Mindig öröm egy első regényt, egy szűz hangot olvasni. Ilyen hang most Kocsis Noémié, ilyen A Dajka. A regény születés után, a könyv megjelenés előtt.Ebben a drámai pillanatban olvasható csak neked csak a centrifugán néhány részlet A Dajkából. A hazai nőirodalom újabb jelentős teljesítménye. Új hang, új író, a nőiség régi-új próbái. A Dajka egy bába unokája, a bába egy erdei kunyhóban éldegél kisunokájával, növényeket gyűjt és gyógyít. Hirtelen eszünkbe jut néhány ilyen bába az irodalomból, otthon vagyunk. A Dajka mellett bábának lenni - ez Centrifugának és bábaszerkesztőnek is őszinte öröm. Hála, Noémi..;
Az ünnepek hetében részleteket közlünk Kocsis Noémi regényéből. "XVIII. században játszódó francia történetet, hiteles történelmi háttérrel, olyan magyarsággal, amellyel kevesen írnak. Ebben a regényben tájak vannak, mély érzelmek, jelzők, ez az a könyv, amitől megszűnik a világ, és felháborodunk, ha megfilmesítik, mert másként képzeltük el…"
A DAJKA
1. részlet
Öklendeztető íze van a macskamenta forrázatának, de a lázat leviszi reggelre. Leginkább gyerekekkel kell megitatnunk, akik alig valamivel fiatalabbak nálam, s meghűltek az árokparton, vagy a faluszéli pocsolyákban ugrálva. Egész nap ki vannak csapva, míg anyjuk-apjuk a mezőn dolgozik. Ezek a kölykök délután éhségükben már az árokból a gyomokat rágják, s felhólyagosodott szájjal mennek haza, ha csak csalánt találtak. Vagy lopnak. A házuk előtt, a napmelegtől elbóbiskoló öregasszonyokhoz osonnak, s kiszedik a kenyérdarabkát, ami a vénségek fogatlan szájából rágáskor a kötényük ráncába esett. Holott olyan kicsiny morzsák ezek, amiket a hangyák hordanak el a házfalak mentén. A kis csavargók ebből élnek nap-nap után. Többet enni csak reggel kapnak, mielőtt a felnőttek elmennek napszámba. S mire azok hazajönnek késő este, a lurkók már olyan fáradtak, nincs is erejük enni. De nem is jut annyi ennivaló számukra, mint 6-7 éves bátyjuknak, aki maga is napszámos már, annak kell az erő. Néha elnézem egyik-másik, út szélén kódorgó kis kölyköt, de mindegyik sovány, inas, barna. A gazt tépi a kapások után, aztán a tehén után néz, merre bitangolt el a mezőről, aztán szalad vissza az apjához, mert cipelni kell a termést, amit szúrós, gacsos kosarakba tesznek az asszonyok. Mélyen bevág a bőrbe az ilyen kas ága-boga. Mire hazaér a családfő, a legapróbbak ott alszanak sorban a ház előtt, a küszöbre fekve, netán a szemközti árokban hortyogják a csillagokat. Alig vánszorgó anyjuk, apjuk sötétségben hunyorogva, tapogatózva szedi össze őket. Olyanok a szülők szerintem, mint a szélben bólogató fűzfák. A szutykosokat meg addigra beesi a harmat, megmássza megannyi bogár, tetű. Nem ritka a velőtrázó sikítás, ha kóbor kutya szaglássza fel őket álmukból. Azoktól én is félek. Éhesek, vigyázni kell velük. A folytonos kóborlás közben úgy elvadulnak, hogy farkasként támadnak, bizony. Bár a béresgyerekek éhenkórászak, csontosak, alig van mit harapni rajtuk, ezen a környéken az utóbbi években mégis vagy hatot-nyolcat is szétharaptak a kóborló ebek, s hiába hívták hozzájuk nagyanyámat lóhalálában. A patakban kiömlő vér ellen nincs gyógyfű.
Így, mondja ilyenkor gyengéden Charlotte és ráteszi tenyerét a kicsi homlokára.
Így kincsem, így.
Messze mégy most. Nincs ott éhség, nincs fázás, csupasz láb sebe-vére, megtöretett csont.
Ott találkozol nagyanyáddal, meg a kishúgoddal, aki tavaly született, emlékszel-e? Szép kisbaba volt, angyalarcú, neked pedig vigyáznod kell rá.
Ne félj, anyádra majd én ügyelek.
Ne aggódj, megvigasztalom.
Megsimítom a homlokodat.
Aludj, te kedves, most aludj, csss, csss.