„Azzal kezdem, hogy bevallom, gyerekesen arra vagyok a legbüszkébb, hogy 1898-ban születtem. Az évszám eléggé jeles ahhoz, hogy ne kelljen megmagyaráznom. Akkoriban a spanyolok közül egyesek gondolkodtak, beszéltek, írtak, harcoltak; mások gyermeket nemzettek, hogy ellensúlyozzák a bajt – az volt a küldetésük, az értelmük. Ebben az évben sok munkás született Spanyolországban: mindnek nagyobb az érdeme, mint nekem; ám egyikben sem nagyobb a kedv – mondom, kedv –, hogy tettre kész legyen. Tehát Valladolidban születtem, ebben az esztendőben, Szent Klotild napján, innét a második nevem a négyből: Rosa, Clotilde, Cecilia María del Carmen.”

Rosa Chacel hat év híján végigélte a huszadik századot, igaz, legalább a felét hazájától távol, Brazíliában, önkéntes, mégis kényszerű száműzetésben. Kevés spanyol írónőre illik úgy, mint rá Ortega velős megállapítása: „Egyáltalán nem modern, és nagyon huszadik századi”, ám a 98-as nagy spanyol vereség leányának egyik legnagyobb veresége éppen az, hogy nem egészen így értelmezték műveit. Alakja magányosan áll a spanyol irodalomban, akár egy árva szikla Kasztília kellős közepén.
Kilencévesen Madridba költöznek anyai nagyanyjához, a Maravillas negyedbe, erről az időszakról ír a Barrio de Maravillas (’Maravillas negyed’, 1976) című visszaemlékezésében. Tanító édesanyjától sajátítja el otthon az elemi ismereteket, majd rajzolást tanul, később pedig a Képzőművészeti Akadémia hallgatója 1918-ig. Ekkor ismerkedik meg a madridi kávéházakban zajló irodalmi élettel. 1921-ben hozzámegy a festő Timoteo Pérez Rubióhoz, akitől Carlos fia születik. 1922-27 között Olaszországban élnek, ahol a férje a Spanyol Akadémia ösztöndíjasa. 1933-ban egyedül tölt hat hónapot Berlinben, hogy az édesanyja halála után rátörő alkotói válságot kiheverje.
Pályakezdő évei alatt Joyce Ifjúkori önarcképe van rá nagy hatással, ekkor kerül Ortega y Gasset körébe. A Revista de Occidente és a La Gaceta Literaria hasábjain teszi közzé elbeszéléseit, esszéit. A La orilla de un pozo (’A mélység partján’) címmel jelenik meg 1936-ban szonetteket tartalmazó kötete, melyhez Juan Ramón Jiménez ír előszót, s a barátok, Concha de Albornoz, Luis Cernuda, Rafael Alberti barátsága süt át sorain.
Aztán hirtelen félbeszakad, ami épphogy elkezdődött.
A polgárháború kitörésekor aláírja az antifasiszta értelmiségiek Kiáltványát, a republikánus sajtónak dolgozik, és ápolónői feladatokat lát el. A harcok alatt férjét, akit az utókor a nemzeti műkincsvagyon megmentőjeként emleget, a köztársasági elnök kinevezi a Nemzeti Műkincsvédelmi Tanács elnökévé, s egyik legfontosabb feladata lesz a bombázások elől a templomokból, múzeumokból kimenekített műalkotások védelme, de legfőképpen a Prado, a Királyi Palota és az Escorial évszázados alkotásainak Madridból Genfbe juttatása, ahonnan aztán 1939-ben majd minden sértetlenül vissza is kerül.
Az írónő fiával előbb Barcelonába, majd Valenciába megy, onnan külföldre távozik. Rövid ideig Nikosz Kazantzakisznál is vendégeskedik Görögországban. A köztársaságiak vereségét követően Brazíliába vándorol ki a család. A zaklatott élet, a nehéz anyagi helyzet nem kedvez sem az írói, sem a festői munkának. Rosa Chacel nyelvórákból él, s az első komoly művei, a Teresa, a Memorias de Leticia Valle (’Leticia Valle emlékei’, 1945) Buenos Airesben jelenik meg. A regényhez Dosztojevszkij Ördögök-je szolgált kiindulópontjául −a történetet egy megtörtént eseményhez igazítja: egy férfi elcsábított egy kislányt, majd később ő lett öngyilkos. A kisregény helyszínválasztása, a szereplők alakjának kidolgozása, a két nő – a kis Leticia és legjobb barátnője, lelki anyja, Luisa hétköznapi életének részletes ábrázolása tökéletes. Önéletrajz a Desde el amanecer (’Hajnal óta’, 1972), majd tíz évre rá Alcancía. Ida. Alcancía. Vuelta címmel jelenik meg naplója (’Börtön. Odaút. Börtön. Visszaút’, 1982), mely egyértelműen Ortega hatására utal. Az idegen világban élt mindennapok megrázóan tiszta, nyers, már-már sértő őszintesége jellemzi hangnemét. Talán ezért mondta egyszer Chacel, hogy öngyilkosság volna kiadni ezeket az írásokat, vagy talán a kérdésre, hogy mégis miért adta ki, ezért válaszolta nemes egyszerűséggel, hogy elfogyott a türelme, nem akarja tovább őrizgetni őket.
Száműzöttként élt a 27-es nemzedék száműzött írói között is, akik legtöbben Mexikóba menekültek. Kiesett az irodalom vérkeringéséből, kívül rekedt mindenen, s óriási erőfeszítésébe került, hogy nyelvét úgy őrizze meg, ahogy szerette volna. Lelkileg összetörve, állandó depresszióban élt, s a pénztelenségben, a kudarctól, a magánytól való félelemben valóságos csoda, hogy épségben meg tudta őrizni szellemét. Cáfolva mestere, Ortega y Gasset mondását, miszerint „A férfi attól értékes, amit tesz; a nőt a puszta lénye teszi azzá”, Chacel így érvel: „A létezésről meg a mibenlétről alkotott véleményeknél az a bökkenő, hogy burkoltan ott van bennük a meggyőződés, hogy a nő soha semmi értékeset nem alkotott.”
1960-ban Buenos Airesben jelenik meg a La Sinrazón (’Esztelenség’) című regénye, amely sokak szerint a legfontosabb, mások szerint a legkidolgozottabb, legmegmunkáltabb regénye, és a legjobban tükrözi Ortega hatását. A hetvenes években kezdik felfedezni hazájában. A „legújabbak” költőnemzedéke kiáll mellette, és megjelentetik a La Confesión (’Vallomás’, 1970) című esszéjét, melyben a vallomások és az emlékiratok közti különbségről ír – kedvelt vezérmotívuma, a bűntudat viszonylatában: Kierkegaard, Szent Ágoston, Unamuno, Cervantes és Galdós a hivatkozási pontjai. Azt mondja, a vallomást „a bűntudat élteti”, olyan, mint „az utolsó kívánság”, s hogy egyedül Cervantes az, aki tényleg vall is. Regényeiben azonban a szexuális bűntudat (például a Memorias de Leticia Valle és a Teresa c. regényében) csak sejthető, sosem kimondott. Chacel őrzi a perverz szenvedély titkát, megmutatja viszont, hogy mennyire mesteri módon ért az ellentmondásossághoz, a kétértelműséghez.



Rá egy évre jelenik meg a Saturnal (’Saturnalia’), amit még 1959-ben, New Yorkban írt Guggenheim ösztöndíjasként. A terjedelmes esszé csak 1971-ben jelenhetett meg – szerzője szerint a világ még nem volt felkészülve rá --: többek között a nyugati társadalom és a nemiség, a nők közötti homoszexualitás a témája. Sappho, Sor Juana Inés de la Cruz szenvedélyes költészetét méltatja, és elutasítja Virginia Wolf szerelmes magatartását, aki szerinte „mesterkélt és patetikus”. Mérsékelt siker fogadja a művet: a kritika elfogadja, az olvasóközönség még nem. Ebben az évben jelennek meg egybegyűjtött novellái, Ícada, Nevda, Diada címmel, aztán 1976-ban a Barrio de Maravillas végre tényleg íróvá avatja. Megnyílik előtte a hivatalos elismeréshez vezető út, díjat, megbecsülést jósolnak neki, aztán 1986-ban meg is kapja a humán tudományok Nemzeti-díját, de a Királyi Akadémia bezárul előtte és a Cervantes-díjat sem kapja meg. 1977-ben, férje halála után már végleg Madridban marad. 1978-ban megjelenik a Versos prohibidos (’Tiltott versek’) című kötete. 1980-ban férje emlékére megírja a Timoteo Pérez Rubio y sus retratos del jardín (’Timoteo Pérez Rubio és kerti portréi’) című életrajzát.
A kíméletlen alkotómunka hátterébe enged betekintést 1981-es, regényvázlatokat tartalmazó kötete a dél-amerikai időkből, a Novelas antes de tiempo (’Idő előtti regények’) és a Los títulos (’Címek’) című esszékötet. 1984-ben napvilágot lát az Acrópolis című regénye, mely a madridi kollégium, a szellemi élet fellegvára, a Residencia de Estudiantes emlékének regényes felelevenítése. Itt Lorca, Buñuel, Rafael Alberti, Unamuno, Ortega mellett a kor minden jeles alkotója megfordult. E művét a Ciencias Naturales (’Természettudományok’) című regény követi. Rebañaduras (’Összegyűjtött maradékok”, 1986) címmel adják ki újságcikkeit. 1989-ben egy mesekönyv, a Balaam y otros cuentos (’Bálám szamara és más mesék’) és egy esszékötet, a La lectura es secreto (’Az olvasás titok’) s végül 1992-ben egy gyűjteményes verseskötet jelenik meg a neve alatt.



Chacel szakított minden sémával, pedig egy olyan világban született, ahol a „mit szólnak” szinte mindenütt uralkodott. Páratlan értéket hagyott a spanyol irodalmi és filozófiai utókorra. Tisztelői azt mondják, Chacel nem Párizsban, a Rive Gauche-ban lakott száműzetésében, mint az art nouveau többi nonkonformistája, Djuna Barnes vagy Gertrude Stein. Ők ott kedvük szerint élhettek, írhattak. Chacelnek nem ez a sors jutott: ő a személyes és a szakmai száműzetésben mindig alapos volt. Sosem hátrált meg, bátran állt ki az elveiért, eszméiért. A spanyolországi irodalmi élet nem igazán fogadta be, kilencvenes éveiben is pénzszűkében élt, megromlott egészségben, ám mindvégig friss szellemmel. Szülővárosa, Valladolid lányává fogadta − ott is temették el.

Miért ne hasonlíthatnám össze a magyar és a dán munkaügyi rendszert? – tépelődtem, ha egyszer adja magát a téma. Na jó, ez így kicsit fellengzősen hangzik. Inkább a két ország munkalehetőségeit, a munkakeresés mikéntjét mérném össze, ami azért nem meríti ki teljesen a fent beígért fogalmakat. (Kevesebb, több azoknál?).

Dániában a munkavállalás rögös útja a jobcentereknél kezdődik. Kéretik nem puccos építményekre gondolni! Legtöbbször városszéli, eldugott irodákról beszélhetünk. A Haslev-inek például csak cirkalmas aranyfeliratát hagyták a fehérre vakolt kockaépület homlokzatán (így is órákba tellett megtalálni), mint jobcenter, értesültünk a helyszínen, réges-rég megszűnt létezni.

A koege-it rövid és konzekvensnek egyáltalán nem nevezhető félfogadási ideje miatt mulasztottuk el számtalanszor, ha jól emlékszem, a csütörtök volt az egyetlen nap a héten, amikor az ügyintézők délután 5 óráig bírták. A suliból persze még így is nehéznek bizonyult odaérni. Rá kellett számolni egy szabadnapot. És egy retúrjegyet. Így vagy úgy, kis csapatunk felajzva vágott neki a munkakeresésnek, nagyon ki voltunk már éhezve, jöhetett volna bármi, csak fizessenek.

Először is irány a városközpont. Immáron másodszor ereszkedtünk szóba a helyi falumúzeum fókaprémbe bugyolált, motoros, mégis erősen alkoholszagot árasztó, oszlopos tagjával, aki élénk gesztikulációval adta tudtunkra, bizony ismét elvétettük az elágazást.

Csupán egy napsütéstől szikrázó üvegfolyosón kellett keresztültörjünk, és máris nyomon voltunk. Túránk a mocskos kikötő felé vezetett (bántam, hogy nem vittem magammal a multifunkcionális nejlonzacskót, a szétdobált kólás dobozokból istenemre kisebb vagyont lehetett volna összeszedni, lottóötös híján is meggazdagodtam volna… Néhányat azért így is megemeltem, de félúton már le is hanyatlott a kezem. A ragacsos löttynek több mint fele még mindig a pléhdobozokban úszkált.). A robosztus hajók nem voltak érdekesek. Hosszú hetek óta horgonyoztak az ütött-kopott malomépület előtt, mint valami lusta vízi szörnyek. Fedélzetükön semmi mozgás. Ha legalább egy megveszekedett matrózt láttam volna! Egy sármos kapitányt. No de ha Koppenhága annak is tetszett, ez tényleg nem volt egy tündérmese. (Kívánságoknak, selyemfiúknak, hableányoknak, helye nincs!).

Fél óra kacskaringózás után, valóban helyben voltunk. Az üvegajtónak én feszültem neki először. Zárva – állapítottam is meg lesújtóan az órámra pillantva. Alig negyed ötöt mutatott.

Kivételesen tévedtem. Túl gyengéden nyomtam. Azért nem tárult. Nem mintha túl sok értelme lett volna bemenni. De ezt odakintről, honnét tudhatná az ember?

A nyugdíjas korú hölgyek fehér műanyagasztalok mögött várják a betévedő turistákat, azokat az elvarázsolt munkakeresőket, akik nem az anyatejjel együtt szívták magukba a dán csíziót. A jobcenter egy patyomkin épület. Falai, alkalmazottai éppenséggel vannak, no de azok is minek?

A dán nagymama (a segítségünkre lévő hölgyről jobb nem jut eszembe) szárazon közli, ők nem tudnak munkát ajánlani. Dániában minden munkalehetőséget réges-rég felpakoltak az internetre. Ha kedvünk szottyan, dőljünk hanyatt a monstrum monitorok előtt, és tessék, szabad a vásár, böngésszünk. Öt weboldal akad, abból mindösszesen egy angol nyelvű (értsd, a bevezető szöveg, a hirdetéseket ott, azon a portálon is dánul adják tudtunkra a leendő munkaadók). A szupernagyinak még két szívből jövő jó tanácsra, megjegyzésre futja: az egyik, diákként mindössze 15 órát dolgozhatunk, part time job pedig aztán tényleg csak elvétve akad, a másik: Dániában irtó nehéz munkát találni. (Pláne, hogy nem beszéljük a nyelvet).

Rajtunk kívül még két fiatal gubbaszt a sercegő számítógépek előtt, sok dolga nincs a személyzetnek. Ha így megy tovább, lehet a Haslev-i után, a Koege-i jobcenterre kerül lakat? Aranyfelirat itt (már) nincs.

A gépesített rendszer persze tőlünk, magyaroktól sem idegen. Mindig is borsózott tőle a hátam. Mindig csak a legvégső esetben folyamodtam a fejvadászcégek segítségét igénybe venni. Nem elég találó a szó, hogy dehonesztálónak érzem, de egy négyórás szendvicskészítő munkához négyfordulós állásinterjút kiírni mégiscsak túlzás. Persze az ember már azt is sikernek könyvelheti el, ha az önéletrajzára válaszolnak. Ha ne adj isten be is hívják, a mennyekben van. Csupán a harmadik kör után szontyolodik el. Ekkora annyira kiéleződött a helyzet, csak az igazán vérmesek, akik aztán valóban foggal-körömmel akarják azt az állást, maradtak versenyben. (Bár a havi apanázs még mindig nem derült ki.). És hogy végül ismét nem az ő fejére került a „babérkoszorú”? Már a harmadik forduló után készült rá. Tudomásul vette.

Hazamegy, beizzítja a laptopot, kutat, önéletrajz, várakozás, interjúk. Lehet vele játszani a végtelenségig. Amíg le nem kapcsolják az áramot. Hányszor mondták neki, hányszor: édes kislányom, miért nem vagy elég határozott? Egy kicsit rámenősebb? Húzd már ki magad. Nyisd ki a szád, beszélj hangosabban! Ilyen adottságokkal nehéz túljutni az utolsó rostán. A próbálkozásban mégis van valami bizsergető.

Mintha a színművészetire készülnél. Igaz, versek, novellarészletek, nagymonológok helyett a leendő munkaadó által előírt szerepkörre kell gyúrni, hogy elég hiteles legyél, amikor azt mondod: igen, szívem vágya, hogy örök életemre büfés legyek. Testhezállóbb állást el sem tudok képzelni magamnak! Nem, szülni nem akarok. Ha meglesz a diplomám, nem keresek új munkát, kitartok, hogyne. Vállalom az éjszakai műszakot, a hajnalit, a nappalit, a túlórát minden mennyiségben. Elvégre én írtam, igaz, rugalmas vagyok.

A dolog persze a nem felvételiztető tanár, a hr-es szimpátiáján is múlik. Ha valami számodra is megmagyarázhatatlan módon bejön neki eredendő félszegséged, vagy ki tudja, mi fogja meg szerteágazó életpályádban, egy félmosoly (mely a felemás jövőt vetíti előre) kíséretében lazán vágja az arcodba: Tudod mit, behívlak a következő körre, aztán, ha itt lesz a munkaadó is, a Főnök, szedd össze magad! (Szerintem én mindig összeszedem. Majdnem mindig.). Ehelyett persze maradunk a nagyon köszönömben. És még én érzem magam rosszul, mint mindig, ha lesajnálnak. Ki szeret szánalmasnak tűnni?

Nincs benne semmi szégyellnivaló – vigasztaltak az itthoniak – ha az ember átmenetileg munkanélküli. Szégyen az nincs. Csak napi nyomorúság. Garasos filléreskedés. Krajcáros terhek.

De valahol, néhány óráig, napig, hétig, bizsergető is a láblógatás – mondom most, a dán élményekre támaszkodva. Én már csak tudom. Ahogy anyu, apu, öcsi is. Alkalmilag mind vagyunk, voltunk, (nem leszünk! nem leszünk!) munkanélküliek.

Apropó. Ha már összehasonlítást ígértem, vegyük csak a magyar munkaügyi központost. Rá is élesen emlékszem! Na ő nem nagymama volt. Nagyon nem. Még csak nagypapának se mondanám. Minden fiatal, csinos lányon megakadt a szeme. (A fene vinné el, mikor anyut kísértem, feszes farmerban, magas sarkú csizmában, rajtam is megakadt. Különben nem.). Egyedül a kisebbségekkel boldogult nehezen. Szerintem alapból váltott hangot, ha az üvegajtón túli világból egy kreolbőrű érkezett. Nem mondom, hogy rasszista volt, de keményen bánt velük. Igaz, a diplomásokkal is keményen bánt. Meg a huszonöt éven aluliakkal. (Talán tulajdon nagypapakorával valahol mégiscsak tisztában volt). Azt süvöltötte nekik: „Az Andrássyra”.

Istenem, de szeretem a sugárutat. Csak ne lennének olyan csúnya mellékzöngéi. Pláne, ezzel a kiejtéssel. Felhangjai. Vagy a mondat kurtasága ébreszt bennünk fájdalmas emlékeket? Az Andrássyra! A diplomásoknak biztos beleborsózik a háta. Nem leszek szigorú. Remélem, a huszonöt éven aluliaknak is.

A helyzet két hónap semmittevés után kezd igazán szorongatóvá válni. Ha az ember ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül, mindegy, hogy mi, de kell a munka. Végül is meggyőzi magát.
Van annál jobb, üdvözítőbb, mint egy irodában, szerkesztőségben, stb…, stb…, egy fix és zárt helyen, állandó munkatársak közt megpenészedni. Lásd: az alkalmi munkák.

Kezdi a kizárólag nappali szakosokra fókuszáló diákszövetkezetekkel. Lesz, ami lesz. Egy napot levélválogat a Postán. Az ajánlottakat a külföldi expresszekhez keveri, ráförmednek. (Mindenki mást kavar, ezért nem kapom meg időben a leveleket – gondolom, és igazat adok. A dolgozóknak. Bánom is a leveleimet!). Mégis leizzadok a fehérre mázolt, kilenc-tizenkét négyzetre osztott szekrényke előtt. Akkor most hová is, melyiket? Senkit nem zavar, hogy az első napom. Az újságszortírozás után rögtön a mélyvízbe dobtak. A barátnőm elment pecsételni. Egyedül még lassabban telik az a nyolc óra. A levegőtlen, fojtó pincehelyiségben azt sem tudom, süt-e, fúj-e odakint. El vagyok zárva a külvilágtól. Magába nyelt a postagyár. Kifelé menet, akár a repülőtereken, detektoros folyóson haladunk át, egyesek a motozást sem ússzák meg. De nem, nem loptunk semmit. A buszon azt mondja a felügyelő (supervisor), holnap dobozolás a gyárban, ha van kedvem, beugorhatok. Kedvem az nincs. Muszájból megyek.

A felügyelő itt is igazi hajcsár. Az üzem tősgyökeres dolgozói fogatlan, aluliskolázott, de szeretni valóan gyöngéd emberek. Velük nincs baj. Csak a szünetekkel. 6-kor vesszük fel a műszakot, 8-kor már ebédszünet van, utána 4-ig mosdóba sem engednek ki. A futószalag előtt öten, hatan görnyedünk, Picasso vasalónői. Mindenki egy dolgot csinál, de azt precízen. Én a kartondobozok fülét hajtom fel a perforálás mentén. Ha valaki lazsál, leáll az egész gépsor. Üvöltés: A kezed járjon, ne a szád! A szája nem jár senkinek. Nincs kedvünk beszélgetni, a háttérből jövő zúgástól a másik hangját sem hallanánk.

Azért valahol mégiscsak igaza van a felügyelőnek. A gondolataink mind egyfelé kalandoznak: nem a kartontömböket, a vágómasinával mind az őrnagyúrnőt szeretnénk kettéhasítani.

Dániában a Haribo gyárba kerestek dolgozókat. Az online önéletrajzba be is vezettem a tapasztalataimat. Hogy csak napokat bírtam, persze nem említettem. Egy dán gyár, a munkamorál, mégiscsak más lehet − lelkesedtem. Választ mégsem kaptam, egy automatikus üzenet kivételével. Felvételi levelét megkaptuk, hamarosan értesítjük.

A legjobb alkalmi munka mégis a szórólapozás. Ha mázlid van, a nap végén mindjárt ki is fizetnek. Nemcsak a jóleső fáradtság, a zsebedben csörgő apró is figyelmeztet, tettél valamit. Nem mondom, hogy mindenkor jó, hóban, fagyban, zimankóban egy-egy villamos, busz, metrómegállóban állni és mindenféle szemetet dugdosni a tisztes munkába igyekvő polgárok kezébe, orra alá, de van benne valami kihívás. Abban, hogy el is vegyék. Úgy kell nézni. Egyenesen. A szemükbe. Mosolyogni is szabad. (Nem muszáj, de ajánlott. A fiúknál ez különösen bejön. De az idősebb korosztálynál is működik. „Jaj, aranyos, adja csak”. Bajom a lányokkal van. 20-30 között, zsenge szingliségük fennhordja az orrát, de. Nem általánosítok.). Egyesek még vissza is mosolyognak. Megköszönik. Némelyeket a hirdetés is érdekel. Szaladnak, hogy éljenek a csak ma akcióval. Ilyenkor nemcsak tettél valamit, érzed, nem éltél hiába.

Dániában nem lehet szórólapozni. Koppenhágában legföljebb a Greenpeacesek kunyerálnak, de ahhoz is danske diáknak kell lenni. Alamizsnáért kilincselni meg egyébként sincs kedvem. Egy önéletrajz a Burger Kingben, egy a Haribosóknál, egy a kerületi óvodában, mint takarító (na igen, néha azt is szoktam.) – gyakran mérlegeltem. Majd lesz valami. Majd lesz valahogy! – ezzel is két hónapig hagytam magam hitegetni.

Utoljára egy sebtiben feladott újságkihordási hirdetésre jelentkeztünk. A telefonon még kifejezetten örültek nekünk, a személyes találkozó után hirtelen megszüntették a felvételt. Majd novemberben, decemberben lesz, esetleg − mondták. Pedig lelkesek voltunk. Elszántak. Nagyon akartuk. Talán túlságosan is. Ez volt a baj.

Ha nem lett volna élet-halál kérdése, én is mosolyognék az egészen. De nem tudok mosolyogni rajta utólag sem, ahogy Amerikában sem tudtam, amikor a kólás promóciót szüntették meg egyik pillanatról a másikra, hogy vásárolni akartam. Felfedezve az akciót, a szokásos két üveg helyett a grátisz harmadikkal álltam a kasszához. Mire sorra kerültem, a szemfüles dolgozók letépkedték a hirdetőcímkéket.

Szerintem, nemcsak a magyarok többsége rühelli a pirézeket. Valahogy minden nemzet félti, óvja a sajátjait az idegenektől. Egészséges nacionalizmus volna, vagy egy újabb világháború magjai csíráznak az uniós egyen− (itt mégis bővebben, ott mégis silányabban) termő talajban?

És ha mégis a christianiai huligánoknak van igaza?

Mék láv, not wör(k?)!

„A forradalmár irányregények (s Godwin nem az egyetlen, aki ilyent írt) akaratlanul is Fieldinghez, Smolletthez kapcsolódtak. Ezzel megőrizték a reálisztikus hagyományt, s előkészítették útját a modern, életfestő regénynek. S a romantika legvadabb presztízse és tombolása közben váratlanul megszületett ez a regény is. Mindjárt szinte tökéletes formában, egy nő tollából! Aki az irodalmi presztízsektől és hatásoktól talán inkább független tudott maradni. S belemerülni élő és közvetlen környezetének megfigyelésébe. Törekvése különösen elüt irodalmi kortársaiétól; nem csoda, hogy csak nehezen s késve kapott kiadót, s még nehezebben s lassabban közönséget.

Ez a nő Jane Austen.

Művei most kezdtek megjelenni. De némelyik már jóval régebben íródott. Igazában inkább a Wordsworth korához kapcsolódnak, mint a Scottéhoz s Byronéhoz. Nem mintha Wordsworthék világszemléletét osztaná, s például neki is különösebb érzéke lenne a természet iránt. A szcenéria nála mindig csak mellékes. De a mindennapi élet apró jelenségeihez tapad ő is, szereti az egyszerű, kicsi igazságot, irtózik a retorikától és póztól. A modern költészet megújítója, Wordsworth, így hatott közvetve a regény megújulására is, amely talán sohasem mert volna teljes figyelmet fordítani a mindennapira és kicsinyre, ha e lírai irányzat föl nem bátorítja.

S így segített egy nőíró megteremteni azt a műfajt, amelyhez, úgy látszik, a nőíróknak különös képességük és hajlamuk van: a naturálista regényt. A nő kisebb körben él, mint a férfi, s fontosabb neki a mindennap. Jobban érdeklik a körülötte élők egymás közti viszonyai is. S mi egyéb a modern regény egy bizonyos fajtája, mint a pletyka művészetté emelése? Viszont a nagyhangú s könnyen politikába vagy metafizikába lendülő romanticizmus nem női dolog. Miss Austen nőiesebb jelenség, mint Madame de Staël. Mondják, hogy nem rokonszenvezett Madame de Staëllal, s nem akart találkozni vele, mikor erre alkalma lett volna! A németeket nem szerette, s a rousseau-i lírizmus idegen volt tőle. De hőseinek legtitkosabb gondolatait ismeri, legvéletlenebb szavaikat, legkisebb cselekedeteiket. Ebben mindentudó és csalhatatlan. Akár Shakespeare vagy Tolsztoj.” – írja róla Babits Mihály Az európai irodalom történetében (forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár).



„Az 1810-es évek Angliájában még nem tudatosodott, hogy a kor legélesebb szemű megfigyelőjét és elemzőjét veszítették el Jane Austen személyében. [...] Élete során egyetlen érdemeihez méltó kritikát kapott. Sir Walter Scott írása az Emmáról a Quarterly Review 1816. márciusi számában jelent meg, melyben a névtelen írót, mint a modern regény kiváló képviselőjét üdvözölte az új, realista hagyományban.

A többször megismételt történet, mely egy fiatal nőről szól, aki a szerelemtől a házasságig vezető úton eljut az önmegvalósításig, többnyire az élet jól beazonosítható aspektusaira összpontosít. Ez a jellemre, személyiségre, a hősnők és a társadalom közötti feszültségekre vetített figyelem emeli ki regényeit a tizennyolcadik századi hagyományokból.” (e-kultura.hu)

233 éve született.

A lap.hu Jane Austennek szentelt oldalán részletes linkgyűjteményt találunk, Austen életéről, egyes műveiről, azok feldolgozásairól, kortársairól, követőiről, s a neki szentel olvasóközösségekről - egy, az írónővel foglalkozó szörfölés kezdőpontjának kiváló.

Művei közül a Büszkeség és balítélet (hangoskönyv-formában is), az Emma, az Értelem és érzelem, A klastrom titka, A mansfieldi kastély és a Meggyőző érvek tölthetőek le ide kattintva.

Aztán megcsókolt. Gyengéden, de hosszan, közben csak úgy remegett, ahogy átült az ölembe, és összeölelkeztünk.
Már nem félek, hogy mikor keres fel kis dán házamban Medve, hogy szétmarcangoljon ott helyben, brumm-brumm, ejnye-ejnye, mondaná. Ilyet nem illik. Se Dániában, se máshol. Más szerelmét.
Nem takarítom el a nyomokat magam mögött, hogy rám ne találjon. Eszem ágában sincs. Inkább erősen megszorítom a nője karját, hogy minden ujjam nyomot hagyjon a bőrén, hogy ne felejtsen el már holnap, amikor elmegyek innen. Ne felejtsen el egyáltalán. Jöjjön utánam. Már az állomásra jöjjön utánam, két kézzel kapaszkodjon a derekamba, hogy marasztaljon akár csak egyetlen percre is. Nem lehet.
Minden, amit mondtam neki, igaz volt. Ha mást mutattam magamból, azt is legfeljebb azért tettem, hogy el ne rémítsem még idő előtt. Az első búcsú előtt, amikor elmondom neki, hogy mennyire hálás vagyok, amiért igazi vér folyik most az ereimben, igazi fájdalmat érzek a lábamban a tánc után. Érzem a bőrét. Amikor végigsimítom a karját, azt is érzem. Ahogy megremeg most. És hogy nem bánom, hogy nem voltam elég erős ahhoz, hogy megtartsam őt. Annál sokkal erősebb voltam.
Csak a lelkiismeretem nem bírta. Látni a kis medvebocsot a fagyban. Állni a tekintetét. Mire képes egy játékszív... Meg nem javult, legalább akkora rés tátong a kamrák között, mint az ideérkezésem napján. Viszont van kinek itt hagynom. Kitépem hát a mellkasom fala mögül, és M. nyitott tenyerébe helyezem. Köszönöm – mondom. De nekem már van másik. Igazi. Pumpál és visít, mert tudja, hogy nem lehet mindig boldog.
Ilyen állapotban viszem magammal Budapestre, a Podmaniczky utcába. Kiveszek egy albérletet, és segítek az éjszaka falnak támaszkodó festőnek. Ősszel széldzsekiben járok majd, télen vacogok, libabőrös is leszek, és mindenről ő jut majd az eszembe. A csokoládéról, a szélmalmokról, minden reggelről és délutánról. A festményekről, a croissant-ról és a karácsonyról. Még a tehenekről is. Aztán rám talál az, aki szabadon szerethetek.
Nem leszek igazán boldog, már nem a legboldogabbnak tartott nemzet ad nekem otthont. És mert nem is akarok. Szeretem, ha fáj. Jeg elsker dig. Ha igazán elfog valami hév, megtapasztalni a végleteket. Jól dönteni, jól szeretni, és élni a választás lehetőségével. Ez az, amire csak az ember képes. Isten veled Dánia, Isten veled, M.

Ken

------
A sorozat korábbi részei:

Ken, a Trelleborgi legendája - 1.
Ken, a Trelleborgi legendája - 2.
Ken, a Trelleborgi legendája - 3.
Ken, a Trelleborgi legendája - 4.
Ken, a Trelleborgi legendája - 5.
Ken, a Trelleborgi legendája - 6.
Ken, a Trelleborgi legendája - 7.
Ken, a Trelleborgi legendája - 8.
Ken, a Trelleborgi legendája 9.
Ken, a Trelleborgi legendája 10.

Mit tettem, hűlt el önnön felelőtlenségétől Angyal Szása új otthonában, a bútorraktár jellegű albiban a Farkasréten, amikor ráébredt, mit kell tenni a túlélésért. Muszáj. Kötelező és dicséretes. A túlélésért bármit, pénzért bármit, lakhatásért mindent.
Orsós Johanna fáradtan érkezett ex-otthonából, ahová még hazajár kísérteni, pedig már a bútorrakárban is élhetne boldogan. Szása figyeli, ahogyan körbejárja a hideg szobákat, lekattintgatja a villanyokat és a sötét konyhában szorongva gondol a barátságos, meleg, puha nyolc négyzetméterre, isten metaforája.
Sárika és Gyöngyike egy hete itt dekkolnak, most vadak és zaklatottak. Ritkábban kaptak enni, nem mehettek ki a lakásból, nem volt velük senki, csak beugrottak odavetni pár falatot és kitakarítani. Sárikáék kis híján elviselhetetlenek, cikáznak és randalíroznak a kupacok között, kieresztett karmokkal ugranak Szása nyakába, nem néznek rá, és nem hisznek neki. Ilyenkor szokták ezeket a kis vadállatokat móresre tanítani, nevelni vagy megszabadulni tőlük bármilyen eszközzel.
Sámsonka, Sütike és Keke Mária a süllyedő Turul társasházban várnak sorukra a kiürített lakásban. Sámsonka és Sütike (Sötétke új neve) a szokatlanul sok figyelemtől szelídek és kedvesek. Sütike hangosan dorombol, gondozza a betegeskedő Sámsont, néha engedi szopni egy kicsit, néha csak megpucolgatja, néha odabújik a behemóthoz. Csakhogy Sütike az angyalokban hisz, és nem képzeli, hogy őt el akarnák hagyni. Szása bizonytalan: kevesebb cicával mégis könnyebb kicsit, Orsós Johanna meg nem is kedveli a macskákat...

Az átmeneti cicaotthon ezennel felbomlott és lakói újjászülettek. A születés veszélyes, születni nehéz, még senki nem tért vissza onnan, ahová megtérnek a születők.
Angyal Szása elhagyó szülőként nyíltan megbukott anyaságból, amikor Sámsonkát és Sütikét odahagyta a Turulban.
A társasház jóvátételeként befogadtatnak majd, és a politikailag korrekten tartott hobbiállatok színvonalas droid életére születnek újjá.
De addig.
Angyal értük ment, várták már ezt a napot az üres lakásban, ahol a gardrób polcán rendezkedtek be, Háznagy Elza otthagyott ruháiba vackoltak. Ilyen a horror és pszicho, a kedves kis kandúrok végigélték a lemorzsolódást, tartották egymásban a lelket, ahogy elköltöztek a lányok, és hármasban lettek otthagyva a falak között Keke Máriával, aki eddig még csak barátságtalan gesztusokat tett feléjük.
Abban a pár percben, amit Szása elhagyott cicái gondozásával töltött elhagyott és kiürített lakásában, enyhülés látszott Keke Mária és Sámsonék között, talán még összebújás is, szolidaritás. Amíg egy napon Keke Mária is felkerült a Farkasrétre, Sámsont pedig felkapta a behemót és eltűnt vele. Sütike óvatosabb volt, dühösen menekült és cikázott a lakásban, de Sámson nélkül ez már elég hiábavalónak tűnt, ragaszkodni ehhez az élőhelyhez, hinni az angyalban.
Ő is meglett, és Szása ölében került újabb átmeneti otthonába, a Turul pincéjébe. Kóbor pincemacskák, ez aztán nem ritkaság, rakosgatta Szása a poros elhagyott holmikat odalenn, hogy elférjen a macskavécé, a vizeslábos, a hús és a cicakeksz, meg egy foszlós takaróval bélelt doboz is, a pince öntvény radiátora mellett. Sütike dühösen ugrott a vasajtó résén a sötétbe.

Nehéz volt ez Szásának, angyalként kibírhatatlan, két elhagyott kandúr, a veszteség. A cserbenhagyás, amibe kényszerült. Meg fogják találni őket, látta Sámsonka és Sütike jövőjét Szása, jönnek a házba, ellenőrizni a kazánt, beszélgetni a csoportszobába, kiszöknek a cicák a lépcsőházba, és a lakóknak meg kell oldaniuk ezt az önállósodott problémát. És valahogyan, hosszú vajúdás után, egy szívben majd megérik a megoldás, és simogatni kezdi valaki az árvákat. Szása nem gondolt ennél drasztikusabb kifejletre, hogy gyűlölettel szabadulnak meg végül tőlük, sintérrel, macskavadásszal, aki speciális állatkínzó telepre juttatja a besúgott és elkapott példányokat.

Sárika és Gyöngyike újjászületése is nehéz volt, magukra hagyottan egy hétig a Farkasréten, idegen lakásban, társaiktól és angyaluktól megfosztva. A hormontelítődés izgága időszakában. A lányok fejlettek és szépek, a hangjuk cérnavékony nyávintásból átalakult erősödő morranássá, mozgásuk robbanékony, bújásuk türelmetlen.
Még kislányok, mondogatja Szása Orsós Johannának, aki a konyhapulton repkedő cicákra reccsen, míg a reggeli kávét, teát és tízórait készíti. Egyébként kiterjedt toleranciája nem érvényesíthető cicákra, ez jól látszott, amikor az első reggelek egyikén anya és fia dzsekiben, hátizsákban sorakozott az ajtóban és munkába indult, vendéglátózni egész álló nap, hogy aztán éjfél körül megtérjenek a Farkasrétre.
Majd kialakul, biztatgatták egymást Szásával, hogyan is osztoznak a 90 négyzetméteren meg a költségeken, az átjáró félszobán és a fürdőn, a vécén meg a konyhán. Az átmenet ridegségét Gyöngyike törte meg végül, kilépett Szásával a lépcsőházba és felszaladt a lépcsőkön. Csak a boltba megyek, gondolta Szása gondatlanul, hiszen megsétáltatta már a lányokat az udvaron, hogy megismerjék élőhelyüket, és remekül visszataláltak.
De Gyöngyike többé nem talált vissza, éneklésre nem szaladt elő, pincéből hangja nem hallatszott, foltos fehér kis háta nem villant meg a ház szürkéjében sehol. Ellopták, viccelődött Johanna, befogadták, vigasztalódott Tükör.
Még senki sem tért vissza, aki megszületett, hallotta Szása a magzatok hangját, akik véges idejüket töltik az örökkévaló anyában.
Sárika szaggatottan és pánikban szaladgált a lakásban, elveszítve a szívbéli harmóniát és bizalmat, amit eddig sugárzott mindig, és zaklatottan telítődött nősténymacska hormonokkal, hogy teljesíthesse biológiai küldetését, és gyűlöletben élt Keke Máriával. Újjászületése láthatatlan, a veszteségek közül közelít lassan, még nem látni, miféle új veszély alakjában érkezik. Elvész vagy elmenekül, túléli vagy baleset éri, cicái lesznek, ahogyan testvérei voltak, és elveszíti őket, vagy meg sem születhetnek, majd orvoshoz viszik és kikapcsolják.

Szabadító Mária Anyaotthon. Nevezte el Szása az új farkasréti létesítményt, mit sem tanulva az átmeneti cicás kudarcból.

V É G E

A Jelenségek a gettóból részei ICA-n:

Jelenségek a gettóból 1. - Háznagy Elza kalandjai Nyóckerben
Jelenségek a gettóból 2.
Jelenségek a gettóból 3. - Kultúrsokk
Jelenségek a gettóból 4. - Cicagettó 1.
Jelenségek a gettóból 5. - Cicagettó 2.
Jelenségek a gettóból 6. - Pénz-temető
Jelenségek a gettóból 7. - Válságstáb a Turul társasházban
Jelenségek a gettóból 8.
Jelenségek a gettóból 9. - Bingó

A Hetedhét Oázis Alapítvány célja a fogyatékossággal élők művészeteken keresztüli integrációja. Egyrészt (pl. a vers-, próza-, és dalszövegíró versennyel) igyekeznek olyan érdekes programokat kitalálni, amelyek segítségével be tudják vonni az "ép" embereket a fogyatékosok világába, másrészt pedig a segítséggel élők számára teremtenek lehetőséget arra, hogy tehetségüket nagyobb közönség előtt is megmutathassák. Az általuk kiírt verseny célja az volt, hogy a pályázók foglalkozzanak a fogyatékosság gondolatkörével, éljék bele magukat a helyzetbe. A zsűri tagjai Acsai Roland, Bódis Kriszta és Lackfi János voltak.

A Próza kategória nyertesei:

Méhes Döme bevarrott térdű mackónadrágot hord.
Búzaszőke hajú, szürke szemű, testmagassága pedig nem mérhető, mivel térdtől lefelé hiányoznak a lábai. Kisebb korában emiatt halnak képzelte magát, és egyedül azt furcsállta, hogy miért válnak ketté középen a farkúszói. A mamája azt mesélte neki, hogy azért született halnak, mert az anyukáját egy rubeola nevű gonosz átok érte, mialatt arra várt, hogy Döme a világra jöjjön. A mama sokat foglalkozik az unokájával, és minden új évszakban varr neki egypár új térdnél összevarrt mackónadrágot, ahogy ő hívja. A fiú ugyan kissé furcsállja, hogy miért kell egy halnak mackónadrágot hordania, de általában keveset kérdez, mert már észrevette, hogy a légkör egészen hűvössé válik, ha néha-néha válaszokat követel.
Ma szerda van, bár lehetne a hét akármelyik másik napja is, annak bármelyik órájában. Kivételt képez persze az éjszaka, mert olyankor Döme helye szigorúan az ágyában van, hogy felfrissülve vághasson neki egy új, előre is jól ismert nap kezdetének.
A nap többi órájában nyugodt szívvel hódolhat kedvenc időtöltésének. Most is épp ezt teszi. Döme az ablak előtt ül, és résnyire szűkített szemekkel kémleli a szemközti játszóteret. A kezében, közvetlenül szemmagasságban, egy sakkfigurát tart. Azért kell erősen fókuszálnia a szemével, mert a sakkfigurát megpróbálja elképzelni, amint a játszótéren lévő hintán ül, és lengedezik a levegőben. Mivel minden nap eljátssza ezt a számára rendkívül kedves játékot, mára tökéletes képzelőerőt fejlesztett ki, hogy megadja a kezdőlökést a sakkfigura hintájának, és láthassa kis barátját előre-hátra suhanni a levegőben. Mikor sikerül elkapnia a ritmust, és kedvenc figurája lendületesen hintázik a három emelet távolságában lévő játszótéren, széles mosoly terül el a fiú arcán.
Ezt a mosolyt gyorsan le is törli képzeletbeli szivacsával, amikor a másik szobából meghallja az anyukája gyengéden sürgető hangját:
- Vedd át a pólódat, Döme! Húsz perc múlva a gyógytornán kell lennünk!
A fiú általában nem válaszol a figyelmeztető szavakra, viszont mindig kifogástalan öltözékben, és indulásra készen üldögél a szobájában, mire az anyukája bemegy érte.
Döme nem szereti a gyógytornát, mert nyomasztja őt a többi szomorkodó halgyerek és halanyuka társasága. Az utóbbi időben azonban nagyon várja, hogy anyukája végigtolja őt a kerekes székében a szemközti rehabilitációs központba vezető úton. Ennek nem más az oka, mint hogy ez az út közvetlenül a játszótér mellett halad. A kisfiú így minden nap megkísértheti a játszótérhez való közelségnek azt a tetőfokát, amely számára elérhető.
Nemcsak a hinták nyikorgása, és a gyerekek lelkes sikongása bűvöli ilyenkor el. Fülei képesek érzékenyen kiszűrni egyetlenegy szólamot az odabentről harsogó polifonikus zsivajból. Amikor elhalad a játszótér mellett az anyukájával, sosem néz rá az ott hancúrozó gyerekseregre, főként nem az égővörös hajú lányra, akit hetek óta figyel az ablakából. Kánya Klárának nevezi magában a lányt, mert ahogy először meglátta az ablakból, rögtön a vörös kánya jutott róla eszébe. Nagyon tetszett neki a haja, titokban arról álmodozott, hogy egyszer ő is meghúzza majd a rakoncátlan fürtöket, ahogy a többi csintalan fiútól látta odaföntről a szobájából. Aztán tudja, hogy a filmekben olyan is van, hogy a férfi a nő szájára illeszti a száját, és megcsókolja. Valamiért úgy gondolta, hogy Kánya Klára ajkaira érdemes lenne ráilleszteni a száját…
Döme tehát nem kukucskál be a játszótér ábrándos világába. Kerítés veszi körbe a területét, és Döme az évek során megtanulta, hogy az ő helye mindig a kerítésen kívül marad. Csendesen magába szívja az atmoszférát, a zsivajt, és élvezi, hogy átpárolog a bőrébe a játszótérről áradó boldogság nevető gőze.
Természetesen néha nem bírja ki, hogy ne nézzen a szeme sarkából a hintákra, és a hinták körül futkározó Kánya Klárára. De ezt a lopott zugpillantást csak akkor engedi meg magának, ha már az utcát eltakaró bokros részekhez értek.
Döme ilyenkor nem szomorkodik. Az utolsó cseppjéig élvezi, ahogy titkos haditerv alapján dézsmálja az utcai örömök zavaros nektárját. Csak egy dolog bántja: hogy az anyukája mindig sokkal gyorsabban tolja a kerekes székét, mikor a játszótér környékére érnek, így a fiúnak szinte belekábulnak a boldogságcseppek sebes felszippantásába az érzékszervei.
És mint most is, az út elszürkül, ahogy egyre közelednek a rehabilitációs központhoz, és távolodnak a játszótértől. Döme azt kívánja, bárcsak az időnek egy felosztott szakaszán kellene végiggurulnia az életén, tetszőleges sebességgel. Mert ha rajta múlna, biztos arra kérné az anyukáját, hogy a gyógytornára kijelölt időintervallumon röpítse át olyan sietősen.
De az idő lassan telik, és a szakasztott egyforma délutánok szép lomhán rákarsztosodnak Dömére. Csak akkor érzi újra, hogy él, és lélegzik, amikor begyorsul alatta a kerekes szék, és megint a játszótér mellett halad életének szűkös kis szakaszán.
Újra várja a rövid örömhullámot, amely egy pillanatra belészáll, majd durván kiszakad belőle, már csukja a szemét, kiélezi a füleit, amikor a kerekes szék egyszer csak megáll vele. Az anyukája véletlenül félrelépett, ki a napi rutinból. Bele is tört a cipősarka. Most riadtan bosszankodik, Döme pedig egy pillanatra felügyelet nélkül marad. Tekintete mohón tapad az elétáruló látványra, és hirtelen megszédül. Az ő Kánya Klárája épp földet ér a csúszdáról való lesiklásból, és úgy érkezik meg a fiú előtt, hogy lehetetlen nem farkasszemet nézniük. A lány szemében egy kis riadalom tükröződik, de állja a fiú pillantását. Döme pedig úgy érzi, felolvadt az időben. Lehet, hogy félóráig maradtak így, lehet csak arra a két-három félkoppanós lépés idejére, amíg az anyukája újra a kezébe vette az irányítást a fiú útja fölött.
Nem is fontos, meddig tartott. A felszínen semmi sem történt. Csupán egy hirtelen elhatározás, és pár halk szó: „Várj meg holnap egy órával korábban, mint amennyi most van.”
És a kétszemélyes jármű robogott tovább…

*

Másnap Döme egészen különösen viselkedett. Amikor az anyukája nesztelenül kinyitotta az ajtót, hogy indulhassanak a szokásos gyógytornára, a fiú így szólt:
- Szeretnék ma egyedül elmenni a gyógytornára. Kísérj el addig a részig, ahol át kell menni az úton, és gyere haza. Meg akarom nézni, hogy sikerül.
A megszokottól meghökkentően eltérő viselkedés pedig meglepő módon elérte a célját. Döme kipirult arccal rázkódott anyja kezei alatt a döcögős úton, majd elszánt mosollyal búcsúzott a riadt tekintetű nőtől, miután szerencsésen átértek az úton.
Gondolatai feldúltan cikáztak egyetlen kérdés körül: vajon eljön-e a lány?
Eljött. Ott állt, szaladozó gyerekek ritkás gyűrűjében, zsebre dugott kézzel, szégyenlős arckifejezéssel. Döme megállt mellette, de kerülte a tekintetét.
- Fáj neked? – kérdezte halkan a lány.
- Ami nincs, az egy idő után már nem fáj. – mondta a fiú. – Nekem sosem volt, úgyhogy sose fájt.
Csend lett. Mindketten zavarban voltak, így hát kerülték egymás pillantását. Így sikerült aztán megoldaniuk, hogy felváltva titokban a megnézzék egymást.
- Csak annyit kérek tőled, hogy csald el a többieket valahová máshová, aztán gyere vissza, és segíts felülni arra a hintára. A kékre. Aztán menj el, és gyere vissza újra egy óra múlva.
A lány örült, hogy feladatot kapott, így egy elgondolkozó bólintás után könnyű lábakkal szaladt el, és valamit odasúgott a társainak. Egy kis tanakodás és fecsegés után végül mindenki elindult a sarki fagyizó irányába.
Döme egyedül maradt, de küzdött az ellen, hogy a félelmet fogadja társául. Türelmesen várt, amíg lobogó hajú kányája visszatért. A lány félszegen rejtette el a háta mögé a kezében szorongatott fagylaltos tölcsért. Mikor eszébe jutott, hogy a feladat második részében valahogy fel kell segítenie az ismeretlen fiút a hintára, zavartan elhajította az édességet.
- Közel megyek hozzá. Add ide a kezed, és én meg fogom fogni. Lehet, hogy sikerül egyedül is, lehet, hogy kicsit rád kell majd támaszkodnom. – szólalt meg a fiú, miközben már el is indult a hinta irányába a székével.
A fiú nem akarta, hogy teljesen a lány segítségére kelljen hagyatkoznia, ezért meglepően könnyen helyezkedett át a kék hintába. Mikor már bent ült, a lány pillantása elrévedt, és önkéntelenül is megállapodott a bevarrott nadrággal fedett rövid csonkokon.
- Most menj el. – mondta a fiú szelíden, mikor észrevette a lány fürkésző tekintetét.
Döme tehát egyedül maradt. Előhúzta a zsebéből a sakkfigurát, és megszorította az egyik öklével. Ujjai izzadtak a hinta láncain. Megpróbálta az ellesett ritmusra mozgatni az altestét, de a hinta nem kapott szárnyakra, csupán rázkódni kezdett alatta, majd oldalirányba libegni. A fiú ujjai elfehéredtek, ahogy még szívósabban kulcsolta őket a hinta láncára. Ugrásszerű mozgásokat próbált végezni, hogy megadja a lendületet a hintának. A homlokán aprókat lüktetett egy ér. A hinta egy rándulással megpördült alatta, a láncok pedig összecsavarodtak Döme körkörösen rángatózott a hintával, és közben erősen zihált. Kifújta a tüdejébe szorult levegőt, és felnézett a szemközti ház ismerős ablakára. Becsukta a szemét, és elképzelte, hogy ott ül, és onnan nézi magát. Felsőtestével utánozni kezdte kedvenc sakkfigurája egyenletes mozdulatait, és csöndesen szívta magába az utca tompa nyüzsgését. Erősen koncentrált, és különböző képeket képzelt maga elé. Testének összes izma megfeszült, szemeit pedig erősen húzta össze. Szájával mormogott valamit, amit később sosem tudott felidézni.
És akkor megtörtént. A hinta elindult alatta. Fülébe csiklandósan sikoltott bele a szél süvítő hangja, arcát pedig simogatta a csípős levegő. Döme ujjai rémülten fogódzkodtak a láncba, szíve azonban az ismeretlen kalandtól felpezsdülve verdesett a mellkasában. Száján szétterült a felhőtlen, minden nehézségről megfeledkező elragadtatás mosolya. Kissé kidugta a nyelve hegyét, és kíváncsi rácsodálkozással tapogatta körbe a széltől kicserepesedő ajkait. Érezte a nyelvén a levegő ízét és hőmérsékletét. Szabad volt, egyre gyorsabban szárnyalt a levegőben, a korlátlan ürességben, ahol nem áll az ember útjába semmiféle akadály.
Annyira megrészegítette az ismeretlen végtelenség kínálta mámoros kóstoló, hogy észre sem vette, amikor a hinta lassulni kezdett alatta, majd szép lassan megállt. Tágra nyílt szemekkel meredt a vízszintesen elé terülő világra, mintha most látná először. Aztán visszatért a valóságba, mert három hangos lépést hallott egészen közelről.
- Miért szorongatod a kezedben azt a sakkfigurát? – kérdezte Kánya Klára a háta mögül.
- Mert ő tanított meg hintázni, és azt akartam, hogy itt legyen az elsőnél. – felelte bágyadtan a fiú.
- Nagyon szép figura.
- Csodásak ezek a sakkbábuk. Egyiknek sincs lába, és mégis bármerre lehet lépni velük.
A lány odasétált a fiú elé, és félénken elmosolyodott.
- Hogy tetszett? – tudakolta.
A fiú nem válaszolt, csak félig lehunyta a szemét, és olyan mosolygós grimaszt vágott, mintha egy különösen fájdalmas emlékre gondolna vissza.
- Túl csonkák a szavak ahhoz, hogy ezt el tudjam mondani. – felelte végül.
A lány elgondolkozott. Arra gondolt, milyen furcsákat mond néha ez a fiú.
- Akarod, hogy visszasegítselek… oda? – kérdezte.
- Még ne. – rázta a fejét a fiú. – Kérhetnék inkább helyette valami mást?
A lány finoman megrántotta a vállát, és kissé megemelkedett a szemöldöke is.
- Gyere egy kicsit közelebb, hogy meghúzhassam a hajad!
A fürtös fej pedig egy pár másodperces habozás után odahajolt felé, hogy elérhesse.
- De ne fájjon! – húzódott el egy pillanatra a lány.
Döme pedig komoly arccal és félszegen húzta meg az egyik vörös csigát. Azt hitte, sikítani fog a lány, ahogy akkor szokott, amikor a többi fiú húzza meg a haját, de Kánya Klára végig engedelmesen tűrte a bűvös műveletet.
A rövid délután gyorsan elrepült. Méhes Döme végre megehetett két egész órányi boldogságot.
És bár ő ezt még nem tudja: sosem fog csókolózni az ő Kánya Klárájával, aki titokban meglökte őt a hintán, de ő lesz a világtörténelemben az első mackónadrágos hal, amely szárnyak és lábak nélkül meghódította és uralta a levegőt, sőt mi több, csípős csókot váltott vele.

- László. – nem volt egészen bizonyos, hogy egy rózsaszál szólalt-e meg vagy a szomszéd lány szólította őt keresztnevén, mint azelőtt soha, mint azelőtt csak anya és a virágok.
László mindenesetre kisietett. Nehezen járt, százhetvenkilenc kilója miatt.
Hangosan szuszogott és tele volt gátlásokkal. Gyógyszereket szedett, hogy ne hallucináljon, hogy ne legyen baj vele. Hogy megmaradjon olyan kedves és visszahúzódó fiúnak, amilyen azelőtt , amilyen mindig is volt. Amilyennek a falu ismerte és amilyennek a falu – fejcsóválva, de – elfogadta őt.
László kisietett, a szomszéd lány sehol. Biztosan a virágok szólítottak, vajon bevettem-e ma reggel a nyugtatót. Igen. Határozottan emlékszem arra, hogy reggeliztem, elővettem a fehér dobozkát és bevettem a gyógyszert. Egy virág mégis megszólalt. László leült a kerti padra. Olyan szép a mai nap, olyan kimondhatatlanul gyönyörű. De valaki szólít. Odahajolt minden egyes rózsaszálhoz, még a bimbókhoz is. Hallgattak. Pedig valaki szólítja őt, a keresztnevén.
A szomszédék ablakából muskátlik omoltak, nyújtóztak az aszfaltút felé. Most, most mintha... úgy tűnt, hogy a szomszéd lány kidugta drága szeplős fejét, vörös haját az ablakon. Dehát a szomszéd lány ilyenkor egyetemen van, a városban. László érzi a remegést a végtagjaiban.
Nagyon fél, ki tudja, mitől. Gyorsan, zihálva cigarettára gyújt, a kertben sétál, a rózsák között, és a szomszéd lány vörös fejéről képzeleg. Gyöngéden lemetszi a fölösleges ágakat. Megsimogatja a rózsabokor száradó virágait. Olyasmi ez a mozdulat, mint az embereknél a szemhéj gyöngéd, utolsó lefogása. Szolgálattétel a halottnak. Értelmetlen szolgálattétel. Az élő rózsákat nézi, nézi a betegnyugdíjas rózsakertész, félszegen mosolyogva. És lemetszi, újra lemetszi a fölösleges ágakat. De valaki a keresztnevén szólítja őt. Nem, nem lehet anya. Ő meghalt. A szomszéd lány sem lehet, hiszen ő a városban van, egyetemen... a városban. László leül a kerti padra, cigarettázik. Rózsaszínű arcbőre fényes az izzadtságtól. Valaki csenget, uramisten, valaki csenget. László feláll, lassan megy ki a kapuig, pocakja, ez az átkozottul óriási pocak minden lépésnél megrezzen. A kertész megáll, nekitámaszkodik a ház falának. Nem, most nincs kedve kaput nyitni. Mindegy, ha éppen a szomszéd lány lenne is ott, a kapu túloldalán. Fáradtan leül a fűre. Annyira fáradt, túl sok ez az átkozott háj, egyszerűen túl sok. A szervek is rég fellázadtak a tömeg ellen. Nehéz így, nagyon nehéz. A rózsák most hallgatnak, valaki mégis szólítja őt, a keresztnevén.
Anya... anya imádta az alkoholt. Meghalt, rámhagyott egy házat, egy kertet, és néhány üveg sört, vodkát a hűtőszekrényben. László feláll, bemegy a konyhába. Előveszi, szorongva, az anyja sörét. Sohasem mert inni, az orvos megtiltotta. Azt mondja, megárt az idegeimnek, gondolta, és elővette az első sört. Anya meghalt.
László leül a konyhaszékre. Nem bírja ezt a rettenetes súlyfölösleget, nem bírja a hangokat, megint hallja, pedig a reggel egészen biztosan bevette a gyógyszert. László előveszi a sörnyitót, kinyitja a sört, tölt magának. Látod-e, doki, semmi sem történik. Nincs velem probléma. Egy kicsit elszédültem, de minden rendben. És László megissza a második pohár sört. A harmadikat, aztán vodkát tölt, a negyediket, a megszámlálhatatlanul sokadikat. Érzi, hogy nem tud felállni. Ó, ez az istenverte kövérség, már fel sem tudok állni. És László itta, itta az alkoholt. Ki kell jutnom a vécére, de hogyan. Szédülök. Nem tudok felállni. Valaki szólít, átkozott, szar alak lehet. Hagyna már békén. Anya halott. Enyém a kert, a rózsák. Egyedül vagyok. A szomszéd lány az egyetemen van, tanul. Dolga van. Ő nem betegnyugdíjas. László a konyhaszéken ül, fel szeretne állni, nem sikerül. László szédül, szédül, a virágok viháncolnak odakint. László magára ereszt és a fejét leejti a konyhaasztalra. Elalszik.
László, a kertész elalszik a konyhaasztalon.
A szomszéd, látva, hogy László nem nyit ajtót, betöri a kaput. Bemegy, ordít: László. Az előszobába leteszi a tojást, krumplit, amit Lászlónak akart eladni.
László majdnem eszméletlenül fekszik az asztallapon, egy kicsit remeg és a nadrágja nedves. A szomszéd kihívja az orvost. Lászlót beutalják a pszichiátriára, s mihelyt kijózanodik, rengeteg nyugtatót fecskendeznek beteg, kövér testébe.
Még aznap kifüggesztették a cédulát a ház kapujára. A rózsakert és a ház, László kertje, háza eladó. Az árverés pénteken, tizenhárom órakor kezdődik.
- Jó reggelt, Padoványi úr. – mondja másnap mosolyogva egy nővér Lászlónak, és
kezében a napi nyugtatóadagot tartja.
A rózsák, anya. A szomszéd lány. Többé senki sem fogja Lászlót a keresztnevén
szólítani.

I.

Sanyi autója nehezen bírta az emelkedőt. Marina a kapaszkodót szorítva csendben gubbasztott mellette, ha megszólal, veszekedni fognak, ebben biztos volt, a férfiak nem szeretik, ha megzavarják őket játék közben és jelen helyzetükben nem lett volna ajánlatos összekapniuk.
A lány, nem volt túl vidám, dacára a szép időnek. Az egész búvárosdi semmi másra nem szolgálhatott, csak hogy az a hülye megint bizonyítson, milyen szerencsés lány is ő, és hogy – ebben a pillanatban az autó végre vízszintbe ért, maga mögé utasítva az utolsó kanyart is. Faindák függönye alatt ott lapult a bányató csendje.
A szegényesen kialakított parkolóban nem ők voltak az elsők, egy kissé megkopott, de korához képest remek állapotban lévő kombi Lada foglalta el a kevés árnyékos hely egyikét. Sanyi, a Ladák kasztnyijáról kiselőadást tartva befarolt mellé..
Marina, meg sem várva, hogy a motor leálljon, ledobta magáról biztonsági övét. Végre megszabadulva kipattant az autóból. Hallotta, hogyan csapódik mögötte a visszatekeredő öv az ajtófélfának, onnan a plafonnak.
A hosszú és unalmas Barcika-Széleskő út után üdítő érzés volt kiegyenesedni. Bár a Nap kellemetlenül égetett, a szabad levegő segített figyelmen kívül hagyni ezt a kellemetlenséget. Sokat jártak ide gyermekkorában, nagyon sokat… Akkor még nem ismerte Sanyit, amire részben nosztalgiával, részben a kánikulában elfáradt sportoló szomjával gondolt.
Leállt a motor. Nem sokkal később ajtócsapódás.
- Szép, mi? – szólalt meg büszkeségtől és bizonytalanságtól remegve. Mikor kedvese előhozakodott a búvársport aktív művelésével, ő ajánlotta ezt a tavat, hiszen ha úgysem úszhatja meg párja hóbortjait, hadd lehessen vele akkor is, olyan helyen, amihez olyan szép élmények tartoznak.
Egy magasan lévő párkányról ugráltak… mennyire csípte a víz csobbanáskor a fenekét és… az ember szinte kitágult a befelé igyekvő víztömegtől.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – hallotta Sanyi hangját. Most mintha egészen távol álltak volna egymástól, térben is, időben is, mintha csak idegenek lennének. Minden olyan zavaros volt, Marina úgy érezte, nem akar bemenni abba a tóba, nem akar beszélni a háta mögött álló férfival, aki mellé nem akar befeküdni este. Hirtelen két kar fogta át hátulról, két szőrös és vastag mellső végtag, a jobbon aranylemez kaucsukcsíkon és köves gyűrű, a balon –teljesen oda nem illő –búváróra. Ajkakat érzett a nyakán, melyek mozogni kezdtek és hallotta ismét Sanyi hangját, de most sokkal közelebbről, és érezte azt a nedves és fűzforró leheletet, amit magába szívva mindig olyan jó volt elaludni – Gyönyörű helyre hoztál. Köszönöm.
Marina boldog volt és büszke. Szerette ezt a nagydarab szőrös embert, akinek csókolózás közben mindig olyan koszos lesz a szemüvege arcának zsírjától, aki mindig olyan vehemenciával kapja az ölébe, mintha el sem akarná engedni.
A fiatalember mégis elengedte, elcammogott a csomagtartóhoz és a felszerelés összeállításába kezdett. Irány a nagy kaland!

II.

A tó vize rettenetes hideg volt. Marina bőre alatt hajszál vékony izmok rángatóztak, hátra feszítve láthatatlan szőrszálait. A libabőr elnevezés igen találó.
Percekig egy sekély, part menti szakaszon áztak. Hogy ne álljon be Marina vérkeringése, a fiú megmasszírozta békalábát, ami, bár a fagyás fájdalmát nem enyhítette, azért mégiscsak kedves dolog volt. Aztán, amikor úgy látta, már megszokták a víz hőmérsékletét (körülbelül tizennyolc fok, a fenéken tizenkettő), barátnője kezébe markolt, és megkezdte a merülést.
Arcuknak a tóvíz eleinte nagyon hideg volt. De az a csend odalent!

III.

Marina boldogan süppedt a Suzuki anyósülésébe. Háta mögül a csomagtartó csukódása, Sanyi végzett a bepakolással.
Felszerelésüket biztonságban tudva hazaindultak, Barcikára.
A fülledt kisautót megszállta egyfajta boldog fáradtság, az ötórai napsütést már egyáltalán nem érezték bántónak, Marina izzadt tenyere alatt a kocsi kapaszkodója volt az egyetlen biztos pont a világon. Elaludt.
Mikor a lejtő végén felébredt, arra gondolt, milyen szépen fog erről zongorázni braille-írógépén. Marina a vakok újságának dolgozott, ez volt az egyetlen munka, aminek művelése közben jól érezte magát, mióta a három évvel ezelőtti balesetben elvesztette látását.
- Elaludtál? – kérdezte Sanyi.
- Aha.
Autójuk bogárként futott tovább az aszfaltkígyó végtelen testén.

„Az idővel meg idővel meg kell barátkoznunk úgyis.” (Scherter Judit)

Scherter Judit Nők, délutáni fényben címmel írt könyvet a klimaxról, ami, úgy tűnik, még mindig a tabutémák körébe tartozik. A klimaxról mindannyiunknak valami rossz, nehezen megfogható dolog jut eszébe: mintha betegség lenne. Csak ne beszéljünk róla! – ezen a sokakat jellemző hozzáálláson akar változtatni a szerzőnő. Az általános, leegyszerűsítő vélemény a klimaxról, hogy „kellemetlen, hőhullámokkal, verítékezéssel és főleg: hisztizéssel jár.”. Scherter Judit könyvében árnyalja, igazabbá, szabadabbá teszi ezt a képet. A könyv írása közben megosztja velünk tapasztalatait: hogyan írt, mikor ment ki kertészkedni, mikor öntötte el hőhullám − ezek a személyes momentumok teszik a könyvet is személyessé. Azonban főleg interjúalanyok és orvosok véleményeit idézi a változó korról. Mit tegyen egy nő, amikor elveszíti a szépségét és tart tőle, hogy mások csak a külsejét látják benne? Hogyan találjon meg magában egy másfajta szépséget? A nők ideálképeknek akarnak megfelelni, a társadalmi szerepmegfelelés férfiak és nők mindennapjainak is tetemes részét teszi ki. Szépnek akarunk látszani − de mi is az az általános szépség? A könyv első felében ilyen témákról esik szó. Megtudhatjuk, hogy az ösztrogénnek van selymesítő hatása is, így ezt a klimax után tablettákkal vagy természetes úton, de valahogy pótolni kényszerülünk. Az őszinteség teszi e kötetet bájossá − egy darabig képes magával ragadni az olvasót.



Mindenki észreveszi, ha klimaxol. A hőhullámok kifejezetten kellemetlenek, az ember kipirosodik, csatakos lesz a verítéktől, kínos. A hipotalamusz üzeneteket küld a petefészek hormonjainak, azok már nem képesek viszontválaszolni, krízis következik be a szervezetben, innen a hőhullámok. Scherter Judit sajátos logika szerint veszi végig az orvosi tapasztalatokat, tudományos jelentéseket és személyes véleményeket is bevonva, témáját. Igyekszik a klimaxot minden oldalról megvizsgálni, de talán túl sok az igyekezet, ami nem tesz jót a könyvnek − egészében gyógyítani akar és azt sugározni, hogy a klimax után is várhat a nőkre gyönyörűség és elégedettség. A legfontosabb, hogy ne büntessék magukat. Alvászavar, fáradtságérzés, bőrproblémák, száj- és szemszárazság, éjszakai hőhullám… és még nagyon hosszú a lista. Az el nem rejtett szándék a tájékoztatás és segítségnyújtás. „Az érzékeny arcúakat az úgynevezett mimikai ráncok ekkorra már szinte kőbe vésődve öregítik; mosolyuknál megjelenő bájos gödröcskéjük lassan éppúgy ránccá lényegül át, mint mogorván összevont szemöldökük fölött a homlok finom pókhálója. (Ebből is látszik a szegény női bőr és lélek mérhetetlen kiszolgáltatottsága.)”

Van férfiklimax is a világon, az úgynevezett kapuzárási pánik, ám arról még kevesebbet szoktak beszélni, mert észrevehetetlen, biológiailag fokozatosan történik. Az egyik séta a lejtőn lefelé, míg a másik zuhanás a szakadékba. Beszél a nőgyógyászoknak és orvosoknak való kiszolgáltatottságról, a hozzá nem értésről és az ezzel járó fájdalmas biológiai tapasztalatokról. Interjúalanyai az „Egy Nő” vagy „Egy Férfi” szerepében mondják el tapasztalataikat. Szomorú sok nőnek, hogy míg férje élete végéig új családot alapíthat, az ő termékenysége a menopauza után véget ér, nem lehet több gyermeke, vége a nemzési időnek, mialatt a férfiak életük végig nemzőképesek maradnak.



Keleten jóval kevesebb nő szenved a klimaxtól − ez a gyógynövények jótékony hatásának tudható be, ezekről is szól a könyv. A stresszről, feledékenységről és depresszióról szóló fejezetek számomra felületesek és nem tesznek újat az előbbiekhez. A menopauzáról való orvosi jelentésekben jobban elmélyült a szerző, mint a pszichoanalitikus szakirodalomban. A könyvnek nem célja, hogy irodalom legyen, sem az, hogy mindegyik témában mély jártasságra tegyen szert, ezért talán ez nem róható fel, de mégis… műfajában legfőképp az interjúkötethez hasonlít.
Jobb lett volna talán nem írni a pszichés változásokról, hiszen így könnyen kiderül az ebben a témában való járatlanság. Nem pont Freudot kell olvasni, (bár az sem árt), de kicsit jobban otthon lenni a pszichológiában, ha már tollára veszi valaki az emberi psziché bonyolultságát.
Viszont szépen megoldott a kötetben annak kihangsúlyozása, hogy a változó korban avagy klimax-korban a nők tapasztalatai, − a világban és családban betöltött támogató, segítő, bölcs szerepei − lényegbevágóak lennének, ha a társadalom megfelelőképpen befogadná őket. Vissza kell szerezniük a tiszteletet − írja Scherter Judit, amivel én is egyetértek.



Életmód- és fogyókúra tanácsadásban is lehet részünk: mindenki maga felelős az életéért, egészséges étrend, lehetőleg minél kevesebb gyógyszer… számomra itt már unalmassá válik a kioktató hangnem, a könyv ugyanazt ismételgeti. A Centrál Kávéházban zajló beszélgetésben is kitér rá, jobb, ha nem megy az ember pszichológushoz. Ezek után furcsa, hogy a könyv állandóan a pszichés hatásokat emlegeti. A szerző élete első gondolkodó korszakát, az ösztönlényből való metamorfózist pár évvel ezelőtt élte át, édesanyja halálakor. Akkor kezdett gondolkozni az életén, amikor felkeresett egy pszichológust. Addig minden természetesnek tűnt. A pszichológus kérdéseit aztán egy idő után már túl elrugaszkodottnak tartotta. „Nem vicc! És nem hiszem el, hogy valaki nem képes azzal törődni, mit eszik, és hogy nincs ideje naponta húsz percig jól kilépve gyalogolni, ha másra nincs lehetősége. Ha nem teszi meg mégsem, akkor megérdemli, hogy pocsékul érezze magát. És nekem ne nyavalyogjon!” Ilyen csodálatos hangnemben fejezi ki mélyenszántó − ”kislányom vedd fel a sapkádat különben megfázol” − típusú életvezetési tanácsait felnőtt nők számára.

Mert az elsődleges célközönsége a nőolvasó. Azért is kár ez a tanácsadói attitűd, mert a könyv körülbelül a feléig érdekfeszítő, izgalmas, egy olyan rejtett tartományt fed fel, aminek felkapirgálására nagyon is szükség van. Ám míg az elején érdekes részleteket tudhatunk meg testünk felépítéséről, a menopausáról és rengeteg mindenről, kár volt ezzel a lapos utolsó egyharmaddal elrontani! Csak a könyv utolsó lapjain tűnik fel ismét lélegzetállító őszinteségével, az erotikus és bölcs, az igazi Scherter Judit, amikor arról ír, amiről még írni kellett volna. Én szívesebben olvastam volna egy ilyen megindítóan őszinte vallomást saját élményeiből táplálkozva a klimaxról, mint egy orvosi jelentésekkel és láthatatlan nők és férfiak véleményeivel teletűzdelt könyvet, aminek szinte nincs is szerzője. De legalább az utolsó oldalak ellenpontozzák a biológiára és testedzéskultúrára vonatkozó fejezeteket − nem véletlen, hogy úton-útfélen ezeket az utolsó oldalakat idézik.



A Centrál Kávéházban a beszélgetés jó hangulatú és könnyed volt. Scherter Juditot Gordon Agáta és Bódis Kriszta kérdezte, a könyvből „Malacka” olvasott fel részleteket, természetesen a legjobban fogyasztható, legviccesebbet. Both Gabi felülmúlhatatlan sanzonjai a megfelelő mélységbe jutottak, akinek a bölcsészlelke oda kívánkozott. Darvas Bence kísérte zongorán, páratlan harmóniában játszottak és szerepeltek együtt. Szép és kellemes beszélgetés volt, meglehetősen sok látogatóval. Ám amikor Bódis Kriszta a szexualitással kapcsolatos kérdéseit tette fel a szerzőnek, kicsit beakadt ez a derűs idill − Scherter Judit nem nagyon tudott mit válaszolni, pedig a Jane Juska: Szex és nyugdíj című könyvén nevelkedett megrögzött Centrifuga-látogatók joggal kíváncsiak erre is. A kérdés arra vonatkozott, miért van ellentmondás a könyvben a szexualitással kapcsolatban, hiszen van, amikor azt írja, végleg lemondott róla, míg a könyv végén a nőknek további szexuális gyönyörökben teljes éveket kíván, hiszen már sem a háztartás, sem a gyerekek nem akadályozzák meg őket szexualitásuk szabad kiélésében. A klimaxon sikeresen átesetteket − hiszen a férfiak intoleráns viselkedésének köszönhetően sok ekkortájt a válás.

Hogy mit vonjunk le tanulságként a klimaxról? Sosem jön jókor. – írja Scherter Judit.



A beszélgetésen arról is volt szó, miért hívják sokan banyakórnak ezt az állapotot. Gordon Agáta megjegyezte, ez a „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” példája lehet, hiszen az idős nőket, akik mögött ott van már szinte az egész életük, csak tisztelni lehet, esetlegesen a spirituális fejlődésük előtt is fejet hajtanak a fiatalabbak. „Mert, hogy egyedüli Egy Nők vagyunk a világon, saját genetikus múlttal, saját, senki mással sem azonos hormonjainkkal, saját életünkkel. És különbözünk minden más nőtől.”

„Az emlékezés a feledés kártyapaklija. A feledés a megelevenedő figura. Kezdődik a játszma. A gondolat eleinte olyan egyedül van, mint a kielégítetlen vágy. Úgy kell nekifogni, hogy az ember még erről a vágyról is elfeledkezzen, mert csak akkor ébred föl az a másik, aki ír. Az írni készülő író felejtése a haranghoz erősített kötél. Meg kell húzni azt a kötelet, hogy a harangnyelv ütésére maguktól, mintegy varázsütésre szólaljanak meg a szavak.”

Nuria Amat szülővárosában, Barcelonában él, bár hosszabb időt töltött Kolumbiában, Mexikóban, Berlinben, Párizsban és az Egyesült Államokban is. Bölcsészdiplomás, a könyvtári informatika és dokumentáció meghonosítója, a Barcelonai Egyetem Könyvtártudományi tanszékének tanára, Virginia Woolf és Emily Dickinson a legfőbb ihletforrása, és saját bevallása szerint is a latin-amerikai boom szellemi gyermeke, Juan Carlos Onetti El pozo (’A kút’) című regénye volt a bibliája, és egész életének legmeghatározóbb élménye, hogy háromévesen elvesztette az édesanyját. Az anya hiánya egész életművében jelen van. Regényeivel aratta legnagyobb sikereit, bár verset, esszét és elbeszélést is írt. Legsikeresebb műve eddig A kokainkirálynő volt, mely a szerző kolumbiai éveinek emléke, segélykiáltás a nyomorban élő országrészért, Chocóért, ahol a történet játszódik. A regény 2002-ben elnyerte Barcelona városának díját, és 2007-ben az IMPAC nemzetközi irodalmi díjára is jelölték, olyan szerzők mellé, mint Margaret Atwood, Nick Hornby, John Banville, Paul Auster, Gabriel García Márquez, Ian McEwan, Salman Rushdie, Zadie Smith és Bret Easton Ellis. Nuria Amat a latin-amerikai irodalom gyermekének vallja magát, s két keresztapja, Gabriel García Márquez és Carlos Fuentes a legfőbb támogatója, írói pályáját mind a mai napig ők egyengetik. Nuria Amat Carmen Laforet csodálója. Többször is nyilatkozta, hogy „A semmi a század legjobb regénye, és ezt nem csak én mondom, velem együtt olyan nagy írók is, mint Javier Marías és a többiek.”
Nuria Amat elbeszélő művei rendkívül sokszínűek. Az El ladrón de libros (’A könyvtolvaj’, 1988) vagy a Todos somos Kafka (’Kafka vagyunk mindahányan’, 1993) A kokainkirálynő (Reina de América, 2002) megjelenéséig a szerző nagyjából a hagyományos regény csapásirányát követte, azonban e regényeken belül is gyakran próbálkozott a kifejezés új formáival, újfajta diskurzussal, melyben kitalált történet, krónika, elméleti fejtegetés és szinte aforisztikus tömörségű önvallomás keveredik egymással, egybemosva vagy feloldva a fikció és valóság között húzódó határt.
A Todos somos Kafka olvasónője az öngyilkos író keresésére indul, az öngyilkos íróéra, akit ő mentett meg. A olvasónő Kafka lánya, és felgyújtja családi otthonát, hogy megnézze, nem menekül-e fejvesztve a lángok közül az őrült édesanya, akit Kafka bizonyára a ház valamely titkos zugában rejteget. A olvasónő James Joyce asszonya, és Európába látogat a férjével, Lucia lányával és a titkárával, Beckettel. Az utazás a szanatóriumban ér véget, ahol az őrült írót kezelik, akit az olvasónő megmentett, s kertjei és könyvtára nyitva áll a olvasónő előtt, kedvére kémlelheti, figyelheti, beszélgethet nagy írókkal, s végül kitalálhatja, melyikük az öngyilkos író, akit ő megmentett. Az olvasónő írja ezt a nőportrét – aki egyszerre az édesanya, a lány, az őrült asszony is meg nem is –, és keresi hozzá a szerzőt. „A megélt és a megírt élmény közti határ a Todos somos Kafka témája, ám a cím is utal rá, hogy a megélt és megírt élmény között számtalan ajtó, vámsorompó, határátkelő, természetes és álombeli határvonal húzódik” – írja Carlos Fuentes a regény előszavában.
Az El país del alma (’A lélek országa’, 1999) a polgárháború utáni katalán polgári lét, a végletes nacionalizmus kritikája, melyben a sérülékeny főszereplőnő harcol a könyörtelen idők felfogásával. A regény 2001-ben a jó nevű spanyol-amerikai Rómulo Gallegos-díj finalistája lett.
2008-ban jelent meg a Deja que la vida llueva sobre mí (’Esőként hulljon rám az élet’) című regénye, amely egy fordított világba vezet bennünket, melyben az írás tölti meg élettel az érzéseket. Lepárolt mondatok, érzelmek születnek egy ige, egy melléknév nyomán, mely szinte szétveti a papirost. Ilyen Nuria Amat bátor regénye: első ránézésre önéletrajzi elbeszélés, melyben „mesélni ugyanazt jelenti, mint adni-venni az igazságot”. Pillanatokat, érzéseket, hirtelen feltoluló emlékeket ragad ki, de mindezt nem lineárisan vagy időrendben elbeszélve, hanem ahogy az emberben általában felmerülnek, egymással összefonódva, egymást keresztezve, új hangokat megszólaltatva, ugyanazt a történetet mással is elmeséltetve.
Verseskötete Pan de boda (’Lakodalmas kalács’, 1979) címmel jelent meg, majd Amor infiel (’Hűtlen szerelem’, 2004) címmel Emily Dickinson verseit publikálta szabad átiratban, s végül 2008-as megjelenésű a Poemas impuros (’Tisztátalan költemények’) cím nélküli versfolyam, a női hangon elbeszélt önvallomás, önarckép: „Magamban mondom: az élet szép/jó ideje immár, hogy nem élek…”
Nuria Amat szerkeszti a Vidas literarias (’Irodalmi életrajzok’) című sorozatot, melyben neves szerzők (Carlos Fuentes, Juan Goytisolo, Eduardo Mendoza stb.) írnak elődeikről, mint Jorge Luis Borges, Calderón de la Barca, Julio Cortázar, Miguel de Cervantes, Rubén Darío, José Lezama Lima, José Ortega y Gasset, Fernando Pessoa vagy Juan Rulfo, akiről Nuria Amat maga írt.
Esszékötetei időrendben: De la información al saber (’Az információtól a tudásig’), 1990, El libro mudo (’A néma könyv’), 1994, Letra herida (’A megsebzett betű; utóbbiban a szerző korunk öngyilkos költőiről beszél, élükön Cesare Pavesével.
Nuria Amat úttörőmunkát végzett hazájában a dokumentáció terén, számos szakmai publikációt írt a könyvtári informatika témakörében. Jelenleg is tanít a barcelonai Könyvtártudományi és Dokumentációs Tanszéken.
2008 novemberében Gabriel García Márquez és Carlos Fuentes meghívására részt vett a mexikói Guadalajara Egyetemének Julio Cortázar Tanszékén tartott konferencián, és Háborúk közt: Mit jelent az írás zaklatott időkben címmel tartott előadásában a következőket mondta: „Spanyolul író katalán létemre kolumbiai író vagyok és nő, mexikói meg argentin, életbeli és irodalmi közelségem okán, de továbbra is „barbárnak” érzem magam mindenütt. Talán legkevésbé Latin-Amerikában, ahol a honi spanyoltól eltávolodott periferikus nyelveknek köszönhetően önökkel vallhatok testvériséget.”

Magyarul olvasható:
Nuria Amat: A kokainkirálynő

1.
Wilson egyszerre két cigarettát szívott. Az egyik a szájában lógott, a másikat meg az ujja között tartotta, mint a ceruzát. Mint aki nem akar kizökkenni az olvasásból, épp csak fölpillantott, és megjegyezte, egész nap azt gondolta, hogy éjszaka van.
Na és, gondoltam. Megráztam a fejemet, egy szót se szóltam. Keserű ízt éreztem a számban, a nyelvem száraz volt.
Miért ilyen messze kellett rám találnod, akartam kérdezni. A tengerről, a part menti kövekről beszéltem neki. Miért pont engem, mondtam. Nem is akarom tudni.
A nő árnyképnek tűnt a sötétülő fényben.
Wilson nem volt részeg, közbevágott. Akkor józan volt.
Egyre közelebb jött hozzánk a tenger. Hátranéztem, hátha látok valamit. Az órám nem sokkal éjfél után megállt, a csuklómon lötyögött. Hány óra van, kérdeztem.
Aztán megkértem Wilsont, olvasson hangosan, legalább elszórakozunk. Az sem tartott sokáig. Az eső elnyomta a hangját. Ahogy múlt az idő, úgy tompult bennem az éhség, már nem gondoltam az evésre.
Egy darabig játszottam az őrültet. Mindegy volt, esik vagy nem esik. Napokon keresztül álltuk a felhőszakadás dühét, és a tomboló, zajos fajtából való eső miatt mást nem is tehettünk, csak bámultuk az ólomszínű magányt. A tenger azonban lecsillapodott kissé. Alig érintkeztünk vele. Nem nyári fürdőzésre való tenger volt.
Kiültünk a verandára, az ajtó melletti első lépcsőfokra. Öntörvényű ajtó volt. Mindig lomhán, kénye-kedve szerint nyílt és csukódott, nem számított, hogy ki-be járkálunk rajta. Kulcs nem kellett hozzá, akárki bejöhetett volna hozzánk, nyugodtan megzavarhatta volna a szerelemnek, a magányos cimboraságnak szentelt időnket. De sosem fordult elő, hogy odatévedt volna valaki a házunk elé. Nagyritkán, amikor a szemhatár tisztán kirajzolódó vonala engedte, a távolban sikerült kivennünk az észak-amerikai haditengerészet egy-egy hadihajóját. Ennél többet nem hagyott a szárazföld, a tenger meg szemlátomást engedelmeskedett neki.
A ház homokba süllyesztett cölöpökön állt. A kis épület pudvás, öreg fája csöndben korhadt a rárakódott tengeri zöldpenész alatt. Ahogy járkáltunk, talpunk alatt recsegett-ropogott a padló, s itt-ott már akkora rés tátongott a deszkák között, hogy még a céltalanul őgyelgő, elaggott tyúkokat is láttuk odalent, melyek estelente a hálószobánk alá fészkelték be magukat. Éjszakánként föl-fölriadtam a korhadt fa panaszos nyikorgására, meg a két éhes malac sivalkodására.
Wilson a veranda túlsó végében ülve olvasott, én meg kilógattam a lábamat. Az esőbe. A csatornából közvetlenül a meztelen lábamra csorgott a víz. Rövidnek és hosszúnak tetszett az élet. Nem panaszkodtam. Az a vidék bizonyos értelemben maga volt a paradicsom. A természet dúsgazdag. Csak a természet. Végtelen tengerpart övezte, mégsem halásztak arrafelé, az eső pedig még azt a kevéske kedvét is elvette az embereknek, ha a puszta életben maradásért tett erőfeszítésen felül valami hasznosat akartak cselekedni.
Arra gondoltam, a tomboló délutáni eső talán majd a szúnyogokat is elintézi. Megtanultam együtt élni velük. A csípésektől sajgó testemnek már nem voltak emlékei. De a csatornából rám zúduló esőtől kiújult a fájdalom sebeimben. Bajt is, gyógyírt is hozott.
Itt dalos szúnyog a nevük. Milliméteres kísértetek. Nem is látni őket. Senki sem látja őket.
A nő megint a szúnyogokról beszélt.
Kinyitom és bezárom a testem, mindegy, itt vannak-e. Semmi sem érint meg.
Wilson még mindig az alvó eső csöndjébe burkolózott. Vajon mire gondolhatott? Boldognak és szomorúnak látszott. Bahía Negrában mindkettő megeshetett.
Az évek elorozzák tőlünk a szavakat, mondta Wilson. Figyeld csak meg az öregeket. Órákon keresztül merednek a távolba. Beszélgetnek a világgal. Mint én, amikor gondolatban eltévedek.
Wilson feje állandóan mozgott. Arcát ráncok szabdalták, haját rövidre borotválta. Kezdődő kopaszodása miatt fiatalabbnak látszott a koránál.
Húszesztendősen néma fenevad a szerelem, én meg már öreg vagyok. Erre gondolt Wilson a könyvvel a kezében. Meg a félelemre.
A nő olykor kérdezett. Máskor meg inkább nem akart tudni semmit. Gyakran láttam, amint magában beszél. A tengerrel, az éggel, az esővel, Wilson csöndjével.
Ő igenis elindult néha rózsaszín kétrészes fürdőruhájában, kész volt dacolni a hullámokkal. Mint a kisgyerek, aki úszni tanul, partközelben gyorsan megmártózott, s közben a kezével óvta a mellét a durva hullámcsapásoktól.
Fölhúztam a lábamat, és eltoltam magam mellől a könyvet. Nem akartam elázni. Olvasni szerettem volna, de a csatornából ömlő esőtől belül is vizes, maszatos lett a könyvem.
Ez a tenger egy hatalmas temető. A tanítónő meghalt. A polgármester meg a postás is.
Sírok nem tanúskodhattak a halálukról, tehát igaz is lehetett meg nem is, amit beszéltek róluk. Az eső minden emléket elsikkasztott. Evésre nem gondolt senki. Wilson se.
Mona, szólt be Wilson az ajtóból.
Rat a nevem, vágtam rá.
Felé fordultam, és a kezemről az arcába fröcsköltem az esővizet.
Mezítláb ment, lábujjai hegyét befelé hajlítva. Mezítelen felsőteste csillogott.
Mindössze ennyit közölt az ajtótlan ajtóból:
Az öreg Poncho meghalt.
Szóval Ponchót, az El Almejal-i négert, az egyetlen szomszédunkat is elvitte a sárgaláz. Ha Wilson tudja, akkor nyilván beszélt Aidával, a túlparti szomszédasszonyunkkal. Ez mind végigfutott az agyamon, mielőtt megszólaltam. De a lábam nem mozdult a lépcsőről. Szavaim is a mindennapok fásultságáról, nélkülözéséről vallottak.
Inkább figyelmetlenségből, semmint vakmerőségből, egy-egy repülőgép megkísérelte olykor a felszállást a viharban, de lezuhant mind, ízzé-porrá zúzta őket az eső. A postást nem úgy ölték meg. Légi balesetben halt meg. A csempészt sem. A tanítónő is a kisgép egyik áldozata lehetett. A repülő az egyetlen jármű, amivel meg lehet közelíteni ezt a világtól elzárt, magányos vidéket. Olyan sötét őserdő határolja, hogy még a nap is kedveszegetten kószál fölötte, ha megelégeli az esőt, s mikor végleg belebukik a tengerbe, akkor is szomorkásan szenderül el, vörös korongja nem kíván dacolni a csillagokkal benépesített éjszakával; a csillagok ellenben izgatottan, boldogan tűrik, hogy kénytelenek együtt örvényleni a fénylő rovarok sűrűszövésű hálójában. Semmi sem mozdul, csak a föld, melynek színpadán hajnalonta változik a díszlet.
Gondoltam, írok apámnak. Itt emberek halnak meg, és nem is tudják, hogyan halnak meg. Soha életemben nem láttam ilyen esőt.
Mire jó a levél? Egy könyv mindent megváltoztat. Hirtelen máshol leszel. Más szavakat élsz meg.
Beljebb vonultam a csatorna alól, és továbbra is hátat fordítottam Wilsonnak.
Elutazásom menekülés volt. Eljöttem. Gyűlölet és a szeretet volt. Visszatérésre nem gondoltam. Csak bámultuk, hogy múlik az idő. Most dolgozom. Most olvasok. Így egyszerű a szerelem. Hiszen alig ismerjük egymást. Wilson enged kibontakozni. Azt mondja: Túl fiatal vagy, nem ahhoz, hogy sebeket szerezz, sebeid már vannak, hanem ahhoz, hogy múltad legyen. Hátulról közelít, és lopva megsimogat. Én elhúzódom. Most olvasok. Ez vagy te, megint jössz a katalán fukarságoddal, mondja. Te meg a kolumbiai tétlenségeddel, a kolumbiai cigarettáiddal.
A veranda korlátjától figyeltem, amint a néger Aida kilép házikója kicsi teraszára. Abban a sárga-tűzpiros virágos ruhában, amit pár napja adtam neki, amikor az öreg Poncho még élt. Spanyol ruha, jegyezte meg Aida, és olyan erősen összeszorította az ajkát, hogy az álla is megfeszült.
A ruha fedetlenül hagyta a vállát. Bő szoknyarésze lábszárközépig érő fodorban végződött. Nem gyásznapra illő viselet volt. De mit számított.
A két malac még mindig kint csatangolt a ház előtt. Elveszetten őgyelegtek az esőben, a tenger meg játékosan üldözőbe vette őket.
Wilson bőre úgy csillogott, mint az El Almejal-i vízesésnél a hatalmas, síkos kövek. A párától roskadozó égből szünet nélkül fakadó víz is langyos volt.
Odaát megy Aida, az öreg Poncho asszonya.
Így szólok: Wilson, a hallgatásod jobban fáj, mint a hazugság, mert a hallgatásodban én nem létezem.
Leteszi a könyvet, és elmeséli, hogy egyszer majdnem megölték. Keresztüllopakodtam az úton, ahol vártak rám. Szerencsére nem vettek észre. Más embernek öltöztem. Ez még jobban felhergelte őket. Aztán többször is próbáltak megölni. De nem siették el a dolgot, egyébként már rég halott lennék.
Wilson megírta az egyik újságban, hogy a kolumbiai katonaság egyszer csak úgy döntött, kiszáll a kábítószer-kereskedelem visszaszorításáért folytatott küzdelemből, a rendőrségre bízza a feladatot, és azóta a rendőrség rendszeresen permetezi a kokain- és mákültetvényeket - ellentmondásos, vitatható eredménnyel.
Közönséges állampolgári életében írott cikkei nem tetszettek sem a katonáknak, sem a gerilláknak. Mindig azt hittem, ez az oka, amiért Bahía Negrába jöttünk. Wilson más okot nem akart látni. Mindenesetre előbb-utóbb nem árt fontolóra vennünk, hogy máshová költözzünk. Hogy hogyan meg mikor, az már lényegtelen. Akkor este megint fellángolt a Wilson iránti szerelmem. Olyan csönd honol idebent, hogy még a szoba másik végében is hallom a lélegzését. Az éjszakai fényben még öregebbnek látszik. A deszkafalon lóg elnyűtt hátizsákom. Időnként denevérkoszorúnak nézem.
Mikor az emberek semmiért marakodnak, szerinte egyik félnek sincs igaza. Ha tényleg békét akarnak, nehéz állást foglalni egyik vagy másik mellett. Én, mint önálló személy, mint férfi, mint kolumbiai, mindig a nép oldalán, a parasztok pártján fogok állni, mert a végén úgyis mindig őket gyilkolják meg.
Félünk, ezért éjszaka mozgunk, mint az orvvadászok. Csöndesen beszélünk.
Én azt mondom, csak beszélünk a sok halálról, de mást nem tehetünk ellenük, mint hogy naphosszat szeretkezünk.
Azt mondja, igaz. Hogy eltúlzom. Meg hogy a többi csak mese. Látott ő már ennél rosszabbat is. Mi még szerencsések vagyunk.
Azt mondom, az újságok is megint hiszékenyek lettek. Spanyolországban meg napról napra érdektelenebbek.
Azt mondja, Kolumbiában nem. Itt pontosan a fordítottja történik.
Amikor kijelentem, hogy soha életemben nem hallottam még ilyen tökéletes spanyol beszédet, elengedi a füle mellett a megjegyzést. Én se bánnám, ha úgy tudnék beszélni, mint te, mondom. Eloltja a petróleumlámpát, és visszafekszik az ágyba. Rágyújt.
Megszólal: halálraítélt ember vagyok. Ha meg akarnak ölni, mondják meg, mikor, és én menten állok elébe. Ne aggódjanak.
Miért nézel így rám. Meztelenül fekszem a sarokban. Nem hiszem, nem is vonom kétségbe. Azt mondja: Ne hidd, hogy irodalmi formát találok ki magamnak a halálra. A halált nem úgy találja ki az ember.
Wilson, légy szíves. Beszélj halkabban. Félek a denevérektől, a leskelődőktől, Aidától, a hangoktól, a csöndtől. Nyugodalmas dühétől egy szemhunyást sem tudok aludni.
Wilson, hallgass el.
Magamra húzom a takarót. Meleg van, nyirkos a takaróm.
Hadd hallják meg a Valle, a Boca vagy Bahía Negra széltében-hosszában. Hadd hallják meg mind.
Miért mondod ezt, kérdem.
Ma délután megint kiült a veranda lépcsőjére. Odahív maga mellé, de ugyanolyan hangosan beszél. Azt mondja: az újságíró barátom, Lucas, akit �Cingárnak� becézünk, ő is halálraítélt ember. Sokan vagyunk, akik meg fogunk halni, férfiak, nők, sőt gyerekek is. Most a cingár Lucast említem, mégpedig azért, mert hosszú éveken át együtt dolgoztunk, ugyanazt gondoltunk. Ugyanazokról a visszásságokról írtunk, mégis más ellenségeink voltak. Hogy lehet ezt megérteni.
Én nem szólok semmit.
Nem lehet megérteni. Senki sem tudja megérteni. Te már nem ismerted a cingár Lucast. Elmenekült. Azt sem tudom, él-e, hal-e. A Cingárt a gerillák keresik, mert meg akarják ölni. Ez a helyzet. Persze, hogy nincs rá magyarázat. Erre a háborúra már nincs más magyarázat, mint az öldöklésvágy. Odafentről vezényelnek: Maguk emeljék föl a puskájukat, és lőjenek. Nyissanak tüzet. És mindenki engedelmeskedik. Vajon kinek.
Én nem szólok semmit.
Lényegében senki sem tudja. Nem is fog kiderülni soha. Puszta élni akarásból gyilkol az ember. Hogy ne neki kelljen előbb meghalnia.
Aida visszament a házba. Wilson a korlátra támaszkodott. El volt törve, bármelyik pillanatban összeroskadhatott volna. Folyton a tengert bámultuk, mintha más dolgunk se volna egész nap. Előfordult, hogy a kék négyszögbe vesző pillantásunk minden szót elfelejtett. Sose láttam teherhajót vagy tankert a szemhatár peremén. Hamis volt ez az óceán. Nem lehetett bízni benne. Neve az ellenkezőjét állította, mint aminek látszott. Még a madarak is messze elkerülték, mi meg az őrhelyünkön mozdulatlanul állva azt játszottuk, hogy bálnát keresünk az égbolt vonalán.
Nincs a világon félreesőbb, titkosabb hely, mint El Almejal. Kiesik az idegenforgalomból ez a partszakasz, mert a féktelen, magányos tenger szabta meg a határait. Sűrű lombkoronájú, toronymagas fák akadályozzák a repülőgépek leszállását. A folyó túlpartján élő cholo indiánok értenek hozzá, hogyan kell lefejezni az irgalmatlan törzsű faóriásokat, ők kedvükre járják a hegyvidéket. A falubeli négerekkel nincsenek jóban, de semmi szükségét nem látják, hogy ellenségnek tekintsék őket. Két külön világot alkotnak egyazon világban.
Időnként irodalomról is beszélgettünk Wilsonnal. Titkos társalgásaink vitathatatlanul legfőbb témájáról. Szerettem hallgatni, mikor Wilson arról beszélt, ami megtörténhet, és ami nem történhetett meg. Az irodalom távol tartott bennünket a halál birodalmától.
Ennek tulajdonítható, hogy hosszú órákig hallgattunk. Gyakran nekem kellett kivárnom, amíg elmesélhetek valamit. Wilson szavainak több értelme volt.
Kétségtelenül hosszú lesz a regény, amelyen dolgozom, férfinak és nőnek minden eddig ismert változata szerepel majd benne.
Olyan hangosan mondta, hogy a néger Aida is hallhatta, mit beszélünk. Megtörölközött a törülközővel, amelyet mindig a nyakában tartott, aztán visszaült mellém. Én alkottam a teljes hallgatóságát, ő meg nagyon szeretett bölcs kijelentésekkel előhozakodni.
Azt mondta: Ezen a földrészen, ahol élünk, még sohasem volt ekkora a nyomor és a kilátástalanság, mint most.
Wilson szeretett volna meggyőzni, mennyire fontos kijelentés ez. Tökéletes kolumbiai memóriája volt. Úgy hajigáltuk a tengerbe a szavainkat, mint más a köveket.
Azt mondtam, egy nemzet irodalma azért indul hanyatlásnak, mert a nemzet maga is sorvadásnak, hanyatlásnak indult.
Megkérdezte, honnan szedem, bár a lényegben egyetértett velem.
Nem engedte, hogy elolvassam a kéziratát. Egyre-másra hangoztattam, hogy már nem szokás két ujjal pötyögve, ilyen öreg gépen írni. De mihelyt láttam, hogy odaül az írógépéhez, rögtön megnyugodtam. Mindig azt mondta, a billentyűkattogásból merít témát. Végtelen odaadással tanulmányozta a szavakat. Felolvasva is tisztán kiejtett minden egyes hangot, mintha az összes mondatából önálló mű sarjadna.
Újságíróként írt a medellíni kábítószer-kereskedelemről, a bogotái utcakölykökről, Cali örömlányairól, Sabaneta bérgyilkosairól, de a szülőföldjéről soha. Mintha Bahía Negrát letörölte volna Kolumbia reszketeg térképéről. Mintha Bahía Negra nem is létezne.
Megint szólt, hogy Aida ismét kijött a teraszra.
Odapillantottam, ahol Aida állhatott. Nem láttam. Élettelennek tűnt a ház.
Magam sem tudom, mit keresek itt, gondoltam. Mit akar velem?
Elállt az eső, a homok úgy csillogott, akár a vékony, ezüstös gyékényszőnyeg. A veranda faszerkezete teljesen elöregedett, bármikor berogyhatott volna, mint az esőáztatta kartonpapír. A nő úgy nevetett, mint a hal.
Wilson azt mondta, a szerelmet mindig előbb megírják, mint átélik. Egyszóval a mi szerelmünk is először elbeszélés formájában létezett, folytatta. Gondolatban kitaláltalak. Már akkor beszéltem rólad, amikor még nem is léteztél.
Szépen hangzik, mondtam, csak túl irodalmi.
Megint nevettünk.
Ám a lényegi kérdés egész más volt. Minek jöttem ide?
Min töröd a fejed?, kérdezte.
Semmin, feleltem.
Apró, kávébab méretű szemére gondoltam. A szemére, amellyel mindig más történetet mesélt, mint ami a szavaiból kikerekedett.
Wilson fütyörészni kezdett. A nap végleg megadta magát, a leszálló sötétben kötelékeink is lazulni kezdtek. Már nem voltam éhes.
A nő begombolta a blúzát, ujját feltűrte. Wilson megsimogatta a haját.
Wilson egy alkalommal Európában is járt. Úti célja Párizs volt. Amikor Barcelonában kikötöttek, annyira megtetszett neki a város, hogy szerette volna magával vinni Kolumbiába emlékül.
Te még akkor meg sem születtél, mondta.
Szellemes megjegyzésén ismét jót derült. Én nem találtam viccesnek, de azért vele együtt nevettem. Megmutattam neki a tenyeremet.
Azt mondta: a te szülővárosodban van valami Medellínből, Caliból, Cartagenából, Bogotából, Pereirából.
Azt feleltem, szerintem meg Bogotá emlékeztet legjobban Barcelonára. A háttérben a hegyvidék, a Montserrate, az utcák, a sugárutak.
Wilson bement a házba, majd egy doboz sörrel a kezében tért vissza. Kortyolt egyet, aztán kiköpte egyenest a deszkapadlóra.
A hálószobánkon kívül csak egy szoba volt a házikóban. Sötét, hátsó helyiség, ablaka az árnyas vadonra nézett. Dolgozónak és konyhának használtuk, bár igen ritkán főztünk. Ha enni akartunk, csak nekivágtunk a faluba vezető útnak, és elmentünk Bahía Negrába, ahol Irma néni minden este kész vacsorával várt bennünket.
Wilson panaszkodott, hogy meleg a sör. Felöltözöm, mondta. És visszament a házba.
A veranda lépcsőjén megcsapott a lámpa langyos petróleumszaga. Olyan gyér volt a fénye, hogy akár égett, akár kialudt, alig láttunk vele az éjszakában. A két lámpát, amink volt, úgy hurcoltuk ide-oda a házban, mint az apró-cseprő álmainkból kivetülő két árnyat. Tömérdek rovar szálldosott körülöttük, csak úgy feketéllettek a levegőben.
Elnéztem az öreg Poncho asszonyát, amint megint kijön a teraszra. Felém sandított, kivillantotta fehér fogsorát. Utána nyomban el is rejtőzött.
Felbukkanása egybeesett az élet hamis pillanatával. Arra gondolok, hogy meg fogok halni. Ismerem ezt a jelet. Az a fontos, hogy jól nyitva tartsam a szemem.
Melankólia és nosztalgia, jegyzi meg Wilson az ajtóból.
Nem felelek. Ilyenkor a szavaknak sincsen alakja.
Hogyha akarsz, bármikor elmehetsz, mondja.
Nem dühös. De tisztában van vele, hogy úgysem tudok innen elmozdulni. Nem is kívánok. Hová mehetnék?
Az írógépe előtt ül, két ujjal kalapálja a mondatait. Ahogy ír, abból gyanítanom kellene, hogy valami különös dolog történik az írásaival, Wilson szerint azonban az újságírók már csak így írnak, én meg elhiszem neki. Furán mutatna egy hordozható számítógép ott, ahol még hűtőszekrény sincsen.
A kolumbiai önimádatoddal nem vagy képes fölfogni, hogy mindentől, amit csak gondolok, a hajótöröttnek érzem magam.
A spanyol gőgöd elfeledteti veled, hogy mit műveltek a spanyolok Dél-Amerikában.
Lehet, mondom.
A teraszról beszélek hozzá. Már sötét van. Az éjszaka megint kicsalta a szomszédasszonyunkat.
Közlöm Wilsonnal, hogy Aida megint figyel bennünket. Most arra vár, hogy mint minden este, induljunk már el a faluba.
De Wilson végül azt mondja, ma itthon maradunk, majd ő főz valamit. Föláll, megtölti vízzel az egyetlen fazekunkat. Óvatosan húzom a deszkapadlón a lábamat, az ajtó mögé rejtőzöm. Eltökéltem, egy tapodtat sem mozdulok, amíg meg nem tudom, mi történik az öböl túlpartján.
Akkor kicsoda is leskelődik?, kérdezi.
Ujjal intek neki, hogy hallgasson. A néger nő kíváncsivá tesz.
A fehér nő megfeledkezett a papucsáról. És elállt az eső. Fő a rizs a gázrezsón. Szelíden hajladoznak a hullámok. Susognak a fák. Szétrobbannak a rovarok. Beesteledik.
A néger Aida az égre tárja karjait. Önkívületben van. Rángatózik. Szegény asszony, szomorú, mert meghalt a férje. Különös dalra zendít. Vajon mire gondolhat. Rázza a kezét a szélben. A látszat ellenére itt sem olyan egyszerűek a gondolatok. Most oda fogok menni hozzá.
Ne menj, szól ki Wilson.
Wilson nem látja Aidát. Nem tudja, mit csinál. Nem tudja, hogy Aida úgy hadonászik a kezével, mint aki megbolondult. Kicsit beljebb húzódom. Az a legfontosabb, hogy ne vegyen észre.
Aida azt hiheti, elindultunk a faluba vezető ösvényen, melyen mindig Bahía Negrába érve sötétedik ránk. Nem gondolja, hogy ma este Wilson úgy döntött, itthon marad írni, és én sem vagyok éhes. Wilson nagyon gyorsan ír. De amikor beszél, lassan mozognak a szavai. Egyáltalán nem véletlenszerű sorrendben hagyják el a száját, bár a sör végül mindig elrontja őket. Erre gondolok, miközben kifelé bámulok. A homlokán elmélyülő ráncra, amikor iszik.
Aida vastag derekú, laza csípőjű fiatal nő. Ajka rózsaszínes, nagyon húsos, kissé cserepes. Göndör haját nem lehet könnyű levágni. Gyakran viseli befonva vagy kendővel összekötve. Sose tudtunk megegyezni, melyikünk látszik fiatalabbnak. Én azt mondom, én. Ő meg azt, hogy ő. Állítólag ő a néger Poncho harmadik felesége. A legfeketébbik is. Mindenki tudja, hogy valójában a lánya. Szerencsésnek tartja magát, mert nekiadtam a legszebb ruhámat. Attól fogva mindig abban jár.
Ha megkérdezik tőle, honnan jött, nem felel. A tengerről hozta Poncho. Évekkel ezelőtt. Elfelejtették, hány esztendeje. A néger Poncho részegen fölszállt egy horgonyzó teherhajóra Buenaventura kikötőjében. Állítólag Panamáig eljutott. Messzebbre nem akart, mert egy néger, főleg ha részeg négerről van szó, nem járkálhat csak úgy az országok között, mint aki országon belül vándorol, bár Panama nincs is olyan messze. Jó ideig csavargott ott. Senki sem emlékszik rá, meddig. A falubelieknek a fele teljesen elfelejtette a néger Ponchót. A másik felének meg édes mindegy volt, ha néhanapján eszébe jutott. Wilson szerint lecsukhatták, mert amióta visszajött Panamából, rettegett a naptól, és behúzott nyakkal járt, akár a halálraítélt. Most pedig halott. Panamában új nevet kapott. Maga se ismert magára, mikor Ponchónak, Eustaquiónak vagy Jeremíasnak szólították.
Egy reggel a néger Poncho váratlanul betoppant Aidával együtt a néger Melquíades kocsmájába. Jóval soványabban, jóval öregebben, mint ahogy elment. Alig lehetett ráismerni. Percekkel előtte látták őket, amint a falu egyetlen utcáján rezzenetlenül állnak a tűző napon, mint a kőszobor. Elég volt annyi, hogy belépett a kocsmába, és észrevették rajta, hogy részeg, a férfiak rögtön üdvözölték. Sohasem derült ki, hogy az ördögbe sikerült hazakeveredniük. A négerek általában keveset beszélnek. A fehérek kérdéseit elengedik a fülük mellett. A fehér ember végül belefárad a várakozásba, és a rendelkezésére álló kevéske adat alapján inkább elképzeli, ami szerinte a legvalószínűbb. De mindig hamisak az adatok. A négerek tudják is. Rendíthetetlenül állnak a kérdezővel szemben, és bárgyún mosolyognak rá.
Irma néni állítja, hogy az El Almejal-i Poncho kábítószerben meg csempészetben érdekelt gringók repülőgépével jött. De Irma néni is közülük való. Azt mondja, mintha ez önmagában még nem volna elég, hogy ejtőernyővel dobták le őket, és csak az égieknek köszönhető, hogy nem vesztek oda.
Apálykor elcsitul a tenger, és alig pár lépésnyire visszahúzódik a parttól. Hamarosan meggyújtom a másik petróleumlámpát is, majd ha kiderítettem, mire készül Aida az éjszakai hadonászással. Súlyos tárgy lóg a nyakában. Nem látom tisztán. Kulcs vagy rózsafüzér keresztje lehet. A szellő játszadozik a szoknyájával. A kísértet kacsintása, melyet most megidéz. Mezítláb van.
Elvesztette a fejét, gondolom. Vagy a kétségbeesés. Mert hirtelen csak azt láttam, hogy a teste haláltánc ütemére jár. Wilson, akartam szólni, de megijesztettelek volna. Különben odabentről úgysem hallottad volna meg, hacsak nem kiabálok. Nem akartam hangosan beszélni. Mire jó az a sok kiabálás, kendőlobogtatás.
Egy pillanatra azt hittem, Aida a szörnyű csapás miatt bánatában a hullámok közé akarja vetni magát. A tenger hullámai gyorsak és haragosak, akár a mérges kígyó. Végül úgyis befelé sodornak. Ebben az egyben biztos vagyok.
A pillantással oldalakat el lehet olvasni. Aida nem könyv, még ha most igyekszik is teljesen magára vonni a figyelmemet, akár egy regény. Ki-be járkál a házba. Megint bemegy. Megint kijön. Most görnyedten jön. Súlyos csomagot vonszol maga után. Egy zsák rizst. Talán csempészáru. Igen. Olyasmi lehet, esküdni mernék rá.
Időnként szem elől tévesztem az árnyát. Sejtem, hogy a viskó mögött tűnhetett el, a patak felé vezető úton, a vízesés mellett, mert látom, hogy egy hatalmas követ cipel az ölében. Minek az neki, Wilson? A parton leteszi a követ, aztán visszamegy a vízeséshez. Többször is megteszi ezt az utat. Te se bírnál el ilyen nehéz követ.
Az biztos, feleli.
Most látom, hogy jön visszafele, az előbbihez hasonló méretű kővel, és leteszi a másik mellé. Többször megteszi ezt az utat. Hozza a köveket egymás után. Hatalmas, kerek köveket.
Már mondtad, de nem is volt olyan sok.
Nem tudom. Nem tudtam megszámolni. Tíz vagy tizenkettő. De esküszöm, egyszer sem láttam pihenni.
Gyorsan mozog. Leginkább ez tesz kíváncsivá. Villámgyorsan elolvassa ezt az oldalt, egyszerre, szorosan egymás után minden mondatát. Olvasás közben mintha másra gondolna. Mint aki nem érti, miről szól az egész.
Aida csípőre teszi a kezét, megáll, és egyenként végigméri a fehér köveket, melyeket lerakott a homokba. Némelyik akkora, mint az óriásteknős páncélja. A teknősök pillanatnyilag nem szándékoznak kijönni a vízből. Már ideje volna lerakniuk a tojásaikat, a sürgő-forgó Aida miatt azonban késnek vele.
Férfinak nőstény kő, asszonynak hím jár, jegyzi meg Wilson.
Aha, mondom, de Aida már megint beszalad a viskóba, és megint hétrét görnyedve bukkan elő. A súlyos csomagot vonszolja. A tenger felé viszi. Innen is hallom a veranda lépcsőjén koppanó csomag hangját. Aida vonszolja tovább a tengerparton.
Most kezdenek előmerészkedni a teknősök a vízből. Álmatagon jönnek merev páncéljukkal. Mit sem törődve az árnyak éjszakájával.
Inkább csöndben maradtam, nem szóltam neked, Wilson. Arra gondoltam, ha elmozdulok az ajtóból, kimaradok valami fontosból.
Mikor Aida odaért a zsákkal, és beleengedte a tengerbe, a csomag lebegni kezdett a hullámok hátán, Aida meg kézzel próbálta irányítani. Apály van, úgyhogy elég sokáig fennmarad víz színén. Aida egy bölcsődalt énekel. Bolerót talán. Nem tudom kivenni a dallamát. Igen. Én is gondoltam rá, hogy siratóének lehet.
Ekkor azt hitted, elaludtam. Nem is gyújtottam meg a petróleumlámpát. Nem zártam el a gázrezsót, mert a konyha a tied. Nem beszéltem. Nem ittam. A mosdó ajtaja miatt se panaszkodtam, hogy mindig el van torlaszolva. Mikor érzem, hogy egyszerre törnek rám a szükségleteim, bárhol ledőlök, és alvást színlelek. Ezt gondoltad. Azt mondod: Hallottam valahol, hogy ez a te sajátos alvási módszered az öngyilkossággal való kacérkodás enyhébb változata. Talán igazad lehet. Talán nem.
Gyűlölöm az éjszakát, minden erőmmel azt kívánom, hogy reggel legyen. A valódi tudás zöngéi éjjel kudarcot vallanak. Sok minden rám tör, amikor sötétben vagyok. A Wilson iránti szerelmem. A túl könnyű, vagy túl mély álom. Az étvágy. Az utazhatnék. De nem akarok elmenni. Ez mindenem, amim van. A születő szavak fészke. Összeszedem magam. Olyan leszek, amilyen állítólag az anyám volt: viccelődő, halk szavú asszony. Holnap kimegyek sétálni Aidával a tengerpartra. Elhalmozom kérdésekkel, ő meg majd másra tereli a szót. Megmondom neki: Aida, láttalak tegnap éjjel. Láttalak, halottas dolgokat műveltél a tengerparton. Mit vittél. Mit kerestél. Mit akartál a gurgulázó énekléssel. Milyen szellemeket idéztél.
Wilson megszólal: Minden valóság. Gondolj, amit akarsz.
A csomag még mindig lebeg az apályban. Akár a megszigonyozott kisbálna. Aida tolja befelé a tengerbe. A kövek is eltűntek, mert Aida úgy döntött, azokat is a vízbe engedi. Azt hiszem, oda kellene mennem segíteni neki. A szilaj hullám húzza maga után, nem engedi, hogy ura legyen a mozdulatainak. Aida elengedi a csomagot. Az árra bízza, és gyorsan elindul kifelé. Nehezen halad, mert ruhájának szoknyarésze a hullámok tetején lebeg. Időnként hátrapillant. A csomag már nem az övé. A tenger magával viszi messzire. Mint aki jól végezte dolgát, mélyeket sóhajt, többször egymás után. Fáradt is.
Wilson a hátam mögött jön, egyik kezében a világító petróleumlámpával, a másikban a főtt rizses tányérral. Azt hittem, elaludtál, mondja. A rizs tetején a petróleum lángjánál sütött teknőshúsból is van néhány darab. Leülünk a földre. Egy felfordított láda az asztalunk. Én nem eszem. Sosincs étvágyam. A lámpafénynek ételszaga van. Az ételnek petróleumszaga. Mára elég egy kanállal. Ha többet eszem, kihányom. Komótosan rágok. Ha beszélek, kevesebbet gondolkodom.
Elmesélem Wilsonnak az éjszakai hajótörés jelenetét. Úgy mesélem, ahogy volt, nem költök hozzá semmit. Nem lepődik meg. Azt mondja: Általában így szokás halottat temetni.
Én is feltételeztem, hogy a csomagban az öreg Poncho lehet. Bár nem tudtam elhinni.
Wilson megjegyezte: Hozzám is behallatszott az éneklése. A néger asszonyok dalban mondják el a bánatukat. A néger férfiak vagy nagyon okosak, vagy nagyon ostobák.
Aida titokban, egyedül mozgott. Ez volt a legkülönösebb. Mi elől bujkál?
Az élet meg a köd elől. A só meg a guaracha dallama elől, mondta.
Aida tetszett is Wilsonnak, meg nem is. Sose mond igazat. Aki nem néz a szemedbe, abban az emberben nem lehet megbízni.
De ki mond itt igazat, vágtam vissza.
Valamely látszat mögött mindig egy másik, merőben más értelmű dolog rejlik, és képtelenség kideríteni, mi lapul a szavak mögött. Jobbnak láttam, ha hallgatok.
Nem tudjuk elképzelni a gondolatait. Ez az asszony állandóan bujkál. Nem engedi megnézni a házát. Nem enged be semmit az ablakán. Különben nem is láttam holtan a néger Ponchót. És te?
Wilson azt se mondta, hogy igen, azt se, hogy nem. Tele volt a szája, a teknőshús a kanalában várakozott.
Mi több, folyton különös állatok után kutat. A földben vájkál. Gyűjti a csontokat meg az amulettnek valót.
Pillanatnyilag ennyit beszéltünk Aidáról. A tengerparti jelenet után napokig nem is láttuk.

Pávai Patak Márta fordítása

A Hetedhét Oázis által kiírt verseny célja az volt, hogy ha többre nem is, de legalább arra az időre, amíg megszületnek a művek, a pályázók foglalkozzanak a fogyatékosság gondolatkörével, éljék bele magukat a helyzetbe. Ebben voltak segítségükre az alkotók, a pályázat résztvevői, akiknek ez úton is köszönik a részvételt. A beérkezett pályamunkák így valódi megmérettetésben részesültek, azon túl tehát, hogy valaki pályázatot küldött, ténylegesen a legértékesebb művek kaphattak helyezést, és zsűri - különdíjat.
A rendezvény moderátora Lang Györgyi volt, a zsűri tagjai Acsai Roland, Bódis Kriszta és Lackfi János voltak. A rendezvényen részt vett Junior és az Anti Fitness Klub képviselői. (A rendezvényről a fotókat Gazdag Éva készítette.)



A Próza kategória nyertesei és különdíjasai:

Hevesi Kovács János: Búvárok (1. díj)
Jancsó Noémi: László (2. díj)
Puszta Szilvia: Matt a végtelennek (3. díj)

Különdíjasok:
Kiss Orsolya: Az én fiam
Szendrei Szabina: A csoda
Dombóvári Csongor: Időutazás
Pfeffer Tünde: Holdfogyatkozás
Gethe Anna: Furcsa
Krokos B. Zsuzsanna: Naplórészlet



A Vers kategória nyertesei és különdíjasai:

Éhes Miklós: Vers a flippergolyókról (1. helyezett)
Jancsó Noémi: Hic. Nunc. Et sempe, Az égig érő nefelejcsek (2. helyezett)
Pánczél Péter: Sötétben (3. helyezett)

Csókás Borsi: A szemhéjam mögött (különdíj)
Mucsányi Erzsébet: Bármi áron fel kell állnom (különdíj)
Tóth Diána: Hogy lesz a lányokkal? (különdíj)
Zabundia Ágnes: Érdekes, hogy (különdíj)
Hubai Tünde: Én ilyen vagyok (különdíj)



E cikkünkben a próza kategória különdíjasainak írásai olvashatóak. Holnap a próza kategória három nyertes írását közöljük. A vers kategória győzteseinek és különdíjasainak írásait vasárnap olvashatják el ICA-n.

Verőfényes szeptember délután. Már nincs hőség, csak kellemes meleg. Pénteki felszabadultsággal egy középkorú nő sétál az utcán. A járdáról belát egy iskola udvarára. Megáll egy pillanatra. Mosolyog. Benn nyolc éves forma gyerekek hintáznak és fogócskáznak. Átnéz az utca másik oldalára, ott is egy iskola áll. Az udvaron pár szellemileg és testileg sérült fiú kergetőzik tolószékben, de a legtöbben inkább a kerítésen át sóvárogva nézik a szembe szomszédaikat. A nő elkapja a tekintetét és elsiet. Nem lehet pontosan tudni ők hány évesek, de szellemileg nyolc körül lehetnek. Az udvar hátsó részénél egy pad mellet két tolószék áll, üresen. Mellette a homokozóban két fiú önfeledtül játszik matchboxokkal és egymás szavába vágva mesélik, hogy az ő apukájuknak milyen kocsija van.

"Az én apukámnak egy nyitott piros sportkocsija van és minden hétvégén megengedi, hogy én kormányozzam, és még a parkolójegyet is én szoktam venni!" - mondja Lacika, akinek ragyogó kék szeme és elektromos tolószéke van.
"Az semmi, az én apukámnak is volt egy olyan, de már vett egy újat és azt meg nekem adta! " - mondja Gabika, a cigány kisfiú, akinek csak egy ütött-kopott ezer éves fém tolószék jutott. Azt is az iskola adta.

Csak pár hete ismerik egymást, de ők most legjobb barátok. Imádják az autókat. Talán ez az egyetlen közös dolog bennük. Az utcán szórakozottan fellibbennek a sárga falevelek. Egy vérvörös nyitott sportkocsi érkezik. Lacika büszkén, hatalmas vigyorral az arcán int oda a luxusautót vezető férfinak, és reméli hogy az udvaron mindenki látja és mindenki számára egyértelmű, hogy bizony a sportkocsit vezető férfi az az ő apukája. Önkívületi állapotban mászik a homokozóban, maga után húzva tehetetlen alsó végtagjait, kapaszkodik, kúszik-mászik, pihen, újrakezdi de végül is sikerül bemásznia tolószékébe. Egyedül. Tanult eleganciával előretolja a kart és mint hős gurul is a kapu felé. A hajából és füléből pereg a finom szemű homok. Gabika és a többiek tátott szájjal figyelik a jelenetet. Egy barna szemű, sötét bőrű férfi közelít biciklin, a kormányon egy szatyorban üres üvegek csörögnek. Megáll, letámasztja a biciklit a kapuhoz. Bemegy. Felemeli Lacikát, megöleli, beleülteti a kerekesszékbe, és a kijárat fele kezdi el tolni. Az udvaron néma csönd. Gabika apukája nem is sejti, hogy fia ezen pillanatokban veszíti el minden maradék emberi méltóságát. Gabika csak súlyos percek múlva tér magához. Az enyhén lejtős utcán gurul apa és fia. Gabika a zsebébe túr és észreveszi, hogy nála maradt Lacika játékautója.

Lacika nagyon szeret utazni. Ilyenkor kiabál vagy énekel.
"Apa, hagy vezessek!" - szól kuncsorgó hangon.
Az apukája minden hétvégén elviszi a város szélére, az ölébe ülteti, és olyankor Lacika tekerheti a kormányt.
"Laci, tudod, hogy majd holnap vezethetsz, már csak egyet kell addig aludni!" - szól az apja kimért hangon.
"Jaj, de én most akarok! Bárcsak már holnap lenne! Bárcsak előre tudnék menni az időben!"

Gabika és az apukája az utca végén a tér felé veszik az irányt. Hétvégenként itt szoktak kéregetni. Megállnak a tér egyik padjánál. Az apa rágyújt. Gabika szó nélkül tudja a dolgát, a gyorsétterem bejárata elé teker és összeteszi a kezét. Egy középkorú nő jön ki. Ad kétszáz forintot Gabikának. Ennyit még soha nem kapott. Azonnal álmokat kezd szőni, hogy ezt a pénzt félrerakja, gyűjteni fog és majd vesz az apukájának egy autót. Hirtelen megzavarja valami. Egy ismerős kék szempár szegeződik rá.

Lacika és az apukája a téren lévő gyorsétteremben épp befejezték az ebédjüket. Távozni készülnek. Lacika szeme az üvegen át összetalálkozik Gabikáéval.

Gabika érti a helyzetet, de Lacika is. Ráveszi az apukáját, hogy még egy fagyit is vegyen neki. Ez alatt Gabika gyorsan arrébb hajt három háztömbnyit és befordul az első utcába. Éppen azt latolgatná, hogy ismét megsemmisült-e, mint ember, mikor egy csillogó vérvörös sportkocsit lát meg karnyújtásnyira. Lacika apukájáét. Sosem látott még ennyire gyönyörűt életében. Körbejárja, simogatja, nézegetni, egyszerűen nem tud betelni a látvánnyal. Gabika ezekben a pillanatokban kiesett időből és térből.

Lacika és az apukája jóllakottan lépnek ki az ajtón. Az autó felé veszik az irányt.
„Lacika ugye nem fejtettél el parkolójegyet venni?”

Gabika visszatér az időutazásából, három autónyira egy sárga mellényes parkolóőrt vesz észre. Tudja, hogy akinek nincs jegye, azt megbünteti az ellenőr. Még az autókat is. Még az ilyen gyönyörű autókat is. Tudja az is, hogy a jegyautomatában jegyet kell venni, Lacika már mesélt róla. Körbenéz, sehol egy automata a környéken. Egy utcányira van a legközelebbi. Egy egészséges ember talán 2 perc alatt tenné meg ezt az utat. De Gabika nem egészséges és Gabika nem mérlegel. Emberfeletti erővel hajtja meg a széket, érezni, hogy bármelyik pillanatba darabokra eshet, a gumi forró, égeti a kezét, de ő csak teker összeszorított fogakkal. Odaér a géphez, zöld, kék, piros gombok, feliratok. Próbál visszaemlékezni Lacika hogy tanította. "Bedobod a pénz és zöld!" Beugrott. Gabika bedobj a kincset érő kétszáz forintját. Súlyos másodpercek alatt készül el a jegy. A fogai közé szorítja, minden izma megfeszül és tekerni kezd. Még hihetetlenebb sebességgel. Ezúttal a szerencse mellé szegődik, ugyanis az ellenőr már rég odaérhetett volna, ha nem gyújt rá. Gabika beviharzik, centik híján kirepül a tolószékből, de megvan a jegy, csak ez számít. Utolsó erejéből a szélvédőre teszi, majd leborul a motorháztetőre. Ekkora izommunkát még sosem végzett sérült teste. Levegő után kapkod, hányingere van, remeg egész testében, mégis megmagyarázhatatlan fura, bizsergő érzés kerülgeti. Boldog. Ahogy szokott lenni, most sem tart sokáig a boldogsága. Bénító fájdalom a dobhártyájában, úgy érzi szétrepedt a feje. Szédülve felnéz. Egy férfi áll előtte. Vörös a feje, a nyakán az erek és az inak kidudorodnak. Ordít. Rá ordít. Szavakat nem ért, de tudja hogy neki szól. A háttérben meglát egy ismerősen ragyogó kék szempárt. Ám most kicsit másként ragyog. Lacika szeméből könnyek folynak.

Lacika apukája borzasztó erővel sújt le Gabikára, aki a pofon következtében kizuhan a tolószékéből.

Elsötétedik minden. Gabika az úton fekve tér magához. Egy vérvörös sportkocsi távozik, az úton a levelek melankolikusan röppennek fel. A járókelők lopva nézték végig a jelentet. Egyesek később azt állították, hogy az öreg szakállas parkolóőr elmorzsolt egy könnycseppet majd továbbállt. Kisvártatva egy barna, bozontos férfi tűnik fel. Felkapja Gabikát, megöleli és visszateszi a kerekesszékbe. Távoznak. Az utca kövén csak egy piros játékautó marad.

Kora este. Lacika az ágyában fekszik. Már túltette magát a ma történteken. Őt már csak a holnap érdekli, mikor végre vezethet. Azt kívánja bárcsak már holnap lenne. Nyílik az ajtó, bejön az apukája, bebújik mellé az ágyba.

-Várod már a holnapot?
-Nagyon!
-Emlékszel mit mondtál, mikor hoztalak haza? Hogy szeretnél előre menni az időben?
-Igen. Apa te tudod hogy kell?
-Megtanítalak rá, most nagyon figyelj!
-Hurrá! Azt akarom, hogy holnap legyen és menjünk kocsizni!
-Hunyd be a szemed, és próbálj ellazulni, próbáld kikapcsolni az agyad. Gondolj arra, hogy már a kocsiban ülsz.

Lacikának ezen az estén abban a kivételes kegyelemben volt része, hogy amint lehunyta a szemét elaludt, mikor legközelebb kinyitotta pedig már reggel volt, és úgy érezte csupán egyetlen egy másodperc telt el.

Gabika a meredek folyópart tetején ül a tolószékében. Remegnek az ujjai. Most valahogy nem fénylik a szeme. Hajt egyet a kerekeken.

Hétfő délután. Az utcák már szelesek. A falevelek nyugtalanul kavarognak a levegőben. Megérkezett a hideg. Gabika ma nem ment iskolába.

Reggel hét óra négy perc. Ki kell kászálódnom az ágyból, mert megint jön egy szokásos, unalmas hétköznap.
- Anya, gyere már! –huh, ezt nem kellett volna ilyen hangsúllyal üvöltenem. Na végre, megérkezett. Jó, jó, mindjárt fölülök, várj már egy kicsit! No látod! Sikerült is, mert mint tudjuk: türelem rózsát terem. Nem, nem, nem! Nem ezt a ruhát akarom fölvenni! Elmúltam már tizenhat, azt veszek föl, amit én akarok!
- Segítesz fölöltözni, anyu? Tudod, ma szépnek kell lennem, hiszen délután még fontos dolgom van.
Megreggelizem, fogmosás, fésülködés, cipőhúzás…Jaj ez a cipő…Ne is értem, hogy miért hordják a lábukon az emberek. Csak a baj van vele. Furcsa…
Na indulhatunk is, irány a suli, természetesen BKV – val. Egy óra várakozás, mellettem egy részeg fickó a táskájában turkál. Alig lát valamit, biztos nem tudott aludni az éjjel… Furcsa…
Na végre itt a busz! Menjetek, siessetek, de még nekem is föl kell szállnom. Á! Már megint rosszul fogtam meg a kapaszkodót, de még szerencse, hogy olyan nagy a tömeg és föllökdöstek. Na indulás…fékezés, hajtás, gyosítás…De cuki ez a kissrác itt mellettem. Hmm. Rám néz és elfordul. Na mi van, nem láttál még fehér embert? Furcsa…
Mikor leszállok a buszról az jut eszembe, hogy mi lenne, ha ma metróval mennék a suliba. De nem megyek, marad a villamos, mert nagyon sietek. És már megint késésben vagyok, pedig az első óra magyar, és természetesen dolgozat.
Még át kell olvasnom az egészet.
- Sziasztok! – persze ketten köszönnek vissza, ez már nem is meglepő. Különcnek tartanak. De hogy miért? Van két karom, lábam, van fülem, szemem és szám is, amin keresztül úgy veszem a levegőt, ahogy a többiek is. Jó, nem tudok olyan gyorsan beszélni…és akkor mi van? Dani meg mindig az orrában turkál, a Julcsinak meg visítós a hangja. Furcsa…
Megérkezett a kedves, drága Tanár úr. Osztja a lapokat, tollakat elő! Nekem nem is kell szólnia, tudom, már indulok a tábla melletti székhez. Csodás. Hihihi! Jaj! Nem szabad ilyen hangosan nevetnem, de hát le van csúszva a slicce! Ez mókás. Felelek: kérdez, és én válaszolgatok. Nem bírja kivárni, hogy kimondjam, így jönnek a szokásos eldöntendő kérdések. Nézi a papírját.
- Négyest adok Kata, ülj a helyedre!
Mire fölállok, már ki is csöngetnek. Igyekszem a következő órára, bár nem olyan egyszerű a táskámat meg a két imádott botomat is fogni. Unalmas itt lenni, de nem baj, már csak pár perc és jöhet az úszás! Abban legalább jó vagyok, utálnak is miatta a többiek.
Leérek a buszhoz, már mindenki beszállt. Megyek, megyek, várjatok meg! Megérkezünk, de az uszodát átalakítják és nincs oktatás. Csak profi úszók mehetnek be – hallatszik a tanár hangja. De hát én az vagyok, be akarok menni! Na persze ezt nem hangoztatom.
Vissza a suliba. Következhet két lyukas óra. Jöhetnek a nagy trécselések, a fiúk után szaladgálások, hülye történetek és a sutyiban dohányzás. Bemegyek a számtech terembe és böngészek egyet az interneten. Megnézem, hátha írt levelet az a srác, akivel ma délutánra beszéltem meg egy randit. Lehet, hogy addig még lemondja. Kicsit izgulok. Kicsit...nagyon. Életemben eddig kétszer voltam találkán, és egyszer randiztam. Ez a többiekhez képest nem valami jó arány. Jó, mondjuk ha azt vesszük, hogy a Dóri meg három hónapos terhes, akkor nem is olyan rossz a helyzet. Furcsa…
Levél egy szál se, de ennek most örülök, mert azt jelenti, hogy áll a délután. Mehetek az utolsó órára. Történelem. Nem is értem minek kell a múltról tanulni. Nekem most bőven elég az elkövetkezendő negyvenöt perc. Iszonyat várakozni. Vajon milyen lesz a srác? Izgulok. A levelei alapján helyes, aranyos, elegáns és okos. Na persze, várjuk csak ki a végét. Végre kicsöngettek. Akkor irány a WC, egy kis sminkigazítás, parfüm, meg miegymás.
Végre kiléptem a suli kapuján. Az a baj, hogy egy olyan helyen találkozunk, ahova egyedül még nem mentem el. De miért is lenne baj? Már nagy vagyok, majd csak lesz valaki, aki segít. Szóval indulás! Egy darabig együtt megyek Jankával, legalább tudok kivel beszélgetni. Elmondjam neki, hogy merre tartok, vagy ne? Inkább nem mesélek róla, mert az lenne a vége, hogy el akarna jönni leskelődni. Sőt! Szerintem ha nem hívnám, akkor is eljönne.
- Szia! Vigyázz magadra! Holnap találkozunk!
Jó hogy egyedül maradtam, még át kell gondolnom egy csomó dolgot. Például mit fogok neki mondani, ha odajön hozzám, merre megyünk tovább, állva vagy ülve várom? Mondjuk az Astoriánál vannak padok a megálló mellett, lehet, hogy előbb odaérek és akkor el tudok helyezkedni. Jöhet egy utolsó buszozás.
A Keletinél még sikerül taknyolnom egyet. Bravó! Felsegít egy fickó, aztán kiselőadást tart, hogy az ilyen nyomorékoknak nem lenne szabad egyedül közlekedniük, majd elhúz. Persze most mindenki engem bámul, mintha mozifilmet néznének. Azt hiszem, jobb lesz gyorsan eltűnnöm, mielőtt még valaki beszól. Furcsa…
Megérkeztem a randi helyszínére, de még van fél órám. Mit csináljak addig? Lehet, hogy olvasok egy kicsit, vagy zenét hallgatok, az legalább megnyugtat. Szóval újság elő,bámulom a sztárokat, közben meg persze nézni kell a srácot is. Nem is tudom,hogy nézhet ki. Annyit írt, hogy biztosan föl fogom ismerni, és hogy fehér hátizsák lesz nála. Úgyhogy már kémlelem is a fehér hátizsákokat, szerencsére azokból nincsen sok.
Telnek - múlnak a percek. Csak nem jön. Mi történhetett? Elfelejtette, hogy találkozunk? Vagy esetleg annyit készülődik, hogy estére ér csak ide? Na nem baj, még várok egy kicsit. Ó! Most jött egy srác föl az aluljáróból. Szőke haj, magas, fehér táska és nagyon nézelődik. Rám néz, aztán el. Odamenjek hozzá vajon? Vagy integessek? Nem. Megvárom, amíg ő talál meg engem. A botjaimat el kéne tenni a hátam mögé. Ez is megvan. Jöhetsz. Gyere ide és beszélgessünk. Had irigykedjenek majd holnap a suliban! Nagyon mosolyog. Lehet, hogy már észrevett, csak nem tudja, hogy mit mondjon.
- Szia! Zoli vagyok.
- Szia! – Ez meg kicsoda? Mit akar itt? Támaszkodik a járókeretén és zavarban van. Talán egy ovis csoportba jártunk? Vagy honnan ismerhetem? Menj már arrébb, mert nem látom a srácot.
- Te vagy, akivel tegnap megbeszéltem a találkozót, nem? – Alig értettem, hogy mit kérdez. Ő lenne a nagy hódoló? Nem gondoltam, hogy ő is mozgássérült. Vagy összetéveszt valakivel? Csak nem ő az….
- Nem, biztos összetévesztettél valakivel. Én mást várok. Biztos nem ismerjük egymást.
- Jó, akkor bocsánat. Szia!
Végre elment, persze jó lassan. Jobb dolgom is van, mint volt ismerősökkel csacsogni a semmiről. A srác meg eltűnt. Várok, várok, várok, nézelődök, várok. Már hét óra is elmúlt. Itt lenne az ideje, hogy hazamenjek. Indulás. Jön is a busz, szerencsére valaki átadja a helyét. Ezt a délutánt is jól elszúrtam. Vártam a semmire. Még azzal a sérült gyerekkel is jobban el tudtam volna tölteni az időt.
Végre hazaértem. Nyílik az ajtó, bemegyek és beköszönök.
- Szia! Na hogy sikerült a randid? Jó későn értél haza, már izgultam. Milyen volt?
Persze ez anya. Most mit mondjak? Találjak ki megint valami mesét?
- Furcsa...

Már majd’ tíz éve minden este egyedül alszom el. Persze lehetne másképp is, talán pont én vagyok az, aki nem akarja, hogy megváltozzanak körülöttem a dolgok. Olyan vagyok, mint egy ódivatú magányos harcos, s kevés az olyan ember aki képes lenne vállvetve küzdeni mellettem. Ha már a saját férjem, a gyermekeim apja nem tette meg, mit várhatnék egy idegentől, akinek semmi köze a kicsikéimhez?
Ennek ellenére nehogy bárki is azt higgye, nyugalmasak az éjszakáim! Klárikám kisebb korában rendkívül bújós volt, miután az apja elment, éveken át majd’ minden éjjel megjelent az aktuális plüssállatával, és befészkelte magát mellém. Tomit más fából faragták, pedig három évvel fiatalabb a nővérénél. A kisfiam ritkán sír, de ritkán is nevet. Na nem mintha boldogtalan lenne. Már csecsemőként olyan volt, mint egy kis Buddha, s a többi gyerekkel ellentétben ő nem vetkőzte le azt a harmóniát, amit talán onnan hozott magával, ahonnan közénk érkezett.
Így nem csoda, hogy azon nyomban megérzem, ha valami bántja, s ez a mostani esetben sem volt másképp. Sokáig nem beszélt róla, én pedig nem akartam faggatni. Tudtam, hogy ha kész lesz rá, magától oda fog jönni hozzám, s így is lett. Tegnap éjszaka arra ébredtem, hogy az én kis törpém ott áll az ágyam mellett, és nem mer, vagy inkább nincs szíve felébreszteni. Gyorsan betessékeltem magam mellé.
Túláradó gyengédséget éreztem, miközben simogattam a gyönyörű szőke fejecskéjét. Egy ilyen komoly tíz éves nagyfiút már ritkán lehet babusgatni, úgyhogy igyekeztem kihasználni az alkalmat.
− Anyu… - szólalt meg halkan. − Ugye mondtam neked, hogy a Lilikének kistestvére lesz…
− Mondtad, kicsim – hirtelen az a kósza gondolatom támadt, hogy talán szexuális felvilágosítást kell nyújtanom a gyereknek, de ezt az ostoba feltételezést a következő percben el is kellett vetnem.
− Hát még sem lesz.
− Hogyhogy? − kérdeztem riadtan. − Régóta jó viszonyban voltam Lilike anyukájával, mégsem szereztem tudomást róla, hogy elvesztette a babáját. Pedig, hogy várták azt a kicsit, s pont az utolsó pillanatban érkezett, hisz’ Helga barátnőm már rég túl van a negyvenen.
− Lilike azt mondta, az anyukája nem akar beteg gyereket.
− Beteg… ? − semmi értelmeset nem tudtam kipréselni magamból. Most már hirtelen világos lett Tomi napok óta tartó rosszkedvének oka.
− Lilike azt mondta a kistestvére valamilyen kóros lett volna.
− Down kóros?
− Azt hiszem…
Úgy éreztem muszáj magamhoz vonnom és megölelgetnem. Nem akartam, hogy feltegye azokat a kérdéseket, amiket világosan láttam, hogy mindenképpen fel kell tennie.
− Anyu, te tudtad előre hogy én…?
− Nem, kicsim – feleltem. Nem akartam hazudni neki. Nem a hazugság bűne riasztott, hanem a tudat, hogy a fiam a legkisebb hamisságot is rögtön megérezné rajtam. S ami még ennél is rosszabb nem szólna semmit, csak elraktározná az esetet abban a túlságosan is okos fejében
− És ha tudtad volna? Akkor is megszültél volna? − tudtam, hogy ez lesz a következő kérdés. A kérdés, amelytől mindig is rettegtem
Újra láttam magamat tíz évvel ezelőtt. Már rég eltemettem a lelkem mélyére azt az énemet, mivel nem tartom méltónak ahhoz, aki azóta lettem. Fiatal voltam és önző. Soha nem tépázott agyon az élet, volt egy gyönyörű kislányom, s egy jóképű férjem, akit nagyszerű embernek hittem, és akinek sütkéreztem a szeretetében. Szép otthonom volt, és alig vártam hogy hazavihessem a várva várt kistestvért, akit majd’ huszonnégy óra szörnyű vajúdás után hoztam a világra. S akkor odahoztak nekem egy apró, véres csecsemőt, akinek a karjai helyén csak deformált csonkok voltak, és kapálódzó lábai közül az egyik olyan kicsi és vékony volt, hogy minden erőfeszítés nélkül ketté lehetett volna törni. Végtelen kimerült voltam, az egész jelenet egy rémálomnak tetszett. Sírtam, üvöltöttem, hogy vigyék a szemem elől a gyereket. Nem bírtam elhinni, hogy ez a groteszk kis valami belőlem jött ki, hogy két egészséges ember szerelméből neki kellett megszületnie, hogy őt melengettem a méhemben kilenc hónapon át. Két napig nem bírtam bemenni hozzá. A férjem azt akarta hagyjuk ott a kórházban. Azt mondta, aki testileg ennyire deformált, valószínűleg agyilag sem ép. Üvöltözött az orvossal, hogy miért nem vette észre korábban, hogy a gyereknek négyből három végtagja nincsen rendben.
Nekem fogalmam sem volt mitévő legyek. Otthagyni, elfelejteni, élni tovább az életem? Tudtam, ha így döntenék, mindörökre kísértene. Ott lenne éjszaka az álmaimban, kezek nélkül várná az ölelésemet, értem sírna, engem keresne. Viszont úgy éreztem nem tudnék undor nélkül hozzáérni, arról nem is beszélve, hogy soha nem tudnám úgy szeretni, mint a másik gyermekemet. Láttam magam előtt, mivel járna felnevelni, mindnyájunknak fel kellene áldozni magát, hogy őt átkísérhessük egy kilátástalan felnőttkorba.
Végül mégis bementem hozzá. Már az ajtóból láttam, hogy ott fekszik a többi csöppség között. Először haragot keltett bennem a szörnyű igazságtalanság: elképzeltem, ahogy a többi kismama bejön, felsóhajt, és örül, hogy ez nem az ő gyerekük. Az ő kisbabáiknak szerencsére mindene a helyén van. Tisztán emlékszem, ahogy lépkedtem a kiságyak között, megbámulva minden síró és szundikáló babaarcot, míg oda nem értem Budai Tamás ágyához, aki egyenesen rám nézett. Az egész gyerek két hatalmas szem volt. Csak néztem az arcát, ahogy azt üzeni nekem, minden szemrehányás nélkül: már vártalak, jó hogy itt vagy. Sírva fakadtam miközben először vettem karomba a fiamat. Néztem az apró kobakját borító szőke pihéket, az arcocskáját, amely egyszerre hasonlított rám, a férjemre, sőt még rég halott nagyanyámat is felfedeztem benne. Úgy éreztem sok nemzedék bölcsessége szállt földre ebben a furcsa csöppségben. Minden félelem, undor és kétségbeesés egy csapásra elpárolgott belőlem, hisz akkor már világosan láttam, hogy a fiam tudta mit csinál, mikor úgy döntött megszületik, s mikor felvállalta, hogy így születik meg. S ha ez a kis ember ilyen bátor, nekem sem szabad félnem.
Ez a döntésem idősebb Budai Tamás elvesztésével járt, akinek a találkozás a kisfiával sajnos nem hozta el azt a katartikus élményt, amit nekem. A volt férjem végül egészen Amerikáig menekült, ahol új mesebeli családot alapított.
Korábban már megejtettem néhány nehéz beszélgetést a gyerekekkel az apjukról és Tomi másságáról. Mostanában már nagyon ritkán bukkantak fel új kérdések ezzel kapcsolatban, s úgy éreztem, sikerült a maguk szintjén megérteniük és elfogadniuk a helyzetet. Tomi soha nem járt speciális óvodába vagy iskolába. Szerencsére napjainkban már vannak olyan intézmények, ahol a fogyatékos gyerekek nem megtűrtként vannak jelen, hanem egyenrangúként kezelik őket. Ahol vérbeli pedagógusok tanítanak, akikről az ép gyerekekre is átragad az elfogadás szelleme. Most viszont nehéz helyzetbe kerültem, nehezebbe mint korábban bármikor.
A szoba jótékony félhomályában is magamon éreztem azt az átható kék szempárt.
− Tomikám − kezdtem alig hallhatóan − a végtaghiányt még ma is csak ritkán fedezik fel az ultrahangos vizsgálaton, amire a terhes anyukáknak kell járniuk. Nekem sem mondta senki, hogy te más leszel, mint a többiek. Ha elmondták volna, először biztosan nagyon megijedek, − ekkor már nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne torkoljon idő előtt zokogásba a monológom, − s nem tudom, mit tettem volna. Mikor megszülettél, és szembesültem a helyzettel nagyon tanácstalan voltam. De tudod mi segített akkor?
Tomi alig észrevehetően megrázta a fejét.
− Az, hogy megismertelek. Amikor először a kezembe vettelek láttam, hogy itt nincsen semmi elrontva. Az én kisfiamat Isten nem teremtette olyannak, mint a többieket, de kárpótlásként okos lett és bátor. És akkor tudtam, hogy nekem is bátornak kell lennem.
− Akkor Lilike anyukája miért nem akarja megismerni a kisbabáját?
− Nem vagyunk egyformák, drágám. Lilike anyukája biztosan úgy gondolja, így lesz a legjobb. Talán ő is fél, és neki nincs miből erőt meríteni.
− És ha lehetne, nem szeretnél inkább olyan gyereket, aki teljesen tökéletes, aki tud futni, és nem kell neki vastag talpú cipő, és akinek nem a szájával kell képeket csinálni, meg a füzetbe írni? Aki lehetne mondjuk focibajnok, vagy űrhajós vagy operálhatna embereket, és tudna sok jó dolgot, amiket én nem tudok?
− Nem kicsim, – nagyon reméltem, érzi mennyire a szívemből jön minden szavam − ha így lenne, az már nem te lennél. Ha nem születsz másnak, nem lesz belőled olyan kisfiú, amilyen most vagy, és nem lesz belőled olyan felnőtt, amilyen nagyon remélem, sőt tudom, hogy leszel. Sajnos sok ember nem tudja, mennyit lehet tanulni azoktól, akiknek nehezebb, mint nekik, és mégis vállalják a sorsukat. Érted ezt kicsim?
Bólintott, és én tudtam, hogy érti. Talán nélkülem is éretné, talán mindig is tudta ezeket a dolgokat azzal az időtlen bölcsességgel, amely valahol mélyen mindnyájunkban benne van. Ha magunkba nézünk, látjuk mitől értékes az élet, és hogy nem azokra kellene figyelnünk, akiket minden nap látunk az újságok címlapján, hanem akikről esetleg első reakcióként elkapjuk a tekintetünket.
Én minden áldott nap hálát adok, hogy ilyen fiam van. S mindent megteszek azért, hogy ő se járjon soha leszegett fejjel. Azt viszont csak remélhetem, hogy az emberek, akikkel az élet összehozza is úgy néznek majd rá, ahogy megérdemli. Mint olyan valakire, aki nem született volna meg, kevesebb fény lenne a Földön.

Tegnap, mikor felkeltem elgondolkodtam. Vajon milyen lehet a világ úgy igazán? Megismerhetem? Elképzelhetem? De miért nem? Miért nem hallhatom soha?
Csend. Gyönyörű. Megnyugtató. Tudom, te is sokszor vágysz rá, te is elhallgatnád. Te rohansz. Neked szükséged van rá. Én benne élek minden pillanatban. Mást soha nem ismertem, csak gondoltam, éreztem. Milyen lehet a hangod? Én adtam neked hangot, bizony. Én ismerem hangodat, és hallom minden szavadat. Egy másik világban talán másmilyen a hangod. De az a hang, amit én adtam neked csak a tied. Itt, ebben a pici, bezártnak tűnő világban te, bizony te, barátom megszólalsz.
Nem tudom, mennyire ismer téged a világ. Nem tudom, milyennek hallja lépted zörejét. Hallja-e azt, hogyan veszel levegőt. Régen tudni akartam mindezt. Lázadtam. Ki akartam törni ebből a kívülről némának tűnő világból, és hallani akartam. Hallani! Minden vágyam ez volt, semmi más. Hallani. Sokáig gyötörtem ezzel a világot, és önmagam, de rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül születtem bele a csendbe. Talán kicsit merész, de azt merem mondani, hogy ez ajándék. Szerencsésnek érzem magam. Nekem megadatott valami, ami másoknak talán soha, vagy csak rengeteg munka, meditáció árán. Én ismerhetem a csendet, az igazi belső csendet. Azt, amit csak akkor hallhatsz, elmondásod szerint, mikor igazán magadban vagy, mikor a világ nem jelent semmit, mikor te is megszűnsz szinte létezni. Az a csend, amire te annyiszor vágytál. Elmondtad. És tudom, komolyan gondoltad. Igazad van. Gyönyörű ez a csend. És az embernek néha szüksége van erre a csendre. Hiszen csak ebben a csendben lehet igazán önmaga. De én, aki beleszülettem ebbe, talán nem értékelem eléggé. Hiszen nekem ez a csend a mindennapok csendje. Már nagyon régóta. Igaz, rengeteget tanultam tőle, de mégis sokszor nehéz volt. Nehéz, mikor megyek az utcán, és nem hallom, mi zajlik körülöttem, csak érzem. Mikor bemennék egy boltba, de nehézkes beszédem alig értik. Mikor nem látom a szájak mozgását, és nem veszem észre, hogy hozzám szóltak. Mikor tanultam a jelbeszédet, és alkalmazni szerettem volna, de olyan kevesen értették. Mikor látom a koncertek plakátjait, és fáj a szívem, hogy nem hallhatom. A csend fájdalmat jelent. Jelentett. Ugyanakkor békét. Hiszen látom az indulatokat az arcon, az eltorzult artikulációt, és mégis ugyanabban a nyugalomban vagyok, mint addig. Látom, milyen hatással van mindez azokra, akik hallják az üvöltést (ha jól tudom így nevezitek), és én csak ülök nyugalomban. Számomra ez nem jelent semmit. Ha értené az illető, akkor megkérném, hogy mondja szebben, mert így nehéz leolvasni a szájáról. A hangerő számomra jelentéktelen. A kicsit se hallom, és a nagyot se. Ugyanaz a csend minden pillanatban.
Tegnap is, amikor lementem a boltba. Ismer már az eladó, és kezdi megtanulni a beszédem, kezdi megtanulni a kézjeleket, értem. Mert hasznosnak találja. És tudja, hogy olyan kevesekkel találkozom, akik ismerik, akikkel igazán elbeszélgethetek. Eleinte én tanítottam. Leírtam a szót, és megmutattam milyen jelet használunk mi rá. Aztán pedig kimondtam. És ő ismételte. Sokáig gyakoroltunk így, aztán vett egy könyvet is, de hiszen ezt már tudod barátom! Múltkor meséltem, hogy képzi magát, és hogy igazán lelkes. Sokszor akár 1 órát is lenn vagyok nála, beszélgetünk. És mindenki furcsállva néz ránk. Persze sokszor még segítenem kell neki, ő mondja a szót, és én mutatom, ő pedig csak figyel, és ismétel… Jó lenne, ha több lenne az ilyen segítőkész, készséges ember. Tisztelem őt. Tisztelem őt, képzeld el. Miért nézel így? Tisztelem, hiszen megért engem, és elfogad. Nem szól le, inkább bekéreckedik a világomba, és részt vállal belőle. Csodálom. Ehhez ám rengeteg erő kell. Nem veszed talán te se észre, hogy mennyi erő kell valaki olyan megértéséhez, aki teljesen más világban él, mint te. De köszönöm, hogy te adod ezt az erőt. Nem is tudod, hogy mi mindent jelent nekem mindez. Bocsáss meg barátom, hogy így elkalandoztam. Szóval tegnap lementem a boltba. Éppen nézegettem, hogy mit vegyek az ebédhez, amikor valaki ideges arccal, szinte arrébb lökött. Pedig csak álltam, és gondolkodtam. Nem értettem a helyzetet, de azt láttam az idegenen, hogy valami gondja van velem. Megkérdeztem az eladót. Azt mondta, hogy rámszólt, hogy álljak arrébb, mert ő nem fér el. Először is durván, mintha csak ő lehetne itt. Aztán mire tudott volna neki szólni, hogy nem hallom, már tovább ment az illető engem félrelökve. Tudod, ez fáj. Talán nem kellene vele foglalkoznom, és akkor nem lenne belőle gond, de nem tudok elmenni az ilyen apróságok mellett. Hiszen tele van velük minden pillanatom. Szegény ember nem érti, hogy miért tettem azt, amit tettem. Haragszik rám. Indokolatlanul. És amíg rám haragszik talán elfelejt valaki mást szeretni. Úgy elmondanám neki, hogy mi történt valójában. És hogy nem csak úgy tettem, mint aki nem hallja azt, hogy szólt, hanem valóban nem hallottam. Önhibámon kívül. Elmondanám. Igen, elmondanám a világnak. De e helyett, csak neked mondom el most kedves barátom. Hiszen a világ nem hallgat meg engem, nem törődik velem, csak továbbrohan mellettem, s rohanásával kirekeszt. Szinte hallom, ahogy dübörög mellettem. Mellettem, igen. Nem bennem, nem velem, nem körülöttem. Mellettem. Mintha én máshol élnék. Mindig is úgy tűnt, hogy én máshol élek. Mintha nem lenne helyem itt. De itt vagyok! Emberek, itt vagyok! Miért csak akkor láttok, amikor fellöktök? Előtte miért nem vesztek észre? Talán bennem is van annyi jó, mint a többiekben.
Tudom már mi zavar titeket. Az, hogy az én világom nem rohan. Az, hogy én ismerem a csendet, ismerem a békét. Meg tudok állni, és szemlélni. Nem kell továbbrohannom rögtön. Ti ezt nem viselitek el! Azt hiszitek, mindenki olyan szeretne lenni, mint ti. Engem is megpróbáltatok rávenni arra, hogy illeszkedjek be a ti rohanó világotokba, rohanjak veletek együtt. Váljak napról napra géppé, üressé, jó munkássá. Nem! Én ezt nem teszem! Lehet, hogy süket vagyok, de mégsem fogok beállni a sorba, és tenni azt, amit valaki onnan előről dirigál. Nem. Az nem én lennék. Még így is tudom járni a külön utamat, sőt, így talán még könnyebb is. Mert ti sokszor azt hiszitek, hogy attól, hogy nem hallok, bizony gondolkodni se tudok tisztán, hogy nincsen saját, kifinomult életérzésem. Van. És pont emiatt nem leszek soha hasonlatos hozzátok. Mert én képes vagyok élni az életemet, a saját gondolataimat, és képes vagyok mindarra, amiről ti csak álmodtok. Van egy házam, távol a várostól, az erdőben. Kell ennél több? Itt béke van, és bátran megyek el sétálni, tudom nem lesz gond belőle. Nektek van panellakásotok a 10. emeleten, és nem ismeritek a szomszédban lakó embereket, csak a hangjukat, és azt, hogy hogyan kopognak át. Én ismerem a boltost a faluból, ismerem a falut, ismerem a fákat, és az állatokat. Ismerek mindenkit, aki képes engem elfogadni. Nem vagyok egyedül, még ha egyedül is élek látszólag. Ezt is én választottam. Dolgoztam, s ma itt vagyok. Persze rengeteg segítséget kaptam mindebben, de mégis végig csináltam, végig tudtam csinálni. Ti nem próbáltok kitörni. Belenyugodtok abba, ami van. Tanultok, hogy aztán dolgozhassatok, dolgoztok, hogy legyen nyugdíjatok, s a végén talán meg sem éritek azt, hogy nyugdíjassá váljatok. Mert közben elveszítitek emberségeteket, elveszítitek értékeiteket, és belefáradtok az életbe. Én még látom, hogy mi a szép! Én még meglátom a jót! És ezt ti nem tűritek. Azt mondjátok rám, hogy fogyatékos. Testi fogyatékos. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de a csend tanít. És ti, mivel képtelenek vagytok figyelni erre a tanításra, megbélyegeztek. De tudjátok mit? Nem érdekel.
Igazad van, kedves barátom. Talán nem kéne ezt így felfognom. De mégis, mi mást tehetnék? Nem én menekültem ki a világból, hanem kitaszítottak. Nem fogok ragaszkodni valami olyanhoz, ahol fáj a szeretet. Tudod, a világ attól félt mindig a legjobban, amit leginkább meg kellett volna tanulni. Valahogy ösztönszerűleg védekezik ellene. Nem tudok mit tenni. Én is tanítani szerettem volna, életemmel. Nem tehettem. Falakba ütköztem, s amíg egy falat lebontottam, addig épült helyette tíz másik. Nincs igazad, barátom! Én nem utasítom el ezt a világot, csak nem értem az állásfoglalását. Talán most épp nem úgy néz ki, de hiszem, hiszem, hogy egyszer még visszamehetek, és megmutathatom, hogy ki is vagyok valóban. Hiszem, hiszen jobbat nem tehetek. Másként ez nem lehet. A világnak szüksége lesz egyszer egy ébredésre. Talán nem az én időmben. Talán még akkor, mikor én is hozzátehetek valamit. Most egyelőre próbálok segíteni azoknak az embereknek, akiket elérek, elérhetek. Saját bevallásuk szerint sokszor megdöbbennek egyszerűségemen, és azon, hogy ez az egyszerűség bölcsességet hordoz. Pedig szerintem ennél természetesebb valójában nincs is. Hiszen a csend, ami segít engem. Amit te is nehezen találsz meg, kedves barátom. A csend, ami magába burkolt, amikor születtem. Hiszen hagy helyet gondolkodni, hagy helyet a világnak, és mégis kitölt mindent. Egységes, mozdulatlan. És hiába mondanád, hogy unalmas, bizony nagyon változatos ez a csend. Mert betölti a belső ritmusom, dalom, hangom, zajom. Füleimmel soha nem hallottam még, de bizony, ott belül, és hallok mindent. Talán tisztábban, mint te. Mikor kimondod a szavakat, mindig hallom. Te szólalsz meg bennem, a te hangod. Az az igazi hangod, amit a világ soha nem érthet meg. És hallom a zenét, hallom a gondolatot, hallom a világot. Hallom a szelet! És beszélgethetek én a Nappal, vagy a fákkal, hallom, ahogy válaszolnak…
Hogy megőrültem-e? Bizony, én úgy gondolom, hogy nem. Csupán ismerem a világot, és nekem többet adott, mint amennyit elvett. Ismerem a világot valójában, túllépve a panelrengetegen, és betonvárosokon. Én képes vagyok megállni, és szembe fordulni az árral. Mert bennem az ár dübörgése nem ébreszt félelmet, nem zúz össze mindent. Mert bennem örök a nyugalom, a béke, a csend.
Hogy sajnálom-e, hogy így van? Talán egyedülinek tűnik életem, de mégis békés, és gyönyörű. Szebbet el se tudnék képzelni. Ha most hallanék a füleimmel talán én is éppen géppé válnék valahol a nagyváros forgatagában. De így nem… Csak köszönettel tartozom mindezért annak, akitől származom. Szívem örökké hálásan dobban.
Nehéznek tűnhet. Nehéz is. De te is álltál már folyóban, vagy nem? Nekem a fejem fölé nőtt már az ár, mégis tartok, biztosan. Én ott maradok. Ők mehetnek tovább, feldönthetnek, de mégis, én ott maradok. Mert nekem most ez a feladatom.
Gondolkodtál már azon, hogy milyen jó lenne, ha lenne benned egy kapcsoló, és egyszer csak semmit nem hallanál? Mennyivel könnyebb lenne? A világ fele kiüresedne, és oda, abba a félbe, igazán te kerülhetnél. Te lennél ott a minden. A saját világodban, saját magad. Kizárhatnál mindenkit akár. Tudom, te nem gondolkodsz. Néha esetleg kérdezel azzal, ahogy itt állsz előttem. De tudnod kell, hogy attól még én én maradok. És gondolataim oda repítenek, ahova csak szeretném. Tudnod kell, hogy én itt, ebben a csendben boldog vagyok. És ha akarom, akkor ez a csend megélénkül, és varázslatos zene válik belőle. Olyan, amire nekem igazán szükségem van. Nekem nem kell mindezt kívül keresni. Elég magamba nézni, és ott van minden, rögtön. Elég az, hogy érezzem a zenét, belül rögtön hallom. Zajossá tehetem ezt a világot, ha akarom. Ha pedig békére vágyok, akkor csak kikapcsolok mindent. Te nem szeretnél egy ilyen kapcsolót?
Tudnod kell, kedves barátom, hogy benned is van egy ilyen kapcsoló. Csak kicsit másként működik. De meg kell tanulnod előbb vagy utóbb kikapcsolni, és bekapcsolni, ha nem akarod, hogy elnyeljen ez a világ. Ez a legveszélyesebb az egészben…
Bocsáss meg csapongásomért, kedves barátom. Én nem is ezt szerettem volna neked elmesélni ma. Ezen még tegnap gondolkodtam el. Mindez már a múlté gondolatban, s még mindig aktuális a gyakorlatban.
Mit szerettem volna mondani, kedves barátom? Azon kívül, hogy elfilozofálgatok neked itt, s te hallgatsz úgy, mint ahogy még talán sohasem. Ezeket évekig nem mertem elmondani. S most tessék, itt áll előtted feketén, fehéren. Köszönöm a figyelmedet, köszönöm, hogy végighallgattál. Ugye segíteni fogsz, ha arra kerül a sor, hogy segítened kelljen? És most már ugye érted, hogy miért mondtam azt az elején, hogy szerencsésnek érzem magamat?
Te sodródtál az árral, most mégis, itt tartalak karjaimban. Kimenekítettelek. Örökre hozzám tartozol, kedves barátom. S én hű maradok hozzád örökre. Kedves barátom. Ezt vedd ígéretnek, kérlek. Én hű szeretnék maradni hozzád örökre, és szeretném, ha megértenéd, hogy mennyire teljes az életem, még ha mások fogyatékosnak neveznek is…
Most aludni megyek, kedves barátom. Kérlek, várj meg itt, hogy holnap újra beszélhessünk, hogy holnap újra elmondhassam mindezt neked…
Kedves barátom… Az egyetlen, aki végighallgatott mindig...
Jó éjszakát kedves barátom, naplóm...

Néha az az érzésem, hogy valami nem stimmel a világgal. Reggelente felkelek, belenézek a tükörbe, és egy furcsa gondolat kerít hatalmába. –Minden rendben van?- de nem tudok rá felelni, csak ez a hang kattogja itt belül, hogy semmi sem az, aminek látszik. De lehet, hogy csak én képzelődöm. Túl élénk a fantáziám. Ezt szokták mondani. Nem tudom, mit értenek ez alatt. De örülök neki, ha más vagyok, mint a többi. Bár fogalmam sincs, miért. Szeretem a friss rózsaillatot, szeretem a tengert és a napsütést, lelkesedem a szép dolgokért, és bármire képes vagyok, csak hogy lássam, ahogy hajnalban a friss harmat belepi a füvet. Nem hiszem, hogy sokban különböznék másoktól. Talán érzékenyebb vagyok, mint ők. Sokat vagyok az én kis világomban, de ez mindenkire igaz. Minden ember szereti a saját életét élni, s persze, mindannyian boldogok akarunk lenni. Én is ezt érzem, nem értem, miért lennék én más? Amikor sétálok az utcán, jól érzem magam, látom, ahogy az emberek jönnek-mennek, rámköszönnek, és én visszaköszönök. Jólesik, hogy gondoskodva vesznek körül. Érzem a szeretetüket. Mivel érdemeltem ezt ki? Mit tettem, hogy így vigyáznak rám? Hát nem olyan vagyok, mint a többiek? Már sokaktól kértem választ. Egyszer megkérdeztem anyát, miért vagyok más. Nem felelt nekem. Csak megsimogatta az arcomat és gyöngéden átölelt. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, jelent-e egyáltalán valamit, de tudtam, hogy szeret, és ez nekem elég volt. A napom fénypontja, mikor a barátaimmal lehetek. Naphosszat csak játszunk, énekelünk, rajzolunk, mesét nézünk, és csöndben hallgatunk. Néha olyan, mintha egy más világban járnánk, pedig ugyanabban a kis teremben vagyunk, egy térben és időben. Mégis, olyan különbözőek vagyunk. Mintha nem értenénk meg egymást. De nem így van. Nagyon is érzem őket, ahogy ők is engem. Talán kicsit máshogy és másként, de ez rendben is van, hiszen nem lehet mindenki egyforma. Ezért hajtogatják, hogy más vagyok? De akkor rájuk miért nem mondják ugyanezt? Miért csak én vagyok olyan más? Néha azon kapom magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, és lemaradok a többiektől. Nem is értem, mi történik, ilyenkor egy röpke pillanat is egy örökkévalóságnak tűnik. De semmi baj, ilyenkor is csak megsimogatják a hajamat, majd azt mondják, minden rendben van. És én nem aggódom. Lassacskán szárnyalok tovább ebben a varázslatos világban, ahol bár úgy tűnik rab vagyok, én mégis csak itt érzem magam egyedül szabadnak.

Mióta az eszemet tudom, mindig is szerettem volna részese lenni egy igazi csodának. Képzeletem nem szabott határt vágyaimnak, álmodozásaim végeláthatatlan láncai sorakoztak fejemben, melyek csak gyarapodtak az idő múlásával. Mikor kisebb voltam, s még a mesék világában éltem, egyre csak arra vártam, hogy valaki egy szép, napfényes napon elém áll, s bejelenti, hogy én valójában egy régen feledésbe merült királyi család egyetlen és utolsó gyermeke vagyok, s most nekem kell majd uralkodnom újra felvirágzó országomon. Vagy hogy esetleg tündér vagyok egy képzeletbeli világban, ahová csak az arra érdemesek léphetnek be, s harcolnom kell majd a gonosszal a világ megmentése érdekében. Legalább valakiről, akit ismerek, arról derült volna ki valami hasonló. De nem. Soha nem váltam se hercegnővé, se tündérré, de még csak egy jelentéktelen fantázialény barátom sem akadt, bárhogy is akartam.
Később, ahogy komolyodtam, beléptem a felnőttek grafitszürke, s varázslattól teljesen mentes világába, én is elfeledtem korábbi csillapíthatatlan sóvárgásaimat. Éltem, túléltem a mindennapokat. Róttam a görbe hátú macskaköveket Miskolc utcáin, koptattam az iskolapadot, gyűrtem a könyveket. Az égvilágon semmi különleges nem történt velem. Legalábbis mások szerint. Mégis könnyen lehet találni, ha jól keres az ember. Egy napon, olyan váratlanul, hogy ha nem figyelek, észre sem veszem, besétált az életembe. Igen. A nagybetűs, várva várt csoda.
A zord tél után végre megérkezett édes szárnyakon a tavasz. Az én esetemben ez annyit jelentett, hogy kevesebb réteg ruhát húztam magamra. Az utcán sétálgatva ismét érezhettük, amint a lágy meleg cirógatja a bőrünket. Ebben az átmeneti időszakban gyakran rám tört a szabadságvágy. Kiszabadulni a zsúfolt iskolából, a tömegből, egyedül akartam maradni saját kavargó gondolataimmal, kint a friss, balzsamos levegőn. Egy szerdai napon is ez a cél vezérelt. Mentem a semmibe. Ezer és ezer ábrándod dédelgettem, álmodoztam, morfondíroztam az élet nehéz, fogós kérdéseiről. Valami kizökkentett ebből az idillből. Egy kisfiú futott át előttem, talán meg is lökött egy kissé. Nem lehetett több nyolc évesnél, kopott, sokat használt, sötétkék kabátkát viselt, fekete nadrággal. Az arcát nem is figyeltem. Ahogy belemerültem gondolataimba, vizsgáltam a körülöttem lévő dolgokat, elvesztem a részletekben. Ez az apró fiúcska magára vonta tekintetemet. Sokáig néztem utána. Nem volt benne semmi egyedi; csak szaladt. Hirtelen megbotlott, és a földre zuhant. Ez sem valami túl ritka pillanat, egy gyerek elesik az utcán, számtalanszor előfordul. De ez más volt. Mert ez a fiú már benne volt a fejemben. Odaléptem hozzá, és segítettem neki fölállni. Udvariasan nyújtottam a kezem neki, hogy támaszkodjon rá, s rám nézett. Megjegyeztem az arcát. Megviselt, fagy bírta bőre koszos volt, szeme pedig sötét, tekintete riadt. Félelem áradt belőle, nem tudom, talán én lehettem ilyen ijesztő. Feltápászkodott, s rohant tovább.
Másnapra már el is felejtettem az egészet, visszatértem a nyüzsgő, érdektelen világomba. Viháncoltam a barátnőimmel, dühöngtem a be nem jelentett dolgozatokon, meg sem fordult a fejemben a kisfiú története. Mert volt története. Ahogy előző nap elfutott, egy egész kis élettörténetet kerekítettem köré. Elképzeltem a napjait, s legfőképp, ki akartam találni a szemében megbúvó félelem okát. Emlékezetemben csupán egy arc maradt a sok közül.
Alig múlt el egy hét, akaratomon kívül, újra láttam őt. Messziről, épp csak futólag. Vártam a villamosomat. Nézelődtem, figyeltem másokat, szokásomhoz híven. Észrevettem őt. Koldult. Rosszabb állapotban volt, mint előzőleg, csak állt, kezét nyújtva az emberek felé, de nem törődtek vele. Szinte mozdult lábam, indultam volna felé, mikor megérkezett a villamos. Felszálltam rá, s őt otthagytam. Az út szörnyen hosszú volt ezúttal. Valami megragadott abban a kisfiúban, nem is tudom, pontosan mi. Segíteni akartam. Nem érdekelt a hogyan, s a miként, jót akartam neki. Tudtam, nincs értelme pénzt adnom. Nem. Ez nem megoldás. Ennél többet akartam. Gondolataim innentől kezdve e köré a probléma köré csoportosultak.
Vártam. Vártam, hogy újra találkozzunk. Határozott tervem volt, mit fogok tenni. De hiába, napokig nem láttam őt. Már-már feladtam, sőt, lassan el is feledtem, mennyire akartam segíteni, mikor a leghihetetlenebb helyzetben újra felbukkant.
Hazafelé mentem, megszokott útvonalon. Épp az aluljáróban haladtam, amikor kiabálásra lettem figyelmes. Ez szinte mindennapos volt. Az egyik árus ordítozott egy fiúval. A töredékekből, amit hallhattam, annyit tudtam meg, hogy a férfi nem akarja, hogy az ő bódéja előtt kéregessen. A fiú lehajtott fejjel továbbállt. Egy pillanatra hátranézett. Egyenesen rám. Ő volt az. Megdobbant a szívem.
- Mit tehetnék? Hogy segítsek rajta? Hogyan tudnék jót tenni vele? – fogalmazódott meg bennem. Meggyorsítottam a lépteimet, míg utol nem értem. – Szia! –megpróbáltam belesűríteni az összes kiáradó szeretetemet ebbe az egy szóba.
- Csókolom. – a válasz nagyon halkan veszett el az utca hangzavarában.
- Éhes vagy? – csupán bátortalan, lassú bólogatást kaptam szavak helyett. Kutatni kezdtem táskámban, majd egy gondosan elkészített, s becsomagolt szendvicset halásztam elő. A kisfiú szeme felcsillant. – Neked adom ezt, ha megmondod a neved.
- Tamás.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Tamás. Tessék, ez a tiéd. – átnyújtottam az ételt. Gyorsan elkapta, mintha attól félne, csak tréfáltam vele, és nem is adom neki.
- Köszönöm. –eltűnt a szemem elől szinte pillanatok alatt.
Senki nem vett észre ebből az aprócska jelenetből semmit. Nekem, s talán Tominak is azonban, sokat jelentett. Rohantam tovább a buszhoz, s egész úton törtem a fejem. Nem elégedtem meg annyival, hogy egyetlen egyszer adtam neki egy kicsiny szendvicset. Ez csak az első lépés volt. Ám annyi mindenre szüksége volt, hogy nem is tudtam napokig választani közülük. Biztosan nincsenek megfelelő anyagi körülményei, de ugyanakkor jobban aggódtam a lelki hiányosságai miatt.
Ami engem illet, mióta az eszemet tudom, mindig is sok időt töltöttem olvasással. Kikapcsolt, megnyugtatott, és persze az sem utolsó szempont, hogy nagyon sokat tanultam könyveimből. Kezdett tehát megformálódni bennem egy ötlet. Ismét kerestem az alkalmat, hogy találkozhassam vele. Nap, mint nap jártam az aluljárókban, a különböző megállókban, hiába. Újra másik helyen találkoztam vele. Ezúttal egy forgalmas úton kéregetett. Odamentem hozzá.
- Szia Tamás! Emlékszel rám? –rámosolyogtam kedvesen, megelőzve félelmét.
- Igen. Mit akar a néni? – nem mert rám nézni.
- Hoztam neked valamit. Ízlett a szendvics?
- Igen. – nagyon fukarkodott a szavakkal.
- Akkor jó, mert hoztam neked egy másikat. Mondd csak, tudsz olvasni?
- Egy kicsit. – meglepődött a kérdésemen.
- Tudod, megegyezhetnénk valamiben. Szeretném, ha megtennél nekem egy szívességet. Szeretném, ha olvasnál. Hoztam neked egy könyvet is. Megígérem, hogy mindig kapsz tőlem szendvicset, hogy ha beleolvasgatsz ezekbe a történetekbe. – elővettem az említett könyvet, hogy barátkozzon a borítójával. Gyermekmesék válogatott gyűjteménye volt.
- Miért? – olyan hangon szólalt meg, s emelte rám a tekintetét, hogy szinte megtelt könnyel a szemem. Akkor érzi igazán az ember, hogy mit jelent a gyermeki naivitás, egyszerűség, amikor belecsöppen egy ilyen helyzetbe. Csupán egyetlen kérdés, a legegyszerűbb szóval, mégis milyen nehéz rá válaszolni. Még magamnak is.
- Azért, hogy megismerj szép, csodálatos világokat, meséket, amitől jobban fogod magad érezni. Szóval, kedves Tamás, beleegyezel?
- Igen. De honnan tetszik tudni, hogy olvastam? – vágta rá gondolkodás nélkül.
- Megkérdezlek. És elhiszem, hogy igazat mondasz. Olvasd el az első történetet. Hozom a következő szendvicset legközelebb. Tomi, ne mondd ezt el senkinek, rendben?
- Igen. Csókolom.
- Szia.
Rájöttem arra, hogy azzal segítek neki a legtöbbet, ha megmutatom az emberséget. Éreztem, bízik bennem. Nem kételkedett szavamban, eszébe sem jutott, hogy pusztán át akarom verni esetleg. Ha ő megbízik bennem feltétel nélkül, tartozom neki annyival, hogy én is megbízzak benne. Aznap elégedett voltam magammal. De miért? Sok teendőm volt még hátra, ez csak az első lépés egy megkezdett, rögös úton. Nem gondoltam, hogy másnapra megteszi, amit kértem. Vártam. Egy hetet. Aztán újra keresni kezdtem. Hamar rátaláltam, talán, mert ő is ezt akarta.
- Csókolom. – mintha láttam volna egy megbúvó mosolyt.
- Szia. Sikerült olvasni?
- Igen. Három nap alatt az elsőt.
- Ennek igazán örülök. És mondd csak, tetszett? Mi volt a címe?
- Rút kiskacsa. Olyan szomorú volt. Miért nem szerették a kiskacsát? Miért bántották? – hirtelen megeredt a nyelve az eddigiekhez képest.
- Tamás, hidd el, volt, aki őt is szerette. Mindig van valaki, aki szeret. – nem tudtam, mit is mondhatnék ennek szegény kisfiúnak. Féltem, hogy megijesztem. Talán mégsem volt jó ötlet ez a könyv. – Itt van a szendvics. Kettőt hoztam.
- Köszönöm. Tessék mondani, van, aki engem is szeret? –megdöbbentem.
- Igen. Én is szeretlek téged.
- Miért? Én semmit nem tettem a néninek.
- Nem azért szeretsz valakit, mert jót tesz veled. Csak önmagáért.
- Én nem tudok szeretni. Sosem tesz senki értem jót. – mégiscsak nyolc éves volt, azt hiszem, és mégis milyen megkeseredett. Túl sokat látott abból, amiből egy felnőttnek sem szabadna látnia semmit.
- Olvasol még egy mesét?
- Igen.
- Köszönöm. Szervusz.
- Csókolom.
Sokkal többet tanultam minden egyes alakalommal tőle, mint ő tőlem. Soha nem gondoltam, hogy egy gyerek így tud beszélni a szeretetről. Számomra természetes, úgy nőttem fel, hogy szerettek a szüleim. Ő nem ismeri a szeretet. Ezelőtt erről fogalmam sem volt.
Újabb hetet töltöttem tétlenül, s csak azután mentem oda hozzá.
- Csókolom! – először láttam igazán nevetni. Elővillantak fehérkés fogai, s viccesen hatott az elölről hiányzó tejfogai.
- Szia Tamás.
- Tessék elképzelni, két mesét is olvastam. És nagyon tetszettek. A Hófehérke és a hét törpe, és a Csipkerózsika.
- És miért tetszett?
- Mert olyan boldogok voltak a végén. Én is boldog akarok lenni.
- És mitől lennél boldog? Mert nem attól leszel az, ha sok pénzed van, vagy egy jó autót. Sokat számít ám az is, ha biztonságban érzed magad és vannak barátaid. Mondd, van barátom?
- Nem tudom. A néni a barátom?
- Igen, Tomi, az vagyok. És hoztam neked ennivalót.
- Köszönöm. Tetszik tudni, azon gondolkoztam, hogy a néni haragszik-e azért, amiért odaadom a szendvicseket a húgomnak. – lesütötte a szemét, mint aki a legnagyobb bűnét vallja be éppen.
- Nem haragszom. Szeretetből teszed.
- Tényleg?
- Igen. Látod, te is szeretsz valakit. Most mennem kell. – nem maradhattam, mert nem tudtam feltartóztatni a kiáramló érzéseimet és könnyeimet. Nem akartam, hogy lássa. Nem tudtam volna megmagyarázni neki.
Nem vártam egy hetet. Már másnap keresni kezdtem. Végigjártam a megszokott helyeket, az aluljárókat, és mindent, ahol esély adódott rá, hogy megtaláljam. Azonban hiába kutattam, nem találtam. Így telt el két nap. Kétségbe estem. Vajon mi történhetett? Miért nem találom? Aggódni kezdtem, s féltem. Féltettem őt. Valóban megszerettem, s görcsösen ragaszkodtam az „én megmentem őt a lelki szegénységtől” tervemhez. Rájöttem, sosem tudhatom, mikor találkozom vele utoljára. Ha látom még egyáltalán. Ez mindent megváltoztatott.
Újra szerdai napra virradtunk, mint amikor először futott el mellettem. Zuhogott az eső. Az embernek elment a kedve még attól is, hogy kimozduljon a takaró alól. Kényszeredetten láttam hozzá napi teendőimhez. Nem adtam fel a reményt. Végül sikerült. Megtaláltam. Szörnyű állapotban volt. Sápadt volt, s betegnek látszott, le volt gyengülve. Csak állt az esőben, tűrve, ahogy minden egyes esőcsepp súlyos sebet ejt kicsiny testén, elkeseredetten tartva kezét, bízva, hogy valaki megszánja.
- Szia! – szinte rohantam hozzá. Most értettem csak meg, hogy mennyi mindent tudnék neki még adni. S persze azt, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy mindenem megvan, amire szükségem lehet.
- Csókolom. – vacogott. – Ne tessék haragudni, de nem tudtam olvasni. Elvették a könyvet.
- Semmi baj. De ki vette el, és miért?
- Csak úgy. Nem mondták. Nem akartam odaadni, mert a nénié, és mert olyan szép mesék vannak benne, és félek, hogy a néni nem ad több szendvicset, és nem jön többet hozzám, és nem lesz olyan kedves, és nem lesz a barátom, és megint egyedül leszek. – gyorsan és sokat beszélt egyszerre, alig tudtam felfogni szavai értelmét.
- Nem azért vagyok a barátod, mert olvasol mesét. Azért mert szeretlek. Nézd, hoztam neked szendvicset, és egy sütit is, és meleg teát. – kezébe nyomtam ezeket, el sem akarta hinni.
- Köszönöm. Én is szeretem a nénit. – hihetetlenül boldog voltam ettől a mondattól. Soha nem gondoltam, hogy egy koldus gyerek rajongásáért ilyen jól érzem majd magam. De tudtam, ez sokkal többet ér, mint a többi baráté, aki csak úgy mondja. Ő megtanult szeretni és bízni. Sokkal többet értem el, mint remélni mertem.
- Szeretnél valamit, Tamás?
- Nem, igazán nem. – zavarban volt.
- Valóban? Kérhetsz nyugodtan. – felkészültem rá, hogy pénzt, ételt, játékot, bármi mást kér.
- Szeretnék egy másik könyvet.
- Természetesen hozok neked egyet. Akár kettőt is. Tudod, mit? Holnap már itt is lesz, jó?
- A néni olyan jó. – nem voltam benne biztos, hogy jól teszem, ha most ott hagyom. De muszáj volt.
- Akkor holnap találkozunk. Szia.
- Csókolom. – magamon éreztem tekintetét még sokáig, de nem mertem hátrafordulni.
Sokszor végiggondoltam magamban ezt a beszélgetést. Visszaemlékeztem arra, amikor először odamentem hozzá. Képtelen vagyok elhinni. Ez a szegény kisfiú ragaszkodik hozzám. Jóleső érzés öntött el. Elhatároztam, hogy most már valóban tennem kell érte, a hasonló sorsú társaiért. De mit tehetnék én? Egy a sok ezer többi közül. De ő is csak egy a sok ezer közül. Mégis megváltozott mindkettőnk élete.
Másnap rohantam a könyvesboltba, s felvásároltam az összes meséskönyvet. Ismét utcáról utcára jártam, egyre csak őt kutattam, bízva, hogy megtalálom valahol. Újfent hiába. Nem adtam fel. Ez egyszer már előfordult. Vártam, s tovább kerestem. Mindig hittem: majd holnap. Ám a holnapok egyre reménytelenebbek, kétségbeesettebbek lettek. Hetekig csak űzött vadként viselkedtem.
Végül rádöbbentem a keserű tényre. Soha többet nem látom viszont. Azt mondta, szeret. Soha nem tudom meg, mi történt vele. Soha nem kap tőlem több könyvet, s talán soha nem fog olvasni sem. Kegyetlen tud lenni néha az élet. S nehéz észrevenni az olyan apró csodákat, mint ez. Könnyű elmenni mellettük, átsiklani felettük. Egy kisfiú, aki megérti, mi a szeretet, emberség, az maga a csoda.

A filmről a port.hu írja: „Jasira, a 13 éves arab-amerikai lány a kamaszok felnőtté válásának bonyolult és néha ijesztő labirintusából keresi a kiutat. A vonzó lány ébredő szexualitása nemcsak önmagában kelt zavaros érzelmeket, hanem a körülötte élő férfiakban is. Szülei elváltak, és az addig vele élő Jasirát, az anyja libanoni származású apjához küldi Texasba, amikor kiderül, hogy az élettársa szemet vetett a lányra. A NASA-nak dolgozó apa szigorú szellemben neveli a lányt, akit származása miatt az iskolában is folyamatosan gúnyolnak.” Jasira érzelmi támogatás nélkül éli életét, barátokra és elfogadásra vágyik: ezt, úgy érzi, "a szomszédjuktól, Mr. Vuosótól kapja meg, akinek a kisfiára iskola után vigyáz. A tapasztalatlan gyereklány nem ismeri fel a közöttük kialakuló intimitás veszélyét."



Egy kritika (Shannon McKenna: Towelhead) szerint Jasira magánya és szexuális ébredésének alakulása vezet egyfajta fixációhoz, melynek tárgya Mr. Vuoso, aki házas. Vuoso nem az egyetlen, aki akar valamit Jasirától: ő kapcsolatot tart fenn vele és szexuális igényeivel ostromolja. Az apja engedelmes lényt kíván nevelni belőle, az anyja jóváhagyást, megerősítést vár, barátja Thomas pedig szexuális bátorságát akarja felmérni vele.

Jasira egyetlen őszinte barátja az önzetlen Melina, egy első gyerekét váró szomszédasszony, aki oltalma alá veszi, s igyekszik megvédeni mind gyalázkodó apjától, mid Mr. Vuosotól. Jasira benne találja meg azt a törődést, amit a családjában hiányolt: "Megvárta, míg bekapcsolom a biztonsági övet, mielőtt elindult, ez kedves volt tőle" mondja Jasira. "Apu mindig elindult, ha bekapcsolta a biztonsági övét, akkor is, ha az enyém még nem volt bekapcsolva. Ettől mindig azt éreztem, hogy igazából abban reménykedik, hogy előbb ér minket baleset, mintsem bekötném magam."

A mű kihívása a narrátort, a 13-éves hangot megtalálni, hogy egyensúlyban legyenek a politikai klímára vonatkozó közlések, ugyanakkor a gondolatok és a cselekedetek megfeleljenek egy 13 éves gondolatainak, cselekedeteinek. Erian irigylésre méltóan oldja ezt meg, s a Jasira szemével látott világ teremti meg a történet sűrű szövetét.

Jasira meglát dolgokat, de nem érti őket − s a lassan az olvasóban összeálló kép az, s az így keltett tehetetlenség-érzet ami a regény erejét adja. "Észrevettem, hogy Mrs. Vuosonak gyakorlatilag nincs is melle, és arra gondoltam, talán ezért akarja a férje megérinteni az enyémet."

Alicia Erian A szerelem brutális nyelve című novelláskötet szerzője, írásai a Playboy, a Zoetrope, a Nerve és a The Iowa Review hasábjain jelentek meg, ez az első regénye. A könyv, mely komoly témákról (történelemről, erőszakról, háborúról, családi klímáról) szól humorral, a Palatinus eXtrém sorozatban jelenik meg magyarul Szabó Helga fordításában.

Anyám pasija belém esett, erre anyám elküldött Apuhoz, hogy lakjak inkább vele. Nem akartam Apuval élni.
Fura kiejtése volt, és Libanonból származott. Anyám az egyetemen ismerkedett meg vele, aztán összeházasodtak, jöttem én, majd elváltak, amikor ötéves voltam. Anyám azt mondta, azért, mert apám olcsójános volt és basáskodott. Mikor a szüleim szétmentek, nem borultam ki. Emlékeimben egy olyan Apu élt, aki pofozza az anyámat, ő meg erre lekapja apám szemüvegét, és cipője sarkával szilánkokra tapossa a földön. Nem tudom, min veszekedtek, de örültem, hogy apám ezentúl vaksi lesz.
Persze azért meg kellett látogatnom minden nyáron egy hónapra, amitől mindig nyomott lettem. Aztán mikor eljött a hazamenés ideje, visszatért a jókedvem.
Egyszerűen idegesítő volt Apuval lenni. Mindent egy bizonyos módon kellett nála csinálni, de azt csak ő tudta, hogyan. Többnyire moccanni se mertem. Egyszer kilöttyintettem egy kis gyümölcslevet az egyik keleti szőnyegre, mire ő közölte, hogy sosem fogok férjet találni magamnak.
Anyám pontosan tudta, hogy vagyok Apuval, mégis elküldött hozzá, mert rohadtul dühítette, hogy tetszem a pasijának. Megnyugtattam, hogy én nem érzek úgy Barry iránt, de azt felelte, nem ez a lényeg. Szememre vetette, hogy állandóan kidüllesztett cickóval mászkálok, és Barrynek nehéz ezt nem észrevennie. Ezzel tényleg nagyon megbántott, mert nem tehettem arról, milyen a cickóm. Barry figyelmét meg végképp nem kerestem.
Csak tizenhárom éves voltam.
A reptéren is azon agyaltam, miért parázott annyira az anyám. Soha nem tudtam volna lenyúlni tőle Barryt, még ha akartam volna se. Anyám tipikus ír nő volt, szép arcú, aranyos, pisze orral. Amikor alapozót tett a szeme alá, csillogónak és derűsnek tűnt a tekintete. Órákon át tudtam volna fésülgetni fényes barna haját, ha hagyta volna.
Amikor bemondták a járatomat, elbőgtem magam.
Anyám azt mondta, nincs semmi baj, aztán kicsit hátba taszított, hogy induljak már a géphez. Mivel még mindig sírtam, egy utaskísérő segített megtalálni a helyemet, és a mellettem ülő férfi fogta a kezem, amíg felszálltunk.
Valószínűleg azt hitte, félek a repüléstől, pedig dehogy. Igazán és őszintén reméltem, hogy lezuhanunk.
Apu értem jött a houstoni reptérre. Magas és frissen borotvált volt, hullámos, ritkuló haját oldalra fésülte.
Mióta anyám ripityára törte a szemüvegét, kontaktlencsét hordott. Kezet rázott velem, amit még sosem tett azelőtt. – Meg se ölelsz? – kérdeztem, mire azt felelte: – Az én hazámban ez így szokás. – Majd megindult sietős léptekkel a reptéren keresztül, hogy alig bírtam követni.
Ahogy Apuval a csomagkiadónál vártunk, úgy éreztem, többé nincs családom. Nem nézett rám, és egy szót se szólt hozzám. Mindketten csak a bőröndömet lestük.
Amikor megjelent, Apu leemelte a futószalagról, majd talpra állította, hogy húzhassam. Kerekei voltak és fogója, de felborult, ha az ember túl gyorsan ment vele. Amikor viszont lelassítottam, Apu kezdett túl messzire kerülni tőlem. Végül felkapta, és maga vitte tovább.
Hosszú út vezetett Apu lakásáig, és én igyekeztem nem észrevenni a férfiklubok hirdetőtábláit végig az út mentén. Kínos volt látni azokat a nőket a kilátszó mellükkel.
Azon tűnődtem, vajon én is így néztem-e ki Barry szemében. Apu nem hozta szóba a táblákat, ami még zavaróbbá tette a jelenlétüket. Kezdtem úgy érezni, mintha ez is az én hibám lenne. Mintha minden szörnyű vagy mocskos dolog okozója én lennék. Anya nem beszélt Apunak a Barry-ügyemről, hanem azt mondta neki, szerinte túl gyorsan kamaszodom, és talán javamra válna a szigorúbb nevelés.
Aznap éjjel egy kinyitható fotelágyon aludtam apám dolgozószobájában. Volt rajta lepedő, de állandóan lecsúszott, és a bőröm odaragadt a műbőr kárpit hoz. Reggel apám az ajtóban állt, és madár módjára fütyörészett, hogy felébredjek. Pólóban és bugyiban mentem a reggelizőasztalhoz, erre pofon vágott, és elzavart, hogy vegyek fel tisztességes ruhát. Ez volt az első eset, hogy valaki megütött, naná, hogy elbőgtem magam. – Ezt miért kaptam?
– kérdeztem tőle, mire ő azt felelte, mostantól fogva másképp lesznek a dolgok.
Visszabújtam az ágyba, és még sírdogáltam egy kicsit.


a bookreporter interjúja a szerzővel (angol)
a fictionwriting interjúja a szerzővel (angol)

1984-85-ben Michael Sinclair Stewart feleségével, Szegő Judittal és gyermekeivel tizenöt hónapot élt egy általa "Harangos"-nak nevezett, 20.000 fős település (Heves megye) egyik cigánytelepén. Ennek a terepmunkának köszönhetően születtek meg azok a művek, amelyek egy magyarországi cigány csoport életét elsőként mutatják be – a klasszikus értelemben vett – antropológiai szemlélettel.

Az a kérdés, amire műveiben választ keres, a legegyszerűbben így summázható: Kik a harangosi oláhcigányok? Mi által lesznek/lehetnek a harangosi oláhcigányok oláhcigányok? Hogyan lehetséges, hogy oláh cigány kultúrájukat továbbra is fenn tudják tartani? Milyen társadalmi folyamatok, feltételek eredménye ez?

Stewart az oláh cigány identitás fennmaradásának "három erőforrását" állapította meg. Szerinte a "más kulturális csoportoktól" való elhatárolódást: a. a sajátos szervezeti felépítés, b. a javak megszerzéséhez való sajátos viszony, valamint c. a közös nyelv és a közös dalok ereje teszi lehetővé.

Részletek kutatási eredményeiből



Michael Stewart: Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon (T-Twins Kiadó, MTA Szociológiai Intézet, Max Weber Alapítvány, 1994)


Az előadás-sorozat előadói és időpontjai:

2008. december 11., csütörtök 17.00
Michael Stewart: Hogyan válik a cigányból "Másik" - avagy néhány történeti és jelenkori megfontolás

2009. január 15., csütörtök 17.00
Östör Ákos: Vannak-e Mások? - indiai terepek

2009. február 19., csütörtök 17.00
Losonczy Anna: "A meghitt idegen"

2009. március 12., csütörtök 17.00
Fejős Zoltán: Az elvándoroltak - a "mi" és a "másik" határai

2009. március 26., csütörtök 17.00
Vargyas Gábor: Hétköznapi egzotikum. Az a bizonyos másik a közép-vietnami hegyvidéken

Felkért hozzászólók: Birtalan Balázs, Kárpáti József, Takács Judit és Uitz Renáta. A vitát Halmai Gábor, a Fundamentum főszerkesztője vezeti.
A program a folyóiratkultúra című programsorozat keretében, a MASZRE támogatásával valósul meg.

A hatalommegosztás, az emberi jogok védelme és a jogállamiság elvét hirdető alkotmányokat megszövegezőik és alkalmazóik általában alkalmasnak vélik arra, hogy akár szélsőséges körülmények között is biztosítsák az egyéni autonómia védelmét. Az alkotmányos joggyakorlatban az egyéni autonómia még akkor is alapvető értékként tűnik fel, ha ezek a kifejezések kimaradtak az alkotmány szövegéből. Dolgozatunkban autonómián azt az emberi képességet vagy adottságot értjük, amely lehetővé teszi, hogy az egyén a saját maga által választott elvek mentén élje életét, olyan elképzeléseknek és döntéseknek megfelelően, amelyeket a magáénak vall és amelyekkel külső kényszertől mentesen azonosul. Ebben a megközelítésben az autonómiaigény értékelésekor nem az számít, hogy az a legjobb erkölcsi vagy gyakorlati választást tükrözze, hanem hogy az egyén saját választásán alapuló életvezetési döntést jelenítsen meg.
Az állam nem köteles persze minden egyéni életvezetési elképzelést fenntartások nélkül elfogadni és támogatni. Annyi azonban világos, hogy egyes egyéni választások vagy preferenciák kizárása önmagában nem igazolható az állam számára mégoly kedves érték- és erkölcsi ítéletek mentén − különben elporlad az állam semlegessége. Bár az állam semlegessége önmagában is zavaros fogalom, a vallási és világnézeti ügyekből kivonuló állam képe a felvilágosodás óta eleme az állam és egyén viszonyairól szóló elképzeléseknek. A házasság és a család vallási töltetű meghatározásával azonosuló állammal nem csupán az a probléma, hogy nem semleges, hanem legfőképpen az, hogy nem szekuláris -- a demokratikus alkotmányosság köntöse egy felvilágosodás előtti szuverén testét takarja.
Vizsgálatunk abból indul ki, hogy a meleg identitás megélése és felvállalása egyéni döntések kérdése (lehet), olyan döntéseké, amelyeket az állami szabályozás léte vagy hiánya, valamint tartalma alapvetően befolyásol, rövid és hosszú távon egyaránt. Az itt vizsgálat ítéletek a melegjogokról folytatott társadalmi és politikai eszmecsere lenyomatai. A bíróságokhoz benyújtott kereseti kérelmek olvashatók úgy is, mint az egyének kísérletei saját identitásuk határainak kijelölésére abban a társadalomban, amelyben élnek.

A ferde hajlamoktól a melegházasságig

A második világháború óta a nyugati alkotmányos demokráciák bíróságai, ha nehezen is, de nagy utat tettek meg a melegek autonómiájának elismerése és védelme felé. A bíróságok a lehető legkevesebb szóval igyekeztek túlesni a beleegyezésen alapuló homoszexuális nemi aktusok dekriminalizációján − lehetőleg kerülve a „szex szerepe az alkotmányos demokráciák szürke mindennapjaiban” típusú előadásokat. Ez a szűkszavúság részben azzal is magyarázható, hogy a vonatkozó alkotmányos rendelkezések szövege általában jottányit sem változott az évek során.
A melegjogi ügyek krónikájában persze jó pár híres sikertörténet is szerepel. Ezek a döntések szinte kivétel nélkül diszkriminációs ügyekben születtek: a bírák (akár a melegek ellen, akár mellettük érveltek) visszatérően összekapcsolták az egyenlőségre, a méltóságra és a szabadságra vonatkozó érveket. Az Emberi Jogok Európai Bírósága tárgyalta Karner-ügy (1) jó példa erre. Az EJEB azonban váratlanul pontosan és élesen fogalmazott a 8. és 14. cikk együttes értelmezésével eldöntött ügyben: „A hagyományos értelemben vett család védelme nagyon elvont és nagyon sokféle konkrét megoldás használható a megvalósításához. Olyan esetekben, ahol az állam mérlegelési szabadsága szűkre szabott, mint azokban az ügyekben, ahol a megkülönböztetés alapja a nem vagy a nemi irányultság, az arányosság elve nem csak azt követeli meg, hogy a választott megoldás elvileg alkalmas legyen a cél elérésére. Igazolni kell, hogy a (bérleti jogról szóló) törvény céljának eléréséhez a törvény alkalmazási köréből ki kellett zárni a homoszexuális kapcsolatban élő személyeket.”
Érdekes módon, minél távolabb kerülünk a nemi aktusok dekriminalizációjának körétől, annál hétköznapibbnak tűnnek a melegjogi ügyek. A szürke és unalmas („normális”) tényállások tartásról, biztosításról, lakáshasználatról, öröklésről olyan élethelyzeteket fednek fel, amelyek kapcsán egyre kevesebb értelme van a hagyományos család védelmében történő harcos fellépésnek. Az eszmecsere az egyének döntéseinek megértése felé kanyarodik. Ennek a folyamatnak az egyik legszebb példája − a diszkrimináció-tilalmi ügyek körében maradva -- a dél-afrikai Alkotmánybíróságnak a melegházasságról a Fourie-ügyben (2) hozott határozata. A bírósághoz forduló felek (egy hosszú ideje de facto élettársi kapcsolatban élő leszbikus pár) azt sérelmezték, hogy kapcsolatukat az állam nem ismeri el a házassághoz hasonló jogi formában. Sachs bíró szerint „Pusztán azért büntetni az embereket, akik és amik -- ez alapjaiban becsüli le az emberi személyiséget és sérti az egyenlőséget […] Az aktív […] állampolgárság érzésének kialakulása azon múlik, hogy elismerjük és elfogadjuk-e az embereket annak, akik […] Vagyis a tét nem pusztán a közösség egy csoportját ért igazságtalanság megszüntetése. A valódi kérdés annak megerősítése, hogy társadalmunk a tolerancián és a kölcsönös tiszteleten nyugszik.” Ezt a logikát követve jutott el odáig Sachs bíró a gondolatmenetében, hogy kimondja: „A meleg párok kizárása a házasság előnyeiből és kötelezettségeiből […] azt a durva, bár homályos jogi állásfoglalást jeleníti meg, hogy a meleg párok kívülállók, és hogy az intim emberi kapcsolataik jogi elismerésére és védelmére való igényük valahogy alacsonyabb, mint a heteroszexuális pároké […] Azt jelzi, hogy a szeretetre, elköteleződésre és felelősségvállalásra való képességük definíciószerűen kevésbé méltó az elismerésre, mint a heteroszexuális pároké.”
Ez az érvelés az iskolapéldája annak a bírói hozzáállásnak, amely az egyéni autonómia védelme érdekében képes módosítani az alapjogvédelem retorikai arzenálját. Sachs bíró szerint a meleg párok családjogi viszonyainak állami elismerése egyben a melegek emberi mivoltának teljes körű és fenntartásoktól mentes állami elfogadását is jelenti és jelképezi.



Az önreflexió pillanatai

A fent tárgyalt ügyekben többször nyilvánvalóvá vált, hogy a bíróságok kiemelt figyelmet fordítanak melegjogi ügyekben elfoglalt szerepükre és döntéseik politikai következményeire. A kanadai Legfelső Bíróság a melegházasságról szóló tanácsadó véleményben (3) egyhangúlag felhívta a kormány figyelmét, hogy olyan jogszabálytervezet alkotmányosságáról nem nyilatkozik, amelynek a benyújtása mellett a kormány már politikailag elkötelezte magát. Ezzel a bíróság nem azt kívánta jelezni, hogy ellenzi az azonos neműek házasságának törvénybe iktatatását -- a testület álláspontja e tekintetben elég világos volt. Peter Hogg is azt hangsúlyozza: a bíróság számára kiemelkedően fontos volt, hogy a melegházasság törvénybe iktatását a választott képviselők döntéseként lássa a közvélemény, annak intézményesítése ne a bíróság zsebcseleként vonuljon be a köztudatba. (4)
Ha lehet, 2002-ben a német Alkotmánybíróságot még a kanadai Legfelső Bíróságnál is kényesebb pillanatban érte az azonos nemű élettársak kapcsolatának elismeréséről szóló törvény. Az indítványozók ugyanis úgy időzítették beadványukat, hogy az Alkotmánybíróság a már elfogadott, de még hatályba nem lépett törvény hatálybalépését akadályozhatta volna meg. (5) Első látásra komoly tartalmi érveik voltak, a német alaptörvény ugyanis egyértelműen kimondja a házasság és a család védelmét 6. cikkében. Úgy tűnhet, egy komoly keresztény hagyományokkal felvértezett országban ilyen körülmények között nehéz elveszíteni a hagyományos családi kötelékek védelmében és a házasság szentsége nevében indított eljárást.
A német Alkotmánybíróság szerint a bejegyzett élettársi kapcsolat egyáltalán nem érinti a szabadságjogként felfogott házassághoz való jogot. A kettő között értelmezhető alkotmányos összefüggés nincsen, nem áll fenn igazolásra szoruló beavatkozás. A házassághoz való alanyi jog nem sérül, mert a házasságkötés lehetősége minden házasodásra képes személy részére továbbra is fennáll. Ugyanakkor a házasság továbbra is csak különnemű párok részére lehetséges, az azonos neműek számára továbbra is kizárt. (6) A német Alkotmányíróság szerint a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatát létrehozó törvényi szabályozást a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog [alaptörvény 2. (1) cikk] és a diszkriminációtilalom [alaptörvény 3. (1) és (3) cikk] alkotmányos rendelkezéseit valósítja meg, mivel a törvény e személyek szabad kibontakozását segíti elő és a velük szemben fennálló diszkriminációt építi le. Azaz a német Alkotmánybíróság abban nem enged kétséget, hogy a törvénnyel a kifejezetten a melegek számára létrehozott élettársi kapcsolat célja az alapjogi alapokon nyugvó autonómiavédelem.
Ami a házasság védelmét mint alapvető alkotmányos értéknyilvánítást illeti, a német Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően azt követeli meg, hogy a törvényhozó ne hozza a házasságot más életformáknál kedvezőtlenebb helyzetbe. A német Alkotmánybíróság nagyon világosan fogalmaz abban a tekintetben is, hogy a házasság mint életforma kiemelt alkotmányos védelme lehetővé teszi az ahhoz kapcsolódó kedvezmények nyújtását, de semmiképpen sem követeli meg a törvényhozótól más életformák hátrányos megkülönböztetését. Arra, hogy a házasságot a jogosultságok terjedelmét illetően folyamatosan jobban kellene védeni, mint más életközösséget, sem a normaszöveg, sem a történeti értelmezés nem ad alapot.
Fontos kiemelni, hogy a német Alkotmánybíróság álláspontjából egyértelműen következik: nem lehet házasságvédelem címen teljesen kiüresíteni a meleg élettársi kapcsolat jogintézményét pusztán azon az alapon, hogy a házasságvédelem alkotmányos alapú, a meleg élettársi kapcsolat védelméről pedig a törvényhozó rendelkezett. A törvényhozó nem tett mást, mint az egyéni önrendelkezés és az diszkriminációtilalom alkotmányos rendelkezéseit konkretizálta a meleg élettársi kapcsolatra nézve.


Befejezésképp

Az elmúlt évek külföldi joggyakorlatából, a vezető közjogi rendszerekben működő bíróságok döntéseiből kirajzolódni látszik egy tendencia, amely komoly reményekre jogosíthatja fel a melegjogok elkötelezett védelmezőit. A bíróságok, úgy tűnik, együttműködőnek bizonyulnak egyfajta, a kis lépéseket követő stratégia gyakorlati érvényesítésében: míg egyes lépéseket hajlandók ők maguk megtenni az indítványozók kérelmére, a nagyobb szimbolikus döntéseket szeretik a törvényhozóra hagyni. A fentiek alapján mindenesetre úgy tűnik, jelentős értetlenkedés fogadná egy az alapjogokra, magára és a saját nemzetközi megítélésére valamit is adó alkotmánybíróság képviselőit 2009 januárjában az alkotmánybíróságok világkongresszusán a dél-afrikai Fokvárosban, ha hajlandóságot mutatnának a melegek autonómiájának megkérdőjelezésére.

--
1. Karner v. Austria, Human Rights Case Digest, Volume 12, Numbers 11-12, 2001 , pp. 983-984(2).
2. Minister of Home Affairs v. Fourie, CCT 60/04 (Dec. 1, 2005).
3. Reference re Same-Sex Marriage [2004] 3 S.C.R. 698, 2004 SCC 79.
4. Peter W. HOGG: The Constitution and Same-sex Marriage, International Journal of Constitutional Law, October, 2006, 712, 72.
5. BVerfG, 1 BvF 1/01. A döntést 5:3 arányban hozta az Alkotmánybíróság első tanácsa.
6. E tekintetben az Alkotmánybíróság megismételte korábbi döntését (1979) az alaptörvény 6(1) cikkének házasságfogalmáról. Lásd BVerfGE 53, 224.

Egyik szekrényből ki, a másikba be, az összes színes ruhát, amit soha többet nem kell hordanom, ki a telepre, a gyerekeknek. Lila nadrág, rózsaszín inggel, zöld cipő, egy sárgát is találtam a szekrény mélyén. És még csodálkozik az ember, ha lebuzizzák. A csíkos nyakkendőt megtartom; M. készítette nekem, a mintát is ő varrta rá valamelyik este, mikor itthon kellett maradnunk, mert annyira szakadt az eső. Kreatív lesz itt az ember, Dániában.

A fürdőszobába megyek, és meztelenre vetkőzöm. 185 cm magas lehetek, a testem meglehetősen izmos, a bőröm bőrszínű. A hajam hajszínű, a szemem sötétbarna, a mellkasom érdekes módon nem szőrösödött be, a lábam is alig. Nagyon fiatal vagyok, fiatalabb, mint gondoltam. Ahogy M. áll mellettem, mintha tíz-tizenöt év lenne köztünk. Az ő teste is gyönyörű. A szobába kísérem. Éreznem kell, hogyan érint meg, és én őt, hogy minél jobban megjegyezzem és megőrizzem minden mozdulatát.

Az a legszebb pillanat, amikor minden izmom megfeszül néhány pillanatra. És nem gondolok közben semmire, csak rá, csak ő van, és én vagyok. Abban az egyetlen, öntudatlan másodpercben talán még őrá sem. És magamra sem. Ilyenkor telítődik lélekkel a testem, azt hiszem. És a műanyag váz nem tud harcolni ezzel a mérhetetlen erővel. Lepattan rólam, vagy elég, megolvad, az alakom mentén folyik le körém az ágyra. Mindig egyre kevesebb marad bennem abból, ami nem természetes.

Most nem az esőről és a szükségről álmodtam, mint az utam elején. A karjaimban tartottam, amikor elaludtunk, tisztán emlékszem, hogy az utolsó pillantásom is neki szólt. Aztán hirtelen egy sziklás vidéken találtam magam. A dombtetőn egy kis medvebocs ült, mintha ottfelejtették volna. Nagyon félhetett, ahogy közeledtem felé, egyre kisebbre és kisebbre húzta össze magát. Tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudok rajta segíteni. Ezért ráterítettem a kabátomat. Hogy ne lássam az alakját sem, hogy mennyire szomorú és magányos.

Nagyon zavartan ébredtem, még éjszaka volt, a szívem olyan gyorsan vert, hogy most éreztem csak igazán, mennyire élő ez a test. Milyen félelmetes, ha felizgatják. És újra összehúzódott a mellkasom, mintha mindjárt összeroppanna. Mi történik velem? Ha ez a lelkiismeret, akkor ez a legkegyetlenebb emberi érzés, amit valaha tapasztaltam. Micsoda zsákutca ez, mekkora akadály a boldogsághoz vezető úton. Pedig mennyire meg voltam győződve arról, hogy ez a helyes út… Mit tenne ilyenkor a legtöbb ember? Talán tovább menne, ha tudná, hogy abból haszna származik.

Épp ezért kell letérnem róla most. Amilyen gyorsan csak lehet. Az sem mindegy, hogy milyen emberré akarok válni.


------
A sorozat korábbi részei:

Ken, a Trelleborgi legendája - 1.
Ken, a Trelleborgi legendája - 2.
Ken, a Trelleborgi legendája - 3.
Ken, a Trelleborgi legendája - 4.
Ken, a Trelleborgi legendája - 5.
Ken, a Trelleborgi legendája - 6.
Ken, a Trelleborgi legendája - 7.
Ken, a Trelleborgi legendája - 8.
Ken, a Trelleborgi legendája 9.

18.00
HAJÓVONTÁK Trencsényi Lászlóval a Lamar Tea Clubban (1136 Bp, Katona József u. 35.)
Ferencz Barbara és Kiss Eszter "Szabadjára engedett gondolatok" címmel Trencsényi László pedagógussal, egyetemi docenssel beszélgetnek az iskola és nem-iskola határán elhelyezkedő, pedagógiai jelenségvilágról: gyerekek és pedagógusok civil szervezeteiről, az érdekérvényesítési mechanizmusokról, a reformpedagógiák történeti gyökereiről és mai hatásukról, gyermekkultúráról és művészetpedagógiáról.

"Egyre jobban hiszek abban, hogy a felsőoktatásnak is van jól meghatározható didaktikája, tantárgy-pedagógiája. Hovatovább nem a közlendő maga, hanem a közvetítés módja a perdöntő ezen a téren is." - T.L.

"Amíg önmagaddal nem jössz tisztába, hogy merészkedhetsz másokat nevelni?" - Trencsényi László: Nevelés- és iskolaelméleti gyakorlatok. Budapest, 2002, OKKER Kiadó.

Trencsényi László 1947-ben született, 1970-ben szerzett tanári diplomát, 1985-ben védte meg kandidátusi disszertációját. Dolgozott általános iskolában, az úttörőmozgalomban, országos közoktatási kutató-fejlesztő intézetekben. 1995 óta vállalt oktatói feladatokat Miskolcon. Gyermekérdekű társadalmi szervezetek vezető aktivistája, a Magyar Pedagógiai Társaság főtitkára, az Országos Köznevelési Tanács tagja.

Ha nem esik az eső... − Vasárnapi kirándulás a Budai hegységben
PASARÉTI TÉR - APÁTHY-SZIKLA - VASKAPU-HEGY - ERDEI BEMUTATÓ TANÖSVÉNY - MÁTYÁS KIRÁLY-EMLÉK - VADASKERT - HŰVÖSVÖLGY

Jelzés: zöld sáv és zöld körút, piros körút, sárga sáv. Táv 8 km, szintemelkedés 150 m (menetidő 2,5-3 óra)
Az 5-ös autóbusz végállomásától a templom mellett, a Kapy úton indulunk, ám hamarosan a Csévi útra térünk, amely a Csalán utcába torkollik. A Csalán utca 29-ben találjuk a Bartók Béla Emlékházat. A Csalán út vége felé csatlakozik hozzánk az 56-os villamos Nagyhíd megállójától érkező zöld sáv jelzés. Az út végén a jelzést követve, balra felmegyünk a Nagybányai lépcsőn. A Nagybányai útnál a fiatalosba vezető ösvényen balra térünk, és néhány méter után az Apáthy-szikla tetejéhez érünk. Kellő óvatossággal balra kimerészkedhetünk a szikla tetejére, ahonnan csodálatos a kilátás.
Az út keskeny szintösvényen vezet tovább.
Pár száz méter után, balról egy tárószerű, mesterséges barlang nyílik. Ezt követően egy sziklakapuhoz érkezünk - ez a Vaskapu, a hegy névadója. Felkapaszkodhatunk a kapu vörös agyagján is, bár ez egy kissé meredek.
Felmehetünk valamivel kényelmesebben is, a kaput megkerülve a szikla tetejére. A Vaskapu után emelkedni kezd az utunk, majd egy kis pihenőhely után újból szintben haladunk. A Görgényi útra, a 11-es autóbusz végállomásához érünk. A zöld sáv jelzés innen az Árpád-kilátóba vezet. Most nem vállalkozunk a meredek kapaszkodóra, hanem az erdőben szintben vezető zöld körúton a Görgényi úti parkolóhoz és az erdei játszótérhez megyünk.
Érdemes az erdei bemutató tanösvényen körbesétálni. Van itt rókavár, magasles, madáretető és több képes ismertető is. A körséta után folytassuk utunkat a zöld körút jelzését követve, amely itt együtt halad a piros körút jelzéssel. Miután a zöld jelzés balra kanyarodik, a piros jelzésen menjünk tovább. Felérkezünk a tágas Határ-nyeregbe, amely fontos útcsomópont. A jelzésünkkel itt találkozik az Országos Kéktúra és a sárga sáv útvonal. Néhány méteren keresztül együtt halad (fonódik) a három jelzés.
Rövid, enyhe, ívelt emelkedőn megyünk fel a Homok-hegy és a Vadaskert közötti nyeregbe. Mielőtt felérünk, az út bal oldalán egy katonasírt találunk. A nyeregben van Mátyás király vadaskertjének az emlékműve. A kék jelzés az emlékmű mellett indul lefelé. A sárga sáv és a piros körút néhány méterrel az emlékmű előtt balra fordul és kb. száz méter után szétválik. A piros jelzés levezet a parkolóhoz, a sárga pedig a Vadaskert és a Nyéki-hegy közötti nyeregbe. Ez utóbbi útvonalat választjuk. Több kisebb-nagyobb kanyarral jutunk a nyeregbe, s onnan leereszkedünk a Nagy-Ördög-árok völgyébe. A híd előtt újra találkozunk az Országos Kéktúra jelzésével, mely a Hűvösvölgybe vezet, a villamos végállomáshoz.
Bélyegzési lehetőség: Bartók Emlékház, Hűvösvölgy

17.00
Merlin Színház klubja (1052 Budapest, Gerlóczy utca 4.)
Beszélgetés a 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen keretében
Mi történt Zsanettel 2007. május 4. után? Bármelyikünkkel megtörténhet ugyanez?
Meghívottak: Artner Szilvia Sisso a tusarok.org alapítója; Dr. Hack Péter jogász, ELTE – a TASZ kezdeményezésére létrejött, A Zsanett-ügy kivizsgálására alakult Független Szakértői Bizottság tagja; Szigeti Vera pszichológus; Wirth Judit NANe önkéntes. A beszélgetést Kispéter Erika gender-szakértő vezeti.

A beszélgetők nem arra vállalkoznak, hogy kiderítsék, mi és hogyan történt 2007. májusában E. Zsanettel azon az estén, hanem azzal, mi történt ezután. Hogyan végezték munkájukat a rendőri szervek, mi volt, és hogyan változott a sajtó hozzáállása. Beszélnek a PTSD (poszttraumás stressz zavar) betegségről és diagnosztizálásáról, az erőszakot elszenvedettek pszichés állapotáról is. Röviden: azt próbálják megismerni – elemezni, mi történik ma Magyarországon egy nővel, aki feljelentést tesz, mert megerőszakolták.

A 16 Akciónap teljes programja ide kattintva olvasható el.


17.00
A Pilinszky Kávézóban (az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Belvárosi Templom mögött)
Lackfi János: Kövér Lajos aranykeze című mesekönyvének bemutatója Békés Pállal.
A Molnár Jacqueline illusztrációival a Noran kiadónál megjelent kötet a Kövér Lajosról és barátairól szóló mesekönyv-sorozat második része, a Kövér Lajos színre lép után, melyben Lajos barátjával egy egész súlyemelőcsapatot tett világhírűvé, most újabb történetek a Kövér Lajos utcából, melynek, minden olyan házában, amit nem alakítottak edzőteremmé, Kövér Lajos lakik.


19.00
Ködlámpa Irodalmi Kávézó az Aranyhold kínai teázóban (VII. Szövetség u. 10-12.)
Burns Kati író-zenész-torokénekessel Pécsi Marcell beszélget. Fellép a Hajna nevű, főképp moldvai zenét játszó csapat is.

16.00
Erdős Virág: A merénylet című drámakötetének bemutatója
a Vígszínház Házi Színpadán (1136 Budapest, Szent István körút 14.)

Közreműködik Eszenyi Enikő, Igó Éva és Tornyi Ildikó.
A szerzővel Háy János, a kötet szerkesztője beszélget.

"A kidolgozottság a fontos. Keveset írok, s nagyon-nagyon sokat, aránytalanul sokat dolgozom egy-egy mondattal. S amikor az ember nagyon pontosan kidolgoz egy mondatot, akkor csúszik valószínűleg bele a ritmikusságba. Úgy gondolom, a kidolgozottságnak egy szintje az, ha már rímel, ha már valamiféle zeneisége van. Sokszor azt is érzem, hogy úgy írom, hogy felolvasható legyen, hogy jól hangozzon... [...] Az hiszem, a húzás a legfontosabb momentum. Az a legnagyobb katarzis, amikor az ember jóváhagyja a saját húzásait." Részlet egy Erdős Virággal készült interjúból

A Házi Színpad bejárata a Pannónia utcai Művészbejáró felől!


17.00
Heller Ágnes New York-nosztalgia (emlékirat) című könyvének bemutatójára
az Új Színházban (Budapest, VI. Paulay Ede utca 35.)kerül sor

Heller Ágnes filozófussal a kötetről Boros János és Zsámboki Mária beszélgetnek, közreműködik: Takács Katalin.
„Nem voltam ősszel New Yorkban. Azaz nem voltam ott végig, nem tanítottam, mint huszonegy éven keresztül minden esztendőben. Hiányzott New York. A város, az illata, az utcák, a lakás, a ház, a barátok, a múzeumok, a koncerttermek, az operák, az egyetem épülete, a szobám, a vendéglők, a diákok, a könyvesboltok, de még a földalatti, az eső és a szél is. Ez a New York-nosztalgia” – írja Heller Ágnes a könyv előszavában. E hiányzó pillanatok gyűjteménye az olykor naplók szövegéből kinövő könyv. Heller egyszerre válaszol a „mi történt ma?” és a „milyen New York?” kérdésekre. Hol turkálókról, a ruhatár és büfé nélküli színházakról beszél, hol képzőművészeti, színházi, zenei élményeket sorjáz: csapong, mintha csak egy lakást mutatna be, a benne megforduló emberekkel és ott megélt történetekkel jellemezve azt.


17.00
Vonalművészet - Távol-keleti fametszetek, középkori német grafika, XVIII. századi európai rézmetszetek és a XIX-XX. század magyar nagy alkotóinak rajzai Varga Nándor Lajos rajzaiból és grafikai gyűjteményéből
a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében (1062 Budapest, Andrássy út 69-71.)

A König Róbert egyetemi docens által rendezett kiállítást Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitja meg.
Megtekinthető: 2009. január 20-ig, hétfő-péntek: 10.00 – 18.00-ig, szombat: 10.00 – 13.00-ig. A kiállítás 2008. december 24 és 2009. január 2 között zárva tart.

Varga Nándor Lajos a Magyar Képzőművészeti Egyetem Grafika Tanszékének volt a tanára 1931 és 1948 között. Művészi munkássága szimbiózisban volt oktatói tevékenységével, ennek egyik legjelentősebb része – a grafikai műfajokról írt tanulmányai és kutatásai mellett – egy grafikai gyűjtemény létrehozása volt, melyet folyamatosan gyarapított, egyes darabjait gyakran bemutatta növendékeinek, hogy a klasszikus eljárásokat eredetiben tanulmányozhassák. A mester halála után a gyűjtemény nem volt látható illetve kutatható.
2006-ban Varga Lea építész, a művész leánya és hagyatékának örököse úgy döntött, hogy ezt a didaktikai céllal létrehozott anyagot a nyilvánosság elé tárja König Róbert grafikusművész segítségével, illetve Zsákovics Ferenc művészettörténész és Bincsik Mónika művészettörténész, japanológus közreműködésével.
A gyűjtemény kutatása során előkerültek a művész eddig nem ismert rajzai illetve grafikai eszközei. A kiállítást az eddig rendszerezett anyagból rendezik (távol-keleti fametszetek, középkori német grafika, XVIII. századi európai rézmetszetek és a XIX-XX. század magyar nagy alkotóinak rajzai) A gyűjtemény további feldolgozott anyagát rendszeresen bemutathatják majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen.

19.00
The Voice & The Verse
Treehugger Dan's antikvárium (Budapest, Lázár utca 16.)
Két ír zenei tehetség, Niall Connolly és David Rynhart és egy kortárs ír költő, Neil McCarthy közös műsorral lép fel a Treehugger Dan's antikváriumban, Lázár u. 16, belépő 500 forint (diákoknak 300)
Niall Connolly weboldala
Niall Connolly a myspace-en
David Rynhart a myspace-en
Neil McCarthy a myspace-en

17.00
Beney Zsuzsa két regényének bemutatója
A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárában (Budapest V. Károlyi Mihály u. 16.)

A Gondolat Kiadó adja ki Beney Zsuzsa életműsorozatában az írónő két regényét. A kötetben szereplő művekről, a „Rontás” és a „Napló, előtte és utána” című regényekről Bán Magda beszélget Tamás Gáspár Miklós filozófussal és Daróczi Anikóval, az életműkiadás szerkesztőjével.
A kötetekből hamarosan az Irodalmi Centrifuga blogján is olvashatnak ajánlót.

18.00
Határtérképek – A nézőtérrel szemben: Kiss Noémi
A Sirály Galériáján (Bp, VI., Király utca 50.)
Beszélgetőtárs: Györe Gabriella

Első könyve a József Attila Kör Jak-füzetek sorozatában jelent meg 2003-ban. A Tájgyakorlatok esszéit a virtuálisan és valóságosan is sokat és kedvvel utazó író Trans című kötete 2006-ban követte a Magvető kiadónál − e könyvében Kiss Noémi határokon, nemeken és viszonyokon át kalauzolja olvasóját.
Irodalomtudományi doktorátust szerzett a Miskolci Egyetemen, doktori disszertációja Határhelyzetek. Paul Celan költészete címmel monográfia formájában is napvilágot látott az Anonymus Kiadónál 2003-ban. Ugyanebben az évben egy tanulmánykötete szerkesztésében is részt vett, Biczó Gáborral közösen jegyzik az Antropológia és irodalom című, a Csokonai Kiadó gondozásában megjelent könyvet.
Részlet a Panelek, Utazások Keleten című, tavasszal megjelenő könyvéből:
„Az itt következő történeteket évről-évre írtam, körülbelül öt év leforgása alatt. Kizárólag azért, mert nagyjából ennyiszer volt lehetőségem hosszabb utat tenni. Az egyes utazásokat az köti össze, hogy kivétel nélkül mind Kelet- és Közép-Európába vezet, tehát velünk szomszédos ország területére. Persze minden írásban ott a türelmetlenség: szerettem volna sokkal többet megtudni a helyekről, mint ami korábban eljutott hozzám. Az úti beszámolók többsége végül elég önkényesre sikerült: kizárólag arról írtam, ami felkeltette az érdeklődésemet, tehát csupa olyasmiről, amin azonnal meglepődtem. Elöljáróban röviden csak három tulajdonságot neveznék meg: a szemfényvesztést, az emberek makacsságát és ezek állandó ismétlődését.”

Eddig két darabot írt: az elsőt a Dramaturgok Céhe adta közre a Nyílt Fórum Füzetekben, ez Trans című novellájának színpadra dolgozott, drámai változata. Második darabját a Bódis Krisztával és Eszenyi Enikővel való közös munkája hatására, Legénybúcsú címmel írta. A darab Beregsurányban játszódik, az ukrán-magyar határon. A dráma Eszenyi Enikő számára készült, remélhetőleg valamikor bemutatják a Vígszínházban.

19.00
Dokszerda - Elek Judit: MEDDIG ÉL AZ EMBER?
DocuArt Kocsiszín (Ráday u. 18. - Erkel u. 15., bejárat az Erkel utca felől)
Elek Judit filmjének rövid tartalma a BBS Katalógusból:
"A kéttételes dokumentumfilm egy idős munkás utolsó munkanapjának, s nyugdíjas élete első napjainak filmkrónikája, illetve egy ipari tanulónak adott parasztfiú készülődésének, környezetétől való búcsújának és első munkanapjának ábrázolása."
Kovács András filmje, a Nehéz emberek után átlépünk a hatvanas évek második felébe, eljutunk 1967-ig.
A vetítés után vendégünk lesz Elek Judit, akinek dokumentum- és játékfilmes rendezői életműve mellett filmírói munkássága is jelentős: ő volt például Ranódy László Árvácskájának forgatókönyvírója.
A vetítések helyszíne most is, mint mindig, a DocuArt Kocsiszín (Ráday u. 18. - Erkel u. 15., bejárat az Erkel utca felől).

17.00
anBlokk – egy folyóirat színre lép
a Sirályban (Bp, VI., Király u. 50)

Térképváltás című számával bemutatkozik az anBlokk folyóirat.
A lapbemutatón színpadra lépnek a cikkek szereplői és beleszólnak a róluk írt szövegekbe. A cikkek így megmozdulnak, és tovább íródnak majd a színpadon:
Bródy János elmondja, hogy szerinte a rendszer kritikája vagy legitimációja volt-e az István a király, és hogy mit gondol, ma vajon micsoda? /
Pigniczky Réka saját filmjén keresztül mutatja meg, hogy miként válhat valaki Amerikában a magyarnál is magyarabbá, és mit keres ebben '56? /
Melegh Attila szociológus pedig kifejti, hogy hol van az a bizonyos „kelet-nyugat", és miért máshol, mint a „centrum és periféria"? /
A színpad jelenetei megidézik az első szám központi problémáját, a rendszerváltást. Vagyis, hogy miért (nem) volt rendszerváltás 1989-ben? Miért (ne) lett volna? Miért nem mindegy, hogy volt vagy nem volt, hogy mikor (nem) volt, és hogy mi volt az, ami (nem) volt. Hogyan lehet kérdés a rendszerváltás még mindig, illetve mindig újra?
Más mérföldkövek kereséséhez hasonlóan a rendszerváltás "megtalálása" azért lehet sarkalatos kérdés, mert meg akarunk bizonyosodni arról, hogy "hol" tartunk azon az úton, amelynek két másik sarokpontja a "honnan" és a "hová". Így alakul át a rendszerváltás térképváltássá. Ezen keresztül pedig, átjárhatóvá válnak olyan terepek is, mint a rockopera, a film, a pszichiátria, az iskola, a világzene vagy a tudomány.

Az anBlokk szerkesztősége: Berkovits Balázs, Deme János, Éber Márk Áron, Gagyi Ágnes, Horváth Kata, Kovai Cecília, Kovai Melinda, Laczó Ferenc, Oblath Márton, Pulay Gergő, Zombory Máté.

16.00
Csingiz Ajtmatov: „Közép-Ázsia mítosza és mai kultúrája”
a Pallas Páholyban (V., Alkotmány utca 15. A Hold utca sarkánál)

A Magyar-Kirgiz Baráti Társaság az egy éve elhunyt, Magyarországon is népszerű, világhírű kirgiz író születésének 80. évfordulója alkalmából rendez jubileumi emlékestet, melyet Mészáros Márta filmrendező nyit meg.

Képek és pillanatok Ajmatov életéből: Somfai-Kara Dávid néprajzkutató képes bevezetője.
Ajtmatov magyar hangjai: Beszélgetés az íróról műfordítóival, irodalomtörténészekkel.
Emlékezetes sorok két nyelven: felolvasás Ajtmatov műveiből, kirgiz nyelven is.
Kirgiz autentikus folklór: Sipos János zenetudós bemutatója az Ajtmatov szülőföldjén gyűjtött zenékből.
Az est során részleteket vetítenek Ajtmatov megfilmesített regényeiből.


December 12-én (is) 10.00-től látható
Roger Fenton 12 eredeti fotója
Az Egyetemi Könyvtár Dísztermében (1053 Budapest, Ferenciek tere 6.)

Az ELTE Egyetemi Könyvtárban előkerült, 12 eredeti Roger Fenton fotót bemutató kiállítás. A fotók részben szignózottak, részben pedig olyan képek, amelyek a világon sehol máshol nem találhatók nyilvános gyűjteményben. Roger Fenton (1819-1869) a British Múzeum első hivatalos fényképésze, a brit királyi család udvari fényképésze, és az első haditudósító. Egyik alapítója a világ legrégebben működő fotográfiai egyesületének, az 1853-ban alapított Royal Photographic Society-nek. Fenton fényképei ma a világ valamennyi fontos gyűjteményében megtalálhatóak.

„Roger Fenton az angol kultúra kiemelkedő alakja, korának polihisztora és újítója volt. Ezért nagyon örülök, hogy az ELTE Egyetemi Könyvtár a nagyközönség számára is láthatóvá teszi a nemrégiben felfedezett, egyedülálló képeket” – mondta Steven Fisher, brit nagykövet-helyettes, aki megnyitotta a kiállítást.

„Az Egyetemi Könyvtár olyan kulturális örökséggel rendelkezik, amelynek feltárása során újabb különleges értékek kerülhetnek napvilágra. A könyvtár tudatosan törekszik arra, hogy a nagyközönség számára eddig ismeretlen értékeit bemutassa.” – nyilatkozta dr. Szögi László, az Egyetemi Könyvtár főigazgatója

A képek munkanapokon 10-18 óra között láthatók az Egyetemi Könyvtár Dísztermében 2009. január 30-ig.

20.00
Luca Bál
A Góliát Hotel Éttermében (Budapest, XIII. ker. Kerekes utca 12-20.)
Luca napja alkamlmából szerveznek bált a Góliát Hotel éttermében, ahol fellép az ICA egyik korábbi vendége, Weininger Völgyi Edina flamenco-gitáros is, de ott lesz Rácz Kati énekes, Váradi Béla cigánydal énekes, Dj. Mike a Jazz trióból, míg Erzsike néni, a Tolna megyéből érkező jövendőmondó ad kinek-kinek megfejtéseket az új évvel kapcsolatban felmerülő kérdésekre.
Belépő Vacsorával: 2200.HUF (Helyfoglalásra a 36/30/873-0040 telefonszámon van lehetőség)

20.00
Ágens IRA (bemutató)
A MU Színházban (Bp, XI., Kőrösy József u. 17.)
Író, rendező: Ágens. Koreográfus: Gergye Krisztián. Szereplők: Ágens, Madák Zsuzsanna, Philipp György. Zenei szerkesztő: Ágens és Philipp György. Jelmeztervező: Szűcs Edit. Művészeti és látványkonzultáns: Árvai György. Maszk: Károlyi Balázs. Hang: Boudny Ferenc. Fény: Payer Ferenc. Produkciós vezető: Kulcsár Viktória.

“Hogyha nem hozod ki magadból, azt, ami benned lakozik, az, ami benned marad, tönkre fog téged tenni." (Tamás apostol apokrif evangéliuma)

'A ki nem élt düh árt és lelket öl. A ki nem mondott szavak keringenek körülöttünk, belekerülnek a levegőnkbe, cipeljük magunkkal, s teherként rójuk a világra. Nincsenek hagyományaink és megoldásaink a kezelésére. Nincsenek közös ünnepeink a feloldására. Tarkovszkíj gyönyörű filmje, az Andrej Rubljov pogány szerelem ünnepére gondolok. ’Megalázottakká és megszomorítottakká’ válunk az elfojtott gondolataink, a meg nem élt történeteink miatt. S a leszorított vágy és félelem dühöt generál, továbbörökített haragot és szorongást.' Ágens

19:30
A Harlem Gospell Singers koncertje
A Papp László Budapest Sportarénában

15 éve annak, hogy a gospel koronázatlan királynője, Queen Esther Marrow, Michael Brenner és Roseanne Kirk segítségével egyesítette erejét és kiváló énekesekből és zenészekből álló csapatot gyűjtött maga köré, hogy a tradicionális gospelt autentikusan, minden stilisztikai jellemzőjével együtt egy teljes újszerű megfogalmazásban állítsa nemzetközi színpadokra. Harlem - New York lüktető városrésze, bölcsője és képviselője az afroamerikai kultúrának, otthona több mint 400 egyházközösségnek. Így lettek ők a Harlem Gospel Singers.
(Jegyárak: 15.000.-, 12.500.-, 9.900.-, 7.500.-, 5.900.-)

21.00
MR1 Kossuth Rádiószínháza
Éjszakai állatkert - Válogatás az antológiából – 3. rész
Elhangzik:
Bárdos Deák Ági: Egy férfi – Margittai Ági,
Drozdik Orsolya: A piros melltartó - Básti Juli és Végvári Tamás,
Forgács Zsuzsa Bruria: Kipeckelt nő a hajnali fényben - Lázár Kati,
Kupcsik Lidi: Alszunk - Fullajtár Andrea

Az antológia anyaszerkesztője: Forgács Zsuzsa Bruria
Dramaturg: Solténszky Tibor
Rádióra alkalmazta és rendezte: Hegyi Árpád Jutocsa.

Soha nem aktuálisabb, mint most – kezdte prezentációját Daniele Sallenave, a Simone de Beauvoir-ról szóló könyv szerzője, amelynek címét a magyarban „harcias hód”-ként adhatjuk vissza – Beauvoir ugyanis így hívta magát. Sallenave előadásában arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy Beauvoir leglényege még „vár ránk”: ugyan életműve legynagyobb része már megjelent, de a feldolgozásuk még hiányos. Egész generációknak jelentett kiindulási pontot A második nem, és nincs igaza azoknak a férfiaknak, akik Beauvoir-nak ezt a könyvét „csak egy nőknek írt darabnak” tartják. (A könyv első, Beauvoir által felkért kritikusa Jean Paul Sartre volt, ahogy ez a később levetített filmben is kiderült.) Sallenave megfigyelései szerint Beauvoir-hoz filozófusként mindig is polarizáltan álltak hozzá: vagy zseniálisnak tartották, vagy sokkal kevésbé jónak. Sallenave szerint emögött Beauvoir felvállalt önellentmondásai rejtőznek, amiket nekünk is el kell fogadnunk. Nem csak a filozófiája volt ambivalens, de Beauvoir maga is. A szerző elemezte Beauvoir-nak a „becsaptak”-ként fordítható, szerencsejátékban használt kifejezését (etre flou), és arra a megközelítésre, „beauvoir-szempontra” hívta fel a figyelmet, ami a terv és a tett közti különbséggel ragadható meg. Beauvoir egész életében nagy szerepet játszott az intenzív terv, mint olyan, valamint a vele első blikkre oppozícióban álló, véghezvitt tett. Beauvoir tizennyolcévesen is félt a semmitől, attól, hogy nyomtalanul eltűnik: már ekkor nagyon is tudatában volt az idő múlásának. Ezért is írt már korán, állítja Sallenave: próbálta füzetekbe rögzíteni a rögzíthetetlent. A bemutatott kötet szerzője szerint ebből is következik, hogy Beauvoir gyakran von mérleget, tart szemlét „az élete fölött”: magának beszél, összefoglalja, mi minden történt vele. (Ezzel talán minden ember így lehet...) Amilyen intenzitással élte meg Beauvoir a terv fogalmát, olyan intenzitással rettegett is attól (hasonlóképpen ahhoz, ahogy később említi a Madeleine Gobeil és Claude Lanzmann által rendezett, az est során bemutatott filmben: akiben megvan az élet szeretete, abban biztos, hogy megvan a haláltól való rettegés is − e fogalmak csak dualizmusukban létezhetnek), hogy bármikor elvesztheti ezt a tervet. A kérdésre, hogy számára mik a legfontosabb dolgok, Beauvoir a munkát, a szerelmet és az életművet sorolta fel: mint mondta, egyiket sem tudta volna feláldozni a másikért. Sallenave azt az érdekes és feminista megközelítésből nem mellékes tapasztalatát említette, hogy filozófushallgatókként mennyire elcsodálkoztak Beauvoir szerelmeslevelei fölött: valahogy nem „passzoltak” az életműbe. Ellenben, ha egy férfiszerzőről lett volna szó, akkor nem érezték volna mindezt furcsának. Míg Beauvoir elmondása szerint Sartre az írásért él, addig ő az életért ír, azaz a szerelmet és az alkotást is az élet elkerülhetetlen aspektusainak tartja, mondta Sallenave.
A második nemre át- vagy visszatérve annak forrásmű-jellegét emelte ki: Beauvoir a morálfilozófia és dialektika kategóriáit alkalmazva gondolkodik a nők helyzetéről 1943-44-ben; filozófiai ismereteivel rögtön a dolgok közepébe vág. A mű rögtön ellenállásba is ütközött: sokan vádolták azzal, hogy ellentmond a „hagyományoknak”. Beauvoir a filmbeli kérdésre, hogyan látja „ma” (1967-ben) a nők helyzetét, azt feleli, hogy még rosszabbnak, mint mikor a könyvet megírta, a „kérdés” tehát soha nem lehet aktuálisabb, mint most, hogy a címet idézzük. A második nem-ben Beauvoir a nőt a Másik (Autre) tükrében vizsgálja többek közt: ez a Másik az írásban a férfit jelenti, akit a nő néz, és akihez viszonyulnia kell. A Másik mindig megítél és bírál, és ez nekem − az Egyiknek − nem feltétlenül tetszik. Ugyanakkor a saját magamról megalkotott képet nem tudom kontrollálni, vallja a filozófus. Egy bizonyos pillanat átélésekor Beauvoir eljutott gondolkodásában odáig – Sartre-ot kísérte ki a pályaudvarra, aki háborúba indult, ekkor Beauvoir együtt találta magát a pályaudvaron más nőkkel, akik szintén a társukat kísérték ki −, hogy a sorsod egyszerűen nem lehet mindig saját magad által választott, létezik kényszerű sors. Beauvoir számára a test és az arról való tudás is fontos volt, mondja Sallenave. A független egyénhez, a „kifejlett” Másikhoz kapcsolódik a test: ahogy a független egyént, úgy a szerelmet (hasonlóképp a testet) sem befolyásolhatjuk tudatunkkal, az nem a szándékunktól függ. Inkább elviseljük, mintsem választjuk. A test és a szerelem is olyasmi, ami független az akarattól, ahogy erre A második nem öregkorról szóló fejezete is rávilágít.
Az előadás vége felé egy hallgató megjegyezte, hogy a feminizmus szót egyszer sem ejtette ki Sallenave a száján. Ez vajon tudatos megfontolás volt-e részéről? – kérdezte. Sallenave igennel válaszolt, mert szerinte Beauvoir sem örült volna, ha feministává redukálják, ugyanis vallotta, hogy a feminizmus része gondolatvilágának, de sem ő maga, sem gondolatai nem csak abból állnak. Beauvoir állítása szerint ugyanis a nő nemcsak akkor nem szabad, ha dominálják, de akkor sem lehet szabad, ha ő dominál. Sallenave véleménye szerint ezért utasította volna vissza Beauvoir a feminizmus kizárólagos kategóriáját. Azért a feministáknak sem kell aggódniuk, mindemellett Beauvoir kellően feminista, ez kiderült a vele és Sartre-ral készített dokumentumfilmből is, melyben ugyanakkor a kommunista eszme hatása is érződik bizonyos meglátásain. Az 1967-ben forgatott filmen, melyen Sartre-ral először álltak a kamerák elé, hogy műveik mellett azok is dokumentálják őket az utókornak, erről a következőképp gondolkodik: a nőmozgalmak a történelem során mindig is az emancipációs mozgalmakkal együtt fejlődtek ki, pl. Amerikában a szegregációs időszakkal egyidőben jelentek meg a nőmozgalmak is. Beauvoir a legmesszemenőbben támogatta a nők munkába állását: véleménye szerint a munka ráadásul vonzóvá és femininné is tesz. Ha a nők otthon maradnának, az véleménye szerint totális politikai apátiához vezetne, beállna a status quo, mindne maradna a régiben. A nőknek politizálni kell, mondja Beauvoir, és ebben óriási a felelősségük, ahogy a gazdasági szerepválallásban is. Ez még a szavazati joguknál is fontosabb. Az anyaságról is szó esik A második nem-ben, ennek kapcsán faggatta Beauvoir-t az egyik filmbeli riporter a következőkről: mivel Beauvoir nem vállalt gyereket, sokan támadták azzal kapcsolatban, hogy így nem is írhat, vagy egyáltalán miért ír az anyaságról? Beauvoir velős válasza a filmben: „ha a varjakról akarok írni, nem kell hozzá varjúvá válnom”. Ő szociológiai szempontból írt a kérdésről. Ő maga gyerek nélkül is teljesnek érzi az életét, hiszen soha nem is akart gyereket (pont úgy, ahogy Sartre-al megházasodni sem akart soha), így az ő élete éppenséggel teljes. Sokan azt is Beauvoir szemére hányták, hogy azért küzd a nők teljes emancipációjáért, mert a maga életében nem tudott boldog/sikeres lenni. Beauvoir a filmben Goethe-t idézi, akinek a boldogságra adott definíciója a következő: ha felismerjük a gyerekkori álmainkat, akkor sikeresek/boldogok vagyunk. Beauvoir ennek fényében a legnagyobb mértékben boldognak vallotta magát, hiszen legnagyobb gyerekkori álma az írás és a világ meghódítása volt – ma a mi feladatunk, hogy megítéljük, sikerült-e megvalósítania őket.

Gyárfás Judit

A Beauvoir-est meghívójában többet is olvashatnak a könyv szerzőjéről és a film készítőiről.

Tizenhárom éves elmúltam, már igazán ellehetek itthon magamban éjszakára − mondja anya, mikor rám csukja az ajtót minden második szombaton, vagy néha még gyakrabban is.
Most is itt hagyott megint, nézzem a TV-t vagy olvasgassak, vagy ott a számítógép, cseteljek a barátnőimmel. Vagy hallgassak zenét. A nagyim mesélte, hogy őt is majdnem minden szombat este magára hagyták a szülei, mikor átmentek táncolni a szomszédos házban levő vendéglőbe. Nyáron kinn szólt a zene az udvaron, − nagyi úgy mondta, a kerthelységben − át is hallatszott hozzá. Nagyi még nagyon kicsi volt, talán 8 éves lehetett. Mégsem kellett lefeküdnie a rádiómese után, hanem meghallgathatta a szombatesti Táncoljunk! című műsort, ami éjfélig tartott. Odakuporodott a rádió mellé, maga elé tette a rádióműsort, amiben már jó előre aláhúzgálta kedvenc dalait. Mutatóujjával követte a címeket, minden dalt jól ismert már, de azért külön örült, ha valamelyik kedvence következett. Próbált nem gondolni arra, hogy egyedül van a lakásban. Jó hangosra csavarta a rádiót, hogy ne hallja, ha megreccsen egy bútor. De a szívét még így is gyakran hallotta hangosan dobogni. Nyári éjszakákon azért ki-kiszaladt az udvarra, hallgatta a vendéglőből áthallatszó zenét. Csak egy alacsony vályogfal választotta el udvarukat a vendéglő udvarától. Néha, mikor már kezdett félni magában, kivitte a konyhából a kis sámlit, kivonszolta a hokedlit − ez valami konyhai székféle volt − a sámliról felmászott a hokedlire, és átleselkedett a kerthelységbe. Mikor végre felismerte szüleit a félhomályban táncoló párok között, megnyugodva visszament a rádió mellé. Éjfélkor, mikor vége lett a tánczenének, és szerbül kezdtek híreket mondani, kikapcsolta a rádiót. Gyorsan ágyba bújt, de még el sem szunnyadt, mikor megnyugodva hallotta, hogy szülei már haza is értek.
Hát én nem leskelődhetek anya után, de nem is vagyok már nyolcéves. Nem félek akkor sem, ha megreccsen egy bútor, de volt már úgy, hogy valaki későn este megzörgette a földszinti ablakot. Akkor egy darabig nekem is hangosan dobogott a szívem, de szerencsére ez nem ismétlődött meg többé.
Most csend van a szobámban, anyáék csak nemrég mentek el. Nem döntöttem még el, mit is csináljak ma. Hajnal felé szoktam csak elaludni, mikor már tudom, anya nemsokára benyit hozzám. Mert elsőre mindig az én szobámba kukkant be azért.
Néha Móci bácsi már délután eljön anyáért, vacsorára is itt marad, és csak azután mennek el együtt. Móci bácsinak csak én, magamban nevezem Tamást, mert gyakran hajtogatja azt a szót, hogy „módszeresen”. Mert ő nem is nagyon bácsi még, alig múlt harminc. Fiatalabb sokkal, mint anya. Anya már 39 is elmúlt, de ő még így is nagyon csinos. Főleg, ha kifesti rózsaszínre a szemhéját, szájára szájfényt tesz és miniszoknyát vesz fel. Én is szeretnék olyan csinos lenni, mint anya, de én sajnos egyáltalán nem hasonlítok rá. Elég kövér vagyok és sok pattanásom is van. Nem vehetek fel miniszoknyát és haspólót sem. Ilyenkor este is, mikor egyedül vagyok, előkeresem a süteményes dobozt, és a hűtőt is gyakran nyitogatom. A lecsukható rekeszben mindig tart anya finom csokikat. Ha eszegetek, az idő is gyorsabban telik.
Nyáron jó volt, akkor elutazhattam két hónapra a nagyihoz, nála olyan jó, együtt sütünk, főzünk, járunk strandra, és az utcájában, ahol lakik, több barátnőm is van. De ő sajnos sok kilométerre lakik innen, és messze még a tavaszi szünet is.
Van nekem két macskám, a Garfilda a kisebb, nemrég kaptam. Vörös, puha bundája van, még nincs egyéves sem. Cirma, az öreg kandúrcicám régebben sem maradhatott estére benn a lakásban, de mióta Garfilda egyszer lepisilte anya kedvenc szőnyegét, éjszakára mindig ki kell mindkettőjüket tennem a garázsba.
Én is gyakran hallgatom a cédéket jó hangosan, mint a nagyi kislánykorában, meg nézem a TV-t jó későig. Még jó, hogy sok csatorna van, és éjszaka is van műsor. Mert nagyi szülei hazaértek, mire vége lett a tánczenének, de anya néha csak világosra ér haza, és ilyenkor télen nagyon sokára lesz világos.
Cseteljek a barátnőimmel − mondja anya gyakran. Szoktam is néhány osztálytársammal, meg telefonon is hívom őket. De azt éjszaka nem lehet. Ősszel, ha anya elment Móci bácsival szórakozni, átmehettem Borókáékhoz a szomszédba. Ott is alhattam az ő szobájában. Megengedték a szülei. Ők nincsenek elválva, mint az enyémek. És neki sincs testvére. Boróka a barátnőm. Őt nagyon szeretik a szülei. Én viszont már nagyon régen nem láttam apát. Miután elváltak, ő elment dolgozni külföldre, és csak kétszer látogatott meg minket azóta. Mi meg nem megyünk ki hozzá soha. Messze él, Amerikában, és drága a repülőjegy. Meg apa még egyszer sem hívott.
Borókával napközben is sokat együtt voltunk. Bicikliztünk itt a parkban, moziba jártunk, vagy csak náluk pusmogtunk összebújva a szobájában. − Miről pusmogtok már megint olyan titokzatosan? − kérdezte gyakran Boróka anyukája. De ősszel egyszer Bóroka nagyon megfázott, és akkor nagyon lázas is lett. Nagyon legyengült, és lefogyott, és nem akartak használni a gyógyszerek. És akkor mindenféle vizsgálatokat csináltak neki, és egy este sírva jött át az anyukája. Azért sírt, mert az orvosok azt mondták neki, hogy a Boróka leukémiás. Akkor még nem tudtam milyen betegség az, de megnéztem egy könyvben, amit anya könyvespolcán találtam. Én is sírtam akkor nagyon. Most egy kékcsempés kórteremben fejszik, éjjel is ég egy kis fénycső az ágya mellett. Kihullott a barna haja, amit mindig olyan mókásra zselézett fel. Kemoterápiázzák. De meg fogják őt gyógyítani, azt mondja a nagyi. Voltam már benn nála többször látogatni, vittem neki egy szerencse-elefántot. Ma este is felhívtam, rögtön miután anya elment. Azt mondta, jobban van, bírt enni vacsorát.
Ma nem maradok fenn sokáig. Behoztam a garázsból Cirmát és Garfildát. Tudom, anya mérges lesz, de én megengedem nekik, hogy hozzám bújjanak az ágyamban. Cirma a vállamhoz simul, Garfilda a hónom alá fészkeli magát. Nedves orrukat az alvópólómhoz nyomják, és hálásan dorombolnak. A dorombolás egyre halkul, nevetést hallok, Boróka nevet hangosan, bringázunk a parkban. Boróka olyan sebesen nyomja a pedált, hogy már el is hagy engem. Picit megbillenti a fejét, mikor hátrafordul, a mozdulattól kicsúszik kis piros sapkája alól egy elszabadult barna hajtincs, és mókásan meglibben kipirult arca előtt.



------------

Bódis Kriszta a Borókáról

Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést, gondolatot úgy, hogy átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Számomra azért fontosak a pályázatok, mert meggyőződésem, hogy író bárhol születhet.
Én abban hiszek, hogy az irodalomba olyan sokszínű tapasztalatokat kell visszaengedni, amilyen különfélék mi emberek vagyunk.
Vedresné Nagy Ibolya írásából ilyen hang szól, egy gyermeklány hangja, aki egyes szám első személyű elbeszélőként őszinte és ártatlan. A világot zsigereivel, lecsupaszított idegvégződéseivel éli meg, tapasztalatait nem torzítja, de nem is könnyíti képmutatás vagy önhazugság.
Az író e még kontrollálatlan és romlatlan elbeszélői hangba rejti és a kislány szemszögéből világítja be - egyetlen (ámbár ismétlődő) magányos éjszaka óráiba tömörítve – élet és halál, szeretet, barátság, szerelem, szülő-gyerek kapcsolat traumáit, mélységeit, összefüggéseit. Sűrít, felvillant, dramatizál, olyan észrevétlen írói eleganciával, hogy azzal képes a legösszetettebb módon hatni.

Anaïs Nin a szexuális forradalom első hősnője a harmincas évek Párizsában - és a ahuszadik század irodalmában. Naplóit csak a hatvanas években merték közreadni (ezek nyomán készült Philip Kaufman kultikus filmje, a Henry és June), az 1940-ben, rendelésre írt erotikus történetfüzére, a Vénusz deltája is "belső használatra" készült. Az amerikai írónő jelmondata mai fülekhez szól: "Életed merészséged arányában zsugorodik össze vagy tárul szét." - írja a kiadó a fülszövegben. A kötetet Turczi István fordította. Az előszóból, Anais Nin 1940-ben írott naplójából közlünk rövid részletet, melyben fény derül arra, hogyan keletkeztek e novellák.

1940. április

Egy könyvügynök havi száz dollárt ajánlott fel Henry Millernek, hogy írjon erotikus történeteket. Dantei büntetésnek tűnt Henryt arra ítélni, hogy erotikus történeteket agyaljon ki oldalanként egy dollárért. Fellázadt, mert abban a pillanatban éppen nem volt rabelais-i hangulatban, mert rendelésre írni olyan, mint a kiherélés, mert ha úgy kell írni, hogy valaki leselkedik a kulcslyukon, elvész a különös kalandok szabadsága és gyönyörűsége.

1940. december

Henry mesélt az ügynökről. Néha együtt ebédeltek. Az ügynök kéziratot vásárolt Henrytől, majd azt javasolta, írjon valamit egy idős és gazdag ügyfele számára, akiről csak annyit tudott mondani, hogy az erotikus irodalom iránt érdeklődik.
Henry boldogan, viccelődve látott hozzá. Vad történeteket talált ki, melyeken jókat nevettünk. Kísérletképpen vágott bele, és elsőre könnyűnek tűnt a dolog. De egy idő múlva beleunt. Egyetlen olyan témához sem akart hozzányúlni, amelyet a saját munkájához tartogatott, így kénytelen volt erőszakot tenni a fantáziáján, a hangulatán.
Soha, egyetlen szóval sem kapott visszajelzést az ismeretlen vevőtől. Talán természetes, hogy az illető nem akarta felfedni kilétét. De Henry ugratni kezdte az ügynököt. Létezik ez a vevő egyáltalán? Vagy az ügynök a maga számára rendeli az írásokat, hogy így vidítsa fel bús életét?
Ők ketten egy és ugyanaz a személy volnának? Henry és én sokat beszélgettünk erről, tűnődve és jókat mulatva.
Ekkor az ügynök bejelentette, hogy ügyfele New Yorkba érkezik, és Henrynek találkoznia kellene vele. De a találkozó valahogy mégsem jött létre. Az ügynök egyébként mindig részletesen beszámolt róla, hogyan küldi légipostán a kéziratot, mennyit fizet érte, mintha ezekkel az apró részletekkel akarná hitelesíteni azt az állítását, hogy az ügyfél igenis létezik.
Egy nap az ügyfél dedikált példányt kért a Fekete forrás-ból.
– Úgy emlékszem – fordult Henry az ügynökhöz –, azt mondta, az öregúrnak megvan az összes könyvem dedikált példánya.
– Ezt a kötetet elvesztette.
– És kinek dedikáljam? – kérdezte Henry ártatlanul.
– Írja azt, hogy „kedves barátomnak”, és alá a nevét.
Néhány héttel később Henrynek szüksége volt a Fekete forrás-ra, de egyetlen példányt sem sikerült találnia. Gondolta, kölcsönkéri az ügynökéét. Bement hát az ügynök irodájába, s mivel a titkárnő arra kérte, hogy várjon, Henry böngészni kezdett a könyvek közt. Meglátta a Fekete forrás-t, kihúzta. Az a példány volt, amelyet „kedves barátjának” dedikált.
Hamarosan belépett az ügynök, s Henry nevetve elmesélte neki, mit talált. Az ügynök ugyancsak jókedvűen magyarázkodni kezdett.
– Igen, igen, az öregúr türelmetlen volt, nem tudta kivárni a maga dedikált példányát, úgyhogy elküldtem neki a sajátomat. Gondoltam, majd kicserélem, ha az öreg legközelebb New Yorkba jön.
– Sohasem voltam még ilyen zavarban – mesélte Henry, amikor találkoztunk.
Henry az öregúr véleményéről is faggatta az ügynököt, aki így felelt:
– Minden nagyon tetszik neki, mindent nagyszerűnek tart. De jobban szereti, ha egyszerűen elbeszéli az eseményeket, és nem elemezgeti őket, nem filozofálgat.
Henrynek azért kellett a pénz, hogy elutazhasson. Azt javasolta, hogy amíg távol van, írjak én helyette. Úgy éreztem, nem akarok semmi eredetit közölni, ezért elhatároztam, hogy kitalált és másoktól hallott történetek keverékével állok elő, azt a látszatot keltve, mintha az egész egy nő naplója volna. Az ügynökkel sohasem találkoztam. Arról volt szó, hogy elolvassa az írásaimat, és tudomásomra hozza, tetszettek-e neki. Ma megcsördült a telefonom.
– Nagyon jó, de hagyja ki belőle a költészetet, és az ágyjeleneteken kívül minden leírást – mondta egy hang.
Így aztán elkezdtem ironizálni, kitaláltam mindenféle szokatlan, túlzó dolgot, s azt hittem, rájön, hogy gúnyt űzök a nemiségből. De nem tiltakozott. Naphosszat tanulmányoztam a könyvtárban a Káma-szútrá-t és hallgattam barátaim különös kalandjait.
– Kevesebb költészetet – mondta a telefonban a hang –, szorítkozzon a tárgyra.
De érzett-e már valaki gyönyört klinikai esetleírások olvastán? Nem tudja ez az öregúr, hogy a nyers testiségnek a szavak adnak színt, zenét?
Nyomban reggeli után mindig leültem, hogy megírjam az aznapi erotika-adagomat. Egy reggel ezt gépeltem:
„Volt egyszer egy magyar kalandor…” Sok jó tulajdonságot adtam neki: szépséget, finom eleganciát, férfivonzerőt, színészi adottságot, nyelvtehetséget, fondorlatos észt, szerencsét a bajban, a kötöttségek és a felelősség elhárításának ragyogó képességét.
Újabb telefonhívás.
– Az öregúr elégedett. Csak az ággyal foglalkozzon. Hagyja a csudába a költészetet.
Ez indította el az „erotikus naplóírás” járványát. Baráti körünk lázasan írta szerelmi élményeit, kitalált, kihallgatott, orvosi könyvekben és a Krafft-Ebbingben olvasott történeteket.
Mulatságos beszélgetéseket folytattunk. Valaki elmondott egy történetet, és a többieknek ki kellett találniuk, igaz-e vagy sem. Vagy hihető-e. Na, ez hihető?
Robert Duncan azt ajánlotta, hogy amit kitaláltunk, azt vessük mindjárt alá a gyakorlat próbájának, hogy megerősíthessük...

Vannak álmok, melyek nem halnak meg. Mert
álmok akarnak maradni.
Idegen tőlük a gömb ívelése
és a csillagok ténykedése
állandó saját pályát írnak le
és bábjukba páncélozódva védekeznek
az időrend ellen.

Nem sokkal Franco halála után, a nyolcvanas évek legelején robban be Ana Rossetti az irodalmi életbe élettel teli, felszabadult erotikát sugárzó költészetével (Los devaneos de Erato, ’Erato csapongásai’, 1980, Dióscuros, ’Dioszkurosz’, 1982), s lerombolja a Petrarca nyomdokán haladó, passzív, könnyfakasztó szerelmi lírát alkotó költőelődök kötelező nőimázsát. Rossetti a meg nem alkuvás jelképe, távol áll tőle minden divatkövetés, olcsó trükk és mesterkélt fogás, pedig nyelve barokkosan burjánzó, ám keresetlen és közvetlenül szókimondó, amilyen a költő maga: öntörvényű és határozott, mint aki tudja, mit akar. Almodóvar filmjei mellett költészetével ő képviseli leginkább azt az örömujjongást, azt a túláradó életigenlést, ami a madridi movida néven ismertté vált társadalmi-kulturális jelenség volt. Rossetti csavaros észjárású felforgató, aki a hagyományt ötvözi a játékos erotikával, a nőiség élményével. Tapintással vizsgálja az angyalok nemét, és nem üres retorikával, ahogy Bizáncban szokás, s célja nem a konklúzió, hanem a vágy ébren tartása: „s megállni/ a kétértelmű határon,/ ahol a rejtély csodája lesben áll” (De los pubis angélicos – ’Angyali szeméremdombokról’) Almodóvar filmszereplőit és Rossettit is megihleti a korszak híres transszexuális spanyol színésznője, Bibi Andersen, akinek ezt a versét ajánlja. Graffiti-versei közül legismertebb az alsónadrág-reklámszövegnek szánt „Calvin Klein, underdrawers”:



„Volnék bár derekad, volnék ágyékod sötét mélye, / kerek oszlopfője combodnak. / Volnék bár, Calvin Klein.” A vers először a rengeteg vitára okot szolgáltató Las Diosas blancas (’Fehér istennők’, 1985) című kötetben jelent meg. Maga a kötet az Antología de la joven poesía española escrita por mujeres (’A fiatal spanyol költészet női antológiája’) alcímet viseli, s a szerkesztő, Ramón Buenaventura előszavában megjegyzi, hogy a költőnők száma és munkájuk minősége ugyan forradalmi szintet ért el, ám a kánon továbbra sem óhajt tudomást venni róluk.
Költészetével Ana Rossetti képviseli legjobban a posztmodernséget, ugyanakkor ő vet véget a madridi movidára oly jellemző fegyelmezetlenségnek és tömeges sokféleségnek. Indicios vehementes (’Alapos gyanúk’) címmel 1985-ben új versekkel kiegészülve egy kötetben jelenik meg két első könyve, majd a Devocionario (’Imádságos könyv’, 1986), melynek utolsó verse, a Muerte de los primogénitos (’Elsőszülöttek halála’) két, AIDS-ben meghalt barátja emlékének szól. A rettenetes betegség következményei láttán kétségbe vonható minden, a Movidát kísérő féktelen alkotókedv és életigenlés, ha úgy tetszik, az AIDS lesz a madridi movida halálos ítélete. Másfajta modernség kap helyet, melyet a női nemi szervet jelképező háromszögbe rajzolt szem jelképez. Yesterday (1988), „Isteni elcsábítani / egy fiút, szűzi hasából előcsalni / azt a harmatos gyengédséget / mely úgy hasonlít a haldokló / utolsó rándulásához, hogy képtelenség / nem megölni lassan, miközben kilövell.”
Punto Umbrío (’Homályos pont’, 1996) című kötetéről szólva a költő elkeseredetten mondta egyszer, hogy a kritikusok nem is olvassák műveit, csupán egymást idézve folyton ugyanazt szajkózzák, és zokon veszik, ha nem felel meg a várakozásaiknak. Ezért aztán La ordenación. Retrospectiva 1980-2004 (’A rendszerezés. Visszatekintés, 1980-2004’) címmel összegyűjti addig megjelent verseit, s azt mondja, a szövegelrendezés játékával most kövesse nyomon a figyelmes olvasó költészetének alakulását, a képszerű kezdetektől egész a tudatos szintézisig, a letisztult versekig.
Fontosabb kötetei még:
Apuntes de ciudades (’Feljegyzések városokból’, 1990), Virgo potens (1994), La nota del blues (’A blues hangjegye’, 1996) Completan su obra poética.
Plumas de España (’Spanyol módik’, 1988) címmel jelent meg regénye, Alevosías (’Álnokságok’, 1991) címmel erotikus elbeszéléseket tartalmazó kötete, melyet la Sonrisa vertical-díjjal jutalmaztak.
Írt még ifjúsági regényt Un baúl lleno de momias (’Egy koffer múmia’, 1997), Un baúl lleno de dinosaurios (’Egy koffer dinoszaurusz’,1997), Un baúl lleno de lluvia (’Egy koffer eső’, 1997), Un baúl lleno de piratas (’Egy koffer kalóz’,1997), El club de las chicas Robinson (’A Robinson lányok klubja’, 1999), Las aventuras de Viela Calamares (’Tintahal Viela kalandjai, 1999) Viela, Enriqueto y su secreto (Viela, Enriqueto és a titkuk’, 2000), Álex, Luisito y el osito y un montón de huevos fritos (Álex, Luisito és a mackó, meg egy halom sült tojás’, 2001).
El secreto enamorado (’Szerelmes titok’,1993) címmel írt opera librettót Oscar Wilde-ról, melyre Manuel Balboa komponált zenét, és 1993-ban mutatták be a madridi Sala Olimpiában.
El botón de oro (’Az aranygomb’, 2003) címmel pedig bűnügyi regénye jelent meg, amely vádirat is lehet az igazságtalan társadalom ellen. „Mennyi jelentéktelen apróság adódott össze és vezetett végül odáig, hogy egy ember kiontsa egy másik ember életét! Megérteni egy bűncselekmény miértjeit többet jelent, mint kinyomozni, hogy ki követte el.”
Recuento. Cuentos Completos (’Újramesélve. Összes elbeszélései’) címmel jelenik meg 2001-ben az összegyűjtött elbeszéléseket tartalmazó kötet, melynek egyik darabja, a Bitácora Inmóvil (’Mozdulatlan tájolóház’) párhuzamos történet, hőse Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulóján mereng arról, hogy 1992-ben most senki sem emlékezik meg a zsidók kiűzéséről, sem Granada visszafoglalásáról, hogy Boabdil visszaadja a város kulcsát, pedig az is ugyanabban az évben, 1492-ben történt, amikor Kolumbusz elindult: „A történet hőse fölfedezett egy új világot, de nem jutott el Indiába. Őszinte barátsággal fogadták egy paradicsomban, de nem ismerhette meg a Nagy Kánt. Talált ott őserdőt, ritka növényt, szokatlan állatfajt, Cipango palotái, Kitaj fűszerei azonban örökre ismeretlenek maradtak előtte. A történelem kulcsát kezében tartotta, de az áhított kincseket soha. Új korszakot nyitott, ám kívül élt korán.
Felfedezése kudarc volt, hiszen úgy érezte, becsapta életének nagy álma, holott az igazi álmok megvalósíthatatlanok, és soha be nem teljesülnek.”

Magyarul olvasható:

Miért nem igeként szeret a testem. In: Édes bánat. Spanyol szerelmes versek. General Press, 2000

Pávai Patak Márta

Ana Rossetti versek spanyol nyelven

Ana Rossetti saját verseit olvassa 2007-ben a Költészet Világfesztiválján (30 perc, spanyol nyelven)



Hogyan tartsunk gyerekkönyv-bemutatót?
(Jorge Artajo és Ana Rossetti)

A Francia Intézet Simone de Beauvoir (1908. január 9. – 1986. április 14.) születésének 100. évfordulójára emlékezik. Ebből az alkalomból Danielle Sallenave bemutatja Simone de Beauvoir-ról szóló könyvét, a Castor de guerre-t (Gallimard, 2008), valamint Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir közeli barátja, Madeleine Gobeil-Noël mond bevezetőt a Sartre-Beauvoir közös portré című dokumentumfilm vetítése előtt. A programot szinkrontolmácsolással szervezik a Francia Intézet színháztermében (Budapest I., Fő u. 17.) 2008. december 4-én délután hattól.

Danièle Sallenave: Castor de guerre (Gallimard, 2008) c. könyvében Simone de Beauvoir személyiségét idézi fel. "Castor de guerre": ezek a szavak − melyeket Simone de Beauvoir 1939-ben vetett egy kis fénykép hátoldalára − ígéretként csengenek és igényes életprogramot vázolnak fel a magán- és a közéletben egyaránt.
Simone de Beauvoir portréját "Harcias hódként" (castor de guerre) megfesteni olyan, mint elmesélni milyen volt a XX. század, a "szélsőségek százada". A mélyreható ellentétek világa, ahol a francia értelmiségieknek még volt szerepe, az "öntudat", nagylelkű, olykor elvakultságig elszánt.

Danièle Sallenave egyetemi tanár, a Renaudot díj egykori nyertese és a Femina díj zsűrijének tagja. Regényeiben olyan helyszíneket tár elénk, ahol nők sorsa és korunk nagy kérdéseinek elemzési területei kereszteződnek és ütköznek egymással. Danièle Sallenave Fordító, a Le Monde, a Le Messager européen és a Les Temps modernes című lapok munkatársa.

Madeleine Gobeil bemutatja a Portrait croisé Sartre-Beauvoir című, 1967-ben forgatott dokumentumfilmjét, melyben Simone de Beauvoir & Jean-Paul Sartre először engednek belelátni mindennapjaik világába − bemutatják azokat a helyeket, ahol laktak, munkaszokásaikat, gondolataikat és felelevenítik kapcsolatuk természetét is. Madeleine Gobeil és Claude Lanzmann (utóbb a Shoah c. film rendezője) kérdéseire válaszolva érintik azokat a nagy kérdéseket, amelyeket magukénak tudtak. Sartre nyilatkozik az értelmiségiek szerepéről a világban, Simone de Beauvoir pedig emlékeztet feminista nézeteire, amelyek a «Második nem» című művétől az «Egy jó házból való úrilány emlékei» című kötetéig fellelhetők műveiben.

Madeleine Gobeil az Ottawai Carleton Egyetem (1964-1971) francia irodalom tanára volt, mellette újságírói karrierbe fogott. 15 évesen levelezést kezdett Simone de Beauvoirral, akit 1958-ban Párizsban ismert meg, s ebből az ismeretségből több mint 30 éven át tartó hű barátság szövődött. 1975 és 1997 között az UNESCO-ban (Párizs) fontos hivatalokat látott el.
A film francia nyelven, angol felirattal és szinkrontolmácsolással látható.

Simone de Beauvoir művei magyarul:
Amerikai útinapló. Bp.: Európa, 1960. 440 p.
Egy jó házból való úrilány emlékei. Bp.: Magvető, 1961. 441 p. (Világkönyvtár)
A kor hatalma. Bp.: Magvető, 1965. 590 p. (Világkönyvtár)
A körülmények hatalma. Bp.: Magvető, 1966. 591 p. (Világkönyvtár)
Mandarinok. Bp.: Magvető, 1966. 734 p. (Világkönyvtár)
Képek, káprázatok. Bp.: Európa, 1969. 137 p. (Európa Zsebkönyvek)
A második nem. (szerző által engedélyezett, rövidített kiadás), Bp.: Gondolat, 1969. 577 p.
A megtört asszony. Bp.: Gondolat, 1972. 289 p. (benne: A megtört asszony, A szerénység kora, Könnyű halál)
Az öregség. Bp.: Európa, 1972. 862 p.
Minden ember halandó. Bp.: Európa, 1973. 372 p. (Európa Zsebkönyvek)
Epilógus In: Nagyvilág, 1964. IX. évf. 6. sz. 925-934. p.
A kétértelműség erkölcse. (Részlet) In: Modern polgári etika. Szöveggyűjtemény, 2. köt. Bp.: Tankönyvkiadó, 1976.

Beauvoir a wikipédián

A kiállítást Gergely Mariann művészettörténész nyitotta meg, a művész munkáiról Arturo Schwartz olasz művészeti író és szakértő, kurátor és költő is beszélt. (A művészettörténész olyan művészek pályáját segítette kiállítások rendezésével, publikációkkal, művek vásárlásával, mint René Magritte, Marcel Duchamp vagy Man Ray; hatalmas dadista és szürrealita gyűjteményét pedig 1991-ben az Izraeli Múzeumnak ajándékozta).



Scwartz kiemelte Pazner papírmunkáinak játékosságát; a művész szétbont és összerak szavakat, tárgyakat. Makettszerű munkái témájául leggyakrabban a kulcs, a ház vagy olyan látszólag egyértelmű üzenetet rejtő szavak szolgálnak, mint az Igen vagy a Szerelem. Ha azonban jobban megnézzük a műveket, észrevehetjük, hogy a kulcs gyakran eltörik, a ház süllyedni kezd, vagy egy földrengés dönti össze, az Igenből, pedig Talán válik. A sebészi pontosságú technika – mely az építészeti makettezést idézi fel bennünk – és a képekről sugárzó bizonytalanság kontrasztja teszi érdekessé e munkákat.



A kiállítás hétköznap előzetes bejelentkezés alapján, hétvégenként 10-18 óráig látogatható. December 4-én, csütörtökön – a Műgyűjtők éjszakája ideje alatt – nyitva 17-24 óráig.







Sharon Pazner: Háromdimenziós puzzle - térformálás papírból

A hosszú évek óta elfojtott emlékek most körülvették, kísértették vagy vádolták, de mindenképpen figyelmet követeltek. Vissza kellett idéznie az elmúlt szerelmeket. Emlékezett a férjére. A vele kapcsolatos emlékek azonban zárt keretben úsztak elébe, mintha fényképeket nézne, vagy egy regény jeleneteit venné sorra, rövid regényét, hiszen olyan fiatalon halt meg. (Nem is olyan régen ugyanazt a közel negyven évet megérni még komoly teljesítménynek számított Európában.) Sem a fényképek, sem a jelenetek nem voltak szomorúak. Hiszen a szánalmas végkifejletre – fiatal özvegy két kisgyerekkel – alig emlékezett, és a könnyeket is – pedig biztos hullatott eleget – mintha másvalaki sírta volna el. Szerette valaha is őt, a nagy szerelmét ezzel a gyötrő, lobogó szerelemmel? Nem, az a szerelem fokozatosan alakult ki, és egy jó házasságban nyert kielégülést. És lánykorában, mielőtt a férjét megismerte? Újabb fényképek az albumban? Nem, ez a szerelem arra késztette, hogy a régi, eltávolított érzéseivel szembesülve most azt mondja: csupa kamaszkori őrület. Valójában az a szerelem, vagy amaz, vagy egy másik, ugyanolyan kínzóan heves volt, és ugyanolyan lehetetlennek tűnt, mint ez a mostani. És még korábban? Butaság, hogy a gyerekek még nem szerelmesek, és nem szenvednek: nekik legalább olyan nehéz, mint a felmenőiknek. Nem, erre nem akar visszagondolni, és kész. Ki akar gyógyulni ebből a betegségből. Mert az.
Küldött Stephennek egy faxot:

„A szerelem tiszta őrület; és hidd meg, csakúgy sötétzárkát és korbácsot érdemel, mint a többi őrült: és csak azért nem büntetik és gyógyítják így, mert ez a hóbort olyan általános, hogy maguk az ápolók is szerelmesek.”

Stephen válaszolt:

„Aki nagyon szeret, hisz a lehetetlenben.” Szép dolog a fax, de szívesebben hallanám a hangját.

Vasárnap kora reggel egy képeslapot dobtak be az ajtaján. A kedves, naiv lapon két csókolózó rózsaszín őz, két Bambi, értette össze az orrát. Rosszabb ízléssel nehéz lett volna üdvözlőkártyát választani – a kisgyerekek szeretik az ilyesmit. Aki a kártyát küldte (vagy megkért valakit, hogy dobja be) biztosan gyerek. (Mi lehet benne a közös a brutális fiatalemberrel, aki olyan kéjesen és behízelgően simogatta Molly hátát és fenekét?) A lap azt üzente: kisfiú vagyok. Egy vödör hideg víz, de csak az agyát éri. Az érzelmeit nem. A teste, ha lehet, még jobban hevült. („El kell mondanom, milyen sokat jelent nekem, hogy megismerhettem magát. Szeretettel: Bill”) Lángoló, használjuk a szót, mégsem fejezi ki ezt a szégyenteljes, kínzó tünetegyüttest. És közben milyen költői: lángol, lángoló.
Színházigazgatói minőségében rendelkezett Bill telefonszámával. Azt is tudta, hogy a közelben van a szállodája. Fél órát várt, majd telefonált. Pontosan ezt tette volna akkor is, ha még „szexuálisan életképes” – egyszer ezt a kifejezést találta egy szociológiai tárgyú cikkben, jót nevetett, száraz és biztonságos frázis, mindent a helyére tesz. (Mint a lángoló.) Megköszönte a lapot, és javasolta, jöjjön át. Valószínűtlennek tűnt, hogy ne jönne azonnal, és egyenesen az ágyába. Ezek a melléktermékei az olyan fizikai jelenségeknek, mint feszülés, nedvesedés, fájdalom, melyeknek leírására kevés a lángoló szó. Hallotta, ahogyan a hangja óvatosra vált. Nem járt messze attól, hogy a hangot (jelenlétének adalékai nélkül) kissé közönségesnek ítélje, a belőle kihallatszó önelégültség, önteltség miatt. Magában őrjöngött: hiszen nem ő hitegette. Egyszer sem ő ült mellé, nem ő kezdett beszélgetésbe, nem kezdeményezett semmit. És mit értett akkor azon, hogy „szeretettel”? (Agya jelezte, hogy ez már száz éve is megesett vele, mindent fölfedezni vélt egy szóban: az ember így tesz, ha szerelmes.) Úgy egy órán belül beugrik. A teste lázongott, agya épp olyan veszélyben, mint huzatban a gyertyaláng, gúnyos megjegyzéseket tett.
Eszébe jutott egy gyerekkori incidens, ezt is a kellő mosollyal bekeretezte, lezárta rég a többivel. Hatéves lehetett. Egy kisfiú – kicsinek tartotta, mert nála egy évvel fiatalabb volt – állt vele együtt egy fa alatt, és éppen azt mesélte neki, hogy szereti Mary Templetont. Közben átölelte, pufók kis karjait a nyakára fonta, arcára nyomott egy nedves puszit, és ösztönösen azt mondta, „szeretlek”. A puszi, az ölelés és a szavak hatására – dühödten, álszent módon, szerelmesen – azt mondta neki, nem szeretheti Maryt, mert túl öreg, őt kell szeretnie. Mikor a fiú makacsul bizonygatta, hogy ő tényleg Maryt szereti, Sarah úgy érezte, hogy nagyon igazságtalan vele. Hiszen megcsókolta, azt mondta, szereti, és még mindig érzi, ahogy meleg karjával átölelte. Mary Templeton volt a legelbűvölőbb a lányok között, minden héten balettra járt, és már a kilencet is betöltötte. (Mint nőnemű lénynek, neki már akkor is tudnia kellett volna, hogy a kisfiúnak Maryt kell szeretnie, mert ő az, aki elérhetetlen.) Sarah azt mondta, költözzenek a fára eszkábált kisházba, éljenek ott a lombok paradicsomában, már el is képzelte, hogy cseni el a kamrából a sajtot és a konzervsonkát, a lépcső alatti szekrényből meg elhozza a régi matracot. A kisfiú tétovázott, mert a kisház tetszett neki, de aztán megismételte, hogy Maryt szereti.
Olyan sok éve dermedt képpé ez az emlék, mint egy jégbe fagyott mamut, most mégis eltöltötték az akkori érzések. Imádta a pufók kisfiút, a fekete fürtös haját, a nagy kék szemét. A nedves puszitól és a „szeretlek”-től egészen elolvadt. Felfoghatatlan volt, a kisfiú miért nem imádja őt. Miért álmodozik inkább Mary Templetonról? Hosszú idővel ezelőtt, abban a kertben, melyet már rég lebulldózereztek, hogy lakótelep épülhessen rajta, elfogta valami sivár vigasztalanság. Egy kisgyerek szerelme. Elraktározta: gyerekes, nem komoly.

-----------

Doris Lessing: Megint a szerelem
Ulpius-Ház Kiadó, 2008

Doris Lessing életműsorozat
Fordította: Lázár Júlia

Terjedelem: 526 oldal
ISBN: 9789632542096

Nincs már sok időnk. Két hét csak, és vissza kell, hogy térjek az országba, amihez megannyi gyönyörű, de legalább ugyanannyi kellemetlen emlék köt. Ha mindenképp meg kell magyaráznom, hogy miért döntöttem így, azt mondanám, hogy mindennek a valahogyan mégis belém szorult racionalizmus az oka.

Átléptem határokat. Szabályokat szegtem, egy kicsit csaltam is, és teremtettem, és elragadott az általam teremtett. Mesevilágból mesevilágba. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy a valóság, amiben élni szerettem volna, csak attól válik valósággá, hogy én azzá nyilvánítom és ragaszkodva az elképzeléseimhez, valósághűen élek benne. Így élek?

Mértéket tartani. Hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amiket Barbie hányattatásaim kezdetén. És most itt ülök a melegben, a kandalló előtt, M. a városba ment, hogy bevásároljon a vacsorához, a dombok mintha összementek volna amióta itt lakunk, pedig csak ismerősebbek. M. mindig kerülőúton jön haza, a tisztás felől, hogy ne találkozzon Medvével, aki a nap nagy részét itt tölti az erdőben, hallom, ha néha üvölt, ahogy egyre elkeseredettebben keresi a ház felé vezető utat. Mi ebből a valóság?



Hogy érzelmekkel és életekkel játszom, és bár nem értem, hogy miért járnak múzeumba az emberek, és egy műalkotás mitől válik műalkotássá, azt biztosan tudom, hogy mihez van jogom, és mihez nincs. A még át nem alakult részem küzd az átalakulttal. Vágyom az érintést, az ízeket és még ismeretlen hangulatokat, közben mintha összeszorult volna a gyomrom. Ez a bűntudat? Szabad ilyet? Emberföldön annyira embernek lenni, hogy hagyjam Medvét, hadd keresse meg az utat egyedül, miután én magam voltam az, aki letérítette róla?

Hagyjam, hogy M. belém szeressen, amikor én magam sem tudom, hogy mi igazán a szerelem? Elfogadhatom egy ország vendégszeretetét anélkül, hogy viszonoznám azt? Brumm-brumm. Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt a fölém tornyosulása. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet?



Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a rám szakadó boldogság teszi, vagy, mert nem találom a helyem, de legszívesebben felugranék a székből, táncolnék vele vagy szeretkeznék, vagy csak kirohannék az ajtón, hogy itt hagyjam az irányíthatatlant. Az ítélőképesség, azt hiszem így nevezik, az valami nagyon emberi dolog lehet, mert még nem értem tisztán, csak próbálok kiigazodni ebben a káoszban. Hallgatózom, hogy meghalljam, hogy mire szólít fel, mit kell tennem a továbbiakban. Két hét. Két hét. Mintha ezt mondaná.

Az IRODALMI CENTRIFUGA vendége
december 4.-én csütörtökön 7 órától
a CENTRÁL KÁVÉHÁZBAN

Scherter Judit, a Nők, délutáni fényben című könyv szerzője.
Both Gabi sanzonokat énekel.

A beszélgetést az est házigazdái vezetik:
Bódis Kriszta és Gordon Agáta arról,
AMIRŐL A NŐK MÉLYEN HALLGATNAK

„Arról is írnom kellett volna, menynyire rosszkor jön a klimax, ez a hívatlan vendég. Persze, szegény, sosem jönne jókor. De ahogy mondják, az ötvenesek az úgynevezett szendvicsgeneráció, ők azok, akik egyszerre viselik a már és a még támogatásra szorulók, az idős szülők és a félig felnőtt gyerekek gondját. Tehát épp elég van a vállukon úgy is. Erre a közhelyre sem utaltam, miszerint: amikor az utolsó gyerek is kirepül a házból, és a kutya is jobblétre szenderült, akkor kezdődik az öregség. Nos, ez is eshet a klimax idejére. Mi gondoljunk csak a derűsebb végkifejletre: akkor kezdődik az élet! Azt sem domborítottam ki eléggé, milyen sokat segít a nők közötti cinkosság, a szolidaritás. Hogy a barátnők szerepe a változókorban éppoly fontos, mint a kamaszkorban. Azt ugyan hangsúlyoztam - bár nem lehet eléggé -, hogy klimaxra az egyetlen orvosság a helyes táplálkozás és a mozgás, de azt nem, hogy a másik egyetlen a bennünk lakozó derű és szeretet. Nem említettem az unokáink adta boldogságot; az anyánkkal kialakuló újfajta kapcsolat örömét; egy szabadabb élet lehetőségét; az érett arcok szépségét; a sok gyönyört nyújtó szexuális tapasztalatot; a férjünk iránti elnéző szeretetet; az élet dolgaiban való eligazodás biztonságát..."


*******

December 4-én délután fél háromtól
az ELTE BTK épületében (Múzeum körút 4/a. 3. emelet, 329. terem)
Gettó az ELTE-n

Gordon Agáta az Irodalmi Centrifuga blogján közölt
Jenelségek a Gettóból-sorozatáról tartanak
nyílt szemináriumi beszélgetést
az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen
Zsadányi Edit vezetésével.

A Jelenségek a gettóból részei ICA-n:

Jelenségek a gettóból 1. - Háznagy Elza kalandjai Nyóckerben
Jelenségek a gettóból 2.
Jelenségek a gettóból 3. - Kultúrsokk
Jelenségek a gettóból 4. - Cicagettó 1.
Jelenségek a gettóból 5. - Cicagettó 2.



Jelenségek a gettóból 6. - Pénz-temető
Jelenségek a gettóból 7. - Válságstáb a Turul társasházban
Jelenségek a gettóból 8.
Jelenségek a gettóból 9. - Bingó

A történet a következő. Mint már említettem, George-nak nehéz családi élete volt. Sőt kibírhatatlan. Felesége, két fia és egy lánya volt. Eltartotta a felesége szüleit és a saját szüleit is. Jártam abban a kis házban. Még az a látogatásnyi idő is kibírhatatlan volt. A családfenntartó fiatal vagy inkább középkorú pártól a négy öreg és a három gyerek az esélyét is elszívta, hogy valamirevaló közös életet élhessenek. A feleség egész álló nap keményen robotolt, ahogy George is. A négy öreg különböző fokú rokkant volt, különleges ápolást, étrendet stb. igényeltek. Esténként a nappaliban ők négyen véget nem érő kártyázásba merültek, és közben pörlekedtek, és öregesen zsémbeltek; órákon át verték a blattot a szoba közepén, és a gyerekek ott csinálták meg a házi feladatukat, ahol tudták, és George a feleségével korán lefeküdt, legtöbbször a kimerültség miatt, leszámítva azt, hogy a hálószobájuk volt az egyetlen hely, ahol valamelyest magánéletük lehetett. Ez volt az otthonuk. Aztán a hét egyik felében George az utakat járta; néha több száz mérföldnyire, az ország túlsó végében dolgozott. Szerette a feleségét, és a felesége is szerette őt, de George-ot folyamatosan bűntudat gyötörte, mert egy ilyen háztartást vezetni önmagában is elég lett volna bárkinek, és akkor a neje még titkárnőként is dolgozott. Egyikük se vett ki szabadságot évek óta, örökké pénzszűkében voltak, és szánalmas marakodás folyt minden garas fölött.
Eközben George-nak voltak ezek a nőügyei. Különösen szerette az afrikai nőket. Körülbelül öt éve Mashopiban éjszakázott, és nagyon megtetszett neki Boothbyék szakácsának a felesége. Ez a nő a szeretője lett.
– Már ha használhatod ezt a szót – mondta Willi, de George ragaszkodott hozzá. Anélkül hogy tudatában lett volna a benne rejlő humornak, azt mondta:
– Miért ne? Ha valaki elítéli a faji megkülönböztetést, tán csak jogosult helyesen megnevezni a dolgokat, már csak a tisztelete jeléül is, hogy úgy mondjam.
George gyakran átutazott Mashopin. Tavaly látta a gyereksereget, és az egyiknek világosabb volt a bőre, és hasonlított George-ra. Megkérdezte a nőt, és ő azt mondta, igen, az szerinte George gyereke. Nem csinált nagy ügyet belőle.
– És? – kérdezte Willi. – Mi a probléma?
Sose felejtem el azt a mélységes elképedést George arcán.
– De Willi, te hülye bunkó, az a gyerekem, és én felelős vagyok érte, hogyan él azon a nyomortanyán.
– És? – kérdezte Willi újra.
– Én szocialista vagyok – mondta George. – És amennyire csak lehetséges ezen az istenverte helyen, próbálok az is maradni és küzdeni a faji megkülönböztetés ellen. Érted? Állok a dobogón, és beszédeket mondok, persze nagyon óvatosakat, hogy a faji megkülönböztetés nem áll igazán érdekében egyik érintett félnek sem, és nem egyeztethető össze a jézusi szelíd jámborsággal és alázattal, mert nem az én dolgom kimondani, hogy embertelen, égbekiáltó erkölcstelenség, és a fehérek az örök kárhozatra jutnak miatta. És most úgy készülök viselkedni, mint az összes többi égbekiáltó fehér bunkó, aki fekete nővel hál, és egy újabb félvér kölyökkel járul hozzá a gyarmatállami népességarányokhoz.
– A nő nem kért meg, hogy csinálj bármit is az ügyben – mondta Willi.
– De ez nem számít. – George a tenyerébe temette az arcát, és láttam, hogy az ujjai közt nedvesség szivárog ki. – Ez kikészít. Tavaly óta tudok róla, és beleőrülök.
– Ami nem sokat segít a dolgon – mondta Willi.
George keze erőtlenül lehanyatlott, látni engedve könnyáztatta arcát. Willire bámult, aztán rám.
– Anna? – kérdezte.
Bennem érzések zűrzavara dúlt. Először is, irigykedtem arra a nőre. Az éjjel azt kívántam, bár én lehetnék a helyében, de ez egy személytelen érzés volt. Most már tudtam, ki az, és meglepődve fedeztem fel, hogy gyűlölöm és hibáztatom George-ot, ugyanúgy, ahogy tegnap este haragudtam rá, amikor előcsalogatta belőlem a bűntudatot. És akkor, és ez volt a legrosszabb, ámulva jöttem rá, hogy bosszant, hogy az a nő fekete. Azt hittem, mentes vagyok az ilyen előítéletektől, de úgy tűnt, mégsem, és szégyenkeztem, és dühös voltam magamra, George-ra. De ez még nem minden. Annyira fiatal voltam, huszonhárom-huszonnégy, hogy a legtöbb „emancipált” lányhoz hasonlóan rettegtem, hogy a háztartásbeliség csapdájába esve szép lassan betörök. A borzalmak netovábbja George háza volt, ahol George és felesége esett csapdába a szabadulás minden reménye nélkül, leszámítva a négy öreg halálát. Ez annyira megijesztett, hogy rémálmaim is voltak miatta. Ettől függetlenül George, ez a csapdába esett ember, aki ketrecbe zárta azt a szerencsétlen nőt, a feleségét, számomra a túlfűtött nemiséget is jelentette, amely elől a lelkem mélyén menekültem, aztán mégis elkerülhetetlenül feléje fordultam. Ösztönösen tudtam, hogy ha lefeküdnék George-dzsal, egy olyan nemiséget ismernék meg, aminek eddig a közelébe se jutottam. És annak ellenére, hogy ilyen beállítottságok és érzelmek csatáztak bennem, kedveltem, sőt szerettem egész egyszerűen mint embert. Ott ültem a verandán, egy darabig képtelen voltam megszólalni, és tudtam, hogy pirulok, és reszket a kezem. És hallgattam a zenét és az énekszót a domb oldalán a nagyteremből, és úgy éreztem, mintha George a nyomasztó boldogtalanságával kirekesztene valami elképzelhetetlen gyönyörűségből és pompából. Akkoriban úgy tűnt, fél életem abban a hitben telik, hogy kirekesztenek az élet szépségeiből; jóllehet az eszemmel tudtam, hogy ez ostobaság, hogy például Maryrose irigyel, mert azt hiszi, Willinek meg nekem mindaz megadatott, amire ő annyira vágyik: azt hitte rólunk, íme két ember, akik szeretik egymást.

---------
Lessing regénye magyarul:

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2008

fordította: Tábori Zoltán

terjedelem: 958 oldal, 5999 Ft

ISBN: 9632542096

Felhív anyám, nagyon sokat dolgoztam, kisúroltam a konyhaszekrényt, felmostam a követ. Teljesen feleslegesen, mondom magamban, mert egy hét múlva, ha velünk van az Isten, te abból a lakásból, senki sem tudja, hogy hova, de el fogsz költözni. Konyhaszekrény ki lesz dobva. A kő fel lesz törve.
Ma csak Seress Rezsőt bírok elviselni, mondja anyám.
Kérdezi is anyámat a zenész, Dunai Mihály, aki megvette a lakást, na, annak is van egy karmája, hogy Sípos Irén lakását vette meg, hogy Irén, nem lesz baj, ha a lakásban néha hangosan fog szólni a zene, ó, mondja neki a mama, Misikém, hozzá vannak már szokva, itt dübörögtek a falak, Seress Rezső, szeressük egymást gyerekek, Edith Piaf, zsönöregrettrien. Nekem csak a gyomrom ugrott össze.
Magda, a kollégám mondja röhögve a munkahelyemen, hogy Seress Rezsőt én is nagyon szeretem, főleg a hiába van palotád Budán, ha Pestre jársz a boldogság után-t. Hát nekem nem volt palotám Budán, mondom, albérlet volt, sítábor volt, de Pestre jártam a boldogság után én is, nevezzük boldogságnak. Anyám máshogy nevezné.
Beolvassa anyám a napi igét a telefonba, ne a napit mondd, mama, hanem az évit, azt mondd, lássuk, mit hoz a jövő, és olvassa, hogy az ég és a föld elmúlik, de az én beszédem nem múlik el, Máté Evangéliuma.
És miért nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok, jó, akkor megkérdezem, hogy szolgál a kedves egészséged, na elmész te a kurva anyádba, édes kislányom, jelenleg a harmadik helyre sorollak a szívemben, hát te nem is ismersz engem kislányom, az a baj, hogy nem ismersz, erre zsigerből azt mondanám, hogy „te sem”, de a zsigert meghagyjuk másra, igen, anyu, mesélj még.
Dzsászt ö minit, dzsászt ö minit, kimegyek pisilni, mondja ő. Képzeld, mondom én, te meg mindig akkor hívsz, amikor kakálni kell, röhög, ebből is látszik, hogy az én lányom vagy, na, ebből aztán világosan, mondom magamban.
És eszembe jut apám, akinek szintén a lánya vagyok, az apám, aki végigbőgte a hazafele utat a kórházban, mikor bevittek, és bent tartottak a kruppos roham után, aki, ahogy meséli anyám, ezután beült a WC-re és két napig ki sem jött, na, ennyi segítség volt ő nekem, teszi hozzá a mama.
Mondja anyámnak Misi, hogy te olyan puritánul élsz, Irén, igen, Misikém, mert kilenc éven át minden pénzemmel a gyerekeimet tömtem, aztán ez a hála, hát láthatod.
Anyám lakása a tizenegyedik kerületben, százszor felkromofágolt konyhakővel, Sanyikámmal itt annyit dolgoztam, mondja, és te akkor is hol voltál, igen, jót dolgoztunk, meséli az öcsém, gyakorlatilag teljesen feleslegesen kapargattuk az ablakról le a festéket, de legalább járt a kezünk, együtt voltunk, mondja és röhög, tisztára, mint a Tótékban.



Megyünk fel ügyvédestül, Dunai Misistől birtokba adni.
Dunai Misit a barátnője is elkíséri, hogy teljes legyen a közönség Irén birtokbaadás nagyjelentéhez.
Irén lent a kapuban hat cekkerrel vár minket, na, mindenki kapjon fel egy zacskót, mert ma én itt még búcsúvacsorát rendezek.
Meséli a lift előtt, hogy a boltban hangosan énekeltem, hogy „elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok még nem tudom”.
Olyan ruhák vannak szegény anyánkon, hogy ijesztő, rajta van a pörgéskor obligát kalap.
Pedig van pénze, pedig nem így kellett volna történnie.
Már nem is nézünk egymásra az öcsémmel. Mindenki másfele néz.
A lakásban még semmi nincs összepakolva, Misinek vérvörös a feje, őrjöng, és joggal, neked holnap el kell innen menned, Irén, te mindent csináltál, te jöttél, mentél, wellneszeltél.
Anyánk felpattan, üvölt, ahogy a torkán kifér, én wellneszeltem, én, hát milyen tortúrákat éltem át?!, nem érdekel Irén, mondja Misi, és ne üvölts velem, mert kidoblak a hatodikról.
Megint mondom, holnap kell kiköltöznöd, Irén.
És a holnap az hány óráig tart, kérdezi anyám.
Hány óráig tart a holnap, éjfélig, mondja Misi.
Na tessék, mondja anyánk. Akkor gyere éjfélre.
A többiek és mi is csendben.
Ehhez nincs mit hozzátenni.
Remek hangulatban lezajlott, átlagos birtokbaadás, itt tessék aláírni, no nem, nálunk nem mehet ez ilyen simán, eseménytelenül, kell a jelenet, kell a színház, hogy mindenki megtudja, hol lakik az Úristen, és hogy Sípos Irén nem könnyen engedi át a tulajdonát.
A legijesztőbb még nem is ez, ez megszokhatatlanul megszokható, hanem az, hogy ezeket a jeleneteket Sípos Irén kettős tudattal csinálta végig.
Mikor Misi ki akart dobni a hatodikról, el kellett, hogy forduljak, nehogy elröhögjem magam, mondja.



Ha így áll a dolog, hogy abból a lakásból valamilyen különös oknál fogva el kell mennie, mert a birtokba adás az azt jelenti amúgy, hogy azt a rohadt tulajdont átadjuk a vevő birtokába, másnap rohanunk Sándorral költöztetni.
Az éjfél az éjfél, az idő múlik, megint elérte Sípos Irén, hogy úgy táncoljon a két rohadt gyereke, ahogy ő fütyül, úgy dobozoljon, ahogy azt Kézdiné elvárja, megmondtam, hogy ne hozz ide piát, kislányom, mert ezt már megint nem bírom szárazon, csak egy kis száraz fröccsel, mit slattyogsz itt pohárral a kezedben, nem partiban vagy, csináld, csináld.
Jó hangulatú étkezés, fulladásos kis jelenet a végén, na jó, húzzatok innen a francba, hányok tőletek, mi sem vagyunk jól. De méltó búcsú lenne, ha hárman hánynánk utoljára abban a lakásban!
Ez már nem is a Tóték, de akkor mi.
Menjetek, rosszul vagyok tőletek, egyedül jobban megy, mondja anyánk, magammal nem ellenkezem.
Rohanunk el, megint telefonos segítséget kérek, újabb pszichiáter, röviden összefoglalnám a helyzetet, hallgatja a pszichiáter az összefoglalót, hümmög, azonnal pszichiátria, ki a háziorvosa. Nem tudom. Nyomozd ki, Borbála. Mert beutaló kell.
Borbála nyomoz, míg Kézdi Sándor sóhajtozva járkál.
Aztán sorra hívjuk a tizenegyedik kerületi háziorvosokat, mivel a kerületi pszichiátriai gondozóval már több alkalommal volt szerencsém beszélni, van kartonja az édesanyjának, kérdezi az unott hang a telefonban, nincs kartonja az édesanyámnak, mert nincs betegségtudata az édesanyámnak, jó, hát akkor keressék meg a háziorvost, mert beutaló az kell. Köszönöm a segítséget. Nincs mit. Tényleg nincs.
És az egyik aranyos hangú háziorvos végre azt mondja, kedves, idős hölgy, hogy igen, emlékszem Sípos Irénre, mert harminckét éves praxisom alatt ő volt az egyetlen, aki feljelentett az orvosi kamaránál, ühüm, ő az.
De tőlem már két éve kijelentkezett, nem tudom, kinél van most. Sok szerencsét.
És megyünk vissza a mamához, az öcsém el akar ájulni, és azt mondja, hogy esküszik, hogy az érettségin sem volt ilyen rosszul, én hasonlóképp, az ügyelet hívógombján az ujjam, de érzem, hogy nem fogom tudni kihívni.
És érzi a mama is, hogy hol a határ, hogy talán most kicsit vissza kéne venni a svungból, hangja átvált szelídbe, Borikám, Sanyikám, de jó, hogy jöttetek, azért tényleg kedves tőletek, kértek pénzt, persze, hogy kérünk.
És ki fog költöztetni, kérdezi az öcsém, hát a hívő ember, az emmánuel transzos, mondja kicsit bizonytalanul anyánk.
Az emmánuel transz, aki lehet, hogy elköltöztette volna anyánkat, a sosemvolt református papnőt, ha nem aznap hívta volna fel őket anyánk, csúnya módon nem ér rá, nem baj, hívok mást, senki sem tud aznap jönni, hiába, akkor hívok három markos legényt Köveskálról.
Nem semmi nő Sípos Irén, ezt valóban alá kell írni.
Normális hangfekvésben, szelíd szóval eléri, hogy aznap este három falusi legény elinduljon a fővárosba, hogy Irén holmiját leszállítsa a vidéki nyugalomba.
A panzióba, Gál Péterhez, akinél anyánk egy hónapig lakni fog.
Hogy kipihenje a költözés tortúráját.
Meg ahogy fogalmazni szokta, íme hát, meglelje végre hazáját.
És ezt Gál Péter, a köveskáli panziótulajdonos már tudja, kérdezi az öcsém, nem, hát a holmikat még nem mondtam neki.
Sándor tombol, hogy ilyen nincs, hogy a pasi, akinél lakni fogsz, nem tudja, hogy a garázsában lesznek a dolgaid, ne üvölts, Sándorkám, majd megtudja. Drága gyerekeim, ha az őssejtfokozót nem szedném, olimpik száz, már rég meghibbantam volna, mondja a mama. És mi lenne, kérdezem magamban, ha szakgyógyszert szedne a mama, mert lehet, hogy ez az olimpik száz, ez nem úgy hat, ahogyan kéne, meg lehet, hogy nem is az őssejteket kellene fokozni, mama.
És ma, ma például hol alszol, kérdezem, miután meghallgattam néhány hosszú falusi történetet, hol, hol, hát a református szeretetotthonban.
Én megint hiszek anyámnak, mi mást tehetnék.
Az otthonban nincs hely, Köveskálra még nem mehet.
Meg hát elmúlt éjfél.
Sípos Irén némi whiskey és kísérő elfogyasztása után, megünneplendő, hogy ilyen kacagányosan, ahogyan ő szokta mondani, lement a költözés, egy barátnőjénél hajtja álomra a fejét.
Barátnőhöz persze taxival, a taxiban maradt néhány cucc, mondja. Az egyik kalap. És valami kaja. Mert megint idegenek segítségére szorultam. Mert hozzátok nem mehetek aludni.
Nem, anyu, ne haragudj, mert beteg az unokád, és ha te délután ötkor kikapcsolod a telefonod, mert egyszemélyes búcsúdélutánt rendezel a lakásban, Istenem, ez lett a búcsúvacsorából, aztán este nyolckor bekapcsolod, akkor nem.
De nem is aludt jól szegény mama, mert Máriánál nagyon meleg volt, panellakás, sosem bírtam a panelt kislányom, meg hát el is rontottátok az éjszakámat, mert az unokámért izgultam, hogy mi lehet vele.
És jön másnap hozzánk. Cekkerrel, cuccal, a kettőből az egyik megmaradt kalapban. Kialvatlanul.
És meséli, hogy Máriát is jól helyreraktam, mert be akart szabályozni.
Üvöltöttem vele, hogy remegtek bele a panelfalak, ne szabályozz be, érted, hatvanhárom éves vagyok, ne szabályozz be, és reggel megmondtam, hogy hogyan kérem a kávét, nagyon forrón, sok tejjel, kevés cukorral, és egy szar vizes löttyöt adott, ilyen szart adsz te a vendégednek, hát milyen vendéglátó vagy te. Olyan önző ez a Mária, mint az állat, mondja. Minek él az ilyen.
Rohanok azonnal ki a kertbe, kell egy kis friss levegő, és telefon Sándornak, gyere ide, gyorsan, itt van anyánk.



És jön Sándor, és bent játszik Rozival, mikor anyánk úgy dönt, hogy megismétli a huszonhét évvel ezelőtti jelenetet, mikor ötéves koromban elém állt NagyÉva, Sípos Irén nővére, na, ő aztán nem látensen volt elmebeteg, hanem kőkeményen, és üvöltötte bele az arcomba, hogy tudod mi a te anyád, egy kurva, és én ijedten bólogattam, hogy igen, az.
Mert bepöccen valamin Sípos Irén, nincs kipihenve, persze, hogy pöccen, nem aludt jól az éjjel, és üvölti nekem, az unokája előtt, hogy tudod mi vagy te, egy baszós ribanc, neked a pinád mindennél fontosabb.
Takarodj innen, mert hívom a rendőrséget, üvöltöm neki vissza.
Mit hívsz te, és elindul felém, meg akar verni, hozzám ne érj, mert megöllek, gyere, Sándor, és vidd innen, és viszi Sándor, miközben Irén tovább átkoz, hogy vissza fogod te ezt még kapni, Kézdi Borbála, vissza bizony, a saját lányodtól.



---------------

Önéletrajz:
Borsi Éva vagyok, 1975. május huszadikán születtem, nagy viharban, ami anyám szerint jót jelent.
Elvégeztem a pszichológia szakot, hét év alatt, mert mindig jobbat vártam, és tőlem is jobbat vártak.
Végül az eredmény is jó lett, konzulensemet idézve. Az egyetem után nem nagyon dolgoztam, mert nem tudtam, hogy mihez értek.
Sajnos azt tudtam, hogy a pszichológussághoz például semmiképpen nem. A "legyek akkor inkább..." című kérdéssel azóta is naponta foglalkozom. Egy kilencéves fiam és egy hétéves lányom van. Őket figyelem, jegyzetelem, és nevelgetem. Ők ugyanezt teszik velem.



Bódis Krisztához két félévet jártam írószemináriumra. Az első félév végén azt gondoltam, hogy enyém a világ, ezen kívül azt is, hogy a világ én vagyok, meg azt, hogy megy ez, mint a karikacsapás. A második félév végén azt, hogy nem az enyém, nem én vagyok, és nem megy úgy.
Írásom még nem jelent meg sem papír, sem elektronikus formában.
Ez az első alkalom.

A bátyám halálának magvait évekkel ezelőtt vetették el. Aki elültette őket, rég halott – legalábbis én úgy gondolom. Úgyhogy ha Liam történetét akarom elmondani, akkor jóval a születése előtt kell kezdenem. Márpedig ezt a mesét szeretném megírni; a történelem olyan romantikus helyszín, a bérkocsisaival meg az utcagyerekeivel és az oldalt gombos csizmáival.
Csak valahogy megmaradna egy helyben, és lenyugodna.
Csak ne csúszkálna ide-oda a fejemben.
Na jó.
Lambert Nugent először 1925-ben látta meg a nagyanyámat, Ada Merrimant, egy szálloda előcsarnokában. Ezt a pillanatot választom. Este hét óra. Ada tizenkilenc éves, Lambert huszonhárom.
Ada belépett az előcsarnokba, nem nézett körül, hanem leült az ajtó közelében egy ovális támlájú székbe. Lambert az érkezők és az utasítások rohamán át figyelte, ahogy leveszi a bal kesztyűjét, aztán lecsippenti a jobbot. A ruhaujja alól egy vékony karkötőt húzott elő, azzal a kesztyűt tartó kéz megpihent az ölében.
Szép lány volt persze.
Hogy Lamb Nugent milyen volt huszonhárom évesen, azt nehéz volna megmondani. Olyan régóta fekszik a sírban, hogy nehéz volna ártatlan, izzadó fiúnak elképzelni, mikor az egész rég por és hamu.
Mit látott benne Ada?
Össze kell illeszteni, pikk-pakk, az izmait ráakasztani a csontokra, zsírba csomagolni, az egészet bőrbe húzni, és tengerészkék vagy barna öltönybe dugni – talán a hajtóka vasalása élesebb a kelleténél, mondjuk, a kezén meg egy kicsit finomabb az illat, mint a karbolsavé. Ezt már addigra is elsajátította, az átlagember fagyos nárcizmusát; önimádata minden megnyilvánulása ravasz volt és pontos. Nem tollászkodott.
Lamb Nugent figyelt. Vagy nem is annyira figyelt, mint inkább hagyta, hogy beléhatoljanak a dolgok – a világ a maga sokféle árnyalatával, hogy ki kinek mivel tartozik.
És nyilván ezt is látta, amikor a nagyanyám belépett az ajtón. Látta azzal a babatekintetével. A két fekete pupillájával, amelybe Ada Merriman kettős képe belépett, aztán leült. Adán kék ruha, legalábbis én úgy képzelem. Kék lénye leült Nugent agyának szürke redői közé, és ott is maradt, amíg az az agy megvolt.
Öt perccel múlt hét. Az előcsarnokban az esőről folyt a társalgás, meg hogy mi legyen a bérkocsissal, szükség lesz-e hűsítő italokra; ezután a csomókban álló érkezőket zsinóron behúzták az előtérbe, és a két alkalmazott hátramaradt várni, Ada az elegáns székében, Lambert a könyökével a porta pultján, mintha bárpultra támaszkodna.
És ebben a helyzetben töltötték el a következő három és fél órát.
Az alsóbb réteghez tartoztak. A várakozás nekik nem okozott gondot.
Ada eleinte nem játszotta meg, hogy hirtelen észreveszi.
Talán így volt udvariasabb, de Nugentnek, azt hiszem, kezdettől meglehetett ez a trükkje, hogy nem létezik túlságosan.
És a dührohamok, amelyekben későbbi élete során szenvedett, 1925-ben a szokásos szenvedélyek és fiatal remények futamai lehettek. Ha valamiben, e korai időszakban talán illendőségben szenvedett. Illedelmes ember volt.
Nem az a fajta, aki különösebben megszokta volna a szállodákat.
Nem volt hozzászokva azokhoz a nőkhöz sem, akik olyan pontos kis rángatásokkal dolgozzák le a kesztyűjüket. Előtörténetében semmi nem készítette föl Ada Merrimanre. De, mint meglepve tapasztalta, attól még ugyanannyira készen állt rá.
A magas pult fölött a kis portás felakasztott egy kulcsot a kampóra, aztán elcsattogott, mert valahonnan csengettek neki. Visszajött a pulthoz, feljegyzett valamit, aztán újra elment. A hátsó konyhából egy szobalány lépett ki, tálcán teát vitt. Felkapaszkodott a lépcsőn, befordult egy emeleti folyosóra, és többé nem tért vissza. Egyedül maradtak.
Az a diszkréció. Mert Dublin tele volt büszke nőkkel és illedelmes férfiakkal, akár harsány volt az illető, akár, mint ez a pár, könnyed és néma. A figyelmük csöndjében mindketten ráéreztek a másik erejére, és arra is, hogy egyikük sem szeretne először távozni.
Olyan kevés ember adódik, akit szeretni lehet. Ezt a lányaimnak is meg akarom mondani: ahányszor az ember szerelmes lesz, az mind fontos, akár tizenkilenc évesen. Sőt tizenkilenc évesen csak igazán. És ha tizenkilenc évesen az egyik kezén meg tudja számolni, akiket szeret, akkor negyvenévesen is lesz hozzá elég ujja a másik kezén. Olyan kevés ember adódik, akit szeretni lehet, és mind megragad.
Úgyhogy itt van Nugent, mire az óra elüti a negyedet, már meg is ragadt Ada Merriman mellett. És a jelek szerint ő is Nugent mellett, bár ezt ekkor még nem tudja, vagy nem látszik rajta, hogy tudná. Közben a fény halványul, és más nem történik. A szobalány, aki eddig egyáltalán nem jött vissza a földszintre, megjelenik az előcsarnokban egy másik tálcával, újra felkapaszkodik a lépcsőn, és újra eltűnik az emeleti folyosó sötétjében. Hallják, hogy a portáspult mögötti szobában kinyitnak egy ajtót, és valaki egy bizonyos Miss Hackett iránt érdeklődik. Ada Merriman az illendő félútig néz el, ahol bármit is mond, Lamb Nugent egy szavát sem hiszi.
Kettejük közt nagyon híg a levegő a szerelemhez. Dublin városának levegőjén semmi mást nem lehet áthajítani, mint némi gúnykacajt.
Ismerlek én téged.
De ehhez már késő. A dolog már megtörtént. Akkor történt meg, amikor Ada belépett az ajtón, amikor körülnézett, de csak a székig. Amilyen tökéllyel megoldotta, hogy jelen legyen, de láthatatlanul. A többi már csak nyugtalanság: először is, hogy észre kell vennie a férfit (észre is vette: a mozdulatlanságát), másrészt bele kell szeretnie, mert ő is szereti; hirtelen, teljesen – túl azon, amit a helyzetük előír a számukra.
Ada az arcélével olvas benne; az arca pihéin ott ragyog mindaz, amit erről a terem túlsó végében álló fiatalemberről tudnia kell. Egy pirulás kezdete ez a tudat, de Ada nem pirul el. A karkötőjét nézi: a vékony arany-réz láncot, amelyen egy T lóg a kapocsnál, mint egy óra láncán. Ezt az apró anomáliát tapogatja – ezt a férfitárgyat a női csuklóján –, és érzi, hogy Nugent hitetlenkedése lehúzza. Aztán alig érezhetően fölemeli a fejét, és megkérdi: – Na?
Ilyen merészen.
Nugent talán utálja most, bár túlzottan fiatal huszonhárom évesen, hogy nevet adjon ennek az érzelemnek, amely átfut rajta – már el is tűnt, és a nyomában megváltozik a levegő.
Valami megnyílik. Zefír. Mi ez?
A vágy.
Két perccel negyed nyolc előtt a vágy sóhajt Lamb Nugent ifjonti ajkán – sss! Érzi rémes közelségét. Megrohanja a mozgás kényszere, de nem mozdul. Állja a sarat, miközben a terem túlsó végében Ada mozdulatlansága győzedelmeskedik.
Ha most Nugent nagyon türelmes, a lány talán ránéz, mindjárt.
Ha nagyon szerény, Ada talán megszabja a feltételeket.
De lehet, hogy mégsem. Még semmi nem hangzott el. Senki nem mozdult. Lehet, hogy Nugent képzeli az egészet – hacsak nem én. Lehet, hogy huszonhárom évesen szánalmas alak, csupa marokba gyűrt tweedsapka meg ádámcsutka, Ada a terem túlsó feléből észre sem veszi.
De 1925-öt írunk. Egy férfi. Egy nő. Adának tudnia kell, mi áll előttük. Tudja is, mivel szép. Tudja, mivel azóta annyi minden megtörtént. Tudja, mivel a Nagymamám, és mikor a kezét a homlokomra tette, megéreztem a halál közelségét, és ez megvigasztalt. Nincs még egy olyan lebegő dolog, mint egy öregasszony érintése: olyan szeretetteljes, olyan rémületes.
Ada hihetetlen nő volt. Nincs rá más szavam. Arra, ahogy a vállát hordozta, ahogy elsietett az utcán, és a bevásárlótáskája a csípőjén billegett. A keze soha nem volt üres, de soha nem látszott, mi van benne: valami, amit össze kellett hajtani, kimosni, eltenni vagy eltörölni. És nem lehetett evésen kapni, mivel mindig ránk figyelt vagy beszélt; az étel egyszerűen eltűnt, mintha nem is egy lukon át távozna az arca közepén. Más szóval a modora tökéletes volt, és fertőző.
Már nyolcéves koromban tudtam, hogy varázsereje van.
De honnan tudta ezt Nugent, mikor Ada még ki sem nyitotta a száját? Csak azt tudom feltételezni, hogy nem számított; hogy voltak a ragaszkodásának fázisai és szakaszai (végül is negyed nyolcra már utálta), és ezeket nagyobb – évekig, évtizedekig eltartó – ciklusokban újra és újra le kellett játszania, a szerelemből afféle gúnyos megvetésbe esni, aztán gyűlölettől sújtva, vágytól űzve valami végső alázatra kellett találnia, és így újrakezdeni a szerelmet. És minden alkalommal többet tudott meg róla – talán többet önmagáról is –, és amit megtudott, az sem jelentett semmit. Negyed nyolc előtt egy perccel ugyanott tartottak, mint ahol kezdték.
Na és a szerelem?
Nugent most hirtelen megmozdul. Előredönti a homlokát, és megdörzsöli elöl a hajgyökereit. Lehet, hogy ez a nő viszontszereti? Hogy visszatérnek ahhoz a pillanathoz, amikor belépett ide az előcsarnokba, és felülemelkednek a kölcsönösségre és a veszteségekre vonatkozó kicsinyes aggodalmaikon?
Hát igen, feleli Ada szomorú arcéle. És egy pillanatra a szerelemre gondol.
Nugent a pénisze gyökerénél érzi ezt; a jövőt vagy a jövő kezdetét. Most senki nem szakítja meg őket. A szobalányt megfojtották az egyik emeleti szobában; a portás-bábot egy székre dobták. Van közöttük öt méter szőnyeg.
Nugent a makkja duzzadására gondol, arra, ahogy a bőrtokjából kibújik, Ada a szerelemről gondolkodik, miközben a szállodában a falióra mutatója csusszan, halkan csikorog, és elkongatja a negyedet.
Tim tim ti tim ta!
Tam tam ti tim ta!
A föléledt, felszólított kis portás besiet az előcsarnok félhomályába egy apró zsámollyal, amelyet egy falilámpa alá helyez. Újra kisiet, és egy maga elé tartott fidibusszal tér viszsza, a lángja kicsit halovány a lemenő nap fényében. A portás feláll a zsámolyra, hogy leemelje a lámpaernyőt, kinyissa a gázégő csapját, ügyetlenkedik a fidibusszal, és az utolsó pillanatban sikeresen meggyújtja a gázt. A láng alacsonyan és kéken sistereg, aztán beleül a háló sárgászöld izzásába, a fény meg alábukik, aztán kipattan a terembe.
Az előcsarnokban émelyítő gázszag, az égett papír meleg szaga; a férfi hevesen csapkodó ujjai közül fekete pernye száll. Visszateszi a lámpaernyőt, a zsámolyt a következő lámpa alá teszi le, kimegy.
A távollétében a terem sötétebben lüktet. Aztán még sötétebben.
Visszatér. Nugent és Ada figyelemmel követi, ahogy a lámpa és a zsámoly rítusát végzi; az érkezéseit és a távozásait; a taszító fontoskodását, ahogy a fal mellett a negyedik és utolsó lámpához lép, épp a fölé a szék fölé, amelyben Ada ül.
A portás leteszi a zsámolyt Ada lába mellé, mintha csak meghajolna, aztán léleknyugalommal újra távozik. Pár pillanat múlva visszajön a lánggal, amelyet vehetett volna az égő rostélyról is, de nem onnan vett. Nem akart talán előttük hajlongani, bár az nem okoz neki gondot, hogy Adát fölállítsa.
Megáll előtte, a fidibuszt erre-arra dugdossa, őrzi és terelgeti a lángot a papír hosszában. Ada szemébe néz. És vár.
Ada ruhája zizegve leomlik az öléből, ahogy föláll. Akár teljes egészében le is eshetett volna a földre: lehetne a ruha vízből, gyűlhetne színes víztócsa a lába alatt, annyira meztelennek látszik most. Nugent egészen nyíltan bámulja, miközben Ada összekulcsolja maga előtt a kezét, és lenéz. Nugent először megsajnálja, aztán mégsem. Végül megrázkódik ott a pult mellett, és vigaszt merít az inge alól sóhajként felszálló szagból. Hála Istennek. Nem az ő hibája.
Reggel elment a templomba, hajnali misére. Sorban vonult más férfiakkal áldozni. Az arcukon olyan éhes tekintet, mint amikor szegény emberek állnak sorba levesért. És amikor fölállt a térdéről, illedelmesen mozdult: lassan emelte a hátsófelét, lehúzta a földi élet súlya, szomorú volt a szerettei miatt. Bátor.
Most van a nagyböjt. Nugent erre az időre lemond a sült szalonnáról, a kolbászról meg minden belsőségről, sőt a tömény italról is. A testét megtisztította a lélek munkája – úgyhogy az inge alól felszálló szagban benne van a tavasz levegője is, a korareggeli szappan lehelete, a napi munka csöndes büdöse. Az öltönye anyaga illedelmesen kopott, az inge gallérja illedelmesen tiszta, az élete elterül előtte, és illedelmesen dagad a stabil középkor irányába.
Egyetlen kis megszakítással, hiszen abban semmi illedelmes nincs, ahogy babaszeme felcsillan, és Ada Merrimanre néz a Belvedere Szálló előcsarnokában.
Ada is visszanéz rá. Ott áll, voltaképp meztelenül, a kezét összekulcsolva tartja maga előtt, felemeli a fejét, és egyenest Nugent szemébe néz.
Ez a döbbenet. A döbbenet Ada Merriman teljes lénye.
A pupillái kitágulnak, hogy befogadják Nugentet; kirobbannak, ő meg örül, hogy támaszul ott van a pult faoldala.
Aztán mosolyognak. Ada mosolyog. Mintha valami tréfa volna a teremben, és meg akarná osztani Nugenttel.
Nugent ránéz. Tűnődik, hogy ez a nő melyik testrészét érzi annyira tréfásnak. A mellét, a torkát? Talán nem veszi észre, hogy meztelen (hiszen végül is tetőtől talpig fel van öltözve), vagy nem is érdekli. Talán azon a kis emberen nevet, aki a lámpákat gyújtogatja. Vagy őrajta – ahogy ott áll mint egy mamlasz, a nadrágjában azzal a dudorral. Nugent szeme könnybe lábad az igazságtalanságtól és a megtagadott szerelem erejétől.
Azzal a különbséggel – amint a kis lámpagyújtogató elárulhatná neki –, hogy Ada még semmit nem tagadott meg tőle. Egyáltalán nem.
A gázlángok sustorognak és tompán sziszegnek, miközben a zsámoly felemelkedik, és a férfi elvonul – cinikus bókból enyhén a szerelmesek felé tart, mint aki előre látja az egészet, a szeretkezést (micsoda cuppogások), a pénzt és a hazudozást, amibe már bele is kezdtek. Na, ha ez egy dal volna, el lehetne énekelni. Ha dal volna, ki lehetne kopogni kanállal. Különösen Dublinban, 1925-ben.
Mindez persze az én romantikus változatom. Mindenkinek volt egy gyönyörű nagyanyja – csupa szépia, a hajában meg narancsvirág. Meg az az állhatatos tekintet a régimódi szemeiben.
Mi manapság már nem tudjuk, hogy kell bátornak lenni, ahogy akkoriban egy menyasszony bátor volt. Itt van Ada esküvői képe: az 1920-as évek lelógó fátyla van rajta, a ruhája selymén meglátszanak a kézzel varrott, finom öltések: apró rovátkák a szegély vonalán. Ada tiszta volt, és megégett.
Ada Merriman, az én szemérmes, tüzes nagyanyám volt az, akiről a költők verseket írtak, 1925-ben.
A lábfeje az enyém. Vagy az enyém az övé: hosszú, és bütykös lábujjakban véződik. Hozzá a széles csontú boka meg a végtelen, lapos vádli, amitől az iskolában olyan esetlenül éreztem magamat, mire megtanultam, hogyan hasznosítsam. Költséges testem van, erre valamikor 1979-ben rájöttem. Ennek semmi köze a szexhez. Ügyvédek akarnak belőlem szaporodni, építészek akarják, hogy üljek az új Eames klubfoteljeikbe.
Elöl semmi jelentős, csak nyúlánkság meg magasság. Úgyhogy jól öltözködöm, azt hiszem – bár semmivel nem lehetne rávenni, hogy bokánál följebb érő szoknyát húzzak, és mutogassam transzvesztita bokámat és szegény csontos lábujjaimat.
Hát van valami szánalmas Ada szaténcipőbe bújtatott nagy lábfejében. Férjhez ment. Boldog. Vagy úgy képzelem, miközben visszateszem a fényképét a cipősdobozba, ahol mindaz gyűlik, ami a történetéből mostanra megmaradt.
Nem Nugenthez ment, most megkönnyebbülhettek. Hanem a barátjához, Charlie Spillane-hez. És nemcsak azért, mert neki kocsija is volt.
De Nugent sem hagyta el. A nagyanyám volt Lamb Nugent legeredetibb tette. Lehet, hogy sosem bocsátok meg neki, de számomra ez az – hogy végig ehhez tartotta magát –, ami leginkább meghatározza a pasast.




Mami előszobai telefonjáról felhívom a Brighton és Hovebeli gyászembereket, és ők megadják egy temetkezési vállalkozó számát, aki igen udvariasan elkéri a hitelkártyám adatait, ha már kéznél van. Még ott van persze a koporsó – valamiért már most tudom, hogy pácolt tölgyet szeretnék –, a döntés csakis rajtam áll, mivel én szerettem őt a legjobban.
És mibe fog ez mind kerülni? Gondolom, ahogy leteszem a kagylót.
Mrs. Cluny átjön a szomszédból, végtelenül hallgatag. Áthömpölyög az előszobán, bemegy a konyhába, és becsukja az ajtót. Egy idő múlva hallom anyám hangját, nagyon mélyről jön.
Nincs türelmem a régimódi kerek tárcsához, inkább a mobilt veszem elő, és menet közben bejárom a házat, ahogy Clontarfban, Phibsboróban, Tucson, Arizonában sorra felhívom őket, és közlöm: – Rossz hírem van, Liammal kapcsolatban.
Igen. Igen, sajnos. – Meg: – A Maminál vagyok.
Letörte. Nagyon letörte. – A hír olyan finom és gyöngéd szálakon fog terjedni, hogy felderíthetetlen. Jem fel fogja hívni Ivort, Ivor Mossie feleségét, Ita pedig megtalálja Ernest atyát valahol Arequipától északra. Aztán mindannyian viszszaszólnak ide – vagy a feleségük – az időpontok, az okok, a véres részletek meg a repülők ügyében.
Végigmegyek a gyerekkorunk szobáinak sötétjén, és semmihez nem érek hozzá.
Minden ágy frissen húzva, vetve. A lányok az emeleten aludtak, a fiúk a földszinten (itt rendszer volt, tudjátok). Egy nyúltelep. Az ikrek emeletes ágya az előszobaajtótól balra, egy kis szobában áll – ahol Stevie baba is meghalt. A szoba túlsó oldalán a garázs kibővítése felé nyílik ajtó, ott is van három ágy. Emögött van a kerti átjáró, ahol Ernest aludt egy matracon a földön, aztán mikor ő elment, Mossie, és legvégül Liam.
Az átjáró ferde teteje tiszta, recés plexiüvegből készült.
A matrac még mindig itt van, most a tejüveg ablakú sárga kerti ajtónak támaszkodik. Liam Marc Bolanos posztere eltűnt, de a cellux koszos csíkjait még most is látni, ahogy lecsüngenek a salakbeton falról.
Életem első cigarettáját itt szívtam el.
Leülök a matracra, valami durva kék takaró borítja, és felhívom az utolsó, kisbaba öcsémet.
– Szia, Jem. Nem, minden rendben. De rossz hírem van, Liamról. – És Jem, a legfiatalabb, a könnyed és szeretetre méltó azt feleli: – Hát, legalább ez is megvan.
Újra próbálom Kittyt, hallgatom, ahogy a telefon kicsöng az üres londoni lakásában. Lefekszem, nézem a recés plexiüveg tetőt, és azon tűnődöm, ezt a sok pajtát meg bővítményt hogy lehetne lebontani, visszaalakítani az egészet azzá a házzá, ami valaha volt. Mintha le lehetne bontani és újrakezdeni.
Mikor Bea megérkezik, kinyitom az előszoba ajtaját, megfogom mindkét alkarját, és így himbálózunk körbe, míg megkerül a sötét előszobában. Megyek utána a konyha sárga fényébe, és látom, hogy mire minden hívással végeztem, anyám öt vagy talán tíz évet öregedett.
– Jó éjt, Mami. Nem akarsz bevenni valamit? Ne hívjunk orvost, hogy felírjon neked valamit, amitől tudsz aludni?
– Nem, nem. Kösz nem.
– Átmegyek elintézni a dolgokat – mondom.
– Angliába? – kérdezi. – Most?
– Majd hívlak, jó?
Az arca, mikor megpuszilom, rettentő puha. Beára pillantok, sötéten néz rám, vádlóan.
A Maminak ne szóljatok.
Mintha az egész az én hibám volna.
Apám kint szokott ülni a konyhában, nézte a tévét este tizenegyig, az újság ott volt kinyitva az ölében. A hírek után összehajtotta, fölkelt a székről, kikapcsolta a tévét (bárki nézte is rajta kívül), és elindult az ágyába. A tejesüvegek kiöblítve sorakoztak az ajtó előtt. Az ikreket esetleg bilire kellett még ültetni, aztán visszatakargatni. Utána bement a szobába, ahol anyámmal aludt. Ő már az ágyban várta, fél tíztől ott olvasott és sóhajtozott. Fojtott beszélgetés következett, koccant apám kulcscsomója és aprója, ahogy letette.
Az öve csatja. Az egyik cipője földet ért.
Csönd.
Az iskolában voltak lányok, akiknek öt-hat izmos főre dagadt a családjuk. Volt, akinek hét-nyolcra – ez már egy kicsit lelkesnek számított –, aztán ott voltak a hozzám hasonló szánalmasak, akiknek a szülei egyszerűen nem tehettek róla: olyan természetesen szaporodtak, ahogy más szarik.
Mamitól jövet ahelyett, hogy balra fordulnék, jobbra kanyarodom a reptéri útra. Nem gondolkozom, hogy merre megyek, az esőre gondolok, az indexre, az ablaktörlő vonszolódására az üvegen. Semmire nem gondolok – nincs is mire. Aztán mégis: egy italra. Semmi pancsolt. Egy tüzes kis korty whisky talán, vagy gin. Már lebegek is felé a szép Saab 9.3-omban, a képzete felé, amely lassan virágzik a számban.
Mikor eljövök ebből a házból, mindig megszomjazom – valahogy a belőle áradó igazságtalanság miatt. De nem iszom. Még nem. Kitty úgy be volt nyomva, amikor visszahívott, hogy szinte semmit nem hallottam a telefonban, csak valami hülye nyávogást.
– Óstn. Hgysz – mondta. – Hgyz. Bszénnm. Jj. – Amiből azt kellett volna megértenem, hogy őhozzá is becsöngetett egy rendőrnő. És, igen, rossz volt ez a várakozás; másfelől nem tartott olyan sokáig. Az a csel, akartam neki mondani a telefonba, az a csel, hogy az ember azután issza le magát, amikor megtudta, és nem előtte. Keskeny határ, Kitty, de szerintünk fontos. Idekint, a valóságos világban úgy gondoljuk, hogy van némi különbség. Tény / Sejtés. Halott / Él. Részeg / Józan. Idekint a világban, ami nem a Hegarty család világa, úgy gondoljuk, hogy Ez Nem Ugyanaz.
Amiből egy szót sem mondtam persze. Annyit mondtam:
– Jah-ha-hó istenm.
Erre ő: – Á énm á hogyz.
Én meg: – Jah-hu-hah-ha-hó istnm.
És ez így ment, amíg egy férfi ki nem vette a kezéből a kagylót, és meg nem kérdezte: – Kitty nővére az? – a szép dél-londoni kiejtésével. És nekem udvariasan kellett vele beszélnem, mentegetőzni egy kicsit, hogy a bátyám csak így meghalt az ő csütörtök délutánja kellős közepén.
Rájövök, hogy rossz irányba tartok, nem hazafelé, úgyhogy megállok a lámpánál, és felhívom a férjemet, Tomot, és megmondom, hogy ma este nem jövök haza. Nem akarom, hogy a lányok lássanak, aggódjanak értem, amíg ezt a dolgot el nem rendeztem.
Az mondja, minden rendben lesz, rendben. Minden rendben lesz. A hangja egy kicsit remeg, és rájövök, hogy ha nem hagyom abba a beszélgetést, el fogja mondani, hogy szeret, hogy ez az, amit mondani fog.
– Semmi baj – mondom. – Szia. Szia. – Aztán visszasorolok a forgalomba, a reptéri útra.
Van a halálesetben valami csodálatos, mikor minden bezárul, és amiről az ember azt hitte, hogy életbe vágó hozzá a jelenléte, kiderül, hogy tök fölösleges. A férje meg tudja etetni a gyerekeket, tudja használni az új sütőt, végül is megtalálja a kolbászt a hűtőben. És az a fontos találkozója nem is volt olyan fontos, a legkevésbé sem. És a lányokat felveszi az iskolából jövet, reggel meg beviszi őket. A nagyobbik lányának eszébe jut az inhalálókészüléke, a kisebbik nem hagyja otthon a torna holmiját, és kiderül, hogy úgy van, ahogy az ember sejtette: a szokásos tevékenységei többsége hülyeség, tök hülyeség, a szokásos tevékenységei - nek abból állnak, hogy olyanokat korhol, kérlel, olyanok miatt húzza fel magát, akik ahhoz is lusták, hogy szeressék, még ahhoz is, nemhogy önállóan megtalálják a cipőjüket az ágyuk alatt; olyanokat, akik képesek ellene fordulni és vádaskodni – rá is ordítani az emberre –, ha csak a fél párat találják meg.
És mostanra már sírok: hajtok a reptéri úton, és kibömbölöm a szememet a Saab 9.3-om volánja mögött, mert még az a találkozó, az az életbe vágó találkozó sem volt fontos (hogy is hihetted egy pillanatra is, hogy az ilyesmi fontos?), és a férjed mindenestül szeret erre a félórára, vagy fél hétre, amikor a bátyád épp meghalt.
Valószínűleg le kellene húzódnom, de nem húzódom le; sírva vezetek végig. A Collins Avenue-n a szembejövő sávban egy elakadt sofőr rám néz, ahogy zokogva kapkodom a levegőt a puccos bádogdobozomban. Alig egy méterre van tőlem. Annyira se. Mély részvéttel tekint rám, aztán lassan továbbgördül. Mindannyiunkkal előfordul.
És nem is attól képedek el, miközben felhajtok az autópályára, hogy mindenki elveszít valakit, hanem hogy mindenki szeret valakit. Olyan hatalmas energiapazarlásnak tűnik – és mind így vagyunk, ez a sok ember, aki itt araszol a fehér vonalak mentén, besorol, egyfelé tart, előz. Mind szeretünk valakit, hiába fognak meghalni. És akkor is tovább szeretjük őket, mikor már nincsenek is meg, hogy szeretni lehessen őket. És ennek semmi értelme, semmi haszna, legalábbis szerintem.
A reptéren körbe-körbe keringek a parkolóban, egyik szintről a másikra, amíg ki nem érek az esti ég alá. Liam mindig kinevetett érte. Mindenki más is kinevetett. Hogy mindig ott parkolok, ahol a legközelebb vagyok a repülőkhöz: vagyis fent a tetőn, az esőben.
Leállítom a motort, nézem, ahogy a cseppek végigszántanak a szélvédőn.
Mikor legutóbb kihoztam ide, alig vártam, hogy eltűnjön a szemem elől.
Komolyan. Mikor legutóbb kihoztam ide, egy pillanatig csak ültem, néztem magam elé, aztán ahogy Liam ült mellettem az első ülésen, az figyelemre méltó volt: az a rakás sötétség, mikor odafordultam, és megszólítottam a testvéremet, akit ismerek – Jézus!, ez a szürkeség abban a piszkos ingben, ez a szerencsétlen faszkalap, akihez odafordultam, és akinek azt mondtam: – Még bőven van idő.
Egészen a beszállókapuig elkísértem, néztem, ahogy elmegy.
Azon tűnődtem, van-e rá esélye, hogy újra kijöjjön onnan.
Arra gondoltam, nyilván nem ütközik törvénybe. Az ember egészen a kapuig elmehet, és még ott is meggondolhatja magát. Kipattanhat az üléséből a repülőn, és meggondolhatja magát, és kisétálhat oda, ahonnan jött, vissza Írországba, ahol megint mindenkit a falra kergethet, még egy kis ideig.
Az embernek általában az idő múltával egyre kevésbé fontos a testvére. Liam úgy döntött, ő máshogy lesz ezzel.
Úgy döntött, fontos marad, mindvégig.
A fejem fölött elzúg alacsonyan egy gép, és amikor eltűnik, csak kapaszkodom a kormányba, kitátott szájjal. Egy időre így maradunk összezárva, én meg az autó, aztán hátradőlök, és kinyitom az ajtaját.
És miközben ezt csinálom – némán sikoltok a felnyitható tetejű Saabomban a reptér parkolójában, az esőben –, hallom, hogy Liam kinevet. Illetve érzem a hiányát, ahogy kinevet. Mert valahol, úgy ott oldalt – amit nem lehet igazán látni – teljességgel jelen van, és egyáltalán nincs jelen.
Nem is boldogtalan, jövök rá, most, hogy már meghalt. De nem a hangulatát érzem a gerincem tövén szétáradó melegben.
Hanem az eltűnt, meghalt, tömény valóját. A szívét, ami eltűnt vagy most tűnik.
Viszlát, Vee
Viszlát
Viszlát
Kinyitom az ajtót, és kiszállok az esőbe.

***
Anne Enright regénye magyarul is olvasható:

Anne Enright: A GYÁSZOLÓ GYÜLEKEZET
Fordította: Mesterházi Mónika.

Gondolat világirodalmi sorozat
Sorozatszerkesztő: Boris János.

A kötetet Máthé Hanga tervezte.
Gondolat Kiadó, Budapest, 2008

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Gathering. Jonathan Cape, London 2007

„Talán mindig kevéssé lehengerlő, ám annál mélyebb akaratosság szorult belém, nehéz megmagyarázni, de mindig nyakasabb voltam, mint amilyennek látszottam, és amilyennek el tudtak képzelni, akik csak felületesen ismernek. Akaratosságom sosem érzelmi kitörésből fakad, ebben nagyon is visszafogott vagyok, mindent ezerszer megrágok, s végül egy hangos szó nélkül teszem, amit akarok (...) Nem tudom, ez taktikus-e, de igyekszem elhárítani, magamban elutasítani mindent, ami nincs ínyemre... csak éppen nem nagy zászlólobogtatással és diadalmas ágyúszóval... az a helyzet, hogy jól nevelt, nagyon jól nevelt vagyok.”

Martín Gaite írói pályáján versekkel, novellákkal indul, a salamancai egyetemi lapban publikál először, s még tanulmányai idején kapcsolatba kerül Ignacio Aldecoával, aki a kor egyik meghatározó íróegyénisége lesz. Rajta keresztül ismerkedik meg később Madridban az ötvenes nemzedék többi írójával, köztük Rafael Sánchez Ferlosióval, akivel 1953-ban házasságot köt. 1954-ben megszületik Miguel fiuk, aki még egyéves sincs, amikor agyhártyagyulladásban meghal. Még egy gyermekük születik, 1956-ban Marta, aki már felnőtt korában, tragikus körülmények között hal meg.

Római születésű férje révén Martín Gaite a kor olasz irodalmával is hamar megismerkedik: nagy hatással van rá Natalia Ginzburg és Cesare Pavese. 1955-ben jelenik El balneario (’A fürdőhely’) című kisregénye, mellyel a Café Gijón-díját is elnyeri, majd 1958-ban Nadal-díjas lesz első regénye, az Entre visillos (’Függönycsíkok közt’), a kor hangulatának megfelelő társadalmi regény, melyben a társadalom perifériáján élő nő problémáit boncolgatja, mindezt szelíden, mellőzve minden harsány tiltakozást, a rá később is oly jellemző, megfigyelő, szelíden korholó tónusban. Nem csoda, hisz a korszak nem kedvez Spanyolországban a nőknek: nyoma sincs egyenjogúságnak, ráadásul a Franco-rendszer cenzúráját sem könnyű kijátszani.
1970-ben barátságban elválnak egymástól a férjével, majd tizennégy év hallgatás után 1974-ben megjelenik Retahílas (’Kiszámolók’) című regénye, amely egy hatalmas monológ, tiltakozás a női sors ellen, melyben anyának lenni egyet jelent a személyiség feladásával. Maga a szerző is elismeri, hogy a regényben megjelenő női diskurzus, „ez a sok minden, szófia beszéd, szóözön, locsogás (...) időtlen idők óta oly jellemző a nőkre, Spanyolországban főleg, mivel itt mindig oly csekély figyelemre méltatták a férfiak a nők beszélgetését, hogy attól megkétszereződött bennük a görcsös akarás, és csak beszélnek, nem számít, kihez.” A regény irodalmi Nemzeti-díjas lesz.
Újabb démonokkal, ősi félelmekkel kell megküzdenie, a sötét diktatúrát jelképező csótányokkal, piszokkal. Az El cuarto de atrás (’A hátsó szoba’, 1978) főhősnője sajátos lányregényben éli az életét, az irodalmi hős, az atipikus férfi, a pszichoanalitikus társaságában, aki egy álmatlan éjszakán megjelenik, színes tablettáival végképp összezavarja a főhősnő emlékezetét, hogy aztán a mindnyájunk által ismert rendszertelenséggel törjön elő belőle minden, amit annyira szeretnénk abba a titokzatos hátsó szobába rejteni.
A nyolcvanas évekre Carmen Martín Gaite is megszabadul a kísérteteitől, az 1982-es év, a fordulat éve, a szocialisták hatalomra jutása Spanyolországban, amitől oly sokan remélik a változást, az új idők szelét, mely az irodalomból is kisepri végre az évtizedes port. Ám, talán szükségképpen, jó tíz év múltán a nagy álmok kiábránduláshoz vezetettek, s a konzervativizmus uralkodott el viselkedésben és gondolkodásmódban egyaránt. Ez a kiábrándulás érhető tetten az 1992-ben megjelent Nubosidad variable (’Változékony felhőzet’) c. regény világában, amelyért Martín Gaite elbeszélői Nemzeti-díjat kap. A történet két főszereplője Sofía és Mariana, a két barátnő, hajdani évfolyamtárs. Sofía a házastárs és édesanya szerepébe kényszerült fiatal nő, Mariana pedig a kissé zavaros érzelmi életet maga mögött tudó, sikeres pszichiáter, és harminc esztendő múltán egy fogadáson találkoznak. Sofía férje is egy a sok konformista közül, akik a Franco-rendszer alatt küzdöttek az elnyomás ellen, s most márkás öltönyben feszítve irányítják az országot; fogadásokra, kiállítás-megnyitókra járnak, ahol leginkább üzletet kötnek, flörtölnek, s minden csakis az egyetlen közös nevező, a pénz körül forog. A találkozás során Mariana emlékezteti Sofíát, hogy régen mennyire szeretett írni, biztatja, írjon újra, az segíteni fog. És Sofía nekifog, betelik az első füzet, ám Mariana közben szó nélkül, nyomtalanul eltűnik Madridból, de közben írja a leveleket Sofíának, melyeket nem mer feladni. Így komponálja át a történetet két hangra a szerző, miközben rekonstruálja a két nő barátságát. Martín Gaite könnyed eleganciával vált regiszterek között, a tőle megszokott módon mesterségbeli tudással kezeli az elbeszélő minden lehetséges eszközét.
1994-ben életművéért a humántudományokban elért eredményekért járó Nemzeti-díjban részesül. 1996-ban jelenik meg a Lo raro es vivir (’A különös maga az élet’) című regénye, melynek harmincöt esztendős főhősnője elveszíti az édesanyját, és mikor meglátogatja beteg nagyapját, aki összetéveszti őt az édesanyjával, nem szól rá, mert valami ehhez hasonló érzés fogja el: „mióta világ a világ, élet és halál fej vagy írás, hiszen az érme, amit feldobtak, ugyanaz; csak ha fej jön ki, akkor az még nagyobb képtelenség. Ha tudni akarjátok, szerintem az az igazság, hogy a különös maga az élet.” 1998-as megjelenésű az Irse de casa (’Otthagyni az otthont’), melynek főszereplője addig megy, addig hagyja maga mögött a házat, amelyben él, amíg végre otthonra nem talál valahol, ahol sem ő, sem az olvasó nem remélné.



2001-ben poszthumusz jelenik meg a Los parentescos (’Rokoni szálak’) című regény, melyet az írónő már nem tudott befejezi. Huszonegy elkészült fejezetének főhőse az a Baltasar nevű fiú, aki négyévesen szólal meg először, amikor egy bábszínházban rádöbben, hogy voltaképpen mit is jelent ez a játék, az élet, maga ez a világ.
Életművének elemzői közül többen is feminista íróként tartják számon Carmen Martín Gaitét; állításukat számos példával alátámasztják, főleg az első négy regénye és némelyik esszéje alapján ítélve, amelyben szerintük az író a magányt, a házasságot vagy a szülő-gyermek kapcsolatot feminista szemszögből közeli meg. Valószínű, ha még tehetné, Martín Gaite erre is azt mondaná, amit egyszer egy nyilatkozatában jegyzett meg: „A feminizmust még a misénél is unalmasabbnak találom.”
Saját életműve mellett Ignacio Silone, Italo Svevo, Eça de Queirós, Flaubert, Perrault, Virginia Woolf, Emily Brontë, és William Carlos Williams műveiből is fordított anyanyelvére.

Magyarul:

Visszavonulás (Ford. Patkós Judit). In: A narancs a tél gyümölcse. Modern spanyol elbeszélések. Nagyvilág Könyvek, 2001.

Szendergett a Turul társasház, az előre bejelentett hétfő reggeli zaklatás óta csönd van.
A képviselet tanúk jelenlétében becsöngetett, és felkért egy lakatost megvizsgálni a zárat, ha Szása nem költözik ki hamarosan. Megacilin testvér a háttérből kamerázott, amíg Szása az ajtóban tárgyalt. Én most egy kamerába beszélek? − kérdezte az energikus főnő, és beljebb lépett a lakásba, fia kaffogva követte: itt nem lehet ingyen lakni.
A jogkövető magatartást keresték ilyen trükkösen, az elűzetés vagy kifizetés szélsőségei között manőverezve.
Kérjenek kauciót vagy lelépést az új házfelügyelőtől, érvel Szása, aki szintén fizetett, amikor házmesterséget vásárolt, de a Turul le akarja nyelni a lét. Sajnos nem találom a szerződést, mondja mosolygós ügyvédnő, aki hét éve ezt az ügyletet kötötte, mi erről a pénzről nem tudunk, mondja a pirospozsgás bizottság. Mi semmire nem emlékszünk, rezeg ravaszságban megőszült közös képviselő bácsi a feleségével, aki tanúskodott a kifizetéskor hét éve. Már nem tudom visszaadni a pénzt, elfogyott és el is évült, emlékezik halványan a korábbi szolgálati lakó, immár tulajdonos, néhány nénike rafinált kiforgatója.
Szóval ezeknek ez a vér és becsület, nézi már-már elismerően angyal Szása a lapító kis lakásmaffiát. Szóval vagy úgy...

Kicsit ránkjár a rúd, szögezték le Orsós Johannával. Ez egy macsóista kifejezés, a rúd persze hogy a fegyverként használt fasz-ság. Röviden mindenkire rájár, a válság darál, nem csak felébreszt és megvilágosít, hanem paráztat és kiejt.
Ahogy a tetrisz lepörög, ahogy az egyformák dagadnak majd leomlanak, a magunkfajták sokasodnak majd elszállnak végül. És másfajták sokasodnak tovább, míg lecsengenek végül és újabbak sokasodnak, amíg kipukkadnak végül. És már csak azok vannak, akik addig is kevesen voltak és sokasodnak vagy egyedül maradnak, de végül.
Mert a vég folyamatos és szorgalmas, mint az örök születés.
Osztozunk a sorsban, és valóban, csapássorozat kezdődött, egy új világítónarancs sorozat, egy közeli becsapódású támadás. A. Szása nagyon érezte ezt, ahogy elindult az Öngyilkos Szépségkirálynővel, hogy aztán meg se álljon a bolygó-gyilkos klímaváltozásig a sokszintű morzsolódás.
Az Öngyilkos Szépségkirálynő önmagát beteljesítő jóslat: női szépség, valódi tehetség, tragikai alkat. Ez egy hormonkoktélt jelent a vérben: elviselhetetlenül erős kötésű minden kapcsolat, menekülés a halál. Öngyilkos Szépségkirálynő alter és retro, egy valódi érv Erdély visszaszerzéséért − álomnő.
Csakhogy felvágta az ereit három hete és Angyal tisztán érzi, hogy ezért most mindenki haragszik rá. Az ismerősök közül az ex-transz-pasija, egy lányos fiú, valamint Megacilin testvérünk, és Szása maga is azt vette észre, hogy haragszik. Erre a dafke kis nőre, akinek semmi a saját szépsége, aki azértse boldog, aki egyszerű Karenina vagy Bovaryné, menthetetlen, bele akar halni. Vagy − és Szása ezt se tudta teljesen kizárni a mosolyából, hogy mégis − nagyon megsérült valamikor ez a női génkollekció.
Áttelepülni Romániából gyakran veszélyes történet. Színésznőben élni és dolgozni. Egy szkafanderes apának két tökéletes testet felkínálni. Hat nem nyertre még egyet húzni. Ezekhez tényleg halált megvető bátorság kell.



Ez volt a hetedik (sikeres) kísérlet.
Marcikát két éve láttam, ő három volt, én negyvenhárom, meséli Szása Orsós Johannának. És ettől a kisfiútól láttam, emlékezett vissza a felidézhetetlenül távoli múltra: kétségbeesett kötődéssel kötni egyetlen viharos szeretet-forrásunkat, anyánkat. Mint száz Sámsonka.
Nehéz ezt kibírni élő embernek.
Ex-transz pasi jóbarát, Szása az ő haragját is érzi. Vagy dehogy. Nincs harag. Érzéstelenítés van, nagy veszteségek utáni visszavonulás. Belevakulva a mérhetetlen pusztulásba.

Ez, mint egy vezérszólam, elindított egy apró lelki malmot. Őrlődik, úgy lesz liszt, mondta Tolsztojnak a házitanítója, Szása pedig csak úgy magának, amikor Háznagy Elza lemondta a költöztetést. Jönnie kellett volna MegaCilin testvérünk teherautójával és villanyszerelni, rámolni, cipelni, helyrerakni, beüzemelni az új albiban, ahová Orsós Johannával költözött Szása. Farkasréten csupa férfirangú utca van, Angyalék postaládáján karcolt felirat: proli.
A lakásban klausztrofób spánielek szaga, ki tudja, hány alom kiskutya, aki kaparja az ajtót, nyüszít és bepisil, mert ki akar menni. A szabadba. A spájzban valami émelyítő, a szobákban több évtized dohányzás sárgája a falakon és a szemközti ház betonpillérjéről verődő fény szürkesége.
Szemészhez kéne menni? − tűnődött Szása, amíg Tükre pakolt, ő meg szégyellte magát. Nahát.
Háznagy Elzát az éjjel kirabolták − ezt az ura mondta a vonalason, aki épp nála aludt, és csak reggel felé szenderültek el. Idegen besurrant és elvitte a telefonokat, a ruhát, cipőt, táskát, zsetont, és egy gramm nudlit a cigis dobozzal együtt, a Lujza és a Magdolna sarkán, a Telekinél.

Tükör kezdett bepöccenni, zsákolt és dobozolt mint egy megszállott, valamitől belátta, hogy itt most nem számíthat Szására, ahogy Háznagyékra és másokra sem. Angyal lebénulva lézengett a folyamatban, egy sötét és hideg lakásba költözöm, mondogatta sötét és hideg lakásában, és bármit vett a kezébe a kirámolt fiókok, szekrények, asztalkák és dobozok tartalmából, hosszú percekig nem találta a helyét.
Menjél, mondta Tükör Szásának, aki folyton meglépett, sütiért, cigarettáért, macskaalomért, vagy visszavitte a tékába a dvdét, amit este néztek, míg Tükre felsöpört, letörölt, zsákolt és dobozolt. Csak ne sírjon, nézett Angyal után, aki egész héten extra elviselhetetlen volt, bántalmazó, zaklató és féltékeny.
Mit tettem, nézte Szása a telefonjában az smseket elhűlten, amiket ő maga küldött pár perce, majd ugorj be, ha lesz időd, Tükrének, nyugodtan húzzál el találkozgatni meg olvasgatni mindenféle faszokkal, elegem van a heterókból.
Angyal tisztán látta a bántalmazó és zsaroló Szását, aki hosszan, sóhajtva engedte hullani könnyeit, ökölbe szorított kezével arcát eltakarva.

---------
A fotót Szilágyi Lenke készítette.

A Jelenségek a gettóból korábbi részei:
Jelenségek a gettóból 1. - Háznagy Elza kalandjai Nyóckerben
Jelenségek a gettóból 2.
Jelenségek a gettóból 3. - Kultúrsokk
Jelenségek a gettóból 4. - Cicagettó 1.
Jelenségek a gettóból 5. - Cicagettó 2.
Jelenségek a gettóból 6. - Pénz-temető
Jelenségek a gettóból 7. - Válságstáb a Turul társasházban
Jelenségek a gettóból 8.

Reggel hétkor elment, és azóta nem láttam. Azt mondta, majd este jön. Nem tudok feltételezni, sem teóriákat gyártani, hogy mi dolga lehet egész nap, amikor szabadságon van. Nem vagyok ennyire összetett. Csak azt tudom, hogy furcsa űrt érzek, most, hogy nincs itt velem, üres a ház, pedig alig maradt már néhány hetünk, ha el akarnám dramatizálni, azt mondanám, néhány napunk, mielőtt elhagyom őt. Drámázni sem tudok.

Azt is mondta, hogy találjam fel magam, menjek be a városba, nézzem meg, milyen szépen feldíszítették az utcákat a karácsonyi vásárra, hogy érdemes lenne elmennem múzeumba is, az Aros itt van egy köpésre tőlünk. M., bár ért a művészetekhez, így mondta, nem tartana velem, jobb ezeket az élményeket egyedül megélnem először. El sem tudom képzelni, mire gondolt. Milyen élményeket. Milyen hatásokat.



Megfogadtam a tanácsát, és reggeli után egyenesen Aarhus felé vettem az irányt, felkészülve minden számomra elképzelhetetlenre, emberi arcokra újra, az erdőben töltött néhány hét után. Szeretem nézni őket. Találgatom, mire gondolnak, a grimaszokat figyelem elsősorban, ha dühösek, ha fáradtak, vagy csak épp sietnek valahová, és egymásnak ütköznek. Egy kisfiú elsírta magát, mert a vízbe ejtette az autóját, a következő pillanatban már hangosan nevetett, amikor az anyja ráadta a sapkáját, és a bojtok az arcát csiklandozták. Azt hiszem, sajnálom, hogy sosem voltam gyerek.



Az Aros, ez az új, modern épület első ránézésre inkább rémisztő volt, mint fenséges. Vagy fenségesen rémisztő. Utoljára a játékszobában fogott el valami hasonló érzés, amikor ismeretlen helyeket fedeztünk fel, az ágy alá is bemerészkedtünk egyszer, vagy az ablakpárkányra, ahonnan meg kellett tanulnunk máshogy nézni. Hozzászoktatni a szemünket az új látványhoz. Itt, a múzeumban, más lesz az ember tekintete.



Megálltam egy kép előtt, ahol mindenki megállt, és próbáltam utánozni a mellettem állókat. Volt, aki fel-alá járkált a festmény előtt, néha lehajolt egy kicsit, majd felágaskodott, hunyorgott is, hogy kiélesedjen a kép. Más csak állt, mereven maga elé bámulva, fókuszált, ha jól tudom, és egyszer csak mintha megkönnyebbült volna. Mosolygott is, mintha éppen most értett volna meg valamit, a szépséget azt hiszem, értelmet találni az először értelem nélkülinek vélt tárgyban. Valami szubjektívet.



Volt egy kép, mozaikból, egy óriási traktor kartonpapírból, egy feldarabol ló maradványa 24 kis befőttes üvegben, fejet és hajat formáltak az utcáról összegyűjtött kupakok és csikkek, egy „négyzet” című ólomgömb, a tenyerem összeszorult, az öklömbe szorítottam az ujjaimat egyszer, amikor már végképp azt éreztem, hogy nem értek semmit. M., jól itt hagytál, mondhatni dühömben máris azt érzem, hogy annyira megosztanám veled a kételyeimet és csalódottságomat magamban, és kérnélek, még, még, foglalkozz velem, mert egészen biztos, hogy bennem van a hiba. Taníts az anyaggal szembeni érzékenységre. Ez milyen ironikus.



------
A sorozat korábbi részei:

Ken, a Trelleborgi legendája - 1.
Ken, a Trelleborgi legendája - 2.
Ken, a Trelleborgi legendája - 3.
Ken, a Trelleborgi legendája - 4.
Ken, a Trelleborgi legendája - 5.
Ken, a Trelleborgi legendája - 6.
Ken, a Trelleborgi legendája - 7.