"Mink vótunk a dombiak, a rácok a völgyiek, a többi ottan ílt mind belül, a közepin a falunak. Kerök falu ez, körbe veszi az erdő mindenfelül, így oszt nincs faluvég, hisz mindenki faluvégi ittön. Az erdő sok háborús titkot rejt máig, de mán nem beszílnek rúla az embörök. Mind felejtöni akart, amikor vége lött a háborúnak. Én is. De, Dezsőjék szerelmét, azt őrzöm a vín fejömbe, míg élök." - A Szerelemküszöb című kötet negyedik elbeszélése.
A
Szerelmküszöb kötet tartalma: Szerelemküszöb:
1. rész;
2. rész;
Darinka;
Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) Szerelemkollázs; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség; Halálos ősz.
"Az irodalmi centrifuga honlapján olvasható novellák - egy kiadatlan kötet anyaga, ami nem kellett a kiadókak. Kettő padlót fogott, egy ingyen akarta, a harmadik hugyér-szarért, a negyedik nem tudott pénzt szerezni rá, ez a Fekete Sas volt, ahol Székely Magda zseniálisnak tartja a kötet minden novelláját." Szécsi Magda
Szécsi Magda: Emlékek temetője
Ha néköm aszondják szerelöm, a Pörölyös Mári jut eszömbe, mög az idestestvéröm dóga, a Dezsőjé. Aj, hát régi történöt ez, mán csak én emlékszök rájuk, hisz elhóltak a régiek sorra, emezök itt mán csak diszkóba járnak, nem szerötik a régi dógokat, én mög mindég a régi időköt járom az eszömmel, olyan öregös módon, mint a halál elött mindön embör. Hát, így van ez, ha lejár az üdője valakinek. No, üjjön le kedvös, elsorolom én azt a szerelmöt, ha nem unja. De vissza köll ám menni az üdőbe, egíszen 1943-44-ig, a háborúig. Mert vót szerelöm akkor is. Azt mögőlni nem lehöt. Nyílik mint a virágok, még ha nem is tart örökké, hisz a Mári, ibolya illatba gyütt 1943-ba az íletünkbe, oszt 1956-ba rózsahervadáskor mán nem vót, ahogy sokan nem vótak mán, de azírt, én nem tudom elfelejteni soha az ü szerölmüket…
*
Lássa, Favárvölgyes mindég ilyen kicsinyke falu vót. Öt utca, két templom, két bolt, egy oskola, két kocsma, oszt mindenféle nípek lakták, ahúgy máig. Van itt tót, rác, magyar, némöt, szerb, cigány, csak zsidó nincsön, mer azok nem gyöttek vissza a háború után, de máig áll a házuk és a bolt is, ahun mindenki vásárolt. Mink is, cigányok, ha vót pízecske. Az egyik zsidóházbúl kultúrotthon lött, 1950-be. A másikbúl, a fűrészmalmosbúl falumúzeum, amit a Töreki tanár úr akart, oszt a falu azt mondta, jól van, hát legyön mög az öröme, de mink nem jártunk még abba a házba csak a pestiek, meg a külföldiek járnak. Nem csendös falu ez. Sose vót csendös, mer hát ugyi, itt van a határon, oszt két ország határán van, ki-be gyünnek az embörök, mint a szél. A háború alatt átvonult itt némöt, román meg aki csak akart... hát az oroszok is akartak. Favárvölgyes mindég olyan vót, mint egy felzavart hangyaboly. Mink, cigányok, mindég itten éltünk, itt is születtünk, a református templom mögötti dombon. Mink vótunk a dombiak, a rácok a völgyiek, a többi ottan ílt mind belül, a közepin a falunak. Kerök falu ez, körbe veszi az erdő mindenfelül, így oszt nincs faluvég, hisz mindenki faluvégi ittön. Az erdő sok háborús titkot rejt máig, de mán nem beszílnek rúla az embörök. Mind felejtöni akart, amikor vége lött a háborúnak. Én is. De, Dezsőjék szerelmét, azt őrzöm a vín fejömbe, míg élök.
*
Emlékszök, éppen az udvaron mosogattam az edényiköt, amikor anyám gyütt haza, vállán a batyúval, amibe csepp zöldség vót a Kelemennétül a kapálás végett, oszt mondta mán a kaputól, hogy az oskolánál be van sózva a némöt katonák fenöke, még lűdöznek is az egökbe, mert, hogy négy új loncsos rüfke gyütt a rossz házba, a kocsma fölötti szobákba lakni, ahun mindég rossz lyányok laktak, mióta világ a világ. Esténként a kocsmába őértük jártak a módosabbak ittenrül, de a határon túlról is. ’44-ben nem vót sok igazi férfiember a faluba. Azok a fronton vótak, vagy Isten tudja még hun vótak, de az oskolába SS katonák vótak, az vót a parancsnokság, meg hát azírt vótak itt férfiak, a ravaszabbja, meg a betegek, mint a postás Zoli a rossz, púpos hátával, meg ilyek még, mint a Zuborka Máté, akibűl némöt lött, oszt pedig magyar vót mindég. Meg hát itten vótak az én testvérjeim, mint a négyen, meg az apám, akik esténként ott muzsikáltak az uraknak, mert muzsika az köll még háború idejin is, anélkül nem lehöt mög emberfija, mégha némöt is, vagy akármilyön. A négy bátyámat Dezsőt, Albint, Jenőt, Kálmánt meg apámat mi láttuk el anyámmal, ahogy nálunk szokás is. Mostunk, főztünk, vasaltunk, takarítottunk, kipucoltuk a cipőjüket. Nekik ugyi, vigyázni köllött a kezükre, hisz abba vót a tudományuk. A muzsikus kéz nem való vízhordásra meg ilyekre, de amúgy dógoztak épp eleget a kocsmába hajnalig, mer hogy mindig vigadtak ott valakik, oszt apám nem egyszer mesílte, hogy rosszul bántak velek, lűdöztek rájuk mulatságbúl, mög hát tűrniük köllött a csúnya beszídet, amik azok tettek velük. A részögök. A pínz mög köllött, hát tűrtek szegínyek. Hát ezírt vót úgy agyon ijedve az anyám, hogy gyüttek az új rüfkék pestrűl, oszt fene nagy murit csapnak a némötök estére a kocsmába…
*
A faluba vótak még cigányok mink rajtunk kívül is, de azok régi cigányok vótak. Így hívtuk őket, mer hogy bőszoknyába jártak, és az embörök nem muzsikáltak, hanem lovakat adtak-vettök, meg ilyeket csinyáltak, mint a késélezés, fazékfoldozás. Mink vótunk magunkba csak muzsikus cigányok, de úgy éltünk, mint amazok. Kis kunyhókba íltünk mind, mindannyian itt a dombon. A legjobb barátném a Terka vót. Ük vályogot vetettek. Tán még ük íltek a legjobban közöttünk. Vályog az mindég köllött, oszt jól megfizették üköt. A Terka bolondúlt a Dezsőért mindég. Mink mán össze is boronáltuk üket egy párrá, hisz vót, hogy láttuk az erdőbül kigyünni űket. Csak 14 éves vótam, de azír tudtam ez mit jelent, hisz mán én is oda bújtam el szerelmesködni a Teri tesvérjivel a Tibivel. Szegíny az uram lett vóna a sírig, ha szét nem tépi egy gránát a háború utolsó napján. Sose vótam szerencsis a szerelömbe…
*
A rüfke is embör, nekünk meg a munka terhe nélkül, teher az élöt, mondta csitítva apám, beretválkozás közben anyámnak, aki sírva készítette ki a frissön vasalt hófehér ingöket az ágyra, mert már készültek mind a kocsmába. Szerettöm nézni, ahogy készülődnek. A levendulaszappan és a timsó illata járta át a csöpp szoba-konyhát. A sparhelton örökké gőzölt a víz, vagy a főzéshez, vagy a mosáshoz, vagy a fürdéshez. A fiúk közül Kálmán mindig keresött valamit, hun cipőfűzőt, hun egy beretvát, vagy a mandzsetta gombját. Jenő dudorászva öltözött mindég. Őt semmi sem hozhatta ki a nyugalmábúl. Albinunk folyton aludt vóna. Félálomba gombúltam be rajta az ingöt esténkint, és mire a fehér betétös, fekete lakkcipőjét bekötöttem, mán újra aludt puccba vágva a dunyha tetejin, csak a nevetésímre tért magáhó. Dezső olyan vót, mint apánk. Szeretött muzsikálni, izgatott vót minden este, mint aki csodát vár. És szép vót. De hát minden testvírem szíp vót. Magasak, mint az égi hangok, erősek, mint az ílet. Ahogy elindúltak a kocsmába, le a dombrúl, anyám felsóhajtott, na az öt gróf megy mulatni, csak be ne törjön a fejük hajnalra! Mindég ezt mondta, mióta eszömöt tudom, oszt a szemít türülgette a vasaló ronggyal. Fíltette üköt nagyon, de büszke is vót rájuk. Apámat mög, míg élt, úgy szerötte, olyan szerelömmel, mint Szűzmárja, a kis Jézust. Engöm is arra tanított, hogy minden férfit úgy köll szeretni, mint egy kisdedet, és nem szabad haragudni rájuk sömmiért, hisz a gyerekikre sem haragszunk semmmiért… mert a férfiak csak játékbúl fölnöttek, amúgy csecsszopók mind! Sajnos akkor a világ csecsszopóinak nagy része háborúsdit játszott éppön, amibe sok ártatlan embör belehalt, de ezt ott akkor nem tudtam így átérözni, mint most vénsígemre. Apám és a bátyjaim után intettem, majd lélökszakadva futottam Tibi karjaiba, és nem tudtuk, hogy ezök az erős karok egy év múlva már csak a földet ölelik, cafatokra tépve, ahogy az egész teste is. Csak 17 évet élt…
*
Hajnalban mindég ébren vótunk. Ahogy belíptek apámék a viskóba, megtelt a levegő ílettel. Míg ük vetkőztek, mink ételt melegítettünk, közbe hallgattuk üket, kikeféltük a ruháikat, vállfára raktuk, majd az öreg, diófa szekrénybe. Kezük ügyébe adtuk szappant, a törülközőt, a tányért, a kenyeret. Apám az asztal szélire rakta a pízt, amit kerestek. Anyám sose mondta sok-e, vagy kevís, csak a kötényébe dugta. Aztán leültünk mink is, és níztük üket. Níztük, ahogy esznek. Jó vót nízni üket. Jó vót hallgatni üket. Olyan világból gyüttek haza, ahová két cigánynő, mint mink, be nem tehette vóna a lábát szégyön nélkül. Ük vótak a mink ajtóink, ahogy meséltek arrúl a világrúl, ahun pezsgő folyt, és vér is, ahun pízírt lehetett szerelmet venni, ahun apámék könnyet tudtak csalni az emberek szemibe a valcerekkel és a nótákkal. Csuda egy világ vót ez nekem onnan, a konyhaasztal mellűl. De aznap csöndesebbek vótak, és szömük alatt mélyebbek a sötét karikák. Mi történt veletek? – kérdezte anyám riadtan. Apám a tányérba hajolt mélyen, a fiúk félreníztek, vállukat vonogatták, de nem válaszoltak. Mi történt Jenőke? – fordul anyám a kedvencéhez, aki köztudottan sosem hazudott. Egyszerűen nem tudott hazudni, inkább a nyelvit harapta vóna le.
- Sok mindön… ránk vicsorgott a hatalom idesanyám és rémületösen torz vót az arca. Aszonták nékünk is hamarosan kaputt, mint Mózsi bácsiéknak… Kálmán cimbalomját összetörték, de javítható. Odakint van az udvaron. Oszt ezt mindazért, mert Dezsőt szájon csókolta a pesti ribanc, fene a húsát! – bökte ki végül Jenő, hogy mi történt.
- Jesszusom! – sikított fel anyám.
– Nem a lyány miatt vót! Nem köllene a nímeteket szórakoztatnunk! Jól mondta Kovács néni a minap – nézett anyánkra Dezső szomorúan.
- Annak húzzuk, aki mulatni akar! – csattant fel apánk hangja, mire csend lett. Innentűl csak a kanalak és a tányérok koccanása hallatszott, aztán lefeküdtünk aludni. Szorosan anyám hátához bújtam. Fíltem. Akkor először hittem el, hogy minköt is elvihetnek valahová, mint a zsidókat, Ilcsi néniéket a boltbúl, vagy a szépséges Schwartz Hildát a szüleivel és testvéreivel a fűrészmalombúl. Hun lehetnek most?, kérdeztem magamtúl mielőtt elaludtam…
*
Terkát mán korán reggöl átűzte a szerelem hozzánk, hogy lássa Dezsőt. Illatos erdei gomba szaga vót hosszú fekete hajának, oszt kiderült, hogy nem véletlenül. Kötényibe gomba vót, oszt nekünk hozta. Anyám örült neki. Gombapörköltet, nokedlit tálalt aznap elénk, oszt dícsérte veszettül a lyányt, a Terkát, hogy milyen szíp, dolgos, embör kéne mán nekije, hát tisztára tűzfészek mán, úgy eszi a forróság a Dezsőnk után!, mire Dezső kiment az udvarra, hallani se akart a Terkárúl, mint asszonyárúl, hiába járta mög vele az erdőt nem egyszer. De Albinnak könnybe lábadt a szeme, mert ű mög elvette vóna a Terkát, aki mög csak nevetött rajta, hisz Dezső vót az álmai álma, aki apám szerint úgy elfajzott, hogy a rossz lyányok láttán verte ki a víz a vágytúl, mióta megcsókolta az egyik. Na, az vót a Pörölyös Mári, csak még nem tudtuk! Hallottam többször is osztán,, ahogy Jenőnk anyám fülibe súgdoz, olyakat, hogy nem lesz ennök jó vége, úgy nízik egymást, hogy a festék lefolyik a kocsma falárúl, meg hogy a némöt SS százados, a Hans él-hal azírt a lyányért, tán meg is ölné a mi Dezsőnket, ha lenne köztik valami, hisz még a társaitúl is félti, nem hogy egy cigánytúl. Anyám meg a Dezsőnek súgdoz, hogy ilyen mocskos kúrva nem köll a családba, verje ki a fejibül a lyányt. De Dezső csak morog, és legyint, és tovább eszi a rosszkedv. Persze Terka fülibe is eljutott, hogy Dezső epeködik, de mán nem őérte. Egyre ritkábban láttuk nálunk, osztán elmaradt. De esténkint a kocsma körül kóvályogni sokan látták. Leskelődött Dezső után és ette a mérög. A férfiak nem tudják, mire képesek a mögsértett asszonyok, mert ha tudnák nem sértenének mög egyöt se, inkább a nyelvüköt tépnék ki előbb… no, hiszön! Jól tennék…
*
Néha vót úgy, mintha nem is lenne háború. Az ég szép kék vót, a rózsák illata bekúszott a viskóba az udvarrúl. A cigányok éjjöl a bozótosba fácánozni vótak, így vót mit enni. Kis üdőre az embör a kék égtűl, az illatoktúl, a jóllakottságtúl elfelejtkezött a háborúról, a fílelemrűl, hogy mi lesz, hogy lesz mán velünk, és meddig tart még ez az egész szörnyűség, a lüvöldözísek, robbantások. Fílt az egísz falu. Oszt a frontrúl is gyüttek a halálhírek sorba, meghólt a Kis-Kovács Imre, a szíp Patkós Józsi, a Szöregiék legkisebb fia is, a Péter, aj, hát csupa gyász vót a falu, fölsorulni se löhet mán hányan vesztök oda akkoriba! Oszt anyám egyször csak azzal gyütt haza, hogy suttognak a nípek, rólunk suttognak, hogy a cigányokat elviszik a dombrúl, de hogy hová, vagy miért, és mikor, azt nem tudta sönki. Apám csak legyintött ezökre a hírekre, nem hitt bennük. Muzsikára szükség van, minköt sehuvá nem visznök, mink nem háborúzunk sönkivel! Ezt mondta. Szegíny apám, nem látott tovább egísz íletében a hegödűjén túl…
*
Oszt elgyött az is, hogy mögláttuk azt a pesti ribancot a bótba, amit Mózsi zsidótúl elvettök, oszt, hogy elvitték a messziségbe szegínyt családostúl, a Kőmíves Laciné tette mán magát, hogy ű a boltos. Az ura, az a sánta Laci mög, árúlkodott a nípekre a némötöknek. Fíltünk tőlük, de hát köllött petróleum, cukor néha nékünk is, hát be kelletött mönni, ha akartunk, ha nem. Kenyírkét sose nem vettünk, az nem is vót, azt otthun sötötte, akinek vót mibűl. Anyám ügyes vót, mindég előteremtötte a lisztöt, meg ami köllött. Nem szégyölte a munkát. Varrt. Kézzöl. De olyakat, hogy az ámulat vót! Bármit mögtudott varrni, oszt sose tanúlta. Oszt kapált, ha az köllött, oszt meszelt, ha az köllött, csak mosni nem engödte apám. Ez az egy vót, amit nem engödött, hogy a nípeknek mögtegye. Ípp elegöt mosott az ű anyja idegönöknél, ezt mondta. Egyször az egyik nímet aszonta jósoljon neki, de anyám nem jósolt. Hát, nem is tudott az Idös ilyeköt, mög aztán Tuvanicka miatt se tötte. Azt a rác asszonyt félholtra vertík, mer azt jósolta, hogy a nímetök elveszítik a háborút, oszt napokig ottan szenvödtettík szögínyt, az oskola pincéjibe. Mit tettök vele, mit nem, aztat mink nem tudtuk, de hogy megbolondúlt az bizonyos vót. Szögény sose lött a régi! Szóval, mentünk anyámmal a boltba szögírt, spárgáírt, mert köllött a Kálmánunknak. Az mindég föltanált valamit, oszt a végin elfelejtötte mire való amit összeeszkábált, de azír mindég meg akarta újítani anyánk világát. Akkor ípp azt gondúta ki, mer szeginy idös leforrázta a födő miatt a kezit, hogy önemelkedős födőt tanál föl. Idösnek, csak mög köll húzni a kötelet, oszt a födő mögáll a fazík fölött. Meg is csinyálta, de akkor a födőrűl lecsöpögő forró pára égötte mög, hát anyánk maradt a régi szokásnál, ronggyal vette le a födőt a fazekakrúl, oszt jó vót az úgy. Kálmánunk jobban szeretött szerkezetekkel foglalkozni, mint cimbalmozni. Mondta is Jenőnk, hogy professzor lehetett vóna, ha nem cigánynak születik, oszt tanulhat mindönféle gépekrűl, de apánk ilyenkor mérgös lett. Neki félembör vót, aki nem muzsikált, vagy nem állt mög a szíve a szíp nótáktúl. Kálmánunknak bizony nem állt mög a szíve, úgy ütötte szegíny a húrokat, mint aki éppen egy új gépet kalapál, de azírt mindég apánk kedvire tött, tette amit mondott néki. A bolt néköm mindég öröm vót, a bámulások miatt. Lehetött ott mindenfélit látni, a Mózsi bácsi idejibe. Színös cukorkákat üvegökbe tőtve, szíp, fényös ruhaanyagokat gurigákba, de még rádiót is, és mindönt, mindönt!, amit mink sose vettünk, mer sok pízbe vótak. Aj, de szerettem a bótba menni! De most alig vót valami a pócokon, és eltűnt a bolt szaga is, az az ídes cukorszag. Kőmíves Laciné szaga vót a boltnak, a kályhába hagyott hamu szaga vót ez, amit lusta asszony szagának hínak felénk a nípek, és nem szeressük. A pesti ribanc mosószappant vett, oszt mán ki is pördült az ajtón.
- Ez a naccsága a Hanzi százados galambja – mondta vigyorogva Kőmíves Laciné Kovács néninek, aki keresztöt vetött, és szigorú arccal a zsoltárok könyvibűl sorúlta a szutykos bótos felé, hogy „Boldog, akinek hűtlensége megbocsátatott, vétke eltöröltetett. Boldog, az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság.”, oszt kiment a boltbúl, mint akit üldöznek. Mink is úgy pakoltuk el a szögeket, a spárgát, a borotvaszappant, meg az ojságpapírba kimért negyed kiló fekete teát, mint akiket az ördög kergöt és mán kívül is vótunk a boltbúl. Hát, oszt mit látunk! Dezsőnk ott beszílgetött a százados macájával a Fő tér kellős közepin. Ahogy mögláttak minköt olyan veresek lettek, mint az ég alja. Az asszony nyomba befordult a Görbe utca felé a kocsmába, Dezső meg oda gyött hozzánk.
- Ides, ez vót a Pörölyös Mári… a Márika… - dadogta a Dezsőnk, olyan fínyes képpel, mint aki Szűzmárját látta mög az égbül. Anyám pörülni kezdött vele, de nem figyeltem rájuk, hisz minden nap pörült vele a nő miatt, ahogy apánk is, mer fíltették. No, nem a szerelemtűl, csak a századostúl. Níztem a nő után, oszt hírtelön olyan írzés gyött belém, hogy én nem gyűlölöm ezt az asszonynípet. Jóság gyütt belülle, pedig hát rosszlyány vót. Nem értettöm én akkor se, mi vót ez az írzés, ami belém gyött, oszt máig se értöm. Vannak ilyek az asszonyok között, akik jók, ha rosszak is, vagy mi! A Mári ilyen vót. Mögbabonázta az embörököt. Meg hát, ugyi, szíp is vót. Tejbűre vót, amin szeplők vótak. Testös, begyös lyány vót, oszt magos, mint egy férfi. Mink, az itteniek, aprók vagyunk, az mög mint a jegenye. A szöme vót a legszöbb! Kíkeszöldes macska szöm vót, de még formára is ípp olyan vót. Tudhatta, hogy jól áll néki a zöld szín, mer zöld vót a ruha rajta, mint a kocsma zsaluja. Nem csudákoztam mán, hogy Dezsőnk halálozott írte! A legszöbb lyány vót a Mári, akit valaha is láttam. No, a Terka se vót ám csúnya, csak hát ű megszokott vót, hisz olyan vót, mint mink. Aprócska fekete lyány vót, mellye alig, csontja mint a madáré, oszt nem őltözött úriasan, mint a Mári, vagy a Szöllőssy Margitka, aki tanítónő vót, az ura is megholt a fronton, oszt mégis virágos selyemblúzba flangált a templomba. Terka rózsás, ráncos szoknyát hordott mindég, mint mindön régi cigány, és pokrócbúl varrt bekecset visölt, mer fázós lyány vót. Anyám csinyálta néki, hát többre nem futotta a pízbűl. Kabátrúl, amin szőrme is van, aj, arrúl csak álmodoztunk, az nékünk nem lehetött. Jó, ha gyapjú kendőre futotta, ha gyött a fagy. Oszt, az mindég gyött…
*
Tibi mérgös vót a Dezsőnkre, mert Terka úgy szenvödött a szerelemtűl, hogy majdnem belepusztult, de én nem tehettöm sömmit. Elpárúlgott bátyámbúl az írzés, oda lött régi álmunk, a kettős lagzirúl, amit kicsinyke gyerökként tervözgettöm én is. Tibi úgy szeretött, hogy mög veszejtött a csókjaival, de azír csak a Terkát hajtogatta közbe.
- Terka szíp, Terka dógos. Sose nem csalná mög a bátyádat, hisz nekije adta a tisztaságát, és úgy szeröti, mint az Úristönt! Hát, mán úgy elfogyott, hogy nem lehöt ráösmerni a láztúl – mondta és közbe csak úgy villámlott az a feköte szöme, amiért mög engöm vert ki a láz. Jaj, nem tudtam hova lenni! Hát, gondúltam, hogyan mongyam én el, hogy ü, a Dezsőnk, aszonta, hogy nem a szípségiért szereti a Márit, mer a szípség nem fontos nekije, az csak az erdei állatoknak fontos. Mer a Dezső aszonta anyánknak, hogy a Mári lelke, mög az ü lelke, összetartoznak örökidőktűl, nincs mit tönni ellene. Ha öreg, sánta kérögető kódis lenne, akkor is szerötné, mer mit tudja ü miért! Hát, nem szóltam én errűl egy szót se a Tibornak, csak átöleltöm és csudálkoztam milyen egyformán ver a szüvünk…
*
Mán elsötítésök vótak akkor, amikor Albin megbetegödött. Tekörhettünk mink bármilyen vízeslepödőt rá, nem segítött az sömmit! Anyánk rítt, hogy mán eltemetött öt gyereköt, ű bizony nem éli túl, ha megint temötnie köll, inkább a folyóba öli magát. Doktor az nem vót a faluba, csak a városba. Oda járt mindönki ha baj vót, de a háború óta, ha vót is baj, sönki nem mönt a városba, mer sokan nem gyöttek vissza. A Palóc Sanyi az visszagyött a szekírrel, de holt vót mán, átlyuggatta a fejit egy golyó, oszt csak tüdőgyulladással mönt neki a városnak. Csak Isten tuggya mír végezte így a szeröncsítlen, hisz jó embör vót. Nagy fődjei vótak, oszt ott a cigány is kapott munkát tűle. Hát, elsírattuk szegínyt. No, oszt a Jenőnk gondúlt egyöt, hogy ű biz nem várja be az Albin halálát siránkozva, mint egy öregembör. Fogta magát, oszt kimönt a fűzesbe, héjat nyesni. Bánta is ű, hogy lelűhetik! Jaj, oszt nem szót vóna, hogy ne egyedűl, menjön, az csak mönt, mint aki lyányhó mögy, oszt hozta a fűzfa kérgit nyalábbal, hogy hat falu beteginek ölég lett vóna. Anyám rögvest kifőzte teának, oszt Albinba öntötte, de nem segítött sömmit. Máskor segítött az ilyen főzet, most nem segítött. Áthíttuk a Jakaba Hermint, füstölje körbe az ágyat, űzze el a betegsíget, de az a füsttől se takarodott ki az Albinbúl. Jaj, mán élők se vótunk! Négy napja szenvedött a testvírünk. A Kun Andrásék, a Szenthelyrűl hozott szentölt vízbűl is adtak pedig, de az se segítött. Híre mönt, hogy haldokol a szíp hegedűs Albin, és hogy a jó magyar Kunék szentölt vize se támasztja föl, ami nagy szó vót, mer az mindönkin segítött. Mészáros Imre tiszteletes elgyütt föladni az utolsó kenötöt, oszt csak vártunk ríva az utolsó lélegzetire az Albinnak, amikor éjjöl megkocogtatták a konyha ablakot. Jenőnk nyitott ajtót, oszt belesápadt a látványba, intett Dezsőnek, de addigra mán ott állt előttünk a Pörölyös Mári. A főd alatt nincs olyan csendessíg, ahogy elakadt a mi lélegzetünk. Csak bámultunk a piros szájú, pesti ribancra, aki olyan vót ott kibomlott hajával, mint egy angyal.
- Gyógyszer. Ez jó lesz. Elloptam a németektől. – mondta alig hallhatóan, és mán ott se vót, csak az illata, az a finom orgona illat, mint anyám legkedvesöbb virágjáé. Dezső futott vóna utána, mint a bolond, de nem engödte apánk.
- Tud vigyázni magára! – dörögte, oszt vissza parancsúlta a konyhába. Nem tudom mán, milyen tablettákat hozott a Mári, de azok segítettök az Albinon, mög is gyógyult pár napra rá. Innentűl, sose hívta többet nálunk sönki, pesti ribancnak az asszonyt. Mári vót. Angyal Mári. Oszt apám se szólt többet, hogy látja ám, hogy ezök kettön az erdőbe mennek fura időkbe, hun hajnalba, hun késő éjjel. Kálmán úgy mögsajnálta üket, hogy a régi fészert mögjavítgatta, anyám mögtapasztotta, oszt raktunk oda egy öreg lábatlan diófa ágyat, szalmaderékkal, csíkos dunyhával, csíkos lepedővel, és becsuktuk a szömünket.
- Lössz, ahogy lössz! – mondta anyám, és apám rábólintott vállat vonva, hát úgy se tudott vóna mit tönni, nem száraz ágak ígtek a fészerbe, hanem érzísek, és azt eloltani nem lehetött sömmiféle vízzöl, gondulattal, parancsszóval…
*
Egy nap, nagy lüvöldözísre íbredtünk. Aszonta a Kovács néni, hogy a nímötök PARTizánt kerösnek az erdőbe. Anyám mög aszonta erre, hogy akkor miért nem a PARTon lűdöznek… nem tudtuk mi az a partizán! Nékünk a háború éhözés vót, mög fílelem, hát ki gondúlta vóna, hogy lehötne tenni ellene, nékünk mög se fordút a fejünkbe. Tudtuk, hogy rossz világ van, de nem tudtuk mért van így.
*
Oszt vót, hogy egyszer csak mán, petróleum se vót a bótba, sömmi se vót a bótba, bót se vót. Mári hurcolt nékünk petrolt, zsiradékot, hogy ne haljunk íhen. Fíltettük a lyányt, de ű csak nevetett, hogy túljár ű a Hanzi agyán, oszt eccer még csokoládét is hozott. Alig mertük a szánkba tönni…
*
Onnéttól vót a legrosszabb az ílet, amikor leégött a féször. Aszonták fölgyújtotta valaki, oszt a Terkát emlögette Dezsőnk, mert mintha látta vóna egy pillanatra, mielőtt fölcsaptak a lángok, ahogy a Márit csókúlta ippen a vackukon. Gyüttek a nímetek, gyütt a falu íjnek idejin oltani. A falu azírt, mert jó nípek vótak, meg, hogy át ne terjödjön más házakra, a nádtetőkre, a nímetök mög méregbűl gyöttek, hogy az ellensígnek gyújtottunk tüzet, oszt hisz ük vótak az ellensígek. Leígett a fészer porig. A nímetek ütték vágták a nípet, oszt összeírtak minköt másnap nív szerint, amibűl az lött, hogy minden férfinak el köllött menni árkot ásni az erdő szélire, ha fiatal vót, ha öreg, ha rác vót, ha magyar, ha cigány. Mönni köllött apáméknak is, hiába mondta, hogy az ű keze muzsikus kéz. Nem elíg, hogy körbe árkolták a falut, még körbe is aknázták. Víge lett az erdőbe járásnak. Ríttak a nípek, hisz az erdő tartott el minköt, a vadak, a gomba, a vadgyümölcsök, mög a folyóba a halak, oszt tilos vót innentűl oda mönni. A Mitykovics fiúcskák föl is robbantak, mög is hóttak, mer az erdőbe akartak mönni gombászni. Olyan 8-10 évösök vótak szögínyek, oszt éhesin hóttak mög, ezt siratta az Írisz, az anyjuk, még 30 évvel a háború után is, mígnöm 1976-ba föl nem akasztotta magát a szerencsétlön asszony.
*
A besötétítés óta korán zárt a kocsma is, és csak ritkán hítták muzsikálni apámékot, oszt mán nem is hítták. Apám, mintha belezavarodott vóna, hogy nem muzsikálhat, kezdött valahogy félre beszílni, oszt összekevörte az éveket, mög minköt is. Engöm, ha nízett, azt hitte az anyja vagyok, pedig az rígen nem ílt mán. Jenőnket a papocskával kevörte össze, oszt bújt elüle, azt kiabálta szöginy, hogy nem gyütt még el az ű órája, pedig elgyütt. A físzer leígése után három háttel halva tanáltuk az udvaron. Kálmán aszonta, hogy egy nímöt fejbecsapta odaki az erdőnél árokásás közbe, oszt emiatt lehetött a mögzavarodása is, mög a halála is. Gyűlöltük a katonákat innentűl, pedig addig nem gyűlöltük üket, csak fíltünk tűlük, de embörnek láttuk üket, mer hát a zenét is szerötték, oszt ez nem vall állatra, pedig mi mások vótak, ha nem azok, csak nem lehetött látni rajtuk. Szegíny anyám napokig sikított, oszt fíltünk, hogy ű is megbolondul, hát ugyi, gyógyszer nem vót, oszt a Mári hozott pálinkát, azt öntöttük bele, hogy aludjon. Aludt is, mink mög eltemettük apánkat a két kezünköl, koporsó nélkül, hisz mibűl vettünk vóna koporsót. Anyám sose nízett többet tükörbe, és ha mögállt a keze, és folyt a könnye, tudtuk, hogy apánkra gondul, hogy „fázik odalent az én Lajosom…”. Ezt sokat mondogatta, míg ílt… de nem sokkal ílte túl apánkat.
*
Albinunk mögkérdözte Márit, hogy lött belülle rosszlyány. Albin ha nem aludt, akkor szinte mindég kérdözött. Ilyen vót mióta csak ílt, mögszoktuk mink már ezt, de azír ledermödött a lílek bönnünk, amikor mögkírdezte a lyánytúl a kurvaságot. Azt hittük, no, most Mári elhágy minköt, elfut, de nem tötte, csak sóhajtott egy nagyot oszt, mögfogta Dezső kezit, nékije mondta, hogy a szegínységbe nem vót mit eladnia csak a testit, hát azt adta el, oszt ennyi vót, nem beszílt errűl többet, de nem is köllött, értettük mink mindönt…
*
Hogy az erdőbe nem mehettök a szerelmesök, a padlásokra jártak, de nékünk nem vót padlásunk, a vír mög szaladt bennünk, minta a folyó, oszt a Tibivel hátra jártunk a templom mögé fílve, hisz ott még se szabadott vóna paráználkodni, de nem bírtunk magunkkal, oszt olyan szíp volt ott a templom kertye a sok fával, bukorral, hogy el lehetött bújni benne, abba a sok szípsígbe. Eccör ott vártam Tibire a mi fánk alatt, ami egy bokros rész vót, amikor möglátam szerelmeskidni a Márit a Dezsővel. Futtam vóna én, de már nem lehetött anélkül, hogy íszre ne vegyönök, oszt möglapultam szívdobogva, szégyönközve, de kíváncsian is, hisz nem láttam még olyat, hogy mások mit tesznök olyinkor, ha összkapaszkodnak. Igaz, sose tanálgattam, sose leskődtem én ilyen után, oszt akkor mög, ott vót eccere a szemöm előtt, hát mögníztem üket, Isten bocsássa mög néköm! Aj, hát íletembe nem láttam szebböt, mint ük vótak. A templomkert legszöbb virágjai vótak ük ott, mezítelön, ahogy Isten mögteremtötte űket a földi paradicsomra. Valahogy olyan csönd lött, arra a nízős üdőre, ott a kertbe, mintha mögállt vóna az üdő, mög a lélök is, madárba, embörbe, mindönbe. Teremtődött ott akkor valami égbűl gyüvő, tán ezír némúlt el a világ. A szerelöm csendös valami gondútam akkor, és fíltem, hogy Tibi ne rontson bele ebbe a csöndbe, ne zavarja mög üket. Azt íreztem, az lött vóna a vítek, a mögzavarás, de Tibi nem gyött, és Mári hófehír húsa főddé változott, Dezső barna húsa vízzé, oszt eggyé váltak, amibűl tűz lött, mög levegő, ahogy Isten akarta, mer nélküle ilyek nem történhetnénök! Mári és Dezső csak alávetötte magát ennök az akaratnak, ahogy mindön embör aláveti magát ennök az akaratnak, ha képös szerötni egy másik embört. Van, aki nem képös, de abba nincs is Istenbűl egy szikrányi se. Szípek vótak! Aj, de szípek! Márit mögajándékozta a Dezső magával, az mög befogadta az ajándékot, olyan egyszerűen, mint meder a folyót. Én ípp így szoktam tönni a Tibivel a nagy boldogságot, de aznap nem gyött el, és jó vót az úgy, ahogy vót, mer a világ szüvébe láttam, mint még soha addig, és aznap bizonyost tudtam, hogy mink emberök, nem vagyunk egyödül a világba, níz minköt az Isten, oszt teccik néki, hogy szeressük, amit ű adott nékünk, mer ű csak jót adott, így a gonosz nem tülle való. A háború, a gyújtogatás a gonosztúl való…
*
Írdekes vót, hogy a termíszet nem törődött a háborúval! Máig csudálkozok ezön. A földön. Hogy, nem gondúzták, és mégis nőttek a lila gubicsok, a vad paszuly, mög, hogy kikölt a krumpli, nőtt a rozs, és az akácfák is ipp úgy bólintgattak poros levölükkel, mint a háború előtt. A termíszetnek nem parancsúlhatott a háború. Ahogy terígettem a mosott ruhákat a két akácunk közé kifeszítött spárgákra, mintha beszílgettök vóna a fák egymással, az embörök veszteségeirűl, hogy vissza lehöt-e szerözni valamit, ami elveszött, vagy ami elveszött, az meg vót-e valaha is? A háború mögette a békét, oszt, ha eccör béke lesz, az mán egy másik béke lesz, nem ugyanaz, ami vót. Beleszagúltam a jó virág és föld szagába, és bíztam abba, hogy túléljük a háborút, mer ahun háború születhet, ott béke is születik, ahun főd van, ott virág is nő, meg gaz is. Olyan igaz ez, mint ahun férfiember van, ott asszony is lesz üdővel, mer így van ez rendgyin. A bátyáim fíltek a jövőtűl, így én nem fílhettem, Ides se félhetött, Mári se félhetött, hisz mi lenne a világbúl, ha fílnének az asszonyok? Sömmi nem lenne…
*
Kovács néni is mögkapta az írtesítőt, hogy megholt a fija, puskatussal verték szít a fejit a fronton, mögírta a bajtársa is, oszt nagy csudálkozásunkra nem rítt az öregasszony, csak aszonta, hogy a halottakkal elbír, ő csak az ílőkkel nem bír el, oszt beült a templomba örökre, csak aludni járt haza, míg lélök vót benne. Olyan vót a hite a magyar asszonynak Isten jóságába, hogy ha leszakadt vóna a templom tornya, ű bizton túléli, oszt tovább térgyel az oltár előtt imádkozva…
*
Mészáros tiszteletös úr, eccör adott a Kálmánunknak egy disznóbűr bekecset, mer megjavította az orgonát a templomba. Csuda egy embör vót a mi Kálmánunk, níztünk nagyot, hogy ért az orgonasípokhó, pedig dehogy értött! Írezte. Az a bőrbekecs megmentötte az íletit, amikor begyüttek az oroszok. De szegíny tiszteletöst mög lelűtték, amikor aszonta, a luvakat vigyék ki a templombúl a ruszkik, oszt ez nem teccöt nekijek, hát lelűtték. Ez most a Kovács nénirűl gyütt az eszömbe. Aj, hát törtíntek csúfságok, amiket sose nem lehöt elfelejtöni…
*
Sose nem vót a mink falujába cifrabeszíd, hogy büdös ilyön mög olyik fajta! Csak a háborúba vót zsidózás, cigányozás, nímetözés. Itten úgy íltünk mink, mint a finom kenyír. A magyar vót a búza magja meg a kovásza, cigány a sója, zsidó a héja, béle mög a sváb, szerb, rác, mer, hogy ugyi mindég a vendíg, mög a gyerekik, a kicsinykék kapják a legjobb falatokat. Így mondták erre mifelénk, nem úgy, hogy mocskos cigány, tetvös zsidó, gonosz magyar! Béke vót itten a szüvekbe. Mészáros tiszteletös mindég aszonta, hogy a folyó, az folyó, akárhány níven is híjják, oszt mér lenne ez máshogy az emberöknél…
*
Anyám úgy megszerötte a Márit, hogy néha besajdút a szüvöm tája, ha láttam összebújva suttogni üket. Csak Jenőnk vette íszre, hogy belesápadok. Mondta is, hogy ídes úgy szeröt engöm, mint rígen, csak nem akarja, hogy tuggyak egy olyan íletrűl, amit Mári élt. Ettűl kicsit visszagyött a vír belém, de azír hallgatóztam eccör, eccör, hogy mirűl folyik a szó, hogy Mári anyja cseléd vót, aki mögesett lyány vót, háromszúr esött mög ott, azon a Pesten, oszt eccör aszonta a gyerekjeinek, hogy keressík meg ük, ahogy tuggyák, a napi betevőt, oszt férhő ment. Az új embörének mög nem köllöttek a gyerekik. Mári akkor vót 13 évös, ű vót a legkisebb, lyány is vót, esze sömmi, nem úgy, mint a két csibész fiúnak, akik eladták a Jankó péknek, épp úgy, mint Józseföt a tesvírjei. Ágyrúl ágyra, kézrűl kézre járt a Mári, oszt eccör csak itt tanálta magát 20 évesön a falunkba a másik három lyánnyal együtt, akikkel a rosszházba vót Pesten is, de ott mán öregnek számítottak, nem köllöttek. „Nem tudtam én eddig, hogy mi a szerelem…”, hajtotta fejit anyám vállára sírva Mári, amitűl elmúlt minden irigység belűlem teljesen. Szántam őtet, és csudáltam a szípségit, mer olyan szíp vót, mint a májusi mező. No, gondútam, ott a nagy Pesten nem látnak a szömüktől, de azírt örűtem is, hogy nem látnak, máshogy Mári nem vóna itt. Igaza vót Jenőnek, anyánk szeretött engöm, a Márinak mög csak egy bűne vót, az, hogy rossz helyen ringatták a bölcsőjit…
*
Anyám, az Ides, kemény asszony vót, csak a gyerökei, mög apám halála gyöngítötte el, de talpra állt, rejtögetve a bánatját. A szömeit elrejtöni nem tudta, az elárúlta őtet, mert benne vót az egisz ílete szögínynek. Aki belenízett azokba a feköte szemökbe, rögvest bűnösnek írezte még a holnapi napot is, oszt menökült vóna világba anyám elül, meg a mindönség elül. Ezír nem hazudott néki sönki. Vót is szólás az Idesrűl a faluba, ha egyik embör nem hitt a másiknak, aszonták „Mondd a Berki Rozi szömibe, oszt hiszök!” Én apám szelíd szömeit örökültem, azt a mogyorószínű világos barnát, mög az Albinunk is. Kálmánnak zöldes barna vót a szöme, mint nagyanyánknak, de Jenőnk, mög a Dezső, az ides szömeivel níztek a világba. Nem irigyöltem tőlük. Nehíz vót az ílet ilyen szemökkel…
*
Asszony szemmöl az elejin nem tanáltam úgy, hogy nagy dógokat tettök vóna a nímetök, a mink falunkba. Gyöttek, möntek, lűdöztek, járatták a motorjaikat. Teherautóval mentök, mint a bolondok, oszt mulatoztak is íjjelönte az oskolába. Dezsőnk aszonta írzik a vesztöket, Kálmánunk szörint, ük osztották ki az utánpótlást a fegyverikbűl, ílelembűl, oszt őrizték a két határt is, Jenőnk szerint mög az árokásást csak unalmukba tanálták ki, hogy szömmel tarthassák a lakosságot, mög hogy lássuk a hatalmukat, mer az igaz, hogy később agyonvertök emberöket, hát a Bűrös Marcinak is levertik a tüdejit, mer nem mönt ásni, oszt eccör még egy polyák ejtőernyőst is agyonlűttek, azt mink temettük el ide a dombra, máig mög van a sírja kapálgatva. Minköt nem bántottak. Cigánynőt ük nem ráncigáltak bukorba, mint az oroszok. Cigány férfiakat mögvertek ásás közbe, még a Dezsőnk is kapott tűlük fejbeveríst, mert ahugy nízett, hát no, ezírt a nízésért kapta. Eztet a Kőmíves Laci mondta el, mer ű tudott nímetül, oszt értötte üket. A Mészáros tiszteletös mögmondta, hogy szerencsínk van, mer ezek itten csak amolyan hadtáposok, nem igazi katonák, de azírt SS katonák vótak, oszt azír fíltünk ám tőlük, azt nem mondom, hogy nem fíltünk. A Hans, az a százados, aki Márit szerötte, eccör belevörösödött, mint a rák, anyám nízésibe, oszt hosszan nízett utánunk. No, gondútam végünk van, de nem lűtt belink! Szíp vót az a némöt a kik szömivel, arany hajával. Nem látszott rajta, hogy gonosz lenne, de Ides mögmondta, hogy a külső nem jelönt sömmit, hisz a háború előtt vót egy szíp szlovák csendőrtiszt, oszt fölhasítgatta hat asszony testit. Híre vót ennök Kassátúl Pestig, Pesttől Bécsig. Bíztunk a tiszteletös szavába, hogy szerencsínk van ezökkel a nímetökkel, de azírt igaza vót Kovács néninek is, hogy „Huva vitték a zsidókat? Adják vissza a zsidóinkat!” Ilyeket mondott szöginy, pedig hát színmagyar vót, oszt református, oszt ipp ebbűl tudtuk, hogy jó embörök is vannak a faluba, nemcsak Kőmíves Lacik, akik kifosztották a zsidóházakat… pfű!, de utálom máig az ilyeket!. Gyűjjön rájuk a hidögrázás halóporukba is! Aj, szöginy Hilda, de odaveszött az is… világszép lyány vót. Úgy zongorázott, mint egy cigány! Értötte a zenít, oszt aszonták elígettík valahun a szeröncsétlönt…
*
Idős mögtanította Márinak hogyan köll vetemínyes kertet kapálni, mer azír hijába vót háború, paradicsom, paprika, kápszta, krumpli, bab vót nékünk. Anyám beszílt hozzájuk, mint a gyerekikhez, tán ettűl nőttek nagyra mindég, főleg az ű paradicsomjai, amin mindönki csudálkozott évrűl évre, ü mög elosztogatott belülle annak fejibe, hogy disznóvágáskor nékünk adták a disznó fodorháját mög a lábát, hisz mást adni cserébe nem tudott anyám, mög hát nem akart koldúsnak láccani, tartozni se szeretött sose. Mári mög horgolt papucsot Idösnek a fájós lábaira, mög olyan románosra sikeredött, mezőre való bocskort, amit szíjjal köllött a lábszárra kötözni. Ezt mögtanultam tűle én is, oszt a háború után ebbűl a tudásbúl vót kenyírkínk. Sok pulóvere, sok deríkszíja bánta a nímöteknek, hogy nékünk bocskor jusson a lábunkra, mer osztán a bátyáim is kaptak tüle, mög én is, hisz hun vótak mán a mink szíp cipőink. Sehun! Anyámék mindég 1 párat vettek, ennyire futotta a háború előtt, hisz köllött, apámék nem muzsikálhattak mezétláb. A többi cigány mezétlábaskodott, mink nem! Anyám azt nem engödte soha. Mondta is szöginy apám a vásárok után, üres zsebbel, hogy „Egy Berki lakkcipőt húz akkor is, ha kilóg a fenöke a gatyábúl, mer arra mán nem tellik!”, oszt nevetött nagyokat, anyám derekába kapaszkodva.
*
Mári egy nap kékre ződre verve gyütt el hozzánk. A nímöt százados elverte kutyául az ostorral, mer embör szaga vót. Dezsőnkkel szerölmesködött, oszt ideje se vót mán lemosni magát. Anyám nyerskrumplit reszölt a sebeire, míg Dezsőnk a kezit csókúlgatta könnyes szömmel, de mást nem tehettünk a lyányért, ha ílni akartunk. „Azt hazudtam a Hanzinak, hogy elkapott egy katona a sötétbe, nem láttam melyik volt. Elhitte, de azért jól megkaptam a magamét tőle.”- mondta Mári, és úgy nézött a bátyám szemibe, ahugy csillagot níz az embör az ígen…
*
Nem tudtuk, hogy egy év múlva vége lösz a háborúnak. Ha tudtuk vóna, tán nem úgy alakulnak a dógok, ahogy alakultak. Akkor anyám elengödi Jenőnköt a partizánokhoz, mer addigra tudtuk mán, hogy mik, kik azok a partizánok. Jenő harcolni akart, ahugy Albinunk csak aludni akart, Kálmánunk szerölgetni, Dezsőnk, no ü vót a az egyetlön, aki muzsikálni vágyott, olyan vót, mint apánk vót. Ha Jenőnk elment vóna a hatráron túlra, akkor nem hal mög Dezső helyött. De möghalt, csak az odébb van még. Most még örülünk, mer Mári várandós lött. Mondhatott bárki, bármit Dezsőnek, ü tudta, írezte, hogy az ü gyerekivel áldotta mög a jó Úristön Mári méhit. És jól írezte, mer a kislyány az üvé vót, aki 1945. április 27-én gyütt világra, oszt Rozi lött, mint anyánk, vagy mint én…
*
A Terka, ha nem is gyütt át hozzánk többé, azírt nem vót nap, hogy ne állt vóna Dezső elé villámló szemökkel, átkozva a napot is, amikor mögszületött a nagy bánatra, amiért elhagyta ütet. Az utak, a házak, összeomoltak vóna tülle, de a Dezsőnk csak nízett rá, mint egy kű, amit ver a zápor, oszt tűri. Csak amikor kifogyott a szóbúl Terka, akkor mondta mindég, hogy „Köztünk víge van, haggyá mán békibe! Nem tehetök arrúl, hogy mást szerötök.” Terka oszt erre még jobban rítt, de nem lehetött tenni sömmit. „Fogok én még táncúlni a sírodon!”, jósolta meg Terka nap, mint nap, oszt ténylög táncult… aj, a szerencsétlön! Tisztára bolond vót mán a szerölömtűl…
*
Dezső, Kálmán, mög Jenő vótak a Mészáros tiszteletösnél beszílgetni, de vótak ott mások is, mer összegyüttek a férfiak gyakorta ottan, hát az öreg Botai Miklós, a tanító is ottan vót, mög a Bűrös Imre. Az is vín vót mán, oszt a háborút beszíltik. Kálmán Idösnek mindég elmondta mirűl folyt a szó, mink mög hallgattuk kíváncsian, csak Albinunk aludt el mindég, őtet nem írdekelte sömmi, de sömmi a világon! Terkárúl álmodott, aki íszre se vette, oszt az alvás vót az ü világa szegínynek. Kálmán aszonta okos embör a Botai, még a Tiszteletös úrnak is tudott újjat mondani azzal, hogy a háború, nem 1939. szeptömberében tört ki, hanem 1939 februárjába, Kárpátajja visszafoglalásával, de még ennél is előbb! Mán 1938-ba háború vót Magyarországon ősszel, amikor a Felvidéköt visszacsatolták…
-Legyön mán béke! – sóhajtott föl kesörvesen anyám.
A Tanító úr szörint a békébe is bele lehöt halni, majd möglátjuk, hogy bele! Eztet is mondta…
*
Kovács néni aszonta az ördög ezör alakba van a világba, oszt más-más neve van. Kérdöztem is a nevöket, ü mög sorolta, hogy Hitler, Sztálin, háború, szögínység, de az is az ü neve, hogy Uriv, Don kanyar, Brjanszki erdő, mög Voronyezs, oszt alig hogy kimondta möghallottuk, hogy bombázzák a várost, tűlünk 40 kilométerre, hát beszaladtunk a templomba, oszt a templom fala is reszkötött, nem csak mink…
*
A többi cigány, a régi cigányok, hát a Terka nemzöttsíge hugyan ílt? Úgy íltek, mint mások, mint mink! Szögényen, fílve, várva, hogy víge legyön a háborúnak. Gyerekik születtek, öregik elhaltak, ahugy máshun is vót ez. Nekijek vót egy vajdájuk, az nékünk nem vót vajdánk! Apám szöginy, el nem ösmert vóna maga fölött egy vajdát se, semmi pízírt a világon míg élt, tán csak a Liszt Ferencöt, a meg nem lett vóna olyan bolond, hogy vajda legyön, hisz muzsikus vót, hírös muzsikus a régi üdőkbe. No, emlíkszek, hogy az a goromba, nagyhangú vajda ásatott egy mély vermöt a bombázás miatt, hogy oda kucorogjanak baj esetin a cigányok, ottan a domb másik felin, ahun ük laktak, a mi viskónktúl tán, ha 200 méterre. Oszt, ahogy kiásták, az be is dűlt rögtön, de ez nem lett vóna baj, csak a főd betemetött 11 embört, gyerekiket is, oszt ott fúltak mög! Ü volt az utolsó cigány vajda erre felé, mer agyon lött csapva rögvest, oszt a halála sönkit se érdökölt, hisz ezrek hóttak mög a világba naponta. Annyi törtínt, csak, hogy a Fogalmazó úr leírta a papírra, hugyan történt, mér törtínt, oszt elmönt azt danolva, fütyüríszve, hogy „sokkal jobban szeretlek, mint máskor, minden percben rád gondolok százszor, valahol Oroszországban, valahol Oroszországban…”
Tibiék nevetős apja is odaveszött a földomláskor, mán senkijük nem maradt egymáson kívül a Terkával. Tanálgattuk, mit segíthötnénk, de hát nékünk se vót sömmink, az apjukat mög, ugyi, nem tudtuk vóna a halálbúl visszahozni. Én vígaszul öleltem, csókultam a Tibit, a Terka mög egyödül forrt a gyászba, mög a szerölömbe. Mészáros tiszteletös mondta is nékünk, hogy mindön embör tehetötlen három dologgal szömbe, ilyen tehötetlensíg: a szerölöm, a halál, mög a törtínelöm. De Jenőnk aszonta, hogy a tiszteletös kifelejtötte a születíst. Hát, Jenőnek igaza vót!
*
Egyik hajnalba, bezörgíttek hozzánk, ípp csak hogy nem állt mög a szívünk veríse, de oszt kiderűt, hogy nem köll fílni, csak a Kudavecz Janek felesíge vót, a nagymellyű Danka. Így híttuk, mer mindön pici vót rajta, a szöme, a szája, a keze, a lába, de még a feje is, csak a mellye vót dinnyényi a víkonyka asszonykán. Szerettük mink a Dankát. A háború előtt ü vette át a tejet a faluba, de mán nincs tej itten. Az a 2-3 tehínke, ami vót, mán rígen a gyomrokba kerűt. Túl rígóta vót háború, oszt rámöntek erre az állatok is. Dankáék szüleje, mög a Janeké is, rígen kerültek a mink falujába, még 1919-be gyüttek ide, oszt a Danka mög a Janek mán itt született. Ük mán gyerekicskék vótak még, oszt tudták, hogy egy pár lösznek, ha fölnőnek. Oszt egy pár lött belőlük tínyleg, pedig a Kálmánunk meríszgetett rá nagy szömöket, míg oskolába jártak, oszt csak nem lött belülle sömmi. Pedig még a lakodalmukba is könnyűs szemmel húzta a nótákat annak idöjén. No, ez a Danka állt ott hajnalba az ajtóba. Jenő engedte be üket, mer hogy vót vele egy lyány is, akit nem ösmertünk. Cigánylánynak níztük a göndör haja, mög a nagy fínyes, feköte szöme miatt, mög azírt is, hogy mezítláboson vót, mint ahugy a Terkáék szoktak lönni. 10 íves vót a lyányka. Reszkötött, fílt nagyon, oszt ahugy möglátott hozzám bújt, tán mer én is lyány vótam. Csak 5 évvel öregöbb nála. Vagy, mer én álltam legközelöbb? Nem tudom.
-Janek tanálta a sinök mellött a vasútnál, csurom vír vót a lába, oszt ez vót nála – adott oda anyámnak egy papírdarabkát Danka – hugy aki mögtanálja, vigye el a kislánykát Szabolcs plébános úrhó, de ugyi mink nem járunk a katolikus paphó, se a tisztöleteshöz, oszt mondta Janek, magunknál se tarthassuk, hisz ott az oskola szömbe, föltünne a lyányka a nímeteknek. Mögetöttem, oszt idehoztam, hát olyan mint egy cigánylány, itten nem kírdezi sönki ki fia borgya, mög hát tik ugyi messzi vagytok az oskolátúl… - sorúlta fílve is, szégyönközve is Danka.
-A Plébános úr a falu túlfelin van – jegyözte mög Albinunk – de hát ezt tudtuk mink is – nappal mindenütt a nímetik, éjjöl mög szintúgy, oszt kijárási tilalom van, erre mink rá mehötünk, ezök nem szórakoznak…
-Majd én átviszöm holnap ijjel – mondta Jenő.
-Viszöd ám a… mingyár mögmondom mit! – csattant föl Ides.
-Nappal kéne – dörzsülte mög a szakállát elgondúlkozva Dezső – ami, az orruk előtt van, azt úgy se lássák. Bátor vagy Danka, hogy íjnek idöjén elgyüttél…
-Bátor a rossebb, ípp az hugy fílök! – nízett a kisleányra, akit már beraktam a helyemre az ágyba, onnan figyölt minköt nagy szemökkel.
-Én viszöm el a papocskáhó! Hátikosárba. Hisz mindön asszony azzal jár, nem lösz a föltűnő – mondta anyám – ezt a csontos kis madárt elbírom én, nízett ü is az ágy felé.
-Beszílünk még errűl – vonta össze a szömöldökit Jenő, míg Danka, anyám kezibe nyomott egy darab szalonnát, oszt elmönt isten hírivel. Mink még sokáig ébrön vótunk, oszt mögtudtuk, hogy a lyányka zsidó, a vonatrúl lükte le az apja a falunktúl nem messzi, ahun rígrűl ösmerte a Szabolcs plébánost, bejárt az hozzá a városba, mer hisz orvos vót a lyányka apja, a Heim Jakab. A kislányt mög Mártának hítták. Kértöm az idest, hogy ne vigyük sehuvá, maradjon vélünk. Aszittem igaza vót anyámnak, hogy szögíny doktor kérísit be köll tartani, ha eccör a papocskát írta a papírra, biztosan nem ok nélkül tötte, mink azt nem tudhassuk…
-A Hildáékat mán négy hónapja elvitték jutott eszimbe.
-Minköt is összeszednek, hát beszílik a nípek, ezír is jobb lesz nékije a Plébános úrnál – mondta Kálmán hidegön, ezzel is dűlt a lyányka sorsa, mög szögíny anyámé is. Hát, hisz ha a jövűbe láthatna az embör, tán nem köllene annyit szönvednie… vagy úgy vóna valóba, ahugy a Szemös Aranyka mondja? Mán, úgy, hogy az embör sorsa elűre mög van írva? Ha így is van, azírt én a mái napig pörleködök a Jóistönnöl, mer nem értöm, mír oszthatja az embör a halált, ha eccör nem Istön! Aj, elsírtam mán a könnyűimet, csak a lélök nem hágyott még el, oszt nem tudom mír nem… mönnék mán az enyimekhő, odaátra…
*
Másnap a férfiak elmöntek az árokásásra, anyám mög átfutott a tiszteletöshöz, hogy mán ez törtínt, így mög úgy gondúlja a kislány ügyibe, oszt a Mészáros tiszteletös aszonta, hogy ottan is elbújtathatnák a lyánykát nála, ü is ösmerte a doktort rígrül, de a végin úgy döntöttek, hogy jó van, legyön úgy, ahogy ü akarta, mer ha Heim Jakab a kellő pillanatban a vonaton fölismerte a helyzetöt, akkor tán abba is jól döntött, amit a papírra írt. Anyám mögnyugodva gyütt haza tüle, valami fúrcsa fénnyöl az arcán, amitűl mögfiatalodott újra. A kislánynak idögön vót ez a világ, összekucorodva nízött minköt az ágybúl, mint aki nem érti, hogyan csöppent oda a földes kunyhóba, és hogy fordúlhatott az ílete ekkorát, hogy fílnie köll mindentűl. De azírt szó nílkül bemászott anyám fonott háti kosarába. Nem rítt, nem beszílt, csak nízött rám, mint aki tud valamit, amit én nem tudok. Anyám ráterítötte a zöld pokrócot, oszt a hátára vette a kosarat könnyedén.
-Mög gyüvök gyorsan – ígérte. Oszt kilépött az ajtón, majd még vissza szólt, hogy „maradt a lekvárbúl, ne íhezz lyányom”, oszt elmöntek. Mári mesílte el aztán, hogy mi vót a Főtéren, mert ü látta, tanálkozott Idessel, beszíltek egy kevesöt, hítta is, gyűjjön be vele a kocsmába hátra, mer küldeni akar Dezsőnek valamit, de anyám azt mondta siöt, majd visszafelé beníz hozzá, oszt elindult a falu víge felé. A kocsmábúl akkor lípett ki három katona, csuda jó kedvök vót mán korán reggöl, oszt az egyik csak úgy mulatságbúl, tojásgránátokat dobott anyám kosarába. Mári futott anyám felé sikoltva, de mán kíső vót, csak a robbanást látta, az egöt nem, mer ott esett össze ű is a szilánktúl, ami a karjába fúródott. Anyámbúl, mög a lyánykábúl ipp csak annyi maradt, hogy el tudtuk temetni üket egy közös sírba. Máig együtt vannak. Heim Jakab nem gyött vissza, se más nem gyött vissza, aki keröste vóna a lyánykát, így oszt hagytuk együtt Idessel. Senki nem tudta rajtunk kívül, hogy két lílek hagyta el a földet, abba a robbanásba, ott, 1944-be, ahun nem számított az élöt sömmit… de sömmit…
*
Nagy vót az éhínség! Nem úgy vót ám, ahugy mondták, hogy falun vót ennivaló. Dehogy vót! Az csak kevesöknek vót. Mink éhön haltunk vóna, ha Mári nincsön, oszt nem hordja el a nímetiktűl az olajokat, mer azon vótunk. Süttem én kenyeröt mindönbűl az ég világon, ahogy tudtam, oszt az olajba mártogatva azt ettük, mög mindön füvet, szemetit a földnek, mer ílni köllött. A Danka is segítött minköt, a Tiszteletös is, mög a Kovács néni. Nem mondhassuk, hogy nem vótak jó nípek mifelénk, mer vótak, hát oszt amikor minköt hajtottak elfele, sokat tenni nem tudtak írtünk, csak níztek, mög mi is níztünk. Nízős egy világ vót az!
*
A nímetöknek vót 6-10 lovuk, ük bejártak az erdőbe, oszt luvakkal jártak. Nem fíltek, ük tudták hun van akna, hun nincs. Eccör Tibi követte a luvak nyomát, mer fa kelletit néki, az a faragnivaló jó fa, amibűl teknőt is lehöt csinyálni, de ü mindég Krisztus arcot faragott, mint az apja, akire rádűlt a föld, vagy mint a nagyapja, aki túlílte az első világháborút, oszt itthun mög elíg vót egy csírkecsont, ami a torkán akadt, oszt abba fúlt bele szöginy. Ezök ilyen nípek vótak, faragtak a férfijak, az asszonyok mög vetettík a vályogot, mint a Terka. Ük se vótak eccerű cigányok, mán úgy értöm, hogy nem vótak buták, értettök sok mindönhöz, dógosak vótak, nem fíltek az ílettűl, vírükben vót, hogy teremcsönek valamit. Hun téglát, hun szobrot, hun írzésöket, mer jól tudtak énekölni, tánculni is. No, a Tibit, az én Tibimet oszt elkapták a nímetek, hogy ottan settönködött az erdőbe utánuk, oszt jól elvertík, csak utána kírdözték mög, mán az oskola pincéjibe, hogy mit keresött ott. A Kőmíves Laci lefordította a nímetöknek, hogy fát keresött a Tibi a Krisztusnak. Nagyot níztek a németök, nem akarták elhinni, hogy a cigánygyerök tud faragni ilyeket, mint a Krisztus, oszt adtak nekije fát, hogy ott faragja mög, oszt, ha tínyleg tud, akkor elengödik. Azt mán a Tibimtűl tudtam mög, hogy mennyire ámúltak, csudálkoztak a katonák, ahogy elkészült. Egy Valter nevű nímöt, aki a luvak mellött vót, össze is barátkozott a Tibivel, ami a nípek között nagy csuda vót, beszíltek is rúlla öleget, de hát hisz rosszat evvel nem tettök. Mög hát az a Valter, ü is szögíny parasztgyerik vót a háború előtt, oszt faragott ü is a mezőkön mindönfélit, csak embört nem, aki Krisztus vót nízísre. Onnantúl a naptúl a Tibi bejárt az istállókhó tanítani ütet, vót, hogy Terka is velemönt. A Valter cseríbe ennivalót adott nekik, amibűl kapott a többi cigány is. Mondták is a cigányok, hogy a Valter jó ellensíg, a többi mög rossz ellensíg. A Terka mög a végin, úgy mögbolondította a Valtert, hogy bábú lött a kezibe, a szerelemtűl. Hát, hisz szíp lyány vót a Terka, a katona mög íhös az írzísökre, mint a Terka a Dezsőnkre. Aj, de rafinált vót az a lyány! Tette mán, hogy milyön boldog, hogy elfelejtötte a Dezsőt, közbe mög forrt benne a mérög, tűzbe ígött egy kílgyó a szivibe…
*
Szögény Albinunk csöndes, jó embör vót mindég. Kettőt nem szólt az egy év alatt, de eccör olyan pofont kapott Kálmán bátyánktúl, hogy még én is összerázkódtam a láttán. Azt tanálta mondani a Dezsőnek, a Márival kapcsolatosan, hogy mindön férfi ösmer legalább egy ribancot az íletibe, aki nem más, mint a felesíge. Dezső úgy elcsudálkozott a mírögbe, hogy mozdulni se tudott, oszt a Kálmán mozdult helyötte. De ilyek alig vótak nálunk. Jó testvírek vótunk. Apám szava szentsíg vót nékünk míg csak ílt, oszt a testvíreknél mindig a legüdősebb szava számított. Ma mán ezt nem tarcsák be, de van ahun betarcsák és jól teszik, minköt erre nevöltek a szülőink. Oszt tanultunk mink, sok mindönt még. A fiúkat apám tanította muzsikálni, anyám engem tanított főzni, mög mindön asszonyi dógokra. Ü mindég aszonta, hogy amit mögeszel az a tiéd, apám mög aszonta, aj de sokszor mondta!, hogy ami mög történik vélünk, azt már nem vehöti el sönki tűlünk, oszt ilyenkor az ü apját emlögette, aki Szögeden vót hírös primás, mert ü mög ezt tanulta az ü apjától, aki nem csak a muzsikája miatt vót hírös, de arrúl is, hogy veszöttül istenes vót. Nem vót nap, hogy ne mönt vóna leborúni az oltár elé, ha fútt, ha esött. A bandába se vött be istöntelent, csak olyikat, akik vallásosak vótak. Beszíltik a nagyapámrúl, hogy ü még angyalt is látott az első háborúba, a lüvészárokba. Tán ettűl vót olyan istenös, egíszön a koporsóig…
*
Mink cigányok, mindőnk, szerettük az öreg zsidót, a Mózsi bácsit. Ü olyan vót, hogy mindég vót, mióta eszömöt tudtam. A bót olyan vót, mint a templom, nem lehetött mellé mönni, mer szüksíg vót rá. Ü mög, mögnevöttette a nípeket, mindég vót egy szava, amitűl bál lött az ílet, oszt nem szomorkodtak az embörök. Nála vót hitel, mink is sokszor vöttünk nála sok mindönt, hozomra. De, oszt anyám vitte is a tartuzást olyan pontosan, mint a parancsulat. Sose vótunk mink csalók, se hálátlanok. Mög hát, az Idös gyújtott be ünáluk szombatonkint, mer valamiért a szombat a Mózsi bácsinál vasárnap lött, vagy az ég tuggya mi lött, de se ű, se a felesíge a Sára néni, se a Rudi, a tanonca, se a lánya a Herminke, se annak az ura, a Friedmann Jenő, se a kis Mózsi, se a Gitta, se a Henrik nem dógozhattak, még egy begyújtást se, oszt a bót se nyitott ki ilyenkor, se az Amálka nem gyött látogatóba Szögedrűl, sömmi szín alatt, a Sára nénihöz, aki a testvírje vót, oszt mindég itten vót özvegységibe a városbúl, csak szombaton nem. Anyám mög mögcsinyálta nékijük amit kelletött. Hát szívesön járt oda. Eccer vótam én is az idessel a Mózsi bácsinál, amikor az ű anyja holt mög, oszt a nípeknek mink mostuk el az edényöket. Csuda szíp edényökbűl ettek ük, nem győztem nízni a szemömmel, mer hát sose nem láttam olyan szípöket, mint ott. Ü náluk nyóc napig gyászolják a holtakat, nem ük főznek ilyenkor, hanem a rokonok, oszt hogy a siratásrúl ne maradjanak le ük se, mink mosogattunk nyóc napig. Ez is 1944-be vót. Úgy tavasszal, az elejin, vagy a végin? Nem tudom mán, csak azt, hogy vót sárga csillag rajtuk, oszt az öreg Amálka rítt a legjobban, hogy mit tösz vélük a világ, mer hogy Szögedön mán gettóba köllött laknia, sok zsidóval. Aj, fíltek nagyon! A zsidók ipp úgy mögérzik a halált, mint mink, cigányok, de ük se tösznek elönne, mög mink se, mer legyön, ahogy lösz. Oszt nem jó lött, nagyon nem jól lött szegínyeknek! Hallottuk mink az Idessöl, hogy mirűl beszíl az Amálka néni. Hírököt súgdosott Mózsi bácsiéknak, hát olyakat, amiket beszíltek a nípek ottan a városba, hogy a nagy külföldökön is összeszödték a zsidókat, de a magyar zsidók se lösznek elfelöjtve, oszt viszik üket amazok után, mint Jeromost, aki rokonyjuk vót Lengyelországba, oszt Ravensbrükbe vitték családostúl. A Mózsi bácsi legyintött, hogy a nímötök sose vótak embörevők, se pazarlók, nem fognak azok pízeket kihányni az ablakon az ingyen utazásra, a magyar zsidók miatt. Mög aztat is mondta, hogy Siller, mög Gőte, mög Wágner, oszt nevetitt, hogy illyen embörök nípe sose nem lösz sintér, de Sára néni rítt, mert jobban hitt a testvérjinek, oszt nekije lött igaza. Elvitték üket teherautóval a szögedi gettóba, onnan mög Nímetországba vagy beszílték, hogy Lengyelországba. Sose gyütt vissza sönki Mózsi bácsi családjábúl, se a Hildáékbúl. Ük vótak zsidók itten a faluba, két család, mostan egy sincs. Oszt szíthordták amijük vót, a nípek. Mink nem nyúltunk sömmihez. Egy cihatollú nem sok, annyit se loptunk mink el a zsidó házakbúl. Mink sirattuk üket és aszittük vissza gyünnek. A Mészáros tiszteletös azt mondta, hogy Mózsi bácsiék vissza akartak gyünni, mer még üdőbe elhelyeztík az egyszem aranyórát, és a négy aranyláncot a szíp edényökkel, a szögedi bankba letétbe, nem úgy möntek el, hogy ne gyűjjenek vissza, rábízták a bank papírosokat is, oszt ki tuggya mi lett azokkal is, amikor az
"Mit mondtál neki, M.? Hogy szerelmi bánatában olyan magányos, pedig annyira igyekszik, hogy alapjában véve kedves fiú... És vicces is. És olyan daliás, vagy nem is tudom... pontos. Ezek után nem csodálom, ha Medve épp erre jár. M. ... ne én legyek, kérlek, megint a felnőtt, a megfontolt, vagy ha úgy tetszik, az okosabb. Ha megkedvelsz valakit, aki nem az aktuális dán vikingpasid, azt nem az aktuális dán vikingpasiddal szokás megtárgyalni." - Bak Zsuzsa Ken újabb kalandjait osztja meg velünk.
számomra, mintha idebrummogta volna, hogy meg ne próbáld a nőmet soha. Úgy éreztem, mintha ki sem nézné belőlem, hogy ha akarom, bármire képes vagyok. Sec-pec megtanulok dánul, M. már most velem nyaral, erekcióm is lesz egyszer. M. pedig komoly választás előtt áll, még ha ez egyelőre nem is tudatosult benne.
M. alternatív energiaforrása vagyok. Mint egy magas, karcsú szélturbina, amiről a dánok is azt hitték egyszer, hogy dísz csak. Ahogy áll magában a malom, csak nyeli el a levegőt, hasztalan. Most egész Dánia energiaszükségletének 7%-át adják, tengeren és szárazföldön. A Föld légkörét évente másfél millió tonna szén-dioxid kibocsájtástól védik meg. A táj és az eszme is befogadta őket. Nemhogy hasztalanok, de egyenesen szükségszerűek.
számomra, mintha idebrummogta volna, hogy meg ne próbáld a nőmet soha. Úgy éreztem, mintha ki sem nézné belőlem, hogy ha akarom, bármire képes vagyok. Sec-pec megtanulok dánul, M. már most velem nyaral, erekcióm is lesz egyszer. M. pedig komoly választás előtt áll, még ha ez egyelőre nem is tudatosult benne.
M. alternatív energiaforrása vagyok. Mint egy magas, karcsú szélturbina, amiről a dánok is azt hitték egyszer, hogy dísz csak. Ahogy áll magában a malom, csak nyeli el a levegőt, hasztalan. Most egész Dánia energiaszükségletének 7%-át adják, tengeren és szárazföldön. A Föld légkörét évente másfél millió tonna szén-dioxid kibocsájtástól védik meg. A táj és az eszme is befogadta őket. Nemhogy hasztalanok, de egyenesen szükségszerűek.
