Büky Anna elbeszélésének második részletét közöljük.
A hajnal és a harmat gyermekei
A tengerimalac, Herkules, a baloldali hokedlin lakott, az ablak alatt a konyhában, persze csak napközben; este a gyerekszobában aludt, az ágyam mellé tett ketrecében.
A jobb oldali hokedli viszont az enyém volt. Ott ücsörögtem délutánonként, és hallgattam a nagymamámat, ahogyan vacsorakészítés közben mesélt nekem. Azt soha nem értettem, hogy a nagymamám miért adott egy kanállal a malackának is a vacsorából, de arra jól emlékszem, hogy a zöldborsófőzelék volt a kedvence. Órákig nyalogatta a kistálkában kikészített finomságot. Én viszont sokszor kapaszkodtam a malackámba, annyira féltem, amikor a nagymamám mesélt. Leginkább a fekete subás embertől rettegtem, ezt, az én kérésemre, volt, hogy egy nap kétszer is el kellett mesélnie Öreganyámnak. Úgy éreztem, a történet minden alkalommal egyre félelmetesebbé vált. Hat évesen teljesen átéreztem, amikor jött és közeledett a nagy fekete ismeretlen, alakja derengett a távolból. Holdfény volt, és a teljes némaság ölelte át a pusztaságot. Csak a kutya nyüszítése törte meg a csendet. Ó! De hiszen ez nem jót jelent, hanem halált… És a gyerekek ott rettegtek magukra hagyatva, összebújva a csőszkunyhóban. Hol marad a segítség?!