Előző rész , Móriczról
18.
Délben a mosóné kopogtatott be a kis nagyságához. Ott állott az ajtó előtt a rövid vastag asszony, és csendesen meg-megkocogtatta az ajtó üvegablakát. Hogy nem nyitottak, ő nem türelmetlenkedett. Aki kér, az diszkrét és türelmes, ő tehát csak állott, állott, s percenként újra kocogtatott.
Ilonka végre meghallotta a konyhában s kijött, ki az?
- Mért nem csönget? - nyitott ajtót neki.
- Á, nagyságos asszony, nem vagyok én kódus, kezit csókolom, csak a kódus csenget. Az igen, az végigcsengeti az egész házat, osztán ha kenyeret adnak neki, a hátulsó lépcsőn elpottyintja. Ha meg vajas, odaragasztja a falhoz.
- Ne mondjon ilyet, ma is adtam egynek, mégpedig vajasat.
- A van hát akkor most is a szemetesláda felett. Pékkenyér ugye?
- Persze hogy pékkenyér.
- Á, kezit csókolom, nem szeretik ezek a pékkenyeret.
- Hát mit szeretnek? - kérdezte mérgesen Ilonka.
- Pénzt… Ha kenyeret akar, ad nekik a város amennyi belefér… Kilójával osztogatják, meg két kilójával… Meg mennek a konyhára, olyan ebédet kapnak, hogy csoda… Nem kell hozzá semmi, csak munkanélküli legyen. Én nem kapok kezit csókolom, mert én dógozok.
- No, ne legyen ilyen kegyetlen. Azért adnak nekik, mert rá vannak szorulva. Ne kívánja az ilyen kenyeret.
- Mér? Én nem vagyok rászorulva? Ez az én bajom! Hogy magyarázzam meg, hogy az én uram olyan, mintha munkanélküli volna. Nem hoz az nekem haza egy fityinget sem. Én meg hiába dógozok, tetszik látni, fel vagyok őtözve, most jövök a szerelőtől, hazavittem neki a ruhát még tegnap, nincs azoknak egy vasuk se. Se annak, se a lakatosnak, szombatig nem tudnak adni semmit. Se a hivatalnokék, elsejéig egy fillért nem látok egytül se. A tanár úr is itt a sarokba, csak felveszi az inget, jöjjek elsején, nem tudom, elsején is miből fog fizetni, semmi állása, úgy fekszik ott az ágyba, még a ruháját is elküldte már zálogba. Ki se tud menni, nem tudom, mire vár az is, a nyomorult, de azért úgy beszél, mint egy huszárkapitány. “Jöjjön elsején.”