és visszajeleztek több hét után, ledöbbentem, nem is gondoltam volna. Elképzelem: hozott volna ő is lap-topot és akkor egész nap csak írtunk volna, én legalábbis, meg szeretkezünk a tengeren. A csaja nem engedte volna el. Ha egyáltalán van még csaja. Ezt meg se kérdeztem tőle, már nem is fogom. Mostanában inkább csak olyan kérdéseket teszek fel, amikre jó válaszokat kaphatok, jobb nem kockáztatni. Igaz, elutazásom előtti nap, mennyire fájdalmas, nem tudtam megállni, telefonáltam (milyen jó is hogy vannak mobilok, ezt 15 évvel ezelőtt bonyolultabb lett volna megoldani) és feltettem az unalmas, szar, végtelenségig ismétlődő kérdéseimet, amikre ráadásul előre tudtam a választ. Felhívtam elutazásom előtti nap képzeletbeli szerelmemet, Léna is másnap utazott, nem volt mit veszíteni, kicsikét beszívtunk, boroztunk, én egy doboz Vouge-t is elégettem és rám jött a roham, telefonálnom kell. Tulajdonképpen Léna ajánlotta, mert félóránként benyögtem neki, hogy nem hív fel telefonon a képzeletbeli szerelmem, akkor bazdmeg, miért nem hívod fel, ha ezen ennyire szenvedsz. Oké. Egy telefonon, ebben a helyzetben már nincs mit veszíteni, csak tisztábban lát az ember. A pszichológusom is ezt ajánlotta egy nappal előbb: Akkor miért nem hívod fel te? − Mert: most nem az van, hogy felhívom, kíváncsi vagyok, betartja-e amit ígért és nem akarok előresietni a történetben.

De az hétfő és kedd volt, és ma szerda este van.
− Hát felhívom, jó?
− Jó.
Hívom, hívom, borzasztó, nem veszi fel, üresség, csörög, csörög, biztos kijelzi a számom, látja, én vagyok és azt mondja, ezt nem. Vagy éppen kúr a barátnőjével.
− Nem vette fel. Megnézem, kijeleztem-e a számom. − mondanom sem kell.
− Lehet, csak elfoglalt. − mondta Léna vigasztalólag. Kedves tőle.
− Ugyan már.
− Hát várd meg, majd visszahív.

Egy óra múlva Léna még pakol, én majdnem elfelejtem, mert a jobbnál jobb pasitörténeteinkkel szórakoztatjuk egymást, ki hol kivel miért, Léna még a másodunokatestvérével is csinálta több éven át, hol itt, hol ott, egyszer egy esküvő alkalmával már nem bírták és felmentek a felső szobákba, ott bujkáltak, végül már mindenki őket kereste, a sötétben a lépcsőn minél üvegesebb tekintetet magukra erőltetve mentek lefelé a rejtett szobákból, ahol szeretkeztek, vizsgálva, kinek a rokona hol van. A sötétben rögtön Léna anyjába botlanak, hol voltatok, már mindenütt kerestünk titeket, mondta.
− Érted, az anyám, elsőnek az anyámmal találkozunk, a saját anyám megkérdezi, hol voltatok. − és kacag. Olyan édes, amikor kacag. − Hát, nézek az anyámra és kitalálok valamit, a pulcsimért voltunk és látom rajta, hogy gyanút fogtak. Megyünk le és pont azon megy a történet, hogyan tudnánk elbújni a többiek elől, erre pont az anyámba botlunk, ő már órák óta ezen a témán kattog, a tömegben próbálunk elbújni, alig látunk, botorkálunk. Nem tudjuk melyik viselkedés a feltűnőbb, ha egymásra nézünk vagy ha nem. Gyanút fogtak, utána egész este azt ellenőrizték, hol vagyunk. De izgalmas is volt. − Sóhajt. − Később többször is majdnem kimentem hozzá Münchenbe, de sosem tudtam megtenni ezt a lépést.
− Miért?
− Nem tudtam elhagyni a férjemet. Akkor még nagyon kötődtem hozzá. A férjem többször megcsalt, évekig hittem, ez egy megállapodás közöttünk, hogy csaljuk egymást, akkor én is, de ő nem így gondolta. Egyszer hazaérkeztem többnapos távollét után, gyertyacsonkok a padlón, használt kotongumik a szemetesben. Megmutatta az aktfotókat, munkaügyben a lányokról fotózta, és közölte, nem történt semmi. Teljesen meztelen képek voltak nagyon furcsa helyzetekben. Komolyan?, mondtam és ingattam a fejemet. − Itt is kacag. − most mit gondoljak, néztem rá. Ez már igazán annyira egyértelmű, tagadni sem érdemes, nem értem miért csinálta. Ráment a házasságunk, hogy a legkisebb dolgokban is képtelen volt őszinte lenni. Onnantól én is folyamatosan csaltam, azt hittem, ez a hallgatólagos megállapodás. Ő nem így gondolta. Szerinte teljesen normális, hogy ebben és még a legapróbb hétköznapibb dolgokban is hazudott. Kicsit betegesen, mániákusan, egészen piti dolgokban is. Egy idő után már mindenre gyanakszol, miután rengeteg ilyen kiderül, olyan instabil lesz a világ, sosem tudod, mit higgy el neki. Tudom, hogy szeretett, csak nem értem miért volt szükség állandóan füllenteni. Pedig képzeld egy nagyon híres analitikus gyereke.
− Még mindig nem hívott fel. − vágtam közbe hirtelen. Nagy érdeklődéssel hallgattam, amit mond, de vissza-visszatért gondolataimba a képzeletbeli szerelmem. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy három napja várom a telefonját, ahogy az apámét egy évezrede, és nem hív fel, ráadásul: vissza. Megnéztem az időt a kijelzőn. − Egy óra telt el.
− Hát az nem sok. Még felhívhat.
− Király.



Léna folytatta a mesélést, belemerültünk a pasikkal teli országok titkokkal teli meséibe, egy világba, amit imádtam hallgatni, jobbnál jobb események, történetszemcsék kerültek elő eddig számomra ismeretlen élete szegleteiből, csak ültem megbabonázva ő meg csak mesélt, mesélt és mesélt. Közben mosolygott, bepakolt egy harisnyát, elmondta a lakásában lévő tárgyakról, honnan származnak, mik a történetei, (nem mindről persze), kitől kapta, ki volt az az illető az életében, mosolygott és olyan szépen tud mosolyogni, rövid hajával, hatalmas szemeivel, puha bőrével, kölcsönadott egy fekete kalapszerű sapkát, amit a pasijától kapott és mindennap azt hordtam Hvaron. Most egy japán fiúja/férfija van. Milyen furcsán kísért engem ez a kínai szál, Lídia is összeszedett egy japánt, mialatt szintén ösztöndíjjal meditált Taiwanban, képes volt bevonulni egy hónapra egy kolostorba, ahol egy hétig némának kellett lenniük és nagyon szigorú napirendhez voltak kötve, reggel fél hatkor kelés, és így tovább, mindent kiadtak, egész nap meditáltak, előadásokat hallgattak vagy foglalkozásokon vettek részt, szigorúan időrendben, késni megengedhetetlen, ciki volt. Egymáshoz sem érhettek − ők az utolsó nap a vasútállomáson jöttek össze. Az utolsó héten sokat voltak együtt, már nagyon egyértelmű volt, mesélte Lídia. Így most Lídia elment ösztöndíjjal Kínába megkeresni önmagát, megtenni a nagy utazást, amelyet mindannyiunknak meg kell tennünk.
− És képzeld, ugyanazokat a könyveket olvasta, mint én, végre valakivel beszélgethettem a buddhista kattanásaimról. − Ő is mosolygott, Lídia, szép lány (bár ő sajnos nem tartja szépnek magát, de szeret mosolyogni). Most leveleznek, Kína és Japán nincsenek messze, meglátogatják egymást. Láttam a napirendjük abban a kolostorban, megmutatta, nagyon durva. Az étkezések alatt is némának kellett lenniük, külön jelrendszer volt arra, ki hogyan hova teszi a tányérját, az mit jelent, hogy a salátából vagy a rizsből vagy a harmadikból kér még többet, vagy végzett már. Persze vegetáriánus kaját, ők nem ölnek élőlényeket.



Lénával megbeszéltük, miket pakoljon be, mert ott tizenöt fok van, mondtam, míg én a 33 fokba megyek. Meleg holmikat, harisnyákat javasoltam egy idő után, miután láttam, hogy csak szoknyákat pakol sorban szépen, de azokat tömegével.
− Harisnyákat? − néz rám és elgondolkozik.
− Mivel sorban pakolod a szoknyákat − nevetek − Nem értem minek kell szoknyákat vinni 15 fokba. Nyáron meg állandóan nadrágban jársz. Ez valami divat?
Sejtelmesen mosolyog.
− Mert most ez jött rám.
− Aha, értem. Télen szoknya, nyáron nadrág. Logikus. − nem bírom tovább, elröhögöm magam. − Ez tök jó. Ez olyan Léna style, nem?
− Ezek meleg szoknyák ám.
− Gondoltam. Fantasztikus.
Azért nem szeretem a szoknyákat télen, mert biciklivel járok mindenhova és ősszel sem, mert harisnyában csíp a szél nagyon, míg ha csak gyalogolsz benne úgy nem.
− De akkor a harisnyákat se felejtsd ki, azok fontosak. Jó meleg harisnyák. − Vicces, hogy Stockholmba szoknyákat visz. Meg fog fagyni − én megfagynék.

Közben negyedóránként besóhajtottam a nem hívott vissza mondatot. Kicsit rákattantam erre, le kell jönnöm róla sürgősen.
− Hát hívd fel még egyszer.
− Az nem bunkóság? Már fél10 van.
− Fél10 az még nem késő.
− Jó.

Nem tudom miért engedelmeskedtem Lénának, de úgy gondoltam, ennek az ügynek a koordinálását jobb, ha átengedem egy olyan tapasztalt nőnek, mint ő, férjnél is volt már, ma vált el, csak tudja, mint kell az ilyen helyzeteket kezelni, hogy ne szenvedjek tovább − mert később rájöttem, ez volt a célja, és annyira szerettem ezért. Felhívtam. Másodszor már felvette. Király.
− Szia.
− Szia.
− Mi újság?
− Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy vagy.
− Jól, köszi szépen. Éppen egy Galéria megnyitóján voltam.
− És milyen volt?
− Nagyon jó. Még tart a megbeszélés, beültünk valahova.
Kínos csönd, gondoltam hátha azt mondja, gyere ide, vagy én odamegyek ahol te vagy, de nem, végül feltette ezt a kis egyszerű kérdést:
− És veled mi újság, minden rendben?
− Aha, igen, nagyon jól vagyok. Éppen egy barátnőmnél vagyok, aki holnap utazik Stockholmba, én meg Hvarra. - Gondoltam ez hatással van rá.
− Hát akkor jó utat neked. − Tévedtem.
− Köszi szépen. − hosszú hallgatás. Ismét ez a kínos csönd, ezt annyira utálom, ilyenkor az erősek egyszerűen csak leteszik a telefont, oké, megfogadom, a legközelebbi kínos csöndnél, kinyomom. Kínos csönd, észlelem, kinyomom. Ez a forgatókönyve − Lehet, hogy meglátogat egy-két barátnőm is Haáron. Pontosabban lehet, hogy ketten meglátogatnak.
− Akkor jó szórakozást nektek. Az csajbuli lesz.
− Hát igen, köszi, neked is további jó megbeszélést. − ami annyit jelent, egy kocsmában isznak meg cigiznek a barátaival.
− Köszi, szia.
− Szia.

Letettem és kétségbeesetten néztem Lénára.
Nem jó a telefonom, ezért ki kellett hangosítanom.
− Hallottad, amit mondott?
− Hallottam. Ez semmi nem volt.
− Ezt nem hiszem el. Talán hallotta, hogy ki van hangosítva.
− Lehet.
− De hogyan?
− Hát az érződik. Visszhangzik. Hívd vissza még egyszer. De akkor ne hangosítsd ki, jó?
− Jó.

Visszahívtam és konkrétabb kérdésekkel próbáltam bombázni az üres falat. Olyan cikiket tettem fel, mint:
− Hát csak azért hívtalak, mert tudod megígérted, hogy hétfőn vagy kedden felhívsz és ma szerda van és én vártam. − Még hozzátehettem volna, akkor mi a fasznak ígérted meg, de ez követelőzés lett volna, tudom, azt a pasik utálják, visszafogtam magam, csak lassan, szépen és óvatosan magamba baszni a kést, nem durván, csak finoman utasítson el és küldjön el a picsába, az sokkal jobb, mint egy erős hisztériás roham.
− Máshogyan alakultak dolgok.
− Máshogyan alakultak, értem. − most állt össze egy pontos lista bennem a közös ismerőseinkből, akiknek tuti elmondom, hogy lefeküdtünk és akik tovább fogják adni gyorsan, de biztosan egy olyan láncolatba, hogy a barátnője is tuti megtudja. Kíváncsi is voltam, milyen hatékonyan működik a rendszer, vajon végigfut-e a hálózaton, vajon rámegy-e a kapcsolatuk, és milyen erős vagyok én, de befogni a számat, mert erre kért többször, ezek után tuti nem fogom. Nem fogok még egyszer rámosolyogni a barátnőjére, ahogy többször is meg kellett tennem a kérésére, mintha azért mosolyognék, mert olyan nagyon szimpatikus. Hanem úgy fogok ránézni, hogy hello, megdugott a csávód. A közös barátainknak, meg ismerőseinknek se fogok hazudni, ha rá vagyok kattanva a sztorira. Persze ha már nem érdekel, senkinek se fogok róla beszélni. De akkor még érdekelt. A bosszú listája? Talán. A Katarina nevű pszichológusom szerint ez csak annyi, hogy bebizonyítottam magamnak, nem lehet velem mindent megcsinálni. Hogy az apám nem tehet velem azt, amit akar. Persze, természetesen, most pont véletlen vagy nem, hogy egy olyan csávóval kezdek, akinek van barátnője? 
Egy dugásból csinálsz ekkora problémát?
Aha.



Egy dugás bennem sajnos mindig mélyebb érzelmeket mozgat meg, mint felejthető rohamokat. Nem sok embernek kell elmondani, mondjuk ötnek, és ők mindenkinek elmondják, de azt is mondták már, elég csak a Karafiáth Orsolyának elmondani, mert ő olyan hírközpont, hogy mindenki megtudja. Erre büszke lehet az Orsi szerintem, milyen jó a kapcsolati hálózata, kiderül, nekem mennyire jó a kapcsolati rendszerem, kíváncsi vagyok hova fog befutni a hír és milyen hamar. Az Orsi mindenesetre sokat tesz azért, hogy a középpontban legyen, állítólag én is, de én ezt nem vettem észre, még mindig van olyan érzésem, hogy nem vesznek észre. Itt Hvaron, amikor caflatt ruhákban mozgok, vagy nem nézek ki olyan jól, mert itt nem divatbemutatózom, mint Szigligeten, arra gondolok, hogy én valahol távol, az óceán és tenger másik partján (kár, hogy nincsen tengerünk), híres írónő vagyok vagy lehetek. (Mivel annyira híres azért még nem vagyok). De amikor azt kérdezik tőlem, hogy: − So, you are quite famous in Hungary?
Ez nagyon megtetszett ez a kérdés és ezt sokan megkérdezték, amikor magamról kezdtem el mesélni. Akkor erre mit mondjak? Igen, sokan ismernek, végülis az irodalom berkein belül és remélem kívül is sokan hallottak rólam. Mert tettem érte? Én abban a hiszemben éltem hetekig, de tényleg, hogy alig és a barátaimon kívül senki nem olvasta a netnaplómat. Erre szerencsére rácáfolt a valóság. De mindig rácsodálkozom, olvastad? Tényleg? Hogyhogy? Egy barátnőm, akivel már nem vagyok annyira jóban, hogy hetente találkozgassunk, de régen..., irodalomtörténész amúgy, azt mondta:
− Mert a tiéd olyan izgis volt, tudod.
− De komolyan végigolvastad az egész hetet? Az elejétől a végéig?
− Igen. Persze. Mi ezen olyan furcsa? − Én megtiszteltetésnek éreztem − A többi olyan unalmas, ebben legalább történt valami, nekem nagyon tetszett.
− Hát ez tök jó. Ezt nem gondoltam volna, hogy végigolvastad.
Úgy tűnik elég sokan olvasták, tényleg, mert hivatkoznak rá személyesen. Ha hivatkoznak, csak olvasták. De a pontos arányokat nem lehet kideríteni. Ennek szívből örülök. Nagy megkönnyebbülés. Egy írót egyetlen dolog tehet boldoggá, ha olvassák. Nagyon kevés barátom van és rengeteg jó és kedves pozitív ismerősöm és munkakapcsolatom. De amikor olvasnak, az olyan érzés, annyira mély, mintha többek lennének az olvasók, mint a barátaim. Egy másik szinten feltárom az egész életem. Odaadom a húsomat és testemet, tessék, egyétek meg és ettől nem öregebb, hanem minél többet adok, annál fiatalabb maradok és energiát nyerek a kozmoszból. Mondjuk én elég sok netnaplót végigolvastam, kb. a felét, a többi sem unalmas, nekem nagyon tetszettek, én olvastam sok iszonyú jót, persze mindenki rövidebb volt mint én :-). De ez, amit a volt barátnőm mondott, meglepett, és ilyenkor úgy érzem, érdemes csinálni. Ha még ő is olvasta, semmi sincs elveszve. Hiszen egy irodalomtörténésszel állunk szemben és eltöltött egy nagyon jó érzés és többször gondoltam rá aznap, hogy mennyire jó, hogy ő olvasta, ez mindenért kárpótol, ha ő olvasta, hát ez hihetetlen. És olyan őszintén beszélt róla. Többek között azért is kárpótol, hogy már nem a barátnőm sajnos úgy, mint régen, pedig én nagyon szépnek tartom és szeretném, ha megint barátnők lennénk, de fel kell fognom, azok az idők lejártak. De legalább olvas. Ez mindennél többet jelent. Nem is kell, hogy a barátnőm legyen, csak olvasson. Ha Gabi nem kér fel, talán több év, mire rájövök, mennyire imádok történeteket írni és naplót, naplót, naplót, hogy a napló (is) az igazi műfajom, Bridget Jones, de kicsit komolyabb stílusban, bár én imádom azt a filmet, csak kár hogy happy end a vége, ennek nem lesz az.



Krusovszky Dénes azt mondta nekem Szigligeten, hogy rólam beszélnek az emberek. Én meg néztem rájuk meglepve és nem hitték el, hogy tényleg meg vagyok lepve.
− Rólam? De mit?
− Na, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. Hát mindent.
− Komolyan? Jézusom.
− De teszel is érte.
− Igen, próbálok tenni érte, de azért, mert úgy érzem, átlátszó vagyok és senki nem vesz észre. Ezért próbálok érte tenni valamit. Hogy ne így legyen. Lehet, hogy túlzásba vittem?
Néznek rám és hümmögnek, legyintenek, most akkor nem hiszik el, én tényleg azt hiszem, hogy átlátszó vagyok és senki nem tud rólam... Szerintük én nyilvánosan hazudozom...? Eszembe jut Nini szigligeti titkos naplója, sokszor eszembe jut, annyira jó mondatok vannak benne, iszonyú jó. Meg az is eszembe jut, ahogy mondom neki a szobánkban, amikor épp a vizes haját rázza nálunk, a szobánkban − Te írod a naplót. −
− Persze, még csak az kellene, mondtam neked, én fordítok határidőre. Ha én írnám, még csak az kellene, mennyi dolgom lenne. Képzeld csak el.
Ez annyira meggyőző volt, úgy lerázott, hogy ezek után nem is gyanakodtam. Biztos nem ő írja, különben nem tudna ilyen meggyőző lenni. Sopotnik azt mondta mindenkinek, ő írja, rá ezért nem gyanakodtak. Tőlem is többször megkérdezték, nem én írom-e a naplót. Nagyon hízelgő. Rengetegszer eszembe jut Nini, különböző mondatok, jelenetek, szófordulatok a naplójából, meg kell hagyni, borzasztó boldog voltam, hogy mind a kettő naplóíró megemlített, depresszióba süllyedtem volna, ha nem hangzik el egyikben sem a nevem megint, mikor már évek óta arra vágyom, hogy benne legyek, és a tavalyiban, Pollágh Péter netnaplójában benne voltam úgy, ezzel a mondattal zárult a napló: k kabai azt mondja, ha cz. veronikát felveszik a jakba, ő kilép. Nagyon hízelgő kontextus. Vajon ki lehet az a cz. veronika? Még gondolkodtam is azon, ebből vajon rájönnek-e, hogy én vagyok.... Vicces. Mintha olyan sok cz. veronika írónő rohangálna az utcákon. Szeretem, ahogyan a tenger kimos. Itt Hvaron ez a legjobb. Nincs nevem, csak testem. Elfelejthetem. A Veronika nevet anyukám adta és a mániája volt már az óvodában is, (mert csak addig élt), amíg jártam óvodába, hogy ne Verázzon le senki, ezért engem nem lehet becézni sehogy sem. Bendegúz megpróbálta, itt Hvaron, Veronkának. Veronka, mondta, de erről hamar letett, miután látta, hogy nézek rá. Néha voltam Roni is, de az se jó. Jó haver a vera, haverok havera, ez ment gimiben, egedül ott voltam Vera.

Mit is teszek azért, hogy ne legyek átlátszó? Bizonyára a kevés önbecsülés miatt van, néha túl sokat teszek érte, hogy halljanak rólam. Szeretek rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Ez a kedvenc mondatom mostanság, több performanszomban és írásomban is kitüntetett helyen szerepelt. Valaki megkérdezte, de miért pont átlátszónak? Mert akkor beolvadhatok a mindenségbe, mondtam, mint a buddhisták. Végülis ez lenne a cél. Ez lenne a cél? De akkor előtte ki akarok válni? Mégsem akarok átlátszó lenni?
De megnyugtat, hogy Krusovszky és a Telep csoport minden tagja (majdnem minden tagja) is sokat tesz érte, hogy ne legyenek átlátszóak. Az írók ilyen exhibicionisták. Miért is lettünk írók? Miért is tárjuk fel lelkünket a világnak? Hefter László mindig azt mondja, alkoss értékeset és legyen benned kellő exhibicionizmus, akkor már művész vagy.
− A művész az, aki vallomást tesz a világnak. Kiáll, és vallomást tesz. − Olyan szép volt a szeme, amikor ezt mondta. Kék.

Amit megteszek azért, hogy ne legyek átlátszó, miközben átlátszóvá akarok válni, annyi, hogy hírleveleket küldözgetek szerte a világban. Nemsokára angol nyelvű hírleveleim is lesznek. Úgy gondolom, az utam része, mert minél több minden kerül kifelé belőlem, bele az írásaimba, én annál átlátszóbb leszek, végül már mindentől megszabadulok. Borges sokat írt erről és én is a Városok című novellámban, hogy előbb-utóbb mindenemet átengedem neki, és nem tudom, kettőnk közül ki írja ezeket a sorokat.



Körbeküldöm levelekben az aktuális irodalmi eseményeket, amiket szervezek, meg a Litera naplóm kapcsán kezdtem el küldeni a web-publikációimat is. Ez olyan nagy bűn? Ennyi, amit teszek érte. Csak azt küldöm szét, amit úgy érzem, érdemes. Jó érzés, hogy rengetegen visszajeleznek, egy csomó levelet kaptam, amit folyóiratban lévő publikációnál nem tapasztalok, az internet az emberi agy legkiválóbb találmánya, rögtön fent van, olvassák és kommentelnek. Büszke vagyok rá, hogy mindig legalább 5 kommentem van, a Litera naplómnál pedig volt olyan, hogy 29. Itt visszajeleznek és ez nagyon fontos egy író számára.

Szerencsére az Orsival megint jóban vagyok, nem is szeretném ezt elveszíteni, tekintve, hogy a múltunkból gyengéd szálak fűznek hozzá. Neki köszönhetem az első Narancsos publikációmat, amikor egyszer berúgva ott ültünk a konyhájában és elmondtam neki, szerintem hogy írnak a nők. Erre megkérdezte, nem akarom-e ezt megírni. Hát de, mondom szívesen. Jó, mondta, akkor ő majd továbbítja a Narancsnak. Megírtam és fél évet várakozott ott, míg végül Sisso bocsánatot kért, hogy ő nem gondolta, hogy ez ennyire jó. Fent van az interneten. Testszöveg a címe, én eredetileg a Medúza címet adtam neki Helene Cixous után. Van benne egy igen erős ellenségkép így utólag visszaolvasva, amit remélem, sikerült kiirtanom magamból.
Nemhiába tartottam számon 4 évvel ezelőtt a legjobb barátnőmként Orsit, valahogy kiérdemelte ezt a kategóriát, úgy éreztem, az összes ember közül ő áll hozzám a legközelebb. Aztán kiment Németországba, én Angliába, véget ért a barátság, egyszer csak tönkrement. Orsinak csak smst írtam, visszaírt, aztán felhívtam, visszahívott, hogy tényleg, komolyan, most ez a hír? Hogy a Danival és a barátnője tudja? Nem tudja, mondom, de szeretném nagyon, ha megtudná, mert ez nem fair sem vele, sem velem. Igen, azért kereszteltem el ezt a fiút Daninak, mert Dani volt a kedvenc unokatesóm, talán Léna hatására? Mindig is vágyat éreztem az unokatesóim iránt, Dani, Gergő, Lacika és Balázs nevűek iránt, égető szexuális vágyat, egyszer Lacikának el is mondtam ezt és utána nem akart velem találkozni. Furcsa. Miért is. De Lénának sikerült. Biztos jobb családban nőtt fel, mint én.

Igen, igen, mondta Orsi, nem hiába nő ő is, tudja, milyen szar ez, teljesen megértelek, nagyon rossz lehet most neked. Hát elég rossz. Most, két hét távlatából nem rossz, sőt, nagyon jó, de bánkódtam egy hétig miatta, állandóan rá gondoltam (még most is állandóan eszembe jut, de már nem fáj, inkább izgat), nem bírtam lekattanni a témáról, őt láttam magam előtt állandóan és fájt, éreztem a fájdalmat a szívemben, aztán kiírtam magamból, közben meg izgalmas is volt, mert rájöttem, mi lesz a következő regényem példája. Most már, több hét távlatából, jól érzem magam, annyira jól érzem magam itt Hvaron, olyan sok energia gyűlt össze a lelkem közepébe, hogy nem érdekel, ki szeret-e és ki nem, csak annak örülök, hogy élek és imádok élni, imádok élni, nyári estén csillagokba nézni, naponta nézni a tengert, imádom azt, ha fúj a szél, de jó, hogy élek.

Kicsit ledöbbentem, de jól is esett, hogy életem egyik jelenetének ekkora hírértéke van. Még valaki visszahívott magától, hogy ő ma találkozott Danival, és megkérdezte tőle, mi a helyzet, és letagadta. Na, ezen még jobban felbasztam az agyam.
− Komolyan letagadta?
− Aha.
− És mit mondott?
− Hogy csak egy tánc volt.
Na, ez lesz a címe annak, amit akkor és ott, a történések másnapján írtam róla. Már reggel odamentem a géphez, mert tudtam, el fog veszni az élmény és nem tudom máskor megírni, mert van rá esély, hogy tönkremenjen, és akkor hogy írjam meg később, végül belejavítottam − ezek azok az időeltolódások, amit aztán Gabi észre is vett benne. Az akkor és a most összefut, összemosódik, talán jobban szétválaszthattam volna, nem tudom. Ezt az írásomat is több hete írom és itt is összefut az akkor és most, de talán jobban különválik… nem tudom… Kommenteljetek! Mintha a Hiltonban interneteznék olyan drága Hvar. De minden. Én most fogyókúráztam, elég jól sikerült. Igyekeztem éhezni és csak gyümölcsöket, magokat, mogyorót, popcornt, (chiliset, ezt a magyar kis zacskót itt is lehet kapni), pisztáciát, fügét enni, és rengeteg ásványvizet inni. Leszoktam a dohányzásról, mint már annyiszor. Könnyebben tudok napenergiát felvenni, ha nem dohányzom, kifeküdni, fürdeni, gyalogolni, sport mellett sokkal könnyebb leszokni. A tengerparton könnyű. Hvaron szeretek rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Kéken fúj át minden reggel. Szeretem érezni, ahogyan kimarja testemet a só, szabad vagyok és nő. Szeretem, hogy itt megáll az idő. Szeretem, ahogy átmossa a testemet a víz, mintha kimosna a partokkal együtt. Egyetlen pasi sem számít itt, senki és semmi nem tudja elrontani a kedvemet. A tengerhez képest mi számít? Csak feküdni egész nap a napáztatta partokon, érezni, ahogyan a tenger a legjobb barátom lesz. Érezni, ahogyan a legmélyebb sejtembe is behatol és átformálja a tenger szaga. Mert tudom velem van a végtelen, jó amikor a szél átfúj és minden energia a fejedbe áramlik, jó szeretni és nyári estén csillagokba nézni, jó élni. A hideg és meleg levegő, a levegő mindenhol levegő, miközben a föld iszonyatos sebességgel forog körbe és száguld a világegyetemben egy nap körül. A nap. Ő ad meleget és otthont, körülötte mozog a föld. És még a többi bolygó is, ami roppant lényeges ebben a röppályában, ki száguld ki körül. Ezért voltak az ókori népek napimádók, mert a napot csak imádni lehet, nélküle nincsen semmi. Érezni, ahogyan a nap átsüt és a bőrömet simogatja, átéget, belémteszi rettenthetetlen energiáit. Jó érzés, hogy a só a bőrömön szárad meg. Az élet a tengerből alakult ki, tengerből és napból, egy ősi világ, amit nem tudunk letagadni. Ezt jöttem el Hvarra kutatni.



Szeretném, ha tudnék írni a szeretetről, ami az emberek között zajlik nap mint nap, mennyire tudják szeretni egymást, amit itt megtaláltam az írásban Hvaron. Mosolygok és sok ismerőst szereztem. Változatlanul nagyon szeretem Lídiát és Lénát, a két barátnőmet, csak itt jöttem rá, hogy mennyire, ha rájuk gondolok, megnyugszom. Jó úgy itt lenni, hogy tudom, ők is a világ másik pontján vannak és majdnem egy napon utaztunk el. Elképzelem és beszélek Lídiához, elmesélem neki, mi történt velem, és tudom, hogy reagál.
− Na ne, Veronika, tényleg? Ez nagyon súlyos sztori.
Tudom, ők mindig velem vannak, akkor is, ha nem.
A nap. A szerelem, minden sejtkapcsolódás, ami a tengerrel összejön, és átalakítja a másikat. Mert minden mindennel összefügg, jöttem rá Hvaron, minden kis sejtatom alakítja a másikat. Jó kiállni a tengerpartra és érezni, ahogyan a sós szél átfújja a bőrömet, ahogyan kifúj és átfúj belőlem mindent, a csontjaimba hatol, újra élni kezdek, az ízületeim, a gerincem, a csontjaim, rájövök, hogyan működik a testem, érzem a csontjaimon a húst, a májamat, az összes sejtemet egyszerre, olyan mintha egy energiabomba jönne az agyamba. Most már látom a testemet belülről is a Bodies kiállítás óta, a gerincoszlopom tart meg, ha sokat gyalogolok a tengerparton, mert voltak olyan napok, amikor csak gyalogoltam, gyalogoltam 5 órákat, egy idő után érzem, hogy a lábamon gyalogolok, van egy enyhe izomlázam és az ízületeim átformálódnak. Szintúgy, minden nap több órát úsztam a tengerben, nem akartam kijönni onnan, hihetetlen távokat úsztam le, oda és vissza a cuccaimhoz, belenéztem abba a hatalmas kékbe, csak érezni akartam, egyre mélyebbre szív a tenger szaga, behatol a só, a jód, átformálja a testem, minden ízületem és már nem kívülről, hanem belülről, örökké itt marad bennem ez a tenger, a só és az élet szaga. Leges-legbelül, a sejtjeimben van. Mint egy meditáció, úgy úsztam le a távokat, simán, zökkenőmentesen, könnyedén, ugyanabban az ütemben, néha megnéztem, látom-e még a dolgaimat a parton, már régen nem, aztán arra gondoltam, ha ellopják is, mindegy, csak hadd ússzak még. Arról szeretnék írni, mennyire szeretem Lénát és Lídiát és hogy ez a szeretet, ami köztünk van, örökké élni fog. Élni fog, mert írtam róla.

- Léna, te felszabadítottál. - És már nevettem, tiszta szívemből kacagtam.
- Nem, te magadat szabadítottad fel.



Imádok élni, imádok élni, imádok nyári estén csillagokba nézni, átlátszó lenni, virágot szedni, imádok élni. De jó, hogy élek.
Hogy jó élni. Csak annyit tudok mondani. Hogy jó élni.

A Károly körúti Alexandra pódiumon szeptember 18-án este 7-kor beszélgető műsort indít Lévai Katalin EP képviselő, író, aki az Irodalmi Centrifugában is több alkalommal vendégeskedett. Arra kíváncsi, hogy ha megváltoztak a szerepek és a róluk kialakított ítéletek, ez miért nem tükröződik vissza mindennapjainkban is?

Zenével, irodalommal, filmmel és képzőművészettel vár Pécs szeptember 18-tól 20-ig mindenkit a II. találkozón a Balkán kapujában. Az interkulturalitás ICÁ-t is mélyen érinti, így mindenkinek szeretettel ajánlja figyelmébe a fesztivált és honlapját. A fesztivállal egyidőben, annak részeként megrendezett konferencia alcíme: A különbözőség kihívásai: esélyegyenlőség, kultúra, etnikum, társadalmi nem.

„...sokan kétségbevonják, hogy az ilyen kezdeményezések vissza tudnák szorítani az egyre jobban terjedő kirekesztést. Nekik van igazuk. Hogy miért? Mert hiába vesszük védelmünkbe a kirekesztetteket, hiába követeljük a toleranciát számukra, ha a társadalomban intézményesülten, tehát strukturálisan van jelen a rasszizmus, ami automatizálja és újratermeli a kirekesztést még akkor is, ha azok, akik pl. ezekben az intézményekben dolgoznak, egyáltalán nem rasszisták.“ – Marsovszky Magdolna írását közöljük.

A napokban megalakult a legújabb Demokratikus Charta, amit én többekkel ellentétben pont azért is helyeslek, mert az ország vezető politikusa is mellé állt, kinyilvánítva tehát, hogy az „antifasizmus“ jelszava mögött határozott politikai akarat húzódik. Sok magyaroszági politikustól hiába várnánk ezt a gesztust, van, aki akkor sem szólal meg, ha az ablaka alatt gárdát avatnak. Ez tehát egyértelműen pozitív.

Ennek ellenére sokan kétségbevonják, hogy az ilyen kezdeményezések vissza tudnák szorítani az egyre jobban terjedő kirekesztést. Nekik van igazuk. Hogy miért? Mert hiába vesszük védelmünkbe a kirekesztetteket, hiába követeljük a toleranciát számukra, ha a társadalomban intézményesülten, tehát strukturálisan van jelen a rasszizmus, ami automatizálja és újratermeli a kirekesztést még akkor is, ha azok, akik pl. ezekben az intézményekben dolgoznak, egyáltalán nem rasszisták.

Hogy megértsük, mit is jelent a strukturális rasszizmus, íme egy (tudatosan nem Magyarországról vett) példa: „A rabszolgáim között nekem a legkedvesebbek a feketék“. Minden bizonnyal észlelhető ebben a mondatban az a diszkrepancia, ami a társadalmi berendezkedés (rabszolgatársadalom) és a rabszolgatartó személyes toleranciakézsége között húzódik, amit tehát a rabszolgatartó egyedül nem képes feloldani. Ez csak strukturális szinten, mégpedig a rabszolgatársadalom felszámolásával lehetséges.

Mit is jelent a rasszizmus tulajdonképpen? Itt mindenekelőtt tisztázni kell, hogy nincsenek biológiai értelemben rasszok, illetve fajok. Az emberek között nincsenek különböző fajok, csak egy faj van, mégpedig az emberiség maga. Az, amit mi rassznak illetve fajnak hiszünk, nem biológiai adottság, hanem szociális illetve kulturális konstrukció. Az emberi faj-konstrukcióknak nincsen természettudományi alapjuk. Azok a „fajbiológiai-természettudományi“ kutatások, melyeket a német nemzeti szocializmusban végeztek a 20. század 30-as és 40-es éveiben, és melyek alapján a rasszista emberek a mai napig valamely másoknak vélt emberek „genetikai másságát“ hangoztatják, semmiféle kapcsolatban nem voltak a mai értelemben vett genetikával (a DNS-sel ilyen formában még nem is foglalkoztak) és testi adottságok (pl. az arccsontok távolsága, vagy a haj és a bőr színe) alapján azt voltak hivatva alátámasztani, hogy a „germán faj“ felsőbbrendű pl. a „szláv faj“-nál. Hiába beszélünk a témával kapcsolatban állandóan „faj“-ról, itt akkor sem biológiai, ill. természettudományi problémával állunk szemben, hanem szociális és kulturális problémával, mert az ál-természettudományi (ill. biopolitikai) érvelés azt igyekszik alátámasztani, hogy valamely nép kulturálisan felsőbbrendű a többinél. Konkrétan pl. antiszemiták generációinak sem sikerült hiteles definíciót felállítani arról, hogy kiről is lehet külső jegyek alapján megállapítani, hogy zsidó-e vagy sem, sőt, hogy mennyire nem sikerült Németországban sem a zsidók „rassz-jegyeinek“ hiteles feltérképezése, igazolja Heinrich Himmler utasítása 1942-ből, melyben „sürgős fontossággal“ elrendeli, hogy „arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg“. Ugyanis előfordult, hogy nem-zsidókat vertek össze a rosszul megítélt „rassz-jegyek“ alapján. A biopolitikai érvelés a kulturális felsőbbrendűségi érvelés következő szintje es az a célja, hogy a „más“ emberek ill. embercsoportok kiirtásához készítse elő a talajt. Hogy a dolog még komplikáltabb legyen: azokkal az emberekkel, akik diszkriminációnak vannak kitéve, nem azért célpontjai a verbális vagy tettleges támadásoknak, mert ők ilyenek vagy olyanok, így vagy úgy néznek ki, vagy így vagy úgy viselkednek, hanem azért, mert a többségi társadalom őket ilyennek vagy olyannak látja, illetve akarja látni. A reálisan létező zsidók tehát nem szolgáltattak és szolgáltatnak semmiféle okot az antiszemitizmusra, s a romák sem szolgáltatnak okot az anticiganizmusra. Ők mind a többségi társadalom projekciós célpontjai ugyanúgy, ahogy a leszbikusok vagy a melegek is projekciós célpontok. Ezt főleg azoknak jó tudni, akik attól félnek, hogy rassz-jegyek alapján látható rajtuk a hovatartozásuk. Természetesen nem rejtheti el senki pl. a bőre szinét, de neki is tudnia kell, hogy a többségi társadalom félelmei nyilvánulnak meg abban, ha elítéli a „sötétséget“, ill. a „feketeséget“, így tehát az anticiganizmusban is. A sötétséget a többségi társadalom azonosítja pl. a „piszokkal“, a „rendetlenséggel“ vagy a „káosszal“, s ennek a kihangsúlyozására azért van szüksége, hogy a maga „fehérségét“, „tisztaságát“, „rendességét“ vagy „kiszámíthatóságát“ kiemelje.

Annak a németországi folyamatnak, amit úgy szokás nevezni, hogy múltfeldolgozás, az alapját képezi a Frankfurti Iskola filozófiája, melyet Adorno és Horkheimer nevéhez kötünk. Ők mondták ki az antiszemitizmussal kapcsolatos kutatásaikban, hogy az antiszemitizmus nem csupán „zsidóellenesség“, hanem egy projekció. Az „idegenek” illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet, melyet szorongások és félelmek mobilizálnak. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret. Amit a szorongó ember magában elnyom, azt kivetíti valakire vagy valakikre, akik ellen harcol. Ez tehát azt jelenti, hogy még abban az esetben is, ha egy ellenségképhez tartozó ember megfelel az arról a vélt ellenségképről kialakított sztereotípiának, ő akkor is a sztereotípiát alkotó ember félelmének a projekciója marad. Vagyis a sztereotípia akkor is sztereotípia marad, ha néhányan megfelelnek a sztereotípiában alkotott képnek. Erre két példa: ha egy zsidó identitású embernek nagy az orra, ez nem igazolja azt az rasszista-antiszemita tézist, hogy a zsidóknak nagy az orruk. Ha pedig egy roma uborkát lop, akkor ez sem igazolja azt a rasszista-anticiganista tézist, hogy cigánybűnözés van.

Röviden összefoglalva tehát a „rasszokat“ illetve a „fajokat“ a többségi társadalom alkotja a fejében. Akik a „sötétség“, a „káosz“, a „rendetlenség“, a „gyávaság“, a „hazugság“ stb. ellen érzett félelmeket generálják, azoknak az a céljuk, hogy a saját „fehérségüket“, „világosságukat“, „rendjüket“, „őszinteségüket“, „becsületességüket“ emeljék ki. Ezeket a tulajdonságokat is mind átvitt értelemben kell érteni, melyben a negatívnak tartott tulajdonságok az eltávolítandó vagy kiirtandó „Gonosz“, míg viszont a pozitívként számontartott tulajdonságok a „feltétlenül követendő“ „Jó“ jelképei.

„Én eddig azt hittem, hogy a zsidók fehérek“ – csodálkozott nemrég egy kedves műsorvezető azzal a problémával kapcsolatban, hogy az antiszemita Kurucinfo „Fehér faj“ címmel brossúrát adott ki. A leírtak alapján remélhetőleg világos, hogy itt sem a „fehérségről“ mint konkrét színről van szó, hanem a „Rend“ és a „Jóság“ szimbólumáról. Csak így válik érthetővé, hogy hogyan válhatnak a „zsidókból“ (tehat abból az ellenségképből, amit úgy nevezünk, hogy zsidó) hirtelen az üldözendő „sötétség“ és a kiiktatandó, legyőzendő „Gonosz“ megtestesítői.

A rasszizmus definíciójának és hátterének kutatásában a probléma bonyolultságát tükrözik a kifejezések, melyek egyre inkább leváltják a rasszizmus (valamint az antiszemitizmus, anticiganizmus, vagy akár a homofóbia) kifejezését. Az utóbbi évtizedben megjelentek pl. olyan kifejezések, mint az „Othering“, vagy a „critical Whiteness“, melyek pont azt hivatottak egy szóban kifejezni, hogy az ilyen problémakörnél egyértelműen a többségi társadalom kényszerét kell a vizsgálat tárgyává tenni, vagyis arra rákérdezni, mi az oka annak, hogy kényszeresen „másságokat“ alkosson vagy önmagát kényszeresen „fehérnek“ (tehát jónak, tisztának, becsületesnek stb.) állítsa be. Ismert a pszichologiából az a tény, hogy ha valaki kényszeresen hangúlyozza a saját maga jóságát, stb. akkor az az ember nyilván tele van szorongással, félelemmel.

Ez után a hosszú bevezető után remélhetőleg érthető lesz a legújabb rasszizmusteória, miszerint a rasszizmus nem más, mint a „MI“ és „ŐK“ dichotómiájának a mesterséges életbentartása, ami azt jelenti, hogy a „MI“-vel szemben állandóan jelen van egy „ŐK“, akik „felelősek“ azért, hogy nekünk ilyen rosszul megy a sorsunk, valamint hogy a rasszizmus strukturálisan és intézményesülten jelen van az ú.n. „fehér hegemóniával“ rendelkező országokban és akkor is újratermeli a rasszizmust, ha nincs mögötte kifejezett diszkriminácios szándék. A rasszizmus társadalmi szintű hárítást is jelent, más szóval a társadalmi szembenézés hiányát.

De mivel is kell szembenézni, mi az, amit mi mindannyian háritunk? És mi is az a „fehér hegemónia“? Ha megint szimbólikusan értelmezzük a „fehér“ szót, akkor lefordíthatnánk a „tiszta“, „egységes“ és „homogén“ kifejezésekkel.

És ezen a ponton eljutottunk a németországi „múltfeldolgozás“ legfontosabb lépéséhez és érdeméhez, amiből tanulni érdemes: szakított az egységes és homogén „németség“ felfogással és fogalmával és ezt strukturális, intézményesített szinten is megvalósította, pl. decentralizálta a kulturát és az oktatást. A völkisch-népnemzeti szemlélet Németországban (minden magyarországi – téves – felfogás ellenére) ma már nem létezik intézményes, tehát strukturális szinten, sem a parlamenti pártok felfogásában, sem a kulturpolitikában, sem médiában, sem az egyházban, sem a tudományban. Léteznek ugyan újra és újra erre irányuló kezdeményezések, de az értelmiség abban a pillanatban élesen elítéli, mint ahogy az néhány éve az u.n. „Leitkulturdebatte“-ban is történt, amikor többen felvetették, hogy a migránsoknak alkalmazkodniuk kellene a „vezető, többségi“ kulturához.

Szó sincs arról, hogy egy ilyen kis országot, mint Magyarország, a németországihoz hasonló módon kellene decentralizálni. De a nagy különbség a két ország között az, hogy Magyarországon mindmáig jelen van nemcsak véleményi, hanem strukturális és intézményesített szinten is a „magyarság“ völkisch-népnemzeti koncepciója, amivel sürgősen szakítani kellene. Vannak olyan völkisch-népnemzeti pártok, rádió- es TV adók, civil szervezetek (NGO-k) amelyek permanensen generálják a „MI“ és „ŐK“ dichotómiáját, s szinte más témájuk sincsen, mint a „magyarság védelme“ a „kozmopolita idegenek“-kel szemben. Ugyanakkor magyarságigazolványtól elkezdve a kulturális koncepción keresztül egészen a médiatörvényig is mindent átsző az „egységes magyarság“ völkisch-népnemzeti koncepciója, s ráadásul a tudomány egy részét is áthatja (erre egy példa: a völkisch-népnemzeti gondolkodás legfőbb fellegvárán, Lakitelken a tudomány legfőbb képviselői gyűltek össze a napokban, mégpedig az MTA két volt és a jelenlegi elnöke).

Magyarországon a jelenlegi kormánynak sincs igazán tudatában, hogy a „magyarság“ „tisztasága“ (fehérsége) iránti vágy a diverzitás ellentétje és háborúk és „etnikai tisztogatások“ számára készíti elő a talajt.

Ha a kedves Vitányi Iván azt mondja a Magyar Demokratikus Charta alakuló ülésén, hogy „magyarság és a demokrácia összetartozó fogalmak“, akkor nincs igaza. A „magyarság“ kifejezés, mely etnikai alapú közösséget jelent (s az „ethnos“-ra vezethető vissza), völkisch-népnemzeti és homogenizáló fogalom, amely ellentétben áll a demokráciával (melynek az alapja a „demos“). A völkisch-népnemzeti, vagyis etnonacionalista ideológia és nemzetkoncepció a nép alatt olyan organikusan összetartozó közösséget feltételez, amely közös származáson alapul és melyet a többi, organikusan kifejlődött és ezért természetesnek vélt közösségtől kulturális és szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátságok, valamint egy megfelelö közösségi tudat különböztet meg, s melynek kohéziós ereje morális tradiciókon nyugszik. Az etnonacionalista ideológia kulturálisan érvel, miközben a társadalmi, szociális folyamatokat biologizálja. Az „etnikum“ ugyanis olyan elképzelt közösség („imagined community“ [Benedict Anderson]), amely vérségi származást (is) feltételez. Vérségi származás azonban a családon kívül nem létezik. Ezzel a feltételezett (vérségi származási és kulturális) konstrukcióval kezdődik a társadalmi, szociális folyamatok biologizálása, ami a rassszizmushoz vezető ut első lépcsőfoka. Az állami (kommunális stb.) szintű koncepcióknak tehát a szociális folyamatok etnizálását (biologizalását) kell minden áron megelőzniük. A völkisch-népnemzeti koncepció amúgy is totalitarista logikájú, mert létét az határozza meg, hogy az egyéni identitás alapjának a csoport-identitást tekinti. Az etnikai közösség modellje antagonisztikus ellentéte a „társadalom“-felfogásnak. A nép mint „társadalom“ demokratikus koncepciója ezzel szemben az egyenrangú individuumok egymásmelletiségét hangsúlyozza, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze.

A „magyarság“ fogalom homogenizál, „fehérít“, és minden idegennek érzett befolyást „szennyezettségként“, „tisztátlanság“-ként él meg, ezért ez a gondolkodás ellenségképeket gyárt. A „magyarság“ koncepció a völkisch-népnemzeti gondolkodás kifejezője, amely a szegregációt segíti elö, s megosztja a társadalmat. Automatizmusához tartozik, hogy a saját kulturáját mindig magasabbrendünek itéli meg (kulturális felsöbbrendüség), ezért a többi kulturát mint „idegenszerü beszivárgást“ utasítja el. Ahhoz, hogy a saját nép-nemzetének vélten „tiszta“ és „egységesen körülhatárolható“ (zárt) kulturáját és tisztaságát megtarthassa, minden érdekellentétet elhárít magától. Ezért tartja a kisebbségeket, vagy a vélten „mások“-at állandó homogenizálási nyomás alatt. A kultúra tisztaságának megörzése iránti igyekezet konfliktusok és háborúk számára készíti elö a talajt, és ténylegesen észrevehetö, hogy a kulturális identitásra történö hivatkozás szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet.

Nem elég tehát a Chartának azokat védelembe venni akik diszkriminációs nyomás alatt állnak és nem elég azok ellen tiltakozni, akik marsíroznak. A völkisch-népnemzeti koncepciót kell lazítani, mert abba immanensen bennefoglaltatik a strukturális rasszizmus. Míg a völkisch-népnemzeti koncepció intézményesítése a társadalom etnikai bezáródásához (zárt társadalom) és idővel a benne rejlő logika miatt nyílt rőszakhoz és pogromokhoz vezet, addig a demokratikus nemzetkoncepció intézményesítése automatikusan a társadalom nyitásához (nyílt társadalom) vezet és reprodukálni fogja a társadalom nyitását és demokratizálását.

Vö. még a tanulmánnyal: Marsovszky Magdolna: Antiszemitizmus: „Egy pozitív program negatív része“, in: Eszmélet, 2006 tavasz
 

„A sok szellemeskedő féligazság és hazugság tengerében olyan jól elpancsikol Agáta, hogy képtelen már észrevenni a valóságot a két nemről, ugyanis − élve kicsit ezzel a stílussal − az igen: nem a nemre, a 2 nem együtt jelenti a teljes élet IGEN-jét!” Barna Tibor Gordon Agáta: Országon nő című írására reagált, s kap választ: „A kimondatlan és elismeretlen és elnyomott "fél "igazságoknak valóban tengere van, nem tapicskolni, hanem inkább fuldokolni lehet benne. Erről beszélek, a női "fél" igazságairól, amelyek a nőknek teljes igazságok, és mégis mellé tudják érezni a másik „fél”-ét, és érvényesülni képesek hagyni. De hogy a nők ne ismerjék a saját igazságaikat: ez a 21.században luxus.”

Agátának nincs igaza!

Én pl. férfiként és diplomásként kevesebbet kerestem, amíg a magyarnak nevezett országban éltem, mint nőtársaim, akik közt jócskán volt fölényeskedő és kisstílű műveletlen gúnyolódó.
Az pedig, hogy a nő túl van a férfin, pontosan annyira igaz, mint ahogy az, hogy a férfi túl van a nőn.
Egy férfinak egy nő ha csalódás, hát nem azért az, mert nem férfi!

A sok szellemeskedő féligazság és hazugság tengerében olyan jól elpancsikol Agáta, hogy képtelen már észrevenni a valóságot a két nemről, ugyanis − élve kicsit ezzel a stílussal − az igen: nem a nemre, a 2 nem együtt jelenti a teljes élet IGEN-jét!

***

GORDON AGÁTA: VÁLASZ A FÉRFIVÁLASZRA

Vannak olyan „fél” igazságok, amelyeknek eddig itt és most csak a másik „felét” hallottuk, a másik felét írták le, a másik felét érvényesítették. A férfi „fél” igazságai ezerévek óta sulykolt és oktrojált "törvények", mindkét "fél" részére.
A kimondatlan és elismeretlen és elnyomott "fél "igazságoknak valóban tengere van, nem tapicskolni, hanem inkább fuldokolni lehet benne. Erről beszélek, a női "fél" igazságairól, amelyek a nőknek teljes igazságok, és mégis mellé tudják érezni a másik „fél”-ét, és érvényesülni képesek hagyni. De hogy a nők ne ismerjék a saját igazságaikat: ez a 21.században luxus.
Kedves BT, most női „fél” igazságokat gyűjtünk. Köszönettel vennénk néhányat.
Mielőtt minden nővel kezdődő szövegre zsigerből elkezdene fújni, most a fajról, az utódgondozásról, a felelősségről, az anyaságról, a mentális nőről beszélek. Női szempontból beszélek, és nekem ez érvényes szempontnak tűnik.
Miközben a teljes élet igenjét a nemek számtalan árnyalatában a fajok és egyedek folyamatos szülése és születése jelenti. Ez az igazság :-).



 

„Két úton megyünk mi nők − vagy a kettő inkább egy −? Vagy nem észrevéve-kivonva-megtagadva a változást maradunk hagyományos női szerepeink mellett és konzekvensen képviseljük nőiségünket sokszor alávetetten; vagy felvesszük a harcot. De akkor már benne is vagyunk, már használjuk is a férfi dolgokat, és ebben a mai elfogadott értékmérce miatt ugyanúgy torzulhatunk is.” – Mme Chauchat-nak, blogunk rendszeres kommentelőjének hozzászólását közöljük a Milyen Magyarországon ma nőnek lenni témánkhoz. Várjuk a további hozzászólásokat - az irodalomban alkotó nők hozzászólásait közöljük, s a korábban közzétett felhívás szerint továbbítjuk egy amerikai feminista kutatáshoz is.

A minap kisfiúkkal töltöttem az időmet, férfiak. Az egyik az oviból, a másik az iskolából tért haza, mindkettőnek újdonság, ezért rettentő rosszaságok voltak. Az anyával vállvetve próbáltuk a feszültség-levezetés – megértés - figyelemelterelés – szabálytartatás – játék és egyéb fáradt próbálkozásainkat érvényesíteni. Folyamatos feloldó jelenlét.

Egyszer csak bejelentkezett babysitterük, aki szintén fiú, 18 éves. A maga felnövekvő, még kipróbálás alatt lévő útkereső férfiasságával kezeli a gyerekeket: Nem emel hangot, legfeljebb ritkán; inkább csak csöndesen nem engedi, amit úgy gondol; nem hezitál, nem érez át, nem lamentál és latolgat: egyszerűen viszonyul. Csöngetett a kaputelefonon, hogy megérkezett. Ültünk a mamával az asztalnál és észrevétlenül felfigyeltünk a csöndre. A gyerekek eltűntek a szobájukban, és míg addig őrjítően csüngve követelték nyughatatlan jussukat, most szépen rendezetten és elmélyülve játszottak. Várták a férfi mintát, aki a papán túl a „gimnazista barát”. A jövő teljesítményének letéteményese, amiért már most tesznek.

A nő az élet. A feloldódás. Az anyaöl. Az intuitív bölcsesség. Az útmutatás. A kismajmos kapaszkodás szőre, ahogy a jó szex után belealszunk. Itt-ma-nekem-nőként nem ezek az értékek mutatkoznak meg. Kollektív társadalmi tudatunk félreértésen alapszik. Azt mondanám, hogy férfi mintán, de nem igaz. A férfiminta nyugodt, nem lamentál, nem hezitál, nem bonyolódik, csak viszonyul. Azért ilyen, mert ilyen. Ilyen az agya, már genetikailag kódolva a mamutokat és az évezredek patriarchátusát. Persze ez maga a versengés. A küzdés. Nem tudom most, gondolkodnom kéne rajta, hogy ez reménytelenül csak az öldöklés, vagy eredetileg a védelem eszköze. Mindenesetre azzá kéne tenni.

Miért vegyem el magamtól, hogy valaki megvédjen, mert erősebb a karja, megnyugtasson, ha úgy esik, mert nem oldódik fel az empátia koktéljában, legalábbis nem azonnal, nem érzi meg az eljövendőt, de emiatt az én megérzéseimet leegyszerűsíti, elmagyarázza a maga kissé korlátolt módján? Nem vonom meg magamtól, csak nem sokszor találom.

Ma nem ezek a jó vonások dominálnak közöttünk emberek között. Inkább a salakot felhozó versengő, a rosszul lengető, átverő, letaposó, kirekesztő-gátlástalan-haszonszerző mód van. És ehhez természetes módon lányaink is ugyanúgy idomulni próbálnak. Olyan helyzetben vagyok, hogy nem csak a kisemmizett, kirekesztett, megkülönböztetett és bántalmazott nőket látom, de a sorba beállt kirekesztő, megkülönböztető bántalmazó nőket is, akik a hatalom vs. pénz részegségében igyekeznek elfelejteni isteni adottságaikat. Egy teljesítményhelyzetben szinte már megkülönböztethetetlen, vagy talán csak az érzelmi túlfűtöttség utal rá, hogy nő vagy férfi a korlátozó. Akármik vagyunk, a hatalom érvényesítéséhez még útlevelet is kapunk, mert ma ez az elfogadott.

Két úton megyünk mi nők − vagy a kettő inkább egy −? Vagy nem észrevéve-kivonva-megtagadva a változást maradunk hagyományos női szerepeink mellett és konzekvensen képviseljük nőiségünket sokszor alávetetten; vagy felvesszük a harcot. De akkor már benne is vagyunk, már használjuk is a férfi dolgokat, és ebben a mai elfogadott értékmérce miatt ugyanúgy torzulhatunk is.

A férfiakban nyilván a gátlástalanság zavar, hogy nem gondol és érez bele, egyszerűen lerázza magáról a nőt, ha éppen harcolni van kedve, vagy megérzi, a nő valami mást, máshogy tud, de ebben benne van szerintem az anya közelségének nyugtalansága is, amivel szemben a férfi mindvégig kiszolgáltatott marad. A nőkben viszont a kirekesztő harc, amivel töréseket feltételeznek egy olyan rendszerben, amelynek ők is tagjai, ha nem főszereplői.

Ha mindezt átgondolom, ma nőnek lenni olyan kényszer, amit ez a becsavarodott életminta követel. Út, amely kipörög majd, ha már eleget acsarkodtunk együtt és külön. Az emancipációért folytatott harc óhatatlanul hozza a férfi eszközök beemelését de miért is ne? Minden magatartás érvényes, mert az utat nem lehet megspórolni.
 

Reisch Éva, cikkünk írója a Labrisz aktivistájaként részese volt az idei, most először két naposra tervezett LIFT Fesztivál szervezői gárdájának. Arra kértük, mondja el, milyen volt az idei Leszbikus Identitások FeszTiválja – belülről. A válaszból végül élménybeszámoló kerekedett.

A Labrisz Lift Üzemeltetési Kht. idén is beindította programgyártósorát, immár harmadszor. A közönség számára megrendezett nagyszabású bemutatóra 2008. szeptember 12.-13-án került sor, telephelyéül ismét a Merlin Színház szolgált. Az idén először kétnaposra tervezett rendezvény előkészületei már hónapokkal korábban megkezdődtek. Gyártósor-vezetőink, munkásaink és bedolgozóink nagy része kezdetben ugyan meglehetősen lazán vette a melót, a nagy esemény közeledtével egyre magasabb fokozatra kapcsoltak, az utolsó héten pedig már mindenki jó sztahanovistaként, 3 műszakban végezte fáradhatatlanul a rá kiszabott feladatokat, a filmfordítástól a szórólapozáson át a kiállítókkal való egyeztetésig és a honlap-készítésig. Elvtársnőimnél már 3 napja csattogott a margóvágó Gobbi Hilda életműve felett, mikor végre 12-én hajnali 5 óra tájban befejeztem a mozijegyek gyártását.

Néhány óra alvás után a helyszínen folytattuk, megegyezve abban, hogy a Hónap Dolgozója Díj kiosztása ez esetben teljességgel szükségtelen, hiszen úgyis megkaphatná mindenki közülünk. Csákányi Eszter megnyitóját követően átadtuk a LIFT-díjat, melyet a Labriszban végzett sokéves munkájáért az igencsak meglepett Kis Márti nyert el. Több hónapos félrevezető kampányunk eredményeként ugyanis végig azt hitte, valaki más lesz a díjazott, és ezzel voltak még így jó páran. Azonos nemű táncverseny és Piaf-Karády est is szerepelt az esti programban, de ezidőtájt épp az infopultban tartottam a frontot, így beszámolóm e téren hiányosságokat szenved. A nap zárásaként a színházteremben folyó PikkDáma partikból viszont kivettem a részem, már az elején konstatálva, hogy ez a világ legnehezebb kártyajátéka. De néhány menet után rájöttem, érdemes volt rászánni a megtanulására azt a 3 percet, mert jó, hogy ész kell hozzá és gyorsaság, nem csak szerencse. A játék közben, no meg azt megelőzően is gyakorta látogattam a büfét, hogy felmutatva kis rózsaszín rendezői jelvényemet (ami miatt még az utcán is leszólítottak egyszer, megérdeklődve, mit rendezek?), lazán és jólesően odalökhessem a pultosnak: Írd a többihez! A „többi” a Labrisz-számlára vonatkozott, aminek népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy másnapra meg kellett szüntetnünk, nehogy végzetes anyagi csődbe taszítsa a szervezetet.

Így szombaton sajnos már nem a Merlin szendvicse képezte legfontosabb táplálékomat, hanem csajomnál jól bereggelizve nem kis késéssel érkeztem a 2. workshopra. A téma a leszbikus reprezentáció volt, az egykori Dyke magazin újságírója tartotta. Szóba kerültek az újság megszűnésének okai, továbbfűzve a témát, vajon kell-e itthon, orientációtól függetlenül, igényes-elgondolkodtató újság, vagy a nagy átlag megelégszik a Story-Best jellegű sajtóorgánumokkal? Igen, megelégszik − vontuk le a konklúziót. Így szubkulturális újság megjelenése a továbbiakban sem várható, esetleg programajánló brosúra, ill. honlapok formájában élhet tovább. Beszéltünk a leszbikusok megjelenéséről a médiában, és arra jutottunk, szükség van rá, a lehető legszélesebb palettán, hogy végre legyen valami halvány fogalma a heteróknak rólunk, a kialakított, nagyrészt hibás sztereotípiákon túl. Kicsit körbejártuk a coming-out témakörét is, előkerült pár vicces történet, köztük a fodrászom reakciója becsajozásom hírére. A lány egy rossz szót nem szólt ugyan arra, hogy én a lányokkal, de még kis bejelentésem után 20 perccel is zavartan mosolygott, hogy bocs, nem tud figyelni arra, mit beszélünk azóta, mert enyhe sokkot kapott. Hát igen, az emberek nagy része bizony még a legnagyobb jóindulattal is igen nagy zavarba jön egy ilyen vallomástól, nincsenek hozzászokva. Javaslom, szoktassuk hozzá őket, leszbikus társnőim!

A beszélgetés után benéztem a csajkás darts versenyre, hogy kiszurkoljam két kedves barátomnak a továbbjutást, a csajok viszont ezzel egyáltalán nem elégedtek meg, Acélnyuszi és neje, Sleep lazán megnyerte az egész viadalt. Kis köreimet követően épphogy odaértem az ICA különkiadásában Agáta és Bódis Kriszta zárószavaihoz, de még így is többet láttam ICÁ-ból, mint a filmekből összesen. Több hasonló tapasztalatot összegezve felvetődött bennünk: nem volt szerencsés sem 4 programot párhuzamosan nyomatni, sem az, hogy a filmvetítések délután 6 órára végetértek.

Így viszont legalább Gobbi Hilda liftben hagyott dolgai nem kaptak konkurenciát, a színházterem kis híján megtelt, egykori pályatársak, Halász Judit, Koncz Gábor és Csurka László beszélgettek Györe Gabival, anekdotáztak a Kossuth-díjas színésznő, és egyben az egyik leghíresebb magyar leszbikus éltéről, egyéniségéről. A beszélgetést film-és színházi bejátszások tarkították a kivetítőn, a technika ördöge miatt néha el-eltünedezett a kép vagy a hang. Sőt, egyszer csak egy nagy vízi teknős jelent meg a vásznon, amiben rögtön felismertem laptopom háttérfotóját, és rájöttem, hoppá, az én gépemről vetítenek. Később meséltem a többieknek, hogy nem sokkal azelőtt változtattam meg a gépem hátérképét, a csajom képét a LIFT kedvéért egy teknősére cserélve, így nem sok hiányzott, hogy egy több méteres Cilin-fotó villanjon be a Gobbi Hildáról szóló beszélgetés közepébe...

Cilin persze élőben látható volt az esti sírkertes főzőműsorában, aztán koncertezett Noárék zenekara, majd egy Csajkás játék következett. Végül jött Németh Juci koncertje és az Ösztrosokk buli, labriszoséknál pedig a végelgyengülés fázisa. Az egyik fotelben bóbiskoló szervezőtársam látványa szervezői szemszögből mindennél többet árult el a 3. Lift-ről: Csajok, mi megcsináltuk, ti láttátok, és azt mondom, megérte benne lenni, mert ez a Lift senkinek sem okozott klausztrofóbiát.
 

A Nemzeti Galéria és a budapesti Pszichiátriai múzeum kiállítása szeptember 18án nyílik a Nemzeti Galéiában, Dettre Gábor Tabló- egy romazsaru története című filmjét szeptember 16-án mutatják be az Uránia Filmszínházban, a Buchenwald elfeledett asszonyai című kiállítás Debrecenben szeptember 12-én nyílt és november 5-ig lehet megnézni - s ezen a hétvégén kerül sor a szegedi gender-konferenciára is.

Láthatatlan kultúra címmel kerül sor a Siketek világnapja alkalmából szervezett két napos eseménysorozatra a Gödörben 2008. szeptember 19-20-án a SINOSZ (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége) szervezésében. A kétnapos rendezvénysorozaton táncfoglalkozások, filmek, workshopok, Háy Ágnes kiállítása, beszélgetések és zártkörű konferencia is helyet kapott − a cél, hogy felhívják a figyelmet a jelnyelv hivatalos elismerésének fontosságára.

„Sokunkban felmerül a kérdés, hogy a jelnyelv hivatalos elismerésének mekkora a jelentősége a siket és nagyothalló emberek mindennapi életében. Első ránézésre nem sok, de a jelnyelv elismerése az első lépés a siket közösség integrációja és teljes jogú állampolgárrá válása felé. A következő lépés a meglévő törvények megváltoztatása, vagy újak megalkotása annak érdekében, hogy a politikai elképzeléseket keretbe foglalják, törvényileg szabályozzák.
Így a jelnyelv elismerését olyan jogok elismerése követi, mint az iskolaválasztás joga (pl. orális vagy kétnyelvű iskola), vagy a siket kisebbség joga a részvételhez a társadalmi élet minden területén. Ezután, az ehhez kapcsolódó feltételek és eszközök megteremtése következik, például a jelnyelvi tolmácsok számának növelése, elérhetővé tenni a közszolgáltatást, a minőségi oktatást (a felsőfokú oktatást is), a szórakozást, hogy csak néhány területet említsünk.
Kétféle akadálya létezik a hivatalos elismertetésnek:
- Az első, a kormányok és törvényhozók tájékozatlanságának következménye, akik nem tudják, hogy mi a jelnyelv szerepe a siket és nagyothalló emberek életében.
- A második akadály abból a hibás feltételezésből adódik, hogy a hallókészülék mindenfajta hallássérült problémára megoldás, valamint az, hogy a jelnyelv egyetemes, nemzetközi nyelv.

A kormányok számára már nem az a kérdés, hogy elismerjék-e a jelnyelvet, hanem hogy mikor és miként tegyék azt. Finnország és Portugália már elismerte a jelnyelvet úgy, az erre vonatkozó törvényeket beemelte az alkotmányba. Belgium, Cseh Köztársaság, Dánia, Németország, Görögország, Írország, Olaszország Litvánia, Norvégia, Lengyelország, a Szlovák Köztársaság, Szlovénia, Svédország, Svájc, az Egyesült Királyság és Ausztria törvényekben és határozatokban ismerték el a jelnyelvet, gyakran az oktatással és a jelnyelvi tolmács szakmájával összefüggésben.



Magyarországon – bár közösségünket a jelnyelv tartja össze, az iskolában NEM ezen a nyelven tanítanak minket, életünk során NEM használhatjuk ezt a nyelvet kommunikációnk elfogadott eszközeként. Európában eközben törvényekben és határozatokban ismerik el a siket közösség nyelvi, kulturális jogait.
Mi is készen állunk erre. Most a döntéshozókon a sor.
Szeretnénk meggyőzni a politikusokat, a tudományos élet szereplőit, a nyelvészeket, a pedagógusokat és mindenkit, hogy álljanak mellénk a jelnyelv elismertetéséért folytatott harcunkban. Töltsük együtt ezt a 2 napot, hogy magunkat láthatóvá téve bemutathassuk jelnyelvi kultúránkat, törekvéseinket, közösségünk értékeit.”

Szeptember 19-én pénteken 11-től filmvetítések láthatók, többek között Kőszegi gyula, berek Zsuzsa és Kósa Ádám alkotása, öttől pedig Takhesi Kitano: Nyár, csend , tenger című filmjét vetítik.

A Zöld területen kettőtől a Halld a világot! – a fültől a szívig kezdeményezést mutatják be, melyet a svájci Phonak cég 2006 októberében indított. Plácido Domingó és a Bécsi Filharmonikus Zenekar, Bryan Adams, Joss Stone, Bobby McFerrin, s Harry Belafonte is a nagykövetek közé tartozik. A mozgalom magyarországi képviselői a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Zorán A Hear the World céljait ezúttal a SINOSZ Láthatatlan Kultúra fesztiválján közvetítik. A LFKZ siket és nagyothalló gyerekeket ültet a zenekarba és bebizonyítja, hogy a zene a fültől szívig hatol, annak ellenére, hogy az a fülecske nem képes befogadni a hangokat.



Az Akváriumban délután négytől az 1985 óta Londonban élő Háy Ágnes kiállítására kerül sor Kezek, mit a virág címmel. A hazai neo-avantgárd szellemén nevelkedve észrevétlenül is az újító „nagy generáció” tagjává váló alkotó rajzain a szeszélyesen kanyargó tiszta vonal meglepő perspektívából ábrázolja a megszokott tárgyakat.



Ugyanitt már háromtól kontakttánc és test-tér-tánc fogalalkozás is lesz.

Az Előadóban este nyolctól Az érzékek sokszínűsége címmel kerül sor a hangokat színekké, képekké alakító, siketeket és hallókat egyaránt váró egyórás rendezvényre; a jelnyelvi kifejezésmód minden lehetséges érzékelési formát megcéloz és arra késztet minket, hogy hagyjuk magunkat az érzékek és a nyelv sokszínűségében sodródni. Arra késztet, hogy testünkkel érezzük a dallamot és a beszédet! Ez a kommunikáció ezerszínű. Testek párbeszéde, siketek és hallók párbeszéde, de nem egy megszokott dimenzióban.
Kilenctől ÁHI ÜN PÖ címmel Kiss Erzsi koncertje hallható-látható.

Pénteken három workshopot és egy konferenciát is tartanak:
EGY(EZMÉNY) MINDENKIÉRT, MINDENKI EGY(EZMÉNY)ÉRT címmel a beugróban háromtól ötig beszélgetnek a Magyar Köztársaság által 2007. március 30-án New York-ban aláirt fogyatékos személyek jogairól szóló ENSZ egyezményről.

A NYELV, IDENTITÁS, KISEBBSÉG címmel szervezett második workshopra a ruhatár mellett kerül sor ugyanebben az időben, az eltérő viszonyrendszerekben a nyelv/anyanyelv és identitás kapcsolata, valamint a nyelv(ek)nek tulajdonított szerepek kerülnek szóba.

Fél hattól a beugróban a SIKETEK-KIVÜL, BELÜL című workshopon a siketek önképe és a társadalomban róluk kialakult kép lesz a téma.

Szombaton az első workshopra KÉZENFOGVA A MÉDIÁVAL címmel kerül sor az előadóban 11-től kettőig. A NYELVTANULÁS KÉTKÉZZEL című workshopon, mely a siketek idegennyelv-tanulásának lehetőségeit járja körül, a beugróban háromtól ötig lehet részt venni. Háromtól látogatható a harmadik workshop is SZOMJAS OÁZIS címmel (mely egy nőirodalmi antológia címe, az antológia blogja itt olvasható) - ez a nőirodalommal, női látásmóddal foglalkozik, vendége az Irodalmi Centrifuga részéről Gordon Agáta lesz.

Szombaton is lesz egész napos filmfészkelődés 11 órától a kávézóban, a táncteremben konfliktus-konflis címmel fél háromtól a Partners Hungary Alapítvány trénere - Kukity Kriszta a mediáció lehetőségével ismerteti meg a hallgatókat, hiszen ma már a bírósági eljárás mellett vannak közvetítői eljárások is, amelyet igénybe vehetnek a konfliktusban lévő egyének, szervezetek is, akár válási, vagy oktatási, munkahelyi konfliktus, környezetvédelmi, szomszédsági és egyéb esetekben is.



„NÉMA GYEREK, AKINEK AZ ANYJA IS ÉRTI SZAVÁT” címmel fél öttől a táncterem Bárdos Ágié és a siket fiataloké − „Van egy ember, aki a képek világában él. Van egy másik, aki a hangokéban. Állítsd szembe őket. Mi történik?” pszichodráma és gondolatformálás Bárdos Ági módjára…

Az előadóteremben este nyolctól lép fel SIGNMARK a finn rapper. „Én nem hallok, te pedig nem tudsz jelelni? Na és? Ettől még bulizhatunk együtt. Gyere próbáld ki! Siketek! Nem tudjátok hogy mi a zene vagy a hip hop? A Signmark album után megértitek! Hallók! Nem tudjátok mi az a jelnyelv? A jelnyelv móka, mindenki képes használni, mert mindenhol használható! Signmark a zenével mesél az embereknek a siketek életéről a halló világnak.
Signmark a zenével mesél a siketeknek: a mozdulatokban ritmusok és ütemek vannak.”

Részéletesebb ismertetés a rendezvényről a SINOSZ honlapján olvasható műsorfüzetben (pdf) olvasható.

"Ambrus tanított meg fotózni. Ujjongott az első képeimet látva, és már nem bánta, hogy otthagytam az egyetemet. Senki nem tudott úgy velem örülni a munkáimnak, mint ő. Értette a képeimet! Gyakran mondta, hogy ahány tekintet, annyi érintés. A haláluk óta nem fotózom embereket, pedig valójában arra születtem. A portréfotózásra. Nem annak lenni, akik vagyunk, bűn, és mint tudjuk, a bűn öncsonkítás... de majd összekaparom magam, mert bennem most még csak két arc él, akiktől nem esne ki a gép a kezemből: Ambrus és Tóni arca..." - a novelláskötet címadó darabjának folytatása, a szerzőnő ajánlásával és bevezetőjáével.

"Az irodalmi centrifuga honlapján olvasható novellák - egy kiadatlan kötet anyaga, ami nem kellett a kiadókak. Kettő padlót fogott, egy ingyen akarta, a harmadik hugyér-szarért, a negyedik nem tudott pénzt szerezni rá, ez a Fekete Sas volt, ahol Székely Magda zseniálisnak tartja a kötet minden novelláját." Szécsi Magda

Ambrust jó volt nézni bármit csinált! Mindent szépen csinált. Szépen evett, szépen ült, szépen főzött, szépen beszélt, szépen járt, szépen vásárolt, szépen mosott, szépen nevetett, szépen sírt, szépen volt beteg, szépen haragudott, szépen vezette az autót, szépen volt türelmes az emberekhez. Amikor lebuzizták, szépen mondta, hogy: „Igen. De miért fáj ez neked? Ezen okvetlenül el kell gondolkodnod...”, és szépen megfogta a kezem, és szépen hazasétált velem a szép lakásba, ami tőle volt szép...

*

... Dehogy! Csak bántani akartalak, Jakab! Nem te voltál a leghülyébb! Alig emlékszem már a csoporttársainkra, de úgy rémlik, a kis dömösi fiú, a Küküllei Jancsi volt a leghülyébb. Tudod, akit mindig emlékeztettünk arra, hogy névrokona Nagy Lajos történetírójának, ő meg mindig azt válaszolta, hogy „nem találkoztam vele”, mi meg nevettünk, hogy ez nehéz is lett volna, mert 1397-ben élt! Amerikában él? Meg is érdemlik...

*

... Nem tudom, hány cigány él a világon. A Világbank szerint 15 millióan vagyunk, ami biztosan tudható, hogy a cigányok nagy része olyan nyomorban tengődik, hogy nem csak a társadalmak peremét, de a világ peremét is az ő jajgatásukkal jelzik bizonyos térképek, amiknek semmi közük a szociális hálóhoz...

*

Nem szoktam a férjeimre gondolni, se együtt, se külön-külön. Azt gondolom, azért, mert amit meg kellett élnünk, azt megéltük! Amit meg kellett tapasztalnom, azt megtapasztaltam, megtanultam. Úgy tűnik, gyorsan tanulok, és nem áldoztam be magam 30 évre, mint sokan teszik rossz házasságaikban. Tovább kell lépni, ha beláttuk rosszul, rosszba léptünk. Lehet, hogy egyszer újra rosszul döntök, egy nem hozzám való, rossz férfi mellett, de ezt is gyorsan fel fogom ismerni, és elengedem. Mert aki rossz nekem, az egy másik nőnek még nagyon is jó lehet, ahogy én is jó lehetek másnak. A három férjem csak előjáték volt az igazihoz! Így fogom fel, és máris enyhül a kudarcérzés bennem. De hidd el Jakab, én már túl vagyok rajtuk. Magamon nem vagyok túl...

*

11 éves voltam, amikor megértettem, hogy nem hagyományos családmodell a mi triónk, de nem omlottam össze, mert nekem természetes volt úgy élnem, ahogy éltem. A külvilág sajnálkozása, hogy „jaj szegény kislány, se apja, se anyja...”, meg hogy, „mi lesz így belőle, biztosan leszbikus lesz...”, nem érintett meg, mert annyira volt anyám és apám, hogy másom sem volt, ugyanis az iskolában senki sem barátkozott velem, így a barátaim is Ambrusék voltak. Megkérdeztem tőlük, hogy mit jelent az a szó, amit Selyem Kati néni mondott. Úgy hittem, hogy valami szakma, mint a színésznőség, vagy a tanárság, de azt nem hittem, hogy ezek olyan keserves dolgok lennének, mint amilyen keserves képet vágott Kati néni akkor, amikor kimondta, hogy leszbikus. Tóni zavarba jött és kiment, Ambrus mellém ült, átölelt, és a világ legtermészetesebb módján mesélte el, hogyha két lány szereti egymást... stb. kérdeztem tőle, hogy én is lányt fogok szeretni? És ő ekkor emlékeztetett egy nyaralásra, valahol egy Balaton környékire, ahol láttunk egy hatalmas pipacsmezőt, és én azt találgattam a zárt bimbókat nyitogatva, hogy milyen színű lesz, piros vagy fehér szirmú virágot találok a puha zöld gumó alatt. És megértettem rögtön, hogy nem lehet előre tudni, hogy valaki leszbikusnak születik-e, vagy sem, ahogy a pipacsnál sem lehetett tudni előre, hogy milyen színű a virága. Ha fehér, akkor fehérnek kell lennie! Még akkor is, ha ő az egyetlen fehér szirmú a sok piros pipacs között. Nem tehet róla, ahogy az ember sem tehet arról, ami. Akkor ott Ambrus elmondta, hogy ő és Tóni fehér szirmú pipacsok, és én azt mondtam, „de jó, hogy nem vagytok egyedül...”

*

...A szabolcsi cigánnyal? Nincs semmi! Néha fantáziálok róla… kiderült, hogy nős, és 3 gyereke van. Nem kóser jól működő családot szétszedni… amúgy a zene nem az erősségem.

*

... A politika sosem érdekelt. Az is épp elég, hogy érzem a bőrömön! Tudod Jakab, az árulást utálom legjobban a hazugság és a hűtlenség után. A politika meg az árulások melegágya...

*

... Ambrus tanított meg fotózni. Ujjongott az első képeimet látva, és már nem bánta, hogy otthagytam az egyetemet. Senki nem tudott úgy velem örülni a munkáimnak, mint ő. Értette a képeimet! Gyakran mondta, hogy ahány tekintet, annyi érintés. A haláluk óta nem fotózom embereket, pedig valójában arra születtem. A portréfotózásra. Nem annak lenni, akik vagyunk, bűn, és mint tudjuk, a bűn öncsonkítás... de majd összekaparom magam, mert bennem most még csak két arc él, akiktől nem esne ki a gép a kezemből: Ambrus és Tóni arca...

*

Budai Flórának olyan gyönyörű lelke volt, hogy mindig megdöbbentem tőle. Olyan volt az egész lány, mint egy jó fotó, hiszen ismerted! A külseje nem állt szinkronba a belső értékeivel, mintha egy füstös, lestrapált gyártelep fölött megjelent volna a szivárvány. Így él az emlékeimben. Ő a gyártelep, és ő a szivárvány is. Külön engedéllyel költözhetett csak be a kollégiumba, mert pesti volt, de ők kilencen laktak a szoba-konyhában, nem tudott volna tanulni otthon. Áhítattal pakolta be kopott ruháit a szekrénybe, áhítattal evett, áhítattal tanult, és áhítattal mondta, hogy „úristen, Dalma, én leszek az első a családban, aki diplomát szerez…” Olyan esze volt, hogy egy hallásra megjegyzett mindent, lehetett az a legbonyolultabb szakszöveg, vagy egy kétoldalas számsor, hibátlanul mondta vissza, és nevetett a mi ámulásunkon: „Mit csodálkoztok? Évszázados pihenés után jól vág egy Bácskából származó paraszti agy...”, és tényleg jól vágott az agya, csoportelső volt, amit Irma irigyelt tőle, éppúgy, mint a féltve őrzött szüzességét, amiért Irma sokszor lebugrisparasztozta a kőbányai prolilányt, de egyébként valóban sok volt Flórában a bácskai parasztok imádkozós tisztaságából, ami nagyon is felbőszíthetett egy olyan romlott, sokat próbált, elkényeztetett nőt, mint Irma volt, aki könnyen oda tudta adni magát bárkinek, ha olyan kedve volt. Csak azt nem tudom elképzelni, hogyan tudta leitatni Flórát, és egyáltalán hogy juthatott eszébe az az egész mocskosság, hogy mókából a legdurvább módon megfossza a szüzességétől! Már nem tudtam erről Flórával beszélni, pedig talán nem akasztja fel magát, ha aznap nem hagyom egyedül a kollégiumi szobában, de mennem kellett. A legszörnyűbb, hogy a mai napig nem emlékszem arra, hogy mi volt olyan fontos számomra, épp aznap, hogy nem tudtam maradni. Irma végig azt hajtogatta, hogy „Csak játék volt. Játék!” Neki az egész élete játék volt, és megúszott minden következményt. Meg sem kottyant neki az egyetlen büntetés, hogy kirúgták, hogy nem tanulhatott. Hogy tudtad szeretni azt a nőt? Betegebb volt, mint a legelszálltabb pácienseid együttvéve. Ezt szeretted benne? Ja, persze! Már mondtad, hogy a szexet szeretted Irmával. Igen. Emlékszem. A gátlástalanságáról zengtél ódákat. Szegény Flóra, nem ismerhette meg a szex örömeit... igaz, én sem, pedig élek, de hát a szerelemküszöböt csak a kiváltságosok léphetik át, akik jól ismerik a vágyaikat!

*

Ambrus megszállottan szeretett takarítani. Nem dühvel, hanem kedvvel takarított. Énekelve súrolt, porszívózott, fertőtlenített, mosogatott, mosott. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mire jó ez, amikor mások csak szombaton takarítanak ki, és egy hétig nem is fognak seprűt a kezükbe, nem, hogy naponta. „A szerelem hőfokát jól mutatja a lakás tisztasága...” válaszolta énekelve, és súrolt tovább. Ez gyakran eszembe jutott a házasságaimban, mert mindig szaladt a lakás. Úgy szaladt, ahogy az érzések belőlem... ki...

*

Álmomban azt hittem, hogy egy sötét kútba estem. Próbáltam kimászni belőle, de mindig visszacsúsztam. Amikor feladtam, és belenyugodtam, hogy ott fogok meghalni, úgy tűnt sok-sok fekete kötelet dobtak le értem, és én megkapaszkodtam az egyikben, ami felemelt. Akkor láttam meg, hogy nem kútba estem, hanem egy óriási fekete szemben vagyok, és egy szempillába kapaszkodom. Félelmet éreztem! Féltem, hogy végleg ott maradok, és féltem attól is, hogy nem maradhatok ott...

*

Ambrus, kislányként sokat bajlódott velem, hogy elhitesse, nem vagyok csúnya, de sosem sikerült neki, hiába mondta, hogy csúnya ember nincs, csak csúnya napok vannak, amik ráülnek az arcunkra. Az ő szép arcára nem ültek rá a rossz napok, ezért nem tudtam hinni neki, de mélységet kapott a reggeli köszönése, amikor felkapott, megcsókolt és azt mondta, szép napot. Tóni katonásan ébresztett: villanyt kapcsolt, pontos időt mondott, és azt, hogy hány percem van arra, hogy útra kész legyek, aztán ott hagyott, hogy térjek magamhoz ahogy tudok. Ők ketten mindenben ennyire különböztek, amiből korán megtanultam, hogy a harmónia nem feltétlenül az azonosságból fakad! Az biztos, hogy Ambrus lágy, nőiességét jobban szerettem, mint Tóni kemény férfiasságát, pedig ő is szeretett, csak máshogy. Józanabbul, hideg távolságtartással. Ő nem csodálta bennem, hogy testileg lelkileg is nőnemű vagyok. Ambrus csodálta...

*

Egyszer, 13 évesen öngyilkos akartam lenni, mert lecigányoztak! Valahogy beláttam, hogy mindig cigányozni fognak, tehetek bármit, lehetek a legjobb az osztályban, nem számít, mert cigány vagyok és nem akartam így élni. Tóni haragudott rám, és napokig hozzám sem szólt. Ambrus sírt, és lenyomta az ujját a torkomon. Kihánytam minden gyógyszert és bőgtem. Ambrus nem szidott, nem kiabált, csak végtelenül szomorú volt, amitől bűntudatom lett, de vígasztalt, hogy én nem tehetek semmiről, se a cigányozásról, se semmiről a világon, hiszen egyszer ő is majdnem öngyilkos lett, amikor az apja elverte, mert az anyja ruháiba öltözött, és nem értette, miért ütik olyasvalamiért, ami neki örömet okozott, kárt meg senkinek sem. Akkor mesélte el azt, hogy minden ember egy másik ember, sőt, lehet, hogy nem egy, de sok ember miatt születik a földre, és ő, ott, akkor, azért nem lett öngyilkos 10 évesen, mert valaki tudta benne a jövőt! Tudta, hogy meg kell találnia Tónit, és tudta, hogy fel kell nevelnie engem. És szerinte minden őse csak azért élt, hogy ő beteljesíthesse azt az életet, amit élnie kell velünk. Sokan úgy érzik, hogy felesleges az életük, mert nagy dolgok nem történnek velük. Nem lesznek híres tudósok, se híres művészek, és talán egész életükben nem jutnak el a szomszéd településig sem, nemhogy beutaznák a fél világot. Mégis fontos az életük! Fontos, hogy élnek, fontos, hogy szaporodnak, mert valahol a távoli jövőben ott van az, aki miatt az egész egyhangú életük megtörténik, és értelmet kap. És mesélt József Attiláról, az ő felmenőiről, azok keserves életéről, aminek értelme a költő maga volt. És mesélt az ükapjáról, aki talán az én ükapámmal harcolt 1848-ban, vagy a dédapjáról, aki túlélte az első világháborút, a nagyapjáról, aki a II. világháborút élte túl, az apjáról, aki 1956-ot élte túl, pedig röpködtek a golyók akkor is. És mindez azért, hogy ő megszülethessen, és itt legyen mellettem, mert ez a dolga, ahogy nekem most az élet a dolgom! Lehet, hogy csak az élet öröméért, de lehet, hogy az ükunokám, ükunokája miatt, aki sosem születhetne meg, ha megölöm magam. Mert az öngyilkos ember nem csak önmagát öli meg, hanem az őseit is, és az utódait is, mindazokat, akik általa megszülethettek volna. Ezen úgy megdöbbentem, hogy rögtön felfogtam az élet furcsa láncolatának logikusságát és örökre letettem arról, hogy valaha is ártsak magamnak és az utánam következőknek, pedig a cigányozás nem maradt abba! Tart a mai napig...

*

Milyennek láttalak 20 évesen Jakab? Ijesztőnek! A jóképű férfiak, mindig ijesztőek. Szerintem még ők is félnek maguktól. Attól, hogy nem tudnak az elvárásoknak tökéletesen megfelelni. A szépeknek épp olyan teher lehet a külsejük, mint a csúnyáknak. Nem elég, hogy félnek tőlük, a feltételezett gőgjüktől, de ők is örökösen ellenőrzés alatt tartják magukat, amitől merevvé válnak, ami tényleg ijesztővé teszi őket. Én legalább is még sosem láttam szép embert természetesen viselkedni, Ambrust kivéve! De ő nem tudta magáról, hogy milyen gyönyörű!

*

... Akkoriban még nem voltak szociális gondozók, vagy nem így hívták őket, de egy védőnő gyakran meglátogatott bennünket, és elég sok hülyeséget kérdezett tőlem. Olyanokat, hogy együtt szoktunk-e fürdeni, miket szoktam enni, hogy megvernek-e Tóniék, szóval olyan dolgokat, amiket csak olyan gyerektől kérdeznek, akit két férfi nevel, mert egy férfiről mindig a legrosszabbat gondolják, kettőről meg pláne! A védőnő ennek ellenére mégis szerelmes lett Tóniba. Ezért költöztünk abból a kisvárosból Pestre. A nők nehezen viselik el, ha nem kellenek egy férfinak. Képesek berúgni az ajtót részegen, mint az a Bori, képesek fenyegetőzni öngyilkossággal, meg azzal, hogy intézetbe vitetik a gyereket, ha a férfi nem úgy ugrál, ahogy nekik az jó lenne. Egy szerelmes, félőrült nő képes meztelenre vetkőzni fényes nappal, hogy megmutassa, szebb a teste, mint a vetélytársnak, csak Bori azt nem fogta fel, hogy Tónit épp a rajta lévő „szebb” taszítja, és képes volt 11 nap alatt megváltoztatni az egész életünket, annál is inkább, mert Bori balhéi miatt, 7 évesen kezdtem újból bepisilni, annyira féltem a nőtől. Tóni ott hagyta a gyárat, ahol pedig már 27 évesen főművezető lett, Ambrus meg könyvelő volt ugyanott. Pesten kezdett el vezetni. De ezt már mondtam. Először buszvezető lett, aztán taxis. A szakmájába soha többé nem ment vissza. Gépésztechnikus volt. Pesten az volt a szerencsénk, hogy Ambrusnak volt ott már lakása, és a nővére segített munkát találni nekik, nekem meg iskolát. Tóni sosem félt az újtól! Tóni egész életében csak egy dologtól félt, a nőktől. Attól, hogy beleszeretnek. És gyakran beleszerettek. Tényleg van abban valami, hogy amitől félünk, az bekövetkezik... és minden ember fél valamitől...

*

Ambrus egyik nővérét Etelkának hívták. Talán kétszer láttam életemben. Nagydarab, tenyeres talpas nő volt. Teljesen más, mint Ambrus a maga szép, törékenységében. Etelkában az volt a legjobb, hogy nem hazudott. Utálta a homokosokat, utálta a cigányokat, utálta a gyerekeket, utált mindent, csak a pénzt nem, és ezt ki is mondta. Egyedül élt, sosem ment férjhez, és a szüleit sem látogatta. Ambrussal úgy voltak, mint két idegen, de ez miatt egyikük sem búsult. Ebből megtanultam, hogy a vér nem mindig köti össze az embereket, és ettől még nem szakad le az ég...

*

Magamról, Ambrusról és Tóniról milyen szavak jutnak eszembe? Ezen még nem is gondolkodtam! Ja, nem is kell gondolkodni? Jól van. Ambrus: tollholdvirág, kölcsönérintés, abszurdforróméz, kagylósösztöntűz. Tóni: kitépettsarjkönny, feketelovagkirálylélegzet, templommagasateista, bazaltállandóság. Magamról: angyalkútpókháló, tulipánosmájusurna, időhullatókráter, vétlenénekostya… kaktuszlélegzet... énködvígasz...

*

... A gimiben volt egy lány, aki évek óta állandóan szívatott a származásommal és a külsőmmel. Tehettem bármit, jól meg is rugdostam, de csak nem fejezte be! Akkor határoztam el, hogy lefekszem a fiújával, hogy padlót fogjon, és úgy fájjon neki, ahogy nekem fájt a napi cigányozása, és a napi felszólítása, hogy: „Nézzél már tükörbe!” Nem is emlékszem a fiú nevére, talán Gergőnek hívták, és egy évvel járt fölöttünk. Egyáltalán nem tetszett nekem!, de a Szlávik Helga meg volt bolondulva érte, na gondoltam, egy életre megjegyzi, hogy ne kezdjen ki cigánylánnyal, és úgy ráhajtottam a fiúra, olyan gátlástalanul, hogy még én is meglepődtem magamon! Nem tudtam magamról, hogy bosszúálló vagyok, sem azt, hogy úgy tudok flörtölni, ámítani, mint egy profi. A düh eszméletlen dolgokat tud kihozni belőlem, ezt azóta megtanultam már magamról. A fiú könnyű eset volt, de bárki az lett volna, akinek egy lány felajánlja a szüzességét, úgy, hogy nem voltam elszédülve magamtól, nem a lelkem, nem az eszem vonzotta, csak a testem, amit amúgy sem becsültem sokra magamban, se másokban. Tökéletesen éretlenül, elég aljas szándékból adtam oda magam annak a fiúnak úgy, hogy közben végig a Helgára gondoltam, és nevettem is volna, ha nem okoz olyan rettenetesen nagy fájdalmat bennem a fiú, akinek nem volt túl sok tapasztalata, de elég gyorsan túlestünk az aktuson ahhoz, hogy ne kezdjek el sikoltozni. Gergő, de lehet, hogy Ivánnak hívták, most már mindegy is, teljesen belém habarodott, és látványosan szakított a Szlávikkal, aki szó szerint elájult és hetekig nem jött iskolába. Azt gondoltam, hű, mekkora elégtétel lesz nekem, annak a lánynak a fájdalma és megalázottsága, de nem volt semmi öröm bennem, csak döbbenet, hogy azt a káoszt én csináltam! Káosz volt mindhármunkban, és szívem szerint naponta elsüllyedtem volna a szégyentől, de nem lehetett, Ambrus nem engedte, és azt sem, hogy másik gimibe iratkozzak. Helga ment át másik iskolába. Gergőiván az egy évig még járt utánam, de ahogy felvették a főiskolára nem láttam többet, Helgát igen. De már nem cigányozott, és a tükröt sem emlegette, pedig jobb lett volna, mint az az iszonyat a szemében, ahogy rám nézett, ahányszor csak összefutottunk valahol...

*

Tóninak nem kellett örökbe fogadnia, hiszen a testvérem volt, és nagykorú, aki már dolgozó, felnőtt ember volt! Akkoriban sem vehettek örökbe gyereket homoszexuális párok, sőt, azt is titkolniuk kellett, hogy párok, hogy együtt élnek...

*

Emlékszem, gyönyörű karácsonyaink voltak! Ambrus csengővel, pici aranyharanggal hívott be minket a hallba, ahol a feldíszített karácsonyfa állt. Minden évben, akkora fenyőt vettek, mint amekkorára nőttem egy év alatt. A fa, egy mini, szán formájú tartóba volt állítva. Így, mégis csak mindig magasabb volt nálam a karácsonyfa. Elénekeltük együtt a Mennyből az angyalt, aztán Tóni olvasott fel a bibliából, majd megcsókoltuk egymást, de még nem bonthattuk ki az ajándékokat, csak vacsora után. Ambrus olyan jól főzött, hogy azóta sem ettem sehol finomabbat, ízletesebbet. Szent estén, mióta az eszemet tudtam, mindig halászlé volt, harcsapörkölt tejszínesen, nokedlivel, és a végén mákos guba. A vörösborból két kortyot én is ihattam, mint minden nagyobb ünnepen. Vacsora után kibontottuk az ajándékokat. Tónitól hasznos dolgokat kaptam szokás szerint, Ambrustól meg mindig álmaim álmát, játékokat, könyveket, mindent, amire vágytam! Ő főleg ékszereket kapott Tónitól, Tóni meg parfümöt és márkás öltönyt. Igen. Minden karácsonykor kapott egy öltönyt. Ez valami titkos dolog volt köztük, de azóta sem tudom pontosan, hogy mit szimbolizáltak, vagy mit pótoltak azok a gyönyörű öltönyök. Talán a gyűrűt? Vagy szexuális értelme volt? Nem tudom, csak azt a mély összenézésüket tudom, ami tele volt szerelemmel, és amitől még jobban szerettem mindkettőjüket, mert biztonságban éreztem magam attól a tűztől, ami belőlük áradt...

*

Ambrust jól értettem, amikor az öngyilkosságról beszélt, és nem is akarok gyógyszereket bevenni, se vonat alá ugrani. Szépen ki akarom várni a végét… de azért, néha mégis van az úgy, hogy az emberben valaki nem tudja a jövőt, mert nincs! Egyszerűen nincs jövő, ha a múltban egy hajszálnyit is rosszul döntött. A múlt hajszála mindig vastag! Van, hogy 6 év, van, hogy 36 év… az ember idegrendszere válogatja...

*

Gyakran álmodom egy férfival. Gyakran vagyunk meztelenek. Gyakran futunk mások elől. Gyakran szeretkezünk. Gyakran kérem, hogy erőszakoljon meg. Ritkán mond nemet. Szeretem azt az álombéli férfit, és félek is tőle! Ő is fél tőlem...

*

...De! nagyon is el tudom képzelni, hogy milyen lehet nem látni! Olyan lehet az, mint a szögesdróttal befont lélek, aminek a szép, épp úgy fáj, mint a csúnya. De, hogy milyen SOHA TÖBBÉ NEM LÁTNI, azt csak te tudod Jakab. Van időnk, meséld el… átkozódhatsz is, csak szépen mondd ki a sötétséget…

*

Csüri Irma dicsekedett, hogy talált egy pasit? Nem lep meg! Az Irmák mindig találnak egy PASIT gyorsan, mert soha, míg élnek, nem képesek megtanulni, hogy a FÉRFI megtalálásához idő kell. Én megtanultam. A magam kárán...

*

Emlékszel Jakab, amikor 1977-ben ki kellett mennünk az állatkertbe megfigyelni az állatok viselkedését? Emlékszel. És arra is, hogy mit válaszoltál, amikor megkérdeztem, hogy melyikről akarsz írni? Igen? Azt mondtad, hogy „a VAKONDRÓL, ha van, mert az hasonlít rám a legjobban...” csak úgy eszembe jutott! Én a zsiráfról írtam, mert NEM hasonlított rám, de vágytam arra, hogy magasabb legyek 156 centinél... hogy Irma miről írt? Na, egyet találhatsz, az ő felszínes lényéhez, akinek mindig csak a külsőségek számítottak. Bravó! Persze, hogy a hímoroszlánról írt...

*

Ma egy éve annak, hogy elkezdtem hangosan hallgatni veled... nem tudom hova lyukadunk ki a végén. Lehet, hogy sehová, de én jól vagyok tőled! Te jól vagy tőlem? Igen? Akkor jó!

*

Olyan hülyeséget álmodtam! Háború volt, de nem biztos… katonák vágtattak át a szántóföldön, ahol egy nagyon öregasszony krumplit szedett fel a földből, és zsákokba pakolta. Nem hullottak bombák, de valamiért úgy éreztem, hogy talán háború van. Az egyik katona rámutatott az öregasszonyra és azt mondta: ez is megteszi! Körbevették, letépték róla a ruhát, és amikor már az egyik ráfeküdt volna a sivalkodó asszonyra, az egyik katona utasította a másik katonát, hogy csókolja meg az ölét „mert míg el nem élvez az öregasszony, addig itt nem lesz kefélés!” Itt felébredtem, és olyan zavarban voltam, hogy égett az arcom, mintha én lettem volna minden katona, és az öregasszony is, de még a krumplik is a zsákokban. Fogalmam se volt miért álmodtam ezt, és mit jelent, csak amikor a reggelinél vajat kentem a kiflibe, jutott eszembe a „Kemény vaj”, Bódis Krisztától. Őt olvastam elalvás előtt. Van a könyvben egy rész, ami szexuálisan taszított, de fel is izgatott egyszerre, ami megrémített, mert megint a tudomásomra hozta a testem, hogy nem ismerem eléggé magam...

*

Tudtad, hogy Flóra szerelmes volt beléd? Persze, hogy nem! A pasik úgy néznek át a csúnya nőkön, mint szellemek a statikus világon. Pedig valójában nem is volt csúnya a Budai, csak kissé elmosódott. Bemozdult az arccsontja a Teremtés alatt. De az agya, a lelke és a teste tökéletes volt. Sajnálhatod, hogy nem láttad meztelenül kívül-belül! Végtelenül tiszta ember volt, én úgy hívtam magamban: Bartók forrás. Volt a Flórában valami tragikus, népballadai, parasztdráma. Párszor láttam az anyját, de mintha Flórát láttam volna. Nem is értettem sokáig hogy tudott az a középkorú asszony, a kőbányai prolilétben megmaradni annak a bácskai parasztlánynak, aki mindig is volt. Mindenféle megmaradáshoz nagy erő kell, olyan eget-földet megrengető szívdobogás, amiben nem olvadhat fel, tőlünk idegen értékrend. Hát, ezért maradt az az asszony, az, aki volt. A lánya temetésén úgy állt a sírgödör előtt, mint húsbafagyott élő iszonyat, és én azt hittem belehal, de nem! Másnap a Koltai Ibivel kivittük Flóra ruháit, könyveit Kőbányára. Letettük a szoba-konyha ajtaja elé a dobozt, mert nem volt otthon senki. DOLGOZTAK. Flóra szülei segédmunkások voltak a sörgyárban. Két fizetésből éltek kilencen. Innen szép ám bejutni az egyetemre, nem mint Irmának a Rózsadombról! … és olyan furcsa volt Jakab, hogy míg a fapados villamoson zötyögtünk visszafelé a városba, végig Tosca áriája szólt a fejemben, tudod, ami úgy kezdődik, hogy „tisztán éltem, híven szerettem…” hát, igen. Most már ezt is tudod, hogy Flóra szerelmes volt beléd. És azt tudod-e, hogy miért nem egy magyar népdal tolult a fejembe ott a villamoson? Nem tudod? Én sem tudom...

*

... Voltak-e erotikus álmaim Ambrussal? Nem voltak, de sokat álmodtam vele, főleg a halála óta. Egy hófehér füvű árok túlpartjáról hívogat, de tudom, hogy még nem léphetek át az árkon, hogy eljussak hozzá. Néha, Tóni is ott van, de nem beszél, nem hívogat, csak a gondolataival üzeni, hogy az ellenszenv és a rokonszenv törvényei a túlvilágon is épp úgy működnek, mint életében… ez borzasztó!

*

Ambrus annyira tökéletes volt, hogy éppen ezért sokat gondolkodtam a tökéletlenség fontosságán, például a szerelemben, a politikában és mindenben, mert azért volt egy olyan furcsa érzésem, hogy a tökéletlenség ott van még a tökéletességben is. És ez fontos!, mert a tökéletlenség felszínre hozza a valóság látszat mögötti rétegét. Egyszer mindenképpen meg kell értenünk, életünk tökéletlenségeinek okait, de először is észre kell vennünk a jelenlétét. Ambrus tökéletessége ebben segített…

*

Túl sokat kérdezel a férjeimről, nem? Engem hidegen hagynak! Súlyosabb történet, ha valakinek három férje volt, mint férjhez menésig ötven pasija?! A nők össze-vissza dugnak míg férjhez nem mennek, mégis tapasztalatlan hülyeként jutnak el a hitvesi ágyba, ahol gyakran egy újabb balfasz ábrándítja ki őket… nem lettem ideges!!! Vagyis dehogynem! Na, jó! Válaszolok a kérdésedre: Ábel három nőre vágyott, egy könyvelőre, egy háztartási alkalmazottra, és egy nem túl igényes passzív szeretőre, akinek elég 2 évente egy gyors dugás! András, százfős háremről ábrándozott, amit a szavatosság lejárta után újra és újra lecserélhet, mert szerinte a nők gyorsan romlandó áruk! Laci simán homokos volt, de az Istennek se vallotta volna be, nemhogy önmagának! Keserves kis erekcióit a kigyúrt férfi testek látványa okozta, nem az enyém... és te Jakab? Te milyen nőre vágysz? Szerintem egy bőrcuccos, ostoros nőstényre! A férfiak mindig állatot, hülyét, apácát, vagy kurvát csinálnak a nőkből, csak nehogy azok legyenek, amik! Ma nagyon utállak!!!, a kérdéseid miatt...

*

Ambrus és Tóni sosem vettek részt a meleg felvonulásokon. Szemérmesek voltak. SZENTSÉGNEK TARTOTTÁK A SZERELMÜKET, nem mutogatni való produkciónak, de anyagilag támogatták a „Leonárdó” meleg egyesületet, akik jogi és lelki segítséget nyújtottak a homoszexuális férfiaknak. Az utcán nem ölelkeztek, egymás kezét sem fogták meg, nemhogy csókolóztak volna. Ez elképzelhetetlen volt! Azok a kopasz suhancok mégis megérezték ott az állomáson az összetartozásukat, és a nagy, tülekedős káoszban a bécsi gyors elé lökték őket. A jegyzőkönyvben (egy szemtanú szerint) az áll, hogy csak Ambrust lökték meg, de Tóni utána kapott, így ő is a vonat alá zuhant. De mindegy is melyiküket lökték a sínekre, a másik úgy is utána ugrott volna! Elkapták a négy fiút, persze, hogy el! Ülnek. De ez már nem változtat semmin… a tárgyalás után kisebb tömeg állt a bíróság előtt, és azt kiabálták, hogy „le a buzikkal!” meg sem fordult a fejükben, hogy a buzi is ember, és akiket én elvesztettem, nagyon emberek voltak. Persze, hogy sokkot kaptam és üvöltözni kezdtem velük. Nem tudom miket mondtam. Másoktól hallottam, hogy Istent emlegettem, aki mindenkit szeret, még a buzikat, gyilkosokat is, és, hogy nincs olyan család, ahol legalább egy meleg ne volna, meg, hogy képzeljék el mennyi szép és hasznos tűnne el a földről, ha elvennék a világtól a homoszexuális művészek és tudósok által teremtett kincseket. Az rémlik, hogy egy nő erre cigányozni kezdett én meg fejbe vágtam, aztán a kórházba tértem magamhoz. Az volt az első gondolatom, hogy MINDIG AZOK BUZIZNAK, CIGÁNYOZNAK, AKIK, NEM TESZNEK SEMMIT A VILÁGÉRT! Ezek a hörcsögszerű állatemberek, csak a maguk napi egy kiló kenyerével tudnak azonosulni. Ha fél kiló jut nekik, akkor arról rögtön a buzik, a cigányok tehetnek, nem a saját korlátoltságuk, vagy a kormány gazdaságpolitikája. Négy hétig kezeltek idegkimerültséggel...

*

Mondtam már, hogy sosem foglalkoztam politikával! NEM TARTOZOM SEHOVÁ! Egyik oldalhoz sem. Épp elég, ha mások besorolnak. Hogy értem ezt? Nézd, ha kiállok a cigányok, a zsidók, a melegek mellett, akkor automatikusan rám sütik a bélyeget, hogy tahó szoci vagyok. Ha a jelenlegi kormányt kritizálom, a Gyurcsányféle reformokat, akkor azonnal lefasisztáznak, és jobb oldali ribanc leszek a szemükben. Úgyhogy, nem érdekel, ki, mit gondol rólam! Az én lelkiismeretem tiszta, épp úgy, mint az utam: mindig azok mellett állok, akiket megrugdosnak. Nem olyan bonyolult ez...

*

Ambrust a faluban akarták eltemetni a szülei. Hiába lebegtettem a papírt az orruk előtt, amikor beállítottak hozzám, hogy Ambrus kívánsága az volt, hogy együtt legyen halálában is Tónival, ha egyszer meghal. Jó 10 évvel ezelőtt írták ezt le, aznap, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve végrendeletet is csináltattak és amiben mindenüket rám hagyták. Ambrus apjától akkora pofont kaptam, hogy csillagokat láttam, mert ragaszkodtam ahhoz, ami ott állt a papíron feketén fehéren, és elhamvasztattam a testeket, de ahogy Tóniék olyan sokszor kérték, össze is öntöttem a poraikat egy kőedénybe, amit még ők hoztak Görögországból pár éve, egy nyaraláskor, épp erre a célra. Ott vannak velem a házban, és ott is maradnak, míg én élek. Etelkától tudtam meg jóval később, hogy Ambrusnak nagy temetést rendeztek a szülei a faluban, és olyan drága sírkövet csináltattak, amiből három házat vehettek volna. Ambrus ezen biztosan nevet a mennyországban, hiszen utálta a rongyrázást! Ő, míg élt arra vágyott, hogy olyannak fogadják el amilyen, szégyenkezés nélkül, és arról fantáziált, hogy az apja egyszer meglátogatja, átöleli, és azt mondja neki, hogy „szeretlek”, mert ezt, míg élt, sosem hallotta tőle! Ambrus, biztos, hogy nevet a mennyországban... na, jó! Aztán a nevetés után jól kisírja magát, hiszen ahogy lenn, úgy fenn. Ebben hitt, és engem is erre nevelt... na, most én is bőgök... tudod, Ambrus annyira tudott félni a megszégyenüléstől... olyan pici ember volt, mint egy gyerek és olyan óriás, akibe öt ember lelke szorult, és félt! Tudom, hogy félt, hogy hol, mikor, kik, és miért buzizzák le már megint... de mindig méltósággal válaszolt, ha belekötöttek, belül meg reszketett. Van egy nagyváradi költő, a Horváth Imre. Az ő egyik versét gyakran mondogatta ilyenkor:

„Harmadfokú sértés, hogy meghalok.
De teljes az én elégtételem:
Aki által holtomig kínzatok,
A félelem együtt hal meg velem.”

*

Mitől kívántál meg Jakab? Tettem ezért valamit? Vagy nem kell tenni semmit? A pasiknál ez csak úgy jön magától? Olyan ez, mintha minden férfi terhes, kívánós nő lenne...! Ti egyfolytában „gyereket vártok”, ezért tűnik el a hűség fogalma, és válnak a nők jóhiszemű kurvákká, ahogy kézről-kézre adjátok őket a vágy nevében, amit hinni jó: jó hinni azt, hogy kívánatosak vagyunk! De rossz pofára esni, mert ez a kívánatosság csak 1 perc 25 másodpercig érvényes, és a vágy tárgya ott marad kielégítetlen, gőzölgő lyukkal, míg egy másik, ötödik, tízedik, századik kívánós pasira rá nem tör a kielégülési kényszer! A nők fura lények: HA KIVÁNJÁK ŐKET, AZT HISZIK ŐK KIVÁNNAK, ANNYIRA EGGYÉ TUDNAK VÁLNI A MÁSIK VÁGYÁVAL... (ezek szerint én nem vagyok nő!!!) Hagyjuk az egészet Jakab! Nem szexre vágyom. Sosem vágytam. Valami jó kis szellemiorgazmus szakadhatna rám. Az, igen! Attól boldogabb lennék. Egyébként meg elfáradtam. Magamtól. A magam életétől, az emlékeimtől. De mi lenne, ha holnaptól TE válaszolnál az én kérdéseimre? Rendben? Tényleg?! Akkor jó! Végül is kezdhetjük ma is. Mondjuk a 20 évvel ezelőtt nekem írt leveledtől, amiben többször úgy említed a szexuális elfojtást, mint pozitív attrakciót, és mint...

"Nekem ez a szerelem! Ez, ahogy a szüleim szerették egymást, 32 éven keresztül, folyamatosan. Átlépték azt a küszöböt, amit én nem bírok átlépni sehogy sem. Az önátadás gyávasága az a szerelemküszöb, amiben megbotlok... vagy mit tudom én!"
Szécsi Magda Szerelemküszöb című novelláskötete címadó novellájának első részét olvashatják, a szerzőnő bevezetésével és ajánlásával. A második részt szeptember 14-én, vasárnap közöljük.

"Az irodalmi centrifuga honlapján olvasható novellák - egy kiadatlan kötet anyaga, ami nem kellett a kiadókak. Kettő padlót fogott, egy ingyen akarta, a harmadik hugyér-szarért, a negyedik nem tudott pénzt szerezni rá, ez a Fekete Sas volt, ahol Székely Magda zseniálisnak tartja a kötet minden novelláját." Szécsi Magda

SZERELEMKÜSZÖB

... Anyu minden reggel üres kiflit evett és kávét kortyolt hozzá. Apám ugyanezt tette, csak az ő poharában tea volt. Amikor félig megették a kiflijüket, poharat cseréltek. Közben olyan cinkosan néztek össze, hogy arra a pillanatra árva lettem. Nekem ez a szerelem! Ez, ahogy a szüleim szerették egymást, 32 éven keresztül, folyamatosan. Átlépték azt a küszöböt, amit én nem bírok átlépni sehogy sem. Az önátadás gyávasága az a szerelemküszöb, amiben megbotlok… vagy mit tudom én! Ennek a történetnek csak 1 bibije van Jakab doki, az, hogy nem is emlékszem a szüleimre!

*

Álmomban a tükör előtt álltam, és láttam átváltozni a testemet. Karika lett belőlem. Akkora üres karika, hogy a lovak át tudtak ugrani rajtam. Egyszerűen keresztül ugrottak rajtam...

*

... Azért foglalkozom ennyire gyakran a szerelemmel, mert a szerelem a problémám! Az, hogy nincs, és az, hogy van, mégis mindig, jelennélküliségben élek, és nem tudom, hogy, akarom-e igazán, hogy szeressenek... talán őrültség volt épp hozzád fordulni, hiszen te voltál a leghülyébb az évfolyamon! De azt hiszem, úgy vagyok veled, mint férfiak a kurvákkal, akikkel bármit megtehetnek gátlástalanul, és sosem szégyenkeznek utána. Emlékszel? A Csüri Irmáék még össze is akartak boronálni bennünket, a nevünk miatt: Jakab Dalma és Fejes Jakab egy pár. Ezt kiabálták, mintha még mindig taknyos gyerekek lettek volna. Te persze tiltakoztál, és azt üvöltötted kidagadó erekkel: „Minden cigány nő kurva, sosem tudnám megdugni őket!” Irma meg visongott, élvezte a műsort...
Mekkora állatok voltatok! Emlékszel? Emlékszel! Jól van, ne vörösödj, már nem haragszom rátok. Magamra haragszom. Hogy, megfutamodtam. És két év után leléptem, mert képtelen voltam szemébe nézni a bánatomnak, hát cipeltem, míg tudtam. Mit tudsz te a cigánylányokról mára Jakab? Mert 25 évvel ezelőtt semmit sem tudtál! Az iszonyatot a szemedben, sosem fogom tudni se elfelejteni, se megérteni...

*

A kiflit cserélő pár? Persze! Léteztek, csak nem a szüleim voltak, hanem a bátyám és az élettársa, az Ambrus. Ők neveltek fel. A bátyám lett a gyámom. Öt éves voltam, amikor meghaltak a szüleim, a Tóni meg 24. Most mit csodálkozol? Valami gondod van a melegekkel is? Náluk jobb, senki sem volt hozzám! A mi családunkban nem voltak nők. Anyám egyke volt, apámnak nyolc fiú testvére volt, de nem gyakran találkoztak. Mit értesz te tipikus cigánycsalád alatt? Nekem az volt a tipikus, amiben éltem. Tökéletes volt! Hogy a tökéletlennek a káosz a tökéletes? Na, és? Készen kaptam. Ez volt. Nem volt más. Azaz kívülről, nagyon is másnak tűnhetett a hozzád hasonlóknak, a napon is didergőknek, az ilyen homogén erogéniuszoknak, akik csak egyedül tudnak nemi életet élni a fürdőszobában. Hogy, haragszom? Igen. Rád. Azt hiszem, gyűlik bennem a harag újra, mint a manipuláció áldozataiban szokott.

*

Rendben. Ne is beszéljünk kettőnk rövidke múltjáról! De, ha mégis képbe csúszok áttételesen, nehogy már gázkamrába küldj! Azzal nem tudod megértetni magam, velem… és a végén, még nekem kell kezelnem téged! Na, nyugodj le Jakab! Nem halhatsz meg úgy, hogy nem voltál még nővel. Mert, ugye még nem?! Aha! De én igazi NŐRÖL beszélek és nem az élettársadról, Irma papáról, aki annyira nő, mint egy cipősdoboz belseje! Mindig hajlamos voltál az agyvérzésre! Na, majd folytatjuk kedden… miért kellene most és azon nyomban megbeszélnünk Csüri Irmát?! Van időnk. Micsoda?! Velem? Velem soha nem feküdt le az Irma! Nem attól üres, szar ember, hogy álbiszexuális, vagy, hogy veled él. Attól szar, amit a kollégiumban művelt! Nem tudsz róla? Na, majd egyszer elmesélem, miért rúgták ki az egyetemről, de jobb lenne, ha ő mondaná el neked végre őszintén, vagy kérdezd mag a Budai Flórát a temetőben. Na, kedden jövök.

*

... Ambrust otthon mindiG női ruhában láttam. Senki sem tudta olyan sikkesen viselni a libbenő selymeket, mint ő. Szép volt mindenben. Szebb volt, mint egy született nő. Még smink nélkül is szebb! De ritkán láttam festetlenül. Nála ápoltabb embert nem hordott föld a hátán. Naponta háromszor fürdött, és háromszor kente be a testét krémmel. Ő már a 70-es években borotválta a hónalját, amikor még nem volt divat, és a nők olyan szőrösek voltak, mint az állat. Ambrus tiszta volt kívül-belül, és kecses a maga vékonycsontú apróságában. Mint egy minire szabott Dávid szobor, úgy nézett ki. Ő volt az anyám. Ő fürdetett, főzött rám, mesélt, ellátott, amikor beteg voltam, és vele bármiről lehetett beszélni. Ő tanított meg főzni, táncolni, öltözködni, gondolkodni. Mindenre ő tanított meg. Vele voltam először kozmetikusnál, nőgyógyásznál, és vele láttam először a Trubadúrt, a Rigolettót, a Lohengrint. Imádta a zenét. Ha eljött értem az iskolába, a tanítónő félrehúzott szájjal szólt, hogy „Dalma, itt a nagybátyád…” Ambrus nem volt igazán férfias jelenség, nem is a külsejére gondolok most, hanem az aurájára. Arra a szép gyöngéd nőiességre, ami körüllengte, és el is árulta őt. Mindenhol azt hazudtuk, hogy ő a nagybátyám. Nagyot néztek mindig. Furcsák is lehettünk mi, egymás mellett! A feketehajú, nagyon barna bőrű, dundi kislány, és a harmat vékony, napszőke, tengerkék szermű, férfitestbe rejtett nő. Na, és ott volt Tóni, a bátyám, akiből olyan őserő áradt, hogy elszédültek tőle a nők! Valami baromi módon ájultak el előtte, egyszerűen már attól beindult a libidójuk, ha rájuk nézett. Míg élt, a nők elől menekült. Ez volt az ő keresztje. Annyira taszították a nők, amennyire azok vonzódtak hozzá. De jó szerepjátékos volt! Sosem tudták meg, hogy homoszexuális, és halálosan szeret egy férfit. Ambrus és Tóni szerelme még a gimnáziumban kezdődött. Sosem szerettek mást egymáson kívül. Milyen szerencsések voltak...

*

...Tóni mesélt a szüleinkről, fotókat is láttam róluk, de sosem éreztem semmit! Olyan volt, mintha idegenekről mesélne, és mintha az a kerekarcú nő, azzal a szép férfival a fényképeken, nem is a szüleim lennének. Sosem hiányoztak, amin Tóni csodálkozott, Ambrus meg nem csodálkozott. A szüleim munkásemberek voltak. A gázgyári raktár robbanásakor haltak meg. Úgy látszik, a páros halál, hagyomány a mi családunkban...

*

... Mióta élek, úgy érzem, lenézik az arcomat a fejemről! Mintha lenne ott valami nem oda való, szégyellni való dolog… egy jel, amit a bűn jelének gondolnak, pedig csak cigánynak születtem. A származásunk, úgy oson utánunk, mint éjszaka, a nappal után. Nem tehetünk ellene semmit! Én sem tehetek semmit, de akik lebámulják az arcomat a helyéről, azt várják, hogy tegyek valamit. Azt várják, legyek olyan, mint ők. Nekem fáj, hogy cigányoznak. Fáj, hogy elvárják, ne ez legyek. Fáj, hogy fáj, de minek hordanék vizet a tengerbe? Elég fájdalom, hogy mások hordják...

*

... Tóni mondta, hogy anyám 14 évesen szülte őt, és a szüleink Hajdú-Biharból szöktek el Pestre, mert tiltották őket egymástól. Tóni egy munkásszálló tusolójában született meg, és csecsemőotthonban volt 3 éves koráig, amíg anyámék nem tudtak megszerezni egy szoba-konyhát a IX. kerület peremén, a sínek mellett. Én már a VIII. kerületben, egy panelházban születtem, amit a gyár utalt ki apámnak, de valahogy mégis emlékszem, a bátyám emlékeire, az éjjel csikorgó vagonokra, a síneken kattogó kerekek ütemére. Nem tudom, hogy lehet ez, de itt van bennem minden rémületes zaj, és éjszakai felriadása...

*

... Sokáig nem érdekeltek a férfiak! Nem voltam túl jó eszű, minden erőmet a tanulásra fordítottam, hogy Ambrusnak örömet szerezzek. Végtelenül tudott örülni a jó eredményeimnek. Minden ötöst ünneplés kísért, ölelés, mozi, puding, és egy mese, az ő álma, amit mindig engem átölelve, súgva mondott el, mint aki félt, hogy meghallja a sors, és nem teljesíti be. Azt súgta százszor, ezerszer fáradhatatlanul a fülembe, hogy „szép vagy, okos vagy, orvos lesz belőled, te sem vagy kevesebb másoknál…” én meg ámulva hallgattam, hogy lehet belőlem akár orvos is, és, hogy szép vagyok, pedig az iskolában azt mondták, jó leszek varrónőnek, meg hogy olyan fekete vagyok, hogy még százas égőnél sem látszom. Végig kínlódtam az általánost, a gimnáziumot, és azt a 2 évet is az egyetemen, amit végül tudod jól, otthagytam nem sokkal azután, hogy Irmát kirúgták. Szegény Ambrus álma nem lett valósággá...

*

... Sosem láttam szeretkezni Tóniékat. Meztelenül se láttam őket. Nem! Nem! Még fura hangok sem szűrődtek át hozzám soha! Mit akarsz ezekkel a kérdésekkel Jakab? Semmiféle szexorgiának nem voltam tanúja! Ha elmentek otthonról, vagy megjöttek, megcsókolták egymást, de hát engem is megcsókoltak. Számomra teljesen normálisnak tűnt az életünk, és az is volt. Család voltunk. Tóni taxizott, Ambrus könyvelő volt a Szövetkezeti kirendeltségen, én meg iskolába jártam. Szerettük egymást, odafigyeltünk egymásra. Hangos szó nem esett. Azaz egyszer volt egy hatalmas vita! Akkor, amikor elvesztettem a szüzességemet, 17 évesen. Nem a szüzesség elvesztése volt Ambrus gondja, hanem az, hogy szerelem nélkül adtam oda magam, ráadásul méregből. Valami buta, gyerekes, dacból. Hát, ezt nem vette be az én hím anyám gyomra, és jól megmondta a magáét nekem. Azóta tudom, hogy a szerelem nem játék, nem düh, nem szex... De hogy valójában mi, azt nem tudom a mai napig, bár sejtem. Három férj után, bizony nem sok csak a sejtelemig jutni! De, hát ezért ülök itt, hogy megértsem, mi a baj velem, és mitől van ez a baj velem...

*

Sajnálom, hogy vitátok volt miattam Irmával. EZ NEM IS IGAZ! Örülök, hogy vitátok volt miattam Irmával! Egyszer majd jót fog ez tenni nektek. A kimondott szó jobban tisztít, mint egy ötórás habfürdő. A szó ellenőrzi a lelket. Értékadóvá pedig csak az válhat, amit bármikor ellenőrizni lehet, félelem és hazugság nélkül. Milyen érdekes, hogy tegnap a tiszteletes is épp erről beszélt, a család vonatkozásában. Hogy a családban a szó és tett szétválása, valóság és ideológia ellentéte, még rövidtávon sem rejthető el. A hiány kivallja azt, hogy minek kellene meglennie, és többnyire azt is, hogy mi, miért nem történik meg, pedig meg kellene történnie... Pénteken jöhetek, vagy inkább hagyjuk abba, Irma kedve szerint? Rendben! Akkor jövök...

*

Amikor anyámék meghaltak, Tóni már dolgozott. Buszsofőr volt. Pest és Balassagyarmat között hordta az embereket. Nem a Volánnál. Valami gyárnál. Munkásokat hordott haza, hol Gyarmatra, hol Vácra, de volt, hogy még Mátészalkára is. Taxizni csak később kezdett, a pénz miatt, és jól is járt. Akkoriban, amikor én kislány voltam, még lehetett jól keresni taxisként. Anyámék halála után rászakadt minden. A háztartás a munka mellett, meg én is. Hogy, bírja, akkor költöztek össze Ambrussal. Ambrus gazdag fiú volt. A szüleitől kapta gimnazistaként a lakását itt Pesten, amit aztán kiadott az IBUSZ-on keresztül, az is jó pénz volt. Nem tudom pontosan kik voltak Ambrus szülei. Vidéki emberek voltak, egy kis faluban éltek, és az apja vezető beosztásban volt az ottani TSZ-ben. Ennyit tudok róluk, meg a legfontosabbat, hogy kitagadták a családból, Tóni miatt. Írták neki, hogy miatta küszködtek, ő meg azzal hálálja meg, hogy buzi lett és összeállt egy cigánnyal. Azt gondolom, hogy a „buziságot” még meg tudták volna bocsájtani, de a cigányt, azt soha! De lehet, hogy ezt nem is én gondolom, hanem Tóni gondolta így. Most, hogy visszagondolok Ambrusra és Tónira, azt hiszem többet láttam őket sírni, mint nevetni, mégis éreztem, hogy boldogok, és azt is, hogy helyénvalók azok a könnyek. Annyira szépek voltak ott együtt, ahogy csak álltak és nézték egymást, érintés nélkül, mint a fák levelein átsütő nap. Nekem ők, férfi és nő voltak. Gyakran álltak így egymással szemben, szótlanul. Az asszony a férfi szemeit nézte. Többet látott a feketén ragyogó íriszeknél. A hazáját látta. A múltat és a jelent. Érzéseket, vágyakat, kitaszítottságot, önnön valóságát. Így élnek ők bennem Jakab, és nem úgy, hogy szétroncsolta testüket a vonat...

*

... Tudod, a cigányok sem tökéletesek! Én nem nagyon ismerem a cigány szokásokat, inkább vallás számomra, a szabadság vallása a saját cigányságom, mint életmód. Nagyanyáim szokásairól keveset tudok, de a bátyám elmondta, hogy volt idő, amikor olácigány nem házasodhatott össze muzsikus cigánnyal, és fordítva. Anyánk olácigány volt, apánk muzsikus cigány, hát ezért kellett elszökniük még a megyéből is. Végtelenül szerethették egymást, ha késői gyerekként még engem is bevállaltak. Tóni szerint anyám nem akart sok gyereket, mert soha nem tudta elfelejteni, hogy milyen sokat éhezett, pedig a nagyanyánknak csak ő volt. Ezt nem is értem! Egy gyereket azért könnyebben lehetett etetni, ruházni, de neki, az anyámnak nem jutott semmi! Vajon MENNYIBŐL nem jutott semmi? A SEMMIBŐL? Nem csodálkoznék ezen...

*

„...Jobban szeretnék inkább magyar lenni?” Milyen hülye, SÉRTŐ KÉRDÉS ez Jakab! Hát, az vagyok! MAGYAR VAGYOK! Te nem?

*

A házasságaim olyan rövidek voltak, mint a választási plakátok épsége a falakon 4 évente. Jávor Ábellel unalmas, álmatag. Csányi Andrással durva, viharos. Bátorfi Lacival expressz, és csupa undor, meg hazugság. Minél kevésbé becsültem magam, annál rosszabbul választottam, de mind a háromnál őszintén hittem, hogy szerelmes vagyok, és ők az igaziak. Végül kiderült, hogy emigrált a józan eszem minden esetben, és bánatomban olyan ellenkező előjelű révületbe estem, amitől sajnos negatív szentnek láttam magam, bár Sienai Szent Katalin szerepére vágytam, hogy szeretni és tisztelni tudjam magam, a kudarcok után is. De nem sikerült. Nem tudom miért van az, hogy az ember hamarabb lesz boldogtalan, mint boldog! A nők hamarabb, mint a férfiak. Vagy a boldogtalanság fokának, idejének, módjának eltéréseit csak a megközelítés jelenti?, és egyformán leszünk boldogtalanok? Mert, az biztos, hogy én sem tudtam boldoggá tenni a férjeimet, épp úgy, ahogy ők nem tudtak engem. Nem volt bizalmam bennük! Ambrus mindig azt mondta, hogy a bizalom arányban áll a minket körülvevő problémákkal: kevés bizalom, sok baj! Sok bizalom, kevés baj!

*

... Mióta az eszemet tudom, mindig Ambrushoz mértem magam. Olyan okos, jó és kedves akartam lenni, mint ő. De mindig vesztettem! Még felnőttként sem láttam magam nála jobbnak, szebbnek, okosabbnak, kedvesebbnek, pedig nagyon belehúztam! Hogy miért érzem vesztesnek magam vele szemben? Jó kérdés! Azt hiszem, azért, mert Ambrus nőibb volt nálam, nőiesebb… lélekben is… és valamiért túl akartam szárnyalni őt, pedig szerettem! Végtelenül szerettem. Néha jó lett volna, ha nincs a bátyám, és csak ketten vagyunk. Erre egy időben, kb. 10 éves koromtól sokat gondoltam, de utána mindig olyan lelkiismeret furdalást éreztem, hogy Tóni nagy mulatságára hónapokig állva pisiltem, mint a fiúk. Szerettem Tóni nevetését, és szerettem Ambrus ámulásait. Mert gyakran rámcsodálkozott. A kérdéseimre, a viselkedésemre, és a dühkitöréseimre is, amikor kiköveteltem, hogy velem, és csakis velem foglalkozzon. Nála egy gyerek mindig előnyben volt a felnőttekkel szemben. Képes volt türelemre inteni Tónit miattam, és nem egyszer ott hagyott csapot-papot, ha hívtam, hogy szükségem van rá. Ambrus nagyon jó anya volt! És társnak, szeretőnek is rendkívüli lehetett, mert Tóni, az én drabális, féltékenykedő gyönyörű bátyám minden esetben behódolt a pici, törékeny asszonyférfinak. Azt hiszem, rojtosra szerettük őt Tónival a magunk módján, és úgy tűnt, ő pont erre vágyott. Benne mindig béke volt...

*

Apám után Tóni mindent kidobott, vagy elajándékozott a nagybőgőt, a gitárt és a fotókat kivéve. Anyám után minden úgy maradt, ahogy volt: ruhái a szekrényben, a gyűszűje a gyufásdobozban a tűkkel együtt, a piros esernyője az előszobában, de még a halála napján megkent, félig megevett margarinos kenyerét is megőrizte egy akváriumban, amit külön ez miatt ragasztatott Pulai bácsival, a Rákóczi téri csarnok mellett, és amit a mai napig őrzök, mert megígértette velem. Ebből tudhatod, hogy szerette-e anyánkat, és mennyire...

*

Szeretem a munkámat. A fotózás megköveteli, hogy gyors és lényeglátó legyen az ember. Csak az érzelmi életem tré, itt nem tudok lényeglátó lenni! Kiállításom? Mostanában nem lesz, de dolgozom. Székeket fotózok, különböző terekbe helyezve. Tegnap éjjel találtam a padlásomon egy öreg, repedezett Tonett széket. Valami vegyszert kerestem ott a maratáshoz, amikor megláttam. Percekig levegőt sem tudtam venni a döbbenettől. Olyan volt ez a szék, mint egy ember. Mint én, vagy más, akinek kicsúszott a talaj a lába alól. Mondják, az álmok nem hazudnak. Én azt mondom, hogy a tárgyak nem hazudnak. Megmutatják a mindenkori állapotunkat, mert nem mindegy, és nem véletlen, hogy min akad meg a szemünk. Azt hiszem Jakab, hogy egy tárgyra rácsodálkozni, vagy minden áron magunkénak tudni, előbb-utóbb, de mindenképpen a bűnhődés kategóriájába fog tartozni. A tárgyak is értékelnek minket, ahogy mi is értékeljük, vagy nem értékeljük a tárgyainkat. Az állapotunk az ő állapotuk és fordítva. Szóval, székeket fotózom mostanában...

*

... Szex a férjeimmel? Az első szó, ami erről eszembe jut, az, hogy absztrakt. Rögtön ez után pedig az, hogy nincs szex ellentmondások nélkül! A szex, bennem folyamat. Bennük hirtelen keletkezés volt. Bennem végtelenített közelítés. Bennük védekezés a végtelenítés ellen. Sosem ismertem meg mellettük a szabad emberi kiteljesedés boldogságát. És ők sem ismerték meg mellettem. A szex, kétfejű önfeláldozás, amiben több a belátás, az állásfoglalás, több benne a nem, mint az igen, és az élvezet. Orgazmus? Hát, végig erről beszéltem! Mi az? Mit jelent?

*

Valójában sosem akartam pszichiáter lenni! Mindig olyan munkára vágytam, ahol egyszerre használhatom az agyamat, a lelkemet, és a kezemet, hogy amit létrehozok az én legyek, meg a világ maga. Így együtt. Sosem külön-külön létezve, mint egy megválaszolatlan kérdés a levegőben. Életem során sok kérdésre nem kaptam választ. Ezek a kérdések ott sűrűsödnek a levegőben, és gyűlnek. Óriásira dagadva várakoznak. Talán évszázadokig. Néha arra gondolok, hogy ezek a kérdések fojtogatnak, ha nem kapok elég levegőt. Az emberek megölik egymást szépen, lassan, mert a kérdések felérhetnek egy erőszakos koponyalékeléssel, az elmaradt válaszok pedig, van, hogy nem kevesebbek, mint egy fulladásos halál. Így lenne jó élni, hogy ne szülessen kérdés bennünk, úgy lenne jó, hogy az első lélegzetünkkel magunkba szívjunk minden választ. Bölcsen kellene a világra jönnünk. Túl sok embertől hallottam már azt, hogy „bárcsak ennyi tudással, tapasztalattal újra kezdhetnék mindent...” De nem kezdhetünk újra semmit! Nem lehetünk újra fiatalok. Isten talán úgy gondolja, hogy a nem tudás is fegyver, csak meg kell tanulni jól, és jóra használni, az állatok ártatlanságával. De ma épp annyian nem tudják a jó, és az ártatlanság pontos jelentését, mint ahányan nem tudták Rákosi, vagy Kádár alatt, hogy például mit jelent a keresztény etika aszketikussága. Ambrus hívő katolikus volt, bár nem járt templomba. „A testem az én templomom, de ami nekem tisztának tűnik, nem biztos, hogy az Úrnak is tiszta...” mondta, így hárítva el a kérésemet, hogy lépjen be velem ő is a templomba. De sosem lépett be. Mindig megvárt a lépcsőn ülve türelmesen. Ő szorgalmazta, hogy 7 éves koromtól hittanra járjak, és amikor 14 évesen tudatosan az evangélikus gyülekezetet választottam, szó nélkül rábólintott. Nem kérdezett semmit, és így nekem sem kellett válaszolnom. A munkáim közül mindig az a legjobb, amiről nem kérdeznek semmit, csak nézik, mint önmagukat a tükörben, józanul, csendben. Érted már, hogy miért nem akartam soha igazán pszichológus lenni?

*

Irma elhagyott? Miért hagyott el? Rád haragszik, mert 19 évesen olyan éretlen disznó volt, hogy nem tudta felmérni a lelki következményeit annak, hogy mekkora sérülést okoz Budai Flórának, ha erőszakkal veszi el a szüzességét egy méretes sárgarépával? Ha nincs az a hájfejű apja a miniszterhelyettesi szalonnaszagú székben, nem csak kirúgták volna egy ejnye-bejnyével az egyetemről, de megtapasztalhatta volna a börtönben maga is, hogy milyen érzés, ha nem rendeltetésszerűen feszül ki a lába köze, mondjuk egy széklábtól, mert ott benn szerintem nem gyakran osztogattak sárgarépát... Míg meggyászolod az exkomcsi hercegnőt, elutazom Szabolcsba fotózni. Majd jövök!

*

Megkaptam az smseidet. Nem gondolom, hogy magyarázkodnod kellene Jakab! Az persze érdekes, hogy nem vetted észre, hogy Irma kezelésre szorul, bár elképzelhető, hogy a veled eltöltött 25 év felért egy kezeléssel. Irma viharosan élt a kirúgása után, ez nem titok, és az sem, hogy alkoholista és drogfüggő lett, ami így együtt nem túl gyakori, de a répaügy sem mindennapos történés. Nincs bennem szánalom, engem nem lehet Irmával kapcsolatban meghatni! Ő mindent megkapott az élettől. 50 éves, és az 50 év alatt sosem dolgozott, mindig volt valaki, aki eltartotta, kirángatta a szarból és tisztába tette. Neki soha nem voltak filléres gondjai. Ráadásul szépnek született. A Budai Flóra melósok gyereke volt. És az Isten sem áldotta meg mutatós külsővel azt a félénk prolilányt, aki első diplomás lett volna a családjában, ha fel nem akasztja magát Irma miatt. Persze, hogy hallottál Flóra öngyilkosságáról! És az okát is tudtad volna, ha akartad volna tudni, de nem akartad! Akkoriban sokan gondolkodtak úgy, mint te, hogy jobb nem tudni bizonyos dolgokról. Dehogy! Nem hibáztatlak téged semmiért, pláne olyasmiért nem, ami Irma bűne. Az ő élete most kezdődik! Tapasztalja csak meg, hogy milyen keserves élni magányosan, támasz nélkül, megöregedve, amikor már nem hülyíthet az ágyába egy csettintésre bárkit, nőt, vagy férfit, utána meg nem rúghatja ki röhögve, megalázva a szerencsétleneket. Irma maga mondta el nekem akkoriban, hiszen szobatársak voltunk, hogy nem is a szexet élvezi, hanem a végét, amikor néznek rá bambán, és nem akarják elhinni, hogy csak eszközként használta őket, de szerelemről szó sincs! Veled is megcsinálta, tudom. De te örök vesztes vagy. Mindig visszamásztál hozzá, hogy rúgjon csak beléd. Örülök, hogy magadhoz tértél! Nekem hosszú évekig rémálmaim voltak Flóra miatt... én találtam rá ott a kollégiumi szobában... hát, nem volt mindegy... de nem ám! Álljunk le 2 hónapra? Jól van!

*

Ne kérj folyton elnézést, mint egy rossz alázatos hivatalnok! Jót tett ez a 2 hónap nekem is. Épp elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy ne udvariaskodjunk feleslegesen. Értelek, és értesz. Beszélgessünk! Vagy miről meséljek neked? Hogy mit álmodtam legutóbb? Minden nap álmodom. Főleg hajnalban, mert akkor szoktam lefeküdni. Gyakran látok feliratokat, írásokat álmomban, amikre jól emlékszem ébredés után. Ma egy fa kérgébe vésett mondatot láttam: HÉT ÉVENKÉNT PARTNERT KELLENE CSERÉLNIE MINDEN EMBERNEK! Ez érdekes, hiszen én az örök szerelemre vágyom, arra az állandóságra, amitől hinni tudom valóban, hogy minden reggel világosság lesz a földön. De vannak őrült, erotikus álmaim is, amik aztán egész nap kísértenek és felzaklatnak. Ezt az állapotot úgy hívom, hogy a Hószagú Csillag Vágya. Nem tudom, miért így hívom. EZ NEM IGAZ! Nem akarom elmondani, hogy miért így hívom, de az biztos, hogy az ilyen álmok után csupa öl és csupa száj vagyok. Még jó, hogy mások ezt nem látják rajtam...

*

Irma Bécsbe ment mosogatni? Ezt úgy közölted, mint aki elfelejtette, hogy a közlés még nem értékelés. Szerintem remekül döntött! A helyén van végre...

*

... Az a helyzet, hogy 2 hónappal ezelőtt beleszerettem egy szabolcsi cigányba, és most se élő, se holt nem vagyok! De erről bővebben még képtelen vagyok beszélni... Na, jó! Akkor még csak annyit, hogy 6 évvel idősebb nálam, és hatszor okosabb, mint én. A szemei olyan feketék, hogy az már jajkiáltás! Lázár Viktornak hívják, és éppen remetét játszik falun, mert padlót fogott. Gyűlöli a „vegyszereket”, éppen valami ismeretlen vegyi állapotú gyűlöletet érez a világ iránt. Szerinte az emlékezés az élet sósava. Dehogy kémikus! Muzsikus... zeneszerző.

*

... A gyűlölet ébrentartása Jakab, tehetetlenségre utal szerintem. Mert téged egyszer megvert két részeg cigány, amikor 16 éves voltál, nem kellet volna egy életre magadba építeni, hogy minden cigány meg akar verni, mint ahogy nem is vertek meg többé cigányok! AZ A BAJ, HOGY SOK EMBER AGYÁBAN LÉTEZÜNK ELLENSÉGES TÖMEGKÉNT, PEDIG ÉPP UGYAN OLYANOK VAGYUNK, MINT MÁSOK! KÜLÖNBÖZŐ TUDATI ÉS ÉRZELMI SZINTEN ÁLLÓ, VÍVÓDÓ, KÖZÖNYÖS, IPARKODÓ, OKOS, BRUTÁLIS, GYENGÉD EMBEREK ALKOTJÁK A CIGÁNYSÁGOT, ÉPP ÚGY, MINT BÁRMELYIK NÉPCSOPORTOT. Sajnos, a magasan képzettek között épp annyi a rasszista, ha nem több, mint a tanulatlan, primitív bunkók között!! Akkora energiákat pocsékoltok el a gyűlöletre, amiből égig érő világítótornyokat építhetnétek. De én haragszom rád, csak nem felejtem el, azt a 25 évvel ezelőtti beszólásodat. Nem azért, mert nem akartál lefeküdni velem, hiszen én sem akartam veled, mégsem tettem sárba tipró, ócska megjegyzést a magyar férfiakra, míg te MINDEN cigány nőt megaláztál, amikor azt mondtad magadból kikelve, hogy „minden cigány nő kurva, sosem tudnám megdugni őket!” Mondtam már, hogy nem haragszom! Ha haragudnék, nem ülnék itt nálad hetente kétszer. Amikor megláttam a hírt az újságban a balesetedről, rögtön tudtam, hogy felkereslek. De arra nem számítottam, hogy elveszítetted a látásodat, és Irma nem vállalja a gondozásodat. Nem mintha Erzsi néni nem lenne kiváló gondozó, és még a bentlakást is vállalta, de hogy Irma 25 évi együttélés során sem változott semmit, az szörnyű! Megmaradt ugyan annak az önző állatnak, aki volt. Örülök, hogy megszabadultál tőle, és annak is, hogy megpróbálsz világtalanul is úgy élni, mint annak előtte. Az smsed nagy szenzáció volt nekem, én nem tudnék vakon sms-t írni, se teát főzni, se színházba járni. Szerintem fantasztikus pasi vagy! És már azt sem kell látnod, hogy milyen színű a bőröm... Hoztam szőlőt. Szereted...

*

A vallás? Hát, nem vágyom angyalszárnyakra, és a testemen sem jelennek meg a Krisztusi sebek, nagyon is két lábon állok a földön, de hiszek egy emberfeletti csodálatos energiában, akinek lehet Krisztus a neve, vagy bármi, ha bennem szeretetté válik. Ritkán járok templomba. Egyre ritkábban, mióta megkeresztelték egyik ismerősöm kislányát, a mise után. De mi, mise előtt érkeztünk, és a katolikus pap azt mondta, hogy „a cigányok hátra üljenek...”, a hívők meg bólogattak...

*

... Miért hiszed, hogy Tóni szeretete anyánk iránt beteges volt? Azok a cigány férfiak, akiket én ismerek, mind így imádják az anyjukat. A cigány nők nagy része rajongva szereti a fiú gyerekeit. Ha lenne fiam, én is így szeretném! Emlékszel, mint mondott Lapy prof? Hogy, az a férfi, aki végtelenül szereti az anyját, az más nőket is képes lesz szeretni. Na, jó ne vicceld el!! Végül is Ambrus nő, akárhogy is nevetsz! Mit? Ja, az nem tudományos, hogy a nagyseggű pasik jó szeretők! Ma, mintha nem lenne kedved rám figyelni...

*

... Sosem fantáziáltam aktus közben. Legtöbbször arra gondoltam, hogy ők mit érezhetnek, mi jó nekik ebben, ha jó, és miért nem veszik észre, hogy nekem nem jó. Tökéletesen kívül maradtam! Néztem őket. A gyötrődésüket. Nekem úgy tűnik, hogy a férfiaknak munka a szex is, amit szeretnének tökéletesen elvégezni, de egyedül! Hiszen, ha az aktuson kívül is csak egy dologra képesek koncentrálni, akkor ez miért lenne máshogy az ágyban? A „dolog”, ők maguk, amin dolgoznak. A nő az csak egy inger, ami munkára serkenti őket. Persze hallottam tűrhető „melósokról” is, akik néha észreveszik, hogy nincsenek egyedül, de ettől mintha elmenne a kedvük, és új nő után néznek, aki képes láthatatlan maradni. Ábel észre sem vette, hogy együtt voltunk, mert néha rákérdezett másnap, hogy „dugtunk, vagy álmodtam?” András úgy kefélt, mint aki nagy erővel falat rak, ami mindig leomlott, és ettől egyre dühösebb lett. A Kínai nagyfal építése rövidebb ideig tartott, mint az ő kielégülése, amitől én,mint szar alapja az ő építményének,folyton nőgyógyászhoz jártam, mert bevérzett még a méhem is, hiszen nem fúrógéphez tervezték, de ő ezt nem hitte el, „hiszen van kurva, aki napi 20 menetet kibír…”, mondta, és olyan gyengédséggel tisztogatta meg a szerszámát, amilyen gyengédséggel hozzám soha nem tudott érni. A Bátorfi Laci sima ügy. Ő úgy volt impotens, ahogy a nagykönyvben meg van írva! Üvöltött diadalittasan „Na most! Na most!”, aztán sosem sikerült neki, és még képes volt megkérdezni, hogy „neked jó volt?” Választ sem várt: „Persze, hogy jó!”, válaszolt helyettem gyűlölködve, mint akit kihasználtak. Siralmas volt! Á, nem! Azt nem mondhatom, hogy hülyék lettek volna, mert mindhárman sikeresek voltak más területen. Ábel kertészmérnök volt, András tanár, Laci meg reklámgrafikus. Nem, egyik sem volt cigány. Barátsággal váltam el tőlük, de imádkoztam, hogy ne kerüljön nő az ágyukba. De, került! Azóta ők is túl vannak már több váláson, amin nem csodálkozom. Meddig voltam férjes asszony? A három házasság összesen nem tartott 9 hónapig. Tóni és Ambrus ki nem állhatták a férjeimet. Igazuk volt! Tulajdonképpen akkor lettem volna boldog, ha egy kettejükből összegyúrt férfit találtam volna. Ők tökéletesek voltak. Egymásnak...

*

Tóni egyszer lement abba a faluba, ahol anyámék felnőttek. Ez nem sokkal a temetésük után történt, és úgy jött vissza két nap múlva, mint aki a föld alól bújt volna elő. Ambrus mesélte, hogy nem tudta kiszedni Tóniból, hogy mi történt vele. Elintézte a bátyám annyival, hogy minden értelemben nagy ott a por, és a portól nem látott semmit. Soha többet nem beszélt erről...

--------
Folytatása holnap!

A Húsevővirág ide kattintva olvasható.

"Hol a hétvégék családi rémunalma, amelyet az alkohol pattint fel lassan telítődve az agyakban? A bulis kamaszok, a melós családapák, a mulatós romák, vasárnap délután a likőrözgető lányok, a szombat éjjeli hányások nyoma a járdákon?
Szokatlan béke, valami felnőtt belátás, a sors biztos eltűrése. Szinte már hit ez a tudatállapot itt, a gettó belsejében." - második séta a fifikció erdejében. Holnap Szécsi Magda titkos tollaiból szivárog a tinta - egy újabb írás a Szerelemküszöb novelláskötetből - csak nálunk! Ma Godon Agáta: Jelenségek a gettóból - 2.

"Azok, akik komolyan írnak, mindig a saját identitásukat keresik. Néha elérik saját határaikat és szakadékaikat, s ezek, nagy ritkán, AZ emberi létezéséi. Úgy gondolom, én némelyik könyvemben elértem ezeket a határokat. Talán ez az oka, hogy írásaim nem valók mindenkinek. Nagy eladási rekordokat a könnyedebb stílus hoz." - mondta Mariella Mehr 2002-ben. Mariella Mehr svájci cigány költő, író, színházi szerző verseskötetét, az Üzenetek a számkivetésbőlt ma, szeptember 11-én délután hattól mutatják be a Kossuth Klubban (1088, Budapest, Múzeum u. 7.) este hattól.

A színházi szerző, regényíró- és költőnő új verseskötete jelenik meg a L'Harmattan Kiadó gondozásában, Dévény István fordításában. Mariella Mehr 1947-ben született Svájcban, roma szülők gyermekeként. Élete java részét Svájcban, a svájci cigány-elnyomási rendszerben töltötte, melyben 1934-tõl 1975-ig törvény szerint szocializálták a cigányokat az eugenetika trendjének és a nacionalizmus diktálta nyomásgyakorlásnak megfelelően. (Az első fajbiológiai központot Svédországban állították fel 1921-ben. Svájcab ezek az elvek 1976-ig szerepeltek a társadalmi és faji higiénés programban.) Svájcban összesen 6-7000 cigány él, élt. 1926-tól 1972-ig a jenischek közé tartozó gyerekeket kényszerrel próbálták szocializálni: anyjával vele és az ő gyermekével is ugyanez történt.

A jenischek családi csoportokban járták az utakat, így keresték a megélhetéshez szükséges pénzt is. Az artizán képességek átadása e családok szüleinél fontosabb volt, mint a gyerekek iskolába járatása – A társadalmi rend fenntartói azonban úgy döntöttek, hogy életformájuk a többség rendjével össze nem egyeztethető, ezért támadást indítanak a kultúra és az életforma ellen. Alfred Siegfried akkor úgy fogalmazott: „Bárki, aki hatékonyan akarja felvenni a harcot és legyőzni a nomadizmust, annak a vándorkommunák létét kell megszüntetnie. Bármilyen keménynek tűnik is, nekünk a családi csoportokat kell felszámolnunk. Nincs más út.”

Az írónőt születésekor vették el édesanyjától, és a mentálisan retardált gyerekek közé zárták, ahol a jenisch gyerekeket vetették alá pszichiátriai vizsgálatnak. Mariella kérdésére, kik voltak a szülei, orvosától gyerekként azt a választ kapta, az anyja egy kurva volt, az apja pedig egy antiszociális semmirekellő. Tíz évbe telt, mire megértette, mindez csupán annyit jelentett orvosa nyelvében, hogy szülei cigányok voltak.

"a halottak mind összegyűlnek
s sírjaikban otthonra lelnek
kérges tapintású a kéz
mely gondolatomat csendben nyújtja
darabokra törnek a szavak
a távlat nélküli remények
dobra verésében
fájdalomtalanul"

Mehr a kortárs roma irodalom legjelentősebb képviselői közé tartozik, bár műveiben a roma szót egyszer sem említi. Tizenhat nevelőközpontban élt, öt pszichiáter próbálta kikezelni belőle önmagát. Tizenkilenc hónapra azért zárták börtönbe, mert olyan romát választott férjéül, aki nem felelt meg a nevelõinek.

Steinzeit (Kőidő) című regénye (Tadeusz Borowski Kővilágával rímelő a cím) önéletrajzi, 1981-ben Bernben jelent meg, hét kiadást ért meg. Magyarul 2002-ben adta ki a L'Harmattan kiadó. 1983-ban az Ebben az álomban egy vörös lelenc kószál címû verseskötet, majd 1984-ben a Das Licht der Frau (Az asszony fénye) című regény, 1985-ben a Kinder der Landstrsse (Az országút gyermekei) címû dráma, 1990-ben egy esszékötet, a RückBlitze (Visszavágások) követte. 1992-ben a Zeus, 1995-ben A gyermek című drámája jelent meg.

Legnagyobb elismerést a Kőidő tudhat magáénak. A regényt is Dévény István fordította magyar nyelvre, az ő kísérő bevezetőjével is jelent meg. 2000-ben a Jelenkorban már részletek láttak belőle napvilágot. A regényről Beney Zsuzsa költőnő, esszéíró a Jelenkor 2003/9-es számában írt recenzióban így fogalmaz: "Mariella Mehr könyve - amit egyaránt nevezhetek szociológiai tanulmánynak, vad és keserves vádiratnak, magát és másokat az elviselhetetlenség határáig meggyötrõ vallomásnak, mindezeken túl (vagy innen) a XX. század egyik legmélyebben megélt, meglátott és megírt dokumentuma. [...]

A könyvet azonban nem csak dokumentumértéke teszi megrázóvá. Olyan mélységekre, az emberi nyomorúság olyan feneketlen szenvedésére mutat, hogy nehezen találok szavakat ismertetésére. Hogyan kezdjem? Mi az, ami olyan mélyen megrendíti olvasóját? Hitelessége, és ezen át egy végtelenül és menthetetlenül tragikus sors megismerése? A rettenetes csalódás, amely Európa egyik legkulturáltabb országának ideálját rombolja le szemünkben, amely kétségessé teszi, hogy van-e, lehet-e demokrácia a világon, tradíciók, történelem, jószándék mellett és mégis ellenére? Az elvi jóakarat rettenetes embertelensége, buktatói? A történelem anakronizmusa, amely évszázadokkal ezelőtti izoláltságra kényszeríti állampolgárait, őrületbe, mondhatnánk, a boszorkányság vádjába, sőt talán állapotába is? Vagy a megírás különleges ereje, mely e könyvet a legnagyobb irodalmi értékek társaságába emeli? Különböző teóriáink lehetnek az irodalmi tehetség eredetéről, fejlődéséről, mégis bámulatosnak tűnik e vakítóan őszinte önéletrajzban az írásmód, a technika tökélye."

Nagy Boglárka az Élet és Irodalom 47. évfolyamának 3. számában megjelent Ex Libris-ében így ír a Kõidõről: "A montázsszerűen szerkesztett szövegfolyamban, melybõl a központozás ugyan nem hiányzik, de a nagybetűs írásmódot teljesen kiiktatja, s a tagolás formái közül csak az oldaltörést alkalmazza, az egyes szám elsõ személyű, monológszerû elbeszélés váltakozik harmadik személyû narrációval. Az elbeszélő pozíciója világosan rögzített: egy Bruno nevû személy által vezetett terápiás munka során idéződik fel a gyermek Szilvia sorsa születésétől, a felnőtt Szilvánában újrateremtett alakváltozata által. A társadalmi szocializáció laboratóriumai közt hányódó gyermek biológiai és pszichikai regressziója az intézményes debilizáció, infantilizáció terrorja mentén nyilvánvaló analógiás viszonyt mutat a német koncentrációs táborokban gyakorolt pszichológiai terrorral, utal erre egy helyütt az elbeszélõ: "a segélyszerv alapítása egybeesik az európai fasizmus kezdetével. Az akkor hozott szociális intézkedések jó része csak ebben az összefüggésben érthetõ." (A Dachauban 1938-39-ben fogva tartott Bruno Bettelheim több tanulmányában is beszámol az "önmentő" megfigyeléseibõl szerzett tapasztalatairól, így többek között arról, hogy a megfélemlítés egyik eszköze volt a foglyok függõ gyermeki tudatba/létállapotba való visszaszorítása.) A személyiség ilyen durva dezintegrációja a gondolkodásban, a nyelvben, beszédfejlõdésben visszaszorítja a késõbbi "belsõ beszéd", a nyelv internalizásának folyamatát, szélsõséges esetben lehetetlenné is teheti. A gyermeknyelv szimbolizáló kifejezésmódja azonban, Jerome Bruner és Joan Lucariello kifejezésével, "hűti" az erőszakos, bizonytalan eseményeket: "a nyelvben reprezentált vagy újrakódolt világ épp a szimbolikus formára való átfordítás folyamatában válik "hűvössé"." A Mariella Mehr teremtette szimbolikus/metaforikus nyelv azonban nemcsak az analitikus kibeszélés gyógyító funkciójának szerepét tölti be a Kőkorszak narratívájában, de létrehoz egy prózavers-ciklushoz hasonlítható esztétikai képződményt, amely megrendítően mutatja fel a modern "emberalakítás" brutális Bildungját."

Mariella Mehr Olaszországban él, 25 éven át írt a saját csoportjába, a jenischek közé tartozó cigányok sorsáról Svájcban. Mariella Mehr új magyarul megjelent verseskötetét ma, szeptember 12-én délután hattól mutatják be a Kossuth Klubban a fordító, Dévény István közreműködésével.

Beney Zsuzsa: Néhány szó a Kőkorszakról

A roma irodalomról (pdf)

Az irodalom-, művészet- és kultúrakritika/elmélet és a társadalmi nem összefüggéseit vizsgáló, magyar nyelvű szakirodalom válogatott bibliográfiája - (Összeállította: Séllei Nóra)

Györe Gabriella

„Nehéz ez. Nehéz férfinemtudás. Nehéz a nőt behálózni, hogy ne hagyhasson el, hogy beengedjen, hogy elismerjen és ne érezzen mást, hogy gondozzon tovább, "semmiért egészen", ahogy a Szabó-diktátum írja, a férfi örök csecsemő-része.” – Gordon Agáta válasza a körkérdésre: milyen ma Magyarországon nőnek lenni?

Magyarországon nő vagyok -
ÍRŐ és miNŐség: új szavakat alkotok.

Nézek, nézek a fejemből kifelé, a szememmel és szívemmel látok jól, de valahogy egész mást, mint amire azt felelik, hogy igen, ezt látjuk mi is.
Referenciacsoportom az irgalmas irodalom, ahol a látható egyben olvasható, az írható pedig ódivatú.

Férfinak a nő csalódás, mert nem férfi. De hogy a férfin túl van, ezt itt nem értik.
Hogy a nő a faj, hogy a föld a nap körül: ezt bizony erre még nem mesélik…

Van itt egy hagyományos férfifölény, egy olyan kis napi rutin a fölényeskedésre, a férfi errefelé kissé nőgúnyoló. A könnyű, a buta, a szőke, a fölös, az érthetetlenül lényegtelen: a nő.
A nő itt mérhetetlen morzsája a való világnak, az igazi mellett tenyésző, a férfié alatt hemzsegő, a férfitól függetlenül éledező, ostobán érzelmeskedő, vagy nyűgös és menekülő.
A nőé a fogva tartottak titkos élete. Az elszigeteltek mentális tevékenysége. A női lélek ellenőrizhetetlen mellékterméke a testnek, a szülész-nőgyógyászati nőnek, a kettessel kezdődőnek, a hardvereszköz-termelőnek és programozó-karbantartónak.
A nő az anya terméke: anyát a nőből nem a férfi csinál és anyává nem a gyerek tesz − hanem az anyák.

Nehéz ez. Nehéz férfinemtudás. Nehéz a nőt behálózni, hogy ne hagyhasson el, hogy beengedjen, hogy elismerjen és ne érezzen mást, hogy gondozzon tovább, "semmiért egészen", ahogy a Szabó-diktátum írja, a férfi örök csecsemő-része.
A Szabó-diktátum szigorú. Lőrincé semmiért egészen, csecsemősírás a nőgyűlöletig. T. Annáé gyógyító ringatás a felnőttségig: elhagy, elhagy, elhagy, elmegy mégis...
Elszökött kisfiúk dacos mesterkedései közt élni és élni hagyni, megsajnálni és elfogadni, kis győzelmeiket megengedni: ilyen nőként itt leledzni.

Gyanúsítottként élni: ez a kurvaság, jelentsen bármit ez a szó. Árulást, áramlást, megengedést vagy becsapást, szépséget vagy rosszaságot, kényszert vagy kihívást, odaadást vagy megélhetést, élvezetet vagy hosszútűrést.
A kurvaság bűn. A kurva bűnös. A kurva azt jelenti, nő. Nő ellen nincs bűn, csak sérelem. Aki nőt bánt, kihasznál, megnevel azt megértjük. Nemtelen nyelvünkben a kurva − nőnem.
Hímnemben nincs ilyen, nincs érzelmi bűn-elkövető, nincs csaló, nincs elhanyagoló, nincs komfortfelelős, nincs telihas-felelős, nincs szeretet felelős. A férfi nem számonkérhető.

Nőként itt mást jelent az élet, de itt nem illik erről beszélni, írni. Itt nem illik megélni és méricskélni: ez árulás. Hacsak nem szőkén és vidáman, hacsak nem más nőknek, akik tudják, hogy ez csak amolyan női csacsogás, de nem fontos, nem lényegi, nem értékes, nem férfi...
Hanem ’csak’ leányos, női, asszonyi, otthoni, nemzeti és faji. Szülőnk és születésünk.

Férfinak a nő csalódás, mert nem férfi. De hogy a férfin túl van, ezt itt nem értik.
Hogy a nő a faj, hogy a föld a nap körül: ezt bizony erre még nem mesélik...
 

Czapáry Veronika önmeghatározása szerint író, költő, esszéista, kritikus, iparművész (üveges). Korábban közzétettünk egy felhívást, mely nemzetközi felmérést sürgetett a női alkotók körében, magyar alkotókat is kérve rá, hogy elmondják, milyennek látják helyzetüket. Az itt közölt írást e felhívás ihlette.

Magyarországon nő vagyok és ezt úgy élem meg,
hogy Magyarországon nehéz nőnek lenni. Ha kitárulkozol, lekurváznak, de előbb utóbb mindenképpen lekurváznak.
Én úgy élem meg, hogy egyedül vagyok, és egyedül vagyok (direkt a szóismétlés) nő ebben a világban. Az irodalom berkein belül a nők sem kegyesebbek hozzám, mint a férfiak, az alapszabály, a dzsungel törvénye, ölj, mert megölnek, üss, mert kiütnek a ringből. Itt ilyen nőnek lenni. Ez a Balkán és ezt sokszor átélem. Nem tudok különbséget tenni a nők és a férfiak hozzám való viszonya között, mondjuk talán egy dologban igen: hány szerkesztő, tanár és satöbbi akart megdugni és állt rajtam SZAKMAILAG kicsinyesen bosszút, mert nem sikerült. A nők nem akarnak megdugni, bár én biszex vagyok, de irigyek, féltékenyek, ahogyan én is az vagyok és ebben a kíméletlen világban, a nagy harcban nincsen segítségemre senki.
Magamra vagyok hagyatva.

Magyarországon olyan nőnek lenni, hogy ezáltal ki vagyok rekesztve valamiből, amiből a nagy ivócimborák, a férfiak, nem. Ezt a valamit nagyon hosszasan lehetne sorolni és részletezni, hogy mik is ezek a munkahelyektől kezdve a szólásszabadság korlátozásáig. (Parlamenti quota) Itt a nők tulajdonképpen nem szólhatnak bele olyan dolgokba, amelyben komoly játékok mennek a pénzzel és hatalommal. A 240 irodalmi folyóirat közül Mo.-on kb 10nek van női főszerkesztője. Siralmas. És sokszor a nők a legféltékenyebbek egymásra, ha sikereket érnek el. Bár vannak lépések ennek feloldására, de nagyon lassan megy. Nem jó Közép Európában élni, de nem akarok innen elmenni, mert ide születtem, itt kell beteljesítenem a sorsom. Nem tudom hány ezer éve vagyok szingli és hány ezer évig maradok, csak azért, mert férfiak őrült művésznőnek tartanak, és félnek tőlem, vagy túl erősnek gondolnak, mindenesetre megijednek. A furcsa csodabogár pozíciója nem egy házassági ajánlatba való. A nők pedig… nem is emlékszem már mikor volt lány barátnőm, hiszen ők ritkák, mint a fehér holló, rájuk külön vadászni kell, olyan klubokba járni, ehhez nincs kedvem, természetes úton akarom megtalálni a szerelmemet.

Magyarországon olyan nőnek lenni, hogy a mindennapi egzisztenciális helyzetemhez tartozik, hogy bármit is veszek fel, végigmérnek a férfiak szemérmetlenül az utcán és megvizsgálják, hogy a seggemtől kezdve a mellemig feszes-e a bőröm és a csontozatom is rendben van-e. Szóval elég alaposan. Egy pillantás, ahogyan egy nő itt sosem mér végig egy férfit. Visszanézel, mit bámul ez, még mindig szemérmetlenül bámulja a véletlenül kilátszódó melltartócsíkodat a válladon. Megnéznek az utcán, mert azt gondolják, miattuk öltözködtem szoknyába, ha biciklizek, kurjongatnak. Nekem pedig végig kell néznem, nap mint nap, azokat a reklámokat és posztereket, amelyeken a női testeket árulják. Tele van velük a város. Vegyék, vegyék, tessék, nem több mint egy étel. Magyarországon a zsilettpengétől kezdve a bevásárlókosáron át a zuhanyzófülkéig mindent a női testekkel reklámoznak. A töménytelen szexshop és szexbár hirdetésekről nem is beszélve. Csak egy ártatlan reklám, alanyi szinten is olyan hatalmas posztereket látunk az egész országban szerteszét, a Tescoba invitál vásárolni, hogyan?, hát az ételek mellett egy bikinis női test fekszik. Gyere, vegyél meg, egyél meg, kívánatosan ő van a tálca középpontjára helyezve, mellette gyümölcsök, húsok, mindenféle termék, leÁRazás van a Tescoban. Egy ilyen reklámért már régen beperelnék a hirdetőt külföldön, de nemhogy beperelnék, hanem eleve nem is engedélyeznék, mert mi ez, ha nem nyilvános prostitúció.

De amit már máshol betiltottak, az itt engedélyezve van.
Nem véletlenül a legalacsonyabb az átlagéletkor itt, egész Európában. Ki bírja ezt idegekkel?
 

2008. szeptember 10-én este hatkor nyílik az Inda Galériában Szépfalvi Ágnes kiállítása, melyen Lator László költő, műfordító tart vernisszázst. A kiállítás 2008. szeptember 11-től október 3-ig látogatható. A kurátor Muladi Brigitta művészettörténész.

"Ennek a cikknek a megírására [...] az a közjáték adta az indítékot, melyben egy nálam egy generációval fiatalabb barátnőm mulatságos, ám mégis véresen komoly kéréssel hívott fel a mobilján: azonnal beszéljek a mellette ülő barátjával az orgazmusról, mert ő már nem bírja idegekkel. Beszéltem." - Forgács Zsuzsa Bruria kiáltáványának második részét közöljük.


Forgács Zsuzsa: A Nap, a Hold és a Klitorisz (Kiáltvány a női orgazmusról) - 2. rész

[Az első rész ide kattintva olvasható.]


Azok a férfiak, akik még ma is agresszíven számon kérik a kizárólag vaginális izgatás által kiváltott orgazmust a nőn (gondolok itt a "ha igazán szeretnél, vaginálisan is hajlandó lennél elélvezni" kezdetű szövegekre), persze nem biztos, hogy ugyanabból indulnak ki, mint az eredeti elmélet megalkotói. De a freudista ideológia még hígított, vulgár-népszerűsített formájában is kapóra jön nekik "igazukban". Számukra egyszerűen csak kényelmes a tudat, hogy a nőnek márpedig így is, úgy is ott kell (müssen) orgazmálnia, ahová ő a farkát teszi. Így tehát neki (a férfinak) nincs semmilyen külön házi feladata. És ha a nő mégsem elégül ki ott, ahová ő épp tenni kívánja isteni phalloszát, akkor magára vessen: nőjön már fel, legyen nagykislány, és - helyezze át...


Jól látható, hogy miközben hidegháborús boszorkányüldözésnek, tiltásnak, illetve hanyagolásnak van kitéve a klitorisz az egyik oldalon (kitűnő bűnbak-anyag, melyből tetszés szerint faragható imperialista vagy kommunista ügynök), a péniszben való vallásos, feltétlen hit teszi teljessé a képet a másikon. Hasonlóképpen ahhoz a hithez, amelyet például fanatikus szabadpiachívők gyakorolnak, akik hisznek a piac folyamatainak és e folyamatok végeredményeinek feltétlen és eredendő jóságában. Már persze akkor, ha nincs semmiféle külön, manuális beavatkozás semmilyen kormányzat vagy bármely más adminisztratív szerv részéről. A történelem azonban azt mutatja, hogy sohasem létezett piac teljesen mentesen a különböző nem piaci jellegű szervek belenyúlkálásaitól, a modern piacot meg végképp nem hagyhatjuk kontroll nélkül, ha nem akarjuk, hogy minden a feje tetejére álljon. Ugyanígy nem működik az a hit sem, hogy csak szépen bízzuk magunkat feltételek nélkül a phalloszra és annak szabad, ösztönös megnyilvánulásaira, mert az így biztosan mindenkinek a legjobbat hozza majd ki a helyzetből. Igen, mindenki részesedik majd az erogén mannából, amiképpen a szakács machinációiból A 22-es csapdájában.


Ez az "élvezz el ott, ahová én épp rakom neked" attitűd különben olyannyira igaz, hogy még azt is elvárnák a nőtől, hogy orális szex esetén is tegyen úgy, mintha képes volna elélvezni a szájával - legalábbis a standard pornófilmekben ez így lett beadagolva nekünk. És bár minden férfinak is van anusza - mely pontosan ugyanolyan szerkezetű és ugyanúgy funkcionál, mint a nőké -, ők ezt a szervüket az esetek többségében nem szívesen kínálnák fel használatra (illetve hát rongálásra, hisz jól tudják, nem csak fájdalommal tud járni az anális aktus, idős korukban meglehetős szükségük lesz még záróizmaikra), valamiért mégis úgy gondolják, hogy mivel nekik van mit oda behelyezni, ezért a nőnek az a dolga - akár tetszik neki, akár nem -, hogy ott is legyen szíves elélvezni tudni. Vagy legalábbis tegyen úgy. Nem csoda hát, hogy a megfelelni akarás irtóztató görcsében - ahogy egy másik kedves barátnőm fogalmazott - "egész Kelet-Európa műsikolyoktól hangos".


Ennek a cikknek a megírására azonban nem a fent említett, csömörben megboldogult műsikolyok, hanem az a közjáték adta az indítékot, melyben egy nálam egy generációval fiatalabb barátnőm mulatságos, ám mégis véresen komoly kéréssel hívott fel a mobilján: azonnal beszéljek a mellette ülő barátjával az orgazmusról, mert ő már nem bírja idegekkel. Beszéltem. Eléggé elképesztett, hogy a fiatalember érvelése egy az egyben követte annak a két - magát rendkívül felvilágosultnak tartó -, szintén kelet-európai férfiúnak az érvrendszerét, akikkel több mind két évtizede (már jóval a szexuális forradalmon túl) próbáltam meg erről a témáról eszmét cserélni. Akkor hamar feladtam. Térben és időben egymástól függetlenül mindketten visszakézből lefrigideztek - épp azt próbáltam elmesélni nekik, hogyan segíthetnének hozzá az orgazmushoz -, és persze mindketten az előző nőjükre hivatkoztak. Jellemző módon az elképedésen túl még mindig elsősorban az ő egójuk védelmével voltam elfoglalva, ezért nem hívtam fel egyikük figyelmét arra, hogy pár másodpercen túl amúgy sem igen szokta tudni tartani erekcióját, a másikét meg arra, hogy mérete semmiképpen sem tenné lehetővé, hogy stimulálja vele a hüvelyemben nyüzsgő G, X, U és egyéb, még fel sem térképezett, így tehát el sem nevezett erogén pontok tömegét. Arra meg már végképp nem volt bátorságom, hogy rámutassak: kész szerencse, hogy nem feltétlenül szükséges mindent kizárólag a férfi felkent farkával elintézni, az ember ember mivoltában már rég feltalálta a kézzel való besegítés aktusát is. A kéznek több überelhetetlen előnye is van: mozgásában fürgébb és irányíthatóbb, nincsenek sem erekciós, sem méretbeli gondjai, nem fog lekókadni se idő előtt, se a döntő pillanatban, és biztosítást is olcsóbb kötni rá, mint a farokra.


Az előző nőre való hivatkozás persze kicsit olyan, mint valamely nagy hatalmú tekintély felemlegetése. Emlékeztet arra, ahogyan egyetemi dolgozatainkat írtuk. Ha kaptunk egy témát, magától értetődően nem az adott valóságból indultunk ki, mely csak összekutyulta volna azt az előirányzott tökélyt, mely felé szemellenzősen menetelnünk kellett, és megrendíthette volna a müssen-valóság hitelét. Ehelyett rohantunk a klasszikusokhoz. Összeollóztuk Marxtól, Engelstől, Lenintől a kihozandó mondanivaló megfelelő alkatrészeit, majd mindezt leöntöttük egy kis dialmat-törtmat szósszal. És mit érdemel az a férfi, aki önző, narcisztikus módon csak saját szükségleteivel van elfoglalva, és nem eléggé nyitott aktuális nőjének elképzeléseire saját magáról és arról, hogy mi is jó neki az ágyban?


Hazugságot.


Kár, hogy ez a másiknak is oly kínos, kényelmetlen és káros.


De hát ki ez az előző nő, akibe épp hogy belehelyezik csodás phalloszukat a férfiak, és ő azonnal, minden teketória nélkül eljut a csúcsra, mégpedig kizárólag va-gi-ná-li-san? Lehetséges ez? Igen. Bár mondjuk az ilyen nőbe bele se kell helyezni semmit, akkor is el fog élvezni. Hogy ezt mindennap tudná-e produkálni, kétlem, de mindannyiunknak (beleértve a férfiakat is) vannak olyan felfokozott kemikális, mentális, érzelmi állapotaink, amikor spontán orgazmusnak eshetünk üdvözült áldozatul. Ez gyakorlatilag bármilyen élethelyzetben előfordulhat, a tömegközlekedés közepén, az adóhivatalban vagy akár éjjel, álmunkban is, miközben kezünk esetleg belelóg a gyerek bilijébe. Nem akarok senkit lehorgasztani, de megfelelő konstellációk esetén tisztán mentális izgatás révén is el lehet menni, ezenkívül vannak légzéstechnikák is, melyek elsajátítása esetén még gondolnunk sem kell közben semmire. Épp a minap találták meg azt a pontot a gerincen, melynek elektromos stimulálása egy másodperc töredéke alatt lövi ki a szerencsés pácienst az orgazmikus kozmoszba.


De mi most nem ezekről az esetekről akarunk beszélni, hanem arról az átlagos esetről, amikor keresztülverekedtük magunkat egy átlag munkanapon, a tömegközlekedésen, az önadminisztráció poklának legalább hét körén, és aztán ágyba bújunk és összetesszük szerettünkkel mindazt, amink van. És az oly nagyon jól tud esni nekünk, hogy csak annyit motyogunk értetlenül, üveges szemekkel, hogy "miért is nem tettük ezt meg korábban????" És tényleg nem értjük, hogy mit kerestünk, mit hajszoltunk odakint a nagyvilágban, egész nap, fogcsikorgatva. Ezekben az intim pillanatokban minden egyéb emberi céltevékenység tökéletesen értelmetlennek tűnik. Szóval, ezeken az átlagos hétköznapokon ott fog a rendelkezésünkre állni a régi, hű, az orgazmus tekintetében rendkívül megbízható, jól bevált klitorisz, melyre masszív tömegek számíthattak a történelem folyamán szinte minden körülmények között, és amely, ígérem, még a férfiak hímtagjánál is kiszámíthatóbban működik. Freudisták ide, vaginaorgazmus-hívők oda, a nők döntő többsége, ha egyáltalán eljut az orgazmusig, azt klitoriálisan teszi (azaz innen kiindulva), a klitorisz stimulálásával, legfeljebb nem beszél róla, nehogy még ezért is külön megbélyegezzék, és inadekvátnak meg diszfunkcionálisnak kelljen éreznie magát.


Ezt az állításomat egyáltalán nem cáfolja az a tény, hogy tudok olyan nőről, aki kizárólag csak mellének orális izgatása révén képes orgazmushoz jutni. A valahol a vagina rejtelmes mélységeiben elérhető misztikus, magasabb rendű, mindent elsöprő orgazmusra, mely fényes üstökösként ragyogja be galaktikánk egét, elsősorban a férfiak erotikus fantáziájának és egójának van szüksége. A gondok akkor kezdődnek, amikor ezt a fantáziájukban lakozó rejtélyes női orgazmust nevezik ki az IGAZINAK ("Pedig azt mondják, az az igazi" - mondta nekem még ezen újság szerkesztője is a telefonba), melyért nem igazán kell extra - a nők által kívánatosnak tartott - erőfeszítéseket tenni. Ezzel a mesterséges szembeállítással a klitoriális orgazmus automatikusan leértékelődik, azaz "nem igazivá" és persze rögtön hanyagolhatóvá is válik. Így teszik még a magukat felvilágosultnak tartó férfiak is a nőt az úgynevezett "feminin misztika" áldozatává. De misztikusnak lenni nem a nő eredeti igénye - semmi szexuális haszna nincs belőle, legfeljebb álerkölcsi - ráadásul, míg fel nem lázad a ráoktrojált misztikum ellen, műorgazmusok frusztráló tömeggyártásában kell segédkezet nyújtania.


Míg a férfiak inkább orgazmus-központúak, valamint fanatikus numeraszámlálók, és ebben a tekintetben célratörőbbek, a nők számára - akiknek szintén szükségük van az orgazmus nyújtotta csúcsélményre és az azt követő megkönnyebbülésre - az érzelmi kötődés és érzéki szövegkörnyezet legalább ugyanannyi súllyal esik a latba. De az ember köztudottan szorongásoldásra is használja a szeretkezést, tehát kőkeményen számít az orgazmus vonatán érkező boldogságérzetet okozó endorfin-szállítmányokra. Mégis úgy tűnik, a nő sokkal több mindennek tud örülni a szexben, mint a férfi, sokkal több dolog mellett szeret elidőzni. Az ölelkezés, csókolózás, simogatás - a gyöngédség és törődés "tradicionális" megnyilvánulásai - mellett persze a hüvelyi örömöknek is szeret áldozni. Igen, most, hogy talán sikerült némileg rehabilitálnunk a klitoriszt, és visszaajándékozni a nőknek mint orgazmusuknak legitim szervét, szeretném eloszlatni a hüvellyel kapcsolatos és e rehabilitás során keletkezett esetleges tévképzeteket is. Azt hiszem, alig van olyan, magát heteroszexuálisnak tartó nő, akinek ne okozna hiányérzetet, ha huzamosabb időn át férfival való közösülés nélkül kell élnie. De míg a nő számára a szeretkezéshez alapvetően tartozik hozzá az egymásban levés biztonságérzetet és megnyugvást nyújtó élménye, addig magához az orgazmushoz nincs elengedhetetlenül szüksége a férfi phalloszára - bár az kétségkívül íz- és élményfokozó. Képzeljük el, hogy egy világkatasztrófa után egyetlen férfi és nő marad a földön, és mázlijukra még vonzódnak is egymáshoz. Ám a férfi szexuális kérdésekben visszamaradt tuskó, és választás elé állítja a nőt: "Anyukám, vagy a klitoriszoddal foglalkozol, vagy én boldoggá teszem a vaginádat, de a kettő együtt nem megy." Nos, ebben az esetben a nő, aki nagy gyakorlattal rendelkezik a megadásban, elnézésben és a férfiak korlátoltságainak türelmes tolerálásában, nyilvánvalóan a vaginális örömöket választja - a klitoriszát legfeljebb majd elintézi maga, titokban.


A hüvely persze nemcsak érzéki örömöket okozó helyszín, hanem, mint fentebb céloztam rá, az alapvető érzelmi kötődések, az összetartozás megerősítésének helyszíne, és fontos szellemi élmények közvetítője is: az oly mélyen áhított egyesülésé a másik - naponta, sőt olykor pillanatonként elvesztett - felünkkel. Ha a nő orgazmusának pillanataiban ujjunkat klitoriszán tartjuk, érezni fogjuk annak lüktetését, és ugyancsak érezni fogjuk hüvelyfalának "barátságos" összehúzódásait, amennyiben épp odabenn tartózkodunk. Bár az orgazmus ilyenkor a klitoriszból indul ki, hulláma mégis átsöpör a gát összes izmán - a szexológusok által erekciós szöveteknek nevezett részeken, melyek mintegy összefüggő "holdsarlót" képeznek; és persze az egész testen, az agy- és gerincvelőn. Bár kevés férfinak akkora a farokmérete, hogy megtehesse, mégis megfelelő pózok és konstellációk esetén a férfi vesszeje - sok egyéb erogén pont mellett - érinteni fogja a méhnyakat, sőt esetleg még a mögötte lévő kis odúba is sikerül "benyúlnia". Ez az érintés valóban rendkívül erős kéjérzetet tud okozni a nőkben, és szerencsés esetben, az előző orgazmusfolyamatra építve - mely vérrel telítette az egész régiót -, további kéjhullámokat indíthat el. Hogy az ily módon generált kéjhullámokat a klitoriszból kiinduló orgazmusnál erősebbnek, tompábbnak vagy egyszerűen csak másmilyennek fogja értékelni a nő, az teljesen szubjektív. A lényeg az, hogy az érzet valóban felvillanyozóan kéjes, különös és örömteli (bár embere válogatja, és így nem biztos, hogy mindenkinek kéjesebb annál, mintha egyszerűen belenyalnának a fülébe), és nagyjából az a mondat tudná összegezni, amit egy punk újságírónőtől hallottam: "Szeretem, ha felnyomják a méhemet az agyamba." Ám ezzel nem akarok senkit túlzott vadulásra buzdítani: ne felejtsük el, amit a mentőorvosok szoktak magyarázni már kissé elkésve a mentőkocsiban: a méhnyak törékeny és sebezhető, a farok viszont bizonyos esetekben fegyvernek minősülő tárgy. Úgyhogy csak óvatosan, ahogy a nagyanyám mondaná, ha még élne: a szexuális játékban mindennel szabad kísérletezni, ami jólesik és kíváncsivá teszi a feleket, és ami nem okoz fájdalmat és maradandó károsodást.


Bár az örökkévaló lélek szempontjából eléggé esetlegesnek tűnik, hogy ki milyen alkalmi szervvel van épp felszerelkezve emberi életútjainak adott pillanataiban, mégis csak abból indulhatunk ki, amink van. (Hozott anyagból kell dolgoznunk, nem pedig abból, amit Móricka szeretne magának.) Ehhez viszont le kell vetkőznünk azt a torz látásmódot - és az ebből fakadó elvárásrendszerünket -, amit társadalmi helyzetünk különbözősége hívott életre. Ha hihetünk a kutatóknak, az ember szexuális képességei révén két lábon járó egészséggyár. A gyakori szeretkezés rendben tartja a kardiovaszkuláris rendszerünket, és olyan anyagokat termel, melyek megőrzik fiatalságunkat és elősegítik szellemi-lelki kiegyensúlyozottságunkat. De a nőnek nagyon sok türelemre, támogatásra és belátásra van szüksége a férfi részéről ahhoz, hogy megengedje magának szükségletei kinyilvánítását, illetve azt, hogy magából induljon ki, hogy egyáltalán nyíltan szembe merjen nézni saját örömszerző képességeivel és ezen örömök generálásának helyszíneivel, hogy kihámozza őket a gyermekkori és felnőttkori tiltások és elvárások vastag rétegei alól, abból a zavaros, törmelékes ideológiai csomagolásból, a valóság hím-konstrukciójából, amely az utolsó pár ezer évben pakolódott rájuk.

 

"Anyu! Elárulom még azt is, egyszer voltam, egyetlen egyszer közönséges életemben, nem is aludtam két hétig miatta. Vártam, tudtam, hogy egyszer eljön értem a kaszás, és elvisz, ahogyan másokat is. Pedig úgy vigyáztam, hogy meg ne essen, hogy más legyek, és tudtam, ha egyszer sem hibázom, a kaszás nem visz el. Hogy akkor sosem visz el a túlvilágra. Aztán ugye hogy én is meghaltam. Csakúgy, mint a többi ember." - Becsey Zsuzsa írását olvashatják.

Mindenekelőtt előrebocsátom, hajszálnyi folt se essen arra, kisördög ide vagy oda, hogy a lehető legnagyobb szeretettel viseltetem az írás minden szereplőjéhez.
Papírra vetettem 2008. 08. 16. napján.



Az igaz, hogy amikor még seholse, értem sose láttam életemben, ahogy engem sem senki, szóval amikor még seholse, én dicsértem először a Marcit. De nevét azért nem mondtam ki. Az úgy történt, hogy egyáltalán nem értettem, miért örvend olyan népszerűségnek, hajában csicsás gumi, olyan amit kamaszlányok, kikben semmi ízlés, fülében is olyan szer, amit sehogyan sem lehetne ékszernek nevezni. Szóval merő giccs. A ruha is rajta. Aztán egyszercsak megváltozik minden. Olvasni kezd...

Lehet a szeretetet tanítani? (Müller Péter: Örömkönyv)

Anyu! Változtassuk meg a világot!

Anyu! Borzasztó, hogy minden csupa lyuk, ahová lépek. Sehol egy jóravaló útfoltozó.
Anyu! Foltozzuk be a lukakat, változtassuk meg a világot!

Anyu! Ma megtanultam kimondani azt a szót, szeretlek. Szinte olyan mintha azt mondanám, lopni, semmi különbség, ha csak nem az, hogy sosem mondanám ki az utóbbit. (csókot lopni)

Anyuci! Ugye ha ki sem lépek a házból, semmi bajom nem eshet. Mert akkor ígérem jó leszek, és sose megyek olyan helyre, ahol megtalál a Marci, és mellém ülhet. Mert abból mindig baj lesz. Mi történik tegnap is, szépen ülök a Jancsi mellett, egy szó, annyi sem ki a számon, aztán ott törtet a Marci, alig fér, kitúrja mellőlem a Jancsit, pedig odébb még rengeteg hely, ráadásul elveszi a játékom. Az egyiket igaz, én adtam oda neki, de azt is, isten bizony, mert kérte, különben ki nem adnám kezemből világért se.

Aztán mit csinál azzal is, elkezdi maszatolni, pedig igazán nem kértem, azt mondja csak javítja, pedig nekem éppen úgy tetszett ahogy volt. Már amúgy is olyan piszkos, nem látszik az a szép rózsaszín csík se rajta. De a legrosszabb, hogy Juliskának azt mondja, már eleve az övé is volt, csak hogy bevágódjon nála, pedig Juliskának úgyis a Jancsi tetszik. És hát az is igaz, hogy el akartam menni a bulira, de igazán csak a Jancsi kedvéért, mert ő a barátom. A Marcit meg egyáltalában nem is szeretem. A múltkor igaz, egyetlenegyszer vártam, hogy odaüljön mellém, azt is csak azért, lám, lássa a Kinga is, mert ő olyan büszke lány, sok az önbizalma, van ám nekem is barátom. Végül abból is ugye csak veszekedés lett.

Aztán mi történt azzal a rusnya autóval is, mindjárt kiállításra vitte az oviba, na jó persze kicsit én is büszke, akárhogy is, mégiscsak az én autóm, rózsaszín csík ide vagy oda, még akkor is ha azt hazudja mindenkinek, az övé. Mindegy. Úgysem szeretem az autókat. Sokkal inkább szeretem a mackómat és a babámat, minek is vett apu autót, szidta is anyu érte, minek egy lánynak autó. Persze hogy legyen neki is mivel játszania.

Csak aztán hamar meg is unta, apu különben is mindent mindig olyan hamar megun. Például anyut is. Szokta mondogatni, unja már ezt az egészet. De apu jó, és én szeretem. Mert hazudni viszont sosem hazudik, mint pl. a Marci. Aki a múltkor is azon az óvodai ünnepségen, ahol persze ő volt az ünnepelt, csoda-e, úgy tett, mintha meg sem ismerne. Pedig ugye, hogy a játékomat is ő vette el, még ha az csak egy fránya autó is. De én odamentem, csakazért is, és emlékeztettem arra, hogy az az én autóm. Pedig már igazán nem is szeretem azt az autót. De azért az mégsem járja, hogy a Marci csak úgy keresztülnézzen rajtam. Ott, mindenki előtt megmondtam, szemtől szembe, hogy az igenis, vegye tudomásul, az én autóm.

Igaz, legutóbb én is elküldtem egy kiállításra az autót, mert azért a Marcival, el kell árulnom, egy szobában lakunk, így a játék is akarva akaratlan közös. De kihagytam a kerekeit, úgy állítottam volna ki mindenki szeme láttára, hogy még csak ne is látsszon autónak. Aztán nem állították ki, mert hogyan is nézne ki egy autó kerék nélkül. Pedig igenis különleges autó volt. Bárki is megmondhatta volna. Pontosan így, kerék nélkül. De az óvónénik nem értenek igazán semmihez. Legalábbis ahhoz nem, hogy egy autó igenis autó attól, mert nincsenek kerekei.

Aztán persze mellé állítottam a babámat is, hogy mégse legyen az autó se magára. Na persze az sem egyáltalán így van, az óvónénik igenis okosak, és én szeretem is az óvónéniket, Gabi óvónénit meg különösen, de ő a másik csoportból szokott néha átjönni. Persze van, hogy ő is hallgat, nem szól, várom észreveszi-e, mert ő biztos kiállítaná, ő igenis ért az autókhoz, a babákhoz még inkább, de legalábbis az enyémhez bizonyosan. Azért még reménykedem, van még megnyitóig néhány nap, hátha megsajnál valamelyik másik óvónéni, aztán kiállítja mégis, mert meglehet pont ezen a néhány napon amíg ott az autóm a babával, nem jár arra Gabi óvónéni. Nem mintha olyan nagy szám, de mégiscsak az én autóm s az én babám.

És aztán meg nem is néznek rosszul így kettesben. Lehet hogy csak az óvónénik is megfelelő pillanatra várnak, és csak előkészítik a terepet? Mert pl. Gabi óvónéni azért minden terepet gondosan előkészít. Már nem is tudom, végülis a baba is megsértődne, ha csak úgy keresztülnéznek rajta, aztán bedobják, semmi szó, a sarokba.

Na persze az is meglehet, kicsit elfogult vagyok Gabi óvónénivel. Mert tulajdonképpen mindegyik óvónéni kedves. Csak nagyon haragszom már erre az autóra is, valójában azt hiszem, már egyáltalán nem is szeretem Marci autóját, amit ugye mint mondottam, apu vett nekem.

Ráadásul nyers szaga volt, festék vagy mi, olyan egészen halszagú, és különben sem szeretem a húsféle szagokat, és halat is csak akkor, ha apu süti. Na de játékban a halszagút egyáltalában nem szeretem. Én igazából az álomszagú játékokat kedvelem, aminek rózsaszín illata van. Anyuci, nem lehet, úgyis én lány, Marci meg fiú, és már elég nagyok is, hogy mégis külön szobába költözzünk? Marcinál minden bűzlik a halszagtól. Én meg csak rózsaszín illatokkal szeretnék.

Anyuci! Miért van az, tényleg, hogy én ahol megjelenek, akárha csendben, mint a sír is, ülök, egyszercsak ott terem a Marci, és elront mindent. Pedig úgy igyekszem jó lenni. Senkihez nem szólok egy szót se.

Anyu mit is jelent ez. Veronika kendője. Ugye valami szent dolog. Akkor most már értem, miért szólítom Veronikát az oviban folyton Viktóriának. A képmás, ami hiteles, olvasom a lapban amit az egyik óvónéni hagyott véletlenül itt, amelyik mindig szent dolgokat olvas, s hogy a Veronika kendője olyan rossz állapotban van, hogy rajta a Jézus-arc ma már szinte kivehetetlen, aztán hogy két üveg közé téve díszes keretbe foglaltatták, ma is így látható, hogy láthassa a közönség a különös Jézus-arcot, amely olyan, mintha egy leheletvékony függönyön keresztül tekintene a szemlélőre, vonásai hol határozottan kirajzolódnak, hol elmosódottaknak tűnnek, arckifejezése egyszer szenvedőnek, máskor nyájasnak hat. De miről készült a másolat, ha az eredetinek tartott Veronika kendője még 1625 előtt eltűnt Rómából? Erre a kérdésre nem létezik kielégítő válasz.



Meg aztán végülis, most hogy írni is tudok - mert én már igenis öt évesen is tudok írni, nemcsak olvasni, a Marci csak négy, és olvasni sem tud, és ráadásul milyen erőszakos, és én ezt is most mind megírom, amit majd persze Marci eltulajdonít, akárcsak az autómat például, s versnek előadja egy másik, valamelyik legközelebbi ünnepségen, amiről még csak nem is tudok, aztán majd most már többet nem is szól, hogy még véletlenül se tudjak róla -. Mindegy, lehet hogy szól majd a Gabi óvónéni, mert ő sosem ábrándul ki belőlem. Mert ő igenis ismeri a Marcit, mert a Marcit éppenséggel mindenki ismeri, mondta is egyik óvóbácsi, egy régebbi ünnepségen, pont amelyik verset is tud írni, nemcsak szöveget, hogy jó lett volna vigyázni a Marcival, amikor elsírtam neki egyik esetem, igen egy az egyben ezt mondta, mert aztán én az ilyenekre igencsak jól emlékszem.

Aztán az is lehet, nem lesz többet kedvem elmenni olyan ünnepségre, ahol Marci folyton a játékaimmal úgy büszkélkedik, mintha övé. Most ami legközelebb lesz, még jó, hogy nem mehetek, pedig engem is hívtak. Igaz, csak nézőnek. A Marci magának persze elintézte, hogy már megint szerepelhessen, mert a Marci mindig mindent el tud intézni, hiába hogy mindenki óv, tartani, messze tőle, azért neki könnyű, s amúgyis fiú, és sok neki is az önbizalma, akár a Kingának, aztán engem is mindig kijátszik.

Láttam utóbb, Marcsit is, Jutka nővérét is kijátszta, de szegény annyira muja, hogy végül együtt fognak szerelmes párt is játszani ráadásként ugyanezen az elkövetkező ünnepségen, ahol én nem leszek, mert nem lehetek ott. Azért kíváncsi lettem volna, éppen mivel jön elő még, már a korcsolyázót is említi, pedig igazán csak egyetlenegyszer nemrég említettem a naplómban, mindegy is, azt már meg sem merem írni.

Úgyis mindegy, nem is valószínű, hogy elkészítem. Nem is lenne mikor, hiszen folyton itt lógok ezzel a sok írással, most már a nap 24 órájában, előbbi napon is csak egyetlen órára hunytam le szemem, de akkor is mi van, az ágyból is írok. Remélem, Marci mihamarabb elutazik egy hétre, legalábbis úgy tudom, s akkor lesz egy kis nyugtom tőle, ehetek kedvemre, meg pihenhetek, mert azért valljuk be, enni sem igen eszem, mióta Marci folyton rajtam, hogy énnekem állandóan dolgoznom.

Na nem baj, anyu, ha majd külön szobám lesz, ugye nem tud majd bejönni a Marci? Anyu, kulcsot is kapok a szobámhoz? Mert azért az mégsem járja, hogy amikor alszom, Marci akkor is kilopja a játékom, vagy éppen ezt a naplóm.

A másik naplóm ráadásul megsemmisült, akkor ott volt a Tomi, na ő aztán egy másik figura. Mindent éppen csak megsemmisít. Nem érdekli, kié, mié, mi akad keze ügyébe, ahogy hozzájut, annak annyi. Ujjai közt semmi sem szent. Volt idő, hogy vele is jóban voltunk, amikor még nem volt ilyen kártékony, s egy kicsit még utána is, amikor még reménykedtem, hogy esze helyére billen, mert ugye az ember a barátjába örökké bízik, de aztán olyan dolgokat is mondott, hogy hajam az égnek állt, különben nála érdekes, még az se zavart, sőt, egészen boldoggá tett, amikor néha továbbirogatta szövegeim. Mert ő sose támadt hátulról, és sose sajátította el a játékom, csak éppen újakat alkotott belőle. Igaz, ő is megtagadott, de hát olyan különösek ezek a fiúk. Igazán a Jancsin kívül, nem tudom, van-e akiben úgy teljesen megbíznék. És Jancsi különben is Juliskával jól elvan, csak néha vagyunk hármasban, de akkor egészen jól érezzük magunkat, mert a Juliska sem féltékeny, nincs is mire.

Szóval hatottunk egymásra a Tomival, éppenséggel kedveltük is egymást, neki amúgyis mindig vannak barátnői, aztán meg folyton valakibe szerelmes, de hogy ő szeretni, nem igazán tudom, alkalmas-e, mert ahhoz ugye teljes mértékben kell képesnek lenni elfogadni a másikat, ő meg csak addig jut, hogy őt fogadják el.

Aztán különben is múltkor is átnézett rajtam, észre se akart venni, pedig amikor ő is fellépett legutóbb az ovibulin, akkor is csak érte mentem el. Mert éppen rá is csak kíváncsi voltam. És nagyon tetszett is a buli, az is amikor belesültek, ettől olyan igazán kedves volt, emberközeli, olyan igazán természetes. Szóval, egészen imádni való buli volt, csak amikor írtam róla, erről éppen így nem írtam, vagyis, ez éppencsak valahogy kimaradt, talán mert haragudtam rá, hogy mindig mellette voltam amikor bajban, még pénzt is adtam kölcsön, amit ígért vissza, de azóta se semmi, könyvet sem adott, pedig azt is ígért, és amikor segítséget kértem viszont én tőle, is elhatárolódott.

Nos, vele is úgy most, hogy egyszerűen csak köddé vált. Szóval a Tomi is olyan furcsa lett, jobb őt is kerülni. Nem is találkoztunk régóta. De most már az van, jobb a békesség. Így aztán nem megyek sehová se már, anyu is azt mondja, úgy biztosan nem lehet baj.

Milyen jó is lenne, naplóm, ha lenne nekem is anyukám, apukám, akihez beszélni, és akkor még az sem számít, hogy a Marci sincs, szóval hogy valójában csak kitaláltam ezt az egészet.

Milyen furcsa, még jó, hogy nincs anyu, mert mit is tenne, ha elmondanám neki ezt az egészet, s hogy 24-ből 24 órát írok egy nap, be is zárna a fürdőszobába, aztán se toll, se papír, ráadásul ha megtudná enni se eszem, na ez egészen jó lenne, mármint ha lenne ilyenkor anyu, mert ő bizonyára máris készítene valami finomságot.

Anyu! Elárulom még azt is, egyszer voltam, egyetlen egyszer közönséges életemben, nem is aludtam két hétig miatta. Vártam, tudtam, hogy egyszer eljön értem a kaszás, és elvisz, ahogyan másokat is. Pedig úgy vigyáztam, hogy meg ne essen, hogy más legyek, és tudtam, ha egyszer sem hibázom, a kaszás nem visz el. Hogy akkor sosem visz el a túlvilágra. Aztán ugye hogy én is meghaltam. Csakúgy, mint a többi ember.

Anyu! Miért nincs minden másképp. Fordítsuk hát meg, állítsuk feje tetejére a bolygót, aztán kezdjük el újra a világot.

Anyu! Miért van az, hogy amíg Marci nincs itt, sosem vagyok beteg, aztán alighogy megjelenik, máris beteg.
Anyu! Valóban léteznek a földön angyalok?

Anyu! Miért van az, hogy amikor nem követtem el semmit is, a Marci folyton azt képzeli, elkövettem valamit, amiért őneki meg kell nekem bocsátani, amikor tulajdonképpen csak ültem, szépen, szótlanul, és csupáncsak odaengedtem a Marcit mellém, amikor még szerettem, és büszke voltam arra, hogy a Marci mellém.

Anyu! Nem lehetséges ugye, hogy én meg a Marci... szóval hogy mi ketten egymást...
 

2008. szeptember 10-én, azaz e héten szerdán este héttől kerül sor a a Holokauszt Emlékközpont Baráti Körének Alakuló ülésére a Holokauszt Dokumentációs Központban (Budapest, IX. kerület, Páva u. 39.).

A Holokauszt Emlékközpont Baráti Körének missziója a szervezők szerint a fiatalok múlttal való megismertetése, a XX. század, s benne a holokauszt történetéről szélesebb és mélyebb ismeretek átadása.

„A fiatalok a történelemből tanulva az európai pozitív hagyományok őrzőivé és képviselőivé válhatnak. A hagyományok szellemében Európában, és hazánkban, a legfontosabb érték a béke, a szabadság, a szolidaritás, egymás tisztelete, és kölcsönös megbecsülése. Értékeink közé tartozik a különböző kultúrák el- és befogadása, tiszteljük a sokszínűséget, minden tettünket a humanizmus vezérli. A 10 éve működő Miriam Ben Dávid vezette Párbeszéd a Toleranciáért program résztvevőit és mindazokat hívjuk, akik szót kívánnak emelni ezen értékek képviseletében a Holokauszt Emlékközpont Baráti Köreként. Jelen időszakban egyik legfontosabb feladat mindannyiunk számára, hogy a történelmi múlt hiteles bemutatásával mindent megtegyünk az egyre erősödő kisebbségellenes, antiszemita, roma-ellenes, idegengyűlölő nézetek terjedésével szemben.”

A Baráti Kör a Holokauszt Emlékközpont munkájának széleskörű meg- és elismertetéséhez kíván hozzájárulni. A Holokauszt Emlékközpont tevékenységén és a személyes történeteken keresztül is a múltfeldolgozást, a szembenézést segítenék, melyre a megalakuló Baráti Kör egy új lehetőséget teremt. Önkéntes munkával, találkozók szervezésével iskolák bevonásával kívánják a Holokauszt Emlékközpont által átadható tudás terjedését elősegíteni. Ha erre a csatlakozóknak módjuk van, tőlük is várják a javaslatokat és az önkéntes munkát a Holokauszt Emlékközpont tevékenységének segítésére.

Az alakuló ülésen Martinkovits Judit mond köszöntőt, köszöntőt, majd Kiss Péter kancelláriaminiszter nyitja meg az eseményt. A Baráti Kör létrehozása után Lévai Katalin Európa Parlamenti képviselő mond beszédet. (Lévai Katalin íróként korábban is vendége volt az irodalmi Centrifugának, ezzel kapcsolatban itt olvashatnak többet). Végezetül Székely Gábor, a Közalapítvány elnöke mond pohárköszöntőt.

Az Emlékközpont aktuális kiállításának megtekintésére az alakuló ülés előtt van lehetőség, a belépődíj a kiállításra 1000Ft.

A szervezők kérik, hogy a Baráti Körhöz csatlakozni szándékozók az alakuló ülésen való részvételi szándékukat szeptember 9-ig, kedd délután ötig jelezzék e-mailben vagy telefonon a Szociális Innováció Alapítvány elérhetőségein (socialin@t-online.hu; 341-0004; 413-6807).

"2008. szeptember 3-án este egy-két órával korábban született csecsemőjét a miskolci Vasgyári Kórház (diósgyőri kórház) második emeleti lépcsőfordulójában a szülészet előtti padon hagyta egy anya." Kell-e tudnunk, ki volt az? Mennyiben jogszerű és mennyiben ésszerű ebben az esetben feljelentést tenni? Lehet-e helye a körülmények mérlegelésével a szabad jogértelmezésnek? Mit élhet át egy gyermekét elhagyó anya?

Györe Gabriella: Pados Máté anyja

2008. szeptember 3-án este egy-két órával korábban született csecsemőjét a miskolci Vasgyári Kórház (diósgyőri kórház) második emeleti lépcsőfordulójában a szülészet előtti padon hagyta egy anya. Azért itt, mert a miskolci Semmelweis kórház szülészeti-nőgyógyászati osztálya átépítés miatt ideiglenesen ide költözött. Azért itt, mert korábban ugyan inkubátor működött a kórház előtt, mely egy fából készített fülkében várta a hasonló helyzeteket – azonban gyakran megrongálták, s javítás miatt most sem volt a helyén.

A csecsemő egészséges, a hírek szerint előbb Pados Viktornak (egy hírben Gyuszinak), majd Pados Máténak nevezték el, s teljesebb ellátása érdekében átszállították a megyei kórház koraszülött osztályára. Máté 3750 gramm súllyal született, 53 centis. A Blikk már egy lehetséges örökbefogadó szülőt is talált neki.

A kórház a rendőrségen feljelentést tett.

2005 áprilisa óta lehetséges az anyára és a kórház vezetőjére büntetőjogi felelősséget nem terhelő módon használni az inkubátorokat. A Schöpf-Mérei Ágost Kórház alkalmazta először a módszert, később megyei kórházak is kaptak inkubátorokat. Aki inkubátorban helyezi el csecsemőjét, s hat héten át érte nem jelentkezik, annak csecsemője örökbe adható s az anya nem kereshető; családi jogállás megváltoztatása bűntettével sem ő, sem az intézmény vezetője nem vádolható. Az utóbbi években legalább 30 csecsemőt mentettek meg az inkubátorok.

Mindezek alapján úgy vélem, az anyát önhibáján kívül keresik és indítanak ellene eljárást. Hatályos jogszabályaink szerint, ha lett volna inkubátor a kórház előtt, s az anya abban hagyja gyermekét, akkor nem kereshető és nem büntethető. Nem volt inkubátor – vajon mennyi ideje?

Kell-e tudnia egy gyermekét elhagyni készülő anyának, hogy ott van-e a kórház előtt, ahova áthelyezték a megyeszékhely kórházának szülészetét, s működőképes állapotú-e az ott lévő inkubátor? Szerintem nem.

A leendő anyát úgyis túl sok minden foglalkoztatja: hogy messzebbre ne menjünk, maga a szülés. Azon át kell esnie, azt le kell bonyolítania. Orvosi, esetenként pedig bármiféle külső segítség nélkül. Aztán ott lehet az őrlődés is: adjam-e? ne adjam-e? Fel tudom-e nevelni? Ha viszem, adom, teszem, meglátnak-e? Megbüntet-e érte valaki? Ha adom, kitudódik-e a titkom? Meg tudom-e tenni majd, hogy másnak adom, ha látom?

"Miért nem védekezik egy nő a huszonegyedik században, ha nem akar gyereket?" –hangzik a kérdés. Mivel csak feltevéseink vannak, ezek között sétálgatunk, így lépek még kettőt és onnan kérdezem: mi van, ha akarta, de közben másképp alakult az élete? Ha nem tudná eltartani? Ha nem engedheti meg magának, hogy megtartsa? Ha a férjről kiderült, hogy nem lenne jó apa? Ha verekszik? Ha iszik? Ha csak hideg, mint egy mellékvonal állomásépülete egy februári hajnalon? Ha az anya éppen kíméletéről tesz tanúbizonyságot a baba örökbe adásával? S mi van, ha ’csak’ megkímélné magát, még élni akar, korán jött a gyerek? (Nem jobb az egy babának, ha nem kell ott lennie, ahol nem tudnak vele mit kezdeni?)

Ha egy nő úgy dönt, hogy lemond a csecsemőről, aki belőle szakadt ki, arra jó oka van, s tette nem bűnvezérelt. Ha egy kórház előtt elvileg volt inkubátor, gyakorlatilag az utóbbi időben kiszámíthatatlannak tűnő módon hol volt, hol nem volt, mint a mesében, s mikor kellett volna, épp nem volt, ez még nem ad okot rá, hogy a gyermekéről ekképp az állam javára az örökbeadás, gyermektelen párok javára az örökbefogadás lehetőségét biztosítva lemondó, anonimitást óhajtó anya rendőrségi keresgélés célja, feljelentés gyanúsítottja legyen.

Ha állnia kellett volna ott inkubátornak, s Pados Máté anyja joggal feltételezhette annak ottlétét, ám az nem volt ott, akkor a második emeleti lépcsőfordulóban elhelyezett baba státusza megegyezik az inkubátorba helyezett babáéval. Így az anya ellen indított eljárás rendszeranomália, hiba a mátrixban. Olyan jelenség, mint az inkubátor hiánya. A jognak ebben a helyzetben egy elvileg fennálló tényt gyakorlatilag fennálló tényként kéne kezelnie: azt a babát az éppen javított inkubátorba szánták. A jog nem várhatja el egy frissen szült anyától, hogy előzetesen hosszan és gondosan tájékozódjon, helyén van-e az elvileg oda való inkubátor.

Az anya tehát megtette kötelességét: kihordott egy babát, életet adott neki, hosszas vajúdás után döntést hozott arról, hogy anonimitását megtartva lemond a gyerekről, s más, a babának jobb anyagi, érzelmi, mentális, szellemi körülményeket biztosító családnak adja. Most a jogon a sor, hogy megtegye kötelességét: egy egyértelmű helyzetben tartsa tiszteletben az anya jogát anonimitására − az ő küzdelmének amúgy sincs itt vége. Egy életen át terhes marad döntésével, s többnyire évtizedekig vajúdik majd, vajon helyesen tette-e, amit tett. Pados Máté, a kisfiú pedig egy sikeres örökbefogadással talán megspórol magának néhány ilyen életvajúdást.
___________

hír az index.hu-n
hír a Délmagyarországban
hír a Blikkben

 

Aki ICA-val szeptemberben szeretne randevúzni, annak remek lehetőségei nyílnak erre szeptember 9-én este héttől a Nyugati téri Alexandra Pódiumon, szeptember 13-án délután négytől a Merlin Színházban és szeptember 25-én este héttől a Centrál Kávéházban. Elsőként a szeptember 9-i estről olvashatnak részleteket.

„A pavlovi reflexről nem is beszélve. Belém kondicionálták a félelmet. Ha jön a forróság, jön a hidegrázás is. Senki nem mondta, hogy ilyen bonyolult ez az emberlét. És patetikussá lesz a műanyag.” – Ken, a trelleborgi visszatér közénk, hogy elmesélje, milyen távol élni, találkozni, s tovább írja a megtört szívek legendáját.

„Mert szeretlek, gondoltam képzeletben, mert szeretlek, gondoltam, két éve vágyom rád, amikor először olvastalak, máris szerettelek, és szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy jársz valakivel, jó volt érezni, hogy legalább valamilyen sejtatomod a végtelenből bennem volt egy kis időre, mert jó érezni, ahogy az idő kiáztatja az időmosta sebeket és selyemruháit, a tengert, hogy ez örökké így marad, mindig, mindig, mindig, hogy az idő kimossa az idő áztatta sebeket és eltűnik minden, elporlad a tengermarta tájon, velem együtt tűnik el. Ebből a távlatból a fájdalom lényegtelen és túlélhető variációja az életnek, mert az idő lemos mindent, az agyagos testek selyemruháit is.” – Czapáry Veronika írását olvashatják.

’Imagine all the people livin’ life in wheelchair’ – énekelhette volna a béke helyett a sor végére a tolószéket John Lennon. Ő a dalban másképp képzelte el, de a Hetedhét Oázis Alapítvány pályázatán indulóknak nem a békéről, hanem a fogyatékkal élők helyzetéről kell elképzelésekkel rendelkezniük.

Az Alapítvány ugyanis 14 - 23 éves fiatalok számára hirdet vers- és prózaíró versenyt, melyben a téma a fogyatékosok élete, mindennapjaik ábrázolása. A zsűriben ICA alapító tagja, Bódis Kriszta író, dokumentumfilmes mellett Acsai Roland költő, esszéista, és Lackfi János költő, író, műfordító, szerkesztő ülnek majd.

„Gondolkoztál már azon, hogyan élnek azok az emberek, akik testi, vagy szellemi sérüléssel születtek? Hogyan töltik mindennapjaikat azok, akik egy baleset következményeképpen szereztek maradandó sérüléseket? Van olyan ember a környezetedben, aki segítségre szorul, esetleg Te magad is átélted, átéled ezeket a nehézségeket? Fejezd ki érzéseidet versben vagy prózában! Műved szólhat Rólad, ismerősödről, lehet valóság, elképzelt esemény, vagy egy érzés.” – hangzik a Hetedhét Oázis Alapítvány felhívása.



Az alapítvány célja eredetileg egy zene - és tánciskola, valamint élmény és művészetterápiás központ létrehozása volt a testi vagy szellemi fogyatékossággal élők mindennapjainak könnyebbé tétele érdekében. Új módszereket kívánnak meghonosítani a fogyatékkal élők művészeti, zenei, alkotóképességét és tehetségüket fejlesztő programok terén, a fogyatékkal élő alkotók munkáit rendezvények keretében akarták a nyilvánosság elé tárni. A Hetedhét Oázis Alapítvány feladata ugyanakkor a fogyatékossággal élők világának az ép emberekkel való jobb megismertetése. Programjaikkal a társadalom érdeklődését kívánják a különleges értékek irányába fordítani.

A várt pályamunkáknak Times new roman betűtípussal, 12-es betűmérettel, 1,5 sortávval maximum 5 oldalasaknak kell lenniük. A beérkező írások közül a legjobbakat az Alapítvány saját honlapján is megjelenteti, az alkotókat tárgynyereményekkel jutalmazza. A beérkezett művekre közönségszavazatot is le lehet adni, a www.sztarbutik.hu oldalon 2008. október 21. és november 20. között.

A pályaműveket 2008. október 20-ig kell beküldeni, az eredményhirdetést és a díjátadót 2008. november 28-án pénteken délután 14.00 órától tartják, a háziasszony Lang Györgyi lesz. A műveket és a kitöltött adatlapot e-mailen kell beküldeni az Alapítványnak, a szelidora@gmail.com e-mail címre. Az adatlap a Hetedhét Oázis Alapítvány honlapjáról letölthető. (A versenyt az Aranytíz Művelódési Központ, az Európa Könyvkiadó, a Fővárosi Állat- és Növénykert, valamint a www.sztarbutik.hu támogatja.)

Korábban ICA-n: Paralel - vándorkiállítás a fogyatékkal élőkről

"Első lépésben Magyarországon a kultúrát kellene újradefiniálni. Mert ha az érvényben lévő kultúrafelfogás maga zárt, affirmatív, akkor az erre a kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kultúrpolitika reprodukálni és automatizálni fogja a kirekesztést. A nyílt, vagyis antropológai kultúrafelfogás és az erre a kultúrafelfogásra felépített stratégiák és operatív eszközök segítségével ellenben a mindenkori kultúrpolitika reprodukálni és automatizálni fogja a társadalom nyitását és demokratizálását." − Marsovszky Magda Antiszemitizmus és nemzeti kultúrakoncepció címmel 2007 december 4-én az MTA Szociológiai Intézetében tartott előadást. Ennek szerkesztett és rövidített változatát olvashatják cikkünkben.

Az antiszemitizmus jelenségének megértéséhez manapság egyre inkább közelítenek a kutatások a kultúratudományok felől, amely, mint interdiszciplináris tudományág, magába foglalja az antiszemitizmuskutatást, a történelemkutatást, a szociálpszichológiát, a szociológát, a politikai kultúrát, a kulturpolitikát stb. A kutatások célja, hogy a társadalomban található elsősorban antiszemita kirekesztési tendenciákat felfedjék és olyan megoldási javaslatokat keressenek, amelyek a demokratikus strukturákat erősítik. A németországi kutatások és tapasztalatok nagymértékben hozzájárulhatnak a magyarországi helyzet megítéléséhez, ugyanis a német és magyar, mint két közép-európai kultúrkör a releváns időszakban, a nemzettudat fejlődésétől a II. Világháborúig közel állt egymáshoz(1). Miért ne lehetne vitára bocsátani az ottani, II. Világháború utáni megoldási javaslatokat, melyek révén az ország az un. múltfeldolgozás és a társadalmi demokratizálás területén irigylésre méltóan nagy utat tett meg, s megvizsgálni, mit lehetne ezekből átvenni, adaptálni?

A németországi antiszemitizmuskutatás évtizedek óta foglalkozik az antiszemitizmus struktúráinak kidolgozásával, melyek egy bizonyos régióban hasonlóak.

Ezek a legújabb kutatások(2) nyomán a következők:

A tettes-áldozat reláció megfordítása az antiszemita logika tipikus jelensége. E szerint a nemzet protagonistái, az un. „hős patrióták“ végső soron a „zsidó tettesek“ áldozatai, ezért az „áldozatok“ önvédelme jogos és szükséges. Ebben az érvelési mintában egyenesen a többségi társadalom (a nép meghatározása itt szabadon behelyettesíthető) tölti be az áldozat szerepét, s szinte mindenki más a tettesét. A többségi társadalom volt kénytelen elszenvedni a Versailles-i, vagy a trianoni szerződések következményeit, majd szenvedett a II. Világháborúban is (Magyarországon és a többi posztkommunista államban még gyakori a szovjet megszállás és a későbbi diktatúrára hivatkozás érve), ennek ellenére „némely körök“ ma is kollektív bűnösként próbálják beállítani. Itt nem a társadalom Trianon vagy a II. Világháború által okozott szenvedésének megkérdőjelezéséről van szó, hanem arról az esetről, amikor a szenvedés emlegetését arra használják, hogy párhuzamot vonjanak pl. a Gulag es a Holokauszt között, mert ezzel a Holokauszt egyediségét relitivizálják.

Ezek a relativizáló próbálkozások meghamisítják a történelmet és obligát fordulatuk, hogy a többségi társadalom nem kiáltható ki bűnösnek, de ha mégis az lett volna, akkor az már régen elévült, hiszen a mai generációk nem is éltek abban az időben. Még szélsőségesebb fogalmazásokban már maguk a „zsidók“ is tehetnek arról, ami megtörtént. Majd e folyamat végén figyelhető meg rendszerint az a követelés, hogy szűnjön meg végre ez az „örökös emlékezősdi“.

Az antiszemitizmus minden Auschwitzra történő emlékezést a zsidók által szorgalmazott presszióként értelmez, mert úgymond a „zsidók“ a szegény többségi társadalmat igyekeznek jóvátételre kötelezni, sőt egyenesen zsarolni. Olykor már az is megjelenik, hogy a „zsidók“ a németeket (magyarokat) mindig is utálták, s most ráadásul ezt az „Auschwitz-agyrémet“ is kitalálják. De ismertek azok az érvelések is, melyek szerint a „zsidók“ bizonyos „álmerényletek“ célpontjaiként, áldozataiként beállítva magukat, csupán a figyelmet terelnék el önmagukról, hogy az esetleges aggresszív „ellenlépéseik“ jogosságát igazolják. Ilyenkor általában elhangzik a felhívás, hogy „elég volt, a népnek meg kell végre védenie magát“.

Ez a gondolat rögtön elvezet a következő kérdéshez: kik is azok a „zsidó tettesek“, ki az az ellenség, akivel szemben a „népnek“ (ill. valamely „hős patriótáknak“) meg kellene magát védenie?

Itt mindenekelőtt tisztázni kell, hogy amikor az antiszemtizmussal kapcsolatban „zsidók“-ról beszélünk, akkor ők sosem azonosak azokkal, akiknek zsidó az identitásuk. Az antiszemitizmus „zsidója“ az antiszemiták fejében keletkezett ellenségkép, vagyis kulturális konstrukció. Mind a pszichoanalízisből, mind az antiszemitizmuskutatásból tudjuk, hogy az „idegenek” illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet, melyet szorongások és félelmek mobilizálnak. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret. Amit a szorongó ember magában elnyom, azt kivetíti valakire vagy valakikre, akik ellen harcol. Az antiszemitizmus „zsidói“ tehát még egyszer: konstrukciók és fantomok.

Ennek megfelelően az antiszemita ellenségkép a leggyakrabban absztrakt ellenségkép, pl. a „multikulti”, a „globalizáció”, de nem ritkán az USA, vagy az Európai Únió, sőt maga a „demokratikus intézményrendszer“ is.

Thomas Haury nyomán az ilyen ellenségkép felvázolását ‚strukturális antiszemitizmusnak’ is nevezhetjük(3), ami azt jelenti, hogy antiszemita gondolkodási struktúrákról van szó, melyeknek nem az a lényege, hogy milyen konkrét csoportokat tekint a többségi társadalom az ellenségének. Ugyanezek a struktúrák alkalmazhatóak más ‘rendszeren’ vagy ‘normán’ kívülinek tekintett csoportokkal (pl. a romákkal vagy homoszexuálisokkal [„Buzikat a Dunába, zsidókat meg utána”]) szemben is, ugyanakkor országokra, régiókra, de egyszerűen valamely absztrakt tulajdonságokra is vonatkoztathatóak.

Az absztrakt tulajdonságokra két gyakran használt példa a „bolsevik“ és a „liberális“ jelző. Az antiszemiták a közép európai kultúrkörben az 1920-as évektől kezdve mindmáig egyetértenek abban, hogy az Európára nézve legnagyobb veszélyt egyfelől a bolsevizmus, másfelől a liberalizmus jelenti, melyet a „zsidók“ találtak volna ki. Goebbels és Hitler is ezt a receptet követték, amikor a zsidók ellen mozgósítottak. „A zsidók találták ki a marxizmust, zsidók azok, akik évtizedek óta a világot forradalmasítani akarják“, mondta Goebbels 1941-ben(4). „A baloldali ideológia gondolatait a zsidóság termette meg. /.../ A baloldali internacionális ideológia a szétszórt zsidóság természetes, organikus nacionalizmusa irtózatos imperializmusának legfőbb szellemi eszköze...“, mondta egy fiatal színész 2007. okt. 22-én a Hegedüs féle Hazatérés-templom előtt Szabó Dezsőt idézve 1935-ből(5).

Azt, hogy a mai liberális támogatottságú szocialista kormány végülis nem más, mint kommunista utódpárt, mely bolsevista módszerekkel irányítja az országot, az un. „nemzeti oldal“ rendszeresen sugallja Magyarországon. Ez a sugallat a kutatások szerint tehát a ‚strukutrális antiszemitizmus’ kategóriájába tartozik.

A ‚liberális’ jelző az egyik legrégebbi antiszemita kód, s ennek megfelelően a magyarországi antiszemitizmus leggyakrabban a liberális párt, az SZDSZ ellen irányul, ami szintén bizonyítja, hogy az antiszemitizmus célpontja nem mindig egy konkrét személy, hanem lehet egy egész párt is, melyet egyszerűen ‚zsidó párt’-ként emlegetnek. Morvai Krisztinának az a kijelentése, hogy a „szemkilövető törpepárt rákényszeríti az akaratát a magyar népre“(6) egyértelműen antiszemita kijelentés. De az olyan ártatlannak vélt mondatok is, miszerint a „kisebbségi farok csóválja a többségi kutyát“ is antiszemita konnotációjú.

További ellenségképek az „idegenszívű“, a „kozmopolita“, stb., de pl. a „posztmodern“ is lehet a „cionizmus“ fedőneve. Ezek megint nem konkrét személyek, hanem absztrakt fogalmak, melyeket mint “idegeneket“ ill. „idegen“ tulajdonságokat „zsidóknak“ tulajdonítanak. Az antiszemitizmus ideológiájában tehát nem az a mérvadó, hogy a gyűlölet célpontja maga zsidó identitású-e, vagy sem. A társadalom antiszemita része nevezi meg azokat a köröket, tulajdonságokat, kormányokat, pártokat stb., akiket, vagy amelyeket zsidónak tart.

Abban, hogy kiket tart annak, van egy belső logika, amit, ha felfedünk, hatékonyabban tudunk ellene tenni is. Eszerint a mai magyarországi kormány mindkét pártja (a kisebbségi és a támogató) zsidó, élén Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, aki ma az „ügyeletes zsidó“ szerepét tölti be, függetlenül attól, hogy neki magának milyen az identitása (erre utal, amikor Gyurcsány szélsőjobb honlapokon zsidóként jelenik meg, mint azt az alábbi két, szélsőjobb honlapokról vett példa mutatja).





Az antiszemitizmus további jellegzetességeként megfigyelhetjük a mobilizálást, a felhívást, mely szerint a „nemzetellenes vezetőknek bűnhődniük kell“, s legújabban előfordul a fegyverbe-szólítás is. A „nemzetellenesség“ az egyik leggyakrabban előforduló antiszemita sztereotípia: a „nemzetellenes“ tehát „zsidó“.

Összefoglalva: az antiszemitizmus olyan ideológia, mely nem azonos az erőszakkal ill. a konkrét diszkriminációval, hanem elsősorban világnézetként értelmezendő és nem gyakorlatként. Az emberek ugyan általában a zsidók ellen vallásuk miatt elkövetett diszkrimációt értik alatta, ez azonban így nem fedi a valóságot. Az antiszemita ideológia ellenben elengedhetetlen bázisát képezi a konkrét diszkriminációnak, és az említett felhívások nélkül is benne foglaltatik az erőszak lehetősége, mert olyan jogosnak vélt önvédelemről szól, amelyben a (vélt) veszélyek a csakis a (vélt) ellenség kiiktatásával szüntethetőek meg.

Az antiszemitizmus európaszerte a 19. században keletkezett ideológiai reakcióként a kapitalizálódásra és az ezzel együttjáró társadalmi változásokra, s − Thomas Haury szerint – a modern társadalmat veti el(7).

Többek között a „zsidók“ tehetnek a modern társadalomban jelentkező olyan folyamatokról, mint a tradicionális modellek és normák felbomlása, a családi- ill. szexuális kapcsolatok változásai, de felelősek a modern, absztrakt művészetért, a kozmopolita tömegkultúráért, a nők emancipációjáért, az urbanizálódásért, stb. is.

Fontos strukturális jellemzője a megszemélyesítés, mely a társadalmi kapcsolatokat és folyamatokat mint a gonosz emberek tudatos machinációit állítja be. Az efféle megszemélyesítések mögött összeesküvéselméletek húzódnak.

Jellemző rá továbbá a manicheizmus, mely a világ történelmét a két alapelv, a Jó és a Gonosz, a Fény/Világosság versus Sötétség, Rend versus Rendetlenség/Káosz, a Becsületesség/Moralitás versus Hazugság, Felemelkedés versus Lesüllyedés antagonisztikus ellentéteként magyarázza. E minta szerint az egyik oldalon áll az „idegen és veszélyes elem“, melytől minden rossz ered. A másik oldalon értelemszerűen és automatikusan az ellenkép, mint a Jó jelenik meg, s ez a saját, tehát a magyar, a német stb. nép. A Nép meghatározása, mint kesőbb még remélhetőleg kiderül, az antiszemitizmuskutatás szempontjából rendkívül fontos.
A manicheizmus továbbá azt is jelenti, hogy ez az idegennek és veszélyesnek vélt elem egzisztenciálisan a Fenyegető és lényegileg a Gonosz konstrukciójaként démonizálódik. Ennek megfelelően az „áldozat”-nak nemcsak morális jogai vannak, hanem egyenesen kötelessége is, hogy a Gonosz elleni önvédelemben aktív legyen.
A manicheizmusban implicite magában foglaltatik az eszkatológiai perspektíva: a megváltás, mely szerint, ha a Gonosz elűzetik a világból, akkor minden jóra fordul és megoldódnak a problémák. Az antiszemita többségi társadalom tehát a saját maga által alkalmazandó erőszakot is szent kötelességnek érezheti. Az antiszemitizmus erőszakba történő átfordulása, vagy pl. a fegyverbeszólítás arra hivatott, hogy a „nemzettestet“ megszabadítsa a „kártevőktől“.

Ezen a ponton rendszerint megjelenik egyrészt a nemzetfogalom biologizálása, amely az „organikus nemzet“ konstrukciójára vezethető vissza(8). Ebből, tehát az „organikus nemzet“ koncepciójából fejlődött ki idővel a nemzet és az emberi test közötti párhuzamvonás (pl. ha azt mondják, „csonka Magyarország olyan, mint egy emberi test, melynek levágták kezét, lábát“). A nemzetfogalom biologizálásának következménye egyrészt a „nemzet“ fajként való értelmezése, másrészt a „dehumanizálás“ jelensége is, mely szintén jellemző az antiszemitizmusra, s melyben egy embert, vagy egy embertípust féregként, kártevőként, élősködőként emlegetnek (ilyen, pl. a „csótány-Gyurcsány” kifejezés, valamint a kormány kártevőként való ábrázolása).



A pogrom, a megsemmisítés, és a gyilkolás, mint „féregirtás“ ebben az ideológiában implicit cselekvési lehetőségként van jelen.

Jellemző az antiszemitizmusra továbbá, hogy a féltett, népnemzeti közösség (német, magyar, stb.), mint a „zsidó“ ellentétpárja jelenik meg, melyben a „Mi-csoport“ a nemzet népének etnikai közösségként értelmezett konstrukcióját jelenti. Ennek lecsapódása elsősorban a „harmonikus“ és „fennkölt néplélek“ megtestesüléseként felfogott „nemzeti kultúra“ konstrukciójában észlelhető, melyet (nemzeti ünnepeken, zászlóavatásokon, stb.) politikusok és kultúrpolitikusok gyakran használnak arra, hogy a „nemzeti mítoszokat“ segítségül hívva szinte ráolvasással igyekezzenek megteremteni a „nemzeti egységet“. Ez a közösségi gondolkodási forma, ez a harmónia-elképzelés a „nép“ kifejezésben kezdettől fogva fellelhető. A nép, mint homogén etnikai nemzet, vagyis a népnemzetközösség-elképzelés, a modern társadalom antimodern, reakciós ellenfogalma, a zárt társadalom kifejezője, mely azonban a nyílt társadalom automatizmusában esélytelen maradna. Mint az újabb nacionalizmuskutatások egyértelműen igazolják, a népnemzet konstrukciója automatikusan generálja az ellenségképet, tehát ellenségkép megalkotására van utalva ahhoz, hogy önmagát létrehozza.

Az antiszemitizmus ellenségképe is összetett. Vannak normálisnak számító ellenségek és van egy ideális ellenség. A „normálisnak számító“ ellenségek a többi nép, nemzetek (pl. nemzeti kisebbségek), melyeket ugyan ki kellene űzni, de általában nem vitatják el azok egzisztenciális jogát. Ugyanez nem vonatkozik a „zsidókra“, ők ugyanis nem normálisnak számító ellenség, ők az ideális ellenség. Ők nem egyszerűen egy ellenséges, egy másik nemzet, vagy kisebbség, amelyet el kell űzni, hanem egyenesen a „nem-nemzet“, vagyis a nemzet „nemzetietlen“, antagonisztikus ellenségei, amelyeket a világ megváltásához meg kell semmisíteni. Ez nem véletlen, megvan a belső logikája, hiszen a „zsidók“ a modern társadalom azon megtestesitői, akik a népnemzeti-közösségek keletkezését úgymond meggátolják, bomlasztják, vagy atomizálják. Az ő megsemmisítésük a modern társadalom megsemmisítésével azonos és azt ígéri, hogy helyreáll a megzavart népnemzeti közösség.

A nemzetté válás folyamatának jellemzője a német és magyar kultúrkörben az is, hogy a nemzetet egyfajta vallásosság veszi körül, amit nevezhetünk szekularizált vallásnak vagy nemzetvallásnak is. Ebben lényeges, hogy az absztrakt univerzalismussal és a pénz (a „mammon“) hatalmával, ill. törvényével (amelyek az antiszemitizmusban zsidó ismérvek) szemben megjelenjen egy konkrét, „isteni reinkarnáció“. Például egy „Führer“ személyében, vagy „más nagyra hivatottakban“, akik nemcsak hogy képesek, hanem akiknek kötelességük is áldozatot hozni a „nemzetközösségért“. A „nemzetközösségért“ hozott áldozatvállalás kérdése azért különösen fontos, mivel egy idő után csak ez a projekció képes egységet teremteni. A metafizikai ellenséggé felmagasztosított „zsidó“ ugyanis lehetővé teszi, hogy egymással konkuráló, ellentétes politikai beállítottságú körök, gazdagok, szegények stb. összefogjanak. Az antiszemitizmus olyan identitásképző ideológia, amely országokon belül, de nemcsak ott, hanem azokon kívül, sőt egész régiókon átívelve is képes különböző erők összefogására, s az egység megteremtésére (pl. ezért épülhetnek ki manapság egyre intenzívebben a kapcsolatok az európai antiszemiták és a számukra tulajdonképpen alacsonyabb rendű iszlám országok antiszemitái között(9)).

Ez a nemzetvallásos felhang volt jellemző pl. a 2007-es Magyar Sziget Fesztiválon Wittner Mária beszédére, aki az 56-os lyukas zászlót Krisztus sebéhez hasonlította: „A magyar nemzet sebe, Krisztus sebe és az elesett hősöknek a sebe áll szemben a Sátánnal! És ezt a harcot meg kell vínunk!“ – mondta, amivel egyben mobilizálta is a sok ezres közönséget. Különösen veszélyessé teszi ezt az ideológiát ez a keresztényi tradícióból eredő vallásos konnotáció, mert az általa vizionált helyzetértékelés alapján előfordulhat, hogy néhányan szent kötelességüknek érezzék, hogy „vérüket“ áldozzák a „nemzetért“ az „identitásnélküli idegenek“, a „bolsevista kommunisták“, a „liberálisok“, a „multikulti“, a „globalizáció“ stb. ellen.

Az antiszemitizmus „kollektív zsidó“ ellenségképe olyan sztereotípiákban jelenik meg, mint pl. a liberalizmus, a bolsevik kommunizmus, a kapitalizmus, az univerzalizmus, a szociáldemokrácia, a liberálbolsevik média, az urbánus életvitel, vagy a bűnös, dekadens, liberális nagyváros, a hedonista Nyugat-Európa, a kizsákmányoló bankrendszer, stb. Olyan személyek vagy intézmények, akik vagy amelyek ezen (és még sokkal több) sztereotípiáknak megfelelnek, a mai magyar társadalom projekciós célpontjai és konkrét támadásoknak vannak kitéve. Ezért különösen veszélyeztetett a liberális intellektuális réteg, a szociálliberális politikusok, balliberális újságírók és balliberális médiák.



Összefoglalva tehát: az antiszemitizmus a krízis szemantikája, a modernizációtól, a társadalmi és kulturális átalakulásoktól való félelem kifejezője, az etnikai alapú, homogenitásra törekvő nemzetkoncepció és az erre, mint alapra felépített nemzeti kultúra, vagyis a zárt társadalom és a zárt kultúra kísérő jelensége. Az etnikai alapú nemzetkoncepció − Ralf Dahrendorf szavaival − a nyílt társadalom legnagyobb ellensége(10). A megoldás tehát abban a kérdésben rejlik − s Nyugat-Németországban is erre keresték a választ a 60-as években −, hogyan is lehetne megteremteni a nyílt társadalmat. Ez az útkeresés a 70-es évek elején az un. „Új kultúrpolitikában“ csapódott le, ami nagymértékben hozzásegítette a németországi társadalmat ahhoz a folyamathoz, amit ma „múltfeldolgozásnak“ szoktak nevezni.

Az etnikai értelemben vett nemzetet és az ebben való gondolkodást magyarul „népi“, vagy „népnemzeti“-nek, németül „völkisch“-nek nevezik. A német és a magyar kultúrkör egymásrahatása miatt én „völkisch-népnemzeti“-nek nevezem.

Hogy mit is takar a „nép“ kifejezés, erre Hanák Pétertől tömör választ kapunk: „régiónkban /.../ a tudatformálásban nem a francia mintát, hanem a német romantika nyelvi-etnikai nemzetkoncepcióját vették át. Ebben a felfogásban a „nép” nem a nemesség és a polgárság alatti dolgozó rétegeket, hanem egy idealizált archaikus közösségre visszanyúló etnikai identitást jelentett, utóbb, a századvégen a „népi” a fajival azonosítható értelmet nyert. Ebből a népies nemzeteszméből és szervezési gyakorlatból alakult ki a szociáldarvinizmus, a konzervatív szociálreform és az agresszív nacionalizmus hatására a rasszizmus, amelynek diszkriminatív joggyakorlata, antiszemitizmusa századunk második negyedében olyan rettenetes eszmerombolást és fajirtást eredményezett Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Romániában − és voltaképpen az egész régióban.“(11)

A völkisch-népnemzeti gondolkodásra Samuel Salzborn szerint(12) jellemző a nemzet „önetnizálása“, mely a nemzet tagjai alatt származási és vérségi rokonsági köteléket feltételez. Míg egy család esetében van is ennek reális alapja, addig egy egész nemzet esetében ez lehetetlen, így ez fiktív, tehát elképzelt közösség, „imagined community“(13) marad, mely azonban ebben a gondolkodásban mint objektív adottság szerepel. A nemzet etnikai közösségként, „ethnos“ (Ethno-Nation) történő felfogása (pl. magyarság, németség), antagonisztikus ellentétben áll a demokráciával, mely a nemzetet „demos“-ként definiálja. Ez az államon belüli „polgárok egyenlőségét“ jelenti.

Veszélyes mivoltát három pontban lehet összefoglalni.

1.) Autoriter karaktere van (paternalista), ezért alázatot követel és politikai vezéreket termel ki magából. Alázatunk azonban a politikai vezéren kívül irányulhat egy intézményre is (pl. az egyházra), egy közösségre, vagy magára az etnikai nemzetre.
2.) Egyenlő benne a nép(iség, németül: Volkstum) a nemzettel, amiből szükségszerűen az következik, hogy a népnemzet határai nem azonosak az ország, vagy államnemzet határaival, hanem integrálni akarja a határon kívül élő „saját“ kissebségeit. E miatt viszont ez a gondolkodásmód a Nagy-Birodalom mítoszhoz és a revansizmushoz mint lehetséges megoldáshoz vezet.
3.) Mivel a népiséget (Volkstum) autentikus és homogén közösségnek tekinti és benne állandóan a „valódit“, az „igazat“ és a „tisztaságot“ keresi (pl. a szlogen: „Szentkorona rádió: a tiszta magyar hang“), azért minden idegennek érzett befolyást „szennyezettségként“, „tisztátlanság“-ként él meg. Ez a gondolkodás ellenségképeket gyárt, melyek az antiszemitizmus mintájára „készülnek“.

Klaus Holz kutatásai szerint(14) a modern antiszemitizmus olyan ideológia, mely az etnonacionalizmus nélkül nem is érthető meg igazán. Ott, ahol az etnonacionalizmus bizonyos szociális csoportoknak, amelyek – joggal vagy alaptalanul – bizonytalanságot éreznek, belső tartást biztosít, pszeudo-vallásos funkciót tölt be és az erős és homogén nemzet eszméje biztonságot és előrehaladást ígér, kedvező táptalajra talál az antiszemitizmus, és olyan formában jelenik meg, mintha a vélt ‚nemzeti egység’-et veszélyeztetnék annak antagonistái. A ‚nemzet’ tehát kvázi ‚áldozatként’ védekező pozicióba kerül, s a saját legitim önvédelmét hangsúlyozza.

Olyan államokban, melyek társadalmi átalakulásokon ill. krízisen mennek keresztül, általában megindul egy etnizálási folyamat, ami azt hangoztatja, hogy a nemzet összetartozása származásán, vér szerinti kötődésén alapul. Ennek automatizmusához tartozik, hogy a ‚nemzeti identitás’ egyre ‚magasabb szintet’ ér el, tehát az ‚etnikai nemzet’ lassanként felmagasztosítja és felsőbbrendűnek ítéli meg magát (kulturális felsőbbrendűség). Az etnizálás azért is veszélyes, mert idővel faji elképzeléshez vezet. Az etnikai alapú konstrukciók a faji alapú konstrukciók részeként foghatók fel.

A völkisch-népnemzeti gondolkodásra jellemző a politikailag is veszélyes un. kultúrpesszimizmus(15), melyhez hozzájárul az a psziché által determinált érzés is, miszerint Magyarország helyzete periferikus(16), s mindez a „nemzethaláltól való félelem“-ben csapódik le. Ez ma Magyaroszágon elsősorban az egészségügyi reformmal kapcsolatban tapasztalható olyan kifejezésekben jelenik meg, mint „a nemzet megsemmisítése“, a „magyar nép rombadöntése“ vagy a „magyarság genocídiuma“.

A völkisch-népnemzeti gondolkodásban a kultúra nem individuális identitásfolyamatot, hanem kritikátlan kulturális örökséget jelent (pl. kulturális, vallási szokások, tradíciók, himnuszok, emlékművek, kultikus cselekedetek vagy tiszteletet adó ceremóniák ápolását), tehát statikus szisztémarendszert, melyben az egyes népnemzeti csoportok cselekedetei, aktivitásai és azok „organikusan“ kifejlődött „szellemi öröksége“ nyilvánul meg. Azt feltételezi, hogy a különböző kultúrák egymás mellett mint zárt, körülhatárolható, etnikailag homogén szigetek helyezkednek el. Ragaszkodik a nemzeti különbségekhez és a saját kultúrája alatt a saját népnemzeti sajátosságait érti. A folklorizmusban pótkultúrát gyárt, mert a paraszti világ folklorizmusában véli felfedezni az „autenticitást“, a „természetességet“, az „eredetit“ és a „tisztaságot“.

A saját népnemzete sajátosságainak kihangsúlyozása azonban mindig együtt jár a másoktól való elhatárolódással, ezért a völkisch-népnemzeti gondolkodás a szegregációt segíti elő, s megosztja a társadalmat. A saját kultúráját mindig magasabbrendűnek itéli meg (kulturális felsőbbrendűség), ezért a többi kultúrát mint „idegenszerű beszivárgást“ utasítja el. Ahhoz, hogy a saját nép-nemzetének vélten „tiszta“ és „egységesen körülhatárolható“ (zárt) kultúráját megtarthassa, minden érdekellentétet elhárít magától. Ezért állnak a kisebbségek, vagy a vélten „mások“ állandó homogenizálási nyomás alatt.

Érdekellentétek azonban mindig vannak egy társadalomban, ezért vélik úgy a völkisch-népnemzeti gondolkodók, hogy védekezniük kell, s ezért jön létre ennyi védegylet, önvédelmi egyesület, vagy önvédő sereg, melyek óriási erőket összpontosítanak a civil munkájukra. E „nemzetmentő“ (magyarságmentő) gondolkodásmód automatizmusához tartozik, hogy egy idő után átfordul erőszakba, s a saját, belső logikájának a végpontját az etnikai tisztogatás jelenti, melyben a vélten homogén kultúrát akarja megtisztítani a vélten idegen elemektől. A mai magyarországi nemzetvédők a morális értékvákuum, a posztmodern tetszőlegesség ellen és egy nemzeti újászületésért küzdenek, cselekedeteiket morális forradalomként fogják fel.

A völkisch-népnemzeti gondolkodás a szociális és kulturális folyamatokat biologizálja. Az eredetileg kulturális barát-ellenség dichotómia biologizálása az ellenség dehumanizálásához vezet, s így következhet be, hogy az ellenséget kiirtandó kártevőnek ábrázolja.

Mint láttuk, a ‚nemzeti egység’ protagonistái a ‚zsidók’-at a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, aminek nincsenek, nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezek tehát antiszemita konstrukciók, s mint ilyen: kulturális konstrukciók. A másik oldalon az ‚egységes, homogén nemzet’ is elképzelt, tehát kulturális konstrukció, ‚imagined community’. Mind a ‚homogén nép-nemzet’ mind az antiszemita értelemben vett ‚zsidó’ esetében tehát kulturális konstrukcióval állunk szemben. A zsidó-konstrukció a nemzeti önkép konstrukciójának antagonisztikus ellentéte, amely a társadalom konkurens és idegen érdekeit szolgálja és a ‚nemzeti identitás’ ellensége.

Az etnonacionalista, vagyis a völkisch-népnemzeti ideológia és nemzetkoncepció nem demokratikus, hanem totalitarista logikájú, mert létét az határozza meg, hogy az egyéni identitás alapjának a csoport-identitást tekinti. E koncepció a nép alatt olyan közösséget feltételez, amely közös származáson alapul és melyet a többi, természetesnek vélt közösségtől kulturális és szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátságok, valamint egy megfelelő közösségi tudat különböztet meg, s melynek kohéziós ereje morális tradíciókon nyugszik. Ez a modell antagonisztikus ellentéte a ‚társadalom’-felfogásnak. A nép mint ‚társadalom’ demokratikus koncepciója ezzel szemben az egyenrangú individuumok egymásmelletiségét hangsúlyozza, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze.

Itt tehát két különböző antagonisztikus szociális modell-elképzelésről van szó.
Összefoglalva: a völkisch-népnemzeti gondolkodás (más szóval az etnonacionalizmus) és az antiszemitizmus ugyanannak az éremnek a két oldala. Az a program tehát, amely az antiszemitizmus legfőbb mozgatórugói közé tartozik, az etnonacionalizmus, vagyis a völkisch-népnemzeti gondolkodás, mely az ‚ethnos’ görög szóra vezethető vissza és amely etnikai népfelfogást jelent. Ez az a tényező, ami táplálja, mobilizálja, élteti a kirekesztést.

Magyarországon a rendszerváltás után a globalizáció következtében szociokulturális ‚védekező mechanizmus’-ként megerősödött az etnonacionalista, vagyis völkisch-népnemzeti nemzetkoncepció, s a magyarországi kultúrpolitika alapját az 1989/90-es rendszerváltozás óta egy − a mindenkori kormányok beállítottsága szerint különböző intenzitású – völkisch-népnemzeti felfogás képezi, mintha az 1920-ban a Trianoni Szerződés következményeként a szomszédos országok javára leválasztott területeken élő magyar kisebbség kulturálisan mint homogén, etnikailag egységes ‚magyarság’ még mindig Magyarországhoz tartozna. A mostani, szocialista-liberális kormány programja is kihangoztatja a „határon túli közös magyarság nemzeti politikáját”. Hiller István „A kulturális modernizáció irányai”(17) című írása ugyan kiemeli azt a fontos megállapítást, hogy a kultúrpolitika mindenekelőtt társadalompolitika, s hogy kulcsszerepe van a kultúrának a társadalmi igazságosság megteremtésében, megemlíti a „zárt kultúra – nyitott kultúra” közötti fontos különbséget, azonban ezeket a kifejezéseket nem magyarázza meg, s nem definiálja a kultúrát. Ugyan sejteti, hogy széles értelemben vett kultúrára gondol, mégsem határolódik el a „magyarság” kultúrájának etnikai értelemben vett – zárt − értelmezésétől.

Hogy egy ‚zárt kultúrafelfogás’ mennyire gátolja a ‚nyílt társadalom’ létrejöttét, erről Németországban az 1968-as kulturális forradalom hatására kialakult társadalmi viták következtében jött létre konszenzus. Azóta általánosan elismert, hogy a kultúrának társadalompolitikai funkciója is van, s ez a funkció (a kultúra behatárolt lehetőségeit mindenkor figyelembe véve) a társadalom nyitása, illetve demokratizálása. A 70-es évek elejétől bevezetett úgynevezett ‚Új kultúrpolitiká’-nak reflexív hatása a nyugat-németországi társadalom demokratizálásában óriási szerepet játszott, s a kultúra nyitottsága a társadalmi toleranciaszint emelkedésének fontos bázisát képezte.

Míg a nyílt, tehát antropológiai kultúrafogalom Magyarországon is a társadalom demokratizálásához járulna hozzá, a zárt, tehát affirmatív (völkisch-népnemzeti, etnikai) kultúrafogalomra felépített stratégiák és operációs eszközök továbbviszik, újratermelik és automatizálják a kirekesztést és ezzel együtt a demokráciadeficitet.

Hiába próbál tehát szakítani egy kultúrpolitikai stratégia a „kultúrfölény klebelsbergi eszméjével“, ez addig nem fog túllépni a szándék szintjén, amíg a stratégia alapjául szolgáló affirmatív, tehát zárt kultúrafelfogást fel nem váltja az antropológiai, tehát nyitott kultúrafelfogás, hiszen a völkisch-népnemzeti, vagyis etnikai kultúrafelfogás automatizmusához tartozik a ‚saját kultúra felértékelése’ (amely mindig a ‚másik kultúra leértékelésével’ jár együtt).

A kultúrpolitika a mindenkori kultúra definíciója alapján kidolgozott és arra felépített stratégia. Ennek a mindennapokra ‚lefordítása’, pragmatizálása és a gyakorlatba átültetése jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Első lépésben Magyarországon a kultúrát kellene újradefiniálni. Mert ha az érvényben lévő kultúrafelfogás maga zárt, affirmatív, akkor az erre a kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kultúrpolitika reprodukálni és automatizálni fogja a kirekesztést. A nyílt, vagyis antropológai kultúrafelfogás és az erre a kultúrafelfogásra felépített stratégiák és operatív eszközök segítségével ellenben a mindenkori kultúrpolitika reprodukálni és automatizálni fogja a társadalom nyitását és demokratizálását.

A leírtakat összefoglalva: remélhetőleg sikerült bebizonyítani, hogy a tradícionális és Magyarországon is érvényben lévő kultúrakoncepció nem felel meg az országon belüli kulturális differenciáltságnak, mert az etnikai alapú völkisch-népnemzeti kultúrameghatározás nagymértékben imaginális és fiktív. Mivel a modern kultúrákat a legkülönbözőbb életformák és életstílusok jellemezik, a tradicionális kultúrafogalom képtelen a modern kultúrák belső differenciáltságának és komplexitásának megfelelni. A kultúra tisztaságának megőrzése iránti igyekezet konfliktusok és háborúk számára készíti elő a talajt, és ténylegesen észrevehető, hogy a kulturális identitásra hivatkozás szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet. Ma, a 21. században Magyarországon is az a fő kérdés, hogyan határozható meg a kultúra anélkül, hogy kihangsúlyoznánk a ‚saját’ és az ‚idegen’ kultúra közötti különbséget, vagyis hogyan határozható meg az a tolerancia alapját képező demokratikus kultúrafogalom, mely azt fejezi ki, hogy kulturálisan mindannyian mislingek vagyunk.

______________________________
JEGYZETEK:
1. Vö. Pl. TAMÁS, Gáspár Miklós (1999), Törzsi fogalmak I., Atlantisz, Budapest, vagy:
HROCH, Miroslav (2002), Ethnonationalismus – eine ostmitteleuropäische Erfindung? Oskar-Halecki-Vorlesung 2002, Leipzig.
2. Vö. HAURY, Thomas (2006), Der moderne Antisemitismus, in: In antisemitischer Gesellschaft. Ein Reader zweier Veranstaltungsreiehen 2005-2006 in Darmstadt, Erlangen und Frankfurt am Main, szerk.: Initiative gegen Antisemitisimus und Rassismus in Europa (Jugare), Erlangen/ Nürnberg and Gruppe zur Bekämpfung des Antisemitismus heute, Frankfurt am Main. 22-29.
3. HAURY, Thomas (2002), Antisemitismus von links. Kommunistische Ideologie, Nationalismus und Antizionismus in der früher DDR, Hamburger Edition, Hamburg, 158.
4. Idézi: BENZ, Wolfgang (2004), Zum Verhältnis von Ideologie und Gewalt, in: Salzborn, Samuel (szerk) (2004), Antisemitismus. Geschichte und Gegenwart, Netzwerk für politische Bildung, Kultur und Kommunikation e.V., Giessen, 46 (az idézeteket magam fordítom magyarra).
5. video
6. Morvai Krisztina levele Demszky Gábor föpolgármesternek, in: Magyar Nemzet, 2007 augusztus 22.
7. Mint a 2. lábjegyzetben.
8. Vö.: HERDER, Johann Gottfried (1772), Abhandlung über den Ursprung der Sprache, in: Sturm und Drang. Kritische Schriften (1972), válogatta Erich Loewenthal, Verlag Lambert Schneider, Heidelberg, 399-506, vagy FICHTE, Johann Gottlieb, Reden an die deutsche Nation. Hafis-Lesebücherei. Fikentscher Verlag. Leipzig, évszám nélk.
9. HOLZ, Klaus (2006), Aus trüber Quelle. Rechtsradikale Ideologen und islamistische Antisemiten planen in Teheran eine gemeinsame Konferenz. Das wundert nicht. Ihr Judenhass hat einen gemeinsamen Ursprung. In: Die Zeit.
10. DAHRENDORF, Ralf (1993), Die Umwälzungen von 1989 und die postkommunistischen Länder, in: Wohin steuert Europa? Ein Streitgespräch. Szerk. Ralf Dahrendorf, François Furet, and Bronislaw Geremek. Frankfurt, Campus, 2. kötet, 42-70.
11. HANÁK Péter (1993), Alkotóerő és pluralitás Közép-Európa kultúrájában, in: Glatz Ferenc (szerk.) (1993), Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. születésnapjára, Budapest, 219ff., itt 227.
12. SALZBORN, Samuel (2005), Ethnisierung der Politik. Theorie und Geschichte des Volksgruppenrechts in Europa, Campus, Frankfurt/ M.
13. ANDERSON, Benedict 1996), Die Erfindung der Nation. Zur Karriere eines erfolgreichen Konzepts. Campus, Frankfurt a.M./New York.
14. HOLZ, Klaus (2001), Nationaler Antisemitismus. Wissenssoziologie einer Weltanschauung, Hamburg.
15. STERN, Fritz (1986), Kulturpessimismus als politische Gefahr. Eine Analyse nationaler Ideologie in Deutschland. München: dtv. (eredetileg: The Politics of Cultural Despair, University of California Press, Berkeley, 1961).
16. Vö. az „In-between Peripherality” fogalmával, melyet TÖTÖSY alkotott, in: TÖTÖSY de Zepetnek Steven, „Comparative Cultural Studies and the Study of Central European Culture.“ In: Comparative Central European Culture. Ed. Steven Tötösy de Zepetnek. West Lafayette: Purdue UP., 2002, 1-32, itt 8.
17. HILLER, István (2006), Kulturális modernizáció irányai – 2006. december 13, in: Szín Közösségi Művelődés, A Magyar Művelődési Intézet Folyóirata, 2007. június. 12/2-3, 15-26.

___________________________
Az előadáshoz használt illusztrációk forrásai: az első két kép a kurucinfo honlapjáról származik. A harmadik a Magyar Mérce című lap 2007. májusi poszter-mellékleteként jelent meg, a negyedik a Magyar Demokrata online honlapjáról származik, 2006 őszén szerepelt rajta, azóta eltávolították.

A tanulmány teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.

Az előadást követő beszélgetés leírt verziója ide kattintva olvasható.

Az MTV Záróra című műsorában A múltfeldolgozás jövőjéről beszélt Marsovszky Magdolna 2007. december 12-én. A bezsélgetés ide kattintva letölthető.
 

A Városligetben a Vajdahunyad Vára melletti réten szeptember 14-től 27-ig, a belvárosban, a Szabadság téren szeptember 28-tól október 12-ig látható a Magyar Televízió, a Zuglói Önkormányzat és a Törökfürdő Alapítvány közös szervezésében megvalósuló vándorkiállítás, mely a fogyatékossággal élők világát szeretné közelebb hozni az ide látogatókhoz.

A Paralel – A fogyatékossággal élők világa – című vándorkiállítás művészfotók, gazdag tablóképek és látványos plakáttervek segítségével igyekszik megismertetni a fogyatékossággal élők világát és erősíteni egymás elfogadását. A kiállítás célja, hogy a pekingi Paralimpia időszakában izgalmas ismeretbővítő eszközök segítségével megfogható élménnyé tegye a többségi társadalom számára a fogyatékossággal élők történelmét, kultúrtörténetét és hétköznapjait.



A Paralel kiállítás egy lehetőség arra, hogy a fogyatékossággal élők csoportjai bizonyítsák, rendkívül erősek mind testileg, mind szellemileg: előttük nincs akadály. A mentális akadálymentesítés, mint cél megfogalmazásával a szervezők arra utalnak, hogy az előítéletek legyőzhetők. A 250 négyzetméteren megvalósuló különleges installációs rendszer nappal és díszkivilágítás mellett egészen éjfélig várja először a Vajdahunyad Vára mellett, majd a belvárosi Szabadság téren a látogatókat.

A Paralel kiállítás arra koncentrál, mire képesek, miben emelkednek, emelkedhetnek ki a fogyatékkal élők. A zuglói nyitó eseményen ezért fogyatékos és nem fogyatékos művészek egymás mellett mutatják meg, mit tudnak a különböző művészeti ágakban.

A délelőtti megnyitót komolyzenei koncertek követik, amelyen részt vesz a Lux Musicae Vegyeskar és Hangszeregyüttes vak kórusa, majd a Zuboly együttes gondoskodik a hangulatról, a Baltazár Színház pedig utcaszínházzal szórakoztatja a közönséget.

A Paralel vándorkiállítás három képi tematikával, fejezettel bizonyítja, hogy a fogyatékossággal élők a világtörténelemben mindig is hozzájárultak az emberi társadalom kiemelkedő teljesítményeihez: a „Beethoventől Rooseveltig” című tablósor világszerte híres fogyatékos embereket – művészeket, tudósokat, politikusokat – mutat be, akik sokkal járultak hozzá civilizációnk értékeihez. (Képünkön Stephen Hawking látható.) A „Párhuzamosok találkoznak” című képsorozat Kincses Károly fotótörténész és kurátor által összeállított anyag, mely az utóbbi 25 -30 év fogyatékossággal kapcsolatos művész- és riportfotóiból válogatott. A „Görbe tükör” című kiállítási sziget az esélyegyenlőség és sokszínűség témaköréből 25 európai plakáttervet mutat be.

2008. Szeptember 14-én, a vándorkiállítás nyitónapján számos programmal is várják a Vajdahunyad vár melletti rétre érkezőket: 10.30-tól megnyitó beszédet mond Dr. Weinek Leonárd, Zugló polgármestere és Schatz Péter, a Magyar Televízió üzleti- és termékfejlesztési igazgatója. A megnyitón prózát olvas fel Tardy Balázs színművész.

Negyed tizenkettőkor a zuglói filharmónia fúvószenekara lép fel, vezényel Makovecz Pál. 12.15-től egy óráig a Lux Musicae vegyeskar és hangszeregyüttes koncertje hallható. Az együttes a Vakok Általános Iskolája tanulóiból alakult. Vezényel: Késmárki-Kirsch György.

Negyed kettőtől a Zuboly játszik a réten. Fél háromtól a BALTAZÁR SZÍNHÁZ előadásában látható a Repülési engedély – angyaloknak című előadás utcaszínházi verziója. Háromnegyed négytől DJ SANYI,a Tilos rádió lemezlovarnője tekeri a lemezlovakat.



A nap házigazdája és moderátora a TV2 Kultúrházából is jól ismert Rózsa Péter. Részletes koncepció és program a Törökfürdő Alapítvány honlapján olvasható.

"A jógik nem használnak drogokat, a szentek sem, Avilai Szent Teréz a puszta vallásos áhítattól került olyan, tetőtől talpig megrázó extatikus állapotba, amelynek ártatlan leírásában a profán olvasó az orgazmus élményét ismeri föl. De a többség, mostanában körülbelül hat és fél milliárdan, földhözragadtabb módokon keresi a testi és/vagy szellemi tapasztalatok és gyönyör érzését." 1998. december elsején jelent Lángh Júlia írása az Élet és Irodalom hasábjain, melyben a veszélyesség, a gyönyör, a függőségek, a hagyományok és az uralkodó trend kontextusában gondolja végig a fűhöz való viszonyt, mely a testtudat szempontjából sem mellékes. A téma máig aktuális.

(A veszélyességről)

Sürgősen le kellene szokni a drogozásról: arról, hogy könnyelműen, felületesen és félrevezetően gyűjtőszavakat használjunk - csak úgy általában: drog vagy kábítószer -, anélkül, hogy megmondanánk, pontosan melyikről van szó.
"A cannabisnak semmilyen valóságos neurotoxikus hatása nincs. Alapvetően különbözik az alkoholtól, a kokaintól, az extasytól és a pszichostimulánsoktól, valamint azoktól a gyógyszerektől, amelyeket a toxikománok használnak" - olvasható abban az összehasonlító tanulmányban, amelyet a francia Egészségügyi Minisztérium hozott nyilvánosságra ez év júniusában a különféle legális és illegális szerek hatásának veszélyességéről. A munkát az egészségügyi miniszter rendelte meg dr. Bernard Roque farmakológustól, a francia Tudományos Akadémia tagjától. A professzor és munkatársai hat hónapos kutatómunkával, a tudományos és orvosi szakirodalom eddig megjelent kiadványaira és adataira alapozva állították össze a tanulmányt.
Az derült ki - ismét, mert a hír nem újdonság, csak az ad neki nyomatékot, hogy hivatalos, minisztériumi kiadvány közli -, hogy semmiféle összefüggés nincs a drogféleségek legalitása vagy illegalitása és egészségre káros hatásuk között. A cannabis és származékai (azaz marihuána és hasis, köznyelven fű és shit) a legkevésbé ártalmasak, jóval kisebb a veszélyességük, mint a dohánynak vagy a depressziót kezelő gyógyszereknek, az alkohol pedig legalább olyan mérgező, mint a heroin és a kokain.
"Az eddigi kutatások nem valószínűsítenek a cannabisra jellemző pszichiátriai szindrómákat - írja a tanulmány. - Kétségtelen, hogy a cannabis alkalmas bizonyos függőség kialakítására. De a nagy mennyiségben fogyasztóknak kevesebb, mint 10 %-a válik cannabis-függővé, ami nem elhanyagolható, ám jelentősen kisebb arány, mint az alkoholt és a dohányt nagy mennyiségben fogyasztók kockázata."
A kutatók az elemzett anyagokat a következő szempontok szerint csoportosították: fiziológai függőség, lelki függőség, neurotixicitás, általános toxicitás és társadalmi veszélyesség. Az összesítés szerint a leginkább ártalmas és veszélyes szer a heroin, a kokain és az alkohol. A második csoporthoz tartoznak a pszichostimulánsok, a hallucinogének és a dohány. Fizikai és lelki függőség, mérgező hatás és társadalmi veszélyesség terén egyaránt a legkevésbé ártalmas a nemzetközi szakirodalmat földolgozó francia tanulmány szerint a cannabis.
Amiről itt szó van, az a cannabis sativa és egyik alfaja, a cannabis indica, magyarul leginkább indiai kendernek mondják. Ha a hazai hivatalos jelentésekben olyan fogalmazással találkozunk, hogy ennyi meg annyi "vadkendert" lefoglaltak, megrendülhet a bizalmunk a rendőrség szakértelmében, a vadkender ugyanis szabadon növő gyom édes hazánk széles tájain, hatóanyag (THC) tartalma vagy semmi, vagy egészen elenyésző, ekként nem is számíthat kábítószernek.

* * *

(A függőségről)

Számos elterjedt téveszmét kellene eloszlatni, például azt, hogy aki füvet szív, előbb-utóbb kiköt a heroinnál vagy más, a szelídnek nevezett fűvel szemben keménynek titulált drognál. Ez még annyira sem megalapozott - hiszen más a hatóanyaga a fűnek és más a kemény anyagoknak, tehát más-más receptorok érzékenyek rájuk az agyban -, mintha azt állítanánk, hogy aki időnként fröccsöt iszik, előbb-utóbb a csatornában fogja végezni a napi liter pálinkájával.
Az esetek többségében a heroinosok valószínűleg fűvel kezdték, de itt most nem a heroinosok múltjáról, hanem a füvesek igen sok nagyságrenddel népesebb táborának jövőjéről van szó. A kérdést tehát a másik irányból kell megközelíteni: hová jutnak a fűszívók? Az adatok azt mutatják, nem lépnek tovább: Hollandiában például a cannabis alkalmi és rendszeres fogyasztóinak együttes száma 675 ezer fő, és a rendszeres használóknak csak 0,2–0,5 százaléka tér át heroinra. Ez nem olyan arány, hogy komolyan megalapozhatná a marihuána "előszoba-drog" vagy "kapu-drog" néven emlegetett álhírnevét.
Egereken végzett kísérletek azt mutatták, hogy azok az állatok, amelyeknek a szervezetébe korábban THC-t juttattak (tetrahidrokannabinolt, a cannabis hatóanyagát), nem mutattak nagyobb érdeklődést a heroin vagy kokain iránt, mint azok az egerek, amelyek nem kaptak THC-t. Ami azt jelenti, hogy ha valaki átszokik a kemény anyagokra, nem azért teszi, mert a fűszívás késztette erre a szervezetét, hanem más, főként társadalmi okai lehettek, tehát fű-előzmény nélkül is kiköthetett a heroinnál.
A függőség kialakulása és természete igen komoly szakmai kérdés, élettani, pszichológiai, sőt szociológiai is, szerintem például az is függőség, ha egy állampolgár mindent az államtól vár, egy nő mindent egy férfitól, egy újgazdag mindent a pénztől, de ezekbe talán most ne menjünk bele. Egyébként pedig mindannyian függőségben vagyunk valamitől. Mohón sózunk vagy cukrozunk, kávé nélkül el se bírjuk kezdeni a napot. Miért falunk csokit, sütit? Nem a táplálkozás, hanem a gyönyör kedvéért, mert az agyban valami követeli, néha igen hevesen, az édességadagját. Krémessel is kábíthatja magát az ember, kábítja is.
Itt kellene most kitérni a dohány- és alkoholfüggőség problémájára, mivel mindkét élvezeti cikk - jellemző, hogy így nevezik őket és nem kábszernek - komolyan veszélyes az egészségre és a környezetre egyaránt. Viszont - és ezzel tudomásom szerint nem sokat foglalkoznak a szakértők -, mindkét szernek feszültségoldó, feszültséglevezető hatása is van, és noha a kár, amelyet okoznak, jelentős, még senki nem mérte föl, mibe kerülne a társadalomnak, stresszben és szorongásban mérve, egy esetleges dohánytalan lét. A szesztilalom hátrányait pedig az amerikai társadalom egyszer már fölmérhette a saját kárán.
A fűről a fent idézett francia összehasonlító tanulmány azt állapítja meg, hogy "enyhe" függőséget okoz, szemben az alkohollal és a dohánnyal, amelyeket a "nagyon erős" függőség kategóriájába sorol. A cannabis okozta esetleges dependencia évtizedek óta vita tárgya. A nemrég megjelent, gazdag háttéranyagot feldolgozó - és, mellesleg, csakugyan hiánypótló - Drog Enciklopédia CD szerint: "A 147 tudós közül, aki az utóbbi harminc évben komolyan foglalkozott a témával, csak egyetlen állítja, hogy a kender függőséget okoz: Prof. Dr. Gabriel Nahas, a WHO narkotikum–bizottságának tanácsadója. [...] Tudománytalanság, kutatási eredmények félremagyarázása és szűklátókörűség jellemzi Gabriel Nahas munkásságát. Kenderszármazékokkal való »tudományos« kísérleteit csak elmegyógyintézeti és börtönlakókon végezte, szerinte ugyanis a kocsmákban és az utcán fogyasztók »nem tipikus esetek«."
Ettől még doktor Nahast bőven idézhetik, és idézik is, főként szigorú prohibíciós meggyőződésük szakszerű megerősítését kereső politikusok.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a kenderfüst beszívása olyan kis édes semmiség, mint egy csokor ibolya szagolgatása. Noha az eddigi kutatások és tapasztalatok szerint fiziológiai függőséget nem okoz, elvonási tünetekről sem hallott még senki, valamilyen lelki, szellemi, kulturális függőség mégiscsak ismeretes, ámbár egyénenként igen változó szinten. Tény, hogy azt az izgalmat, amellyel egy dohányos tud éjnek évadján az üres városban vadászni egy pakli cigire (az alkoholista kiszolgáltatottságáról nem is beszélve), a rendszeres fűszívó nem ismeri, legföljebb maga elé mosolyogva fölsóhajt: de jól jönne most egy spangli, ám ha nincs, nincs. Ha egy ideig nem szív, előfordulhat, hogy ötlettelennek és kicsit hülyének érzi magát, de aztán ez elmúlik. Mindez igen nagy mértékben függ attól, hogy a fűszívó mire használja a szert: önmegnyugtatásra, búfelejtésre, gyomorbántalmai enyhítésére, alkoholizmusa elmulasztására, önértékelése megerősítésére, gondolatai szabadasszociációs bővítésére, szerelmi teljesítménye növelésére, vallási jellegű áhítat átélésére, barátok közötti kommunikáció felpördítésére, vagy arra, hogy csitítsa megnevezhetetlen szorongásait, amelyek egyébként, ha minden rosszul megy, éppenséggel katartikus méreteket is ölthetnek a fű hatására. Az ugyanis megrendítő kapcsolatokra tud fényt deríteni a fogyasztó agyában az idő megfoghatatlan természetéről, az én és a világ határainak átjárhatóságáról és arról, hogy a dolgok másképpen is lehetnek, mint amilyennek eddig láttuk vagy képzeltük őket.

* * *

(A gyönyörről)

A tudattágító szerek problémája azért nem hagy senkit semlegesen, mert a lét gyökereit érinti, alapvető kérdéseket vet föl: a gyönyörét, a szabadságét, a valóság természetéről alkotott képét. Tehát valamilyen irányban mindenki elfogult e témában, amely nem függetleníthető legszemélyesebb meggyőződésétől, világlátásának alapjaitól. Ha az állam megbízott képviselői a földi igazságszolgáltatás útján a represszió és elrettentés módszereit választják, nem azért teszik, mintha meg akarnák védeni az embereket önmaguktól és szenvedélyeiktől (különben is, mi közük hozzá), nem is annyira a dolgozó nép egészségét féltik, ami már közügy lehetne, mert gazdasági kérdés, hanem valójában attól tartanak leginkább, hogy a percepció kapuit nyitogatók kétségbe vonhatják az elfogadott értékrendeket, netán derűs mosollyal fittyet hánynak minden társadalmi hierarchiának és a tájainkon egyeduralkodó, racionális fehér euroatlanti gondolkodásmód felsőbbrendűségének is. Ez természetesen félelmetes, mert szubverzív, tehát megtorlandó szellemi kihágás, és itt most korántsem csupán picinyke magyar államunk nézeteiről van szó. Az 1961-ben Genfben aláírt nemzetközi egységes kábítószer-egyezmény a korábbi tilalmakat kiterjesztette a cannabisra is, miután, nem kis mértékben egy elrettentő szándékú, de céljaival ellentétes hatást kiváltó ellenpropaganda film nyomán, az amerikaiak elkezdtek tömegesen érdeklődni az addig alig ismert marihuána iránt.
Ma sem tiltják mindenütt. Itt most nem a néhány, viszonylag toleránsabb, ámbár szintén tiltó európai szabályozásra gondolok (Hollandia, Spanyolország, Dánia), hanem például Indiára, ahol a kender, mint haszonnövény, gyógyszer és élvezeti cikk, évezredek óta a vallás, a kultúra és a hétköznapi élet természetes része. A törvények a marihuánát nem is említik, a hasist igen, de nem tiltják, csupán a forgalmazását szabályozzák, ezt is csak engedményként a WHO, az Egészségügyi Világszervezet követelésére. Több ázsiai országban, ahol évezredes hagyomány a cannabis fogyasztása, a kormány csak azért vezette be a tiltó törvényeket, mert az USA vagy a nemzetközi szervezetek ehhez kötötték a pénzsegélyek folyósítását.
Az emberi lény egyik jellemző tulajdonsága, hogy valamilyen droghoz folyamodik. Keresi az extázist, amely lehetővé teszi számára, hogy kilépjen önmagából, szűkös személyiségéből, és szellemi közösségbe kerüljön embertársaival, a múlttal, a mítoszokkal, netán a teremtő erővel. Az extázis révén olyan tudást remél, amellyel valamennyire ellebbentheti a fátylat a nagy titokról, megpillanthatja a valóság rejtett természetét, sőt, részese lehet. Az olyan társadalmakban, amelyek éltek illetve még élnek a beavatási szertartásokkal, a tudattágító szer pontosan meghatározott rituálé szerinti bevétele valamilyen módon minden agyat összeköt, illetve ezt a felemelő, a közösségben feloldó és a szellemi világhoz közelítő érzést kelti a résztvevőkben. Szociális szerepe van. Mint a mi társadalmaink hagyományaiban a közös italozásnak, amely viszont inkább dáridó, mint szellemi élmény, noha a kereszténység hajnalán még az volt. Az újabb kemikáliáknak semmiféle közösségi szerepük nincs, például az altatófélék, szorongásoldók, antidepresszánsok, amelyek komoly függőséget okoznak, tipikusan magányos szerek. Reggeli órákban a nagyvárosok metróin igazi zombikat látni, munkába igyekvő szorgos apákat és anyákat, "drogosokat", akik még nem tértek magukhoz előző este bevett altatójuktól.
Ne ítélkezzünk fölöttük (sem). Talán jobb lenne a világ, ha az embernek nem lenne szüksége azokra a szerekre, amelyeket földünk pompázatos növényvilága bőséges választékban nyújt, hanem önerőből, meditációs és testi-lelki gyakorlatokkal tudná irányítani az agyában zajló kémiai folyamatokat. A jógik nem használnak drogokat, a szentek sem, Avilai Szent Teréz a puszta vallásos áhítattól került olyan, tetőtől talpig megrázó extatikus állapotba, amelynek ártatlan leírásában a profán olvasó az orgazmus élményét ismeri föl. De a többség, mostanában körülbelül hat és fél milliárdan, földhözragadtabb módokon keresi a testi és/vagy szellemi tapasztalatok és gyönyör érzését. Becslések szerint körülbelül 200-300 millióan vannak, akik a fűszívás szokásának áldoznak.

* * *

(A hagyományokról)

A cannabis tilalma kulturális kérdés. A régészeti leletek tanúsága szerint körülbelül 8000 éve ismert növény más országokban, korokban és vallásokban rendszeresen használt és tisztelt, rituális élvezeti és gyógyító szer volt. Az indiai hagyomány szerint az istenek azért adták a kendert az embereknek, hogy megismerjék a gyönyört és a bátorságot. 1884-ben a brit gyarmati hatóságok hivatalos jelentést tettek közzé Hemp Drug Commision Report címen, amelyben így ismertetik a kendernek az indiaiak életében betöltött szerepét:
"A kender meggyógyítja a hasmenést és a napszúrást, feloldja a nyálkát, ingerli az étvágyat, kisimítja a pösze ember nyelvét, frissíti az értelmet, élénkíti a testet és örömmel tölti meg a szellemet. [...] A kenderben lakozó szellem a béke és a tudás szelleme. A kender által előidézett önkívületben az örökkévaló villáma tiszta fénnyé változtatja az anyag homályát. A kender örömadó, mennyekbe repítő, égi vezető, a szegény ember mennyországa, a gyász csillapítója. Egyetlen isten és ember sem olyan jó, mint a vallásos kenderivó."
A szentnek tartott növényt az indiaiak Párvati istennőnek köszönhetik, aki féltékeny volt - okkal - férjére, Sívára. De miután a nőnemű kendernövény gyantás virágával kínálta urát, az boldog izgalomban heves vágyat érzett iránta. Indiában a kendert nemcsak afrodiziákumnak használták/használják, tantrikus gyakorlatok vallási és szexuális extázisának kísérőjeként, hanem gyógyszer gyanánt is, álmatlanság, fejfájás és számos olyan tünet ellen, amelyeket pszichoszomatikusnak mondunk. A Ramajána hőse, Rama királyfi kalandos útjai során pihenés és erőgyűjtés céljából kender és maszlag keverékét szívta. A Visnu-ünnepeken hasistartalmú ital fogyasztása után jósoltak a papnők.
A legrégibb írásos emlék Kínából származik, Shen Nung császár i.e. 2737-ben keletkezett gyógyszerkönyve említi a hasist malária, reumás és köszvényes fájdalmak, női gyengélkedés ellen. Tibetben állatharapás és skorpiócsípés, megfázás, galandféreg, görcsök és hasmenés, valamint tériszony ellen tartották hatékonynak.
Az asszír férfiak vadászatból vagy csatából hazatérve zárt sátorban kendert - magokat és leveleket - égettek, a füst megtisztító illatában beszélve meg a lezajlott eseményeket. Ugyancsak megtisztulásra és fertőtlenítésre alkalmazták a birkabőrökkel hermetikusan zárt sátrak belsejében égetett kender füstjét a szkíták is. Erről Hérodotosz számol be: a tűz fölött izzó kövekre dobott kendermagoktól a sátorban "olyan füst és gőz száll föl, amely egy görög fürdőnek is becsületére válna. Az elragadtatott szkíták örömkiáltásokat hallatnak."
Az asszír qunnabu szó nyolc-tíz ékírásos emléken szerepel, egy perzsa korból származó asszír botanikai szótár is említi: a kender az ókori Felső-Ázsiában általánosan elterjedt volt. A qunnabu szó változatai görög, szír, arab és latin nyelven is ismeretesek: a cannabis először a Krisztus utáni első században élt Dioszkoridész görög orvos gyógynövénykönyvében olvasható. A szerző egyébként azt állítja, miként idősebb Plinius is, hogy a kendermagvak élvezete impotenssé teszi a férfiakat. Ehhez képest nemcsak az indiai vallási irodalom és a hagyományos indiai orvoslás hangsúlyozza szerelemre késztető hatalmát, de a kínaiak is évezredeken át főztek belőle szerelmi bájitalokat, az Ezeregyéjszaka meséi több helyen is beszámolnak ugyanerről a vonzó hatásról, a perzsa szufik költeményei szintén, Mexikóban és Afrika számos vidékén ugyancsak régóta használják arra a célra, hogy a szexuális gyönyör földöntúli magasságokba emelkedjék.
Mindebből elhamarkodott lenne azt a következtetést levonni, hogy csak a távoli - Európától távoli - kultúrákban fedezték föl a nőnemű kendernövény pszichoaktív hatását. Régészeti leletek tanúsága szerint otthonunknak tekintett földrészünk régi lakóitól sem volt idegen a fűszívás. Egy írországi sír feltárásakor kendermaradványokat és bronzpipát találtak. Több német ásatás hozott felszínre olyan agyagpipákat, amelyekből kendert szívtak. Egy Brandenburg vidékén feltárt temetkezési helyen az i.e. V. századból származó kendermagok voltak. Egyébként pedig a germán főisten, Wotan feleségének, Freiának a szent növénye a kender volt.
A középkorban is ismeretesek maradtak a cannabis erényei. A XII. században Szent Hildegard, bencés szerzetesnő és misztikus, a rupertsbergi kolostor alapítója, gazdag életművében a gyógyászati tanácsok között megemlíti a kendert is, megjegyezve, hogy akinek üres az agya, az fejfájást kap tőle, de az egészséges agynak és fejnek nem árt meg.
Úgy látszik, Viktória királynőnek sem ártott, rendíthetetlen puritánságát nem tudta befolyásolni a havonta elfogyasztott kenderkivonat, amelyet orvosa tanácsára alkalmazott görcsoldónak. Hazájában egy ideje már nem volt ismeretlen ez a gyógynövény: Erasmus Darwin költő és orvos, az evolúciós Darwin nagypapája ültette és nevelte nagyra az első marihuánát, egy cannabis indicát, nem egyedül, hanem Sir Joseph Banks, a Royal Society, a brit tudományos akadémia elnökének társaságában. A legendák szerint a specimen öt méter magasra nőtt.
Az ohiói orvoskamara egyik jelentése, 1850-ben, a kendert több, mint húsz féle betegség kezelésére ajánlotta: javaslatai tíz évvel később bekerültek az általános orvosi szakkönyvbe. A hivatalos nemzetközi tilalom, amely a cannabist mindezek ellenére a kemény drogokkal egyenrangú teljes tilalommal sújtotta, csak 1961-ben következett be.

* * *

(Az uralkodó (t)rendről)

A hatalmak képviselőit irritálja a fűszívók mássága. Akik az "istenek füvének", "győzelmet adó nőiességnek", "égi vezetőnek", "halhatatlanság elixírjének", "megvilágosodás magvának" nevezett növénnyel jóindulatú viszonyban vannak, többnyire egyúttal másként gondolkodók is, nem politikai értelemben. Ilyenek különben egyre többen léteznek szerte a világban, fűszívás nélkül is. Mert nem nehéz látni, hogy pontosan ugyanazzal a gondolkodásmóddal és működési szabályzattal, amellyel földi uraink eddig vezették a világot - immáron csaknem a szakadék peremére -, nem lehet megváltoztatni az irányt. A végtermékektől bűzös és elszürkült bolygó cipeli a hátán ezt a növekedés téveszméjétől elvakult, a gyarapodás bűvöletétől megszédült bandát, amely nem akarja észrevenni, hogy úgy fog önnön gőgjébe belefulladni, mint egy súlyosan függő, szokásain változtatni képtelen keménydrogos az overdózisba. Éppenséggel azokat is mondhatnánk "drogosoknak", akik a pénzbe és a hatalomba kábultak bele. Eléggé veszélyesek a társadalomra.
Amikor a korábbi módszerekkel nincs, vagy nem látszik kiút, akkor mondják azt, hogy eljött a paradigmaváltás ideje. Persze nem tudom, ez mit jelent, senki sem tudja pontosan, de a bolygónagyságú csődöt csakugyan valamilyen gyökeresen más megközelítéssel lehetne talán - ha még lehet - eredményesebben kezelni. A világ vezető politikusai egyelőre nem mutatják a jelét, hogy ezt megértették volna. Féltik a megrögzült hagyományokon alapuló hatalmukat, ezért nem tűrhetik azt a fajta máskéntgondolkodást, amelynek terjedését a fű nagy mértékben elősegítette. De már nem törölhetik el a kultúrtörténetnek egy egész fejezetét, olyan jeleneteket, mint például amikor Aldous Huxley, Arthur Koestler és Allen Ginsberg ott ült Thimoty Leary pszichedelikus szeánszain.


------------
Lángh Júlia (1942)
volt tanár, tanító, reklámszakember, fordító, szociális gondozó és újságíró. Író. 1977-től Párizsban élt. A nyolcvanas évek közepétől a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. A 90-es években kétszer is élt és dolgozott Afrikában: egy bozótfaluban óvodát alapított, illetve mozgássérülteket tanított rádiózásra. A Magvető Kiadónál jelentek meg ezzel kapcsolatos kötetei Közel Afrikához (Magvető, 2003 – új kiadás: 2007) és Vissza Afrikába (Magvető, 2002) címmel. Egy budai úrilány című regénye szintén a Magvető Kiadónál jelent meg 2003-ban.
 

"Kilenc órára rendeltek be minket. Azóta tündéri hólyagunkat meglékelték, ereinket megcsapolták, a háromszáz dollár vérdíjat készpénzben leszámoltuk, és azóta kellett tűrnünk ebben az ólban egy pinamelegítő körül összezárva, hogy ránk fröcsögjön az egyenest Disneylandből szállított málnaszirupos mandírozott kandarinzselé.
Úgy szerettünk volna mindent megbeszélni. (Többek között a leszívásra váró tündérkezdeményekről.) Ugye, neked is? Ugye, te is? UGYE, UGYE, UGYE? – doromboltak bennünk sikoltásra készen a mondatok. De hallgattunk." - Forgács Zsuzsa Bruria Az angyalkák a mélyben dohognak című novellájának részletét olvashatják.

Forgács Zsuzsa Bruria: Az angyalkák a mélyben dohognak

"Én voltam az egyetlen harmincon felüli fehér nő a terepen. Érthetetlen okokból a 23. utca keleti végébe zsúfolódtak össze a New York-i angyalcsináló klinikák, és a magukra adó fekete tündérlányok ide szivárogtak le a Harlemből, minek következtében a magukra adó harmincon felüli fehér nők a Park Avenue elit klinikáira szivárogtak föl, amelyeket mindenféle zártkörű kártyázó szalonoknak álcáztak, hogy az ilyen kétes származású alakok vére, mint az enyém, ne elegyedhessen az övékkel a leszívóbödönben.
Aztán 12 óra 45 perckor nyílt az ajtó és szólították az el ső három tündért. Felbolydultunk. Szőrtüszős lábú felállt, és a tévé elé kuporodott. A 11-es csatornán Bushné, az amerikai elnökfeleség nyilatkozott. Bőrlebernyeges arcáról sugárzott a desztillált tökösség:
– Akasszák fel! – vijjogta Szaddám Huszeinről.
De a szőrtüszős lábú nem hagyta annyiban és azonnal belétekert.
– Csak nem fogjuk még szombat délelőtt is őt nézni? – és átnyergelt a 9-esre. Egy olimpiai méretű tv-stúdióban 600-an fogyókúráztak kollektíve az ívlámpák alatt. A műsorvezető tündérke örömmel jelentette be az Amerikai Egyesült Államok szombat délelőtti tömegeinek, hogy a jelenlevők 192 ezer pound háj leadására tettek ígéretet, majd felmutatott egy rózsaszín csodapirulát és lenyelte. A szőrtüszős lábú kímélet nélkül tekert bele a műsorvezető tündérke orgazmusába. Jogosan, úgyhogy meg se fordult, hogy beleegyezésünket nyugtázza, hanem matatott tovább az éterben.
Elfogott valamilyen nyüszítő, feszítő nyugtalanság, hogy egy állat (tündér) vagyok, hogy a merénylet, melynek elkövetésére készülök, végzetes önmeghasonláshoz vezet majd. Aztán egy testemből felszakadó ciklon torkon ragadott és kivágott a folyosóra. Nem volt kétséges számomra, hogy a bennem kibontakozó minitündér kezdte diktálni az iramot. Az öltöző felé süvítettem. Balra, egy nyitott helyiségben tíz kicsi guruló műtőasztalkát láttam fehér papírvattával letakarva, mindegyiken egy kicsi fecskendő feküdt, tündérálomsziruppal feltöltve.
– Nem lehet a folyosón mászkálni – ragadott könyéken az egyik fullajtártündér.
– Csak néhány könyvre volna szükségem a táskámból – haldoklott kifelé számból a szó, és kiszállt belőlünk minden erő. Mármint belőlem és a bennem dohogó, létért kapkodó minitündérből, és megadtuk magunkat a szokásos emberi hülyeségnek, sötétségnek, kishitűségnek és kegyetlenségnek – volt ebben már némi rutinom, és mégis, minden alkalom, mint egy haslövés.
A fullajtár elkísért. Megálltam a táskám fölött és sírtam. Melyik könyvből meríthetek most vigaszt? A karmám azt súgja, hogy akarom ezt a bennem megfogant kistündért, egész lényem ezt a kistündért akarja táplálni, őrizni, de a külső terepasztalon minden körülmény ellenünkre tört. Egy lecsúszott, biztosítás nélküli, otthon nélküli, rokontalan, első generációs bevándorló tündér vagyok, nekem nem járnak bizonyos előjogok, vagy mindenesetre nem tudtam kiharcolni őket. Most tehát erőszakkal török legjobb belátásom ellen."

(...)

A szerző levele olvasóihoz:

Kedves olvasók!
A folytatást bármelyik könyveskávéházban elolvashatjátok egy kellemes kávé és süti mellett....
Még több információ a Szomjas oázisról és Talált nőről, melyekben az angyalkás történet megtalálható a Szomjas oázis blogján olvasható.

A Szomjas oázis szerzői szövegben és képben is bemutatkoznak a blog egyik cikkében.

Az Angyalkommandó a Gárda-per elnapolása ellen tiltakozott. Szeptember 1-én délelőtt tíztől a Fővárosi Bíróság Markó utcai épülete előtt szálltak földre az angyalok. A figyelemfelkeltő FlashMob-akciót a szervezet azért hívta életre, mert aggasztónak érezte, hogy a Magyar Bíróság megfélemlíthető, a bírói kar bármely tagja hitelesnek vesz névtelen telefonálókat és személyes aggodalmát a jog elé helyezve elfogultságra hivatkozva nem hajtja végre bírói kötelességét és nem hoz ítéletet a társadalom széles rétegeit érintő ügyekben.

Az Angyalkommandó a figyelemfelkeltő FlashMob során Dr. Ábrán József, a Fővárosi Bíróság Polgári Kollégiumának vezetője részére is eljuttatta felhívását. „Az Angyalkommandó bízik abban, a Fővárosi Bíróság nem veszíti el hitelességét, és a jog lehetőségei között nem az időhúzás, az aktatologatás és a halogatás kiskapu-szárnyai mögé bújik, s munkájához az ügy új, elfogulatlan bírájának valódi szárnyakat kíván, mert hiszi, hogy a magyar jog és az annak végrehajtására és betartatására jogosult szervezetek képesek megfékezni a szélsőséges megnyilvánulásokat és a szélsőséges megnyilvánulásokra hajlamos szervezeteket.” - nyilatkozták az Angyalok blogjukon.

Az Angyalkommandó mint az összefogás mozgalom művészi akciócsoportja mai akciójával kapcsolatban egy nyilatkozatot is közreadott, melyet alább közlünk.

Az Angyalkommandó továbbra is várja a hasonlóan gondolkodókat, lehetőségeihez mérten véleményt nyilvánít a civil szférát közelről érintő közügyekben, s tiltakozik a kisebbségekkel szembeni megnyilvánulások ellen.

Az Angyalkommandó 2008 szeptember1-i, "JUSTITIA" elnevezésű akciója során A TÉRSÉG LELKIISMERETI SZENNYEZETTSÉGÉT FELMÉRTE, s a szennyezettség mértékét ön- és közveszélyesnek minősítette. A térség Mentális Hatékonyságát elhanyagolható mértékűnek találta.

A jog angyali értelemben az anya, aki gyermeke csalódottságát, dühét, vagy sérelmét igazságosan és szeretettel oldja fel. A jog ezen a helyen nincs biztonságban. Ez a helyzet egyértelműen a bűnt pártolja.

Az AngyalKommandó céljait támogatva, lelkiismereti okokból Szécsi Magda író kilépett az Írószövetségből. E nyilatkozatával minden alkotót lelkiismeret-vizsgálatra szólít. Gesztusával azok sorsában osztozik, akiket meleg és/vagy cigány íróként, meleg-, zsidó- vagy cigány emberként, esetleg nőként fenyegetnek.

Szécsi Magda kilépésével az értelmiség egy részének, hallgatásától határolódik el, és mutat más lehetőséget. Hallgatás helyett megszólal és figyelmeztet. Jóvátételként 2008. július 5. emlékének megőrzésére, egy emlékmű létesítésére felajánlja két tűzzománcát illetve ezek árát.


A mulasztásokat, vétségeket és bűnöket be lehet ismerni.
A mulasztásokat, vétségeket és bűnöket jóvá lehet tenni.
Ezt üzeni az Angyalkommandó és Szécsi Magda mindenkinek, aki megfordul valaha ezen a helyen, az ország szívében.

1. Angyal van veled. És Te vagy a szülő. És te vagy a Születő.
2. Minden név angyal neve.
3. Magad vagy a Gazda és a Bíró. Magad felett.
4. Légy anyává és atyává.
5. Ölelj.
6. Szeress.
7. Adj.
8. Igaz tanú légy!
9. Jót tégy felebarátoddal érzésben, szóban, cselekedetben.
10. Eszmélkedj

Az Angyalkommandó akciójával a térség lelkiismereti szennyezettségét kívánja csökkenteni, s ha szükséges, bárkinek személyes angyali védelmet biztosít, hogy a neki rendelt ügyben lelkiismeretes beismerésre és jóvátételre legyen képes.

AZ ANGYALKOMMANDÓ NEVÉBEN:



Kalkuttai Teréz anya angyal, Freud & Jung angyal,
Ferenczi Sándor angyal, Virág Teréz angyal

"Hétfőn este következett be a csúcs. A szabadulás, a pillangóvá válás, a ronda báb elhagyása. Felröppenés a pincemélyből.
Háznagy Elza 47 éves bevándorolt villanyszerelő beköltözött élete első önálló lakásába a nyócker szívében." - ICA Háznagy Elza és Angyal Szása Médium segítségével igyekszik közelebb kerülni és mélyebbre látni a nyolcadik kerület világának titkos bugyraiban – hátha kiderül, hogy nincs is az a város többi részének mindennapjaitól annyira távol.

Gordon Agáta: Jelentések a gettóból 1. - Háznagy Elza kalandjai Nyóckerben

I.
Hétfőn este következett be a csúcs. A szabadulás, a pillangóvá válás, a ronda báb elhagyása. Felröppenés a pincemélyből.
Háznagy Elza 47 éves bevándorolt villanyszerelő beköltözött élete első önálló lakásába a nyócker szívében. „Hazataláltam!” − jelentette Elza számos esti telefonja során Angyal Szásának, aki szívből örült a sikernek. 30 négyzetméter, 3. emelet, János hegyi panoráma − picit messziről ugyan, az ablak jobb sarkából −, kisgyerekek a szomszédban, kigyúrt, kopasz gondnok, barátnők, új állás, részesedés egy KFT-ben, javítás-szerelés-felújítás. Boldogság!
Angyal Szása csütörtökön meg is tekintette a létesítményt, amikor fűért kirándult a gettóba, Háznagy Elza pedig éppen külföldre utazott édesanyjához áldását kérni és eldicsekedni élete kiteljesedésével.
*
Angyal Szása telefonon követte az eseményeket. Végig kapcsolatban volt Elzával, miközben Teknőc küldönc lebonyolította a cserét. „Itt a Józsi” − mondta, miután Elza frissen felújított, fényes fehér kecóját megcsodálták, s elkért 10ezret 4 egységre, majd lement és visszajött négy nagyon aprócska fólianudlival.
*
A vadonatúj lakásban éppen elfért Elza bútora, amelyet underground házmesterként letöltött ötévnyi szolgálattal gyűjtött össze előző élőhelyén, egy belbudai társasház pincéjében. Mindegyik fából volt: komód, vitrin, kétajtós ruhásszekrény, íróasztal, kihúzhatós ágy. Van TV és P3 computer is. Idős, túlélő bútorok: öregasszonyok. Nem mutatnak rosszul a papíralapú szalagparkettán a késő délutáni napsütésben. Kicsit zsúfolt lett a lakás, de a galéria még üres − igaz hogy csak 1.20 magas. Azonban a Mária és a Magdolna utca sarkán. A Telekinél.
*
Teknőc diszkréten átadta a nudlikat, amiket Angyal Szása elégedetlenül méricskélt a tenyerén, amikor megszólalt a telefonja. Háznagy Elza jelentkezett. Édesanyja megtagadta az áldást, amely nagyobb összegű kölcsönt is jelentett volna, tekintettel a lakás finanszírozására, és a szép reményekre. Ám édesanyja nem bólintott kegyesen. Nem vesz fel jelzálogot szlovák falusi otthonára, ne számítson rá Elza, mert életvitele és eddigi teljesítménye nem ad okot a bizalomra. Elza megbántódott, hangjából ítélve nagyon mélyen, és nem is az elutasítás miatt. Ha édesanyja rinyál, hogy nincs pénze, mondja Elza, nem ad a bank se, csak húsz koronát tud adni sörre meg fagyira, akkor Elza azt elfogadja. De élete megítélését, az együttérzés hiányát, az elfogadás képtelenségét nem fogadja el. „Szóval a testvéreim anyám szerint többre vitték az életben” − dühöng Elza a telefonba, és nem érti.
*
Szása együttérez Elzával, de óvatosan kezeli. „Tudod, mit gürcöltek ezek össze egész életükben” − mondja Elzának az anyjáról a sajátjára is gondolva − „miközben hűségben elgondoztak egy alkesz férjet, mindennapi szükségletét ellátták, meg a gyerekeikét is, … Ne gyere el haraggal. Majd megoldjuk…” − utalt a kölcsönre is, amelyet, bizony, nehéz lesz hirtelen megadni. Elza furcsa hangokkal tette le a telefont. Angyal Szása nem is mert arra gondolni, hogy Elza talán sír dühében és megalázottságában. Anya elhanyagolódott kis leánya.
*
„Te zacis gyerek voltál?” − kérdezte Teknőcöt, akivel elindultak közeli otthona felé, hogy együtt megízleljék a friss cuccot. Teknőc beolvadt a város szívébe, köszöngettek neki a szép cigányfiúk. Biciklit kínáltak, kiskutyát; széplányoktól kérdezte hazajött-e Feri. Az udvarokon kisgyerekek szaladgáltak. „Falusi dögnyúzók − mondta Teknőc az udvari népség felé tekintve − kimentek innen már a zenész cigányok is!”
Zacis volt, 10 hónapos korától. Most 43, küldönc az önkormányzatnál. Jó útra tért, szociális hálóba került, amely bruttó 67tel kiemelte őt. De volt pár kanyar az életében. Sittes idők, be-ki, be-ki, tizennégytől valameddig. Szabálysértések, lopás, betörés. Amikortól az anyja elvitte a nevelőszülőktől és dolgozni küldte.
„Mit dolgoztál?”
Mit dolgozhatott?
Teknőc haragszik az anyjára. Öten voltak, mindőjüket elvitték. Ő a legkisebb, őt nem látogatták. Azt hiszi, hogy a többieket igen. De őt máshova vitték.
„Az anyád hogy nőtt fel?” − kérdezi Szása. „Honnan a büdös faszból tudjam?” − kérdezi Teknőc. −Ha otthagyott volna a nevelőszülőmnél, akkor most lenne valamim.” „Múltad.” − mondja Angyal és a folytonosságra gondol. Arra az elkötelezettségre és törődésre, amit Teknőc a nevelőmamától kapott.
*
„Így fürdök” − mutatja Teknőc a lakását. Konyhai vízmelegítő, a csapra slagot húz, nagylavór a mosogató alatt. Intelligens technika adott helyzetben. Tekerünk egyet és kiállunk a gangra, az udvar másik fele a rendőrségé, virít a szolgálunk és védünk a skodákon. „Ha van egy kis füvem, elgondolkodom” − mondja Teknőc − a múltról nem nagyon. De volt egy műsor a TVben. Verseket mondott egy színész és megértettem.” „Mi volt az?” −kérdezi Angyal. − „Miről szólt?”
Teknőc mélázva idézi: ...de az én kicsi tíz milliomodom, éppen pontosan a gettóba jutott, rezervátumba drogszolgaságra, menhelyre és csirkegyárba... valahogy így volt.
*
„Mindent bevállalok, ami történt” − mondja Teknőc. „Nem történne másképp” − erőlködik. „Azért, megpróbálhatnál más utakat elképzelni” − győzködi Angyal. „Például a mamánál maradsz. Dolgozol, fodrász leszel, férjhez mész, van hol laknod.” Teknőcnek nem sikerül igazán a gondolatkísérlet. Tudattágítást erőltet Angyal, és faggatja. „Mit akarsz elérni? Merre tartasz? Kifestetni a lakást, új bútorokat, autót?”
Teknőc tanácstalan. Nem érdekli az anyagi világ. Voltaképp spirituális életet él és szolgál.
A Magdolna és a Mária sarkán. A Telekinél.
Most már velünk együtt.

„A nővérem azt kérdezte tőlem ma reggel: Mi értelme ennek? És nekem hirtelen megcsillant az a gondolat a fejemben, hogy a Camino semmiben sem különbözik a hétköznapi életünktől. Teszel, veszel, eszel, végigmész. De amiben különbözik, az a lényege.” – Büky Anna egyel tovább lépett a Camino ösvényén, az útról, egy rejtélyes telefonhívásról, a halálról és az úthoz kötött életekről augusztus 27-én küldött beszámolót ICA-nak.

"Érezni, ahogyan átfúj rajtam a szél, ha felemelem a lábam és kitartom magasra, élek, én mindig túlélem, hátrafelé is ki tudom emelni, eszembe jut, hogy mindez csak 7 perc, a hosszú kűr, egy ugrás és sikerül, egy triple loop, nem tudom, a következő menni fog-e vajon, bíznom kell magamban, mert nő vagyok, forgok, forgok, gyönyörű, a jégen érzem igazán nőnek magam." - Ilyen lehet korcsolyázónak lenni - Czapáry Veronika szerint.

„A helyén volt bennem... és varázslatosan tudott csókolni. Nem megette, hanem MEGITTA a húsomat. Soha a büdös életben nem éreztem még ehhez fogható gyönyörűséget. A pasik rágnak, a férfiak isznak, mintha folyékony anyaggá válnál általuk. Nagy különbség. Ha még nem élted át, fogalmad sem lehet arról, hogy most miről beszélek.” – Szécsi Magda narrátora alapos kapcsolatelemzést ad gazdateste életéről és a szerelem misztikumát is magába olvasztja.

Ha minden puncira elektromos pásztor vigyázna, kevesebb lenne a bánattól idegbeteg, frigid nő, de akkor szánni kellene a világot a drasztikus szaporodási násztánc miatt, nem mintha nem lenne szánalmas már most is az aktusok egyre romló minősége. Nem kell röhögnöd az elektromos pásztoron! Ha a lóvét kerítések, ajtók, zárak és riasztók védhetik, akkor engem, A VILÁG KÖZEPÉT, miért ne védhetne egy elektromos pásztor?! A pásztorhoz ne képzelj farkat. Értsd szó szerint. Én nem szoktam félrebeszélni. Ami a csiklómon, az a nagyajkaimon!



Én egy ilyen 3,14csa vagyok, itt, két valaha vaskos comb között, amit már régen nem feszítenek szét vágytól reszkető férfi vagy női kezek, amitől tök siralomvölgy vagyok, de ez nem hatja meg az egyre soványabb, lottyadó húsú gazdatestet, aki kurvára nem akar tudomást venni a létezésemről, pedig nagyon is vagyok és nem öregszem olyan tempóban, mint ő teszi. Néha kedvem lenne kiszólni neki a bugyiból, azaz „beszólni”, hogy „Virág, baszd meg, ne légy már ilyen lélektelen, hülye kurva! Képzettársítsd már hozzám az élvezet fogalmát, a víz és a szappan után!” Ugyanis a gazdatestet Virágnak hívják. Szepesi Virágnak. 35 éves, elvált és rajzot tanít egy külvárosi iskolában, ha éppen nem depressziós. Most az. Már egy hónapja magába zuhant. Fel sem kel az ágyból, nem hogy megfürödjön. Egyszóval szar minden és éppúgy bűzlünk! Nem csoda, ha kezd elegem lenni! Ráadásul nyár van. A belémvalók ideje, mint régen. Ó, régen buli volt az élet, de az az utolsó farok nagyon betett Virágnak, pedig én, mint tapasztalt 3,14csa megmondhatom, hogy nem volt egy nagy szám semmilyen értelemben.



Befogadni se nagyon akartam azt a bunkó faszt, de, hát legyőzött a kíváncsiság, meg a gazdatest, a Húsevővirág jó vagy rossz híre?! No, ezt ne firtassuk, mert minden viszonylagos, és minél anyaszült-meztelenebb egy férfi, annál viszonylagosabb. De az tény, hogy a tantestület hímtagjai makacsul Húsevővirágként emlegették gazdatestemet, miközben kéjesen vigyorogtak és úgy néztek ki, mint akik bármelyik percben helyet cserélhetnének szellemi fogyatékos tanítványaikkal. Mondjuk, a tanítványok jobban járnának, de ezt most úgysem hinné el nekem senki, legfeljebb dugás közben. Mert aközben minden hihető, vehető, eladható, és érthető. Ebből is látszik, hogy mekkora az én hatalmam.



Igaz, aktus után rohamosan csökken, de nem bánom, mert tudom, hogy jönnek ők még az én „utcámba”. Virágnak volt egy krapekja, hapsija, pasija, szeretője, stb. kb. 2 évvel ezelőtt. Majdnem őt szerettem a legjobban, mert értett hozzám, nem szaggatott össze-vissza, tudott úszni az árral... jó kis belémvaló volt! Ráadásul mindig mesélt. Végtelenül élveztem, és a gazdatest is. De a gazdatest többnyire süket volt a vágytól, nem hallotta miről suttog itt bent nekem a sokat látott „öreg motoros”, nehogy korán elmenjen. Azzal fegyelmezte magát, hogy kiselőadást tartott arról, hogy az egyiptomiak bebalzsamozták az elhunyt pasik falloszát, miután levágták. Így érthető, hogy a látogatása bennem, mindannyiunk örömére, szépen elhúzódott. Tódornak hívták a kiválóra vizsgázott fasz gazdáját. Kár, hogy a motorján nem fegyelmezte magát és úgy felcsavarodott egy nyárfára, ahogy a gazdatestem be, amikor megkapta a halálhírét.



Persze őutána is voltak bennem tocsogó, feszülő, kedves, haragos, dacos, ilyen-olyan, kicsi-nagy vándorfaszocskák, akik összességében szóra sem érdemesek, nem úgy, mint Gábriel, akivel a csiklóm még politikai vitába is keveredett. Mit csodálkozol ezen? Nem hallottál még külön tudattal rendelkező 3,14csáról? Akkor te semmit nem tudsz a szép húsos fodrocskákról a nők lábai között. Az ott egy nemi szerv? Ennyit mindenki tud! De Gábriel ennél sokkal többet tudott. Ő volt a legek legje minden értelemben, szellemileg és szexuálisan is, akire (egy orgazmusban fogadnék) sosem mondták a puncik, hogy faszkalap! És, ha már kalapozás, akkor kezdjük az eszével. De ne! Mégse! Inkább a farkával, amitől még most is dicsőséges nedvek szivárognak, arányos formaszerkezetű felépítésemben, elég csak rágondolnom, és a legbunkóbb pasi is megspórolhatja az előjáték vonaltávlatilag sem helyesen művelt egyszerű mozzanatát, mert a legtöbb férfi nőitest-analfabéta, ott kapirgálnak előjáték címén, ahol a krematóriumi hullaégető tapizza az élettelent, amibe még a hullák is kétszer halnak bele, nemhogy egy élő női test!



Sajnos a baszás nem tantervi követelmény, így hiányos a hímek alapvető tér- és formaszemléletén túl az erogén zónák ismerete is. Előbb jutnak el Varsóból a pesti Tavaszmező utcába térkép nélkül, mint hogy felismernék az érintés és az élvezet közötti legalapvetőbb összefüggéseket. Legalábbis a gazdatestem főleg ilyen kanokkal üzekedett, nem is csoda, hogy ezek a tapasztaltok mániás térmélységbe taszították, és térden állva elégített ki boldog-boldogtalant, ha őt már nem tudták, így bizonyítva önmagának, hogy nő, aki viszonzás nélkül is adni tud, mert ezt az adakozást kurvára nőiesnek tartják és el is várják a férfiak. Szánalmasak!



Gábriel viszont tökéletes volt. Úgy tudta viselni a férfiasságát, a férfi mivoltát, mint a legjobb nők a sorscsapásokat: büszkén, újra felállva, nem adva meg magukat a fájdalomnak, és a természetellenes belenyugvásnak. Ebből is láthatod, hogy az igazán férfias férfiban van egy nagy adag nőiesség is. Most nem a buziverők, fürdőskurvák hisztériájára gondoltam a férfinőiesség alatt, hanem arra, hogy amilyen szép, erős egy férfi lelke, olyan szép és erős a farka is. Gábriel erre jó bizonyíték. Most eltekintve színeinek és testének tökéletes összhangjától: barna bőrétől, szavak nélkül is hét életet elmesélő koromfekete szemeitől, csodálatosan izgalmas szőrös mellkasától, fényes barna mellbimbóitól, szép kezeitől, amivel egy érintésre kívánatos asszonyt varázsolt a csúnya nőkből is, a fekete szakállától, a szépívű szájától, erős combjaitól... jaj, már most kész vagyok!, szóval eltekintve mindezektől is a legértékesebb ember volt, azok közül, akik valaha is bennem jártak, mert sosem hazudott! Se a szájával, se a farkával, és ez nem kis dolog, hiszen a pasik gyakran kerülnek intim kapcsolatba a hazugsággal, aminek mindig a szexuális „termelőmunka” látja kárát, mert a fallosz nagy majom, leutánozza a gazdatest lelkét, agyát és mindent, ami a szájon át kijöhet. A férfilélek sivatagi állapotát semmi sem árulja el jobban, mint a nemi szerve, amit persze, mindig a nők szívnak meg. Azok a nők, akiknek szellemi fogyatékos a nunikájuk, és nem tudják szétválasztani a célt a követelménytől, és a követelményben pedig nem látják meg az ésszerűséget, ami maga a cél.



De van, hogy nem a nunika a szellemi fogyatékos, hanem a gazdatest. És üvölthet a punci görcsöt kapva, lyukat zárva, sok hülye nő nem ért a saját 3,14csája nyelvén, amin jó sok villa épült már fel a Rózsadombon ilyen-olyan elmeorvosi tulajdonban, mert a tolmácsolás nem kis pénzbe, de sok faszba került. Gábriel faszocskája gyönyörű volt! Kicsi, barna, hősies katonácska, akit tökéletesen belém terveztek a teremtő energiák egy bizonyára fergeteges szeretkezés után, és ehhez még tanmenetalkotó bizottságot sem kellett létre hozni, elég volt hozzá a szerelem, és az, hogy két ember tudta, mi és hogyan jó nekik. Ebbe a jóba belefért Gábriel is, hála istennek! Az én gazdatestem anyja nem élvezett Virág teremtése alatt, ezt gyakran felvázolta az emlékezet famentes rajzlapjára, amitől tök síkidomnak látszott az egész világ baszásostól-férjestől, és csak azért nem sikongtam, hogy fogja be a száját, mert be volt gyulladva a méhnyakam, ami az én egyéni életemben több, mint egyszerű torokfájás.



A gazdatestem gyűlölte az anyját, ez tény, ahogy én gyűlöltem a retkes faszú pasikat, akiknek nyálkás, büdös volt a fitymaráncaiba rohadó túrós mocsok, mégis megbaszhattak, mert Virág éppolyan hülye volt, mint az anyja, ha nem hülyébb! Sosem nézte meg a pöcsöket, mint jó háziasszony az árut a piacon, pedig ez a minimum, amit egy punci elvár a gazdatesttől. Na, jó! Vérbajt nem kaptunk el egyiktől sem, de ilyen-olyan gennyes folyások tettek már menekülő részeg matrózzá, csakhogy én a büdös életben sem tudnám elhagyni a hajót, ez az, amit Virág képtelen felfogni, hiába szúrok, hasogatok, görcsölök neki, és válok pállott, büdös szőrcsomóvá a lába között, ahová nemhogy ember nem vágyik, de a kutya se, sőt még én sem, csakhogy nekem nincs választási lehetőségem (lásd részeg matróz...), tűrnöm kell, hogy folyton folyvást (foly... fújjj!) kibasszon velem az igénytelensége miatt. Néha elgondolkodom azon, hogy hány nőnek rohad a picsája, miközben rúzs csillog a száján, és ugyan belerakná-e, egy férfi is ezekbe a nőkbe, ha fényes nappal látnák, mibe rakhatnák bele, meg kik után... mert a retkes farkak látványa is okádék! Nem vagyok ám egy kényes 3,14csa, de mindennek van határa! Virág a motoros Tódor után valahogy lenyugodott, és kezdte megválogatni a rám vágyókat, aztán rászokott rendszeres ápolásomra is, amit úgy háláltam meg neki, hogy még a szoknyáján keresztül is kiragyogtam, mintha egy neoncsővel járkálna, mélyen belém dugva. Gábrielt is ez miatt ismerte meg, akire úgy hatott fény, mint a drogosra a hasis. Úgy látszik a szerelem fénnyel jár, és fordítva. (Azt mondod, ez itt sántít? Nem baj! Gondolj arra, hogy a fÉNyben benne van az én, a szerelemben pedig részt vesz a has is...)



Virág és Gábriel olyan korlátokat nem ismerő, őszinte szerelembe estek hétezer pillanat alatt, hogy egyik orgazmusból a másikba estem volna, ha valamelyikük besegít, csak egy kicsit, legalább az ujjacskájával. De egyik sem segített be. Hetekig nem. Mert, volt nálam fontosabb dolguk. Ennek a „dolognak” a végcélja így is, úgy is én voltam, de azért sürgettem volna az időt, bár beláttam, hogy amíg a lélek nem kapja meg, amit akar, addig jobb, ha várok türelmesen. És vártam. Gábriel nem sietett. Mindent tudni akart a gazdatestemről. Kielemezte, csodálta, hódolt előtte, mintha egy felbecsülhetetlen értékű, páratlan műalkotásra bukkant volna. Virág sokat sírt, mert még senki nem bánt így vele, és sírt azért is, mert félt, hogy Gábriel olyasmit lát bele, ami nincs is benne. A férfi szépsége is kétségbe ejtette, a maga köznapisága mellett. Úgy nézegette magát gyilkos szemekkel a tükörben, mint egy elmebeteg mazochista. Őrületében egyik mellét nagynak látta, a másikat kicsinek. (A fenekét hordónyinak, és ezt jól is látta, ami jól bizonyítja, hogy a bolondoknak is vannak józan pillanataik...), szemeit kékre cserélte volna barna helyett, és amikor rászóltam, hogy inkább a betétet cserélje ki rajtam, mert már csupa vér, azt mondta: baszd meg! Mondtam, hogy bassza meg ő, ne engem szívasson, mert nem skandináv tulipántermesztőnek született, amikor én rendeltetésszerűen működök, ami róla nem mondható el. Persze bőgött, és beült a kádba. Amikor a keze cirógatni kezdett, azért sem, juszt sem engedelmeskedtem neki, az előbbi durvasága miatt! Ne élvezzen az, aki nem tisztel engem, gondoltam, de azért örültem, hogy ezt gyorsan belátja, és nem gyötör agyon, mint más nők teszik a puncijukkal, akik bármit magukba gyömöszölnek, kólás üvegtől kezdve a lecsókolbászig, hogy aztán szégyenkezve kerüljék az emberek tekintetét, mert azt hiszik, mindenki látja rajtuk a szexuális nyomorúságot. Virág nem dugott ilyesmiket belém, de minden önkielégítés után keservesen sírni kezdett, mert sosem érezte magányosabbnak magát, mint utána. Ez jellemző rá! Én mindig vele vagyok, de ez sosem jut eszébe. Nehéz egy 3,14csa élete, ezt nálam senki sem tudja jobban, de oké, nem panaszkodom, van akinek rosszabb gazdatest jutott, mondjuk annak, akit 20 éve nem dugott meg senki, vagy akit naponta húszan dugnak, de az az afrikai nunika sem irigylésre méltó, akinek, mint felesleges cicomát, lenyisszantották a csiklóját,



vagy ott van az az indiai lány, akinek úgy összevarrták a punciját 4 évesen, mint egy kötözött sonkát, aztán 16 éves korára meg kellett műteni, mert szó szerint összenőtt a húsa. Úgyhogy több állat él a földön, ahány punci ünnepli a létezését, ami elég nagy szégyen, mert mi szüljük a csatornánkon keresztül a legnagyobb állatokat, úgy, hogy a szülőcsatorna nem ritkán szennycsatorna is, de erről nem a punci tehet, a mocsoknak is meg kell születnie valahogy. A világ piszkának a seggen keresztül kellene a világra jönnie, nem a nunin keresztül. Ez tiszta ügy lenne! Ha mocsok, akkor szarba fojtandó! Ha természetes úton evickél kifelé egy lélek, akkor allelúja, nem lesz belőle asszonynyomorító.



Csak azt nem tudom, hogyan élne tovább az a szerencsétlen nőnemű, akinek a segge háromszor repedne hatfelé egy-egy ilyen szülés, vagy inkább szarás után. Ez legyen az apák gondja, akiknek nagytotálból kellene végig nézniük a szülést. Rögtön támadna egy jó ötletük, hiszen a pasik mindig meg akarnak oldani valamit (még akkor is, ha nincs mit), a meztelen nőn is a zipzárat és a gombot keresik, és ha nem találják, tökéletes passzivitásba merevednek, azon gondolkodva, hogy most mi a fasz van?!, mit rontottak el már megint, hogy üvölt velük a nőstény, mint a disznó. A teljességnek ez a passzív buzgalma jól rokonítja törekvéseiket: a nő befogadná a férfit, a férfi be is bújna, ha rájönne melyik a nő eleje vagy hátulja, de a nők olyan szemetek, hogy képesek hátul is elől lenni, ami sokkolja a férfit, ami semmi ahhoz képest, ahogy a nők ebbe bele is halnak... na mindegy! Innen alulnézetből nem nagyon értem a hím és nőnemű idegen gazdatesteket, de az biztos, hogy számtalan furcsa, nekem átélhetetlen réteg hordozói, főleg a férfiak, akik messze nem tűnnek valódi valóságnak, pedig nagyon belehúznak, hogy elhitessék magukról! Gábriel volt az egyetlen férfi, aki valódi valóság volt, és mint ilyen, lehetetlen is volt jól értelmezni, de a létezése jó volt, pedig a végére tele lett szabad idegvégződésekkel, és majdnem belefojtotta Virágot a kád vízbe, ahol rajtakapta egy sültparaszttal. Hát igen. Vannak pasik, akik nem jól viselik, ha félrekúr a szerelmük. Ezt korán megtanultam, mert a gazdatestem pánikszerűen menekült a jótól a rosszba.



Valahogy természetesebb állapot volt számára a szenvedés, az, hogy megalázzák, pofán verik. De ez még odébb van, Virág fél évig bírta Gábriel imádatát, aztán úgy döntött, hogy ő nem szerethető. Így nem. És bekeményített magának ócska faszokat, én meg KISZÁRADVA az utálattól, hagytam szenvedni a mocskokat. Virágból valóban húsevővirág lett újra. Hát, szar ügy! Gábriel olyan jó szerető volt! Komolyan mondom, egyszer kiszakad a petevezetékem a bánattól, annyira hiányzik! A helyén volt bennem... és varázslatosan tudott csókolni. Nem megette, hanem MEGITTA a húsomat. Soha a büdös életben nem éreztem még ehhez fogható gyönyörűséget. A pasik rágnak, a férfiak isznak, mintha folyékony anyaggá válnál általuk. Nagy különbség. Ha még nem élted át, fogalmad sem lehet arról, hogy most miről beszélek.



És ő nem csak a szájával tudott csókolni, hanem a faszával is. Emlékszem soha nem akartam, hogy kihúzza magát belőlem. Olyan erősen magamba szívtam, hogy komoly erőfeszítéssel tudott csak kicuppani belőlem. Nem is lyuk voltam, hanem egy éhes, húsvér porszívó. Ha nem sikerült megszabadulnia tőlem, olyankor mesélt. Mindenről. Az életéről, a munkájáról, a gondolatairól. Ilyenkor úgy éreztem, hogy ép vagyok. Kerek egész, és a világtól kapott összes sérelmemet elfelejtettem. Gábriel arra is képes volt, hogy órákig nézzen. Csak nézett. Nem érintett meg.



Széttárta Virág combjait, és kizárólag engem nézett. Időnkét olyan sötét parazsak villantak fel a szemeiben, hogy könyörögve emelkedtem fel hozzá, de ő azt súgta „Még nem, majd ha sírni tudsz a csókomért.” És tudtam sírni érte. Jaj, mást sem tudtam!Hiszen még ma is... és látod ezt nem értem!, hogy én még mindig szerelmes vagyok belé, de a gazdatest képes másokkal betöltetni. Itt van ez az igen bunkó, Halytányos Bandi. Egy született anyagyilkos, önző szerető, egy trutyibánya, akiért most depresszióba esett, és ráncosra aszalódik a bánattól. Ez a pasi egy okádék! Leszarta, lehúgyozta, partiba vágta a haverjaival, betörte az orrát, elvette a pénzét, rászoktatta a piára, a drogra, miatta kirúgták az elit iskolából, és mégis halálozik érte. Pedig egyszer sem élvezett a bunkóval, és egy jó szót sem kapott tőle, csak trippert meg kék-zöld foltokat. Te érted ezt? Ez a szerelem? Ezt még én sem hiszem el, pedig „csak” egy rés vagyok a testén, igaz, talán a legfontosabb rés, aki előtt nem lehetnek titkai. Tök ki vagyok borulva, ezért is örülök, hogy felugrottál hozzánk a gazdatesteddel, hátha Marina lelket ver belé, és agyat, mert én is teljesen leépültem, mióta a Halytányossal kavar. Most jogosan mondhatná bárki, hogy hülye picsa vagyok, mert az vagyok, ha egyszer ilyen hülye a gazdatestem. És tudod mit mondok? Inkább Marinával játssza az éhes makkosat, mint a Halytányossal! Marina gyengéd hozzám, és perpillanat másra sem vágyom, a sok erőszak után.



Na, jól van! Ez is valami, hogy legalább elindult a fürdőszoba felé. A te gazdatested mindig is tudott bánni az én gazdatestemmel, de ez fordítva is igaz. Marinát a válása után csak Virág tudta életre könyörögni. Emlékszel mekkora hancúrt csaptak? Nem emlékszel? Akkor mi a fenének dumálok itt neked? Hát persze! Megint beugrottam a hallgatásodnak. Ez a szédült 3,14csa már megint a segge után szappanoz be engem! Hát körbe vagyok véve agyatlanokkal, és még 30-40 évet ki kell bírnom... a büdös életbe!!!
 

"...ez az idegen nem a rabló, nem egy hajléktalan vagy a mutogatós bácsi, nem elvenni akar tőled, hanem rád mosolyog, és azt mondja: Jó utat! Bon Camino! És baktattok szépen tovább. Lassan megérzed, hogy nem vagy egyedül ezen az úton, még akkor sem, ha látszólag magányosan bandukolsz. De nem kell félned!" - Büky Anna 2008. augusztus 23-án Najerában járt, innen küldte levelét, mielőtt folytatta volna útját az El Caminon, célja felé.

„A nyolcvan éves kora körül lévő úr majdnem teljesen lebénulva kívánta magába forgatni még mindig a jelent, az aktuális létezők tudatának élményét, de a test, a test a telefon felemelésében is leküzdendő akadályt látott. A lélek türelme persze szükséges... ajánlott. De nem mindig dominál. A szellem tudta, miből marad ki, a szellem tűrhetetlennek érezte a fizikai körülmények okozta korlátozást. Egyetlen alkalommal voltam tanúja: a lélek a test nyomorán elbukva a halandóvá és esendővé változtató kétségbeesésbe zuhant.” − Aletta Vid kivételesen nem verssel, hanem prózával jelentkezik: test, lélek és tudat összefüggéseit kutatja egy galambtojás felett Omar Khajjám segítségével.

„Valami egészen fantasztikus dolog kápráztatott el. A másodlagos nemi jelleg eltűnése, a biológia csodája. Látványban legalábbis teljesen eltűnt a különbség nő és férfi közt a medencében. Kapcsolom a tévét, és több perc után esik le, nők vagy férfiak úsznak-e.” − Kiss Noémi szerint nem emberek, hanem dresszek versengtek az idén, Phelps, a cápaember a technika csodája, s bár lassan alig van különbség a medencébe ugrók között, a másodlagos nemi jelleg is nehezítheti az előrébb jutást.

Lezárult az XXIX. Nyári Olimpia Pekingben. ICA folytatja az olimpia kapcsán indult énkép- és testkép-sorozatát, de a záróünnepség bennünket is megihletett. Míg ott elaludt a láng, mi itt keresünk egy másikat, s szeretnénk remélni, hogy, miként a záróünnepség emberekből épült tornya jelképezte az olimpiai láng továbbélését az élményeinkben, fellobban és sokáig él majd az általunk élesztett láng is.

Lezárult az XXIX. Nyári Olimpia Pekingben. A záróünnepségen az olimpiai láng eloltása után (melyet megelőzött az augusztus 8-án induló Olimpia legszebb pillanatainak levetítése az olimpiai csarnok papirusztekercset mintázó kivetítőin) hatalmas toronynyi ember jelképezte az olimpiai láng továbbégését az Olimpia 204 országból érkező 11 028 sportolójában valamint szurkolóiban és nézőiben. 28 sportágban 302 versenyszámra került sor a tizegynéhány nap alatt, az éremtáblázat első helyén Kína és Amerika vitatkozik (az első Kína de az USA-nak több az érme), Michael Phelps nyolc aranyat úszott össze nemzetének, voltak nagy meglepetések és az előzetes várakozások szerint alakuló eredmények is.

Magyarország reményeinkhez képest kevesebb érmet gyűjtött: az összes éremből tízet tudhatunk a magunkénak. A 290 aranyból hármat, a 291 ezüstből ötöt, a 347 bronzból kettőt szereztünk meg. Több hírben hangsúlyozták, hogy Magyarország 84 éve szerepelt utoljára ilyen rosszul Olimpián. A politika sem hagyhatta ki, hogy foglalkozzon a témával: a MOB elnöke, Schmitt Pál az Olimpia negyedik napján még a sportolókban csalódott, akikből hiányolta a szívet, a lelket és a hitet, majd úgy döntött, a felelős mégis inkább a kormányzat, amelyik a költségvetésnek csak 0,2 százalékát fordítja a sportra, megszüntette a sportminisztériumot s szakállamtitkársági szintre fokozta le a sport irányítását.


A XXIX. Pekingi Olimpiai játékok stadionja, a 'madárfészek' esti fényben búcsúzik

Hogy van-e mindennek köze a magyar sportolók teljesítményéhez, nem tudjuk, de nekünk másvalami tűnt fel. Ezekből a cikkekből, a MOB elnökének megnyilatkozásaiból és a sportolókat figyelve az ő viselkedésükből is ugyanaz mutatkozott meg: a mi nemzetünk nehezen örül. Nehezen lesz büszke. Csak a külső elismerésben hisz, s mintha kevésbé tudna lelkesedni az érmekkel nem honorált sikerektől.

„Öt olyan momentum volt eddig, amikor egy találaton vagy apróságon múlt a jobb eredmény. Annyiban csalódott vagyok, hogy sok elmulasztott apró lehetőségünk volt, amelyet nem tudtunk megragadni.” – mondta Schmitt Pál. Igaz, több olyan alkalom is volt, amikor kicsivel csúsztunk le az éremtáblázat első három helyének valamelyikéről. Ilyen volt a női tőrvívók küzdelme is.


2008 idős kínai közös gyakorlattal fejezte ki az Olimpia iránti támogatását, melynek célja volt az is, hogy minél több embert bírjanak napi testgyakorlásra

A női tőrvívók csapatversenyében Knapek Edina, Varga Gabriella és Mohamed Aida vívtak az amerikaiakkal az elődöntőben – és veszítettek. 31-33-ra. Úgy, hogy álltak 19-33-ra is. Aztán elvesztették a bronzért vívott küzdelmet az olaszok ellen. De aki látta abban az elődöntőben kora reggel azt a kilencedik asszót, aki látta, ahogy a korábbi asszókban kevesebb sikerrel vívó Mohamed Aida hogyan küzd és nyeri 14-2-re ezt a kilencediket, annak kétsége sem lehetett felőle, hogy van győzni akarás, van kitartás, szív, lélek és hit ezekben a versenyzőkben, s hatalmas tudás is van bennük. Végül nem sikerült legyőzni az amerikaiakat. De ami abban az asszóban történt, megérdemelt volna egy hosszasabb ünneplést, hiszen szép volt, felemelő, izgalmas, magával ragadó, székhez szögező, egyszóval mindaz, amiről a sportnak – szerintünk – szólnia kellene. Nem csak az érmekről. Nem csak a pénzről.

Azután Mohamed Aida levonult a pástról, s míg a győztes amerikaiak egymásba gabalyodott csoportját az edző medvemancsai fonták körül, s mindenki önfeledten örült, addig a magyar lányok megverten, az öröm legcsekélyebb jele és az egymás iránti elismerés megmutatkozása nélkül, egyedül veszteségük tudatában kullogtak arrébb. Mintha mindenki egyedül lett volna, s mintha nem is lett volna az a pár perc. Mintha korábban veszítették volna el a meccset, s mintha csak a győzelem számítana, a teljesítmény más aspektusai semmit nem nyomnának a latban.


Még csak készülőben: Mohamed Aida és Knapek Edina (kép forrása: origo.hu)

Vannak, akik szerint ez a megvertség nem csak az olimpiai szereplésünkön érződik, hanem fordított az összefüggés. Az olimpiai szereplés itthoni mentális állapotunk lenyomata: a kettéhúzó nemzet, a kedvetlenítő gyűlölet, a sokakat érintő fenyegetettség nem enged örülni. Miközben az Olimpia egy idea, az emberi faj testének és szellemének nagy erőpróbája, melyet példátlan egyetértésben tudott képviselni ázsiai, afrikai, amerikai, ausztrál és európai. S ez az erőpróba a miénk is, osztozunk örömeiben és fájdalmaiban. Ha megértjük a keleti filozófia tanítását, mely jó és rossz polaritásában gondolkodik, talán másképp tekintünk képzelt veszteségeinkre is. Hiszen, őszintén: akkora szégyen lenne 204 nemzetből negyediknek lenni női csapattőrben vagy női kézilabdában?

Ha tudunk majd úgy örülni, hogy nem az éremszerzés, hanem a teljesítmény előtt hajtunk fejet, ha tudjuk úgy lelkesíteni saját sportolóinkat, hogy elhiggyék, képesek megcsinálni − képesek is lesznek rá, 170-nél többen is. Persze, kell hozzá a pénz is, bizonyára: de amíg ez a másik fontos összetevő, az örömre való képesség nincs meg, az a pénz az értékénél kevesebbet ér.


A XXIX. Pekingi Olimpiai játékok stadionja, a 'madárfészek' esti fényben búcsúzik

ICA még nem fejezi be az Olimpia kapcsán indított sorozatát, a testtudattal és én-tudattal foglalkozó cikkek publikálását. A héten Aletta Vid a lélek és test viszonyáról gondolkodik, Czapáry Veronika a korcsolyázólányok helyzetébe képzeli bele magát, Kiss Noémi Phelps kapcsán a pénz, a háború és a sport összefüggéseiről ír, Büky Anna pedig folytatja zarándokútját; Forgács Zsuzsa egy korábbi novellájának részletét is közöljük, olvashatnak a BODIES kiállításról és lassanként a Centrálban ismét jelentkező estekről is beszámolunk: a Kávéházban idén először előreláthatólag szeptember 18-án találkozhat a közönség ICA Élőfolyóirattal.

Addig is: tanuljunk örülni!

Gordon Agáta - Györe Gabriella

Bak Zsuzsa, az Irodalmi Centrifuga korábbi vendége Hadstedből, Dániából ír. Sorozata első részében bemutatja ICA olvasóinak Kent, a szerelmes gumibabát, aki azért megy Dániába, hogy megragasszák vagy elhagyhassa játékszívét. S hogy sikerül-e neki ezek közül bármelyik, arra a sorozat későbbi részeiben derül majd északi fény.

ICA egyre gyakrabban talál rokonokra. Most egy névrokont fogott, pontosabban egy többnapos kiállítás- és koncertsorozatot, ami éppen fel akar szállni ICA-ra. S ha már ennyire nekikészült, nem rontjuk el az örömét, főként, mert témájában remekül illeszkedik ICA mindennapjaiba: szeretetettel ajánljuk a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet Averziós terápia című rendezvényét augusztus 27-től 31-ig. A 2008-as Éjszakai átszálló olyan szenvedélybetegség kezelésére vállalkozik, amely elől – talán egy-két szerencsést leszámítva – emberi mivolta miatt senki sem menekülhet: ez a vágy a párkapcsolatok kialakítására.



Az idén a már megszokott Éjszakai átszálló kiállítás-sorozatot Averziós terápia címen rendezik meg a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban, a kurátor Fehérvári Tamás. (A rendezvényhez készült videomegtekinthető a honlapjukon, a két főszereplő, Olga és Igor arcmása ékesíti e cikket is.)

Az averziós terápia a klinikai pszichológia egy, többnyire a szenvedélybetegségek kezelésére használt módszere. A terápia célja, hogy a páciensben egy túl vonzó ingerrel szemben szorongásos reakciót váltson ki. Így a klasszikus kondicionáláson alapuló kezelésekkel ellentétes módszerről beszélhetünk, hiszen utóbbiak lényege, hogy a diszfunkcionális reakciókat megváltoztassák (ilyen pl. a szisztematikus deszenzitizáció, melynek segítségével a fóbiás beteg egy olyan tárgyat – mondjuk egy közlekedési eszközt –, amely rettegést vált ki belőle, megtanul félelem nélkül használni).



A 2008-as Éjszakai átszálló egy olyan szenvedélybetegség kezelésére vállalkozik, amely elől – talán egy-két szerencsést leszámítva – emberi mivolta miatt senki sem menekülhet: ez nem más, mint a vágy a párkapcsolatok kialakítására. Az ötnapos rendezvény során egy 5 lépésből álló, a képzőművészet sajátos eszközeit alkalmazó terápia segít e vágy leküzdésében, racionalizálásában:

1.: A probléma beismerése (augusztus 27. szerda)
2.: Az ellenkező nem demisztifikációja (augusztus 28. csütörtök)
3.: Nemi identitásunk újrafelfedezése (augusztus 29. péntek)
4.: Szexuális életstílus-szimuláció (augusztus 30. szombat)
5.: Kiépítkezés (augusztus 31. vasárnap)

Az első négy foglalkozást művészpárok (házastárs, élettárs, egyéb) vezetik le – egy alkalommal harmadik személy bevonásával –, segítve a módszer, illetve a módszer alkalmazásának elsajátítását, míg az utolsó, a gyógyult állapotban rejlő lehetőségek felmutatását célzó stáció inkább csoportterápia jellegű. Az egyes lépések megtételében, valamint az egymást követők összehangolásában egy állandó gondozó, Baróthy Anna lesz a program lebonyolítóinak és résztvevőinek segítségére.

A PROGRAM:
1. lépés: a probléma beismerése
2008. augusztus 27. (szerda)
12:00 | Művészetterápia 1. - Terapeuta: Kaszás Gábor. Páciens: Pinke Csaba. Vagyfordítva.
20:00 | Páhi-Fekete Noémi és Páhi Péter kiállítása
Páhi Péter az Éjszakai átszállók állandó idegenvezetője. Kiállítóművészként csak egyszer, 2006-ban nem kapott meghívást – ekkor viszont Szirtes János kérte fel, hogy kuktaként segítsen a dj-vj-főző mandalában. Felesége átszáll(ít)ó tevékenysége sem előzmények nélküli – bár a neve most szerepel először a meghívón. Páhi Péter és Perness Norbert a 2004-es Alku nincs című projektjük alkalmával kompromisszumot kötött, és hoztak még magukkal egy-egy embert. Így került a performerek közé Samu Bence valamint (az akkor még a lánynevén alkotó) Fekete Noémi.
Páhi-Fekete Noémi olykor kicsit a neobarokk, máskor pedig a(z öt-hat éve újra felfedezett) szürrealizmus stílusjegyeit mutató képeivel párhuzamba állítható munkákat a hazai fotóművészetben leginkább csak az alkalmazott műfajok között találunk: néhány divatfotós szemléletmódja rokonítható velük. A lehetséges sűrítési pontokra koncentráló, azokat felismerni és megragadni képes gondolkodás a narratív fotográfiák készítésének sarokköve – és ez az, amiben Fekete Noémi fiatal kora ellenére máris nagyfokú érettséget mutat. Művein az értő szem számára észrevehető, hogy az általa használt apparátus korlátozza elképzeléseinek tökéletes megvalósításában, ám a szituációteremtés ötletessége, a kompozíciók átgondoltsága ellensúlyozni képesek a megfelelő technikai eszközök (például a professzionális világítás) hiányát.
21:00 | Joe
Talán még szűkebb hazájában, Dunaújvárosban sem túl ismert, ám kvalitásáról sokat elárul az a tény, hogy az Éjszakai átszálló nyitónapjára kapott meghívást. Jut eszünkbe: van egy lemezkéje!
22:00 | Jahrocky vs. Sabazz
Csákvári Csaba, azaz Sabazz neve mindenki számára ismerős lehet, hiszen az elmúlt években breakbeat bulik szervezőjeként és DJ-ként is sokszor lehetett vele találkozni Dunaújvárosban és azon kívül is.

2. lépés: Az ellenkező nem demisztifikációja
2008. augusztus 28. (csütörtök)
12:00 | Művészetterápia 2. - Terapeuta: Pinke Csaba. Páciens: Kaszás Gábor. Vagyfordítva.
20:00 | Fischer Judit és Mécs Miklós kiállítása
„Hosszan tűnődtem azon, hogy a napi témák közül melyik kidolgozására-bemutatására kérjelek fel Benneteket, és arra jutottam, hogy ’Az ellenkező nem demisztifikációja’ az, amit Rátok bíznék. Veszélyes problémakör, nehéz úgy feldolgozni, hogy politikailag korrektek maradjunk – éppen ezért vagytok Ti az ideális páros. Kedvesség és humor” – írta idén június 18-án az átszálló kurátora Fischer Juditnak és Mécs Miklósnak. Mécs az Éjszakai átszálló közönségének sem ismeretlen, hiszen – többedmagával – gasztronómiai bemutatót tartott tavaly szeptemberben. A 2008-as átszálló szervezője egy évvel korábban, a budapesti Körút Fesztiválon dolgozott együtt a fiatal művésszel és kedvesével.
21:00 | Buttercup
Stoner elemeket tartalmazó rockos, dallamos metált játszó banda, amely egy virág nevét viseli, nem véletlenül: a zenekar csupa lánytagból áll.
22:00 | Esclin Syndo
A 2003-ban, Pécsett alakult zenekar az első olyan magyar csapat, akik az ABC tehetségkutatón a nemzetközi dobogóra jutottak. A Berger Dalma–Sándor Dániel szerzőpáros 2006-ban alakította újjá az Esclin Syndót – Ratkóczi Huba gitáros, Kolozsi Péter basszer és Somló Dániel dobos társaságában.
23:30 | Ken: Barbie Set
Ő ugyan nem Bak Zsuzsa Trelleborgija, de mégis egy igazi Ken, s biztosan sokszor összetörték. A népszerű lemezlovas a Műcsarnokból egy éjszakára visszatér! Ken - akkor még Petrányi Zsolt néven - az első, 2003-as Éjszakai átszállón már kanyarított egy görbe estét. Rajongói most újra találkozhatnak vele.


3. lépés: Nemi identitásunk újrafelfedezése
2008. augusztus 29. (péntek)
12:00 | Művészetterápia 3. - Terapeuta: Kaszás Csaba Páciens: Pinke Gábor... De itt valami zavar támadt... sőt.
20:00 |
Góg Emese, Molnár Tünde, Lovas Dávid és Perness Norbert egyéjszakás kalandja
Vagy két kalandja egy éjszaka alatt.
Vagy két csalódás egyetlen éjszaka alatt. Vagy-vagy.
21:00 | Realistic Crew
A Glastonbury és a Sziget Fesztivál után Dunaújvárosban is átszáll a Realistic Crew.
22:30 | Solarcube
Az öttagú csapat lassanként szokott össze, s vált baráti társasággá Tomi aka DrummerBoy első dallamdúdolásától a közös zenélésig és koncertekig nem is volt hosszú az út. Az eredmény meghallgatható.



4. lépés: Szexuális életstílus-szimuláció
2008. augusztus 30. (szombat)
12:00 | Művészetterápia 4. - Terapeuta: Kaszás Pinke. Páciens: Gábor Csaba. Így sem jó?
20:00 | Guth Tímea és Reiner Gyula kiállítása
Guth Tímea és Reiner Gyula terápiás módszerének fontos eleme a megfelelő táplálkozás, így amikor a követendő szexuális életstílusokat felmutatják, az ehhez leginkább illő étrenddel is megismertetik az átszálló pácienseket. Tehát evés-ivás és szexuális életstílus-szimuláció várható az utolsó előtti napon. Valamint egy vendégművész.
21:00 | Kanada Káosz
Kanada Káosz az egyik legeredetibb lemezlovas a széles underground-földön, szégyentelen diszkót, lüktető funkot éppúgy kever, mint szélsebes szvingeket vagy a hetvenes évek nagyjait. A lényeg: tánc legyen és mulatság. Az A38-on és a Tilosban is hallható DJ Dunaújvárosban.
23:00 | The Qualitons
A Jesus Christ Superstar feldolgozásukra némelyek jobban ropták, mint a Bethlen téri samesz...” Írja PB a vanidőnk blogon. Racionálisabban: A hatvanas és hetvenes évek funk-, soul- és beatzenéjének, illetve a magyar lemezkiadás elfeledett darabjainak állít emléket instrumentális klubzenéjével a nemrégiben alakult Qualitons tánczenekar. A tagsága alapján retromán-szupergruppként is aposztrofálható csapat külön hangsúlyt fektet a hazai tánczene méltatlanul elfelejtett korszakának felidézésére: hangzásukra legalább akkora hatással voltak Zalatnay Sarolta, a Hungária, az Atlantisz, a Skorpió és a Bergendy mint akár Quincy Jones vagy Herbie Hancock. A zenekar tagjai: Szőke Barna / gitár, Hock Ernő / basszusgitár, Benkő Dávid / billentyűsök, G. Szabó Hunor / dob



5. lépés: Kiépítkezés
Időpont: 2008. augusztus 31. (vasárnap)
12:00 | Művészetterápia 5.
No, meg is van! A végén azért minden mindenkinek ki fog tisztulni. Az averziós kezelésen belüli művészettárpiának két főszereplője, Kaszás Gábor és Pinke Csaba festékszórókkal, ecsetekkel, stencilekkel a kezükben az Éjszakai átszálló mind az 5 napján kivonulnak a Kortárs Művészeti Intézet előtti füves területre - egy-egy félnapos művészeti kezelésre (bár azt talán maguk sem tudják, hogy kezelőorvosként vagy páciensként). A napi tematikának megfelelő anyag-adagok aztán összeadódnak, így alkalmassá válnak arra, hogy (ha nem is Feszty-, de fesztiválkörképként) megoszthassák az averziós terápia tapasztalatait mindenkivel.
20:00 | Assziszten Szisszen (Baróthy Anna, Füredi Tamás, Horváth Tibor)
A stáb bemutatja a kiépítkezés minden lehetséges (vagy legalábbis a stáb szerint lehetséges) módozatát.
18:00 | Dr. Dzseki és Mr. Háj Show
Aki ismeri a minden hájjal megkent Dr. Dzsekit, alighanem állandó társáról is tudja, ki ő. A dunaújvárosi köz- és showélet jeles szereplői az averziós terápia utolsó fázisában talán nem csak a vendégek és a közönség kiépítkezését, hanem a sajátjukat is sikerre viszik.
21:00 | Mantravels
Az Éjszakai átszállók utolsó napján az utazóközönség már mindig roppant fáradt - nem beszélve azokról a helyhezkötöttekről, akik az állomás felett vagy környékén élnek. Ebben az évben épp ezért - a terápiás kezelés jegyében - a záró program a Mantravels kellemesen bágyasztó-regeneráló koncertje lesz.