"Egy kérdés nem hagy nyugodni, vajon mikor születik olyan tehetséges edző Magyarországon, aki megtalálja a hangot? Olyan valakire gondolnék, aki érti a nők testét, nyelvét, stílusát és pszichéjét. Mikor látunk végre női edzőket a női csapatok mellett, és mikor hallunk női bírókat a női labdajátékokon?"
Kiss Noémit kézilabdás és vízilabdás női csapataink szereplése és a velük való bánásmód késztette írásra.

Kiss Noémi: Labdalányok

A lányokkal az a baj, hogy kettessel kezdődik a személyi számuk! Mondta a kilencvenes évek elején a kézilabdás nők szövetségi kapitánya, Laurencz László. Ennél nagyobb sértést és jobb instrukciót a női sport nemigen kapott. Akkoriban - szerencsére - azonnal kikezdték az edzőt, aki visszaszívta mondatát. Viszont, mondják, ez az agresszív, érzéketlen, degradáló mondat annyira hatott a lányokra, hogy a következő meccsen végig kitartóan játszottak és nyertek. Na, ugyanez történt a mostani olimpián Görbicz Anitáékkal. Tényleg kellenek ezek a megsemmisítő mondatok? Dacból játszanak a nők, ha jól megy nekik? Hogyan lehet kordában tartani egy hullámzó, idegileg nagy nyomás alá helyezett, női csapatot? Ért valaki egyáltalán hozzájuk?

Hajdú János a koreai csapattal játszott hatalmas kézilabdás vereség után kiakadt és „elbeszélgetett” a lányokkal. Drámai pillanatok, ugyanis a kapitány a sajtónak is elmondta, amit a lányoknak az öltözőben, így még nagyobb lett a nyomás: „Lányok! Lélektelenül játszotok, képtelenek vagytok végig küzdeni, hibát hibára halmoztok, hisztiztek. Egyesek sérülten is kitartóan játszanak (Tóth, Vérten, Görbicz), míg mások nem hajlandóak lehajolni a labdáért! Összeszedetlen, fegyelmezetlen a csapat, nincs bennetek lélekjelenlét és kitartás!” Jöttek a reakciók, már olyan hangok is hallatszottak egyéb fórumokon, hogy néhány játékos kivételével csupán arcfesték-divatbemutatónak fogják fel a nők a meccseket. A lányok kurválkodnak az olimpiai meccsek közben. Na, itt betelt a pohár!

Ezek után kedden a csajok könnyedén és egyenletesen, végig küzdve minden mozdulatukkal, gyönyörű gólokkal és kitartó játékkal megverték Románia válogatottját. Az eddig veretlen románokat. A meccs csodálatos volt, egy görög dráma mozzanatait lehetett végigkövetni az egyes gólok között: testharc, belemenés, faltolás, ütések, Görbicz (Antigoné) cselei és váratlan passzai, Pálinger (Iszméné) oltári védései és óriási gólok. Szerencsére a lányok ugyanúgy kifestették magukat, mint a korábbi mérkőzéseken, nem adták fel egyéniségüket; váratlan, csábító játékkal nyertek. A fiúkkal az a baj, hogy egyessel kezdődik a személyi számuk, ezért ki sem jutottak az olimpiára. Más labdajátékokban sincsenek sehol, vagyis egyáltalán nem jobb a helyzetük, mint a nőké. Akármi is lesz a kimenetele a döntőknek, a lányok fantasztikusan játszanak. Öröm nézni őket, mert a legnagyobb izgalmat képesek nyújtani, mert váratlan, illogikus reakcióikkal állandóan csavarnak egyet a mérkőzés állásán, ez a női sport common sense.



A női vízilabdásokban legalább annyira bíztam a sikeres EB után itt az olimpiám, mint a kézisekben. Alig vártam, hogy hirtelen vágással, a felfokozott kézilabdás viharok után, elkezdődjön nyugodtabb, látványban lassúbb, megfontolt játékuk. Sajnos fordított lett a helyzet. A vízipólós nők veretlenül kerültek az elődöntőbe, és azt a holland csapatot, melyet utóbbi mérkőzéseken végig vertek, ezúttal nem sikerült befogni. Az edző nem adott jó instrukciókat a védekezésre vonatkozóan, és sajnos olyan játékosokat hagyott játszani, akiknek a kezéből többször kipottyant a labda. Láthatóan nem érti ő sem a sport női nyelvét, nem tudja követni a játékosok hangulatváltásait, a finom pszichológiai metameccset pedig teljesen figyelmen kívül hagyja, mikor cserél, vagy éppen nem cserél le valakit.



Egy kérdés nem hagy nyugodni, vajon mikor születik olyan tehetséges edző Magyarországon, aki megtalálja a hangot? Olyan valakire gondolnék, aki érti a nők testét, nyelvét, stílusát és pszichéjét. Mikor látunk végre női edzőket a női csapatok mellett, és mikor hallunk női bírókat a női labdajátékokon? Bocsánat, tévedtem ezzel az általánosítással. Van egy sportág, ahol megtörtént a csere. A fociban bebizonyosodott, hogy a nők képesek edzeni, bíráskodni és mérkőzést vezetni. Hátha más terepen is fordul a kocka, és nem lesz kizáró ok az adminisztrációs papíron, ha kettessel kezdődik valakinek a személyi száma. Persze lehet, hogy elég volna, ha egy edző egyszer ezt oltári hangosan szóvá tenné. Addig is: hajrá lányok!

 

"Vannak, akiknek a teste nem egyedül jár hozzám.
Azok, akiknek a teste nem egyedül hozzám jár.
Ha jönnek, mindig jön a nő is."
Testkép-sorozatunk folytatásaként Új Éva írásában a narrátor teste nem csak a sajátja: meg kell osztania egy idegennel, aki ráadásul dühös is. Mit tehet a test, mit tetetnek és mit tettetnek vele?

Vannak, akiknek a teste nem egyedül jár hozzám.
Azok, akiknek a teste nem egyedül hozzám jár.
Ha jönnek, mindig jön a nő is.

***

Kettesben járnak vendégségbe. Ravasz társaság: a csaj aztán mindig ott marad a nyakamon.
Nem mondom, elsőre jó bőr – egy idegen test.
Hisztériának hívják.
(A habfehérek szerint Hystheria, a barnábbak szerint Hiszti.
Nem egy van, akinek a teste nem egyedül jár hozzám.)

***

Hisztéria egészen szép nő lehetne, ha nem lenne a testével ez a kis bibi.
Hogy más testéből él.
Hiszti fáin kis csajszi volna, csak meg kéne fésülködnie. Kis rendszert vinni abba a frizurába. Darázsfészek, fecske- vagy rasta? Medusa kígyói. És az arca! A nyugalom talán megszépíthetné a vonásait, de ez az átkozott, akaratos grimasz, ami a felső ajkát mintha két sarkánál két kampóval húzná ellentétes irányba, míg négyszögletes kaput nem nyit... Kiálló fogkések. Csoda, hogy az ordítás nem vérezik el útközben. Ha belendül, Hisztéria nem túl szép látvány. Persze amíg együtt vannak itt, addig hallgat. Bújik. Csak akkor mutatja ki valódi énjét, ha magunkra maradunk.

***

Hisztéria egészen szép nő lehetne, ha nem így ülne minden egyes napomon.
Leszorítja, s rossz minőségű Al-Kaida felvétel, nyiszálja napjaim torkát életlen késével. De ez sem elég neki. Belém is telepszik.
Megbasz, amikor nem akarom. Angry Alien.

***

Van, hogy eljönnek hozzám, de el kell menniük.
Mert ők aludni mással/egyedül szoktak.
De azért – tudják, hogy kell a gyerekkel bánni! − nálam hagyják Hisztikét, addig is míg visszatérnek. Játsszak vele kedvemre. Azt mondják, a babát úgy hívják, Szinglilét. Nem hiszek nekik: én tudom a nevét.
Csak súgva mondom: Hiszti négyszemközt egyáltalán nem egy kedves baba!
És én sem vagyok már gyerek!

***

Küldeném – hiába. Felnőtt-imprinting: mintha minden találkozáskor újra új alakban ébresztenék fel őt a testek, akik jönnek hozzám, hogy elmenjenek, s elmennek elmenni máshová is.
Egy távozás, − egy új Hisztéria. Nemhiába küldték, bárki küldte: én hiába küldöm.

***

Hisztéria egy rossz anya. Egy durva zsarnok. Egy fúria.
És azok a hülye testek mégse viszik el! Hanem jönnek vele és itt hagyják!
Volt egyszer, hogy a testek elmaradtak. Egyetlen test jött csak. Aztán vitte az enyémet. Aztán megunta, s hozta önmaga helyett Hisztit. Azóta mindig nálam hagyja, mikor elmegy.

***

Ha Ő hagyja itt, Hisztéria totyogtat a ruhásszekrény előtt reggel és nem enged munkába. Végigkutyagoltat a városon, ahelyett, hogy a metrót használnám. Azt mondja, hallgassak zenét, de direkt otthon felejteti velem a lejátszót.
Hiszti lesz bennem rosszul, amikor végre zenét hallok: nem ilyen zenét akar. Ő rántja görcsbe a gyomromat, ő küldeti el az sms-eket, ő csomagoltat velem téli ruhát nyári kiránduláshoz, aztán félbehagyatja a csomagolást, hogy felhívassa velem Őt, aki itt hagyta. Pedig nem is akar hozzá visszamenni. Csak velem szórakozik. Feleslegesen hűséges típus.
Ő mondatja a telefonba, amit mondok. Görcsbe rántja a gyomromat a cigaretta után, pedig csak miatta szívom – így szívat. Ő szúrja a tarkómba tűhegyes fogait − belülről!

***

Próbáltam már vele okosan beszélni − nem itt laksz, nem hozzám tartozol, költözz el. Menj csak a tested után, amelyik itt hagyott −, de hiába. (Mondtam neki múltkor, nézzük máshonnan: igen, Ő, aki itt hagyta, most mással alszik, mással áramoltat szeretet, máshoz kötik a gondolatok, de azért, lássuk be, velem is szeret lenni. S a szeretet nagy szabadság. A féltékenység pedig önzés: ha a szabadság jó, miért ne hagyhatnám ezt Őneki, minek jött hát ide Hiszti? Hadd örüljek csak egyedül az Ő boldogságának, közben attól még én is szabadon élek. Miért akkor az egész ragaszkodása? Nem látja magáról, hogy felesleges? Hogy Ővele, aki elment, nagyon is jól megvagyok? Miért fekszik közénk, miért ő marad az ágyban velem helyette, miért kell megszakadnia a jónak? Miért ez a csecsemőpózos szorongás, vele? Értse meg, hogy nekem Ő kell, nem Hiszti!
Egy pillanatig hallgat csak rám, mert tudja, ha igazat ad nekem, el kéne mennie.
És Hisztéria maradni akar.)
Sustorogni kezd: Ő, tényleg Ő lenne jó nekem? Aki elment? Ő, aki maga helyett Hisztit hagyta itt? S mi lenne, ha inkább azt hinném, súgja, hogy Ő épp azért hagyta itt, mert ez nekem a legjobb! Miért nem maradok inkább akkor vele, Hisztivel, amíg Ő meg nem érkezik?
Erősen megszorít.
Hihetném, hogy annyira buta, hogy nem érti: ha Őbenne nem hiszek, Hiszéria maga is felesleges, mert amit egy Őségét vesztett Ő hagy itt, nem lehet értékes, hacsak azzá nem válik önmagában, de valójában azt hiszem, Hiszti elhagyta már Őt, akkor, mikor velem maradt. Egyedül velem él, s Őt csak alibinek használja. Hiszti szereti, ha kínozhat.

***

Hiszti elhozat a munkahelyemről, hányingert kelt, majd elhiteti, hogy éhes vagyok. Nyugton hagy pár másodpercig az étteremben, ahová húst enni jöttem, majd arra késztet, hogy juhtúrós sztrapacskát kérjek. Mert emlékeztet Őrá. Hisztéria úgy tartja tőlem távol azt, aki hozta, hogy közben folyamatosan emlékeztet rá, és még csak haza se megy!
De engem hazaszalajt, hogy az ajtóban ne az én kulcsomat adja a kezembe, hanem az Övét. Már nem lakunk együtt, de ez még nálam van. Ráadásul Hisztéria az irodában hagyta a saját lakásom kulcsát!

***

Hisztéria azt mondja, szeretkezzek a kedvenc pasimmal. De ne igazából. Csak mintha. Alibiből. Hogy csak a fizikai testem legyen ott. Azt susogja, kis rohadék, hogy amíg Ő mással van, én is legyek mással! Hogy ha ő áramoltat, amit, én is áramoltassak, ha más nem, testnedveket. Aztán az Ő hangján, lesajnálóan röhög ki: ’Kinek mi jut, ugye’.
Ezért akárki lazán kirúgná ezt a némbert, de én még mindig hiszek benne: az ittlétének valami szándéka van.
Hisztéria szeretkeztet. Forrósítja a hüvelyem és kiereszti a hőt, felkészíti a méhem, de sohasem elégíti ki. Hisztéria tesz képtelenné arra, hogy kielégüljek. Egy pillanatra hagyja, hogy védelmezőt lássak két megmarkolt vállban, s higgyem, nekem lettek, de gyorsan vált és nem hagy elmélyülni. Hisztéria emelkedteti a farom, s addig húzat a faszra, hogy már fáj. Úgy kell nekem, ha nem tudom elküldeni! Hadd fájjon jobban.
Hisztéria a rosszabb estéken lehányatja velem a ruhám. Még erre sem tud vigyázni!
Ha randevúzni megyek, és szép holmit vennék, Hisztéria beszél le róla – még majd Ő megszól, hogy másokat is meg akarok hódítani! De igazából nem Ő, hanem Hisztéria az, aki féltékeny. Azt mondja, Ő jobb’ szereti, ha szürke vagyok, mint egy egérke, de ez nem igaz. Tudom. Csak Hisztéria mutatja így... féltékeny. Persze ha már kevés vagyok neki, és húsra vágyik, az más. Ismeri az észjárásukat. A testemmel vadászik.

***

Hisztéria összekoszolja a lakást, használja a testem, ételt töm belém a szobában és öklendeztet, amikor takarítok. Hisztéria egy rohadt hajcsár, és úgy tart engem, mint gályarabot! Szívemből kívánom neki mindazokat, amiket Rá mondatott velem, mikor elment (süljön ki a szemed, hetedíziglen légy átkozott családod minden sarjában; fogyjon ki neked a fény; soha semmit ne érezz; legyen keserű ételedben a só; verje fájdalom a boldogságodat; mindig keress, sose találj; maradj csak magadé!). És persze meggondoltatja velem ezt is. Beolt, s a visszaforduló jóslatoktól félve már gyűlölni se hagy igazán.
Hisztériáért nem lennék leszbikus. Testi-lelki, de nem barátnőm.

***

Hisztéria egészen szép nő lehetne. Csak ne velem akarna együtt élni. Mondja, csak mondja ezt nekem, beszél hozzám a hangján. Az Ő hangján. Nem jó lakótárs, Tőle is ő rúgatott ki. Mindenért ő a hibás!
Én? Én biztosan nem lehetek az.

***

Talán már nem is tart sokáig.
Megszüli a kölykét és elmegy végre.
Talán lesz más, akivel együtt élhetek.
Ööööö... – nyögi Hisztéria.
Szül vagy kinevet?

***

Most azt mondja, ezt sem lett volna szabad megírnom.
Erőszakos és már sosem hagy el.
Pedig én rég nem vele akarok élni.
Mikor gyűröm már ki ezt a gazdátlan vámpírtestet magamból?! - kérdezi néha.
 

„Közelebb férkőzvén tudósítónk arra lett figyelmes, hogy a harminc lelkes fiatal egy tizenöt éves cigánygyereket igyekszik épp jobb modorra nevelni – mégiscsak felháborító, hogy valakik azt hiszik, minden további nélkül békésen nézhetik a tűzijátékot a szigeten a Duna-parton, pedig tizenöt évesek és sötét a bőrük! – gondolhatták a lelkes fiatalok, s öklükkel adtak gondolataiknak nagyobb biztonságot, evilági tőkesúlyt.”

Megtörtént, aminek meg kellett történnie.

Sikerrel lezajlott az augusztus 20-i rendezvénysorozat. Hiller István Sólyom László nevében kitüntetéseket osztott és Szent Istvánra emlékezett (4 tiszti-, 33 lovag-, 19 arany érdem-, 35 ezüst érdem-, és 25 bronz érdemkereszt adatott ma át az antiklerikális állam kezeiből, melyekhez és egyéb érdemekhez mindemellett szívből gratulálunk), a tiszteket felavatták (bár nem a Kossuth téren, hanem a Hősök terén, ami mégis más, mert Kossuthoz csak akkor kell menni, ha még egyszer azt üzeni, a hősök meg… hát… azok többnyire túlvannak az elmenésen), a Szent István parkban szolíd civil megemlékezés, délután a Duna fölött légiparádé, és volt tűzijáték is. S, igen, ez sem maradhatott ki, volt bakancsos felvonulás – most szolídabb keretek között, csak harminc ifjú feketeinges vonult fel a Margitszigeten, estefelé, a tűzijáték alatt, hogy mindenki jól láthassa őket – kiküldött angyaltudósítónk is.
Tudósítónk, egy álruhás Angyal békés, családias keretek között élvezte az égi tüneményt, mikor nem messze tőlük feltűntek a fekete ifjak, akik, nagyon előzékenyen, hanggal is jelezték közeledtüket: kiabálásuk betöltötte a teret, de előszörre nehéz volt kivenni, a hangjelzés maga-e a cél, vagy tettében távolabbra néz a kis csapat.
Angyaltudósítónk és társunk, inkognitóban lévén, igyekezett kis családját a tett színhelyétől arrébb navigálni, ám aztán a hangzavar valahogy felerősödött, s bonyolultabbá vált – mintha más hangok is vegyültek volna a lassanként megszokottá váló, felismerhető titánokéi közé. Közelebb férkőzvén tudósítónk arra lett figyelmes, hogy a harminc lelkes fiatal egy tizenöt éves cigánygyereket igyekszik épp jobb modorra nevelni – mégiscsak felháborító, hogy valakik azt hiszik, minden további nélkül békésen nézhetik a tűzijátékot a szigeten a Duna-parton, pedig tizenöt évesek és sötét a bőrük! – gondolhatták a lelkes fiatalok, s öklükkel adtak gondolataiknak nagyobb biztonságot, evilági tőkesúlyt.
A tizenötéveshez tartozott egy kisebb család is: huszonhat év körüli anya és két karonülő korú kisgyerek. A nő nem tudott segíteni a fiúnak – fiának?, hanem igyekezett menteni, amit lehet: a két kicsit.
Angyaltársunk, inkognitó de vagy oda, mégiscsak úgy döntött, szól a közeli Holdudvar biztonsági embereinek, hogy a közelükben akadt egy kis munka: a két biztonsági szolgálatos (akiknek innen is angyali kézszorításunkat küldjük) komoly fölényben lehetett (tán angyalszárnyak suhogtak felettük?), mert érkeztükre a harminc fiatal lendületesen inalt el az Árpád híd irányába, amerre aztán a nem sokkal ezután telefonon a helyszínre invitált rendőrök is elindultak, mikor megérkeztek.
Angyaltudósítónk, nem lévén kommandóban, most a hátramaradott áldozatok mellé szegődött, s mentális segítséget nyújtva várt végig velük néhány buszt, hogy kis nyugalmat teremtsen a lelkekben. A tizenöt éves fiú komolyabb külsérelmi nyomok nélkül távozhatott a családdal – néhány lila folt marad majd az arcán, s néha még, a villamosból a Sziget felé tekintve biztos összerezzen majd.
Az Angyalok pedig lehetőség szerint máskor is segítenek. A legfontosabb azonban, hogy kiderült, harminc fekete ruhás, bakancsos suhancot két átlagos testalkatú, békés kávézóélethez szoktatott biztonsági őr is képes hatékonyan kezelni, s mindannyiunk részéről csak egy kevés odafigyelés és akaraterő kell hozzá, hogy aminek nem kell megtörténnie, az ne történjen meg.

 

Augusztus 20-a, állami ünnepünk alkalmából nem tudunk méltóbb megemlékezést Államalapító Szent István királyról, mint Szécsi Magda gondolatait jelenleg fennálló államunk mindneki számára élhetőbbé tételéről. Az írónő azon (is) gondolkodik, vajon hasznáhatóbb-e a szegények bankja bangladesi modelljének tervezett magyar reinkarnációja, vagy egy másik, korábban már felmerült verzió egészségesebb jogrendet eredményezhet-e?

Szécsi Magda: Rosszkedvű töprengés a szegénységről, 33 pontban... - 23-33.

23. Ha a szociális (LÓFŐ?) intézmények humanitása nem előre a valóság felé irányul, hanem vissza a múltba, akkor jól megnézhetik magukat a mai szegények Róbert bácsi konyhája előtt... Ennél azért mára már jobb megoldást is kitalálhattak volna a jól megfizetett szegénység szakértők és más illetékesek! Egy tányér ingyen étel naponta, hetente, nem old meg semmit, főleg, hogy a sorban állók száma vészesen növekszik. Vagy épp ez a növekedés a cél?, hogy legalább ők ne váljanak éhező munkanélkülivé? Ha most ettől a kérdéstől vöröset lát a főfő illetékes, tudatom vele, hogy nekem nincs veszítenivalóm, és ha lenne is, sem írnék mást!), se állásom, se állami fizetésem! És a miniszteri havi lóvék mellett nem veszek fel pofátlanul 65 ezer forint értékű üdülési csekket, akkor, amikor az ország 70%-a 20 éve nem tud elmenni nyaralni és napi filléres gondjaik vannak! Erről mit mond Róbert bácsi ott a 30-as években? Gondolom csodálkozva hümmög Magyarország sorsán, hogy itt nem változik soha semmi. Hát persze, mert nem tudja a jó öreg, hogy beléptünk az Unióba, ami nem semmi változás!, épp úgy ,mint az üstökösként közeledő Euró, ami állítólag maga lesz a megváltás. (Csak úgy eszembe jutott most, hogy a Megváltó kereszten végezte, igaz Ő szeretetből és önszántából. Az Euró vajon, hogy fogja végezni? Mint a szovjet csapatok?)

***

24. Ismerek egy hálátlan, gátlástalan roma házaspárt (akiket Isten is egymásnak teremtett, és egyforma szinten lobogó aljasságuk is!), akiknek egy időben sokat segítettem anyagilag, egészen addig, míg a kislányuk azt nem mondta, megfeledkezve a rafináltságról, hogy „minket mindig eltart egy hülye...”. Persze rögtön kiléptem a hülye szerepéből! (Jöttek helyemre mások, és helyettük is jöttek mások. Mára már mint „lenyúlós tetvek”-et emlegetik őket, de azért jól megélnek a mai napig a hülyékből!) A magyar kormány is egy ilyen hülye sokak számára, igaz, talán nekik hivatali kötelességük hülyének lenni. Na de ennyire?, hogy oda szórják a pénzt, ahol a madár se jár?, nem hogy az értelem!!!

***

25. Az elszegényedés és a meggazdagodás olyan széthúzó folyamat, ami kölcsönösen meghatározza egymást. (Ez a folyamat nálunk leginkább a rendszerváltozás utáni zavaros időkben valósult meg a legnagyobb mértékben, de tart a mai napig...)

***

26. A pletykaéhségbe és a beteges, kényszeres pletykálkodásba is bele lehet halni! Mindkettő (...) szegénység, az mellett, hogy szégyellnivaló jellemhiba is!

***

27. Olvastam, hogy „bangladesi mintára itthon is bevezetnék jövőre a kifejezetten szegényeket segítő hiteleket. Az alacsony kamatú kölcsönöket elnyerőknek az önkormányzat közmunkát ad, hogy tudjon törleszteni.”
- A „tudjon” helyett „tudjanak”-ot írtam volna, de nem ez a legnagyobb problémám ezzel a hírrel, ami nekem nem is újdonság, hiszen a szociális bank létrehozásának tervét már évekkel ezelőtt a RÉT-en (RÉT: Roma Értelmiségi Találkozó) is felvetettem két kanál gulyásleves között, Lakatos Menyhért író Pest melletti nyaralójában, ahol akkorát nevettek rajtam (az önéletrajzában önmagát mindig lefokozón!) a cigánypolitikus férfiak (akik folyton feltupírozzák önmagukat az önéletrajzaikban...), hogy még ma is hallom! De nem érdekelt, hogy kinevetnek, és a hajléktalanokról szóló könyvemben jusztis megemlítettem újra a szociális bank fontosságát, de nem rendített meg senkit! Az MSZP-nek sem lehet új hír a szegények bankja, hiszen az MSZP cigánytagozatának előző elnöke írásban nyújtotta be (önálló ötletként) a cigányság igényét a szociális bank létrehozására, amire semmiféle reagálás nem érkezett. Úgy tűnik Budapesthez közelebb van Banglades, mint Kőbánya, ahonnan az ajánlat (vagy jótanács?) érkezett. Hogy miért van közelebb, azt én (a pasik szerint) nem érthetem meg, hiszen nem tudok állva pisilni, de azt azért tudom, hogy egy szociális bank, az íratlan tisztesség törvényei szerint még alacsony kamatot sem kérhetne! Erkölcsileg semmi különbség nincs a „kis” uzsorás, vagy a „nagy” uzsorás között! A segítő szándék arany glóriáját viselőknek, semmiféle haszna nem származhat a szegények megsegítéséből, ha azt akarják, hogy hitelesen ragyogjon glóriájuk fénye...
A közmunkával való törlesztés, sokak számára fog rémálmokat okozni, és ha valami rémálmokat okoz, az soha nem lehet jó! A közmunka, ha van egyáltalán, kiszolgáltatja a szegényeket az önkormányzatok kényének-kedvének: ha tetszik a pofád, van közmunka, ha nem tetszik a pofád, nincs közmunka! Választások idején pedig egyenesen (hivatalosan is?!!) zsarolhatóvá válhat a szegény ember a közmunka megvonásával, a kölcsön visszafizetési terhével a vállán.
(Mindenki tudja, hogy a szegénységre a megoldás egyedül a munkahelyek teremtése lenne!) Az önkormányzatokat semmilyen cím alatt nem engedném a szegények bankja közelébe, csakis kizárólag a civil szervezeteket! Így talán elkerülhető lesz, hogy a majdani csalódott emberek táblával vonuljanak a Kossuth térre, amire mondjuk azt írják cigányul és magyarul, hogy: A nép, alacsony kamatú kölcsönöket ad a kormánynak és az önkormányzatoknak, amiket közmunkával tudnak törleszteni, a választások után is...

***

28. Egy cigánynak, a cigányok után kutatni-matatni, egy falat kenyérért?!!! (Tök szégyen ez is!!, amitől Auschwitzot látok...)

***

29. A szellemi és fizikai éhséggel folytatott versenyt a cigányok sosem fogják tudni megnyerni így, hogy sokan közülük vesztésre játszanak, mert az kifizetődőbb...(számukra!, de nem a cigányság számára!)

***

30. Egyetlen eddigi kormányról sem tudom leírni, hogy a cigánysággal kapcsolatos szociális (és egyéb) teljesítményük minőségileg olyan magasan állt, hogy minden mennyiségi tényező eltörpült mellette...

***

31. Az adakozóknak tudniuk kell, hogy az elfogadók sosem tudják visszafizetni az élelmiszersegélyeket! Az ilyen segélyeket, őszinte, emberbaráti szeretetből, ajándékként kell adni, nem pénzért, nem szavazatért, nem alibiért...

***

32. Mindennapi kenyerünk nagyságát, a stabil politikai viszonyok szabják meg. Ha a kenyér nagysága éhségünk csillapítására folyamatosan elegendő, akkor elegendő lehet arra is, hogy a kormány népszerűtlen intézkedéseket is keresztül vigyen. (Ha nem elegendő, jobb, ha bele sem fog...)

***

33. És nem lehet figyelmen kívül hagyni a művészek sorsát sem, ha a szegénységről esik szó. Számtalan kiváló zenész, költő, író, képzőművész, táncművész szobrász él a létminimum alatt. Ismerek diplomás, tehetséges írókat, akik házmesterek, portások, kórházi takarítók, vagy simán munkanélküliek. Olyan munkanélküliek, akik éheznek, kukában turkálnak, akikről már mindenki lemondott, elsősorban a magyar állam, majd az ilyen-olyan író, szépíró szövetségek, és a kiadók. A kiadók nagyon jól megélnek az írókból, a könyvekre felvett támogatásokból, és az eladott példányokból. Alig van kiadó, aki tisztességesen fizet, a tisztességesen elvégzett munkáért! A szerződések felháborítóak! Az írónak kizárólag kötelességei vannak, a kiadónak pedig csak elvárásai. A kiadó nem tájékoztatja az írót, hogy honnak és mekkora támogatást kapott. A támogató sem tájékoztatja az írót, hogy kapott-e támogatást és mennyit. A kiadó a szerződésben nem rögzíti a példányszámot, de elvárja, hogy az író vakban aláírja, hogy az eladott példányszámok 10%-át elfogadja. De mennyinek?, hány darab könyvnek a 10%-áról van szó?, és a kötetet hány forintért fogják árulni?, na ezek azok a kérdések, amire a kiadók nagy része nem válaszol. A kiadók leszoktak az előlegadásról is, de még a teljes honorárium kifizetéséről is! Megoldás lehetne, ha az írót illetné meg, minden támogatás 50%-a, plusz az eladott könyvek utáni összeg 10%-a! A támogatónak értesítenie kellene az írókat az elnyert támogatás összegéről, hogy képben legyenek! De még mindig ott van a példányszám kérdése, amit képtelenség ellenőrizni… Ezt az írók érdekeit képviselő szövetségekre vagy társulásokra bíznám, és elvenném a kiadói jogot (vállalkozási engedélyt) attól a Kft-től, alapítványtól, Bt-től, amelyikről egyszer is kiderül, hogy tisztességtelenül járt el egy íróval szemben! A Kulturális Minisztérium felelőssége sem elhanyagolható ebben az ügyben...
A könyvheti, éves értékelés mérlegén nem mutat annyit egy pártpolitikai nagy beszéd, mint amire egy jól megírt pozitívan ható irodalmi alkotás képes…Egy országnak a művészei és tudósai adnak rangot, nem a politikusai, és legkevésbé a könyvkiadói!!! Ezt kéretik tudomásul venni...

 

Büky Anna zarándoklatának első napja előtt, még Düsseldorfból, a reptérről írt; sorozata új részében az anyaságtól indulva szövi tovább története szálait,s e szövetben az Olimpiára éhes ICA-olvasók sem csalódhatnak: egyelőre a kihívás még a szerző előtt áll ugyan, de a sportoló már most sem hiányzik az írásból.

„Bár nem tudod, mi a bűn, ha rólad van szó, mégis mindig bűnösnek érzed magad. Körülötted pedig mindent pontosan érzékelsz. Néha homályosabban, máskor kitisztulva. De vigyázol, sose érhess hozzájuk. Iszonyúan félsz, pedig szeretnél bűnbe esni. Szeretnél élni. Megélni valós pillanatot, mégis egy erős kéz benned kinyúl. Érted. Visszahúz. Boldogság és fájdalom.” – Becsey Zsuzsa Test és én című írását olvashatják ICA az Olimpia kapcsán indított test- és énkép sorozatában.

"Egész komolyan fontolgatom, hogy ha a Ráció C-nél nem tapasztalok változást és nyitottságot, tüntetni fogok a lyukas vödörbe szórt állami pénzek miatt, a letiltott, kitiltott, megalázott munkatársak és romák miatt. A Rádió C szlogenje nem lehet az, hogy „az én uramnak mindent szabad!” - Szécsi Magda a szegénységről írott 33 ponjának első részét múlt héten olvashatták. A második részben a lelki és szellemi szegénység néhány formáját járja körül az írónő ülönös tekintettel a Rádió C roma rádió sorsára, s arra is kitér, milyen helyzetben nem érdemes támogatni valakit.

16. Mindig örömmel olvasom Zsigó Jenő jegyzeteit, az Amaro Drom című roma lapban, mert olyan igazságokat mond ki, amik a hazugságok (és hazugok) elevenébe vágnak! A hazugságoknak persze vannak jól megfizetett cigány zsoldosai is, a politikában éppúgy mint a médiában, ahol mindenki az igazság kimondását kéri számon a másikon. Ezért is megrendítő a hír, hogy Zsigó Jenőt kitiltották a Rádió C-ből, a mi rádiónkból! Ez is szegénység! Lelki-szellemi szegénység, amihez asszisztál az MSZP? És a rádiót fenntartó alapítvány, melyet Bíró András hozott létre. Az országgyűlés ősszel állítólag újra nagyobb összeget utal majd át a Ráció C működtetés költségeire! De minek, ha ott csak féligazságok hangozhatnak el?! A kormány tapsol a hazugságokhoz? Ez szégyen! Szégyen! Szégyen!!!
Olyan kormányt akarok, aki nem fél az igazságtól, se az igazságot kimondóktól! Olyan kormányt akarok, ami nem támogatja a primitívséget! Olyan kormányt akarok, akinél nem hátrány a legelesettebbek szellemi fejlődése, öntudatra ébredése! Olyan kormányt akarok, akinél az igazság kimondása nem rossz pont, hanem a legnyugodtabb, leggyümölcsözőbb alapja az elkövetkezendő évtizedek erős együttműködésének.
Minél több ellentmondás takarja el az igazságot, annál nagyobb szüksége van a cigányoknak Zsigó Jenőre. Aki nincs egyedül! Ezt csak a besúgók hiszik, és az olyan főhivatalnokok, akik zokogtak a FIDESZ bukásakor, majd gyorsan átálltak a győztesekhez, elvégre élni kell, és manipulálni a cigányságot, osztani az alázat fokozatai szerint: ez jólesően alázatos, megkapja Balatonlellét, az képtelen az alázatra, hát ott dögöljön meg a fonyódi üdülőproblémájával egyedül! (Ha a következő kormány megtartja ilyen típusú hivatalnokait, nem sokáig marad hatalmoni!) Olyat, hogy egy igazgatócska azt tehet amit akar, csak a Rádió C vezetői és tulajdonosai képzelhetnek, ideig-óráig...
A Rádió C értünk van. Engedni kell szóhoz jutni azokat is, akik nem hatalomfüggők, nem nyálasak, nem hódolnak be senkinek! Ilyenek még például Zsigón kívül a melegek is, akiket úgy utasított el műsortervükkel együtt a Rádió C, ami már súrolja a rasszizmus határát. A kormány gondolja át még egyszer, hogy kit, miért és mennyivel támogat! Dísznek, alibinek ne szórja el a szegények pénzét a Rádió C-re (amiből persze 2-3 ember jól megél!). Egész komolyan fontolgatom, hogy ha a Ráció C-nél nem tapasztalok változást és nyitottságot, tüntetni fogok a lyukas vödörbe szórt állami pénzek miatt, a letiltott, kitiltott, megalázott munkatársak és romák miatt. A Rádió C szlogenje nem lehet az, hogy „az én uramnak mindent szabad!” Csoda, hogy az ORTT-hez eddig nem érkezett panasz (?!)
- Hogy jól értsék, leírom, hogy nem a rádió C megszüntetése a célom. Szükségünk van a Rádió C-re, és talán az elmúlt évek alatt sosem volt nagyobb szükségünk rá ebben a molotov koktélokkal itató világban. Kell a Rádió C! Kell egy jól működő rádió, de nem egy olyan Roma rádió, amelyben a primitívség, az önkény, a cigányok egymásra uszítása, az erőszak, a hatalmaskodás, a brutalitás uralkodik, másfelől pedig a (mindenféle) hatalom előtti gyáva meghunyászkodás, a romák égető problémáinak elkussolása isten tudja, miféle személyes előnyökért! A Rádió C tulajdonosainak nemtörődömsége, a cigányság teljes semmibevétele ültethette a vezetésre teljesen alkalmatlan Fátyol Tivadart a Rádió C igazgatói székébe!
Ha az autonómia alapítvány képtelen megfelelő vezetőt találni a Ráció C élére, és ha képtelen fenntartani önerőből a rádiót (ami kutyakötelessége lenne!), akkor tegye lehetővé, hogy a 4 legnagyobb roma szervezet tulajdonosi jogot kapjon, vagy beleszólásuk lehessen a Ráció C szellemi (gazdasági, politikai, kulturális) vonalának szabad áramlásába! Sajnos az autonómia alapítvány megbukott! Már régen nem az, aminek indult! A cigányság (úgy tűnik) csak egy lehetőség a számukra, hogy ők, önmagukért, felszínen maradhassanak... -

***

17. Ha a kormány feloldani, megoldani nem tudja a munkanélküliség problémáját, és a szegények-gazdagok, szegények-szegények közötti éles ellentmondásokat, akkor legalább vállalják fel, hogy létezik, és nem szépítsék a helyzetet!

***

19. Az uniós bőség árnyéka a nyomor?

***

20. Az emberek olyan rettenetesen félnek az éhezéstől, hogy talán nem is annyira az éhezésbe, mint inkább az attól való félelmükbe halnak bele...

***

21. Mindenki tudja, hogy Krisztus után 953-ban a kínaiak, már vasból öntött oroszlánt tudtak készíteni, de soha annyi élelmiszert nem tudtak megtermelni, hogy ne legyenek éhező szegényeik. Ezt nem vigasznak, nem is igazolásnak szánom, csak azért írtam le, mert nekem a világ összes szegényének nyomorúsága fáj - és ezzel sem vagyok egyedül.

***

22. Sokféle szegénység van, de csak egy olyan, ami árulás is egyben: a mindenkori rendszert és hatalmat kiszolgáló szegénység! Még ha beledöglenek is, de nekik minden szép és minden jó úgy, ahogy van. (Egyszer illene hosszan írnom arról is, hogy mit nem szeretek a fajtámban, de ebben a témában túltelített a kínálat, úgyhogy inkább még sem sorolok be szorosan mögéjük. A tapasztalataim nem romlandók, és van időm, majd egyszer sort kerítek rájuk.)

(A sorozat harmadik, egyben befejező részét augusztus 25-én olvashatják.)

 

Augusztus 15-e, Nagyboldogasszony napja alkalmából ICA is Máriát idézi, Gordon Agáta Mária Siralom című versével. „Az Ómagyar Mária-siralom 700 éves magyar vers, első írott költeményünk. Lejegyzője egy apáca, aki a veszprémvölgyi dominikánus kolostorban élt 1300 körül. Európai nyelveken tanult, így írhatta le az analfabéta nomád nyelv siratódalát.”

Augusztus 15-e Nagyboldogasszony napja. Nagyboldogasszony Mária egyik neve, Máriának hívták Mózes nővérét is. Később kedvelt női névvé vált, Máriának, Jézus anyjának kortársai közül is sokan viselték. A név jelentését ma már nehéz pontosan meghatározni: közel 60 lehetőség kínálkozik.



A legvalószínűbb jelentések a következők:
Mária = szép (a héber márá = kövér szóból. Keleten, pl. az araboknál a női szépség egyik feltétele);
Mária = lázadás (a héber máráh szóból, Mária a Sátán ellenlábasa);
Mária = keserves (a héber márar = keserű, fájdalmas szóból);
Mária = Istentől szeretett (az egyiptomi mri = szeretett és a héber iam = Isten szavakból)



Az Ómagyar Mária-siralom 700 éves magyar vers, első írott költeményünk. Lejegyzője egy apáca, aki a veszprémvölgyi dominikánus kolostorban élt 1300 körül. Európai nyelveken tanult, így írhatta le az analfabéta nomád nyelv siratódalát. G.A. szubeurópai átirata az utolsó magyar vers -- egyszer talán ennyi marad a kihaló magyar nyelv emlékeként, a túlélő nyelvek írásbeliségében. G.A. nővértanú a prekeresztény Máriaanyakultusz szövegeiből idéz Nagyboldogasszony alkalmából.


Gordon Agáta: Mária Siralom











Értelmezés helyett

Két (h.szexuális) magzat beszélget egy anya hasában:
– Te hiszel a születés utáni életben?
– Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
– Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
– Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
– Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni – ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
– De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
– De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
– Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
– A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
– Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
– Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
– No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.

Kerestünk indokokat. Hogy "az arc a test alán legkifejezőbb része, így nem maradhat ki egy testképpel foglalkozó sorozatból sem", s hasonlók. De valójában csak azért ajánljuk, mert jók.
Augusztus 29-én nyílik meg az "Újpesti Városnapok" rendezvény keretében Horváth Dávid "Arcok a mélyből" című kiállítása a fotóművész régi szociofotóiból, cigány, hajléktalan- és szegényportréiból az Újpest Galériában (Budapest, IV., Árpád út 66.). Cikkünkben a kiállítás anyagából és Horváth Dávid honlapjáról láthatnak néhány képet.

Horvát Dávid: Szubjektív önéletrajz
"felháborodom, tehát fényképezek"

Minden úgy kezdődött, hogy elegem lett a vaksötétből.
A falumban, Albertirsán - ahol felnőttem - este 8-kor véget ért az élet, sehová sem lehetett menni, én pedig fényre, nyüzsgésre, nagyvárosi életre vágytam. Szomszédunknak, Miklosovits László grafikusnak panaszkodhattam csak, aki éppen Budapestről menekült vidékre. Fényképezz! - mondta. S elkezdtem...



Anyukát, apukát, kutyát, macskát, kisgyereket - mindent és mindenkit fotóztam, ami és aki elém került, egy Pajtás nevű, fényképezőgépnek csúfolt masinával. A filmet levesestányérban húzogatva hívtam elő, s nagyító híján üveglap nélküli, életlen kontaktokkal büszkélkedtem.



Aztán érettségi után fölmentem Budapestre, ötszemélyes ágybérletben laktam, segédmunkásként dolgoztam nyomdában, színházbank, hanglemez-stúdióban. Amikor először átmentem az esti fényben úszó Erzsébet-hídon, kábultan a csodálatos budai-pesti panorámától, tudtam: hazaérkeztem. Pedig hosszú hónapokig magányosan, barátok - és barátnők! - nélkül, szinte elveszve éltem a fővárosban. Szerencsémre olyan barátokkal hozott össze a véletlen, akik szellemi fejlődésemre is jó hatással voltak: színházba, moziba, koncertekre jártunk, rengeteget olvastam, és a látottakat-hallottakat néha késhegyig menő viták során vitattuk meg. A falusi fiú Pesten-effektust és a kulturális lemaradást hamar feledtette és pótolta az intenzív társas eszmélkedés.



Közben egyfolytában fotóztam, fotóztam, már Praktica LTL fényképezőgéppel, cserélhető objektívekkel (20 mm-180 mm). A legtöbb, híressé vált szociofotómat ezzel a felszereléssel készítettem. A Zeiss objektívek keménysége megfelelt az én durva nagyítási stílusomnak. Mindezt Orwo NP 27 filmre. Magam sem hittem a szememnek, hogy amikor ezekről a képeimről másfél méteres, tökéletes nagyításokat állítottak ki a Nemzeti Galériában.



Langer Klára ajánlására a FÉNYSZÖV-nél helyezkedtem el, sameszként. (Egyébként innen indult Szebeni András, Korniss Péter, Kerekes Gábor is.) Két év után a Práter utcában letettem a fényképész szakmunkás-vizsgát. Szerencsére az iskolába nem kellett járnom, így megóvtam magam a negatív-retustól, meg a kötelező feladatoktól, ami az emberi lelket kikezdi, elveszi a kedvét a szakmától, mint a kötelező olvasmányok az irodalomtól. Én mindig azt fotóztam, amit akartam, még ha olyan lapoknál dolgoztam is főállásban, amelyek szellemiségét nem vallottam magaménak. (Pl. Ország-Világ, Esti Hírlap) A főállás mellett dolgozhattam bárhová, és kiállításokon, könyvekben is szerepelhettek a képeim.



Sűrűn jártam kezdetben a Budapesti Fotóklubba (MADOME), a Belgrád rakpartra: ott és akkor Eifert Jánostól és Flesch Bálinttól tanultam legtöbbet. Később alapító tagja lettem a Féner Tamás által vezetett Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának - s ez az időszak fordulatot hozott szakmai fejlődésemben. A fotóesztétikai előadások, a képelemzések, a szenvedélyes viták, az akkoriban politikailag elnyomott avantgárd és experimentális fotósok (Kerekes Gáboron kívül elsősorban Jokesz Antal) megismerése, munkáik szakmai elemzése nekem, a realista fotósnak különösen tanulságos volt, és életre szólóan meghatározta további törekvéseimet.



Persze, a bőrömből nem tudtam kibújni. Intuitív riporter-alkat voltam világéletemben, s mindig az emberi sorsok érdekeltek; az öncélú formai kísérletezés távol áll tőlem. Három évtizeden át, a kilencvenes évekig sajtófotós voltam - tehát megrendelésre dolgoztam -, s minden létező műfajban kipróbálhattam képességeimet. Nagyon szerettem a legkülönbözőbb szakmai feladatokat megoldani (az akttól a sportfotóig), s közben a számomra legfontosabbat, a szociofotót vidéki riportútjaimon, a lap-munka mellett készítettem. Ezek az úgynevezett szociofotók, vallásfotók, szegényfotók a szocializmusban a napi- és heti sajtóban ritkán jelenhettek meg, míg kiállításon és könyvben nem működött a politikai cenzúra. Többször szerepeltek képeim a Magyarország felfedezése sorozatban, amely a legrangosabb fóruma volt a szociofotónak. Ezenkívül a Műcsarnok által rendezett szociofotó-sorozat kiállításain is részt vettem. (Maradandó élményem arról a korról, hogy a sorozatunk utolsó tárlatát, Tímár Péter halál utáni képeinek bemutatását betiltották. Megjegyzem: a rendszerváltozás után sem lett jobb a helyzet: megjelent s máig szelektál a gazdasági cenzúra...!)



Akkor is a társadalmi igazságérzet vezetett, amikor saját stílusomat kerestem és alakítottam. Eleinte úgy éreztem, hogy igazi műfajom a Kálmán Kata-i szocio-portréfotó, melyen a hátrányos helyzetben élő emberek, akikről addig nemigen vettek tudomást, önnön világuk főszereplőiként, teljes értékű személyiségként jelennek meg. Ugyanakkor az avantgárd hatás is egyre inkább érvényesült látásmódomban. Az amerikai Diane Arbus deviancia-központú, drasztikusan ironikus, lényeg-láttató fotóstílusa mindinkább átformálta a valóságszemléletemet és a fotóstílusomat. Szép és rút, meghökkentő és sokkoló hatású képek kerültek ki a kezem alól. Mindeközben egyre közelebb merészkedtem modelljeimhez, s egyre szűkebb kivágásokat alkalmaztam, hogy a szemükön keresztül a lelkükbe hatolhassak, s föltárulkozzék személyiségük lényege.



Még a nyolcvanas években Hollandiából kértek pár fiatal fotóstól bemutatkozó anyagot, főleg persze az experimentálisoktól. Nagy büszkeségemre az én Rock című fotómat tették a katalógus címlapjára, amely a Pestről kitiltott rock-zenekarokat (Hobo Blues Band, Beatrice, P Mobil) befogadó dorogi Fekete Bárány Fesztiválon készült. Ez a híressé vált kép a következőképpen készült: a koncertre igyekvő tömegben arra lettem figyelmes, hogy néhány fiatal fiú és lány önfeledten táncolni kezd a pocsolyában, mintha játékos iszapbirkózásra készülnének. Amikor fölemeltem a fényképezőgépemet, a képen látható fiú felém fordult, kifeszültek az izmai, az öklét rázta, s elkezdett üvölteni felém. Ekkor exponáltam. Ez a fotó lett az emblémája a vasfüggöny mögötti rendszer elleni lázadásnak, ami akkor a rockzene lényege volt.



Másság-fotósként tartanak számon, mert a társadalmi deviancia felmutatása a célom - cigányokat, hajléktalanokat, betegeket, drogosokat, fogyatékosokat, az élet veszteseit fényképezem, hogy tudatosítsam a létezésüket - és hogy a képek nézőiben tudatosodjék: mi mindent kell megváltoztatni, hogy megszűnjenek a társadalmi különbségek. A Bálint György-i ars poeticát így formáltam a magam képére: Felháborodom, tehát fényképezek. Kizárólag az emberek küzdelmeinek és gyötrelmes mindennapjainak kendőzetlen ábrázolása tölt el szakmai örömmel. Szegények és megalázottak mindig voltak - és félő: lesznek is -, tehát biztos lehetek abban, hogy még sokáig nem maradok téma nélkül.



Sokáig hittem abban, hogy a fotó, a sajtó, a nyilvánosság felhasználható nemes célokra. Kezdetben olyan naiv voltam, hogy azt hittem, ha lefényképezek egy hajléktalant, s megjelentetem a képét az újságban, az illetékesek a fejükhöz kapnak, s azonnal adnak neki egy lakást. Úgy véltem, a fotónak küldetése van, s ha felmutatja a társadalmi igazságtalanságokat, a bajokat, képes változtatni a cinikus világon. Most már pesszimista lettem, de abban hiszek, hogy a kiállításlátogató, aki a fotóimat látva részvétet érez a képek modelljei iránt, nemesebben, megtisztulva távozik, és talán jobb emberként, mások iránt érzékenyebben él tovább. (És valóban: volt olyan látogató, aki elsírta magát a tárlatomon, egy intenzív osztályon készült, kilátástalanságot tükröző fotó láttán.)



1996-ban - született vesebetegségem súlyosbodása miatt - abba kellett hagynom a fotózást: kétnaponként dialízisre jártam, gép végezte el a vese funkcióit. Nagyon legyengültem. Szerencsére fél év múlva transzplantáltak: új vesét kaptam, mely ma is életben tart. De a betegeskedés sokáig létformám volt: kétszer feküdtem intenzív osztályon, lélegeztetőgépen, mert a legyengített immunrendszerem nem bírt elbánni a fertőzésekkel -, két évig mankóval tudtam csak járni, mert a csontrendszerem tönkrement a vesemegtartó gyógyszerektől.



A két csípőprotézis-műtét után, öt évvel ezelőtt aztán úgy döntöttem: elég volt a betegeskedésből, mostantól jól leszek! Azóta sokkal többet dolgozom, mint egész korábbi életemben. A műtétek után már nem tudok úgy rohangálni, mint hajdan, riporterként, ezért kevesebb mozgással járó műfajjal, individuális pszichofotózással kezdtem kísérletezni. Régóta tisztában voltam azzal, hogy a fotóim elsősorban a szemek révén váltanak ki erős hatást - azáltal, ahogy a lefényképezett emberek rám néznek, nyíltan, feltárulkozóan, őszintén, vagy gyanakvóan, amint az a legtöbb fotómon látszik. Gondoltam, megpróbálok közelebb menni, egészen közel, hogy csak a szem maradjon a képen. Azokat az írókat, zenészeket, színészeket kezdtem fotózni, akikkel barátkoztam, illetve akiket addig messziről tiszteltem.



A cigányok fotózása során megismert face to face intimitást igyekeztem átmenteni a transzcendens világával összeköttetésbe került művészek tekintetét fölnagyító lélekfotókba. Így próbáltam ki azt a különleges technikai eljárást, mely az arc eltorzításával - olykor feldarabolásával - jár, hogy az ihletett személyiség lényegét láttassa. (A Mágikus szemek első, kamarakiállításra való kollekcióját a Mai Manó Galériában mutattam be, 2002 nyarán. Azóta folyamatosan tovább bővítem a sorozatot.)



Menet közben vetődött föl bennem: meddig hiteles a szuperközeli aspektus; marad-e valami így a kizárólag szemén keresztül ábrázolt modell személyiségéből is. Kiderült, hogy nem nagyon. Így hát kicsit hátrálni kezdtem, már megengedtem, hogy - például Kornis Mihály fotóján - a fél száj is benn maradjon. Aztán még távolabbról exponáltam, olykor a kéz is látható a képen - például Gárdi Balázs vagy Balla Zsófia fotóján -, de ezek a testrészek egy fotográfus és egy költő esetében ugyanolyan fontos, szimbolikus képelemek, mint például a kreatív gondolatok fészke: a magas homlok, vagy a tágra nyílt szem, amelynél hitelesebb tükör valóban nem létezik, hiszen mindent elárul az illető lelki, emberi mélységeiről.



Az utóbbi években már nem csupán a rám „mágikus” hatást gyakorló írókat és a művészeket fényképezem ezzel a módszerrel, hanem a társadalom kiszolgáltatottjait: a szegény sorban vagy kisebbségben élő, nemegyszer deviánsnak tartott „egyszerű embereket” is, a lázadás, a tűrés, a belenyugvás magatartás-változatait keresve a tekintetükben. „Arcok a mélyből” című sorozatomnak már ők a főszereplői.

 

Sikeres akciót hajtott végre az Angyalkommandó augusztus 12-én koradélután.
4 angyal vett részt a móricka fedőnevű műveletben, több híresség szellemét (többek között Mórickáét!) hordozva és spirituális erejüket kérve segítségül. - ICA helyszíni beszámolója az Angyalkommandó I. akciójáról, az Angyalkommandó akciójának média-megjelenéseivel.

Pontosság, hatékonyság. Az angyalkommandó jelmondatához illően érkezett a Gellért tér közelébe három különböző irányból. Cinka Panna angyal például egy autóból pattant ki. Gyors átváltozás, és a négy szárnyas könnyedén indult a célobjektum irányába, ahol már kis csapat várta őket némileg unottan, de a szárnyasok megjelenése színt vitt az életükbe. Gandhi angyal sajtóanyagot osztott, bemutatkoztak egymásnak angyalok és média, készülődött az előadás, hogy kettőkor összedugják fejüket az angyalok és elinduljon az akció.

"Szeretünk és értünk! Az angyalkommandó 4 angyallal a móricka akcióra készen áll. Az angyalkommandó az összefogás az erőszak ellen civilcsoportosulás művészeti akciócsoportja, mely angyalaival a gyűlölet és a kirekesztés ellen lép fel. Most a Móricka vicclap uszító hangvételét fogjuk semlegesíteni." - jelentette be Cinka Panna angyal.

Jókedvű sürgésbe fogtak az angyalok, söprögettek, forgolódtak, felmostak és tollseprűztek - tisztogatták a térséget a negatív mentális energiáktól. Közben Cinka Panna angyal a főszrekesztőt kereste a szerkesztőségi kaputelefonon: angyali eréllyel szólt fel a szerkesztőségbe, de nem találta, mert épp nem volt ott és természetesen a többiek sem értek rá. Nehéz az angyalokkal szembenézni...

Szertartásos szájápolás következett: az angyalok megtisztították Szűcs Albert bábut a gyűlöletkeltésre alkalmas lehelettől, majd Angyali Nyilatkozatot tettek:

NYILATKOZAT

Az angyalkommandó 2008 augusztus 12 móricka elnevezésű akciója során
A TÉRSÉG GYŰLÖLET FAKTORÁT AKTUÁLISAN KÖZÖMBÖSÍTETTÜK!
AZ ANGYALKOMMANDÓ NEVÉBEN: gandhi angyal, szubeurópai mária angyal, tandari éva angyal, szécsi pál angyal, domján edit angyal, papp laci angyal, cinka panna angyal

Szívesen vesszük alábbi angyalok kiállását akciónk mellett: bangó margit angyal, szécsi magda angyal, oláh ibolya angyal, győzike angyal, zsigó jenő angyal, valamit a romantik angyalbrigád, a száztagú angyalszázad, a szomjas éjszaka harsonás egylet, és így tovább!

"Mi négyen, itt és most az említettek emberi és szellemi teljesítményével közömbösítjük a kártékony szellemet" - mondta a sajtónak Gandhi angyal. "Mi a harmadik politikai erő, a politikamentesség terében működünk" - tette hozzá Cinka Panna angyal.


(Fotó: Járdány Bence. Forrás: hírszerző.hu)

Média szeret és ért, az angyalkommandó üzenete elegánsan egyszerű: EMBER EMBERNEK ANGYALA.

A kommandó dolgavégeztével átsétált a városon - dudáltak az autók, integettek a villamosról, ők pedig csak mentek, libegtek tovább útjukon. Betértek az Angelikába is: "Mi járatban, verejtékes kisangyalok?" - kérdezte a fizetőfiú, majd hátratessékelte őket a nézgelődő asztaltársaságok között és a pultoslány meghívta őket egy-egy pohár vízre. Ezt követően a Margit hídon láthatták a négy angyalt, később pedig a Jászai Mari tér környékén nyomuk veszett.

Azonban néhány óra elteltével felbukkantak a médiában!

A hírszerzőn, a 168 óra honlapján, a Magyar Nemzet Online-on,
az Új Szó honlapján, a Híradó honlapján vagy a HírCentrum összesítésében.

Aki videót szeretne látni az eseményről, az a videa.hu-n megteheti.

Angyalkommandó a blogtérben
Angyalkommandó kontakt: angyalkommando@gmail.com
Bővebben az Angyalkommandóról és az Összefogás Mozgalomról ICA-n

Gordon Agáta

Palásti Zsuzsanna francia-magyar költő-, festő- és írónő első alkalommal ír ICA blogjára, s rögtön egy hosszabb írással folytatja az Olimpia kapcsán indult ICA-kört a női testképről és önképről. A cikk alatt a szerzőről is bővebben olvashatnak.

Palásti Zsuzsanna: Testkép és önkép - a külvilág szerepe az énkép kialakításában

Minden egyes személy kialakít magáról egy énképet, amely vagy megfelel, vagy nem az ideális testképnek. Az ideális testkép többé-kevésbé megegyezhet az egyén és a kívülállók véleményével, valamint a kor követelményeivel. A társadalom által ideálisnak tartott testkép a korok szerint változik. Így Rubens idejében a kövér női test felelt meg a kor ideális testképének, míg a mai kor számára a vékony testalkat az ideális.

A külvilág hatása nagy szerepet játszik az énkép kialakításában.
Nem mindegy, hogy már az iskolában milyen egy diákról alkotott kép, amely természetesen attól is függ, hogy milyen szociológiai csoporthoz tartoznak azok, akik a diákról képet alkotnak. A kép nem okvetlenül, sőt nem is valószínűleg ugyanaz aszerint, hogy ezt a tanárok vagy a diákok alkotják róla, sőt ez a kép aszerint is változik, hogy ezt melyik tanár vagy melyik diák alkotja.
Egy a tanárok által felépített negatív kép a diákról a diákot iskolai életében annyira befolyásolhatja, hogy ez utóbbi teljesen becsukódhat, s elveszítheti érdeklődését a tantárgyakkal, sőt, később a kultúrával szemben is.
Ugyanúgy, ha a diákok kirekesztik egyik társukat maguk közül, az annyira megronthatja a kirekesztett diák énképét, hogy a diák elveszti önbizalmát és depresszióssá válhat.
Itt ajánlanám az amerikai és az európai iskolarendszernek az emberek énképére gyakorolt befolyásának tanulmányozását.
Az amerikai szisztéma nagyban hozzájárul a pozitív énkép kialakításához: az iskolai szisztéma a gyerekek önbecsülésének fokozását helyezi előtérbe, míg az európai oktatást inkább a negatív tényezők jellemzik. Ennek következtében az amerikaiak fellépése sokkal biztosabb és ugyanakkor természetesebb mint az Európaiaké.
Állításom alátámasztásául összehasonlítom az amerikai és az európai (a francia, svájci, német és magyar) iskolarendszert.
Míg az amerikai kisiskolásokat úgy jellemzik a bizonyítványokban, hogy ügyesek, jól tanulnak és minden lehetőség előttük áll, úgy az európai kisiskolások jellemzésében a gyerekek hibáinak felsorolására helyezik a hangsúlyt.
Ennek következtében az énkép egészen másképpen alakul ki. Az amerikai kisiskolás biztosabb magában, mint az európai: nem fél az iskolától, ellenkezőleg, örömmel jár oda. "Mi vagyunk a legjobbak, a legerősebbek"- olvashatjuk az osztályokban, a táblák fölé helyezett feliratokon, A bizonyítványokban pozitív és biztató megjegyzéseket olvashatunk. A gyerek hisz magában és az énképe pozitívabb, mint azé a diáké, akinek a bizonyítványába olyan megjegyzéseket írnak a tanárok, hogy "elég jó tanuló, de tanulhatna jobban is", vagy "az eredmény nem elégséges".
Ugyanakkor nem tudom, hogy az amerikai vidéki városokban jelentős számban élő, túlsúlytól szenvedő férfi, gyermek és főleg nő énképére hogyan hat a lapokból rájuk nevető ragyogó testképnek örvendő hölgyek tökéletessége. Úgy tűnik, hogy énképüknél nem túl nagy jelentőséggel bír a testsúly és az öltözködés problémája. Ezzel szemben a városi hölgyek esetében a súly és az öltözködés nagy szerepet játszik a személy énképének alakulásában, értékelésében.



Egy másik kérdés is foglalkoztat a gyerekneveléssel és az énkép kialakulásával kapcsolatban. Vajon a régebbi totalitarista országokban vagy például a mai Kínában milyen befolyással lehet az énkép kialakulására a nagy szigorúság. Vegyük például a tornászgyerekek rettenetesen megfeszített edzését, amikor a tornászok fájdalomtól eltorzult arccal végzik a kegyetlenséget súroló gyakorlatokat.
Vajon csak azoknál a gyerekeknél alakul ki pozitív énkép, akik pozitív eredményeket érnek el például a sportban?
Csak időben állunk távol a spártai felfogástól, ahol csak az egészséges és erős gyerekeket találták érdemesnek arra, hogy életben maradhassanak.



Vajon minek felel meg az afrikai emigránsok énképe, akik falujukból Európába próbálnak menekülni? Ha ez sikerül, testképük és énképük például szolgál azok számára, akik otthon maradtak, de ha emigrálásuk nem jár sikerrel és vissza kell térniük hazájukba, énképük saját maguk és környezetük számára megsemmisül, hiszen ebben az esetben mindenki lenézi őket, s ezzel maguk is azonosulnak. Énképük teljesen negatívvá válik, ami azt jelenti, hogy szemükben még a halál is jobb megoldás lenne, mint az, hogy siker nélkül visszakerüljenek oda, ahonnan elindultak.
Ugyanakkor ezeknél az embereknél a sportban elért eredmények azok, amelyek nagy lehetőségeket nyújtanak számukra, hogy büszkébbek legyenek eredményeikre, mint arra más, jobb családi körülmények közül érkezett sportolók. Így a győzelem gyakran annyira magabiztossá teszi őket, hogy büszkébbek lesznek, mint azok, akiknek énképük a győzelem előtt se volt negatív és nem kellett nekik annyi erőt kifejteni egy pozitív énkép eléréséhez.

A patriotizmusnak is komoly szerepe lehet az énkép felmagasztalásában, hiszen az a tudat, hogy az én egy egész nemzetet képvisel, nagyon erős felemelő érzéssel járhat.

Természetesen a professzionális tudás, a magas pozíció is erősíti a pozitív énképet, amely néha túl erőssé is válhat és mások énképének degradálásához vezetheti a túl erős, gőgös énképpel rendelkezőket. Egy sikeres író vagy írónő énképe is magabiztosabb, mint egy olyané, aki nem talál magának kiadót.

Az énképet az idő és a térhelyzet, valamint a körülmények is befolyásolhatják.
Az öregedés, a fáradtság, a betegség negatívan hathat az egyén énképére: adott pillanatban az ő és környezete szemében nem felel meg a társadalom által megkövetelt testképnek. Például a ráncok megjelenése az arcon, a bőr rugalmasságának csökkenése gyakran elronthatja az énképet mind a külvilág mind a személy számára.
Ezért van talán az, hogy az idős hölgyek nem kívánják, hogy lefényképezzék őket és kellemetlen számukra, ha közelről nézik magukat a tükörben. Gréta Garbóról azt mondják, hogy idős korára lakásának minden tükrét letakarta, hogy ne is láthassa magát.
Az énkép meghiúsul, ha fiatalokkal körülvéve a személy azt hiszi, hogy ő is olyan, mint a többi fiatal, de a tükör előtt csalódva veszi észre, hogy képzelt énképe nem felel meg a valóságnak és őt külső szemlélő egészen más képpel jellemezné.
Ha ezt elfogadja, vagy más értékkel (a tudással, a tanítással, vagy valamilyen cél megvalósításával) helyettesíti, nincs nagyobb probléma, de ha nem, akkor ez az állapot depresszióssá teheti a leleplezett téves énképpel élőt.

A térhelyzet is befolyásolhatja az énképet. Ezért öltözködünk másképpen aszerint, hogy vidéken vagy városban vagyunk, irodában dolgozunk vagy lekvárt főzünk, nyaralunk vagy vendégségbe megyünk, reprezentálunk vagy nem, tetszeni akarunk vagy nem.

Az énképünket befolyásolják a körülmények is. Személyes tapasztalatom, hogy más énképem van mint tanárnőnek, más mint írónőnek, háziasszonynak, festőnőnek, vagy színésznek.
Szerepeltem egy televíziós sorozatban, ennek következtében az emberek felismertek az utcán. Először meglepett a dolog, majd észrevettem, hogy néhány napig sztárnak képzeltem magam, és az öltözködésemmel is kimutattam, hogy egy bizonyos mértékben sztár vagyok. Ez a hamis sztárképet képviselő énkép, mint állapot, szerencsére nem tartott sokáig.
Egyes személyeknél a sikeres énkép a másoktól begyűjtött csodálatból táplálkozik.
Jó példa erre Don Juan személyisége, akinek testképe a csábító kifogástalan példaképe, de az énképe, amely a hódító énképével kell, hogy azonosuljon, saját maga szemében csak úgy érvényesülhet, ha újabb és újabb hódításokra képes.



Mindenesetre a siker, a sikertelenség, az öröm, a bánat, a kor, a karakter és a környezet
(családi, vagy munka), stb., nagyban hozzájárul az énkép formájának kialakításához és megnyilvánulásához.
A társadalomnak megfelelő testkép egy fontos tényezője lehet az énképnek, de erős karakterű embereknél ennek kisebb a jelentősége, hiszen náluk az énkép stabilabb és kevésbé támaszkodik a külső tényezőkre - inkább belülről táplálkozik.

(A cikkben szereplő képek, sorrendben - Rubens: A három párka; Rubens: Ádám és Éva; Tamara de Lempicka: Ádám és Éva; Albrecht Dürer: Ádám és Éva; John Slaby: Ádám és Éva; Klimkovics Béla: Ádám és Éva; Fernando Botero: Ádám és Éva; Scott G. Brooks: Ádám és Éva; Mushtaq Bhat: Ádám és Éva)

*****

Dr. Palásti Zsuzsanna (Suzanna [Suzanne] Palasti)

A Sorbonne-on doktorált, francia és magyar költő-, író- és festőnő. Az Enghien-i rádiónál műsorvezető, francia tanárnő Franciaországban és magyar tanárnő külföldön. Több verskötete jelent meg franciául, 4 magyarul : „A forgók színes forgatagában", amely kifogyott, „A versek világában", „A képzelet drágakövei" és a „Forognak a forgók" (gyerekversek).
2 esszéje: «Mon pays natal, la Hongrie. A l'époque du rideau de fer» (Szülőhazám, Magyarország a vasfüggöny idejében) és «Les invités presque parfaits ou La guerre des dîners» (A majdnem tökéletes vendégek, vagy A vacsoracsata); utóbbiban televíziós szereplése során szerzett tapasztalatait írja meg.
Angol nyelvű verskötetének címe "I love America".
Arnouville-ben és Dives sur Mer-ben a La Manche-nál dedikálta könyveit idén nyáron.
Több festőkiállítása van Franciaországban, kiállított Kaliforniában és három alkalommal Budapesten is.



Eddig 5 regénye jelent meg franciául.
«Le couple diabolique» («Az ördögi pár») - most fordítja magyarra. A regény egy pap életét meséli el, aki egy ördögi nő befolyása alá kerül.
«Les deux vies de Mathilda» («Mathilda 2 élete»), fantasztikus regény, Mathilda egy viharba keveredik, mely a 18. századba, a francia forradalom előtti időbe repíti. Visszatér-e időben a 20. századba?
«Et les chemins étaient couverts de feuilles mortes» («És az utakat beborították az őszi falevelek») - Egy magyar lány életútja Párizsban az 1956-os forradalom után.
«Amour à Deauville» («Szerelem Deauville-ban») - egy orvos és egy kozmetikusnő szerelméről szól.
«La passion de Juliette. Femme d'affaires des anciens temps» («Juliettenek, a régi korok üzletasszonyának passiója») - Juliette a francia forradalom elől Londonba menekül, ahol egy kalapszalont nyit és rátalál a szerelemre. Napóleon uralma alatt időnként visszatér Franciaországba, ahol szintén nyit egy szalont. A regényben Casanova több receptje is megtalálható.

"Hidd el, a félművelt emberek is egészen tudnak éhezni..." - írja Szécsi Magda, akitől itt a 33 pontból az első 15-öt olvashatják. A következő résszel augusztus 18-án jelentkezünk.

Szécsi Magda: Rosszkedvű töprengés a szegénységről

1. Ott, ahol egy kormány folyton jólétet és békét ígér: háború van!

2. A szegényeknek a temetőig mindig rövidebb az út, mint a kórházig...



3. Évek, évtizedek óta korgó gyomorral nézni (a vágykeltő) tévéreklámokat nem csak szemérmetlenségnek tűnik, de bűnnek is! (A legtöbb tévéreklám még teli gyomorral is büntetendőnek látszik!!)

4. Az éhezés térdre kényszerítéséhez kevés az imádság...



5. A szegénység fárasztó! A szegénység beszűkíti a képzeletet! A szegénység megroppant csigolyák halma! A szegénység, törvényen belüli tömeggyilkosság, amiért soha nem vontak még felelősségre senkit! A szegénység lassan ölő, halálos méreg, amit egyes politikai körök kotyvasztanak régi receptek alapján! (No, lám! Mi választjuk meg saját gyilkosainkat…)

6. Az éhséglázadás mint egy zenemű vége: húrfeszítésre, húrpattintás...

7. Amikor azt állítják sötétagyú hordószónokok, hogy a szegények egyedül (csakis egyedül ők) tehetnek saját nyomorúságukról, elkeseredek ekkora rosszindulatú hazugságot hallva, és elborzadva gondolok rá, hogy az ilyen emberek csak magukhoz hasonlót képesek produkálni...



8. Hidd el, a félművelt emberek is egészen tudnak éhezni...

9. A szegények tekintete mindig árulkodó! Elárulja a jól lakottak vakságát, és a hatalommal bírók alkalmatlanságát...

10. Éjféli SMS: „Jenő, a földműves éhsége a népdallal egyidős, vagy fordítva?!”



11. A szegénység növeli az öngyilkossági hajlamot, de csökkenti a világnézeti bizonytalanságot...

12. Ha egy politikus erkölcsileg nem teljes, hogy várhatja el vicsorogva egy éhezőtől, hogy teljes legyen? (Amíg éhezők százezrei szenvednek egy országban, ott egy politikus se szavaljon erkölcsről!!!)

13. Létezik megfogalmazható esztétikai mérce a szegénységben?(...)



14. A magyar történelemben ritkán találni boldog, beteljesült pillanatokat! (Hát, akkor miért hiszik, hogy a nyomorban tengődő romák boldogok és kielégültek, ha ugyanazt kellett megélniük, mint a sokat szenvedett magyaroknak?!)

15. Érdekes, hogy a szegény nem cigányokat ösztönös rokonszenv segíti, a szegény cigányokat pedig a tudatosan kifejlesztett rokonszenv. Ez nem baj!, mert a rokonszenv épít, bármilyen is. A baj az, hogy a tudatos rokonszenv kifejlesztése hat-hétszáz évet vesz igénybe, vagy még ennél is többet...

(A következő bekezdéseket augusztus 18-án hétfőn olvashatják.)

 

„Először én hagytam el, később is többször szakítottunk, akkor már nemegyszer az ő hibájából. Hogy azóta is együtt élünk, annak elsősorban anyagi okai vannak, maradtunk gazdasági társulás...” ICA az Olimpia alatt én- és testképekkel foglalkozó írásokat közöl, s közben persze figyeli az eseményeket, hogy innen is gratulálhasson pl. Cseh Lacinak az ezüsthöz. Most Kiss Judit Ágnes: Én, kép, zavar című írását olvashatják, mely eredetileg a Szomjas oázis antológiában jelent meg.

A testemet, istenem, hogy szerettem! Csak már nem vagyunk beszélő viszonyban. Először én hagytam el, később is többször szakítottunk, akkor már nemegyszer az ő hibájából. Hogy azóta is együtt élünk, annak elsősorban anyagi okai vannak, maradtunk gazdasági társulás, igyekszünk nem zavarni egymás köreit, valamiféle megnemtámadási szerződést kötöttünk, nem költözik el se ő, se én, nehéz manapság olcsón jó albérletet találni.
– Nincs rád szükségem! – ordítottam neki az első veszekedésünkkor, amikor számon kérte, hogy néhány napig nem tartózkodtam otthon. – Te akartál velem élni, de csak a terhemre vagy!
Akkor szóhoz sem jutott a felháborodástól, nekiállt összepakolni, hogy itthagyjon, alig tudtam meggyőzni róla, hogy nem úgy gondoltam, forró fürdőt készítettem neki, a karomban vittem a kádba, órákig duruzsoltam gyengéd butaságokat a fülébe, mire elaludt. Megbékélt velem, de még hosszú időn át szenvedett némán és szemrehányón.
Később aztán megjött a hangja, és minden vádaskodás nélkül mondhatom, hogy éveken át előre megfontolt szándékkal, minden adandó alkalommal módszeresen állt bosszút rajtam. Kifejezetten élvezte, ha társaságban kínos helyzetbe hozhat: elegáns fogadásokon zúdította rám a hascsikarást, mígnem könyörögnöm kellett a megváltó szellentésért, ellenállhatatlan, folyékony hasmenéssel lehetetlenítette el a legfontosabb találkozóimat, és vérrel öntött el az ígéretes randevúk napján. Büdös nedveket fakasztott, és váratlan lázrohamokba fojtotta kedvenc szórakozásaimat. Mégis, minden kisszerű aljassága ellenére képtelen voltam haragudni rá. A legapróbb macerálásoktól a legvadabb őrjöngésig minden újabb húzása mögött ott éreztem a féltékeny szerelmet, a kétségbeesett szándékot, hogy még több figyelmet és törődést kényszerítsen ki belőlem.
Lassan kiismertem piszkálódásainak természetét is, már nem láttam veszedelmesnek, csak szánalmasnak. Ekkor kezdett fenyegetőzni, betegségről és halálról beszélni, idétlen és fájdalmas baleseteket szenvedni: futtában átesett egy kutyán, széttörte és felsebezte a térdét a kavicson, még hónapok múlva is szedegették az apró szemű sódert a gyógyulni nem akaró sebből, fokhagyma-szeleteléskor kevés híján lemetélte az ujját, nem aludt éjszakánként, és reggelre csomókba gyűltek a hajszálai a párnán.
Nem, tényleg nem tettem meg érte mindent, tényleg elhanyagoltam, tényleg csak akkor kezdtem komolyan venni a sirámait, ha a műtő felé tolták. Olyankor éreztem meg egy-egy pillanatra, hogy nem bírnám ki nélküle. Nem, nem volt jó kapcsolat köztünk, nem illettünk össze, ezt már az elején észre kellett volna vennem, az én koromban lehettem volna elég bölcs, hogy lássam, végül is nem ő volt az első az életemben, talán nem kellett volna összekötnöm vele a sorsomat. De meghatott a naivitása, a tudat, hogy számára én vagyok és leszek az első és az utolsó. Noha most már egyre világosabban látom, amit ellenem tett, és amit én tettem ellene, azt azért elmondhatom, hogy töltöttünk együtt kellemes pillanatokat, átéltük, ha csak rövid időre is, a teljes harmóniát. Imádtunk elalvás előtt olvasni, vasárnap délelőttönként az ágyon elnyúlva orgonamuzsikát hallgatni, együtt táncolni vagy utazni, olyankor még panaszkodni is elfelejtett; azt hiszem, végső soron felnézett rám. Ha elmélyülten dolgoztam, csendben maradt, éjfél után kávét hozott, hogy fenn tudjak maradni, és büszke volt a munkámra.
Én – bevallom –sokszor szégyelltem őt. Nem tartottam vele kedvenc szórakozásaiban: nem mentem vele vacsorázni, hiába tudtam, mennyire odavan a lazacos tésztáért, türelmetlen voltam, ha sokáig piperézkedett, és kissé kínosnak találtam csillapíthatatlan szexuális étvágyát. Persze sok minden tetszett benne: a selymes haj, az áttetszően fehér bőr, a formás láb; szerettem élénk színű ruháit és lágy mozdulatait, kedveltem alkalmazkodóképességét, rendszeretetét, de talán valóban lenéztem egyszerű igényeit és felületes ismereteit.

Egy darabig úgy tűnt, nem veszi észre, hogy néha megmosolygom magamban, a reggeli beszélgetések a tükör előtt látszólag kielégítették, kiegyensúlyozottnak és egészségesnek mutatkozott, sokáig azt hittem, minden rendben van köztünk. Felhagyott a piszkálódással, társaságban csöndesen és udvariasan viselkedett, itthon sem sírt, nem nyaggatott, hagyott dolgozni. Így utólag nem is értem, miért nem ismertem fel a közelgő vihar előszelét.
Az utolsó veszekedésünk egy kora tavaszi délutánon tört ki. Félálomban voltam, hallottam, hogy mond valamit, hogy zörög a szobában, de nem gondoltam, hogy mozdulnom vagy válaszolnom kéne. Csak akkor fogtam fel a veszélyt, mikor már lecsapott rám. Addig ismeretlen erővel esett nekem, kilökött az ágyból. Szinte nem volt magánál az indulattól.
– Hát nem veszed észre, hogy minden balhét én viszek el helyetted? – fröcsögte az arcomba. – Cisztákat növesztek, lyukasra maratom a gyomorfalamat és leszedálom magam a rohadt gyógyszereiddel, hogy zavartalanul írogathasd a hülyeségeidet! Arra jó vagyok, hogy megcsináljak helyetted minden piszkos munkát, de én nem kérhetek tőled semmit, egy pohár vizet sem! Egy kóbor kutyával nem bánnak így! Önző szemétláda, úgy fogok megrohadni, hogy még azt sem engedted, hogy gyerekem legyen!
Rám csapta az ajtót, beviharzott a hálószobába, hallottam, hogy fordul a zárban a kulcs. Vártam az unalomig ismert hangos zokogást, de csend volt, zavarba ejtő csend.
Napokig kerülgettük egymást a lakásban, és mikor újra megszólított, már nem ismertem rá a hangjára, nem volt benne semmi indulat. A tekintete is üres volt, mint a játékbabáké, és mintha éveket öregedett volna. A mosolya az ép fogsor ellenére foghíjasan feketének tűnt. Szárazon és ellentmondást nem tűrőn sorolta fel elsősorban anyagi igényeit, másra – mondta – nincs szüksége tőlem. A válaszomat már nem hallgatta meg, kiment a fürdőszobába, hallottam a vízcsobogást, éreztem a füstölő illatát is, mindig megteremtette a kellő hangulatot, ha magát akarta szeretni, és most már azt is tudtam, hogy ezentúl jól meglesz az önkielégítéssel.
Azóta is minden reggel megfőzi a kávét, hogy fel tudjak ébredni, este is behozza a számítógéphez, hogy fenn tudjak maradni. Csak már nem szól hozzám, zajtalanul jár-kel, mint a kísértetek. Nem tudom, mire vár. A bocsánatkérésemre biztos nem. Talán arra, hogy egyszer megértsem. Előbb-utóbb valószínűleg feladja, és tényleg elköltözik. Akkor én sem maradhatok, mennem kell, hiába szoktam meg itt, és – bár manapság nem könnyű – meg kell próbálnom olcsó albérletet találni.



[Az írás mellett közölt képek Robert Mapplethorpe alkotásai - Kiss Judit Ágnes már korábban is vendégeskedett a Centifugában.]

ICA júliusban focizott, augusztusban az Olimpia vonzza. Augusztus 8-án a fél világ a tévéképernyőre tapadva figyeli a megújuló Kína gigantikus olimpiai nyitóeseményét és a sportrajongók élvezettel csemegéznek, míg ICA az Olimpia kapcsán a női ön- és testképekről beszél. Elsőként Büky Anna kap szót, aki ICA vendégeként korábban már bemutatkozott. Most az El Caminora indul – lélekben mi is vele tartunk.

Büky Anna: Zarándoklat

Érzem, hogy egyre idegesebb vagyok. Már csak tíz napom van hátra. Tegnap a sógorom azt mondta: „Fantasztikus közösségi élmény” – hogy ő ezt hallotta, két embertől is, akik már végigcsinálták. De miért kell nekem is végigcsinálnom ezt? Ezt a túrát? Ezt a tortúrát?! A spanyolországi El Caminot.



Roncesvalles-ból indulok jövő héten szombaton, és harminchárom nap múlva, nyolcszázötven kilométer legyaloglása után érkezem meg Santiago de Compostela-ba, de még onnan is egy kicsit tovább szeretnék menni: „A világ végének” nevezett helyre, Fisterré-be, ahonnan már csak karnyújtásnyira van a tenger.



Teljesen ellentétes érzések kavarognak bennem, mindig az a furcsa lelkiismeretfurdalás, amit embertársaimmal szemben érzek, amikor valami olyasmit csinálok, amit „azért nem mindenki csinál”, például a félmaratonok lefutásánál, amikor végig kell hallgatnom a rosszalló megjegyzéseket, hogy nem tesz jót a szervezetnek a megerőltetés, vagy a biciklizéseim miatt elmondott tirádák, hogy rossz a városban a levegő, és csak tönkreteszem magam. De engem mindig azok a dolgok izgattak, amik „tönkretesznek”! Csak éppen soha nem gondolok ilyenkor az alkoholra, kábítószerre, cigarettára, mert ezek a dolgok engem egyszerűen untatnak, az örökös utánajárás, aztán az elfogyasztásuk, ülve egy széken! Micsoda elpazarolt idő! Ez alatt lehetne éppen futkározni a hegyen, vagy gyúrni a konditeremben! És most?! Most pedig végig kell gyalogolnom egy zarándokutat!

Mindig kíváncsi voltam arra, hogy mire vagyok képes, mi az a határ, amit a szervezetem még elbír, és idővel azt veszem észre, (negyvenhárom éves vagyok), hogy semmi nem igaz abból, amivel az évek során fenyegetésképpen traktáltak az „erőltetett” sport káros hatásairól! Abszolút csúcsformában érzem magam így túl a negyvenen, nem beszélve arról, hogy a szülés utáni fáradságon kívül még beteg sem voltam! Persze, ez még változhat! Még én is lebetegedhetem! Még én is kidőlhetek! Még nálam is megbosszulhatja magát a reggeli futás, vagy a biciklizés a büdös városban!

Sokszor arra gondolok, amikor elhajtok kerékpárommal az álló autósorok mellett, hogy Magyarországon azért olyan nagy a kerékpározással szembeni ellenkezés, mert a negyven feletti elhízott lakosság nem is bír felülni egy biciklire. Ha pedig valamiről úgy érzem, úgysem tudom megcsinálni, akkor legegyszerűbb, ha alapból ki sem próbálom, csak utálom azokat, akik mégis megpróbálják...

Soha nem voltam versenyszerű sportoló, de mindig csodáltam a kiemelkedő teljesítményt nyújtókat, és legnagyobb tisztelettel nézem, ahogyan az olimpikonok készülnek egy-egy nagy versenyre. Micsoda kitartás! Micsoda akaraterő! Micsoda elszántság kell ehhez! Sokszor, sokszor eszembe jut Lance Armstrong története, aki a hererákjából felgyógyulva hétszer megnyerte a Tour de France-t! És amikor azt mondogatják, hogy doppingolt, nekem mindig csak az jut eszembe, hogy sokan doppingolnak, de ettől még nem nyerik meg hétszer a világ legnehezebb kerékpárversenyét! Vagy ott van például Madonna, hogy a nőknél maradjunk. Azon gúnyolódunk, hogy ráncos a keze (50 évesen)! És én mindig csak arra tudok gondolni, hogy micsoda teljesítmény van e mögött a nő mögött!! Madonna! A kezünk mindannyiunknak ráncos lesz, igen, de azért lehetnek még példaképeink, akkor is, ha tudjuk, hogy soha nem leszünk képesek ezt a teljesítményt elérni!



Örökké kavarognak bennem a gondolatok az egyes ember teljesítményével kapcsolatban. Soha nem érdekelt a csoport! Mindig csak az egyes! Például az az ember, aki elmegy a boltba, vesz tizenkét darab tojást, beteszi a jégszekrénybe, (az is lehet, kint hagyja éjszakára), hogy aztán másnap óvatosan betegye a táskájába, hogy kiérve az utcára a vele szemben járkáló embertársait megdobálja velük. Nagyon sokszor elgondolkozom ezen. Milyen lelkiállapot kell ehhez. Előre felkészülni arra, hogy a másiknak kárt okozzon, megszégyenítse, és aztán esetleg még röhögjön is rajta! Soha nem fogom elfelejteni, amikor egy október 23-i félmaraton végén a futókkal belekeveredtem az Andrássy úti tüntetők közé, alig tudtam beérni a Hősök terén a célponthoz(!). Félelmetes volt, és végig az járt a fejemben, hogy mennyivel jobb lett volna, ha a tüntetőknek is le kell futniuk a huszonegy és fél kilométert, vagy azt a háromszázhatvanat, amit a szupermaratonisták megtettek még mielőtt kénytelen-kelletlen a zavargások helyszínére érkeztek.



A sport csodálatos dolog! Én ezt eddig eléggé magányos tevékenységként éltem át, noha tudom, hogy sokan vagyunk, akik mindennap nekivágunk egy célnak, amiért elismerést csak saját magunktól kapunk. És ez így van rendjén. Nem mások szemében vagyunk elsők! De a lényeg az, hogy mi magunk tudjuk, hogy milyen teljesítményre vagyunk képesek, még akkor is, ha előtte alig merjük elhinni, hogy végig tudjuk csinálni! Félek is!

Számomra most ez a kihívás: nemcsak a hosszú gyalogtúra, hanem az ismeretlen közösségi élmény, a zarándoklat a világ minden tájáról érkezőkkel.
Gondoljatok rám!

"A mozgalom jó, bár történelmileg indokoltan kicsit borzaszt minket. Azonban sehogyan sem lehet szellemi célok nélkül élni, a közösség szolgálata nélkül boldogulni. Vállalnunk kell közösségi erőfeszítéseket, érzelmileg, gondolatilag és tetteinkben is." - ICA mozgalmi kör- és jövőképe Gordon Agátától.

Az Irodami Centrifuga mint szellemi áramlat maga is mozgalom, mely mozgalmakat indít, mozgalmakat hírlel. A mozgalom jó, bár történelmileg indokoltan kicsit borzaszt minket. Azonban sehogyan sem lehet szellemi célok nélkül élni, a közösség szolgálata nélkül boldogulni. Vállalnunk kell közösségi erőfeszítéseket, érzelmileg, gondolatilag és tetteinkben is. Irodalmi mozgalom ICA kollektív blogja, amely nőtudatú és gender-érzékeny. ICA együttműködést keres és kínál, azonban még kevesen értik, miről beszél. ICA tanító mozgalom, a kreatívan női szemlélet művészi, elméleti és mentális vívmányait közvetíti.

Megjelennek felhívások, tudósítások, emlékezések, elemzések, és a mozgalmak finoman zsezsegve gyarapodnak, beolvadnak és kiválnak, újrafogalmazódnak és kirepítődnek.

ICA a jövőbe tekint és dédelgeti a kedves kicsi női mozgalmakat, mert belőlük lesz a jövő.

Írónők az aláírásgyűjtést kedvelik, nagyszerű ügyek mellett pártoskodnak, Zsanett ártatlanságáért vagy a melegek testi épségéért indulnak harcba, mint Forgács Zsuzsa Bruria vagy Rapai Ágnes.

Szécsi Magda eszmei divatkampányt indítványozott. Tarts Tükröt Szőkén a gárdának! - mondta; felhívása a véresszájú rasszisták megtévesztésére tett szellemes kísérlet.

Partizán net-mozgalmak a kurucinfó fantáziátlan szitkozódását megelégelve visszavágnak.

A gyilkos humor nyelvi önvédelem. Ez a fegyver hatékony, jusson eszünkbe Karinthy, aki az Így Írtok ti-ben egyedül elintézte a népi írókat egyszerűen azzal, ahogyan nevetségessé tette a félnomád turulkodó magyar nagy löttyös indulatát. Ugyanígy tartotta féken sokáig a kabaréparaszt jól kigúnyolt figurája a kedély- és alkoholbeteg vidéki magyar virtust.

Ezt teszik a net-partizánok, kis gyógyítás, népi elégtétel: a kaffogó köcsögölést visszairányítják oda, ahonnét elindult. Kutyaharapást szőrével...

Indulnak bátor performansz mozgalmak, például a szellemi takarítóké, akik az ideológia veszélyes hulladékát takarították a gárdaavatások után Cilin vezetésével.

Erősödik az angyalkommandó, amely békésen tevékeny, ellenség helyett közös célokat lát. Szeretünk és értünk. Mondja az angyalkommandó azoknak, akik értik. Nők, gyerekek, tizennyolcévesek, cigányok, lányok, asszonyok, állami gondozott tudatúak, szocmunkás érzületűek, segítők. Akik szelídek mint egy közértpénztáros, könyörületesek mint az elsős tanítónénik, és megváltók mint a kisnővérkék a kórházban.



Az Angyalkommandó békés eszközökkel küzd, minden kisebbséget ért igazságtalanság, megalázó kirekesztés és a megfélemlítés bármilyen formája ellen. Az Angyalkommandó lelkiismeret, támasz és együttérzés, szolidáris megnyilvánulás mindenhol, ahol szükség van rá.

Azonban igazán nagy mozgalmakat sajnálatosan a politika és a média tud elindítani, már észre sem vesszük, hogy folyamatosan ezt teszi, meg se mozdulunk.

Van gender-süket próbálkozás mint pl. a nemzeti vágta, úgy tűnik, nemzettudatban politikusaink a lovasnépnél tartanak meg a huszárromantikánál. Az úri becsületig el se jutottak.

Van úttörőként elbukó mozgalom, mint a női kvóta. Ez a politikusoktól induló kezdeményezés a parlamenti kis tehenek arányát növelte volna a címeres ökrök rovására, a valódi társadalmi ivararányoknak megfelelően. Ez a fajta tisztesség példátlan és érthetetlen jelenség a magyar férfiparlamentben, két élénk székházcsalási ügy között bambán leszavazták a magyar nők tudását, erejét, céljait.

Más mozgalmak márványbódékra applikált ragadozómadarakért szállnak síkra, fekete testvéreket avatnak és konkrét keresztényi köveket hajigálnak. Politikusi mozgalmak a nemzet kifosztásáért küzdenek titkos pénzelverdékben míg a nemzeti férfiasságot viagrázzák.



De van igazi érzéseket összefogó nagy hagyományú mozgalom is: a megasztároké. Ez bizony a repülj páva retro-változata. A repülj páva mozgalom a magyar népi kultúra, a történelem vasmarkában kifingott magyar paraszti világ utolsó spirituális teljesítménye volt. Annak a nemzeti érzésnek a megmutatása, melynek népét felőrölte a huszadik század önmagát is őrlő, (identitás)gyilkos férfiterrorja. A népi kultúra női tudást jelent. A magyar lány és asszony a pávakörökben látszott utoljára mint mentális erő és közösség.



Tűnődik ICA azon is, hogy vajon mennyibe került a repülj páva mozgalom. Valószínűleg döbbenetesen kevés pénzből és ezerszer annyi szeretetből tartotta fenn magát.

Milyen is volna egy igazi mozgalom??
El tudunk ilyet képzelni???
Nos, próbáljuk meg!

Egy igazi mozgalom arca Oláh Ibolya és Rúzsa Magdi.



Van lapja, az ICA, van szelleme és érzései,
vannak költői és írói, vannak műsorvezetői, vannak civiltudatú politikusai,
vannak aktivistái és vannak nagygyűlései,
vannak céljai: a nőkért, a romákért, a melegekért,
a nemzetfenntartó különbségekért, a nemzeti harmóniáért mozog.
Vannak angyalai és hírnökei, van hite és jövőképe.

A mozgalmak mozgalma az öszzefogás mozgalom.
Van tétje, van miért, és mégis nagyon nehéz. Engedni, hinni, lelkesülni, tenni.
Most még visszafogni, elbizonytalanítani, kedvét szegni, lemosni könnyebb.
Amíg el nem érjük a kritikus tömeget.
Ahonnan már lenni könnyebb és csak győzni lehet.

 

Az augusztus 2-án tartott Roma Holokauszt megemlékezésen a Nehru parkban a civilek mellett számos magyarországi és külhoni politikai szereplő is képviseltette magát, hogy lerója kegyeletét az áldozatok előtt. A roma kegyeleti ünnepen mutatkozott be a közönségnek az Összefogás Mozgalom és az Angyalkommandó is. A Holokauszt-megemlékezésen a mozgalom szempontjából történtekről Gordon Agáta írását olvashatják.

Emlékezés a mérhetetlen szegénységre, az ártatlan mélységre, amelyből nem látható a népirtó gépezet. Amelyből az összeterelés természeti csapás, az alázás, a brutalitás, a megkülönböztetés önmagáért való és nem látszik a mögöttes gazdasági haszon, a fő mozgatórugó. Ez a roma nők és a gyerekek mélysége, akik ugyanolyan kiszolgáltatottan és engedelmesen vonultak Auschwitz felé, mint a zsidók családjai. Ez a gyermekké tett roma emberek mélysége.

Közben koszorúzás. Formális és önkéntes. Gyűrött vagy túlglancolt koszorúzók, jólöltözött politikusok, cigányasszonyok egy szál virággal, családok, emlékezve. Mindannyian odasétálunk egyszer a fekete márvány emlékműhöz. Nehezen látjuk be, hogy egy felállított koporsó, lövésnyomokkal. Bekukucskálunk a halványan világító kis lőtt sebeken: az ég felé szökő lángokon át nézzük a benti, kivehetetlen részleteket: egy oszló test, egy sérült gerinc, egy torzó.



A megemlékezés alatt az Angyalkommandó angyaltoborzót tart, az összefogás mozgalom bejelenti magát; kicsit szégyenlősen vár sorára a civil szerveződés a háttérben. Miközben szolidáris, kicsit zavart is a civilség: szólni szeretne és jelen lenni, de ez nem az ő gyászuk mégse, nem csak az ő rendezvényük. A színpad hátterében a nyitóbeszédek alatt négy angyal áll − csak később hangzik el majd, hogy kik is voltak ők és miért. Az összefogás mozgalom avantgárd akciócsoportja, az Angyalkommandó első szereplésén a tanúk az angyalok: s ahogy az lenni szokott, nekik nehéz idelent, nekünk pedig nehéz felismerni őket. Miért van papírszárnyuk? Miért nem beszélnek? Miért téblábolnak? Kik ezek? Mit akarnak?

Folyik az emlékezés tovább, hallgatom a névsort: az áldozatokét hosszan. Egyforma női nevek, asszonynemzedékek.
Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária, Orsós Mária és...
Szub-európai Máriák ma is.
Megérkezik Bangó Margit is. Szól és a miatyánkot énekli. Nagy hit, erős hang, felállnak a romák.
Mi van? nézünk, sápadtarcú tudatlanok, az anyjukkal gyászoló maradék népre, testvéreinkre.
Örülök, hogy együtt látok itt ennyi romát.



Az összefogás mozgalom később szól, Bódis Kriszta olvassa a kezdeményezés felhívását. Erős, karcos szél kerekedik éppen, a közönség egy része hazafelé indul.

 

Az összefogás szégyenlősen jár körbe, felhívást oszt, kezet kínál.

 

Még elbeszélünk egymás mellett, még hitetlenül odébb lépünk, még zavartan másfelé nézünk.

 

Még ügyetlennek látjuk az angyalokat, még csak szónak az összefogást.
 

A testvérek között még nincs bizalom.



(Fotók: Gubicskó Ágnes, Györe Gabriella)
 

1944 augusztus másodikán egyetlen éjszaka alatt négyezer romát megölve számolták fel az auschwitzi cigánytábort. Az európai romák ezen a napon emlékeznek a vészkorszakban elhunyt mintegy félmillió európai romára. A Roma Sajtóközpont túlélők vallomásai alapján készített könyvének interjúrészletei is elhangzottak a megemlékezés során augusztus 2-án a Nehru Parkban, ahol Daróczi Ágnes és Horváth Aladár mondott beszédet, számos roma művész adott elő s siratáson búcsúztak a Nehru parki emlékmű mellett az egykor elveszett magyar romáktól. A cikkben a megemlékezésen készült fotók mellett a roma holokausztról szóló interjúkötetből olvasható egy részlet.

(...)



Odaértünk Komáromba, átvettek bennünket a határcsendőrök, vagy kik voltak. Sapkájuk volt, meg egy pár szál toll volt a sapkájuk után. Egy két méteres bottal tereltek, ütöttek, mint a répát.

Gyalog kellett menni vagy két kilométert a bunkerokhoz. Istenem, mi volt ott! Tíz bunker, mint egy nagy gödör.

Mindenkit odavittek, annyian voltunk, hogy még kint az udvaron is maradtak. Mindenhonnan szállították oda a cigányokat: romungrókat, beást, drizárt. Mindenféle cigányt, ami létezik.

Este jöttek a nyilasok, kiszedték a férfiakat. Tizennégy évtől egész hetven-nyolcvan éves korig. Elvitték őket. Elbúcsúztak szegények, azt mondta szegény apám anyámnak: minket elvisznek, nem tudjuk hová, vigyázz a gyerekekre! Kivitték Németországba, ötven évvel később tudtuk meg, mi történt vele.



Másnap jöttek, kiválogatták a fiatal nőket, akinek nem volt családja. A nővérem, Aranka tizennyolc éves volt. Felvette az egyik húgomat meg az öcsémet, mintha az ő gyerekei lennének. Nem is szóltak neki semmit. A többieket kivitték Németországba dolgozni. Minket meg ott akartak elpusztítani. (...)

Apámat akkor találtuk meg, amikor Auschwitzba kimentünk, kilencvennégy, vagy kilencvenötben, augusztus másodikán. Ott, egy nagy táblán volt a nevük sorba, végig. Mindkettőt megtaláltam. Édesapámat Kolompár Rudolfnak hívták, harminchat évesen halt meg, a testvérem tizenkilenc évesen halt meg. Tudtuk, hogy Németországba vitték őket, csak azt nem, hogy hová. Amikor levittek az égető kemencéhez, hogy ott mit láttam! Elájultam, úgy kellett kihozni onnan. Amire emlékszem, hogy lementünk a pincébe, mert ott is egy bunker van, ahol égették a népet.



Ahogy ide beértek az emberek rájuk engedték a gázt, onnan feldobálták őket a szalagra, ami az égetőkemencébe vitte őket. Még volt annyi erőm, hogy benéztem a kemencébe, hosszan kormok, zsírok lógtak le. Be akartam nyúlni, ha egy fehérvári cigány ember nem kap el, én benyúlok a kemencébe és kiveszek egy darabot, gondoltam: kiveszem és hazahozom emléknek. Azt mondja erre a Józsi fiam: anyám, ne nyúljál bele, mert fertőzést kaphatsz. Nem bánom én fiam - válaszoltam. Honnan tudod, hogy a testvéredé vagy az apádé volt – kérdezett vissza. Elájultam, kivittek az égetőből. Mikor jobban lettem, felmentem a napszintre.”



(emlékező: Krasznai Rudolfné, Kolompár Friderika - az interjút készítette: Lakatos Elza. Fotók: Györe Gabriella)

Biztosan sokan találkoztak már Budapest utcáin az utóbbi napokban a kis logóval: egy angyal, mellette a felirat: Angyalkommandó. Talán felmerült bennük, kik az angyalkommandó tagjai, s mit jelent ez a jel az aszfalton? Utánajártunk. Most az Angyalkommandó felhívását tesszük közzé.

Angyalkommandó - Szárnyaló lelkiismeret
Szárnyalj velünk! - Az Angyalkommandó Téged is vár!

Mi az Angyalkommandó? Kik az angyalok?

Az Angyalkommandó békés ám tevékeny civil mozgalom, mely várja új tagjait, akik nézeteivel azonosulva együtt szállnak vele. Az Angyalkommandó kulcs, amely kinyitja a mindannyiunkban meglévő igazságérzetet.
Az Angyalkommandó tagjai ellenség helyett közös célokat látnak. "Tenni akarunk. Szeretünk és értünk." - mondja az Angyalkommandó, s szeretné, ha mindenki értené. Nők, gyerekek, tizennyolcévesek, cigányok, lányok, asszonyok, állami gondozottak, szocmunkás érzületűek, segítők és a mindennapi munka után a hírek terrorjába belefáradtak, akik szelídek, mint egy közértpénztáros, könyörületesek, mint az elsős tanító nénik, és megváltók, mint a kórházi kisnővérkék. Valamennyien lehetnek az angyalkommandó tagjai, ha egyetértenek azzal, hogy az erőszak semmire sem megoldás.

Az Angyalkommandó békés eszközökkel küzd

minden kisebbséget ért igazságtalanság, megalázó kirekesztés és a megfélemlítés valamennyi formája ellen. Lelkiismeret, támasz és együttérzés, a szolidaritás megnyilvánulása - az Angyalkommandó új cselekvési forma azoknak, akiknek szükségük van rá, mert itt élnek, de nem értik, hogyan vált lakhelyük az erőszak bakancsok csapódásától visszhangos gyakorlóterepévé, s tenni is hajlandóak azért, hogy ez ne maradjon így.
Az Angyalkommandó minél több embernek szeretné elvinni a küzdeni tudás, az önérdekérvényesítés hírét: van lehetőség másképp élni, van lehetőség kimondani és megmutatni: másképpen gondolkodsz a hazáról, és a hazában élőkről, mint a gyűlöletkeltők.



Hogyan lehetsz angyallá?

Nem kell érte tagdíjat fizetned − ha egyetértesz a céljainkkal, és a magad eszközeivel tenni akarsz azért, hogy Magyarország ne az összefogás teljes hiányáról váljon ismertté Európa-szerte, keresd elő a szárnyakat.
Ha erőszakmentes, az együttműködés kreatív formáira nyitott országban akarsz élni; ha elutasítod a nőket, gyermekeket, cigányokat, homoszexuálisokat, zsidókat, értelmi fogyatékosokat és másokat érő negatív megkülönböztetést és atrocitásokat, s egy-egy eseményen jelenléteddel is szeretnéd kifejezni, hogy a békés oldalon még mindig többen vagyunk - csatlakozz hozzánk! Rendezvényeinkről, eseményeinkről, amennyiben tevékenyen részt kívánsz venni munkánkban, szívesen tájékoztatunk.

Mindannyiunknak voltak szárnyai – gyere, találd meg velünk a sajátod!

Jelentkezz az angyalkommando@gmail.com címen vagy kövesd az eseményeket a www.angyalkommando.freeblog.hu-n.

 

"Hagytak elmenni, nem jött utánam senki. Azaz mégis, Ő, / hogy hiába tovább vinném sincs esélyem, / tudjam csak meg, semmi bizonyítékom nincsen. / Még ekkor is ezt / hát mit képzel ez? / Hát ezeknek ennyi? Minek éltem itt én? // Második pont nincs, ügy lezárva." - írja Becsey Zsuzsa, Borbély Szilárd írása olvastán egy régi élményt idézve meg.

Egy kicsit Borbély Szilárd Akibujtbujt című, Séllei Nóra könyve kapcsán írott cikke idézte fel bennem ezt a régi írást. Előlegben: a helyzet valós, megtörtént eseményt ábrázol. Ami legfurcsább, hogy egyetemen történt, csaknem 15 éve, egy máig tisztázatlan bántalmazásban, melyet tanú hiányában nem volt alkalom igazolni. A helyzet karikatúrája: a tisztelt bíráló bizottság, aki mind férfi, csoda-e, hogy nem a problémát, ami megtörtént, hanem azt a dolgot kezelte, tudom-e, hogy én csak egy nő.

A bántalmazó ugyanis férfi volt. Nos, e helyzet emlékére született ez az írás. A dolog lényege: nincs egyenlőjog, mert a társadalmunkban – mellesleg nem tudom, kiében –, első, s egyben legfőbb szava! mindenekelőtt a férfinak van. Lezáratlan, s akár álomjáró, alig néhány perc múltán, csaknem szó nélkül hagytam el annak idején a fülledt termet. A helyzet ugyanis innen esélytelen volt.

Mindenekelőtt és után szeretném leszögezni, mióta eszem tudom, kislánykorom óta imádom a férfiakat. Az eset ilyen távlatból inkább csak elgondolkodtat.

Első lecke: Nő

tárgyalás 1

A folyosón megfagyott idegenséggel kísérik végig, az ismerős ismeretlen
kedves mint a hóhér, hisz nem őt akasztják.

Gyanútlanul követem,
jobbra kilincs, kinyitják az ajtót.
Hosszú asztal körül ismerős arcok, vezetők-segédek-diák,
leültetnek. Nem érzékelek semmit, csak a tömeg. Sok az ember. Olyan idegen.

Ő mond valamit, talán bevezetne, feladatot teljesít,
s ki egykor tenyerére fűzött hízelegve, most
színjátékot erőltet.
Eddig is üres volt valahogy míg felnéztem is olyan távol.

Kérdez most Ő, kitől mindenki fél,
én sose csak szerettem, s ő is engem addig míg
végül színpad tetején teljesítené be küldetését.
De csak halovány derengés, a szavak nem ülnek meg,
valami kevés jut el, hogy: „tudom-e a férfiak szava minálunk többet ér”.
Ó igen, persze értem én nő vagyok, ezek szerint csak egy nő,
tehát nincs esély.
(mellesleg azt hittem itt hol élek mindenki egyenlő)

A bűnről mi elkövettetett szó nem esik,
első lecke: én csak egy nő.
(ez komoly tárgyalás, nyulacska szóba se jöhet)
Nő! vagyok, tehát fölösleges megszólalnom,
körbe szemekről visszapattanok, mind férfi.

Tudatom lapos, századmásodpercnyi pillanatok,
öö...zik ő is egyet hogy megszólaljon,
aki most már tiszta: le lett fújva még mikor
ott a lépcsőn sírógörcsöm fojtva próbált felháborodni,
sietve kísérve színhelyről be ahová iszkolt
az, miután földön hagyott, tárgyalás első pontja: meg nem történtté tenni a dolgot.

Nem sok lehet, néhány perc így,
hirtelen szökkenek fel, rádöbbenek fölösleges itt lennem,
nem értek semmit,
sok az ember, nincs esélyem,
hisz én csak nő.

Már kint. Csak el, minél messzebbre.
Hagytak elmenni, nem jött utánam senki. Azaz mégis, Ő,
hogy hiába tovább vinném sincs esélyem,
tudjam csak meg, semmi bizonyítékom nincsen.
Még ekkor is ezt
hát mit képzel ez?
Hát ezeknek ennyi? Minek éltem itt én?



Második pont nincs, ügy lezárva.

Azóta sem érzem sehol, hogy én csak nő.
Alapból jobban kedvelem a férfiakat. Vagy mégse?
Hiába: én csak egy Nő.

(valamikorra valami korból)

"Nem tudják elmesélni a mesét, amelyben a királyfi és a tündér-királyfi egymásra talál és ott a happy end. Nem segítenek megálmodni egy olyan életet és családot, ami az enyém, és rólam is szól. Mert ők csak a királyfi-királylány mesét ismerik." - Új hónap, új téma ICA-n: az Olimpia kapcsán az én- és testképekkel foglalkozunk. Adrian cikke hidat ver a múlt és a jövő között (a blogon mindenképpen): előző havi témánkhoz kötődik a július 5-i felvonulással, ám én- és testkép kérdéskörében is nyilatkozik - hogyan láthatják magukat másképpen a közös utódnemzésre eddig képelen párok.

Őssejtek és ivarsejtek,
avagy az ős, aki nemz, nem a lágyék, aki élvez.

A meleg és a leszbikus emberek partnerkapcsolata ellen hangoztatott egyik legfőbb érv a mózesi-isteni parancstól való eltérés, ami arra ösztönöz minket, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, míg el nem lepjük a bolygót. De mielőtt elkezdenénk ujjal mutogatni a csúnya, vakbuzgó vallásos emberekre, bíbor öltözetre, térjünk vissza magukhoz a meleg és leszbikus emberekhez.

Kelet-európai térségünkben a statisztikák azt mutatják, hogy a gyereknevelés, örökbefogadás, vagy a családként való felvonulás legnagyobb ellenzői maguk a melegek. Egyrészről, jön a magyarázat, azért, mert a többség, ha gyereket lát egy meleg ember kezében, mindjárt egy pedofilra gondol. Másrészről azért, mert ugyebár az "egészséges" szocializációhoz szükséges a kétnemű modell, mondják.

Július 5-i felvonulásunkra készülve plakátok készültek a gyerekneveléshez való jogunk mellett. A szervezők kikérték egy jogot végzett meleg véleményét (bár nem értem, miért). A fiatalember kihívónak és veszélyesnek tartotta a képeket, mert túlságosan is kevés ruha volt a gyerekeken. Nézetem szerint ez nem más, mint az intellektussal és más eszközökkel elfedett öngyűlölet és önmegvetés.

Az utolsó 30 évben végzett kutatások mindegyike azt igazolja, hogy az azonos nemű szülőknél nevelkedett gyermekek ugyanolyan esélyekkel indul neki a nagybetűs életnek, mint heteroszexuális párokkal nevelkedett társaik, sőt, adaptációs képeségeik magasabbak voltak (pl. toleránsabbak voltak minden más típusú mássággal). A megkérdezett ifjú jogász és társai, ha ott lettek volna a konzervatív Bécsben egy héttel a budapesti felvonulás után, arany és ezüstszínű 12 éves gyerekeket láthattak volna masírozni a Gay-macik előtt, kis Cupido-szárnyakkal, szinte meztelenül, úgy, hogy millió fotó és videó készül róluk.

Számos meleg szülő nevel már évek óta gyereket közösen, bár csak az egyik biológiai szülő illetve örökbefogadó, tehát csak az ő jogait védi a törvény, az alkotmány. Sem a gyerek jogai nincsenek itt figyelembe véve, annak ellenére, hogy minden szeretetet ettől a két embertől kap, sem a „másik" szülő jogai. S mi történik akkor, amikor elveszünk egy petét az egyik alanytól és beleültetjük a másik méhébe? Kié lesz a jog, ha ők osztozni akarnak? Ne higgye senki, hogy csak fantáziálok. Az izraeli törvényhozás azért volt rákényszerítve e tárgykörben az utolsó két év törvénymódosításaira, mert találkoztak egy ilyen esettel egy Izraelben élő női párnál, akik külföldön alapítottak családot, majd visszaköltöztek - az eset komoly visszhangot keltett a holland, angol és héber sajtóban.

Nem egy meleg ember fejében fordult meg gyerekként: "mi lett volna, ha egy meleg pár nevel fel"? Mi lett volna, ha nem azzal töltök 15 évet az életemből, hogy olyan szülőkkel próbálok azonosulni, akik sem vonzalmaikban, sem életberendezésükben, se ösztöneikben nem tudnak példaként szolgálni. Nem tudják elmesélni a mesét, amelyben a királyfi és a tündér-királyfi egymásra talál és ott a happy end. Nem segítenek megálmodni egy olyan életet és családot, ami az enyém, és rólam is szól. Mert ők csak a királyfi-királylány mesét ismerik. Ez az érzés nem ismeretlen semmilyen meleg embernek: a kívülálló, az idegen, a földönkívüli. És nem akárkik keltik ezt az érzést, hanem épp azok a szülök, akik szeretetük közepette nem veszik észre, hogy nem azonosulunk velük. És hogy milyen sebeket hagy egy meleg ember lelkén illetve szocializációs kepeségein ez a tény, azt talán nem kell leírnom.

Akkor hát mi legyen? Ha egy gyerek ráébred a saját meséjére, vegyük el szerető szüleitől, és adjuk olyan meleg illetve heteroszexuális párnak, akik vágynak rá? Nem lenne egyszerűbb, ha egy új mesekönyvet adnánk annak a szülőnek, annak az óvodának és iskolának, ha szükségük van rá?

A legújabb kutatások közül a legizgalmasabbak között ott vannak az őssejt-kutatások is. Az őssejtek olyan sejtek, melyek megőrizték a nem-specializálódás képességét. Nem sokan gondolnak rá, de a szaporodásnak nagyon sok formája van, nem csak az az egy, amit normaként ismerünk. Vannak életformák, amik más életformákat kebeleznek be az evolúció és a szaporodás érdekében, az emberi mitokondrium is feltehetően így került a sejtjeinkbe. Vannak osztódó életformák, vannak hermafrodita életformák, vannak szűznemzések, s olyan fajok, amelyek teljesen biszexuálisok, mint a Bonobo, illetve teljesen homoszexuális, monogám kapcsolatban élnek és csak két-háromévente találkoznak az ellenkező nemmel az utódnemzés kedvéért. Utóbbiak között igen magas a különböző delfinfajták aránya. Ott a művi megtermékenyítés, aztán ennek egy fajtája, az a művi megtermékenyítés, ahol az egyik alany a donor, a másik a kihordó; de mostanában megjelent a klónozás lehetősége is. Tehát a heteroszexuális férfivilág átalt egyedülinek tekintett norma nem erőltethető rá az egész világra, sosem volt egyetlen kizárólagos természetesség. Az evolúció és a biológiai változatosság törvénye számtalan másik formát is létrehozott.

Az őssejt-kutatások ott válnak igazán izgalmassá (leginkább a meleg és leszbikus emberek számára), amikor kiderül, hogy sikerült hím ivarsejtet, illetve petesejtet létrehozni olyan őssejtekből, melyeket a porckorongból vontak ki. Hisz ezzel valóban megadatik a lehetőség, hogy saját, örökléstanilag száz százalékosan azonos legyen szülei génállományával az azonos nemű pár gyermekének génkészlete.

Az őssejtekről tudjuk, hogy szinte bármilyen másik sejtté átalakíthatók, így előbb utóbb a reprodukciónak is a figyelem központjába kellett kerülnie. Két független labor és kutatási projekt (Brazília és az USA) is azonos eredményre jutott: valóban lehetséges és már meg is tették. Már csak az van hátra, hogy megtermékenyítsenek egy őssejtből származó spermiummal egy petesejtet, és egy őssejtből származó petesejtet egy spermiummal, és máris itt van az első gyerek, aki nem Ádám és Éva bordájából születik, hanem Éva és Évi térdporckorongjából.

Ez a lehetőség megdöntheti a meleg és leszbikus emberek családalapítását és házasságát gátló érveket és jogrendet. Ha jósolhatok, ez olyan áttörés, amihez semmi nem hasonlítható az LMBT mozgalmakban. Ez a tudás bármely jogállamban és demokratikus rendszerben használható a tudatlanság és a közöny ellen.

Kérdés, mikor fogják maguk a meleg és leszbikus emberek felemelni hangjukat az igazságtalanság ellen, együtt kiáltva ki: itt vagyunk, és jogunk van saját gyerekhez. Igen, az igazságtalanság ellen, ami elkísér minket az első mesekönyvtől a sírunk fölött keresztet vető papig.

"Szatina közelében már nem fogható az MR2, és elmegy a térerő, ám e „fontos" dolgok helyére beférkőzik egy eddig ismeretlen világ, barlangrajzokkal a szobák falán, örökéletű állatkákkal a szomszédoknál, és angyalokkal a hegytetőn." Egy rendezvényről és az élhető térről, a vállalt sorsról szól Reisch Éva írása: hogyan találkozott azzal a világgal, melyben angyalok őrzik a nappalokat.


Tizenvalahány évvel ezelőtt néhány fiatal nő úgy döntött, otthagyja pesti állását, és leköltözik egy kis baranyai zsákfaluba fajátékot gyártani. És élni, egymással. Senki sem tudta róluk azt amit ma már mindenki tud, még az is, aki nem akarja tudni.
Tizenvalahány évvel később nekem is ide vezetett az utam, az ok a Kultrajzás-filmvetítés falvakon át elnevezésű projekt, a vezető a fehér Mazda mikrobusz volánjánál a nőm, útitársaim közt van író, szerkesztő, és egypár filmrendező, és én megint úgy kerültem bele a történetbe, mint Pilátus a Credoba, és mint mindig mindenhova. Szállásunk, Szatina közelében már nem fogható az MR2, és elmegy a térerő, ám e „fontos" dolgok helyére beférkőzik egy eddig ismeretlen világ, barlangrajzokkal a szobák falán, örökéletű állatkákkal a szomszédoknál, és angyalokkal a hegytetőn. Mikor járművünk befordul a bekötőútra, majd a tengernyi zöldön át befutunk a névtábla nélküli faluba, Cilin dudál mindenkinek, a házakból pedig visszaintegetnek, már érzem, nem mindennapi hét következik.
Hát igen, nem mindennap autózik körbe az ember lánya tizenvalahány falut, ragaszt, rajzszegel és kalapál fel a legingatagabb hirdetőtáblára is újabb és újabb plakátokat az elkövetkező filmvetítésekről.



Az első két nap ezzel telik, Taki észleli a táblát, Cilin megáll, szerszámainkat magunkhoz véve Takival kiugrunk, én tartom, ő üti a megfordított baltával, szemlátomást fokozódik az összhang, és a végére már valószínűtlen részidőket futva esünk be a kocsiba. Közben felkeressük az esedékes polgármesteri hivatalokat, mindeki legnagyobb megelégedésére szépen folynak a tárgyalások, csak a magyarhertelendi pénzügyes nő arcára fagy rá a mosoly, mikor Taki váratlanul betoppan hozzá, kezébe a fejszével, és az abszurd helyzettől a röhögést nagy nehezen visszatartva próbálja elmesélni, mi járatban...
Este már a tábortűz körül ülve iszogatjuk jól megérdemelt söröcskéinket, miközben újabb nők bukkannak fel a falu szubkulturális történetéből, és egyúttal nőm múltjából. Na de úgyis tudvalévő, hogy nem vagyunk mi holmi Szent Szüzek, e minőségében legfeljebb Máriát tiszteljük, kultuszának legfőbb gyakorlója, Agáta is megérkezik barátnőjével, gyarapítva a nunciusok csapatát pápánk háza előtt. Aztán szépen nyugovóra térünk, ki-ki magában, vagy a magáéval, és készülünk a másnapi nagy bevetésre a kultúra terjesztésének harcmezején.
Tormáson indul az akció, projektor, vetítővászon, erősítők, és hangfalak már a helyükön vannak, akárcsak a fájás a derekunkban, cipelésük következtében. A kultúrházban kirakjuk és beüzemeljük őket, majd a helyi kocsmából kifelé tekingetve várjuk a kedves nézőket, akik először Fekete Ibolya Barangolások egy szerzetessel című dokumentumfilmjére gyülekeznek. Nekem is tetszik a film Böjte Csaba munkásságáról a dévai szegény sorsú gyerekek körében. Az esti fő közönségcsábító film, a Nyócker a romák számára általában vonzó, de a helyiek nagy része már látta. Azért jönnek ide is szép számmal, mi meg vetítjük a nehezen beszerzett filmet, ami így elsőre nekem is pozitív csalódás. Másnap, Baranyajenőn szintén e filmet tervezzük bemutatni, ezúttal Bódis Kriszta Báriséjének társaságában. Ezúttal még többen érkeznek, zömében romák, a film témája is róluk szól, de mindenki számára tartogat meglepetéseket. Sose gondoltam volna, hogy Magyarországon a 21. században a cigányság egy része még ilyen erősen őrzi hagyományait. Érdekes e világ, de azért leszbikusként felmerül bennem a kérdés, mihez kezdenék, ha én is közéjük születtem volna. Mert számomra aztán nem álom a férjhez menés, az biztos! Kriszta filmje után a Nyóckert elindítva döbbenten látjuk, hogy a nézők egymás után hagyják el a termet. Nem jön be nekik a film stílusa, nem tudnak azonosulni a beszólásokkal, nem akarják, hogy a kisgyerekek lássák a 16-os karikás részeket. Még jó, hogy Cilin időben kapcsol, berakjuk a tartalékfilmet, a Volvert, és nőm sikeres rábeszélésére a közönség visszaszállingózik, Almodóvar és Pénelopé Cruz pedig a székhez szögezi őket. Ez aztán már film, kiált fel egyikük, a történet és a film cselekménye-mondanivalója egyaránt megfogja őket. Egyedül a helyi büfésnő idegeskedik, hogy zárnia kéne már a kultúrt, de Cilin ad neki egy ezrest, majd hirtelen elhatározással belecsókol a nyakába. Eme utóbbi műveletre a büfésnő elmosolyodik és roppant engedékennyé válik. Hm, szó mi szó, reakciója kísértetiesen hasonlít a sajátomra, hasonló helyzetben.



Hazafelé a kocsiban Györe Gabival nézegetjük a vetítésen készített fotókat, másnap pedig folytatjuk a fényképezést, a modell ezúttal Agáta. No meg rajta (kívül) egy szarvasbogár, és a Cilin által begyűjtött termések, bogyók, és csigaházak.



Hát bizony felettébb érdekes performansz keletkezett eme alapanyagokból, sajnálhatják is a kedves olvasók, hogy nem voltak jelen!

Délután újabb vetítés következik, ezúttal Magyarhertelenden, a Báriséj után a rendezőnő beszélget a nézőkkel, a második filmre azonban már csak egy ember kíváncsi. Hát igen, sajnos a filmes programot pont a hertelendi western-club születésnapi partyjára időzítettük. Mi is benézünk az eseményre, és szürreális látvány fogad. Emberek, kisgyerektől a százévesig, járják a countryra a foxtrottot, körben amerikai zászlók, és műanyag kaktuszok, a fejeken cowboy kalap. Valahogy annak ellenére, hogy baromi műmájer, mégsem visszataszító az egész, lám, egy idegenből átvett dolog mennyire képes összekovácsolni a helyi közösséget! Oké, nem túl eredeti, de még mindig jobb, mintha szittya-bulit rendeznének.

Másnap Orfű-Abaligeten az utolsó vetítés kezdődik. Fekete Ibolya filmje forog, de sajnos a rendezőnő késve érkezik, a nézők szétszélednek. Mi azért még beszélgetünk vele egy jót a Muskátli Vendéglőben, bőségtáljaink felett kortyolgatva a hertelendi sört, filmvetítés híján.
Hiába, le kell vonni a következtetést: a filmek nagyobb sikert arattak a zömében romák lakta kis településeken, mint az üdülőfalvakban. Van értelme azokon a helyeken, és lesz is mindig a vándormozinak. Jövőre ugyanitt folytatjuk!
A munka végeztével este fáradtan, de elégedetten révedezünk sörösdobozaink felett. Bennem azonban van még némi hiányérzet. Egyszerre fékezhetetlen mehetnékem támad, ki, az erdőbe, fel, a kőangyalokhoz. El is indulok, ezúttal egyedül, és ahogy haladok a bekötőúton kifelé, körülöttem szokatlanul hangosan zümmög-dong a mező. Mindenfelé fák, hegyek, ösvények, punnyadt városi tüdőm megtelik levegővel, és a tudatom emlékekkel. Ugyanígy vonultam annak idején a Fekete-víz partján, Csányoszró határában, amit második otthonomnak tekintek. Ott is így zengett a határ körülöttem, és éreztem az erdő felől áradó furcsa ünnepélyességet. Két éve indultam e Baranyából, és a pesti vargabetű, felnőttkorom egészen új közege és tapasztalatai után visszaérkeztem újra a megyémbe. „Mert például csak körök vannak az életben, és nem utak..."
Szép kör volt.

 

„Az irodalmat többnyire magányos emberek népesítik be. Az irodákat többnyire erőszakos hivatalnokok. Nem mindegy!”
„Akinek nincs elég ereje saját útkereső függetlenségének megvédéséhez, aki képtelen kivonni magát a fasiszta emberpiac befolyása alól, aki mindenáron lépést akar tartani a hivatalosan kinyilvánított ízléssel, az engedett az erőszaknak, sőt! Segített önmaga megerőszakolásában.” − Szécsi Magda hajnali töprengései erőszakról, cigányságról, szolidaritásról.


Az erőszakos lények sosem éreznek nosztalgiát az emberséges élet iránt. Amit nem éltek át, az után hogy is tudnának vágyakozni ezek a szerencsétlenek.


*

A politikai, szerelmi, gazdasági válságok viszontagságai alatt mint mérgeskígyó vonaglik marásra készen az erőszak

*

A bürokratikus szervek egyik testrészét erőszaknak hívják, aminek hatását kizárólag függetlenséggel lehet kikerülni, és mindenkorra zátonyra futtatni (az is igaz, hogy ettől (néha) mi magunk is zátonyra futhatunk!).

*

Ijesztő és elszomorító látni, hogy agresszív emberállatok, milyen dühösen rombolják szét, és utasítanak el maguktól minden realitást, emberi érzést csak azért, hogy nyersen és véresen ízlelhessék a politikai (és egyéb) szemfényvesztéseket!

*

A bűntudatkeltés fegyverével harcolni ma, amikor az erőszak naponta beletapos az életünkbe: jóhiszeműség! De a jóhiszeműség is írhat történelmet. Nem?

*

Az erőszak a kezdetektől hűséges tükörképe az irigységnek! (Szegény mai Káinok)

*

Akinek nincs elég ereje saját útkereső függetlenségének megvédéséhez, aki képtelen kivonni magát a fasiszta emberpiac befolyása alól, aki mindenáron lépést akar tartani a hivatalosan kinyilvánított ízléssel, az engedett az erőszaknak, sőt! segített önmaga megerőszakolásában.

*

Az üres egyhangú munka, az üres egyhangú szex, az üres egyhangú álmok, az üres egyhangú formulák üres egyhangúsággal való ismételgetése nem más, mint üres egyhangú erőszak, a saját életünk ellen!!!

*

Tulajdon virágzásunkat a jövőnek előkészíteni sok piszokkal és fáradsággal járhat, de sohasem járhat erőszakkal, mert az erőszak nem virágzás, hanem hervadás.

*

Az irodalmat többnyire magányos emberek népesítik be. Az irodákat többnyire erőszakos hivatalnokok. Nem mindegy!

*

Egy dolog biztosan nem létezik a földön: a tétlen erőszak!



Az erőszak elszenvedése a nők, a melegek, a cigányok alapélménye minden korban. Az erőszak elszenvedése idegenné tesz a magárahagyottság érzésében, egy ellenséges világban. (Jaj, Istenem! Körül vagyok véve „idegenekkel”!!!)

*

Hátborzongató az erőszak zenéje: Húshasadás, csontrepedés, agyvelőfröccsenés hangjai a pillanat kottáján. A zeneszerző valójában nem is látható! Ott lapul a homloklebeny mögött.

*

Az erőszak, mint tulajdonság, semmi különbséget nem mutat istenhívő és ateista között. (A történelem ezt jól igazolja!)



Ha az emberek tömegei Magyarországon is úgy mennek el az erőszak mellett, mint igazság az ártatlanok mellett, akkor az erőszak hamarosan törvénybe iktatott igazsággá módosulhat. Innen már csak egy lépésre vagyunk a tömegsírok elhallgatott világától!

*

A rasszisták minden esetben erőszakosak. Számomra mégsem az utcai tojásdobálók a legfélelmetesebbek, hanem a szellemi tojásdobálók, akik részigazságokat abszolutizálnak és torzítanak képtelenségekké.

*

Az nem igaz, hogy a jellem nem hat a tettekre, és fordítva.

*

A nő magánya az erőszakos férfi számára csak egy szó, amit egy gyors pofonnal elintéz. A nő sok pofon után edzett lesz. Nem sír. Csak vészesen közelít az őrület határa felé, ahol már nem számít semmi. Az sem, hogy nem bolond, hogy problémái reális talajból nőttek ki. A reális talajt ez esetben is nyugodtan nevezhetjük erőszaknak.

*

Az erőszak megnyilvánulása az is, hogy a II. világháborúban legyilkolt melegeknek (tudomásom szerint), nincs emléktáblájuk sehol az országban! A kirekesztés is erőszak. A kirekesztés egy formája, hogy a Holokauszt megemlékezéseken, soha nincs a szónokok mellett egy meleg is. Miért nincs? A melegek százezreinek halála, kevésbé lenne halál? Nem vagyok leszbikus (zsigonista vagyok), tehát nem hazabeszélek, én csak az egyenlőtlenségek és az álszent elintézési módok ellen tiltakozom!

*

Minden hazugság erőszak! Még a szeretetből és féltésből született is. Nemhogy a gyűlöletből!

*

Nekem mindegy ki kerül hatalomra, ha nem erőszakolja meg semmilyen módon a cigányokat, a melegeket, a magyarokat, a zsidókat, a hajléktalanokat, a betegeket, a gyerekeket, az orvosokat, az egyházat, a művészeket, a munkásokat és a természetet!

*

Az erőszak rejtett jelenlétét érezhetjük akkor is, ha barátaink szótlanul nézik, hogy ölelnek kéretlenül is keblükre ellenségeink.


*

Csak erőszakmentesen lehet eljutni arra a szellemi-lelki szintre, hogy vágyjunk egy olyan ember gondolataira, aki minden ember testvérének érzi magát!

*

Kevés a roma (parlamenti) képviselő! Kevés a roma államtitkár! Dedósan szólva: Ha egy fatörzsön 8 ág van, a 8 ágon pedig különböző színű levelek, akkor nem csak azt gondozzuk, amelyiknek a színe tetszik, mert el fog pusztulni az egész fa! A cigányság 8 ’törzsből’ áll. Mégis csak kettőnek van képviselője a parlamentben. Hol a többi hat? Szellemi erőszak áldozatai lettek?? Engem nem képviselhet hitelesen az a politikus (bár cigány, mint én), aki nem ahhoz a ’törzshöz’ tartozik, ahová én! (Ez itt most nem egy dakota mese, hanem a valóság, amit nagyon elkúrtak.) Mit szólna a CIB Bank, ha kizárólag az OTP Bank képviselhetné az érdekeit, egy felülről jövő utasításra? És mit szólna a magyarság, ha az Európa Parlamentben a lengyelek képviselnék őket azon az alapon, hogy az Európai az európai? (A bank meg csak bank, a cigány meg cigány.) Elképzelhető, hogy ezen most egyes roma vezetők (is) fel fognak háborodni, de akkor is ez az igazság!!, bár mára már elég nagy az ’átjárás’ a ’törzsek’ között.



Sajnos a mát és a holnapot nem csak az idő kötheti össze, hanem az erőszak is. (Csakhogy míg az egyik múlik, a másik folyton újjászületik.)

*

Az erőszak gyakran spekulatív! Ma már többnyire a gyengeség és a gyengédség is az: Legyen szó politikáról, szerelemről, vagy barátságról.

*

Egyedül vagyok. (Az erőszak sosincs egyedül.)

*

Az erőszakos emberek, nyilvánosságot érdeklő problémává nőnek. (A szelídek soha. Igaz problémává sem.)

*

Az ősmagyarság egy része nem kevés ideig élt ott (ahonnan a cigányság jött), Észak-Indiában. A tények elhallgatása is erőszak! (Végül is, ki küldhet vissza kit? Indiába?!)

*

Ha a lábad között erőszakosan matatnak, miközben Marxot vagy Jézust idézik, tudd, hogy ebből nem egy békemenet következik!

*

Mondj nekem egy olyan országot, ahol az erőszaknak nincs hagyománya! (Csak egy van: Isten-országa, ahová mindannyian eljutunk egyszer, bármilyenek is vagyunk, bármennyire is hiszünk, vagy nem hiszünk.)



A cigányok, a melegek, a hajléktalanok kiszolgáltatottsága, olyan kánaán minden (egyenruhás) hatalomnak, mint döglegyeknek a dögkút.

*

A magyar nemzetben, Lukács Csaba ’Torzmagyar’ címmel készített interjút (jót!) Szávai Gézával. (2008. július 19.) A mondatokban szereplő ’magyart’ behelyettesítettem második olvasásra cigánnyal, és mit ad Isten, szinte pontos képet kaptam a magyarországi cigányság (ilyen-olyan) helyzetéről. (Majd azt mondják, túlzok! Majd azt mondom: Légy cigány egy napra, Magyarországon! 24 óra múlva nem úgy viselkednél velünk, ahogy a románok a magyarokkal Erdélyben. Hát, nem szégyen, hogy ebben az országban mi vagyunk az erdélyi magyarok, akikkel bármit meg lehet tenni büntetlenül?!)



A vak ember a botjára támaszkodik. A cigányság a törvényekre támaszkodik. A magyar gárda törvények helyett a hatalom élményére támaszkodik.

*

A cigányoknak olyan okos, bátor politikusokra van szükségük, akik megtalálják a hiteles középutat a valóságot lakkozó, és a valóságot eltorzító végletek között. De a legtöbb politikus nem engedi magára hatni a valóságot, elzárkózik mindenféle konfliktustól, így nem is képes eligazodni a történésekben, vagy nem is akar eligazodni! Persze vannak kivételek. Ezért is remélem, hogy a következő választáson nem lehet majd lefizetni a szavazókat.

 

Hogyan látják a magyar író- és költőnők saját helyzetüket az irodalomban? - Amerikai alkotók nemzetközi együttműködést szeretnének megteremteni a feminizmus iránt érdeklődő szerzők között. Ehhez keresik a témában érintett, arról véleményt formáló magyar alkotókat is.

Két amerikai költőnő és egyetemi oktató, Juliana Spahr és Stephanie Young arról készít összeállítást, hogyan gondolkodnak a női szerzők (költők vagy más műfajban alkotók) Európa országaiban saját helyzetükről, a női irodalom lehetőségeiről. Ehhez az összeállításhoz magyar író- és költőnők véleményeire is szükségük van: ezért felkérik a magyar alkotókat, hogy amennyiben részt kívánnak venni a nemzetközi felmérésben, egy oldalban küldjék el válaszaikat az általuk feltett kérdésekre.

A két szerző, Juliana Spahr és Stephanie Young korábbi kutatásaik eredményeképpen jutottak arra a következtetésre, hogy más országok szerzőinek véleményét, gondolatait is meg kell ismerniük a női írással és a feminizmussal kapcsolatosan, hogy saját kultúrájuk keretein túl is láthassanak e kérdés elemzésekor és a jövőbeli célok kijelölésekor.



A most végzett kutatáshoz számos országban kerestek meg szerzőket, alkotókat, akik segítenének nekik összefogni saját országuk alkotónőinek válaszait. Magyarországon Bán Zsófia írót, egyetemi oktatót, az amerikai irodalom jó ismerőjét keresték meg ezzel kapcsolatban.

A két írónő az elmúlt évben együtt írt egy tanulmányt, mely a nők reprezentációjával foglalkozott a kortárs amerikai irodalmi életben. E tanulmányukat nemrégiben publikálták a Chicago Review-ban "Numbers Trouble" (kvótakérdés) címen. A tanulmány téziseit és néhány azokat megtámogató dokumentumot a neten is hozzáférhetővé tettek. Jennifer Ashton vitaindító cikke itt, valamint az erre írott válaszuk "Numbers Trouble" címen itt olvasható (mindkét dokumentum pdf-formátumú).

A két szerzőnő kezdeményezésének célja részben a terület mélyebb feltérképezése, részben pedig a kapcsolatok kiépítése az egyes országok feminizmusra nyitott, a női témákat (is) képviselő alkotóival a kreatív együttgondolkodás reményében. Ezért szeretnék összegyűjteni e tárgykörben a nőírók válaszait és publikálni őket oldalaikon, hogy ezzel is segítsék egymás jobb megismerését.

Ahogy a két alkotó levelében fogalmaz: "Feminista írók egy csoportja vagyunk, s arra vagyunk kíváncsiak, milyen női szerzőnek lenni Magyarországon? Mit kell tudniuk az amerikai szerzőknek arról, hogy milyenek a magyar női szerzők élet- és munkakörülményei? Mit lehet tenni? Van-e valami, amit együtt lehetne csinálni?"

A válaszokat angol nyelven, egy flekkben lehet elküldni ICA e-mail címére (irodalmicentrifuga@gmail.com), a szerző nevének és annak a műfajnak a feltüntetésével, amelyben alkot. A válaszokat augusztus 20-ig várjuk. (Ha valaki szeretne válaszolni, de nem tudja ezt angol nyelven megtenni, elküldheti válaszát magyar nyelven is.)

"[N]yelvünk mélyén a nő önmaga: nő. De ugyanabban a tudattalan mélységben egyszerűen nincs szavunk a 'férfi'-re, hiszen a férfi egyszerűen csak valakinek a szülötte, fiú. Azaz a nőt nőként definiálja a nyelvi tudattalan, míg a férfit csak a szülő-gyerek, anya-gyerek viszonyban tudja elhelyezni. Azaz a mélyben egy egypólusú világ, a nők, az anyák világa sejlik fel: a matriachátus. Matriarchátus, ahol a férfinak nem kell felnőnie.
De nem is akar." - Zsebenci Klopédia Borbély Szilárd írását gondolja tovább a nyelvtörténet talajáról. Mit mondhatnánk: utána, olvasó!

Idézet Borbély Szilárd írásából: 'Őfi és őné szép kettőse rémlik fel a nyelv horizontján'

Nos, ha felütjük a magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát, más képet kapunk. De tudjuk be ezt annak, hogy az a vaskos szótár a nyelv ősi, tudattalan rétegeibe vezet be minket, a horizont mögött húzódó kollektív alvilágba.
A férfi szó előtagja a férj, utótagja a fiú ~ fi szó. Az összetétel még a férj 'férfi házastárs' jelentésének a kialakulása előtt jött létre. A férj eredeti jelentése pedig a 'férfi' lehetett, de maga a férj szó szintén összetétel: az előtag itt is a fiú ~ fi, az utótag pedig egy önállóan nem élő (rekontstruált alakú) *er(j) szó, ami tovább élt más finnugor nyelvekben jórészt 'valakinek a fia, fiú' jelentéssel.
Ezzel szemben a nő szavunk, amelyből a -né változat is kialakult, jóval régebbi, az uráli korból származó ősi örökség, s jelentése egyszerűen 'asszony, nő'.
Azaz nyelvünk mélyén a nő önmaga: nő. De ugyanabban a tudattalan mélységben egyszerűen nincs szavunk a 'férfi'-re, hiszen a férfi egyszerűen csak valakinek a szülötte, fiú. Azaz a nőt nőként definiálja a nyelvi tudattalan, míg a férfit csak a szülő-gyerek, anya-gyerek viszonyban tudja elhelyezni. Azaz a mélyben egy egypólusú világ, a nők, az anyák világa sejlik fel: a matriachátus. Matriarchátus, ahol a férfinak nem kell felnőnie.
De nem is akar. Hiszen a férfi szóhoz a fejlődése során a nyelv újra és újra a 'fia' jelentésű tagot biggyeszti hozzá akkor, amikor az alapszó 'fia' jelentése már elhomályosult, s a nyelv így jelzi újra és újra, hogy itt bizony még nem történt meg a köldökzsinórról való leválás, ez a férfi továbbra is csak egy fiú, aki önmagát csupán valakinek a fiaként képes megélni, s messze van még attól, hogy saját magára mint maszkulinumra tekintsen.

'Az üldözött, aki a barlangban bújkál, és aki felé kard – vaskos maszkulin szimbólum – nyúlik...'

A kard valóban vaskos maszkulin szimbólum, de ne feledkezzünk meg a kép másik feléről, a barlangról. A tudattalan pszichológiájában közhely, hogy a barlang gyakran az anyaméh szimbóluma, s az a kép hogy ez a föld alatti üreg biztonságot, menedéket nyújt, valójában az anyaméhbe való visszatérés vágyát jelzi. S mi az a veszély, ami miatt a 'férfi' az anyaméhben keres menedéket? Hát a kard, az a bizonyos vaskos maszkulin szimbólum, ami itt egyszerűen a férfivé, a maszkulinná válás veszélyes, önállóságra nevelő útját jelképezi. Azaz ez a férfi még nemcsak hogy ki se bújt az anyaméhből, de még az orrát se hajlandó onnan kidugni, nehogy vállalni kelljen a férfivá válás, a nemi individualizáció terhes útját.

'A klasszikus nacionalizmus számára csak férfiak és nők léteznek. Az átmenetek, a bináris rend töréspontjai, a már említett buzik, továbbá a leszbik, és egyéb transzszexuálisok nem létező anomáliái a rendszernek'.

És ezek bizony félelmet keltő anomáliák annak a számára, akiről Borbély Szilárd is ír: aki még sohasem élte meg azt, hogy ő férfi. Hiszen, ha biztos férfi identitással rendelkezne, miért érzékelné veszélyként azt, hogy mások még kissé rácifráznak erre az identitásra?

S a nyelvi tudattalan nem a szokványos képet nyújtja ezen félelmek magyarázatára. A hagyományos kép szerint ezek a fóbiák azt jeleznék, hogy a megélőjük valójában a saját elfojtott homoszexualitásával került konfliktusba. A homoszexualitás viszont a nemi szerep identitása, míg a férfinak levés a biológiai nem identitása. S hogyan is lehetne valakinek elfojtott problémája a saját nemi szerepével, ha még biológiai nemi identitása sincs?

Hiszen csak egy gyerek.

 

Gordon Agáta eredetileg Jobblét címen készülő, később Nevelési kisregényként az Ezüstboxer kötetben megjelent írásához először El Kazovszkij válogatott a sajátjai közül munkákat – a kötettervben a kisregény huszonkét fejezetét tizennégy kép egészítette volna ki - ez végül e formában nem jelent meg. A tervben El Kazovszkij magánmitológiájának képbe formált alakjai interferálnak a kisregény szereplőinek történetével: két koncepció, kétféle megközelítés ugyanarról a témáról. E koncepció részleges lenyomatait láthatják El Kazovszkij emlékére.

Büszkék voltak magukra és jócskán fáradtak a hajnali szállítástól már szürkületkor. A falusi boltban friss hetilapot vettek, kenyeret, zsírt egy tubus pirospaprikával, meg babkávét, amelyet ott helyben megőröltek. Szürkülettől kávézgattak és olvasgattak a nyulaknak köszönhetően, majd nagymosdásba fogtak és jólesően felidézték a szállítást...

Máséi se voltak kövérebbek, az ágazatvezető, akitől a nyúlhitelt kapták, szinte a kezét dörzsölgette, meglátva az ő példányaikat. Elnézte a Társát, amint egy törölközőben a körmeit vágja az ágy lábához állított gyertya fényénél, és harmadjára meséli az ágazatvezetőt, de sehogyan sem tudott visszaemlékezni az elismerésre. A kályha fölötti madzagra terítette a kimosott kisnadrágokat. Másnak is vannak veszteségei, nézett rá a Társa komolyan, a nyúl sajnos gyenge kis állat, ez az arány, a tíz élve születettre jutó négy felnevelt állat, ez elég szokványos.
És ha a hat hullával kéne elszámolnunk? Kérdezte a Társától miközben épp kilöttyintette a szürke szappanhabos vizet az udvarra. Könnyebb volna, nevettek az ötleten, pár roppantásnyi csupasz falatkával lesétálni.



De ha mégis számon kérné a felettünk való? Erősködött tovább, már a hideg szobából, a takaró alól. Megkérdeznék a lelket, aki a rózsaszínű ráncos vénségből kiszabadult, kik voltak szülei, ki volt a gazdája?

Anyámnak emlődaganata volt az egészségtelen lakáskörülmények miatt, kihorzsolta puha, tejtől duzzadó bimbóit a ketrec vasrács padlata, nem nagyon engedett szopni, mert fájt neki, és hát sokan is voltunk... Apámat nem ismertem.

Mesélné a döglött nyúlfi.

Én kicsit izgága voltam és kisodródtam a fészekből a testvérek közül, fáztam, elegem volt. Lengedeztem rózsaszínű testecském fölött, kivilágosodott és megjöttek anyám gazdái. Semmiképpen nem akartam a kezükbe kerülni, ezért fölfelé menekültem. Már mindent tudtam, a négylábú segédek ijesztgetnek és felfalnak, a kétlábú gazdák viszont enni adnak, inni, megfogdosnak, nézegetnek.

Nem értettem, mégis miért rettegjük őket?

Anyám nyugtalanul várta, hogy sorra kerüljön, körbejárt a durva rácspadlón, és csak szimatolt egyet, amint a gazdák testecském a ketrecből kiemelték, és a négylábú segédek arcába vetettek.

Aztán már a következő mesél, nyúlfi pedig megbeszéli a többi visszatért lélekkel, milyen is volt élni, milyen halálos testi-lelki gyötrelem elől szökött vissza, amilyen gyorsan csak tudott.

A Társa takaróstul átvonult mellé a hűvös szobába, és hallgatta a mesét. Kicsit furcsa érzés volt, mondta halkan ásítva, berakodni reggel a legszebbeket, aztán meg fölvenni a pénzt a huszonhat és fél kilóért.

Mintha orgazdához vittünk volna lopott lelkeket...

Egymásba görbülve próbáltak elszunnyadni a másfél személyes ágyon. Társa hamarosan megrándult, ebből tudta, hogy már álomba zuhant és álmában riadt zuhanásra.

Óvatosan kibújt mellőle és átment a másik cellába.



 

"A társadalmi cselekvő szubjektum csak látszatra nemtelen, valójában maszkulin. A reflektálatlan konstrukciók következménye, hogy a rendszerváltás vesztes és megbélyegzett társadalmi csoportjai a gyerekek, a nők, a homoszexuálisok, illetve a nem magyarok széles csoportjai. Vagyis egy könnyed és lemondó gesztussal: az egész világ. Mindazok, akik nem mi vagyunk."
Borbély Szilárd írását Séllei Nóra, az Irodalmi Centrifuga egyik vendégének könyve ihlette, s a litera.hu oldalon jelent meg. Annyira illeszkedik ICA tematikájába, hogy elkértük - hadd vessen hullámokat ICA kollektív tudatfolyamában is.

Borbély Szilárd: Akibujtbujt

Baljós következményei vannak annak, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek. Séllei Nóra feminizmusát kifejtő könyvét (Mért félünk a farkastól?, Debrecen 2007) olvasva írom az alábbi jegyzetet. Ezért kultúránk legfontosabb szövegeink alanyai és tárgyai nemtelennek látszanak lenni. “Bújt az üldözött...”, olvassuk nemzeti himnuszunkban. Ám eldönthetetlen, hogy férfi vagy nő az a bizonyos üldözött. Hogy buzi volna, ezt ugye eleve kizárhatjuk. Esetleg általános alany, mintegy az “üldözött” maga, az üldözöttség nem nélküli lényege. Egy nem nélküli magyart feltételezhetünk tehát, mintha a nem nélküliség maga volna a magyar. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a magyar mint olyan nem nélküli, akár a nyelv.

De ez mintha ellene mondana a hétköznapi tapasztalatnak, hiszen köztudott, hogy nemtelen magyarok nincsenek, csak nemes magyarok. A magyar nemzet nemes. A klasszikus felfogás szerint nemzetünk férfiakból és nőkből áll. És mivel a nemzet fogalma csak oppozícióban létezhet, hiszen eleve represszióban született, magyar és nemmagyar között lehet választani. A klasszikus nacionalizmus számára csak férfiak és nők léteznek. Az átmenetek, a bináris rend töréspontjai, a már említett buzik, továbbá a leszbik, és egyéb transzszexuálisok nem létező anomáliái a rendszernek. És a klasszikus nacionalizmus újraélesztői, az újabban nagy számban konstruálódó retromagyarok azonnal idegesek lesznek, amint a számukra átlátható bináris rendszerbe bekavarnak. Például a már említett buzik. De nem járnak jobban a feministák sem, amint az Séllei Nóra könyvéből kiviláglik.

Mert afelől nincsenek kétségeink, hogy az “üldözött”, aki “bújt”, az magyar. Magyar a javából az is, aki “Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában...”, amint azt a kimódolt retorikai szerkezet tudatja velünk. És itt megint meg kell állnunk, mert nemek hiányában megint csak kétségek gyötörhetnek bennünket, hogy a “hon” és a “haza” milyen nemű volna, ha volnának nemek a magyarban. És vajon, mi a különbség a honfi és a hazafi között? Megférhet-e e kettő egy – hogy úgy mondjam – kebelben? Súlyos kérdések ezek. De itt legalább nem kell kételyek között őrlődni a két fogalom nemiségét illetően, mivel az összetétel fi eleme bizonyossá teszi a hímnemű alany jelenlétét. Őfi és őné szép kettőse rémlik fel a nyelv horizontján. Volt ugyanis úgy kétszáz éve egy kudarcos kísérlet az ő nőnemű párjaként az őné mint feminin forma bevezetésére. Ez az eurokonform kísérlet akkor a nyakas maradiság és – tegyük hozzá mindjárt – a magyar nyelv ellenállásán megbukott.

De mivel nemtelen a magyarban minden főnév, ezért a magyar szónak sem tudjuk a nemét. Talán nemtelen volna? Aligha, hisz függetlenül attól, hogy a nyelv grammatikai jelei nem adnak fogódzót, a kulturális kódok rögzítik a beszéd összefüggéseit. A korabeli lakosság öt százalékát kitevő nemes magyar nemzet tagjaként Kölcsey fogalmai az adózó köznép és a magyar nemzet bináris rendjében mozogtak. Az utóbbi teljes jogú tagjának a felnőtt férfiember számított. Ezeknek a cselekvőképes férfiaknak az időben változó, de jogilag folytonos társulása a magyar nemzet. Az üldözött, aki a barlangban bújkál, és aki felé kard – vaskos maszkulin szimbólum – nyúlik, ennek a testvérületnek a tagja. Vagyis ha jobban megfontoljuk, a nemzeti Himnusz a nemesi ideológia patriarchális mítoszát gyűjti egybe. Noha nem dinasztikus, de nem is összmagyar célok vezetik, hanem a nemesi kiváltságok letéteményeseként elképzelt patriarchális közösség hatalmi igényeinek folyamatosságát nyilvánítja ki a jövőre vonatkozóan. Ebben pedig nincs helye a nemesi nemzet felnőtt, teljes jogú férfitagjain kívül másnak. Ezt a szöveget ismételgetjük ma is, elhomályosult szavai azonban hatékonyan örökítik tovább a látszólag nemtelen, valójában maszkulin ideológia sulykolását. Kedves gondolat Széky János felvetése, amelyhez szívesen csatlakoznék, hogy a Himnusz helyére példának okáért a Tavaszi szél vizet áraszt… kezdetű szépséges népdalunk kerülhessen.

A magyar kultúrát ugyanis áporodott ideológiai konstrukciók hatják át. A fatalisták bölcsessége szerint, minden nemzetnek olyan konstrukciója van, amilyet megérdemel. De mintha megállt volna az idő: a nemzet jelentését a második világháború nyelve és jelentései uralták el. Az ezt a nyelvet használók nem akarja tudni, hogy metaforáik csupán metaforák. Hogy a nemzet nyelvi konstrukció, mint minden más fogalmunk, és nem öröktől fogva létezik. Ez a nyelv – épp a nemek alig észre vehető hiánya miatt – hallgatólagosan mindig a férfira gondolt, amikor a magyarról beszélt. Lehet-e egy nő hazafi? Mert hogy a társadalmi nem konstrukciók eredménye volna, ez a gondolat épp olyan idegen a közgondolkodástól, mint annak megfontolása, hogy a nemzet fogalma is konstrukció. Ahogy a társadalmi térben senki sem elve férfiként vagy nőként létezik, akként az ember sem eleve magyar vagy nem magyar. Nem a születés teszi azzá. A magyarság nem genetikus adottság, hanem valaki azzá lesz. De talán a nyelvi nem reflektálatlanságából következően is, a mai magyar nemzet a társadalom cselekvő szubjektumának kizárólag a férfit tartja. Nem csak közbeszéde, de törvényei is ezen a nyelven íródnak. A társadalmi cselekvő szubjektum csak látszatra nemtelen, valójában maszkulin. A reflektálatlan konstrukciók következménye, hogy a rendszerváltás vesztes és megbélyegzett társadalmi csoportjai a gyerekek, a nők, a homoszexuálisok, illetve a nem magyarok széles csoportjai. Vagyis egy könnyed és lemondó gesztussal: az egész világ. Mindazok, akik nem mi vagyunk.

Séllei Nóra is azok között volt, akik nem is olyan régen kezdeményezték, hogy kötelező törvényi kvóta írja elő a politikusok nembeli megosztásának arányát. Egy vezető politikusasszony is azzal érvelt, hogy hirtelenjében nincs annyi alkalmas és rátermett nőjelölt, akikkel fel lehetne tölteni a kezdeményezés által előírt létszámot. De ha a parlamenti patkó szikes és kietlen mezején szertenézünk, leljük-e honunkat a haza törvényhozásában? Vajon a rátermett és alkalmas politikusok dús televényét látjuk? Vajon nem csupán attól jobb az egyik listáról betuszkolt politikus, mert férfi?

[Séllei Nóra 2008. április 10-én volt az Irodalmi Centrifuga vendége. A szerzőnőről és köteteiről többet is olvashatnak ICA-n.]

 

2008. augusztus 2-án a Roma Holocaust Emlékműnél tartanak megemlékezést délután hattól. Az eseményre minden, a romákkal szolidáris szervezetet és magánembert várnak a szervezők. ICA, mint a Civil összefogás egyik tagja arra kéri olvasóit, aki teheti, vegyen részt a rendezvényen.

A Civil Összefogás Mozgalmat kezdeményezők első szolidaritási akciójaként minél több embert szeretnének meginvitálni a Roma Holocaust áldozataira emlékező rendezvényre a IX. kerületbe a Nehru partra.

A rendező civil szervezetek nevében
tisztelettel hívunk és várunk mindnekit
a ROMA HOLOCAUST EMLÉKMŰNÉL
Budapest, IX. kerület Nehru part
(Megközelíthető: 2-es, 2A, 4-es, 6-os villamossal, 23-as, 15-ös busszal a Boráros térhez közeli Duna parton)
augusztus 2-án, szombaton délután 18.00 órától.

A kegyelet lerovásának alkalmát ötvözték a régi cigány hagyománnyal: a siratás-gyászolás és a diplomácia egyszerre lesz jelen az idei megemlékezésen. Az Országos Cigány Önkormányzat, a roma és nem-roma civil szervezetek spontán szolidaritási akciónak tekintik a közös főhajtást.

Augusztus másodika a holocaust roma áldozatainak nemzetközi emléknapja. Auschwitz-Birkenauban az augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszakán a több tízezres létszámú megsemmisítő tábor felszámolásaként néhány óra leforgása alatt több ezer romát gyilkoltak meg a náci Németország fajvédő és fajgyűlölő politikájának nevében.



"A nácik a megszállt európai országokban eltérő módon és mértékben üldözték a helyi romákat. Hollandiában, Görögországban és Franciaországban nemigen törődtek velük. A kollaboráns francia hatóságok 30 ezer cigányt internáltak, míg a németek Belgiumból majdnem 400 belga, holland, német és norvég állampolgárságú cigányt deportáltak Auschwitzba, akik közül csak 12-en élték meg a felszabadulást. Aki eladta ekhós szekerét, mentesült. 1943 őszén Olaszországból a nácik néhány tucatnyi olasz vándorcigányt hurcoltak keletre.

Szerbiában a megszálló német katonai hatóságok másfél év alatt helyben "oldották meg a zsidó- és a cigánykérdést". A zsidókkal együtt mintegy 12 ezer cigányt lőtték agyon, vagy gázosítottak el teherautókban. 1942 augusztusában büszkén jelentették Berlinnek: Szerbiában "a zsidó- és a cigánykérdés megoldást nyert". Lengyelországban 13 ezer vándorcigányt öltek meg, a letelepedett romákat a zsidó gettókba küldték, a varsóiba 1942 tavaszától bolgár és magyar állampolgárságúak is érkeztek. Őket a varsói zsidókkal együtt Treblinkában gázosították el.

A nácikkal szövetséges államokban eltérően alakult a romák sorsa. A horvát usztasák 20-28 ezer romát gyilkoltak meg. A román hatóságok egyes források szerint 30-40 ezer cigányt mészároltak le. Más adatok alapján úgy tűnik, hogy 26 ezer cigányt deportáltak koncentrációs táborokba, akik közül 6-8 ezer embert megöltek, míg további 3 ezren az éhség és a betegségek áldozatai lettek. Szlovákiából nem deportálták a helyi cigány lakosságot, de általában a települések szélére kellett költözniük. Néhány száz vándorcigányt kényszermunkára vittek. SS-egységek százakat végeztek ki, de mintegy 30 ezren túlélték a háborút. A holokauszt során a különböző becslések szerint a kétmilliós európai cigányság 10-30 százalékát gyilkolták meg."

"Magyarországon a cigánykérdés korántsem volt olyan horderejű tényezője a közbeszédnek, mint a zsidókérdés. [...] A Horthy-korszak cigánypolitikája sokban hasonlított a német helyzetre. A romaügy Magyarországon is közbiztonsági kérdésnek számított, a politikai elit alig törődött vele. [...] A faji radikalizálódás az 1938-1941 között visszaszerzett területeken élő zsidókat és cigányokat is sújtotta, sőt az első deportálási elképzelések is itt fogalmazódtak meg. 1941-ben a visszafoglalt Délvidéken egy tábornok a betelepedett szerbek és zsidók mellett a cigányokat is távozásra szólította fel. Kárpátalja kormányzói biztosa a 18 ezer "hontalan" zsidó mellett cigányokat is deportáltatott Galíciába, ahol valószínűleg kivégezte őket az SS.

A kétségkívül létező hasonlóságok mellett a magyar zsidók és cigányok sorsa jelentősen eltért. A zsidókkal ellentétben a romákat a háború alatt éppúgy besorozták katonának, mint a többi magyar állampolgárt. Míg Hitlerék többször követelték a magyar kormánytól a zsidók deportálását, addig a cigánykérdés napirendre sem került. A nácik cigánypolitikájának következetlenségét jól jellemzi, hogy az 1944-ben a "végső megoldást" Magyarországon levezénylő Eichmann, nem foglalkozott a körülbelül 200 ezer fős magyar cigánysággal. Bár kisebb roma csoportok az internáló táborok deportálásakor már 1944 tavaszán Auschwitzba és Mauthausenbe kerültek, a "cigánykérdés" igazából csak 1944 nyarán vált fontossá. Augusztusban elrendelték 50-60 cigány munkásszázad felállítását, de a kontingenseket nem töltötték fel teljesen. Az intézkedés ismét elsősorban a vándorcigányokat sújtotta. Míg tavasszal gyakran a cigánytelepeken állították fel a gettókat a zsidóknak, most tucatnyi helyen a romák kerültek cigánygettókba. A Kárpátokban a honvédség létesített kényszermunkatáborokat a helyi roma lakosságnak. A nyilas hatalomátvétel után megkezdődött a cigányság szervezett összegyűjtése. Az orosz előrenyomulás miatt ez főleg a nyugat-dunántúli megyékre korlátozódott. A legnagyobb gyűjtőközpont a komáromi ún. "Csillagerőd" volt, ahová több ezer magyar romát hurcoltak. Az itt fogva tartott nők, férfiak és gyerekek a nyári zsidó gettók borzalmait idéző körülmények között sínylődtek. Sokan belehaltak az éhezésbe és a bántalmazásba. A romaellenes akció nem a cigányság egészének fizikai megsemmisítésére irányult: Komáromban kiválogatták a munkaképeseket, a gyermekes anyákat, az öreg és beteg embereket hazaengedték, de sokszor 13-14 éves lányokat munkaképesnek nyilvánítva mégis visszatartottak. A kiválogatottak Dachauba és Bergen-Belsenbe kerültek, ahol sokakat meggyilkoltak, mások embertelen áltudományos orvosi kísérletek áldozataivá váltak. Ravensbrückben különösen sok fiatal magyar roma lányt sterilizáltak. Magyarországon több helyen tömegkivégzésekre került sor. Csendőrök és nyilasok Szolgaegyházon, Nagyszalontán, Dobozon, Várpalotán, Lajoskomáromban és Lengyelben többszáz romát - köztük gyermekeket és nőket - gyilkoltak meg gépfegyverekkel és kézigránátokkal. A magyarországi roma holokauszt mintegy 5000 életet követelt. Az üldözöttek száma tízezrekben mérhető." - írja az európai és a roma holocaustról A Holocaust Magyarországon weboldal.

A Roma Holocaustról szóló visszaemlékezéseket számos helyen olvashatnak a téma iránt érdeklődők.

Az eseménnyel kapcsolatban az Európai Ifjúsági Központban (1025 Budapest, Zivatar út 1-3) nemzetközi konferenciát tartanak július 31-től augusztus 3-ig a roma holocaust témakörében tanárok számára, hogy a roma holocausttal kapcsolatos információkat minél szélesebb körben oszthassák meg a diákokkal és a nyilvánossággal.

Az augusztus 2-ai Nehru parti megemlékezésen a koszorúzásra várhatóan 19.00 perctől kerül sor. Amennyiben valamely szervezet koszorúzni is szeretne, azt a szervezők kérik, hogy szándékát előre jelezze emailen, faxon, vagy telefonon - akár ICA-nak is.

 

Néhány civil szervezet, melyek még várják a velük egyetértő, együtt gondolkodó civileket és civil szervezeteket, összefogást kezdeményez az erőszakos cselekmények visszaszorítása érdekében, melyet első alkalommal egy minél több ember részvételével zajló demonstráción kívánnak kinyilvánítani. Később céljuk a folyamatos figyelem és jelenlét, s a magyarországi civil szervezetek és civilek önrendelkezésének erősítése. Az összefogás mozgalom várja az érdeklődő szervezeteket és magánembereket, mind a rendezvényre, mind közös munkára. Az alábbiakban e szervezetek közös felhívását olvashatják.

Állítsuk meg az erőszakot!

Ma Magyarországon terjed az erőszak, pusztít a lelkekben, és nyíltan az utcákon. Az agresszió olyan brutális megnyilvánulásait tapasztaljuk célponttá tett kisebbségi csoportokkal szemben, amelyek mélységesen felháborítóak, és amelyeket nem nézhetünk tétlenül.

Mert a magyar közösség sokszínű és sokféle kisebbségből áll. A különbözőség érték, a különféleség összehangolása és összefogása erő. Ma burjánzik a negatív megkülönböztetésből fakadó gyűlölködés, mert könnyebb a rosszat mindig másra fogni, mint cselekedni. De nem ülhetünk tétlenül otthon, mert ez a folyamat erősödik. Már elérte a békés hétköznapokat, úgyhogy már majdnem késő! Az erőszak-spirál csúcsa nem a békés demokrácia, hanem a fasizálódás vagy a polgárháború. Ezt nem akarhatjuk!

Mozduljunk meg végre! Éljük át együtt, hogy közösen erősek vagyunk megállítani a pusztító folyamatokat, nehogy végképp eluralkodjék a társadalmi közöny. A közöny tehetetlenséget szül, és aki tehetetlen, a történelem kiszolgáltatottjaként végzi! Vegyük kezünkbe a társadalom, mindannyiunk ügyeit! Szólítsuk fel megválasztott politikusainkat, hogy vállaljanak felelősséget a választópolgárok emberi jogainak érvényesüléséért, és hozzanak hatékony törvényeket a demokrácia védelmében. A végrehajtókat pedig szólítsuk fel a törvények betartására, a jogalkalmazókat a felelős ítélethozatalra! Elég volt az erőszakból, és a magyar identitás kisajátításából! Elég volt a kisebbségek elleni atrocitásokból! Elég volt a lincshangulatból! Legyen vége az önbíráskodásnak és az agressziónak! Álljunk ki egymásért és magunkért! Legyen párbeszéd, együttműködés, egymás méltóságának tisztelete és szolidaritás!

Magyarország sokszínű, demokratikus állam. Küzdj velünk azért, hogy ne legyünk megosztva! Néhány dologban biztosan egyetértünk. Ideje megmutatni, hogy békés, szolidáris, párbeszéden alapuló országban akarunk élni. Ünnepeljük meg, hogy sokan vagyunk, akik így gondolkodunk!

Tarka magyar!

Mi, magánszemélyek és civil szervezetek egy köztéri tömegdemonstrációt kezdeményezünk, melyre meghívunk minden az erőszak ellen tenni akaró magánszemélyt, társdalmi szervezetet és politkai pártot.

Fejezzük ki, hogy összefogásra és közös megoldásokra van szükség! Ünnepeljük meg és használjuk az ország, a társadalom épülésére, hogy mi magyarok sokfélék vagyunk! Hozzon magával mindenki egy színes textildarabot, hogy megvarrhassuk a sokszínű Magyarországot jelképező "Térképet"! Várunk mindenkit akinek elege van!

A tömegdemonstráció időpontjáról és helyszínéről még folyik az egyeztetés, addig is várjuk a csatlakozókat.



Kezdeményezők: Roma Polgárjogi Alapítvány, Humanista Mozgalom, Kultúrák Központja, Labrisz Egyesület, Szivárvány Misszió Egyesület, Háttér Társaság a Melegekért, Szimpozion Egyesület, Ultra Ibolya Feminista Akciócsoport, Irodalmi Centrifuga Alapítvány és magánszemélyek

Az Irodalmi Centrifuga Alapítvány, mint a kezdeményezés egyik létrehívója, folyamatosan tájékoztatja olvasóit az összefogással kapcsolatos eseményekről, hírekről. Az összefogáshoz a részt venni kívánó szervezetek az Irodalmi Centrifugának küldött e-maillel is csatlakozhatnak.

„„mivel a magyarságomat is kétségbe vonja, így kénytelen vagyok Nemeskürty István professzor úrral bebizonyítani, hogy én, és minden cigány ember, minden itt élő meleg ember magyar!:"...a XVI. században a magyar nyelv kivirágzott, a nyelv volt a meghatározó, azok voltak a magyarok, akik magyarul érintkeztek.."” - Szécsi Magda felhívást intézett, hírré lett, sms-eket kapott és most válaszol is rájuk.


Ahogy eljutott 50-es IQ-val is alig rendelkező, aligemberek agyáig a hír, hogy "szőkén a magyar gárda ellen" tiltakozni is lehet ám!, na rögtön hírt kaptam a jó édesanyámról, akiről kiderült,hogy nem csak a világ legjobb töltött káposztáját tudta megfőzni, de titkos életet is élt, miszerint "tetves cigánybuzi kurva.." volt, aki képes volt engem az ősi, magyar paradicsom, édeni (cigány és melegmentes álmokat dédelgető) világba, mint felesleges maradékot kiszarni. bevallom hívő lelkemet megviselte, hogy születésem ténye nem lesz soha állami ünnep, de Árpád-házi Szent Erzsébet, akivel naponta beszélgetek buddhista füstölők illatában tórát lapozgatva, azt mondta, hogy isten szeret engem, és ne törődjek az olyan fikázókkal,akik ott is aratni akarnak, ahol nem is vetettek. Toleranciát, szabadságot semmiképp. Én csak írjam a magamét. Hát, írom...
Az állítólag Adyn táplálkozott sms írónak üzenem, hogy én sosem ennék egy Ady köteten, mert annál sokkal jobban értem és szeretem a költőt, és hogy nem Dávid űzetése óta, amit a magyar garda úgy szaroz, mintha fizetnének érte! ebből a szarozásból és cigányverésből lett elegem, aki egy szelíd békés tehén vagyok. ha a szelíd békés tehén tőgyét veri a falba, ott nagy baj van mar, ezt a hülyéknek is tudniuk kellene! Igen. Beszélgettem Dávid Ibolyával minisztersége idején. Rendkívül okos, kedves nő. Nem a Káma Szutra volt a témánk, hanem Erdély. Dicsérte Erdély örök érvényű szépségeit, amivel én tökéletesen egyetértettem! és igen. láthatott az smsezö soha nem buzizott, soha nem cigányozott!, így a torkomban (és nem a seggemben) működő hangképző szerveim nem hagytak cserben, mint máskor, ha például lelki szellemi fizikai mocsoktulajdonosok akartak szóba állni velem...nem állok szoba akárkivel! * december 5. gyásznap volt nekem is, az erdélyi magyarság és minden határon túli hazánkfia miatt, de a nagy gyászban nem felejtettem el a fidesz panelpatkányozását, ahogy a gárda elleni mozgalom sem feledteti el velem az őszödi beszédet..!! * a "magyarul se tudsz te buzikurva.." kezdetű, 2 emeletes mondat boldogtalan tulajdonosának agyáig milyen nyelven juthatott el a szőkésvörösestükrös felhívásom??? csak nem az évek óta elfojtott és szégyellt szex nyelvén?! mivel a magyarságomat is kétségbe vonja, így kénytelen vagyok
Nemeskürty István professzor úrral bebizonyítani, hogy én, és minden cigány ember, minden itt élő meleg ember magyar!:"...a XVI. században a magyar nyelv kivirágzott, a nyelv volt a meghatározó, azok voltak a magyarok, akik magyarul érintkeztek.." * az "szdsz-es fasszopó.."ábrándozós üzenet irója jobb ha tudja, a nyelv volt a meghatározó, azok voltak a magyarok, akik magyarul érintkeztek.." * az "szdsz-es fasszopó.." ábrándozós üzenet írója jobb ha tudja, hogy szívesen szopnám az szdsz (fidesz, mszp stb.) körbemetélt vagy nem metélt faszát abban az esetben, ha a legkiválóbb roma politikus, Zsigó Jenő az szdsz színeiben parlamenti képviselő lenne! de mivel minden párt fél egy valóban tanult okos cigánytól, ez csak falra hányt szexuális ajánlat marad...
a "megakarszdöglenitedög?" kezdetű üzenet nincs ellenemre!!! szívesen széttépetném, lelövettetném magam húgyagyú náciképződményekkel, ha biztosan tudnám, hogy utána békén hagynák a fajtámat és persze a melegeket!! is! * a mocskolódó üzenetekre innentől nem fogok válaszolni mert ennél mélyebbre szellemileg már (egészségkárosodás nélkül) nem lehet süllyedni!na jó! mivel bízom a magyar orvostudományban, egyre még válaszolok a sok közül. "azért kell baszogatnod a fideszt, mert Orbán Viktor nem gennyes buzi?" milyen unalmas kérdés ez! a kérdés úgy lenne izgalmas, "indiaban a helyed"-del záró sms-ező férfi, ha azt kérdeznéd, hogy azért kell baszogatnod a fideszt, mert Orbá Viktor nem baszogatja gyönyörűséges fiúszerelemmel Gyucsány Ferencet vagy viszont? ha ilyen módon baszogatnak egymást, hidd el, béke lenne Magyarországon és senkinek sem kellene félnie attól, hogy szétverik a pofáját, hogy belőnek az ablakán egyenruhás rémek, vagy hogy jut -e minden napra ennivaló az emberek asztalára. hát sajnos nincs jó hírem faszikám! a két vezető politikus nem meleg és még csak nem is cigány! egyébként nem baszogattam a fideszt! ezt csak akkor érezhetted így, ha a szarszagú magyar gárdát a fidesz szülte erre a kurva világra, amiben egy roma, egy meleg mindenképpen jobb illatú egy olyan embernek mint én vagyok, aki se jobb, se baloldali! középen állok mint egy jól működő szépséges cigányfasz, amire te is ráhajolnál szívesen, de félsz, hogy egy szűk, nedvesen lüktető, mély cigány picsába jutnál! szabadulj már fel baszd meg! vállad azt, aki vagy valójában...! fasiszta egyenruhába csak az bújik, aki máshova képtelen bebújni...Hitler nemi élete is szar volt. fogadjunk hogy ez is közrejátszott a világégésben, amiben millió és millió meleg, cigány, zsidó szívta
meg gyászos szexualitását. Ebből is láthatod, hogy egy jó dugás világot megmentő hatalommal bír...*

 

"Szívbajok ellen, kisasszony, szedjen tangót" - énekelték vidáman nagyanyáink. Mi félelem ellen nevetést ajánlunk. Hátha bejön.
Az egykori kurucinfo sokáig társtalanul, ellenlábas nélkül garázdálkodott a neten. Aztán versenytársai érkeztek, akik nevetni és nevettetni is képesek.
Most őket ajánljuk - mai másik cikkünkben pedig Szécsi Magda válaszol a Tarts tükröt mozgalma nyomán kapott elkedvetlenítő sms-üzenetekre.

A kurucinfo mára a múlté. Azonban életében is volt már versenytársa az ellenkező oldalról, amely most újabb támogatókra talált. Az igaz magyar kurucinfo ellen alakult a magyar igazkuruc, mely később partizaninfo néven folytatta ténykedését (reméljük: térnyerését). Vidám videobejegyzések az utcai randalírozók fajtáiról, kemény hangvétel és a kurucinfos vehemencia az ellenkező oldal érdekeinek rendelve alá: ez a partizaninfo.

Az igazkuruc eredetileg a freeblogon jött létre, innen a blogspotra távozott, aztán megalapította a partizáninfot, s ott folytatja ténykedését. Nemrégiben létrejött a nácivadász is.

A "korlátlanul antifasiszta" jelszavú partizaninfo az élhető Magyarországért száll harcba, s a "legagresszívebb fasiszták adatainak nyíltan kezelésére szólít fel" - majd jó példát is mutat.

A vadászok most éppen a hírszerző nyomán keresik turbómagyarország szépét - aki akar, szavazzon velük, s felüdülésként nézegesse a partizáninfo videobejegyzéseit is :-).

Mi a Tarts tükröt mozgalom jegyében Szécsi Magda írását ajánlhatjuk, aki a mozgalom körüli hírverés eredményeképpen kapott sms-üzenetkre válaszol, nem kevésbé hevesen, mai másik cikkünkben.

 

Mióta nincsenek kisbírók és hírnökök, a faluközpontok hirdetőtáblái, a kocsma és a kisbolt vagy a szószék a legalkalmasabb terep a kihirdetésre. A Kultrajzás stábja a négynapos, öt helyszínen járó vándormozi és beszélgetéssorozat előtti napokban ezeket a lehetőségeket kereste, hogy elhíresztelje filmvetítéseit – Tormáson, Baranyajenőn, Magyarhertelenden, Abaligeten és Orfűn jártunk Fekete Ibolya Böjte Csabáról szóló filmjével, Bódis Kriszta Báriséjével, a Nyóckerrel és a Volverrel.



A Kultrajzás címmel megrendezett, az NKA és a MASZRE által is támogatott sorozat július 17-től július 20-ig járta körbe a Pécs környéki falvakat: a legtöbb helyszínen két filmet, egy dokumentumfilmet és egy játékfilmet vetített a Civil Művek Közművelődési Egyesület és az Irodalmi Centrifuga összefogásában.

Tormáson, a magyar falu településszerkezetének hagyományai szerinti térben a kocsma melletti művelődési ház (könyvtár és E-pont) nagytermében vetítettük le Fekete Ibolya 2004-es dokumentumfilmjét, az Utazások egy szerzetessel-t. „Nemhiába mondták, hogy kétfajta dokumentumfilmes van Magyarországon – aki már forgatott Böjte Csabával és aki még csak fog” – mondta a rendezőnő már 20-án, vasárnap Orfűn a Muskátli vendéglőben − „én mindig a hiteles embereket keresem, csak azokról érdemes forgatni. A Csaba ilyen ember. Egy alkalommal egy zarándoklatra kísértem el, aztán több napig jártuk vele a vidéket, kísértük mindennapjait.”

Fekete Ibolya filmje 2005-ben a 36. Magyar Filmszemlén dokumentumfilm-kategóriában fődíjas volt, a Böjte Csaba ferences szerzetes által Déván, Szászvároson és Szovátán létrehozott gyerekotthonokat, az erdélyi szórványmagyarság szegényeinek sorsát és az egyetlen személyiség erejével létrehozott birodalmat mutatta be − komoly adományhullámot is kiváltva. A filmet mind Tormáson, mint 20-án Abaligeten érdeklődéssel fogadták a nézők – utóbbi helyszínen a píárba a hitélet is besegített: az abaligeti pap a misén hirdette ki a filmvetítést és javasolta a híveknek a látogatást – úgy tűnik, jobb módszer erre továbbra sincs, ez működik.

A Nyóckert, Gauder Áron filmjét Tormáson vetítette a Kultrajzás – mivel a faluban a nézőtoborzáson sokszor hallottuk a „megvan már DVD-n, köszi” választ, a szervezőcsapat taktikát és filmet váltott: Baranyajenőn ugyan elkezdte vetíteni a
filmet, de a megcsappant érdeklődés nyomán inkább egy lehetséges önképet közvetített a helyi nézőknek Almodóvar Volver-ének nőalakjaival. Itt a filmek után a közönséggel Takács Mária dokumentumfilmrendező-szervező és Gordon Agáta beszélgettek.



Tudás és világnézetek rajzottak körülöttünk. A 3 film 3 nézőpont, 3 valóság, 3 szellemiség, amelyek átszövik és –értelmezik egymást.
A hamis premisszákkal operáló világot bemutató Nyócker aratott legkevésbé. A közönség fele cigány volt ugyan de lányok és asszonyok, akiknek a macsó cigány férfiterror nem jött be, inkább kimentek a filmről, a túl ismerősen erőszakoskodó, ordító, trükköző és tarháló férfiak filmes világából, a valóságban ezt ritkán tehetik meg.
A filmben megvizsgált életvezetési alapelv a pénz, pénz, pina. Ez durván torz és használhatatlan, azonban a nyóckerben cigány kiskamasz Kolompár Rómeónak nem adnak jobb útravalót a felnőtt férfiak egyik oldalról sem.



Magyarhertelenden már Bódis Kriszta is jelen volt a Báriséj vetítésén. „A férfi más, mint a nő. Egy férfi több mindent megengedhet magának, egy nő semmit. Társaságban a nők külön mennek, a férfiak dolgába nem szólhatnak bele, a hajukat nem vágathatják le, csak szűzlánynak lehet lakodalma, hosszú szoknyában illik járni, az asszonyok mindent eltűrnek” − hirdette ajánlóként a lovári cigányság szokásairól és a generációs változásokról forgatott dokumentumfilmről a Kultrajzás plakátja.

A vetítésre érkező beás és magyar fiatalok számára ez a szokásrend már nem volt ismert, azonban a férfi és női szerepek különbségeire érzékenyek. A fiúk kevésbé érezték jellemzőnek azokat a nőket lépésképtelen helyzetbe hozó mintákat, melyeket a filmben láthattak, a lányok szerint azonban e minták a házasságban valóban tovább élnek − ha a szűz menyasszony tabuja vagy a lány kvázi-bebörtönzésének szokása nem is él már az itteni beás és magyar közösségben.

A Báriséj volt a nézők kedvence. Cigány lányként vagy asszonyként végre – talán életükben először – valódi elismerése a film a női szépségnek, a női sors szépségének. A hagyományos női szerep dicsőül meg a lovári közösség hetedhét országra szóló lakodalmán, mélázik cigány nézőnő, aki cigányokról szépet még sose hallott senkitől. Most viszont láthat. Ünnep ez és katarzis. Valami önérzet mozdul...



Magyarhertelenden más élmény is érte a filmes különítményt: a legszürreálisabb vadnyugati csehóba toppant az uniós igényeknek megfelelően felújított, itt csak ’a kastély’-ként emlegetett kúriában, ahol a Country Banditák ünnepelte egyéves évfordulóját. Ha valaki minket Pesten azzal húz, hogy Magyarhertelenden tábortűz mellett bográcsoznak, (még csak hagyján, de) műbikán rodeóznak, odabent pedig amerikai zászlók alatt minden egyes nótára más-más összeforrott koreográfiát táncol a falu lakosságának teljes spektrumát képviselő mulatozó közösség cowboycsizmában-kalapban, fodros szoknyában és farmerben, fogpiszkáló-tűkkel tűzdelt papírmasé kaktuszok között, minimum nem hisszük el neki és legjobb esetben is whisky-cola vagy a sör-unikum delíriumra gyanakszunk. De valóság! Lánydobálással, tortával, hózentrágeres Tom Sawyer-alkatú nagypapával és balra négyet −húzd utána – csípőkörzés koreográfiával nyomuló szelíd motorosokkal együtt. Nem csoda, hogy a Volver alig rúgott labdába – de azért itt sem jártunk hiába.



Július 20-án vasárnap a mozi Abaligetet és Orfűt látogatta meg – Fekete Ibolyától számos részlet derült ki Csaba testvér munkájáról, elhivatottságának mértékéről is − a rendezőnő mesél a 39- Magyar Filmszemlén bemutatott filmjéről is, mely beljebb kalauzol: a csángók szokásait, életét, lehetőségeit térképezi fel.

A most vetített filmben belecsöppenünk az erdélyi magyar szegénység cigánymély bugyraiba, utazunk egy szerzetessel. Itt kapjuk a legtöbbet, hitet és küldetést a szenvedés ellen. Csaba testvér a film hőse, ferences szerzetes. Napi 1 euro megment egy gyermeket. És olyan gyönyörűek ezek a gyermekek. „Hát nem megéri?”− kérdi a hiteles férfi és nemcsak kérdez, csinálja is. Sokgyerekes, nyomor alatti létben tengődő, nyelv-, munka-, és identitásvesztésben élő családokat látogat. Ad, kérdez, segít, gyerekeket vesz magához és gyerekotthonokat alapít. Fáradhatatlan, szeretni tanít és közösségben élni, reményt ad és hitet. Ez a küldetése.
Hit és küldetés, szüntelen tűzoltás, lélekmentés.
Kötelező vetítés volna a magyar gárda tagjainak is.



Ráadást is vittünk, hogy lássunk már túl is végre a végeken, a szub-európaiság használhatatlan férfimintáin és identitás válságain: Almodóvar Volverét. A cigányok imádják a spanyol nőket: ők a jövőképük. És a spanyol nők is csak most tartanak ott, hogy a családok összes nőgenerációját megrontó inceszt-tabukról beszéljenek. A kimondás balzsam a zsákfalusi asszonyoknak...

A kultrajzás nagy tanulsága, hogy a női esélyegyenlőség nem úri huncutság és városi rafinéria: a zsákfaluban élő cigány nők is tudják és várják az igazság minden pillanatát.

Gordon Agáta - Györe Gabriella

El Kazovszkij képzőművész 1950. július 13-án született Leningrádban. 2008. július 20-án távozott Budapesten.

Elment, El, el a farkasokkal futó, a kutyafejű.
El Kazovszkij legenda, érinthetetlen lény, most még messzebbi ég.

Kicsit ismertem, az életét értettem, az enyémbe beleszőttem.
A Blahán egy éjjel a villamosra vártunk, beszélgettünk és értettük egymást, nagyon messziről, de mégis.
Mindent olvastam, mondta el orosz gyerekkorát. A kétséget és magányt, a testiséget.

Te nő vagy? Kérdezte, és nehéz volt felelni.
Nem.
Férfi?
Semmiképp sem.
Én igen. Mondta, és nem láttam.
Ez egy ilyen helyzet.
Folytattuk mégis a kimondást.
Te a nőket szereted.
Én nem.
Ezzel vadászom. Mutatta női testét punkos ruhában.
De belül nem egy nő szeret egy férfit.
Elkéstem, pedig átoperáltatnám, de mivégre. É
Értette meg velem, hogy mennyire.
Nehéz egy idegen testben felismerni a kényes természetű vágyat.
Nehéz idegen testben élni mint sajátban. Nehéz nem látni hasonlót se itt, se más hazában.
Otthonos nemet, a skálán az árnyat.

Találkoztunk már korábban, vezette a kezem, testben nem volt velem, nem ismertem és mégis segített
Randevúra vártam és új életre amikor 27 voltam éppen. Megismerlek, ha El Kazovszkij albumát lapozod, kértem ismeretlenül egy ismeretlent, hogy találkozzon velem.
Ez bejött, ő lapozta, én megtaláltam és hálásak voltunk érte Kazovszkijnak: tőle tudtuk, mit keressünk, és vele találtunk egymásra.

Aztán újra, már tudtam is miért keresem a kapcsolatot vele újra meg újra, szövegemhez kértem rajzot tőle.
Elolvasta, ez a Jobblét volt, jól átgondolta, milyen képe illik a Jobblétbe, ahol maányos lényeink találkoznak.
"Fekete egyvonalasok.
Domb, tanya, ciprus, farkasok.
Kaszás, angyalos, négyosztatú, pinás.
Kutyák, mérleg, ablak, hattyúszárny.
Nagy szellemek. Távoli hazák." G.A.



(A Jobblét 2000-ben az ÉS-ben volt olvasható. Később Nevelési kisregény címen jelent meg a Szignatúra könyvek sorozatban 2006-ban, illusztrálatlan formában. El Kazovszkijnak a kisregényhez készített rajzait a közeljövőben tesszük közzé.)

ICA nem pihen: részt vesz a Civil szervezetek most alakuló összefogásában - erről egy későbbi cikkünkben olvashatnak a héten - elkísérte a Civil Művek Közművelődési Egyesületet, hogy Baranya megyei falvakban a Kultrajzás programsorozattal Bódis Kriszta és Fekete Ibolya egy-egy dokumentumfilmjét és játékfilmeket mutassanak be - az esteken Gordon Agáta beszélgetett a meghívott rendezőkkel, a képriporttal kiegészített beszámolót holnap olvashatják. Addig azonban egy szeptemberre Szegedre szervezett nagyszabású gender-konferenciát ajánlunk figyelmükbe. A konferencia abban (is) illeszkedik ICA céljaihoz, hogy augusztusban az olimpia kapcsán a testtel és a tesképpel foglalkozó írásokat fogunk közölni.

2008. szeptember 19-20-án kerül sor Szegeden a Nyelv, ideológia, média 4. - A nő és a test/iség című konferenciára a Szeged Egyetem Bölcsészettudományi karának konferenciatermében, (Egyetem u. 2.), melyen minden gender-témával foglalkozó hazai egyetemről hallhatnak előadókat.

A konferencia szervező-rendezői Barát Erzsébet és Sándor Klára, akik a nyelvhasználat és a hatalom, a nyelvhasználat és az ideológia összefüggéseit vizsgáló, évente megrendezett konferenciát 2005 szeptemberében indították útjára. A lehetséges kutatási irányok közül a mindenkori hatalom és a média viszonyának, illetve a nyelvtudomány ideologikus beágyazódottságának vizsgálatára a nemek szerinti megkülönböztetés nyelvhasználatban tettenérheto összefüggéseit választották. A konferencia hagyományai szerint minden alkalommal az előző évi koonferencia előadásait követő vitákon kialakuló fontosabb tematikát bontják ki a következő évben - idén sincs ez másként.

Először "A nő helye a magyar nyelvhasználatban" címmel a szexizmus ideológiájának hazai kutatási eredényeiről beszélgettek, 2006-ban a nő, a női(es)ség sztereotipikus megjelenítésének és értelmezésének módjait vizsgálták.

2007-ben egyrészt a "nő/"férfi" kategória hétköznapi jelentése és a reflektáló tényeleges tapasztalata között fennálló viszonyt elemezték, másrészt a feminista igényű elemzés nyelvi lehetőségeiről, korlátairól bezsélgettek.

2008-ban a nő és a test, a nő és a testiség viszonya a téma.
Ez részint a nőről mint immanens, eleve testben létező, az intellektus margójára szorult másikról alkalmazott domináns kulturális gyakorlatok és reprezentációk elemzését, kritikáját jelenti, részint választ keres a kérdésre, miként lehet ezt a magától értetődőnek akart/vágyott testbezárt nőiséget kimozdítania neki szánt pozícióból. Miként lehetséges a testbe ágyazottság hitelessége és a tudományos igényű szituációba ágyazott általánosítás között feszülő ellentmondást itt és most a "nő" javára fordítani? Van-e és lehet-e a "nemzet anyja" és a "férfi becsületének megtestesítoje" pozícióján túl más "jelentős" női test/iség?

A konferencián a média, az oktatás, a művészet, a tudományos közélet, az önszerveződő civil mozgalmak, a szabadidő, az orvostudomány, a reklámpiac, a szubkultúrák területén zajló interkaciókban, szövegekben és vizuális reprezentációkban megjelenő "női test" sajátosságait vizsgáló elemzéseket, a "szépség" és nő magától értetődőnek vélt kölcsönösségének fogyasztói társadalomra jellemző formáit, valamint a nő és a szexualitás "kényes" egyensúlyát szüntelenül rendszabályozni igyekvő gyakorlatok értelmezései hangzanak el.

A konferencián részt vesznek néhányan az Irodalmi Centrifuga eddigi vendégei közül is, így ott lesz Bollobás Enikő, Csapó Ida, Joó Mária, Séllei Nóra, Tatai Erzsébet és Zsadányi Edit.

A regisztrációra szeptember 19-én pénteken, 12-től kettőig kerül sor a konferencia helyszínén. A konferencia részvételi díja 7000 Ft, nappali tagozatos PhD-hallgatóknak 5000 Ft. Ez magában foglalja a kávét, üdítőt, a péntek esti fogadást és a szombati szendvics-ebédet is; a részvételi díjat a helyszínen, készpénzben kell kifizetni.

A konferenciához egy panel is csatlakozik, ezen Anyaság és szexualitás témakörben JOÓ MÁRIA, FRIEDRICH JUDIT és ZSADÁNYI EDIT részvételével, BARÁT ERZSÉBET moderálásával bezsélgetnek a résztvevőkkel anyaság és szexualitás kapcsán arról, mennyire közelednek egymáshoz az irodalmi ábrázolások, a köznapi normák és a nők elvárásai.
"Ha az anyaság és a szexualitás kapcsolatát nem elsősorban a ciklikusság (anya-lánya-lányának anyja viszonyok) szempontjából vizsgáljuk, hanem az anyaság és a szexualitás egyidejű megélésének igényére összpontosítunk, viszonylag újkeletű elvárást találunk, amelynek nincsenek jól kidolgozott kulturális mintái. A szexualitás helye hagyományosan nem a család. A keresztény minta, a „szent család” is erősen aszexuális, és az irodalmi minták sem követik a házasságba a szerelmes fiatalokat az utóbbi párszáz évig. Kortárs irodalmi kísérleteket szeretnénk találni az igény és a minták ellentmondásának feloldására, magát komolyan vevő művektől a gyerekkönyvekig, és arról szeretnék beszélni, és arról szeretnénk a résztevőket is eszmecserére bírni, hogy közelednek-e egymáshoz a minták és az elvárások." - írják a konferencia honlapján.

A konferencia programjából ízelítőül az előadások címeit közöljük:

ANTONI RITA (SZTE, Angol-Amerikai Intézet): A reprodukció és a női test reprezentációi a kortárs gótikus regényben
BAJNER MÁRIA (PTE IGYFK, Pedagógusképző Intézet): Testbe zárt fájdalom
BERÁN ESZTER (Budapest, MTA Pszichológiai Intézet): Judit Butler recepciója a magyar sajtóban
BOJDA BEÁTA ÉS VINCZE TAMÁS (Budapest, Abigél Többcélú Egyesület): Sztárinterjúk testközelről
BOLLOBÁS ENIKŐ ÉS CRISTIAN RÉKA (ELTE BTK és SZTE BTK): Testi stilizálások és közélet
BUDAI ZSUZSANNA (SZTE JGYPK, Angol Szakcsoport): Ritualizált testek: a higiénia és az uniformitás csapdái
CZAPÁRY VERONIKA (PTE BTK, Magyar szakos mesterképzés): A hatalom iránytűi Lou-Andreas Salomé munkáiban
CSAPÓ IDA (Kikelet 21 Szellemi Műhely): A női test „pénzügyi” vonatkozásai
DARABOS ENIKŐ: Női test-metaforák
EKLICS KATA (PTE, Egészségtudományi Kar): Nő a gésa testben
GABORJÁK ÁDÁM: „[V]égül pedig megérezték Baba Franciska édeskeserű hónaljszagát”. A női test ábrázolásai Darvasi László Szerezni egy nőt című kötetében
HAVAS JÚLIA (ELTE BTK, Filmelméleti és Filmtörténeti Tanszék): Nőábrázolás az ezredforduló környéki amerikai sorozatokban
HIDASI JUDIT (Budapesti Gazdasági Főiskola, Külkereskedelemi Főiskolai Kar): Japán mozaikok a női testiségről
HORNYIK SÁNDOR (Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet): A félvér és a szintetikus organizmus. Test- és identitáskép az Alien Resurrection című filmben
HORVÁTH GYÖRGYI (PTE BTK, Modern Irodalomtörténet és Elmélet Tanszék): Nőiség és testiség a késő Kádár-kor irodalmi praxisában
HUSZÁR ÁGNES (PTE BTK): „Ápol s eltakar” – A női test mint nemzetmetafora finn, francia, magyar, orosz összehasonlításban
KEGYESNÉ SZEKERES ERIKA (Miskolci Egyetem, Német Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék): Megerőszakolt testek és lelkek. Nemi erőszakjelenetek az irodalomban férfi írók tollából, férfi és női fordítók perspektívájából
KÉRCHY ANNA (SZTE BTK, Angol—Amerikai Intézet Tanszék): A „nehéz napok” gyönyörei. A patologizált női test eroticizálása a kortárs magyar kultúrában
LADÁNYI-THURÓCZY CSILLA (Palimpszeszt Kulturális Alapítvány): A szülés a mai magyar szépirodalomban. Mit (nem) írnak meg az írók és költők a szülésről?
LŐRINCZ JENŐ (SOTE Magatartástudományi Intézet): Női alakok Dosztojevszkij műveiben
MIHALOVICS ÉVA (ELTE BTK, Filmelmélet és filmtörténet szak): Test és kép a Minimaxon
MOLNÁR CSILLA (Nyugat-Magyarországi Egyetem, BEPK Nyelvi és Kommunikációs Intézet): Rendes testek, avagy a testek rendje a társadalmi mező elméletében
P. BALOGH ANDREA (SZTE BTK, Angol—Amerikai Intézet): A másság csábereje és csapdái a Szomjas Oázis: Antológia a női testről című kötetben
PÉCSI EMŐKE (ELTE): A testbe zárt leszbikus
PÉCSI KATALIN (Budapest, Holokauszt Emlékközpont és EszterHáz Egyesület a Zsidó Kulttúráért és a Feminista Értékekért): A „jiddische mamétól” a buja bombázóig. Zsidó nők ábrázolása a kortárs szépirodalomban
PERENYEI MONIKA (Budapest, MTA Művészettörténeti Intézet): A „vágy új nyelve” Németh Hajnal videómunkáiban
ELIISA PITKÄSALO (Nyugat-Magyarországi Egyetem, Savaria Egyetemi Központ): Amazon-anya és Miss Pohjola: gondolatok egy újraírt kalevalai történetről
SÉLLEI NÓRA (DTE BTK, Angol Tanszék): Fegyelmező gyakorlatok és fogyasztói kultúra a Bridget Jones naplójá-ban
SZAKÁCS ESZTER (ELTE BTK, Amerikanisztika Tanszék): „Vénusz születése”: Az egészség, a szépség és a női test találkozásának klinikai esetei
TATAI ERZSÉBET (Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet): Együk meg aput?
TÓTH ZSÓFIA ANNA (SZTE BTK, Angol—Amerikai Intézet): A női test/iség Jane Austen-nál
LOUISE O. VASVÁRI (Stony Brook University, New York): A női test/iség és a holokauszt
ZERKOWICZ JUDIT (ELTE BTK, Angol Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék): Közvetlen és közvetett jellemábrázolás és a test

A konferencia előadásainak absztraktjaiinnen letölthetőek.

 

„Remélem érzékelik, kedves olvasóim, hogy ma nem szokványos önvédelmi tanácsadás lesz.[...]” „Nyomjunk egy vérgőzös, szaftos Húsvéti Ellenállást!” − Ünnepi önvédelmi tanácsadás valamint kezelési útmutató lomtalanítási kóborokhoz és pártszatírokhoz – Tímár Magdi Cilin varázsretikülje már a Szivárvány-centrifugán kiborult. Mi csak lefotóztuk.

Tímár Magdi Cilin: Varázsretikül

I.
Közeleg az újabb keresztény ünnep. Rögvest kimentem a piacra, hogy megfelelő mennyiségű bárányhúst vegyek sajttal, olajbogyóval, szőlővel. Nagyon el is fáradtam, pedig idefele jövet egy hihetetlenül nagy sztori jutott eszembe, de sajnos közben megittam egy sört és szaunázni voltam, tehát teljesen leszívott a világi lét.
De az önvédelem nem alszik! Nyomjunk egy vérgőzös, szaftos Húsvéti Ellenállást!

Képzeljék el, kedves nőtársaim, hogy mit sem sejtve igyekeznek hazafelé a jóleső húsvétolásból, kis varázsretiküljük mellet egy kosárnyi hazai csemegével. Főtt tojással, sonkával, újhagymával, retekkel, nem beszélve egy nagy csokor nárcisszal vegyített tulipánról mindezek tetején. Bizony sietniük kell, mert lassan szürkülvén jő az este és szállingózik az utcára a majdnem józan férfihad, mint megannyi éhes, vérgőzös ALIEN. Ha nem érik el idejében kedves olvasóim az aktuálisan érkező szigethalmi járatot, akkor bizony végig kell gyalogolniuk azt a 20 perces gyilkos utat, mely a HÉV megállóhoz vezet, pontosan 23 kocsma érintésével...

Amint elértük az első útmenti csehót, szűk kis körívben kanyarodjunk el a bejárattól, mielőtt onnan a véletlenszerűen kitántorgó helyi kanszörny belénk botlana és támaszkodásnak éppen be nem illőn megpróbálna mellünkbe kapaszkodni, majd szörnyű állkapcsának mozgatásával rábírni minket a párosodásra. Ne essünk pánikba, minden szörnynek van gyenge pontja, így a legjobb, ha kis csemegés kosarunkból előtépjük a friss újhagyma-köteget, (melyet a mamánk még nem mosott meg, csak lerázogatta róla a földet) és kérés nélkül beletömjük az orrnyílásaiba, jó mélyen fel, hogy a szemein lássuk a megtett centimétereket. Nagyon hatásos, és mire feleszmél mi már lőtávolon kívül vagyunk...

Természetesen óvatosnak kell lennünk, hiszen az alig pár száz méter, melyet sietve megteszünk, egy újabb borgőzös kricsmi felé vezet, és megeshet, hogy a nyitva álló ajtó mögül orvul kitámad egy még soha nem látott xenomorf hím és ragacsos nyálával igyekszik magához tapasztani. De óvakodjunk az érintésétől is, a nyála az elfogyasztott tömény szeszektől minden bizonnyal súlyos égési sérüléseket okozna rajtunk, nem beszélve az elszenvedett traumáról. Ha már így esett, a legjobb, ha néhány csinos retket hívunk segítségül kis kosárkánkból, és egyiket a másik után lenyomjuk a torkán, nem számolva. Ne sajnáljuk tőle még akkor se, ha már minden kétséget kizáróan kitapintható, hogy a légcsöve is megtelt.

Ne foglalkozzunk a dologgal hosszú ideig, hiszen sietnünk kell, hogy elérjük a HÉV-et, így hagyjuk szörnytársaira, ők majd végeznek vele. Ha már elég távol jutottunk és sikeresen megvívtunk a többi undorító lénnyel, ne bízzuk el magunkat, mert előfordulhat, hogy némelyikük a kocsmai bázistól távolabb áll lesben, egy kisebb hányadéktócsa mellől kémlelve. Ha véletlenül figyelmetlenek lennénk, s bűzhödt leheletével, hányástól ragacsos ujjaival sikerülne közel férkőznie hozzánk, a legjobb, ha az egész csokor nárciszt a tulipánokkal együtt kíméletesen kiemeljük a kosárkánkból. Legalulról kivesszük a HVG legfrissebb kiadványát és szorosan összecsavarva torkon szúrjuk vele, aztán a kosárral addig ütjük a koponyáját, míg nem jegyzi meg fejből a BÉT heti jegyzéseit. Siessünk a HÉV megállóba, kedves nőtársaim, és legközelebb érjük el azt a hülye helyi buszt.


II.
Elromlott a porszívónk, egyszerűen úgy szív, hogy nem szív. Márpedig a nemszívó porszívó nem porszívó, inkább porhintő. Nőm utasítására most leviszem a szerelőhöz, és ha megtámadnának fényes nappal egy nemszívó porszívóval a kezemben, nagyon mérges lennék, mert már így is nagyon mérges vagyok.
Remélem érzékelik, kedves olvasóim, hogy ma nem szokványos önvédelmi tanácsadás lesz. Hanem az élet kegyetlen tanítása arról, mit tegyen a nő egy nemszívó porszívóval a kezében, ha mégis megtámadják fényes nappal az Üllői úton...!?

Mindössze húsz percet töltöttem távol otthonomtól, és ez elegendőnek bizonyult arra, hogy ismét ráébresszen: az élet merő horror.

Szóval, kedves nőtársaim, fogtam a nemszívó porszívót és magamhoz öleltem, olyan szívvel-lélekkel, mintha a gyerekkel mennénk moziba. (A gyerek elaludt a Kill Bill elején a Corvin moziban, hát mit mondjak, nem rám ütött, amúgy egy tündér, négyéves kislányka görény.
Na tehát, kiléptem a szorosan ölelt spanyol márkájú porszívómmal s miután körbepillantottam (egyetlen porszívó-rabló sem járt az utcán) kellő önbizalommal megindultam a közeli kisgépszervizbe. A gégecső olyan harciasan lengett, hogy éreztem magamban a Jedik erejét, csak azt nem értettem, miért nem tudom megszerelni ezt a kis nyomorult porszívót.
Mikor elhaladtam az ingatlanközvetítő szuperkáefté üvegajtaja mellett, a még le nem bontott, de már bontás alatt álló, speciálisan, szinte kultikusan málló bérház bejáratából hirtelen, mint egy pályát tévesztett meteor elém penderült egy olyan izé. Szóval egy megmagyarázhatatlan edényféle. Már mindenki készült a lomtalanításra, és nekem volt akkora szerencsém, hogy nem álltam a galaktikus röppályán.

Ölelkezésem a porszívóval egyre szorosabbá vált, a gégecső is fenyegetőbben himbálózott. Alig tettem meg néhány bátrabb lépést, mikor gyönge kis vállamra hátulról egy kéz nehezedett. - Ez az enyém!- hallottam a felszólítást, és nem értettem, hogy micsoda a kicsodáé...?! - Tedd le! - hallottam újra azt a furcsa "reszelj matróz" hanghordozást és megértettem mindent a világról.

Dehogy teszem. Ez a saját szívóm!- hallottam önnön hangomat, mely elárulta félénk és mégis harcias énem, mely nőstény raptor, kegyetlen és szociálisan érzékeny őslény, igen magas túlélési IQ-val.
Támadóm egy Yeti típusú őslakos volt, akkora manccsal és fejjel, hogy földbegyökerezett a jobb lábam, és a bal csak azért nem, mert a Yeti rajta állt.
Enyém a porszívó - közölte lakonikus egyszerűséggel és már nyúlt is érte. - Az asszony véletlenül dobta ki. - fejezte be és mélyen a szemembe nézett. Oda aztán nézhetett, mert bal lábam zsibbadása okán a szemem is elhomályosult.
A magáé... - nyögtem egyszerre pikírten és leforrázottan, mikor böszme nagy mancsába nyomtam az einstandolt háztartási nemszívót. Hazaérve felbontottam egy üveg sört, hátradőltem és bekapcsoltam a tévét.
Jövő héten veszek egy új porszívót.


III.
Ez itt a Varázsretikül különszáma a Holdról.
Felhívom figyelmüket, ez most szigorúan 18 éven felüli liberális, baloldali elkötelezettségű nőolvasóimnak szól, kérem mások lapozzanak egyéb fórumokra. Köszönöm megértésüket.

Nem jut eszembe egyetlen bátor nő neve sem, aki a Holdon járt volna, csak azé az amerikai betyáré, de persze tudom jól, hogy valójában Ő sem. Az egész csak becsapás, ámítás és illúzió volt. Ez a véleményem, mióta egy éjszaka több sört ittam a kelleténél és elgondolkodtam a világ dolgain, még közvetlenül a szavazás előtt, Rákay Philip frissen nyírt fejére pillantva.
Rájöttem az egyetlen igazságra: még nem járt ember a Holdon. Mert akkor az hogy lehet, hogy azóta senkise, még a kínaiak se landoltak a Holdon, miközben annyian röpködnek a kozmoszban? És azt is rögvest tudtam, hogy azért nem járt ott még senki, mert onnan nincs visszaút. Hát persze! Hiszen ott épül az új fidesz székház, komplett mdf mosókonyhával és miép pincével..!

Egyszóval, kedves nőtársaim, ha egy szép tavaszi estén- orgonaillatos májusi éjszakán kis varázsretiküljükkel a karjukon álmodozva sétálnának a Margitszigeten, a Hold pedig nem ezüstös fényében ragyogna, Önök ne ijedjenek meg, hiszen tudják, a pánik rossz tanácsadó. Egyszóval ha ezt a romantikus sétát váratlanul megszakítaná egy penészesnarancs-illatú elmeterrorista tébolyult tekintettel és habzó szájjal, kérem, ne feledjék, ilyen esetben semmit sem ér a józanész! Különösen semmit sem ér a nyugodt és megfontolt pillantás, vagy ha el akarnának futni!

Ha sikerült a lesből támadó pártszatírnak megragadnia valamely testrészünket, akkor igyekezzünk mielőbb kiszabadulni szorításából! Legalább egyik kezünket szabaddá téve villámgyorsan vegyük elő kis retikülünkből a narancsillatú rovarölő sprayt! (Tudják, amelyik villámgyorsan távol tart és hosszú időre lebénít!) Ha ez nincs nálunk, akkor a szintén narancsillatú vécéillatosító is megteszi! Végszükség esetén a húsvétról megmaradt és fel nem használt tojásfestékpor, mely az ÁNTSZ szerint is a legmérgezőbb élelmiszer-kiegészítőket tartalmazza hihetetlen töménységben (jó ha tudják, valóban hatásos)!
Szórják be vele a támadó arcát, esetleg a meglepetéstől eltátott szájába is tömhetnek egy keveset. Közben persze ajánlatos nem venni levegőt, és elhelyezni egy szívcsakra-ütést közel a solarplexushoz, hogy megakadályozzuk az infarktust. (Ha lehet, nem gyilkolunk nyakra-főre!)

Mindezek után, ha sikeresen eltávolodtunk támadónktól, rázzuk meg magunkat, majd hazaérve gondolkodjunk el. Bármin.

"− Oda? − kérdezte Pavel Morozov.
− Ne sarkítsad ennyire a dolgokat! − nézett rá szemrehányóan a róka. − Csak megyünk. Aztán majd meglátjuk.
− Szóval Oda − állt fel Pavel Morozov, s nézett le a magasból a rókára.
− Mondom, hogy ne sarkítsad a dolgokat − felelte a róka. − De persze úgy is mondhatjuk. Ha ragaszkodsz hozzá."
Két alkalommal, 2006. június 22-én este a Centrál kávéházban, 2006. június 25-én este a Művész moziban került sor az irodalmi Centrifuga Szivárvány-különszámára, ahol hat szerző mutatkozott be. Wildner Tamás írását közöljük.

A tizenkét éves Pavel Morozov a hirtelen jött nyáreleji melegben csak úgy, egy gatyában hevert a széna oldalában. Órák óta nem jött álom a szemére, annyira zavarta a csillagok sercegése. Ráadásul újhold volt, a vékonyka sarló fénye nem tudta elnyomni a csillagok vibráló zaját, a házba pedig nem mehetett be, ott már régóta nem tűrték meg éjjelente, mert akkor meg a többiek nem tudtak volna aludni, annyira dobálta magát és sikoltozott, mikor azok rendre eljöttek érte. Igaz, nappal aludhatott kedvére, nem akarta már munkára fogni senki, az ételét is megtalálta mindig, egyébiránt pedig nem nagyon törődtek vele. Csak a nagyapja jött ki néha a hajnal első órájában, dőlt fölébe, intézte el egy-két lökéssel a dolgát, s ment vissza a többi közé.
Bár Pavel Morozov szemei hunyva voltak, mégis hallotta jól, hogy valami leárnyékolja a csillagok fényét, valami apró termetű, puhásan hosszúkás, bolyhos tömeg imbolygott feléje vörösen, majd állapodott meg mellette. Nem nyitotta ki a szemét, amúgy is tudta, ez most nem Onnan jött. De a nagyapja sem lehetett, a hajnal első órája még messze volt, meg a nagyapja jóval magasabb is volt ennél, bár az érintése annak is ilyen vöröses − dús, vörös szőr borította a testét mindenütt −, de az nem simogatta ilyen puhán, csak taszította őt mindig a hasára, ez a másmilyen vörösség pedig lágyan simította, hogy lúdbőrzött a teste.
Irtózott az érintésektől, s borzongással hallgatta mindig a többi srác elbeszélését, mikor azok még maguk közé engedték, és nem magában bolyongott nappali álmodozásai közben az utcákon. Csak az ablaktáblák nyíltak meg résnyire, s néztek utána hosszan, mióta híre ment, hogy azoknak dolgozik. Persze Szerjózsa hazugságait már akkor se hitte el, tudta, rossz az mindenkinek, igaz, nem annyira, mint a kis Jurocskának, akinek állandóan vér száradt a combján, mert a nagyapjának éles, horgas pikkelyei voltak ott, jutott eszébe mindig, mikor látta néha az öreget a jellegzetes, terpeszes járásával.
De ez a ritmikus, puha cirógatás most más volt, s már látni is akarta, mi lehet ez a bolyhos vörösség, s nyitotta ki a szemét. Egy hegyes pofájú, közönséges róka ült mellette, az ütögette lompos, erős farkával a meztelen hasát. S ahogy felkönyökölt, újra hallotta a csillagok sercegését, hát miért ne játszhatna ő is, nyitotta szét a térdeit, majd zárta össze hirtelen, mikor a vörös farok belefutott a csapdájába.
− A foglyom vagy − mondta a rókának − és én majd hízott tyúkokkal táplállak.
− Lopni fogsz − mosolyodott el a róka.
− Tudok azt is − felelte Pavel Morozov.
− Idegen udvarokból − tette hozzá a róka.
− Onnan − ismerte el Pavel Morozov.
− Hízott tyúkokat − ismételte meg a róka.
− Hízott tyúkokat − mosolyodott el Pavel Marozov maga is.
S az izmos farok puhán siklott ki a combok szorításából, s kezdte el némileg keményebben csapkodni Pavel Morozov lábát.
− De most mennünk kell − folytatta valamivel komolyabb hangon a róka.
− Oda? − kérdezte Pavel Morozov.
− Ne sarkítsad ennyire a dolgokat! − nézett rá szemrehányóan a róka. − Csak megyünk. Aztán majd meglátjuk.
− Szóval Oda − állt fel Pavel Morozov, s nézett le a magasból a rókára.
− Mondom, hogy ne sarkítsad a dolgokat − felelte a róka. − De persze úgy is mondhatjuk. Ha ragaszkodsz hozzá.
Pavel Morozov elhallgatott, s gatyája madzagját babrálta szórakozottan.
− Akarod, hogy levegyem? − kérdezte hirtelen.
− Nem fontos − mosolyodott el ismét a róka −, úgyis lekopik rólad, mire odaérünk, egészen.
− Jó − felelte Pavel Morozov, s oldotta meg egy rántással a madzagot a derekán.
A róka szemérmesen kapta el a tekintetét a fiúról, s fordította másfelé.
− Akkor mehetünk − nézett Pavel Morozov a rókára.
− Várjál! − állította meg a róka, s kezdte el hegyezni a füleit a hold vékonyka sarlója felé.
− Zavarják az adást − mondta Pavel Morozov. − Az ellenségeink.
Valóban, a csillagok sercegése egészen elnyomta a hold halvány fényét.
− Hagyd abba! − mondta a róka. − Úgyis tudom, hogy te csinálod.
− Meg a napkitörések − folytatta Pavel Morozov −, azok is az ellenségeink malmára hajtják a vizet.
De mintha halkulni kezdett volna a csillagok sercegése.
Aztán már tisztán ki lehetett venni a hold hangját.
− Így már jó − állapította meg a róka. − Most már magad is odatalálsz.
− A szénégetők menedékhelyéig vezetnek a jelzések − dekódolta Pavel Morozov az üzenetet. − Csak a szénégetők menedékhelyéig − ismételte meglepődve.
− Ha odáig, hát odáig − mondta a róka. − Legalább nem kell olyan sokat gyalogolnod. A hajnal második órájára már ott is leszel.
− És ott majd agyonvernek − fordította tovább Pavel Morozov az adást. − A szénégetők menedékhelye előtt vernek agyon mindenféle rudakkal. És megcsonkítanak.
− Már megint úgy sarkítod a dolgokat − mondta a róka Pavel Morozovnak némi nehezteléssel a hangjában. − Az nem helyes. Teljesen összezavar téged ez a sercegés.
− Gondolod? − töprengett el rajta Pavel Morozov, s fázósan ölelte át meztelen felsőtestét.
− Tudom − mondta a róka.
De már egyáltalán nem sercegtek a csillagok. Már semmi sem zavarta az adást. Tisztán lehetett hallani, hogyan hízik a hold sarlója észrevétlenül az éjszakában.
− A véremben fogok feküdni − dekódolta Pavel Morozov az utasításokat −, míg a szénégetők le nem mosnak friss patakvízzel a hajnal negyedik órájában. És szólongatni fognak. 'Pavel Morozov! Pavel Morozov!' − mondják majd. Aztán egy kabátot gombolnak a rudak köré. Arra fektetnek. Behoznak a faluba. És a falusiak is szólongatni fognak. 'Pavel Morozov! Pavel Morozov!' − mondják majd egyre.
− De te már nem hallod − nyugtatta meg a róka.
− Innen meg ismétlik az egészet újra − mondta Pavel Morozov.
− Tizenkét éve ismétlik minden éjjel. Estétől reggelig − szolgált felvilágosítással a róka. − Csak te idáig nem hallottad.
− Hm − töprengett el ismét Pavel Morozov. Majd nézett hirtelen a rókára − És te?
− Én előremegyek − válaszolta a róka. − Van még némi elintéznivalóm ott. De onnan már együtt megyünk − tekeredett az izmos farka még egyszer Pavel Morozov csupasz lába köré, majd siklott vissza puha szorításával, s borzongott belé Pavel Morozov még egyszer utoljára a róka érintésébe, mielőtt az eltűnt volna a sötétben a szénégetők menedékhelye felé. Majd elindult.
A hajnal második órájában ért oda.
Agyonvert, megcsonkított teteméről a hajnal negyedik órájában a szénégetők mosták le friss patakvízzel a rászáradt vért.
− Pavel Morozov! Pavel Morozov! − kezdték szólongatni aztán a szénégetők a megcsonkított tetemet. − Pavel Morozov! Pavel Morozov! − szólongatták aztán a falusiak is, mikor reggel a szénégetők letették a faluban a két rúd köré gombolt kabáton fekvő testet.
De Pavel Morozov már nem hallotta.

Megjelent az n.paradoxa nemzetközi feminista művészeti folyóirat legújabb száma. A lapot a feminista nézetek nemzetközi terjesztésére és a kortárs női művészeti tevékenység népszerűsítésére hozták létre. Van online-változata, mely 1996. decembere óta látható a neten, s egy nyomtatott verzió, melyet 1998 óta félévente jelentetnek meg. A mostani, 2008 júliusi szám a huszonkettedik a sorban. Az elmúlt évtizedben több mint 200 cikket és interjút közöltek 45 ország nőművészeiről, ennek archívumot is fejlesztenek. A lap elsősorban képzőművészeti projektekkel foglalkozik.


Az n.paradoxa kiadója a londoni székhelyű KT Press, melynek első kiadott kötete Catherine Elwes könyve, a Videonagyító (Video Loupe) volt 2000-ben, s oldalukról egy e-book is elérhető, Martina Pachmanova kötete, a Változékony valószerűségek (Mobile Fidelities).

A kiadó a folyóirat első huszonegy számának szerzői indexét is hozzáférhetővé tette online formában, bár csupán betűrendes kereső tartozik hozzá. A cikkek előfizetéssel olvashatóak, a szerzők között 2000-ben ott találjuk Drozdik Orshit is (ő 2007. április 26-án volt vendége az Irodalmi Centrifugának).

Az n.paradoxa legújabb száma Esetleges (incidental) címen jelent meg, a számot támogatta a New York-i Andy Warhol Alapítvány a Vizuális Művészetért.

A szerkesztők céla, hogy újratárgyalják a történelmi szemszögből eddig marginálisnak tekintett, vagy természetszerűleg időleges eseményeket, embereket, akciókat és jelenségeket, így rendezve át az esetlegesről, illetve a kulturális elemzések fősodra által általában figyelemre sem méltatott dolgokról vallott nézeteinket.

A lapban Renate Buschmann tanulmánya, a 'When is 'the artist' a woman?' (Mikor nőnemű a művész?) a Künstlerinnen International 1877-1977 címmel megrendezett kiállítás koncepcióját és recepcióját elemzi: ez a berlini kiállítás a maga idejében az első nagy feminista művészeti megmozdulás volt. Renate Buschmann a kiállítás kapcsán a feminista körökben és a művészkörökben kiváltott politikai vitákat is elemzi.

Jennie Klein a lapban közölt interjújában, melynek címe 'Spinning, Writing and Channeling: The work of Marilyn Arsem' (Fonni, írni, rovátkolni – Marilyn Arsem munkái) Marilyn Arsemet kérdezi elmúlt két évtizedben végzett munkájáról. Anna Alchuk 'The Gender Aspect in the work of Moscow Women Artists in the 1980s and 1990s' (A gender-szempont a moszkvai nőművészek műveiben az 1980-as és 90-es években) a 2008 márciusában elhunyt szerző előtti tisztelgésként került a lapba: egy régebbi, ám fontos, a moszkvai nőművészek konceptuális törekvéseit elemző tanulmány.

Geneviève Cloutier cikkében a narráció szerepét vizsgálja az installációs művészetben a Freud Museum-ban kiállító Susan Hiller művei kapcsán ('Spatial Narratives: Susan Hiller's From the Freud Museum and the Mechanisms of Narrativity'). Katie Cercone a lapban a New Yorkban 1979-től 1990-ig iskolaként működő feminista művészeti intézet (The New York Feminist Art Institute) rövid történetét írja meg. Alba Braza Ouka Leele-vel készített interjút a művész madridi kiállítása kapcsán (Museo del Traje), a fotográfiával kapcsolatos elképzeléseiről és a Revive Cibeles című performanszáról. Isabell Dahlberg egy malmői csoportosulás által szervezett négy performanszról ír: a szervező csoport a Lilith Performance Studio. Jordana Aamalia Catherine Bell művésetéről közöl cikket (Mad, Bad Mothers and the Deviant Event: Catherine Bell and the Maternal Instinct).

Manu Luksch 'A társadalmi tényektől a sci-fi-ig: a jelenség az esetlegesben' című írása mellett a lapban Erica Lord, Susie Silooks, Coral Chernoff és Sonya Kelliher-Combs műveiről ír Nadia Jackinsky az Alaszkai Népi Művészet négy kiállítása: a nőművészek áttörik a határokat címmel.

A 'művészek oldalai' rovatban Tomoko Sawada Kosztüm, Yve Lomax Példának lenni és Lena Simic Lehetetlen elvárások és mindennapi beavatkozások: az anyaságtól való búcsú dokumentuma című projektjei láthatók.

A lapszám részleteket és képeket közöl a HACK.Fem.EAST-ről. A HACK.Fem.EAST, a berlini Kunstraum Bethanien-ben rendezett kiállítás 2008. május 9-től június 22-ig volt látogatható, de a továbbiakban is megőrzik azokat a kapcsolatokat, melyek az itt szereplő művészek között kiépültek:a kiállítás alcíme szerint a Nők, technológia és hálózatok Kelet-Európában témában mutatott be alkotásokat. Magyar részről egyetlen mű vett részt a kiállításon: Pásztor Erika Katalina médiaművész NoT projektje, melyről külön cikkben számolunk be.

"Tatiana Bazzichelli és Gaia Novati – két Berlinben élő olasz kurátor – olyan tematikus akciósorozatot találtak ki, amelyben tudatosan törekedtek arra, hogy különböző, lokális és globális hálózatokban egyaránt aktív művészeket és kurátorokat hozzanak össze. Így az egyes szinguláris hálózatok összekapcsolhatók, további diskurzusok és együttműködések indulhatnak el." - írja ő Hack.Fem.East-ről a tranzit.blog-on.

„Mindent egybevetve egy fontos lehetőséget teremtettünk az elméletek és projektek megosztására, véleménynyilvánításra a kortárs művészet témáiban és kérdéseiben, a kemény munkára és ugyanakkor önfeledt szórakozásra is. Reméljük, hogy ezt a tapasztalatot számos más kollektív esemény és kiállítás követi majd, s létrejönnek azok a helyek, amelyeken megosztható a tudás, hogy ezek aztán újabb, a nők által szervezett találkozások bázisát teremthessék meg – írja a HACK.Fem.EAST blogjában a két kurátor, Tatiana Bazzichelli és Gaia Novati.

Az n.paradoxa következő száma 2009. januárjában jelenik meg, ezt az aktivista művészetnek szentelik: a Katy Deepwell, Renee Baert (Canada), Joanna Frueh (USA), Hagiwara Hiroko (Japan), Janis Jefferies (UK), Hilary Robinson (USA) és Olabisi Silva (Nigeria/UK) által szerkesztett lapba várják a kortárs női alkotóművészek munkáiról szóló cikkeket.

a kiadó honlapja

Pásztor Erika Katalina a NOT (Network of Thoughts - Gondolatok hálózata) című projekttel vett részt a HACK.Fem.EAST kiállításon. Két társával (Halmágyi Z. Judit építésszel és Fónagy Dóra designerrel) azt a célt tűzték ki, hogy az identitás új koncepciójának kifejlesztésével újradefiniálják a társadalmi hálózatok által reprezentált identitást.

Projektjük leírásában Hamvas Bélát idézik, aki szerint mindannyiunkat a valakivel vagy valamivel eggyé válás antik érzése vezet. Mindannyian az ideális intellektuális partnert keressük hogy vele teremthessük és oszthassuk meg a világot. Az identitás megjelenítése az e téren elérendő sikereink záloga.



A fogyasztás erős hatással van a kreativitásra és az identitásra is. Mindig újat kell teremteni a design, a kutatás és a művészet területén, továbbá látva, hogy a professzionális világ az értékek utilitárius rendszerére épül, mindannyian akaratlanul is versenyhelyzetbe kerülünk a nemzetközi elismerésért és a hosszú távú túlélésért. Az identitás társadalmunkban a legfontosabb 'issue'. A társasági vagy személyes brand kulcsfontosságúvá vált.

A NoT projekt egy képsorozattal reflektál e jelenségekre, melyet Frans Jeursen holland művészetkritikus és filozófus megközelítésmódja inspirált. Frans Jeursen szerint: „Én nem az általam birtokol dolgokkal, az általam ismert emberekkel, a személyim adataival vagy az általam használt brandekkel és tárgyakkal vagyok azonos. A gondolataimmal vagyok azonos.”



A NoT projekt hangsúlyozza, hogy a gondolatok erősen kötődnek egymáshoz s hálózatokba rendeződnek. „A gondolataimat mások gondolatai inspirálják és aztán maguk is inspirálják más emberek gondolatait. A folyamatosan vándorló gondolatok különös áramlási terének nincsenek idő- és térvonzatai. A gondolatok hálózatában az egy azonos a gondolat-csomóponttal, mely szükségszerűen részleges fedésben van mások gondolat-csomópontjaival.

Ezt a gondolatot egy másik inspiráló elemmel egészítették ki, mely a Prágában 2007. november 10-én rendezett Leonardo Oktatási Fórumról származik.



Ennek az ötven-hatvan tudós és művész számára rendezett informális találkozónak a moderátorai [Roger Malina és Annick Bureaud] valamennyi résztvevőt arra kérték, hogy pár percben mondja el, mely kérdések égetően fontosak a számára. Az ismert vagy idegen emberek gondolataiból egy óra alatt különböző gondolkodásmódok és motivációk mutatkoztak meg, hiszen az égető kérdések az intellektuális lét iránytűi, a gondolkodás és teremtés középpontjába engednek bepillantást.

A NoT átvette az égető kérdés (burning question BQ – itt égető kérdés ÉK) koncepcióját, itt az ÉK egy intellektuális központ megjelenítéseként funkcionál. Ez a központ teremti és formálja egy-egy ember gondolat-csomópontjainak határait. Az ÉK jellemzője az időlegesség, hiszen egy-egy ember égető kérdése időről időre változhat. Ezeket az adatokat összegyűjtve az ember visszatekinthet saját gondolkodásának fejlődésére, így láthatóvá válik, hogyan épült az ő személyes belső története.

Pásztor Erika Katalina művész-vállalkozó: koncepteket, projekteket, csapatokat és szervezeteket épít a társadalmi és kommunikációs témák multidiszciplináris kreatív vállalkozások formájában történő feldolgozásához: új technológiákat használva köti össze a gondolatokat, az embereket és a módszereket. Építészetet, vizuális és üzleti kommunikációt valamint intermédia művészetet tanult. Művészi kutatásainak középpontjában az absztrakt kapcsolatok új módszerekkel történő leképezésének problémája áll. Munkáit számos csoportos kiállításon és fesztiválon láthatták már Európában: Rubik-ösztöndíjat, Soros-ösztöndíjat, európai médiaművészeti ösztöndíjat nyert, Híd című video-installációjával 1991-ben a Budapesti Műcsarnokban a SUB VOCE nemzetközi médiaművészeti verseny második helyezettje lett. 2006-ban megnyerte a művészeti egyetemek programjai számára kiírt versenyt. Az építészforum.hu egyik alapítója, független művészként és építészeti-művészeti újságíróként dolgozik.

A NOT az építészfórum honlapján

"Tisztában vagy-e azzal, hogy az ökölcsapásnál a puszta bőr súrlódik a puszta bőrön, s hogy azonnal apró mikrosérülések jönnek létre az ütés pillanatában mindkét testfelületen?" - Irgalmas Zsófia az iwiw (international who is who) alapelveként is ismert hat kézfogás elméletéből indulva ki okulásunk érdekében óvó üzenetet intéz mindnekihez, aki hallja: adja át!

Aggódó üzenet

Hat kézfogásnyira van egymástól az Egyesült Államok elnöke Ausztrália ismeretlen busman őslakójától, ahogyan hat kézfogásnyira van bárki ebben a világban bárkitől. S ennek tudatában egy aggódó üzenetet szeretnék felröpíteni, hogy szárnyra kapjon, s hat véletlenszerű kézfogáson, hat résztvevően suttogó ajkon keresztül eljusson ahhoz, akire Irgalmas Zsófia most oly nagy részvéttel gondol.



Te, aki hat kézfogásnyira tőlem ököllel megütöttél két meleg férfit a Rudas fürdő férfias tereiben, elhamarkodott cselekedetedben gondoltál-e arra, hogy milyen sok HIV pozitív ember van a melegek között? Hogy ezek a fertőzöttek gyakran még nem betegek, csak hordozzák magukban a vírust, amit szem még nem vehet észre rajtuk sehogy.

S tisztában vagy-e azzal, hogy az ökölcsapásnál a puszta bőr súrlódik a puszta bőrön, s hogy azonnal apró mikrosérülések jönnek létre az ütés pillanatában mindkét testfelületen? S abban a pillanatban, amikor ezek a mikrosérülések felhasadnak egymáson, megtörténik a nyiroknedvek cseréje, s nem csupán a te nyiroknedved érintkezik az ő testével, de az ő fertőzött nyiroknedve is behatol a te testedbe a hámsérülésed láthatatlan kapuján. Mert bizony elegendő egy olyannyira kicsiny hámsérülés is, amit te észre se veszel. Egy apró kapu.

S akkor te már fertőzött vagy. HIV pozitív. S talán már a feleséged is az. S ez egy gyilkos kór. Mert ha nem kezdenek időben kezelni, s csak akkor derül ki, hogy AIDS fertőzött vagy, amikor már megjelentek a betegség tünetei, akkor már késő. Akkor már halálra vagy ítélve. S a gyerekeid apa és anya nélkül fognak felnőni. Árván.

Ezért kérlek téged, menj, csináltass egy HIV tesztet, hogy idejében elkezdhesd az antivirális kezeléseket, s így hosszú, teljes értékű életet élhess, s ne kárhoztasd a gyermekeidet arra, hogy a gondoskodó család meleg szeretetét nélkülözve nőjenek fel, árván!

Erre kér téged,

könyörög hozzád,

innen a hat kézfogás messzeségéből,

sok-sok szeretettel,

Irgalmas Zsófia.

Ica szerzőinek soraiból kollektív tudatunk üzen. Ica szerkesztői arra válallkoztak, hogy megnézik a vizet: a kollektív tudatfolyam-áramlat jelenségeit értelmezik, s mielőtt továbbáramlanánk, felhívják a figyelmet az örvényekre, irányokra.

Ica szerzőinek soraiból kollektív tudatunk üzen.

Ritkán találkozunk a férfivilág kártékony, agresszív és paranoid képviselőivel, megnyilvánulásaikkal ilyen tisztán és szemtől szembe, mint a 13. felvonuláson. Jó látni közös férfitudattalanunkat a maga valójában.
A férfit, aki fájdalmat és rettegést okoz, téveszméivel ciklikusan erőszakolja a környezetét. Életellenes, zárt világ. Élősködő. Erre a férfitípusra figyelmeztet, ettől óv a férfiak egész történelme. Ez a bűnöző.
Maguk a férfiak rettegnek sötét erőiktől, minden hálózatuk a paranoid túlvédekezés kényszerében épül. A jog a lelkiismeret patkánylabirintusa, az üzlet a kölcsönösség patkányjárata, a munka a kényszerek útvesztője, ha nem értjük a lényegüket. És azt sehol sem találjuk az egész kerengőben.

Mert a nőknél van. Akiknek fel kell nevelniük azt a nemzedéket, amelyik túlél – és továbbít – minket. A mi felelősségünk, milyen ez a ’mi’, amit továbbítunk.

Kollektív férfitudatunk árnyékolta be a menetet, ellenpontja mint fókuszált fény vonult a zavarosban. Az áldozati menet leszbikus szárnya vitte a fényt. Ez a spirituális különítmény 6 fő volt, hat képpel hat pajzson. Húsztól hetvenig, nagyanya és szűz, művész és civil, spirituális erő és szeretet. Ezt kellett volna látnunk. De ez mindannyiunk elől rejtve maradt. Pedig erre járhatna a jövő: közösségben az oltalom.
Ennek örült Cilin, amikor megtalálta a pajzsokat, a képeket és a nőket. A hordozók közöttünk vannak, a pajzsok pedig kivédték az ellenünk vonuló gyűlöletet.

12 napja megy ez, már lepörgött a hírekből, a szemekből és a tudatokból.
A bántalom elmúlt és kiürült a város, vidéken fesztiválozik.
A hazabuzikat nyakonverték és hazazavarták, kurucinfo újra köcsögöl: ont, vartyog, hasít. Regressziójuk közveszélyes, nagyon tud fájni nekünk is. Bár a mentális klíma, amit a bűnözőkkel operáló gárda közvetít, erkölcsileg már kihalt, mint a koffer-mobil.

 

„A másság gyűlölete olyan érzelmi terület, ahol szexuális, szellemi, és gazdasági trágyából nacionalista virágok szöknek szárba!
*
Magyar állampolgárként nem foszthatják meg a romákat egyenjogúságuktól csak azért, mert EGYMILLIÓ cigányból ÖTEZER cigány férfi képtelen betartani a törvényeket! Én sem ítélek el KILENCMILLIÓ millió magyart azért, mert közülük EGYMILLIÓ cigányokat ver, gyilkol, megaláz, félelemben és nyomorban tart...” – Szécsi Magda virágoskert-szemléje.


- Szia, hete-róka! A gyíkhoz képest meleg vagyok, amúgy ágyon és párton kívüli… egyébként meg nem hiszek a heterók 1 lyuk-központúságában, se abban, hogy akit a farok gőze megcsapott, az kigyógyul (idézek) a „buziságból”. Akit a farok gőze megcsap az nedves lesz, vagy terhes, esetleg szellemileg terhelt, ahogy a példád mutatja! Ez a terheltség nem kevés önszervezésbe kerülhetett! Írod, jogász vagy. Hű. Ez szörnyű! Így joggal nem tarthatom ezt a korszakot a kritikai értelmiség fénykorának... (de reménykedem...)

*

A melegek és a cigányok közös vonása, hogy a nem melegek, nem cigányok alapvonásainak megváltoztatása nem szerepel céljaik és követeléseik között... hatni persze hatnak, mint ariel a szennyes ruhára!

*

Párbeszéd: - Soha sem gondoltam arra, hogy meleg legyek! Annak születtem...
- Soha sem gondoltam arra, hogy pofán vágjalak! Megélhetési okból teszem...

*

Politikai, nemi, és lelki érettségre vallana, ha a pártok nem sajátítanák ki Jézust addig, míg ő alá nem írja a belépési nyilatkozatot! Minimum ennyit elvárnék, mint hívő, mint cigány, mint nő, mint párton-kívüli, mint meleg- és zsidóbarát, mint a magyarságára is büszke, állami konzerv nokedlin nevelkedett szociális szimbólum...

*

Jóslat: A FIDESZ a Magyar Gárda miatt veszítheti el a választásokat, az MSZP meg azért, mert libidószerűen veti oda nekik marcangolásra a romákat és a melegeket...

*

A másság gyűlölete olyan érzelmi terület, ahol szexuális, szellemi, és gazdasági trágyából nacionalista virágok szöknek szárba!

*

Magyar állampolgárként nem foszthatják meg a romákat egyenjogúságuktól csak azért, mert EGYMILLIÓ cigányból ÖTEZER cigány férfi képtelen betartani a törvényeket! Én sem ítélek el KILENCMILLIÓ millió magyart azért, mert közülük EGYMILLIÓ cigányokat ver, gyilkol, megaláz, félelemben és nyomorban tart...

*

A magunk szexuális másságát felismerni, de megtagadni azt: felvilágosodott önzés!, amitől megszaporodhat a bakancsviselők és a motorosok száma...

*
Milyen érdekes, hogy a cigányverők szinte minden esetben impotensek, a melegverő kigyúrt nagylegények pedig egyedül élnek. Persze egy csíkos fagyi is érdekes, de az nem okoz 8 napon túl gyógyuló sebeket… és arra sem világít rá, míg nyaljuk, hogy a feszültségi viszonyok elismerése a demokratikus önlegitimációra épülő civil társadalom alapja. Ehhez, úgy tűnik, még tovább kell nyalnunk...

*

ROSSZ HÍR: amíg a meleg és a roma értelmiségen belül is konfliktusok és feszültségek vannak, nem menekülhetünk a jóba!!!
JÓHIÍR: se a jobboldali, se a baloldali pártok nem kötelezték a melegeket és a cigányokat arra, hogy kalocsai paprikával egyék a mézes kenyeret...

*

Remélem, mire idáig jutottál az olvasásban, te is az európai fejlődés nem elhanyagolható tényezőjévé váltál...

"...megmondják nekem, kit szeressek és kit ne, meg hogy hová akarjam majd dugni a faszom, mert az őszerintük úgy a helyes, majd a gyerekemnek, és az ő gyerekeinek is elő legyen írva, hogy mit gondoljanak helyesnek, és hogy az ember ne a szerelmét, hanem a mások gyűlöletét legyen kényszerű követni. Beleturkálni a másik nadrágjába, és megvizsgálni, nemzeti pántlikás péniszének működése megfelel-e a legújabb műmagyar rockopera követelményeinek. [...] Mit akarnak tőlem?" - Dányi Dániel írása tűzközelből.

- Mocskos buzik!
- Mocskos idők, szeretnem kéne
- Szebb jövőt!
- A jövő itt van, és sose lesz vége...

A minap egy svédországi ismerősöm érdeklődött a magyarországi helyzetről. Javul-e, vagy romlik? - így aggodalommal a szélsőségekről, Gárdáról. Mennyivel más neki beszámolni az eseményekről, aki napról-hétről-hónapra nam látja-hallja ugyanazt. Minden csapból folyni ugyanazt a trutyit, hogy az ember szinte zsibbadtan belefásul, és úgy kell erőt venni magán, hogy érdeklődést és érzékenységet csiholjon elő, holott. Hol itt a jelentősége már, hogy buzik, cigányok, zsidók vagy kicsodák ellen acsarog ez a banda? Döbbenetemről kell majd írnom, hogy igazán jelentőségét vesztette akkor szombaton, milyen csoport jogaiért is indultunk el a Deák tértől az Andrássy úton (Avenue) végig.



Előtte volt alkalmam szót váltani néhány külföldről érkezővel, baráttal és idegennel egyaránt. Nem értették: az elmúlt évek békés örömparádéi mitől szorulnak masszív rendőrvédelemre? Mikor a Notting Hill Carnival alatt jó-jó, vannak elvétve bunyók, de az elképzelhetetlen volna, hogy csoportosan tiltakozzanak a feketék ellen. Erre annyit mondtam fejcsóválva, hogy idén semmiképp se hozzák el a gyereket (ő még csak pár hónapos, nehogy ilyen legyen az első parádé élménye). Egy másik, szerb illetőségű srác meg azt kérdezi, hol voltak ezek az arcok öt évvel ezelőtt, mikor legutóbb itt járt a Gay Pride-on? Mondtam neki, szerintem egy jó részük még iskolapadban. Marha trendi lett az elmúlt pár évben a szélsőjobbal cimborálni, biztos erre buknak a csajok, nyilván. Utóbbi megjegyzést magam is döbbenten konstatálom, hogy csak félig viccelve nyögtem be, sajnos. Szóval ilyesmik kavarognak a fejem, gyomrom körül, mikor itt leülök riportot írni Szabadország és Agyarország párhuzamos felvonulóiról.

Kerítés mögött vonulni, ez már ad egy alaphangot. Elöl megy valahol a zenét árasztó kamion, tompa utórezgései körül dübörögnek a rendőrteherautók, nagy basszuszörgés és rengeteg pöfögő füst. Rövidesen felszólalnak az ellenérdekelt szólamok is: Mocskos buzik! üvöltöznek, időnként skandálják. Toccsan a betonon a felénk hajított tojás, csattan a paradicsom, frusztrált gyalázatsaláta, és a bekiabálások, gyalázkodás, anyázás, köcsögözés. Rengeteg a rendőr, ránézésre annyian, mint a felvonulók. Idővel különös szimpátia ébred bennem, noha annyiszor láttam ellenségnek az egyenruhás karhatalmat, most feltűnően körültekintőek, minket védenek olyanoktól, akikkel valószínűleg hétről hétre, meccsről meccsre és balhéról balhéra kell farkasszemet nézniük hivatalból - szar meló lehet, szívből sajnálom, hogy ilyen méltatlan helyzetbe hoz minket a lincstömeg.



Kirajzolódik apránként a hőbörgésből az ellenségképük, amihez igazán nem tudok viszonyulni: a "mocskos buzi", aki "beteg", aki "kettéosztotta ezt az országot", sőt "népművészeti cserépedény". A figyelem kereszttüze lesújtó, az arcok pedig hol szívszorítóak, hol torzan gyűlölködők, vagy szimplán anonimitásba takarózók. Agyon akarnak ütni, és habozás nélkül megtennék itt és most, csak a büntetés rettenti el őket a gyiloktól. Próbálom tartani magam ahhoz, hogy ők is pont olyan emberek, mint mi. Hogy nagyon rossz lehet az, ennyire gyűlölni. Nem kell sok idő, hogy belássam: igen, ám az mégsem lehet kifogás.

Ezek a mélymagyar tudatú illetők, az Ellenérdekeltek akarnak nekünk, nekem morális példát mutatni. A Toi-Toiból kiszippantott szart freccsentve vízipisztolyokból, reánk. Fröcsögve, bebaszva, sörösüveget lóbáló gyűlölettáncban. Hogy megmondják nekem, kit szeressek és kit ne, meg hogy hová akarjam majd dugni a faszom, mert az őszerintük úgy a helyes, majd a gyerekemnek, és az ő gyerekeinek is elő legyen írva, hogy mit gondoljanak helyesnek, és hogy az ember ne a szerelmét, hanem a mások gyűlöletét legyen kényszerű követni. Beleturkálni a másik nadrágjába, és megvizsgálni, nemzeti pántlikás péniszének működése megfelel-e a legújabb műmagyar rockopera követelményeinek. Alázni, gyalázni, acsarogni, rácsot és öklöt rázni. Hogy nem múlt el az a történelminek beállított helyzet, amikor embertársat, ismerőst, rokont terelnének a halálmenetbe, a vesztőhelyre, vagy a Dunába lőni, magyar nemzetünk szebb jövőjéért. Mit akarnak tőlem?

azt a mocskos
zsidó
cigány
nigger
magyar
faszomat akarják

azt a mocskos
buzi
köcsög
beteg
magyar
véremet akarják

az övék is ez a
Szabadország -
a faszom nem
az csakis az
enyém nem
adom
nem hagyom

Végül aztán csak visszaordítottam arra az akárhanyadik mocskosbuzizásra:
- Én mocskos magyar vagyok!



(Képek, sorrendben: Gay Pride Day, New York City, 2006; Gay Pride Day, Sao Paolo, 2007; A melegházasság engedélyezésének ünnepe, Los Angeles, 2008)

*****
A szerzőről:
Dányi Dániel költő, műfordító, 1980-ban született. Angol és magyar nyelven ír és fordít. 2004-től jelennek meg angol versei a magyarországi Pilvax Magazine online, majd nyomtatott kiadása mellett a The Shop írországi folyóiratban, illetve saját blogján, a poetsnews-on.
2008-ban „The Future Museum” címmel Nemes János zenésszel saját angol nyelvű verses előadással léptek föl, többek között az Europoetica fesztiválon a Ráday utcában.
Műfordítói munkáiról itt olvashatnak többet.

 

"De ki az, aki jobban fél? Melyikben több az önuralom? Képes-e bántalmazni olyan ember, aki nem fél? (...)
Csupán a nő eltorzult arca hagy bennem kétséget. Hiszen ő is fél (...) Pedig nincs miért szégyenkeznie. Bárhonnan is nézem, emberfeletti erővel áldott." – Becsey Zsuzsa a nők és a férfiak, a segítségnyújtás és az önérdekérvényesítés mentén nyíló hasadékokba pillant.

2008 július 4. délelőtt fél 10, a József utcán haladok kifelé, a körút irányába. A munkanélküli irodába tartok.
Fiatal pár jön szembe. Pontosabban egy család. A nő ölében kisgyerek, másik kezében a babakocsi, oldalán a másik gyerek, alacsony, vékony. Közvetlenül a háta mögött hatalmas férfi, szemmel láthatóan az apa, feltűnően ordít a nő fejébe, valami olyasmit, inkább főzéssel foglalkoznál. A csendet megtörő, irritáló szavaitól kísérve két üres kezét a nő felé lóbálja, s fenyegetőn gesztikulál. Nézem a szituációt. A nő előtt a kocsi, két oldalán a két gyerek, háta mögött az ordítozó férfi. Feltehetően férj.
Nézem a gyermekeit tartó fiatal nőt. Az arcokat. A nő és gyerekei arcát.
A nő, vagy lány − elnézést, de olyan törékeny, vékony ez a nő, karjában a gyerekkel; 38-40 kiló. És olyan fiatal! 20-22 éves lehet, alacsony, szőke, sápadt. Különben szép, most eltorzult arcán néma fájdalom. Amelyik már túlvan azon, hogy szólni tudjon. Tehetetlen, kiszolgáltatott. Szinte lányanya. Ha szól, csak rosszabb − gondolom. Védenie kell a gyermekeit. Reakciója, ahogy öntudatlan arcába nézek, csak annyi, hogy egy fokkal elmélyülnek rajta a fájdalom ráncai.
Pontosan ismerem ezt az arcot. Szinte kiszámíthatóan azt is, ami mögötte van.
A férfi, vagy inkább fiú − ő se sokkal idősebb − homlokegyenest a nő ellentéte. Magas, erős, izmos, kifogástalan fizikai adottságokkal rendelkezik. Legalább 1,80-1,85 centi magas, kilóra saccolva is 80, barna. Tele vitalitással. Ha csak egymaga jönne velem szemben, egészen egészségesnek tűnne. A kisfiú arca, kb. 1 éves, alig látszik. Anyja tartja az ölében, befelé néz, szinte anyja mellére hajlik. Mint aki nem akar látni semmit. A kétévesforma kislány arca anyjáéhoz hasonlóan eltorzult. Olyan arc, amelyiknek a gazdája még akarna, de már nem bír, sírni. Láthatóan fél a háta mögött üvöltő férfitól, aki minden valószínűség szerint az apja. Ő is néma. És még azt mondják, a kislányok apásak. Ennek a kislánynak itt és most nem adatott megfogni apja kezét.
Rövid ez a pillanat, amíg elhaladnak, de még így is érzékelhető: kevésen múlik, hogy a férfi a nőnek még szabadon maradt testfelületét tettlegesen is bántalmazza.
A család hallgat. A férfi (férj? apa?) ordít, követel, rágalmaz.
De ki az, aki jobban fél? Melyikben több az önuralom? Képes-e bántalmazni olyan ember, aki nem fél? Ember, aki kiszolgáltatott helyzetben nőt bántalmaz, csak gyenge lehet. Szellemi, jellembeli gyengeség.
Csupán a nő eltorzult arca hagy bennem kétséget. Hiszen ő is fél, hiába, hogy lélekben erős, helyzete hátrányos, esélytelen. Ha segítséget kér, azt hiszem, gondolkodás nélkül segítek. De az a típus, aki nem kér segítséget. Arcán csupán a szégyen és a fájlalom. Pedig nincs miért szégyenkeznie. Bárhonnan is nézem, emberfeletti erővel áldott.



Már az Andrássy úton. Szinte célpontom előtt, egy kép az egyik kapualjból. Süt a nap. A lépcsőszerű szegélyen két mosolygós, fiatal lány. Kihívóan vidámak. Csevegve üldögélnek. Így, ebből a magasságból is pontosan érzékelhető: az egyik nyúlánk, feltűnően fehér arcú, fenékhosszig érő, egyenes, szőke haj, a másik alacsonyabb, erősen sötét a bőre, egészen sötét arc és a haj göndör, vállig ér. Egy fehér és egy néger lány.
Arcukról sugárzó boldogság.

*****
A szerzőről:
Becsey Zsuzsa 1969. március 24-én született Sepsiszentgyörgyön. Képzőművész, animációs rendező.
1990-től 1995-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika-intermédia-pedagógia szakán, 1997-ben a Magyar Iparművészeti Főiskola animáció-vizuális kommunikáció szakán tanult. Mesterei Peternák Miklós, Kocsis Imre, Sugár János, Beke László, Bleier Edit, Varga Csaba és Sánta Péter voltak.
1993-ban a zágrábi Kortárs Múzeum díját, 1995-ben Barcsay- és Magyar Narancs-díjat, 1996-ban a Magyar Írói Alkotószövetség írói ösztöndíját kapta. 1993-tól tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületének.

Műveinek fontos témája a vizuális folytonosság. Fő terve egy Nyuszi tanmese-sorozat elkészítése könyvben és animációban. A sorozat első része Mese a Nyusziról, azaz átlátszófülesről és a jámbor farkasoroszlánról címen 1997-ben készült el.



További információk az ArtPortal Lexikonban olvashatóak.

 

"...mind, e honfiak, akik megölni vágytak
idén, egy júliusban, e júliusban bátrak,
hogyan gyűlöltek és hogyan rúgták a kordont,
s e millió dühöt hová, mivé ha oltom,
hogyan felejtsem végleg, hogyan írjam felül,
miféle szabadsággal? Milyen nyelven belül?"
Aletta Vid versét közöljük.

Meleg Méltóság Menet 2008

Ha elhajóznánk a Golden Hind tetején,
olyan volna az egész mint régen, te meg én,
ha elhajóznánk büszkén ahol büszkén is vonulnak,
most London ünnep volna, hol boákkal borultat
táncoltatna kezén egy másik te meg én –
ott úgy tűnik, valóság. Itt úgy tűnik: regény.

Ha elhajóznánk végre, csak ketten, te meg én,
valószínűleg mégis jönnénk erre idén,
s jövőre ismét jönnénk, és jönnénk évről évre,
mert nem minden menetre hullik petárda ékje;
a tojászápor, persze, nem esett jól nagyon,
fogd a kezem, ne fogd, hagyjad csak, én hagyom,

s ordít ma még ezer, a torkán hogy kifér,
„mocskosbuzi” – tagoltan, kong, bong, zajong, s az ér
megpattan, min lecsurrant eddig minden türelmem.
Nem, nem bugi! Nem jókedv!
Nem harcokért születtem.

S ha elhajóznék egyszer, már nem veled, csak én,
hogyan felejthetném el a Golden Hind ölén,
hogy mind, e honfiak, akik megölni vágytak
idén, egy júliusban, e júliusban bátrak,
hogyan gyűlöltek és hogyan rúgták a kordont,
s e millió dühöt hová, mivé ha oltom,
hogyan felejtsem végleg, hogyan írjam felül,
miféle szabadsággal? Milyen nyelven belül?



*****

A szerzőről:
Aletta Vid költő, 1972-ben született Budapesten. 2002-ben Mozgó Világ nívódíjasa volt, első kötetét 2003-ban E mái nap szül címmel a Magvető Kiadó gondozásában jelentette meg. Ebben az évben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének ösztöndíjasa volt, 2004-ben a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásában részesült, 2007-ben Móricz Zsigmond ösztöndíjat kapott. Jelenleg új verseskötetén dolgozik.
ICA blogján először jelentkezik.